Kategória: antall józsef

Nemzetológia

Kövér bácsi megint kiszabadult a palackból, és azt hitte, mond valamit. Olykor korbácsos tanító bácsi ő, a szertelen képviselő pajtásokat rendszabályozza, máskor pedig filozopter, amit nem nagyon kéne, mert az ország nem kollégium, ahol böfögve lehet álmodozni, aztán meg úgy tűnik, mégis de. Kövér bácsi a filozopter énjét vette elő a Magyar Művészeti Akadémia emlékülésén, és azzal nyitott, hogy a “tanuljunk meg önmagunk lenni, és a merjünk nagyot álmodni gondolatát teszi a közösségi cselekvés vezérfonalává”.

Az ilyen dumák, amiknek az ég egy világon semmi értelmük nincs a lózungok pufogtatásán kívül, az MSZMP Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete ifjúságkutató csoportjának segédmunkatársaként tapadhattak rá. Önmagunk lenni, nagyot álmodni, közösségi cselekedni, vezérfonal: KISZ taggyűlés nagyjából, de ezt csak azért említettem, hogy látszódjék ennek fényében a kontraszt, miszerint kies hazánkban “soha ne lehessen többé mást, mint nemzeti politikát folytatni”. Hogy ez mi, azt konkrétan nem tudom, de ezt is ő mondta a KISZ-es duma mellett.

Az, hogy disznóólba bejelentett, magyarul sem tudó ukrán nyugdíjasok szavaznak ránk, vagy, hogy futballakadémiát csinálunk Szerbiában, netán a Csiki sör tulajdonosát tömjük közpénzzel, Tusványoson szidjuk a Gyurcsány kurvaannyát, vagy talpaink egymásra lépvén zokogunk a Nélküledet hallgatva, hogy ez-e az önmagunk levés és a nemzeti politika, azt én nem tudom, mert nem is tudhatom. Csak annyit látok, hogy fideszista nagyjainknak elkezdett gőzölögni a feje, és ilyen nemzeti kijövések szállnak elő belőle. A dolgot Antall József kezdte egyébként, mint emlékezhetünk.

Köszönjük neki a mai kuplerájt, mert ugyanis ő lett először tizenötmillió magyar miniszterelnöke, ami közben a néhai Fidesz kivonult a parlamentből. Látta azonban Orbán Viktor, hogy ez a zsigeri politizálás hatalmat ér, így ma ő az Univerzum minden szegletében megbúvó magyaroknak nem is a miniszterelnöke, hanem istene és papja egy személyben. Szóval az a gőz, ami most Kövér elvtárs szájából sípol elő, Antall idejében sűrűsödött össze, csak, hogy lássuk a folytonosságot a történelemben. Az ő idejében kerültek elő a szekrényből a bocskais bohócok.

“Trianon óta nemcsak a nemzet egyharmada van kisebbségben a külhonban, hanem Magyarországon még mindig kisebbségben van a nemzeti politika is”. – ezt megint Kövér elvtárs hangoztatta, ami megint nettó hülyeség, és idézni csak azért volt szükséges, hogy lássuk – és gondolom, nem tévedek nagyot – mostantól ez lesz, nemzet, nemzet hátán, a szügye alatt meg a felhőben. Mert ugyanis eddig is az volt, látva a nemzeti dohányboltot meg a nemzeti kutyaszart, ám a nemzet fogalmát most, a Trianon 100 projekt kapcsán adta meg Gulyás elvtárs.

Valami ég és föld között lebegő bigyó lett a nemzetből, egy spirituális izé túl minden érthető köznapi dolgon, amelyet – és ezt a NAT egyik kártékony atyja, a borzalmas Takaró Mihály próbálta megfogalmazni – a magyarságon keresztül lehet abszolválni, ami szerinte erkölcsi fogalom és érzelmi erőfeszítés. Értem én, hogy lebegni igyekszünk, hadonászunk a nagy szavakkal, aztán belehullunk a semmibe, és nem marad ott más, mint az üres pátosz. A magyar és a nemzet ilyen félig már vallási köntösbe öltöztetett lufi, ami előtt le kell borulni, mert csak.

