Most már egészen bizonyos, hogy Béla szomszéd nem mélymagyar, keresztényi mimagyarember, inkább teli van globalista, dekadens gyanúkkal, és még sorosizmus is kinéz. Olyan is. Hedonista percember, hitetlen liberális, sőt, szerintem iszik. Nem őszintén iszik, magyar férfimódra kocsmában klopfolva az asztalt, meccset nézve, ordibálva danászva, hanem sunyiban, magában, közben könnyet se hullatva Trianonért se és soha. Én még nem hallottam, hogy a székely himnuszt énekelte volna a konyhában, vagy legalább valami édes-bús magyarnótát, ebédhez, jóhoz valót.
Ez dzsesszeket hallgat meg sikongatásokat, ilyen mondogatós migráncszenét, akár valami elvetemült bölcsész. Vele nem lehet vigyorogni, hogy de megtosznánk a postáskisasszonyt, megcsöcsörésznénk, mind az összes csajokat, utánuk se fütyöl, be se szól nekik. Biztos buzi. Misére se jár, és direkt. Tegnap hullott le az álcája teljesen neki, amikor reggel poroszkálok a kocsmába rend szerint, s mellém billeg a biciklijével, köszönt is nyájasan és álságosan, mintha szeretnénk egymást, pedig ki nem állhatom, és azt hiszem, ő sem. Jó kedvem volt, belementem a játékba tehát, mondom neki, munkába szomszéd, a dolgozóba bele?
Aszongya nem, majd holnap. Csodálkozok, hogy hát holnap vasárnap, hogyhogy a munka akkor, mire ő, hogy aznap dupla a pénz, azért, mert az kell neki. És leesett, hogy ez mindig dolgozik vasárnap, tényleg szünet nélkül, és akkor meccsre, és pláne misére hogyan? Ha nem dolgozna tán teszkóba járna vasárnap, ott töltené az istenre szánt időt, gyereke sincs felesége se neki, minek ennek a pénz. Hogy máskor járhasson a teszkóba uniós mocskot venni, banánt, mint a majmok, a nyugat szemetét, nem is csiki sört, hanem a csillagosat, a Hejnékemet. Hát magyar az ilyen? Van szíve-e neki, vagy buzi-e egészen?
Ilyen súlyok nyomtak meg egyszerre, gondok tehere meg a nemzeti felelősség, a DNS, Attila fiasága a Szíriuszról, hogy mivé lesz drága szép magyar fajunk, mikor elköszönt persze, fütyörészve ment a világba bele. Tekert, s gondolkodtam, pöttyös-e a segge neki, meg, hogy mi van a fejében ennek, se egy miatyánk csak a dzsessz, mindig csak a dzsessz. Mondok a fiúknak a kocsmában, ismerik-e ezt a Bélát, beszélt-e vele már valaki férfidolgokról, foci, a pultos lány melle köze, Erdély és rovásírás, vadászat vagy horgászás, vagy valami. De senkise semmit.
Ki ez? Tettük fel a kérdést akkor közösen erősen, jár-e közénk férfimód reggelente felesre, misére urat dicsérni, meccsre szotyolázni, körmenetre, nagygyűlésre, vagy akármi. Senki se látta sehol, nem jár ez közibénk, a sorosista, globalista kém és áruló. Migráncs talán. – hangzott el a sarokból aztán, és Misi bá’ volt, aki mondta, s neki lehet adni a szavára, minden időben megállta a helyét ugyanis. Párttitkár volt annak előtte, de, mint mesélte, hogy bomlasszon, azért, titokban járt a misére, eldugva áldozott, s nem integetett május elsején az emelvényről, csak legyezte magát a meleg ellen.
