Kategória: arthur schopenhaur

Mammográfia

Tök mindegy, mikor fedezik fel az organizmusban a rákos burjánzást. Ezt jelentette ki a valahai onkológus Kásler sámán, aki Orbán népének egészségéért felel, és mindezek után van képe azt állítani, azért nem csípik a búráját, mert magyar és hívő. Ebben a két momentumban, hogy úgy ne mondjuk, aktusban benne van az egész, nagy, kerek nervilág, s még hét nap. Ilyen gondolatok Kásler sámánban vagy a wc-n elmélkedve, vagy kormányülésen születhetnek.

Mindkét helyszín arra készteti az embert, azt tegye, ahogyan Kásler sámán kezdte félresikerült miniszterologiai pályáját, mikor is kiáltványt tett közzé, és plakátokat állíttatott, miszerint az orvosok mossanak sokat kezet, és akkor nem döglünk meg. Dehogynem, hogyha mindeközben fölzabál minket a rák, de Kásler sámán csak legyint, mondván, jóvanazúgy. Eltelten másra gondolni nem is lehet, ha tele van az ember gyomra, megszállja őtet a sztoá.

Ez a jól lakottság nem csak azért játszik most szerepet, mert az ember miniszterügynök elvtárs alkatára gondol, hanem, mert az is kiderült, hogy míg eddig évi huszonöt millióért szállított a Gundel finomságokat a kormányülésekre, most már harmincért teszi ugyanezt. Ez nem tétel, hanem ennek szimbólum-értéke van, miszerint ezek kaviárt meg lazacot zabálva döntenek arról, hogyan sanyargassák szeretett népüket. Ez már-már népmesei elem, és mindent elmond a romlottságukról.

Régi mániám Schopenhauerrel példálózni, akiben volt annyi erkölcsi érzék, hogy legalább kijelentse, nem illendő ürücombot zabálva az emberi szenvedésről elmélkedni, hogy Sziddhartha hercegről ne is beszéljek. Ő, még mielőtt Buddhává vált volna, már rájött a vágyak, azok kielégítése, újra fakadása és így tovább miatt keletkező permanens boldogtalanság megoldására, ami a lemondás, de voltaképp az ő Jézusuk is erről mesélt néhány tiszta pillanatában.

És itt érkezünk el ahhoz, hogy újólag föltegyük a kérdést, miszerint azért nem komáljuk-e vajon Kásler sámánt, mert hisz, vagy pediglen azért, mert szaralak. Ez utóbbi, és a minősítése nem légből kapott, hanem miniszteriális cselekedetei meg mondatai indokolják, és azért sem pikkelünk rá, mint ő feltételezi, mert magyar. Mi is azok volnánk, s hogy magunkat is utáljuk sokszor, nem azért van, mert magyarok volnánk, hanem, mert posteriori vagyunk, és erre jutottunk.

Míg viszont Kásler sámán a priori, tehát mindenféle biztos tudás nélkül csupáncsak érzi a feléje áradó gyűlöletet, s nem gondolkozik el, vagy képtelen elgondolkozni annak igazi okán. Ez az állapot jellemző a NER nagyjaira, akik azt hiszik, mind az összes világ azért tartja köpedelemnek őket, mert magyarok és hisznek. Leveleznek, bocsánatkérést követelnek a terített asztalú kormányülésükön, két pofára tömve magukat habrolóval gázolnak bele az emberekbe, s nem értik, mi a baj.

Vagy csak nem akarják. S bár a két eredő közt a különbség nagy – az egyik ostobaság, a másik gonoszság –, a végeredmény egy és ugyanaz. Ha nagyon akarnám, megvilágíthatnám ezt a a következmény-, és szándéketika felől is, de eszembe ötlik Németh Szilárd sudár alakja, midőn a kondérban kavargatja a velőspacalt, és lemondóan legyintek inkább. Ő is a duci, zsíros ujjaival vetné a keresztet, miközben magyar volna, és ki is merülnének létének okai, indokai és összes jellemzői.

És ezen a ponton jutunk el megint Máraihoz, aki meghatározta azt a fajtát, amit Kásler is magára nézve mérvadónak, egyetlen feltételnek, értéknek és gyalázatnak szabott, hogy ő keresztény és magyar: “Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert keresztény magyar úriember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem keresztény magyar vagy úriember.”