Mezővárosok és vármegyék világa kérlek alássan nagyságos úr, bő gatya, fokos, perzekútor, no meg a deres. Ez a nemzeti politika, ami a XXI. században nem csak anakronizmus, hanem a halál maga. Most már tényleg megérkeztünk a Horthy világba, ami nem csak embertelensége és tévútja miatt volt tragikus már akkor, és még mennyire az száz év után, hanem szellemi restsége okán is, amikor a teljesítmény vagy a gondolat helyett elég volt annyi: magyar, nemzet, mint ahogyan elég most is, csak épp ez nem vezet sehová.

A NER gazdasági, társadalmi, szellemi, erkölcsi csőd. Zsákutcás, sehová nem vivő kísérlet, amely, ha valami módon nem lehet megfékezni, tragédiához vezet. Nem afféléhez, hogy éhen halnak benne az emberek – ahhoz is –, hanem, hogy olyan álomvilágot delirálnak az ilyen Kövér félék, aminek a végén pogózó agytörzsi lények már csak annyit bírnak majd kinyögni, magyar, a román paraszt meg, amikor felfogadja őket idénymunkára, annyit mond neki, nem értem, és a kezébe nyomja a kapát, hogy saraboljon, ahogyan Horthy gazdatisztjétől tanulta.

Ahová jutottunk

Négy éve halt meg Göncz Árpád, s ez alkalomból a világ, az ország, az emberek azon szelete és szeglete, akiben s ahol lakik még valami, pislákol még csöppnyi abból, amit konszenzusosan jónak neveznek, megemlékezik erről a veszteségről. Sokan lesznek, mert hirtelen eszembe jutott, amikor négy éve ezen a napon megírtam a megemlékező-búcsúztatót, milyen elemi erejű volt az olvasói szeretet, ami nem az írás, hanem Göncz Árpád irányába megnyilvánult.

Bár nem mérce, de mégiscsak mutat valamit, hogy a Facebook különös világában több mint ötezer lájkot kapott az a szösszenet, ennyit előtte-utána soha egy firkálmányom sem. Ez mutatta a gyász és megrendültség mértékét és mélységét, ami mára is megmaradt. Göncz Árpád az egykor volt boldog békeidők szimbóluma lett, amikor létezett még a tisztesség és a becsület valahol, ha nem is könnyen. Bár akkor is fütyültek Csurka pribékjei, amit viszont még elnyomott a közfelháborodás.

Ma ilyen már nincs. Iderakom az akkori írást, és nem restségből vagy burkolt szándékkal, hogy megint agyonlájkolják az olvasók, hanem miheztartás végett, hogy mi is volt négy évvel ezelőtt, meg emlékezni, végül pedig továbbgondolási alapként, hogy lássuk, hová is jutottunk. “Jóvan aptya!” – Gyászbeszéd Göncz Árpád sírjánál – ez volt az írás címe, és akkor most olvassuk el újra s megint megnyugvásnak, míg odakint üvöltenek a farkasok. Íme:

„Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó. – (Göncz Árpád parlamenti felszólalása, 1990. augusztus 3.)

Apai nagyanyám egyszerű parasztasszony volt, akinek életében nem adatott meg, hogy valaki szolgálja őt, mindig ő szolgált. A földeken, a gyerekeinek és az urának, akit ma férjnek hívnak. Ő is, mint sorsosai, megadóan tűrték azt, amit a Teremtő és a történelem mért reájuk. Nem volt egyszerű az élete, megélt két háborút, forradalmat, az ura rigolyáit, amely miatt emelkedett hangon pörölt a nagyapámmal, aki pedig ezt nem megadóan, hanem igen bölcsen tűrte.

Utóbb derült csak ki, hogy nem bölcsesség volt ez, hanem a szeretet türelme, amely segedelmével ha kínnal is, de fölneveltek hat gyereket, köztük az apámat, aki követte őket már nagyon rég. Így nekik köszönhetem azt is, hogy tapasztalhattam, miként kell millió éves házason civakodni az üvöltésig, hogy aztán másnap rózsaszínű élet induljon el megint, akárha mi sem történt volna. Titkuk, ha volt valami, a kezükben rejlett, ahogyan egymásra hasonlóan vált göcsörtössé.

