Ott óbégatott hát Béla a kocsma udvarán a soha nem is volt dömpere fölött sivalkodva, mint valami siratóasszony, ölelgette a böhömnagy medvéjét, panaszkodott a plüssnek a fülébe bújva, a traktorista kölke pedig már messzire iramlott, pöckösen haladt a templom árnyékában, járt a lába a pedálon, forgott az a kerék, hogy magával vigye Béla gyerekkorát, messze, be a barnuló levelű fák alá véglegesen és örök időkre. Így suhant át a falun fél évszázad két perc alatt, hogy a kocsmáros és a fröccsök kinevezett ura még csak elég buborékot sem tudott a pohárba eregetni, hogy itallal vigasztalja a barátját, borba fojtva be bűnt és bánatot, mert bár tudhatta volna, mégsem emlékezett rá, hogy elpusztítani azt nem lehet, csak gőzökbe és hányásokba bugyolálni, hogy pirkadatkor újult és nagyobb erővel sújtsanak le arra, akibe beléköltöztek, akárha féreg az oszló hullába, hogy a gyomrából kifelé haladva zabálják föl a szemén át a napvilágig jutva.
Nem tudta a fröccsök ura, mert mért is tudta volna, hogy Bélában úgy fölgyűlt az élet, a templom, a szentháromság szobor, az olajos hajúak és bánatos feleségeik, a duplagyűrűsök meg a bádogbános, ez az egész massza úgy földagadt benne, hogy kitöréssel fenyegetett, mint valami falusi Vezúv és magyar Etna, így a patakokban csorgó Béla-könnyek éppen abban segítenek a földöntúli feszültséget levezetve, hogy ne következzék be a földrengés, a tüzes ár ne induljon meg Bélából elsöpörve az egész magyar kurvaéletet, a földdel téve egyenlővé a falut, az azt ölelő kajla dombokat legyalulva, mint jégkorszak fagyott folyói, olyan simára, és azon túl a hegyeket és völgyeket, mindent elsöpörve tehát, ami az Isten ujjából kifolyt, vagy Newton Iszak homokozójában alakot öltött, és örömmel nézi az egészet már a kerekes fizikus is az égi mezőkről. Minden veszélyben volt tehát, ami van, volt, valamikor lesz, vagy csak ábrándokban létezett.
A traktorista kölke tekert bele a lebukó Napba, egyenes út nyílt előtte a sárga golyó közepébe. Tartotta magát kicsit, aztán föloldódott a fényben, gőzök lettek belőle, párák, emlékek és csalódások, apró sikolyok és nyikorgások, amikor először szólalt meg az anyja, az egyik melegítős, bánatos szemű, hogy fiam, kisfiam. De nem felelt neki senki a háborúba ájult Neriából, és ő messze volt, amikor másodszor is szólt az anyja, hogy fiam, kisfiam, kész a vacsora, mintha ez jelentene valamit, érne valamit az Apokalipszis közeledvén, és kiment az udvarra az anyja, kereste a kölket, bánatos szeme megszűkült, ahogyan kezdte látni a messzi távolt, kihaladt az utcára, nézett jobbra is meg balra is, és sikoltott, hogy fiam, kisfiam, és rázendítettek az olajos hajúak, mekegtek a duplagyűrűsök, fiunk, kisfiunk, amikor felfedezték a nyomát, amely a Napba vezetett. És mind indult utána hosszú és tömött sorokban, mert meglátták a fényt, csak a bádogbános verte félre a harangot, és a kutyák vonyítottak különös, emberi hangon.
Lám, lám. Ezt mondta a böhöm medve Bélának kiszabadulva az öleléséből, miközben fénylő gombszemeiben ott tükröződött a Napba haladó menet, amihöz más zarándokok is becsatlakoztak, jobbról és balról jöttek az emberből való áradatok, mentek bele a fénybe mind, átugorva ötmilliárd évet, segítve a Napnak, hogy ne kelljen fölpuffadva megzabálnia mindent, így tüntetve el az illó élet írmagját is. Így párolgott el a falu a feledésbe, és csak a fényképek maradtak utána fiókok mélyein meg a duplagyűrűsök falvédői, és a kocsma természetesen, s csak azért, hogy ennek az egésznek értelmet adjon. Lám, lám. Mondta még egyszer a medve, és elhallgatott. Üres volt a falu, csak a bádogbános kongatta a harangokat, a szél lengette a leveleket, amikor alábukott a Nap, magával rántva az egész kurvaéletet, lecsószagot hagyva maga után, és a gőzzé vált bánatos szemű asszony hangjának utolsó remegését, hogy kész a vacsora, kisfiam.