Most van ő honn, ez az ő világa, és látszik a gombszemein neki, nem viccel, tegnap is elvitetett a kocsma elől két sihedert, hogy gyülekeznek, a hajléktalanokba belerúg, ha senkise látja, szórólapozik, újságokba levelez, pedig benne van a korban nagyon. Az öregség minden bölcsességével mondta tehát még egyszer s már határozottabban, hogy migráncs a Béla, csak rá kell nézni a szemire, a tömpe orrára neki, a gyapjas hajára, hogy nigger ez, csak negatív szolárijomba jár. Ez pedig azon alapul, hogy kivonja a pigmentot a bőrből, mint a Májkell Dzsekszon is.
Ne má’! – csudálkozott a Jenő erősen, hogy pigmentot von el ez a gép, akkor hány migráncs járhat-kelhet álruhában itt, vagy UFO. Tele lehet idegenekkel drága hazánk, egy veszedelem az élet, és a Brüsszel ezt támogassa, hogy mind megkúrják az asszonyokat, föllazítva az ősi magyar DNS-t, hogy tíz év múlva négykarú négerek leszünk a mecsetekben. Így lett teljes a kép erről a Béláról, és döntetett el, hogy megbüntetjük a fellazító befurakszásért, hogy adunk az agyának, így mutatva meg a magyarok istenét neki.
Sötét volt már, ahogyan érkezett visszafele, ráugrottunk mind, és vágtuk, ütöttük, hogy migráncs, iszod a Hejnékemet, templomba se jársz, kúrod a lányainkat, hogy csak visított meg recsegett a csontja neki. Így dolgoztunk rajta, amikor megszólalt mögülünk a Béla maga, mi van itt, micsinálunk. Düllesztette a biciklijét, a mi emberünk nyöszögött ott lent, és nézett csak a Jenő, a Misi bácsi meg én, hogy akkor ki lehet, akit így megmagyarítottunk, de kideríteni, azt nem lehetett. Mert szét volt verve az arca neki már egészen, de nagyon is.
Ilyen hősök máma már nincsenek. A szavak mit sem érnek, elkopott a jelentésük vagy új értelmet nyertek, gyorsabban, mint azt a nyelv – amely élő organizmus – szerves fejlődése indokolná. Ma már nem azt jelenti a nemzet, mit egy évtizede, sem a család, sem a szegénység. És számolatlanul lehetne sorolni a hangalakokat, amelyek kifakultak, elvesztek vagy máshová kerültek a szótárban a Párt érdekeinek megfelelően. Viszont ez nem etimológia óra, hanem kurvaanyázás, és az afölött való átkozódó búslakodás, hogy minden egész eltörött és nincs értelme semminek sem. Fölösleges néven nevezni akármit is.
Bár talán mégis. Az ilyen sérülteknek van valami kisebbrendűségi érzésük, ebből fakadó késztetésük, hogy a múltban keressék a jelen nagyságának indoklását, s mint láttuk, a végtelenségig is képesek elmenni. Matolcsy a japáni pöttyös seggünkről ábrándozott, Kásler Attilázik, ezzel az ütemmel tényleg eljutunk a Szíriuszig is, űrhajózási muftink már van hozzá. Továbbá és megfordítva a keresztény-pogány dichotómiát, az is belátható, hogy a szittyák mindig is egyszerre voltak büszkék pogány őseinkre, és az őket felnégyelő keresztyénekre, a magyarsággal azonban még így is bajok vannak attilailag. 
Ezek lehetnének testvéri Szuhojok is, ez azonban, lengyelekről lévén szó, kizárható. Föltehetnénk a kérdést is, hogy a nagy, orosz atyához való meglehetősen eltérő érzelmi töltetek ellenére mégis mi a jó francot túrják egymás farát, de az illiberalizmus útjai kifürkészhetetlenek. Van ezeknek egy olyan képességük, hogy a pénz csörgését valami megfoghatatlan bávatagsággá szublimálják, amiben meglelik a nemzetet, és közben minduntalan fölsejlik a balladai homály. Ezt a lengyel sast is Lech, a lengyelek legendás alapítója látta meg először, viszont csak I. Boleszlav pénzérméin tűnik fel nem jól kivehetően, és az is lehet, hogy tyúk vagy éppen galamb.