Aztán egy nap meghalt a papa. Nem hagyott már árvákat, csak embernyi utódokat, dédeket, ilyeneket, ám mindenki arra számított, hogy a kőkemény parasztasszony végül összeomlik. De senkinek nem tette meg ezt a szívességet. A temetésen fekete ruhában, fekete kendőben odalépett a koporsóhoz. Simogatta, paskolgatta sokáig, és egyszer csak megszólalt: „Te vagy aptya? Jóvan aptya!” És helyet foglalt a szertartáshoz. Akkor gyerek voltam, így csak utóbb jöttem rá, hogy ennél mélyebb gyász nincsen. Ebben benne volt az egész világ.

Göncz Árpádot nem csak Árpi Bácsinak, Göncz Papának is hívták, akikért, akiknek szolgált. Papa volt. Így hát innen a távolból fekete ruhában fedetlen fővel odalépek a koporsóhoz, simogatom, paskolgatom sokáig, és megszólalok: „Te vagy aptya? Jóvan aptya!” És ennyi elég is.”

Ennyi történt velem négy éve, és a szomorúság fölidézése mellett az ötlik be leginkább, létezik-e ma olyan politikus, akiről így lehetne írni. Nem, nincs ilyen. Előtte az ember Antall halálakor hidegséget érzett, emberi-keresztényi módon elismerte, nem akart tán rosszat, de nem sikerült neki, legyen neki könnyű a föld. Horn a ketreccel a fején azt váltotta ki, hogy meghalt egy becsületes, tisztességes ember, kár érte. Göncz Árpád elvesztése pedig a nagyapját idézte fel a meglett embernek, ez tehát tragédia volt.

De mindhárom érzés vállalható, mert valamelyes veszteséget tételez. Ellenben, ha ma bármelyik ingyenélő, tolvaj, jellemtelen senkiházi meghalna, mit éreznénk nyomorúságunkban? Na végre, csakhogy elvitte az ördög. Ezt éreznénk, és szégyellnénk magunkat érte, de jogtalanul mert nem kell gyászolni, ha nincs mit gyászolni. És most, hogy hétre-hét és napra-nap halnak meg, mennek el azok ma is, akik megérdemlik a sóhajtást, végül már senki nem marad.

Nem lesz kiért könnyet ejteni, a gyászunk is elveszik. Pedig annál hidegebb már nem lehet a világ, mint mikor már sírni sem tudunk. És ez lesz.

Elcseszett szüzesség

Herényi Károlynak büdös lett Orbán Viktor, és ebben éppen igazat is kell adnunk neki, mert a fél világ így van már vele. Megemlékezést tartanak ugyanis Antall Józsefről, de az MDF hajdani frakcióvezetője, sőt, kis időig ideiglenes elnöke ezen nem vesz részt, mert Orbán Viktor Mihály tarja a megnyitó beszédet. Mint azt Herényi levelében megírta: “Nem vállalhat szellemi közösséget egy olyan emberrel, aki szisztematikusan döngöli földbe, teszi tönkre Antall József életművét, politikai munkássága szinte minden eredményét.”

És továbbá: “Politikai ízlésem, szocializációm és konzervatív értékrendem nem teszi lehetővé, hogy együtt emlékezzem egy olyan emberrel, aki politikai cselekedeteit tekintve a keresztény-konzervatív értékrend szerint sem erkölcsösnek, sem jó ízlésűnek, sem demokratának nem nevezhető.” – Ebben téved a hajdani ideiglenes elnök úr. Orbán Viktor Mihály nem a keresztény-konzervatív értékrend szerint szaralak, hanem általános emberi mércével. Annyi erkölcs sincs benne, mint egy hirdetőoszlopban vagy hóemberben, ez utóbbiaktól elnézést is kérek a hasonlításért.

Viszont érdekes jelenségek zajlanak kies hazánkban. Azok az emberek, akik a rendszerváltáskor hirtelen fölfedezték magukban az addig megbúvó keresztény-konzervatív értékeket, és ettől egycsapásra tiszteletre méltóvá szublimálódtak, mára, mint Herényi is, megtagadják azt, akivel tíz éve még olyan szívesen cseresznyéztek egy tálból. Szép ez a megvilágosodás és bizonyos értelemben becsülendő is, jelen helyzetben azonban annyi haszna van, mint halottnak a csók, és nem feledteti azt a bűnt, hogy a hajóágyú elszabadulásában mekkora szerepet játszottak maguk is.