Felteszem, a nyájas olvasó oda és vissza ismeri már ezt a passzust meg a folytatását is, úgyhogy annak ismételt közzé tételétől el is tekintek. A telhetetlen olvasó azonban az írás végén megoldást, jövőbe vivő biztos utat, hogy ne mondjuk, mintegy katarzist követelne, sajnálattal közlöm azonban, hogy ilyen nincsen. Kies hazának jelenlegi halmazállapotában ugyanis Arany Jani úri lócsiszárhoz való viszonya az egyetlen mérvadó gesztus, mármint, hogy félre álltam, letöröltem. Mindenkinek önmagának kell a saját papja lenni ugyanis.

Osztások és választások

Orbán Viktor Mihály jóságos uralkodó, minden alattvalónak megadja, amit akar. Nem a jobbágy óhajtását, hanem amit “Ő” maga annak vél. Óvodásoknak pöttyös labdát, nagyobbacskáknak pénzt, sokat. Momentán rohadt boldog, és pláne permanensen a kétharmadjával, azóta járja a birodalmat, amióta összecsalta, és kegyesen adakozik. Én is örülnék, ha azt csinálnék, amit csak akarnék, nem állnék sorban az orvosnál például, de leginkább a postán, az húzósabb. De nem rólam van most szó, hanem a tuggyukkiről.

Vajszlóra például elsőként ruccant ki “Ő” a páncélfurgonjával, mert jók és engedelmesek voltak az ott élő jobbágyok. Ez megéri nagyon, kaptak is két és félmilliárdot, igaz, nem arra, amire szerették volna. Uszodára ácsingóztak a szolgálatokért, aztán szennyvízelvezetés lett belőle, azzal a kitétellel, hogy zárásként az uralkodó felhívja az emberi erőforrások miniszterét: „vizsgálja meg a vajszlói tanuszoda harminchárom méteres medenceként történő megépítésének feltételeit.” – Káslerről lévén szó valami csakrát kell keresnie a faluban talán.

De ki tudja, azért még mit kell megcselekedeni, vagy csupán az “egyszer még kérünk maguktól valamit” kegyes állapotban leledzenek a vajszlóiak, és most mindenki angolpark-igazgató a faluban épp, vagy narancsligete van. Egy biztos a bozontos világban, jónak lenni jó. Szombathely polgármestere is elalélt, amikor megkapta a stadionja kulcsait, s kifejtette, hogy nem rosszalkodott az elmúlt időben, a Mikulás meg is töltötte a zacskóját neki. – Azóta van heresérve az üzemeltetéssel.

Ez, amiben élünk, ez voltaképp kőkemény feudalizmus, fölösleges másnak nevezni. Azzal a különbséggel, hogy nem földeket oszt az uralkodó, mert az az Anikó nevén van mind (meg a szőlők), hanem közbeszerzéseket, s más pénzeket szór szét kegyesen. Erre a középkorra hajaz az is, hogy a birodalomban egyre nagyobb szerepet kap az egyház, amely az ezer éves gyakorlatnak megfelelően az “Ő” hatalmát szinte Istentől eredezteti, sőt, hirdeti azt is, hogy csak nála van az igazság.

Ott tartunk, hogy így is van, és most elmesélek Füst bácsival egy történetet, amely azt mutatja meg nekünk, mitől fog ez a kóceráj előbb vagy utóbb, de mindenképpen összeomolni:

