Pilhál, betűkkel foglalatoskodó ember, szeretett kormányfőnk egyik kedvenc és kitartott nyomdaipari termékében értekezést tett közzé „Busókat a határra!” címmel.
Elsőre humoreszknek vélhetnénk, viszont határozottan állítja, nem viccel. És tényleg beláthatjuk, hogy komoly a dolog, midőn így zárja gondolkodásának végtermékét: „Ezen persze elsőre el lehet nevetgélni, ám aki valamelyest tanulmányozta a harmadik világ szellemiségét, nem biztos, hogy kizárja a sikert.” Ezen merengjünk el egy csöppet.
Pilhál organizmus minden bizonnyal abban a népnemzeti babonában hisz, miszerint a török hódítók elől a mocsarakba menekült őslakos sokácok ijesztő, vérrel festett faálarcokba öltözve, kerepelve meg sípolva zavarták volna el a barbár törököket Mohácsról és külvárosaiból. Ez annyira igaz, mint a betűkkel foglalatoskodó ember sajtóipari termékének állításai úgy általában, magyarán: semennyire.
A migráncs, balkáni eredetű sokácok ugyanis nagyjából és hozzávetőleg 1690 körül kezdtek áramolni a magyar paradicsomba, Mohácsot viszont 1687-ben szabadították fel. Hozzátesszük, ez a muszlim naptár szerint 1065, de hogy mélyebbre is vessük vigyázó szemünket, a berberek meg ekkor már 2637-et írtak.
Továbbá felvilágosítanánk a betűkkel foglalatoskodó ember tudatát a „harmadik világ” problémaköréről is. Hajdanán ez a fogalom azokat az országokat takarta, amelyek a hidegháború időszakában sem a nyugati hatalmak, sem az egykori keleti blokk országaival nem kötöttek szövetséget. Mára tágabb értelemben használják a kifejezést, és minden olyan országot ideértenek, amelyek fejlettsége csekély, és ahol a lakosság életszínvonala alacsony.
Ennek az elcseszett világnak jelen zilált állapotában ez a régió Afrika belsejébe tehető, ahol az oroszlán a király, és tényleg vannak ott faálarcok, de még ott sem szarják össze magukat tőle, hanem ezen a különös módon imádják az isteneiket, mert – tetszik ez a betűkkel foglalatoskodó embernek vagy sem -, ezekből is többféle van, ha a horizontot nem Felcsút határolja. Akkor.
Viszont ezek a mi menekülőink véletlenül sem arról a tájról érkeznek, hanem onnan, ahol már a kalasnyikovot is ismerik, meg különös repülő alkalmatosságokat, amelyekből fura tárgyak hullanak alá, és szétbasszák az otthonaikat. A faálarcokat ők kiröhögik. Egyébiránt az ilyen Pilhál-félék nemrégiben azon ajvékoltak, hogy mért van ezeknél annyi mobil, meg Nike cipő a talpaikon, amelyek nem lépnek egymásra.
Így hát, ha a betűkkel foglalatoskodó ember a szegény busókat a határra zavarná, csak az történhetne, hogy szarvaik beakadnának a kerítésbe. Az a hatszáz menekülő meg, aki jelenleg Orbán börtöntáboraiban raboskodik, még csak nem is találkozhatna velük, hogy jót vihogjon rajtuk.
Kitetszik ebből a Pilhál-féle nácoid gondolatmenetből, hogy a betűkkel foglalatoskodó ember valamely alacsonyabb rendű fajnak tekinti azokat, akik a szapora halál elől futnak. Mesélek akkor néhány dolgot.
Amikor Pilhál-Übermensch a kitartójától kapott fizetését számolgatja duci kis ujjaival, ezt a lehetőséget a menekülők őseinek köszönheti. Ezek az arabok – hogy tiszta vizet öntsünk Pilhál fejébe – közvetítették a távoli Indiából azokat a számokat, amelyeken az Übermensch beosztja a kosztpénzt. És hogy a sok nullát értelmezni tudja, azt meg köszönje meg a IX. században élt Muhammad ibn Músza l-Hvárizmi-nak, aki volt kedves értekezésében bemutatni a fogalmat.
Érdekességként és csak Pilhál kisfőnöke, Németh rezsibiztos görög-latin kultúrája kedvéért megemlítem, a nullát a görögök sem ismerték, nem tudták értelmezni, ehhez ajánlott olvasmány pedig Spengler, de ne menjünk ilyen messzire.
Csak még zárójelben: ha a betűkkel foglalatoskodó ember esetleges középiskolájában algebrát tanult, azt köszönheti Abu Abdalláh Muhammad ibn Músza al-Hvárizmi perzsa matematikusnak, mert az elnevezés Kitáb al-Dzsabrval Mukábala művének címéből származik. Ezt se máma írták, viszont a magam részéről utálom a matematikát.
childs drawing – happy boy in rain
Így érkezünk el, mondjuk – és csak a tréfa kedvéért, meg, mert a nevével cukkolódok – Muszlim Ibn Al-Validhoz, aki akkor írta például Szerelem című költeményét, amikor mi még hátrafelé nyilaztunk valahol a sztyeppéken. Idézzek kicsit? Jó: „Álmatlan gyötrődöm miattad,/ míg téged ágyad alva ringat./ S ha nékem ígéred magadat,/ s szavad beváltatlan marad:/ oly lobbanást vet szenvedélyem,/ hogy hamuvá kell benne égnem!”
Ez biztosan fellelhető volt II. al-Hakam córdobai kalifa X. századi könyvtárában, amelyet – vélhetően némi túlzással – négyszázezer kötetből állónak mondtak. De lehettek benne korábbi alkotók művei is, mint például Amr ibn Kulszúm, Antara ibn Saddád, Imru l-Kajsz, Hárisz ibn Hilliza, Labíd ibn Rabía, Tarafa ibn al-Abd és Zuhajr ibn Abi Szulma, a hét múlakka.
És mit ád Isten, éppen az iszlám keletkezése adott alkalmat arra, hogy ne csak verseljenek, hanem prózában is ki tudják fejezni magukat, amire a mintát a könyvvé összeszerkesztett Korán adta. Egyébként, amikor mi Verecke körül hajszoltuk hazát kereső lovunkat, a fent emlegetett könyvtárban fellelhetők voltak a legkorábbi szír és görög szövegek arab fordításai a filozófia, logika, csillagászat, meg mindenféle más kórság tárgyában, s míg mi kumisztól bódultan a lószart vakarásztuk, ezek a faálarccal riogatottak illatos feredőket vettek.
Egyébként az utolsó boszorkányégetés 1756-ban volt Magyarországon. Hogy ezt miért jutott eszembe? Miheztartás végett, ahogy mondani szokták. Meg azért is, hogy rám ordítsanak, miszerint nem vagyok magyar. Jó, kiegyeztünk, akkor viszont azzal cukkolódok, hogy nem busókkal lehetne megállítani ezeket a népeket, hanem rovásírással. Csak ránéznének egy ilyen, a kerítésen függő táblára, s legott vissza is fordulnának, mert azt hinnék, körbeértek a Földön, és ott vannak, ahonnan elindultak.
Az elején még úgy terveztem, valami középkori, gyönyörű arab versidézettel zárom ezt az egészet, de elég lesz már egy Menyhárt Jenő töredék, miszerint „én örülök neki, hogy itt lehetek, mert itt tervezik az isteneket”. Faálarccal, tegyük hozzá végül.