Orbán Viktor Mihály 1998-ban sem volt jámborabb, mint ma, akinek szeme volt, már akkor látta, mire képes, milyen veszélyeket hordoz, ez azonban éppen Herényit nem akadályozta meg abban, hogy MDF-Fidesz színekben jusson be az országgyűlésbe, és aztán tevőleges részese legyen az ott végrehajtott dúlásnak. Sőt, halkan megjegyzem azt is, amikor párttársa, Dávid Ibolya igazságügy-miniszterként a zsidózásra annyit bírt megjegyezni, hogy nem ért a focihoz, akkor sehol sem volt benne a keresztény-konzervatív úriember, ami ma viszont annyira lobog.

Szóval, szép dolog ez a divat, hogy Orbántól fintorgunk, azt azonban soha nem feledjük, ki engedte büdössé rohadni. Másrészt, mielőtt ezek a keresztény-konzervatív urak a pápához folyamodnának Antall József szentté avatása ügyében, nem árt fénylő csillagukat egy kicsit visszarakni a földre. Aki nem tett egyebet, mint amit abban a helyzetben a történelem sodra kikényszerített belőle, de még azt is sikerült elcsesznie, ne legyünk már naiv hülyék. Hogy máma ilyen világ van Magyarországon, annak Antall rakta le az alapjait, mégpedig több módon.

Soha nem feledem, újságírói szempontból milyen fájdalmasan sűrű időszak volt az, amikor az ember naponta irkálhatott gyárak, üzemek, téeszek szétrohadásáról, a máig tartó mutyik kezdetéről, pedig nem volt szükségszerű, hogy így történjen. Meg az uram-bátyám világ sarjadzásáról is mesélhetnék, de csak egy szimbolikus történetet rakok most ide. Egy hadgyakorlat VIP páholyában ücsörögtem, mint tudósító, és a frissen kinevezett Raffay államtitkár bemutatkozáskor úgy csattogtatta a bokáját, mint Noszty Feri. Már abból látszott, hogy ennek jó vége nem lesz.

Kultúrharc már akkor is volt, apák és fiúk, népiesek és urbánusok, mintha a Nyugat korába csöppentünk volna vissza. Csudálatos események televízióban, rádióban, megfejelve Pálfy G. István Híradóival és A Hétjeivel. Ráadásként Csurka meg Torgyán, nem részletezem. Viszont hozzájuk képest kellett jobbra tolódnia Orbánnak, hogy hatalomra jusson, és ez legyen belőle, ami ma itt van nekünk. Abban az időben Orbán még narancsokat görgetett a parlamentben és térdre csuhásozott, valamint éppen Antall segedelmével nem süllyedt el a történelem pöcegödrében a székházmutyi kapcsán.

Emlékeztetőül: 1992 áprilisában egy titkos kormányrendelet több ingatlant, köztük a Váci utca 38. alatti volt Tiszti Kaszinót adta oda a kormányon lévő MDF-nek és az ellenzéki Fidesznek közös pártszékházként. A két párt 1992 szeptemberében előszerződést kötött az épületek eladásáról az MKB bankkal, és meg is kapták a vételár kilencven százalékát. Ekkor egy kis kivárás után, amely idő alatt a parlament gyorsan még az áfamentességet is megszavazta az ilyen ügyletekre, 1993. január 11-én megkötötték a végleges szerződést.

Ezen a napon egy olyan szerződés íródott alá, ami gyakorlatilag kiütötte a Fidesz kezéből az 1994-es kormányzást, repedéseket okozott a tagság/szimpatizánsok és a pártvezetés közötti bizalomban, ugyanakkor megalapozta a párt gazdasági hátterét úgy, hogy túlélték az ellenzéki létet, és 1998-ra fel tudták építeni magukat a kormányzásra. És mellesleg például Orbán Viktor apjának kezébe tudta juttatni a gánti bányát. – Ma pedig már látjuk, hol tartunk, ugye, Herényi úr. Tudnék még ilyen mókás dolgokat mesélni abból a korból, de minek.

Felhorgadásom nem annak szól – hogy tisztába tegyük -, mert Herényi Károly köpedelemnek tarja Orbán Viktor Mihályt. Ebben közöttünk vita nincs, csupán arra óhajtottam rávilágítani, mennyire késő a bánat, amikor éppen ő is, ha nem is tevőlegesen, de jóváhagyólag részese volt a nyakunkba szakadt veszedelemnek. Pár napja már elmeséltem itt, hogy bennem zéró tolerancia működik, és vannak megbocsáthatatlan bűnök. Az Orbánnal való bármilyen jelen-, és múltbéli együttműködés pedig az. Így hát, kereshetik ezek az urak az elkúrt szüzességüket, az meg soha nem lesz. Sajnálom.