“…Fejszál nagyon szerelmes volt egy Fatime nevű fürdőslányba, (aki, – mondjuk ki a szót, – fürdöző nők hátát szokta vakargatni, tehát elég alacsony sorban lehetett), s ez a lány hallani sem akart Fejszálról. Erre Fejszál egyebet se tett, mint folyton könyörgött Allahhoz: – add nekem Fatimét, add nekem Fatimét. – Megintcsak a nép szája szerint meghallotta ezt a Szakína s azt kérdezte Allahtól: – hét mennyország királya, adjuk-e neki Fatimét? – amire Allah összevonta gyönyörű szemöldeit és így válaszolt: – ez az arab rosszul fog járni vele. – De ha annyira vágyik rá, – ellenvetette a Szakína. – Legyen hát úgy, – felelte Allah és bosszúsan legyintett. S íme Fejszál már a nászéjszaka után is nagyon csóválta fejét bizonyos női jelenségek és rejtelmek miatt, hát még azután. Szó ami szó, a végén vízbe ölte magát e gonosz fürdőslány csalárdsága miatt. Amire Allah, most már az én véleményem szerint, valószinüleg így szólt a Szakínához mérgelődve: – mit kérnek tőlem mindenfélét ezek a szamarak? Az én feladatom volna tudnom, hogy mi kell nekik, de ha még én se tudom, akkor hogy tudnák ők? Lásd te Szakína, vallásuk alapvető imájaként a buddhisták nem kérnek egyebet, mint azt, hogy ne kelljen újra élniök. Ez még hagyján. A katolikusok is okosan teszik: csak a mindennapi kenyerüket kérik mára, – ez is hagyján. No még a halálos óra könnyűségét is kérik, meg a bűnbocsánatot, – még ez is hagyján. De ha valaki kolbászt kér tőlem, vagy szép lányt, vagy egy gyémánt citerát, – micsoda ostoba szemtelenség ez?…”

Ezért örvendjünk, polgártársak, és ezt a lehető legkomolyabban mondom, mert előttünk áll Orbán alkonya, vagy legalábbis a romlás forgatókönyve. Mindez abból hüvelyezhető ki, hogy “Ő” nem bölcs Allah, aki felháborodna azon, ha az alattvaló kolbászt, szép lányt vagy gyémánt citerát kér tőle. Következésképp meg is adja neki, a kincstár azonban nem parttalan, mint a gumiszoba vagy a Rogán lakása, így egyszer vége lesz az osztásnak, és rossz vége, ez bizonyos. Föl fognak lázadni az alkirályok.

Éspedig, mert az egyház is elkurvult, s míg virágkorában, az eredeti feudalizmus pompája közepette azt hirdette, hogy a földi élet célja a túlvilági boldogság, az örök üdvösség elnyerése, és a földi lét csak siralomvölgy amely a túlvilághoz vezető út állomása csupán, ezek a maiak a királlyal együtt két pofára tömik a bélszínt, és még azt sem látják be – mint Schopenhauer -, hogy ilyen alapállásból nem komilfó osztani az észt. Lelkük rajta.

Ám, mint mindenkinek és mindennek, ennek a rendszernek is génjeiben van a halála, kódolva mintegy, és azok, akik ezt várják, ezt az összeomlást, két dolgot tehetnek. Malmoznak a duci ujjaikkal, míg el nem jő a jeges, vagy nevetnek a világ ostobaságán, és leraknak néhány banánhéjat, hogy előbb törjön ki a király nyaka. Nékem ez az utóbbi fekszik inkább, már csak időbeli determináltságok miatt is. Bakancslistám egy tételes már csak, de erősen óhajtott, és babonaságok okán sem mondom el, mi az.

Victor Schopenhauer és Leslie Orbán

Én nem tudtam, hogy miniszterügynök úr ekkora országos cimbi ezzel a Leslie Mandokival, pedig de. Most is, midőn egyetlenünket királlyá koronázták bajor alattvalói, a pestisrácoknak meg ettől orgazmusuk lett spontán, ez a Mandoki legott Münchenbe szaladt odahagyva a dobjait meg mindent, hogy kandalló tüze mellett, pipával a szájakban, takaróval a bütykös térdeken, mint az kivénhedt prófétákhoz illik, Kant kategorikus imperatívuszáról cseréljenek eszmét.

Csak így lehetett, másképpen nem.

Ahogyan azt az Abend Zeitungnak, a német Ripostnak volt szíves ecsetelni – ez a Mandoki -, azt hangsúlyozva, hogy ő Willy Brandt tanítványa, aki még Brezsnyevvel is szóba állt. Ilyen első taktusok után az ember semmi jóra nem számít, aztán úgy is lesz. Több kuriózum mellett nekem az ütött szöget a sajtszerű agyamba, hogy Leslie szerint „Orbán művelt ember, egy értelmiségi, akivel Schopenhauerről és Kantról lehet vitatkozni”.

