Teljes hangerővel és sztereóban visítanak az atlétikai világbajnokságért – mintha az életük múlna rajta – olyan nagyságok is, mint Schmitt ‘álamelnök úr, aki két tárogatózás közben időt szakított erre is. Bár a doktoriját még mindig nem adta le, pedig erős ígéretet tett rá. (Ezt csak azért, hogy ezt sem feledtük.) Meg még fölcukkolták a nemzet sportolóit is, hogy foglaljanak állást a világbajnokság mellett. Persze, hogy állást foglaltak, mert – minden tisztelet mellett – ők nem kampányidőszakban kapnak egy zsák krumplit, hanem havonta hármat.
Olyan ez, mintha nyugalmazott, ütődött tábornokokat kérdeznének, legyen-e háború, s ők protkójukat a vizespohárból a szájukba helyezve mondanák, igen, fröcsögjön az a vér, folyjon patakokban. A nemzet sportolóit megkérdezték, a nemzetet viszont egyáltalán nem. Csak közben volt egy választás, ahol lukakat kapott a királyság, sok helyen elzavarták a gauleitereket, így a NER üzemszerű működése csorbát szenvedett. Nem az van, hogy a kedves vezető megálmodja a dolgokat, és a csápjai szerte a birodalomban már végre is hajtják, egészen egyszerűen szar került a propellerbe.
Ezért a visítás, s legfőképpen azzal az indokkal, hogy atlétikai világbajnokság híján csorbát szenved nemzeti nagylétünk, és odaveszik egy álom, mint az olimpiával is, amit részeges bölcsészek buzgalma tett tönkre, de nem egészen. Mert ugyanis nem egyben rendezünk olimpiát, hanem darabokban és apránként. Volt itt már úszás, birkózás, lesz kézilabda és futball Európa bajnokság csoportmeccs, meg még ki tudja mi nem. Ezeknek pedig az a velejárója, hogy minden ezekhez kapcsolatos létesítmény megépül, a haverok jól járnak, a kedves vezető pedig röhög a markába.
Babramunkával összelegózza magának az olimpiát, mindent fölépít hozzá, ha nem is egyben, aztán előáll azzal, már úgyis minden készen van, legyen olimpia, és lesz, mint Daraboséknak a szállodában vasaló. Rá kell jönnünk, hogy munkamódszere ez a kedves vezetőnek, a jogállamot is darabonként bontotta le, a sajtót is apránként verte szét, hogy a kevés éles szeműt kivéve a nagy többség egyszer csak azon kapta magát, hogy ott csücsül egy diktatúra közepén, és fogalma sincs róla, hogyan került oda. Még csak annyit sem mondott, jé, és ott is volt.
Számtalan példát lehetne mondani, amikor a bávatag népek úgy vélték, ez még belefér, ez nem olyan nagy dolog, aztán ránéz az ember az egészre, és látja, a rendszer összeállt, készen van a mű, viszont az alkotó nem pihen. Mindebből is kitetszik, hogy hősünk nem egy forradalmár alkat – hiába óbégatta, hogy ruszkik haza -, sokkal inkább sunyi kis féreg, aki általában nem tartja be a szavát, vele egyezkedni, alkudozni tehát fölösleges időtöltés. Módszertanban utalnék München 1938-ra vagy a Molotov-Ribbentrop paktumra, illetve mindkettő folyományaira.
Emlékszünk még Kész Zoltánra Veszprémből? Aki 2014-ben rést ütött a kétharmadon? És emlékszünk még arra a kampányra, amelyben a kedves vezető uszodát ígért a veszprémieknek, csakhát Kész győzelme után lópikulát sem kaptak? Ezt se feledjük, amikor atlétikáról ábrándozunk, meg azt se ártana kivárni, mi történik Vácon, ahol azt mondták, nem kérik az ötmilliárdos sportcsarnokot, csak az árát, s ők majd eldöntik, mire költik. Nagy valószínűleg nem kapnak így egy árva petákot sem, mert ezek ilyenek. Nem árt erre figyelmezni, mikor együttműködésre készül velük az ember.
Mert visszatérve erre a nyüves atlétikai világbajnokságra, Karácsony főpolgármester azt mondta tegnap, támogatja, ha a kormány (Orbán) öt pontját teljesíti, köztük, hogy öt év alatt ötven milliárdot költ a budapesti járóbeteg ellátásra. Meg fogja ígérni, mindent megígér, aztán, amikor megkapta az atlétikáját, bemutatja a középső ujját. Csak szólok a lehetséges kimenetelekről, mielőtt a két fél egymás keblére borul, azzal a toldással, hogy nekem édesmindegy már az az atlétika, amikor amúgy minden romokban hever. Bár tudom, hogy az élet nem habostorta.
“…Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom…” – Ez Dobó István romantikus esküjéből egy részlet, mint lehetséges viszonyulás Orbán rendszeréhez azzal a tudattal, hogy a hős egri még csata előtt volt, mi pedig már annyira utána, hogy az ágyúdörejt is elfeledtük. Sőt, és ez a szomorúbb, a vár már rég elesett, és hollók lakmároznak rothadó tetemeinken. A stadionok viszont épülnek, tehát minden nagyon szép és jó.