Jöttmagyarok

Németh Szilárd, ez a tenyérbemászó-lángosképű, sehonnai mitugrász már megint beleszaladt a kifent rohamkésbe, de nem fél a büntetéstől. Az történt, drágáim, mint bizonyára értesültetek róla, hogy a permanens kampány bódító lázában vért hugyozott, hogy fogást találjon Szél Bernadetten, amit meg is lelt ugyan, de minek.

Szóval, rövidre zárva, kitiltotta az LMP frissen facsart nagyasszonyát a nemzetbiztonsági őrsi gyűlésről, mert ő magyarságunk kockázata, mer’ olyan migráncsos. Ezt azzal vélte alátámasztani a rezsibirkózó, hogy az LMP-nek egy bizonyos Janan Mirwais dolgozik, aki a lángosképű szerint turbános manus, afgán terrorista, aki tojásgránátot vacsorál, csak rá kell nézni.

Megtörtént az öntökön-lövés minősített esete, ugyanis ez a Janan úgy gondolta, ne szórakozzanak már vele, és udvariasan bemutatkozott. Levette a polgári kalapját, és tudatta a megjelentekkel, hogy ő magyar állampolgár, itt járt oviba meg isibe, és itt lett jogi doktor, akárcsak a zOrbán, azzal a módosítással, hogy ő dolgozik is.

Sőt, annyira dolgozik, hogy volt már neki a főnöke Martonyi János, de Schmidt Mária, és még Balog Embertelen Páter is, Bin Laden viszont nem. Szóval katyvasz van, meg bukovári, ez azonban egyáltalán nem zavarja a fijúkat, engemet viszont igen, hogy utána is gondoltam, mi lehet a baj a nemzethy oldalon. Mér’ fáj nekik ez a Janan.

Antall tekintetes úr kezdte az egészet, aki áldatlan működése nyomán előkerültek a ládák mélyéről a bocskaik, újra csattogtak a bokák, és Zsírtáltosunk – ha van, aki emlékszik még Csurka böcsületes nevére – delirálása után vissza is zuhantunk a Horthy érába, és nekiláttak népiesezni meg urbánusozni, hogy eljussunk mára a kietlen sivatagunkba.

Máma ezt védelmezi a zOrbán, mint kultúrát és kereszténységet, amibe lehet bármennyire magyar, ilyen Janan nem fér bele, mert nem érintette meg őt születésekor Szűz Mária és a pilisi szívcsakra. Ő, meg az ilyenek csak olyan jöttmagyarok, akik ugyan nem erőszakolják meg az asszonyainkat, de a globális agyukkal nincs igazi helyük a gémeskút mellett.

Ha jól megnézed én nyájasom, ezek a Németh László féle ökörséget szajkózzák. Igaz, nem tudnak róla, mert nekik Bayer a horizontjuk, a plecsnivel jutalmazott tahó-bugris stílusával és gondolatcsíráival, de abból is csak az ordítást értik. Bunkók szegények, na.

Ez a Németh – aki nem is volt olyan rossz író, sőt, klasszisokkal volt jobb, mint pölö az istenített Albertjük, de ezt most hagyjuk – 1939-ben megírta a „Kisebbségben” című tanulmányát, amiből kiderült, hogy gondolkodónak viszont csapnivaló és máig hatóan kártékony. S bár irodalomról mesél, mégis mást mond.

Zanzásítva a zagyvaságát, ez a Németh nem kevesebbet állított, mint azt, hogy igazi értéket a magyar anyaföldbe mélyen beleágyazott „mélymagyar” alkotók állítanak elő, szemben a szellemi árukkal kufárkodó „hígmagyar” irodalmárokkal. Máris itt vagyunk hölgyeim és uraim Kerényinél és az ő pitypangjánál, meg az abból fakadó Nemzeti Könyvtáránál.