Innen a kép bennem a kandallóról, valamint az is, hogy ezek szerint Orbánnak még a segébe is felye van. Hazudni azért tudni kéne. Nem vagyok én egy filozopternáci, arról azonban teljes a bizonyságom, hogy aki Kantot olvas, az nem dobol Dschingis Khanokban, mint tette ezt a Leslie, hogy meglegyen a betevője migráncsként. Ezt még csak tudomásul veszem, hogy lárifári (by: Gyurcsány) Leslie uraság, Schopenhauerre viszont ugrok, mint a vak komondor, mert ő Füst Milán atyja volt, és nem Orbáné, de ezt nem részletezem.

Ez a Mandoki amúgy ügyes mókus, és látványosan kurválkodik. Mostanában a magyar adófizetők pénzében utazik, amit Orbán et. folyósít neki hatalmas bőséggel, de írt már kampánydalt Angela Merkelnek, meg Donald kacsának is, mikor, mi fizetett jobban. És innentől leszarom őtet, igaz, eddig is azt tettem.

Ellenben köszönetet is mondok, mert nélküle nem álltam volna neki miniszterügynök úr szellemi nagyságáról elmélkedni. Ez egészen érdekes házi feladat, ha tudjuk, hogy a dohos szagú parasztudvar budijáig terjed a horizontja, pöttyös labdával koronázva.

Miniszterügynök úr se nagyon olvasott Schopenhauert, az is hétszentség. Arthur etikája ugyanis így foglalható össze: az emberi élet cél nélküli, szenvedés, és nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük. Némi nyugalom azonban akad az életben, és ez a művészetekben keresendő. De a művészet is csak múló álom, így ébredés után az élet még elviselhetetlenebbnek fog tűnni. Egyetlen kiút a szenvedésből az önmegtartóztatás, az aszkéta életmód.

Ehhez tessenek hozzátenni egyetlenünk képét a nyakában fityegő partedlivel, és máris nincsen több kérdés.

Másfelől pedig, ha egyszer is belegondolt volna Schopenhauer nyitó tételébe, miszerint a világ csupán az ő képzete volna, egyáltalán nem lenne semmiféle kedve kerítéseket építgetni, meg permanensen forgatni a macsetét minden ellen, ami él és mozog.

Viszont nemcsak Mandokiban, hanem Orbánban is megvan a késztetés, hogy magát nagy gondolkodónak tüntesse fel, és ezeket könyvekkel illusztrálja. Milyen beszédesek már a címei, miszerint „Egy az ország”, meg „Út a győzelemhez – Minden hangszeren”, amelyek olyan jól fogynak, hogy a jogdíjakból lehet futballmeccsekre utazgatni nagyon messzi vidékekre.

Könyvet azért ír az ember, mert ellenállhatatlan vágyat érez rá, a múzsa unszolását, noszogatását mintegy. Így volt ezzel már a jó Adolf is, aki, miután a saját Kampfját papírra vetette, illetve hát, a hülye Hess vetette neki, de, amikor ezzel végzett, az abban foglaltakat ki is vitelezte az egész világ legnagyobb gyönyörűségére.

Vagy vegyük Lenin apánkat, aki meg egyszerűen teleszarta szövegekkel a nagy Oroszországot, és magyar követői is voltak. Rákosi pajtás például „A magyar jövőért, a magyar demokráciáért” címmel is értekezett – ez is milyen már -, vagy, ami egészen pikáns 1958-ból Kádár apánk tollából, már csak a dátum miatt is: „Szilárd népi hatalom, független Magyarország”. Hát nem édes? Nem.

Ezzel az egésszel én senkit bántani nem akarok, csak kijelöltem a sövényt, jelzőkarókat, gátakat abbéli igyekezetemben, hogy megmutassam miniszterügynök úr valós igazodási pontjait. Meg azt, hogy aki dakota lovakkal példálózik, az nem olvas filozófusokat, inkább üldözi őket, mint erre is emlékezhetünk a közelmúltból.

Kadhafi „Zöld könyv” című örökbecsűjét forgathatta volna, mert a gyakorlatuk egybecseng. Ez a Moammer arról álmodozott, hogy a kormány mindig győz, a demokrácia mindig veszít, meg hogy az embert csak a hagyomány és a vallás irányítja. Ezt O. V. sem mondhatta volna szebben, viszont ő sem merült el az olajipari gondolkodó lázárjaiban – abban sem -, csak ösztönösen ilyen.

Így jártunk, emberek.