Úgy tűnhet, hogy felütöttem a Spenótot (ugye), pedig a fenéket. Én voltaképp a zOrbán és a belőle fakadó rezsihuszár dohos agyát térképezem fel, amikor kicsit visszatérek Németh László lázárjáig. Ő azt képzelte, hogy a hígmagyarok váltak a mintaadókká, a mélymagyarok pedig sorra-rendre peremre szorultak, elszigetelődtek és kihaltak, a hígság teremtette űrbe pedig beköltözhettek a jöttmagyarok.

Ilyen ez a Janan is, elveszi a munkánkat, lerombolja a kultúránkat, mecseteket épít, miközben fütyörészve erőszakolgatja szépséges asszonyainkat, és megrontja a nyüves, karikás ustoros életünket. Karikatúrába foglalva és menekültekre hegyezve ez a NER gondolatisága, amely, és a működtetői, az akik, ezért rettegnek minden szabadságtól, az összes bölcsésztől és egyben az egész, kerítésen túli nagy, kerek világtól.

Ezért van nyolcmillió jöttmagyar az országban. Meg ők.

Kósalajosok és más hangalakok

Nem a mondat, nem a tartalom, ami nincs, és amely a némethszilárd betűsorral jelölt organizmus mélyiből előbugyog, hogy kihívom egy birkózómeccsre, ha van kedve, aztán leülünk tárgyalni. Hanem a tempó, hogy gyere ki, ilyenek, akárha valamely falusi búcsú szaros budija mellett hullámzanának a dolgok, olyan itt.

És akkor rájöttem, hogy mi mozog bennem, mint a lét türelme, hogy nem a düh, nem a lázadás már, mert ez immár felesleges. És nem is a tanáros tempó, hogy elmesélem, mért vagy hülye fiam, mert nem érti, föl nem foghatja, lepörög róla, bambán bámul, vigyorog és vicsorít.

Hanem az undor. Az ösztönös, génbe kódolt roguentini öklendezés, amikor a beleivel gondolkozik az ember, mert ez az egész kupleráj egy lila nadrágtartó, szaros, vizes papír vagy göcsörtös fa. Egy calvadost, gyermekem! Megy ez fiúk, még darabig, aztán vége lesz, és úgy tetszik, az csúnya lesz.

Midőn némethszilárdok, kósalajosok és más hangalakok teljesítik a beléjük kódolt parancsot, és nem azért, mert meggyőződésük, és már nem is csak azért, mert lopni muszáj, hanem az erősebb kutya ököljogán, amely csak a csordájában, az övéi közt bimbózik, idáig züllöttünk nagy igyekezetünkben.

A spirál rég önmagába fordult, és minden egyes tüntetés, az összes érv csak még egyet teker rajta, s amint egyre világosabb szavak hallatszanak el, úgy bukik elő belőlük egy újabb mélység, hogy tárgyalunk, persze, csak gyere ki te takony, liberális állat, vedd a karikás ustort, oszt nézzük, ki a faszagyerek.

Mint alvadt vérdarabok pörögnek le róluk a szavak, csak az ököl a tiszta beszéd, s ha ettől az ember okádva aláfordul, akkor nem férfi, hanem Tajgetoszra való bölcsész, ahonnan majd a melós alapú társadalom olajtól iszamos kezű hóhérai taszajtják alá, miközben böfögve törlik meg pörküttől zsíros pofájukat, ahogyan a vezérürü, dagadt angyalkám.

Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő, amely lassan elszivárog, és nincs alku. Lehetett volna más, és mégsem az lett. Valamikor a születéskor volt néhány kósza, ihletett pillanat, csak hát fölbuktak az árból az y-végűek, jött a bocskai, a zuram, a bátyám, és abban a szétcseszett pillanatban lett vége az egésznek.

Ez, ami most itt folyik, már a végjáték. Kiteljesítése az antalli bűnöknek, és Soros vétkének is, aki a saját csecsén hizlalta ide nekünk ezt a disznót, és már minden hiába. A csuhások fölálltak a térdre imához után, és míg a Lőrincek az ország egyik felét viszik el, ők a másikat, és fogy a levegő, és nő a baj, hámlik le a vakolat.

És már minden mindegy, gyí lovam, gyí betyár, megy ez fiúk, fokozzuk a tempót, míg el nem fehérül a száj is. Aztán nosza, gyere ki, ég a házad ideki, meg vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül! És akkor csönd lesz végre. Kurva nagy, halálos csönd. Míg el nem kezd az eső cseperészni.

Áder és a sánta sakál

Neeem, én nem akarok tiszteletlen lenni „a nemzet golyóstolla” 2.0 ’álamelnök úr/et. szentséges egójával, de mindent megtesz azért, hogy kajánul szemléljem immár őt, valamint legyalult intézményét is. Következésképp azt az országot, amelyet állítólag képvisel, és amely mára egészen sajátságos állagúvá vált nem éppen általa, viszont az ő hathatós közreműködésével.

Gimnáziumban járt tegnap vendégségben ’álamelnök úr/et., hogy mi a rossebnek, azt csak ő és magas hivatala tudhatja, tán, hogy házhoz menjen a pofonért, amelyet azért nem kapott meg, mert ezek a gimnazisták nem kopaszok, hanem mindenféle más frizurát viselnek a fejükön, és az abban lévő tartalom is másfajta, mint amilyet a hatalmi gépezet megszokott híveitől.

Ezek nem savaznak, nem ütnek esernyővel, hanem kérdeznek, többek között azt, hogy ’álamelnök úr/et. mi a jó francért irkál alá olyan törvényt, amely az ő fejükben mindenféle frizurák alatt megbúvó fickándozó gondolatokat akarná megzabolázni egyetemek dresszírozásával, s amely ellen jól láthatóan testes tömegek emelik fel a szavukat, tehát a Lex CEU-t.

Golyóstoll bácsi erre pedig olyat válaszol, amely búbánatosan mutatja be, kies hazánk jelenlegi állapotát, a hatalom működési módját és aszott, elcseszett lelkivilágát. Azért írta alá a gyalázatot, mint volt szíves kifejteni, mert: „Legalább annyian lehettek volna a törvényjavaslat mellett az utcán, mint amennyien ellene voltak.” Ezt mondta mérhetetlen bölcsességében.

Mint kitetszik, itt, minálunk az igék feltételes módjának múlt időben való használata indokolja fajsúlyos döntések, meghozatalát, azaz, a legfőképpen a mi lett volna, ha lett volna a legfőbb érv, amely gondolkodásmód, mint azt F. M. ötödik cé osztályos tanulótól tudjuk „a képzelet adományából fakadó átok”. F. M., ötödik cé osztályos diákunk részletezi is nekünk ezt az egészet:

„A sánta sakál nem tűnődik azon, hogy mi volna, ha nem lépett volna bele a csapdába, sem azon, hogy milyen boldog volt ő azelőtt, hanem a lábát nyalogatja és törvényének veszi azt, ami vele történt. Vagyis azt, hogy sánta…De nem képzelődik afelől, hogy mi volna, ha megvolnának sántasága miatt elveszített kölykei, hogy még tovább is hiányozzanak neki.”

Ebből a képes beszédből látszik, ’álamelnök úr/et. még egy sánta sakál érzelmi és gondolati szintjét sem éri el, midőn egyfolytában azon rezeg, hogy mi lett volna, ha lett volna, ha meglennének a kölykei, amelyek nincsenek. Ha annyian mentek volna az utcára a törvény mellett, mint ellene, de hát, az Isten szerelmére, ez nem történt meg, és mégis aláírta. Ilyen megközelítésből viszont kitetszik, hogy tényleg bajszos szar ő, sőt, inkább olyas simicskai folyadék, mint a főnöke is.

Ezen a gondolati ösvényen tovább haladva, és tökéletesítve F. M. ötödik cé osztályos tanuló képes beszédét, eljutunk országunk tragédiájának eredőjéhez, amit K. Zs. polgártársnő danászott el nekünk már nagyon-nagyon régen, hogy aszondja, lehetett volna, mégsem az lett. Ez lángoktól öleltünk sorsának eszenciája, ha jól belegondolunk.

Az 1989 óta eltelt huszonnyolc évben annyi minden lehetett volna. Ha Antall úr nem kúrja szét az országot már a rajtvonalnál, ha O. V. nem hülyül, következésképp nem gecül meg, ha Gyurcsánypatás nem öszödözik, és nem ágyaz meg a tébolynak, és így tovább, meg még egyszer így tovább. Lehetett volna ez egy élhető ország, aztán mégsem az lett. Csak egy golyóstollas, gőzölgő szarkupac immár az egész. Énekeljünk hát, polgártársak, vigadjunk sírva, mint jó magyarokhoz illik.