Kategória: balog zoltán

Orbán mindent is tud

Interjút adott Balog tiszteletes. Régebben miniszter, mostanában miniszterelnöki megbízott, és, mint a tűztől távolodó napkeleti bölcs, mesélt volt, jelenlegi és örök főnökéről, aki maga Orbán Viktor (megkövezés terhe nélkül RBNVKTR). Elkezdett belőle népmesei hőst, legendás királyt és mindent látó kiskondást farigcsálni egyben, s mivel azért még elég közel van a fazékhoz, felszopta őtet, hogy jusson is, maradjon is. “A miniszterelnök ebben mindig világbajnok volt. Ha kell, a kislánya iskolájának a portásától, alternatív elemző csoportoktól, a roma barátaitól, a főorvostól, egy óvónőtől, a házukon dolgozó kőművestől vagy akár a feleségétől, de mindig begyűjti az információkat.”

Ezt mondta Balog tiszteletes, és máris előttünk áll a kép, midőn Orbán Viktor információkat gyűjt a házán dolgozó kőművestől. Gumicsizmában vagy trottyos gatyában egyként elképzelhetjük őt, amint a nép egyszerű fia érdeklődik a nép másik egyszerű fiánál, hogy no, szakikám jó életed van-e neked, mindeközben kitüremkedik a kevlár a kockás ing alól, és a körötte álló fogdmegek ráerősítenek, hogy jó-e- jó-e. A nép malteros egyszerű fia pedig földig hajol, előtte kezet csókol, és mondja, soha jobb sorsot, instálom, méltóságos úr, egyem meg a szívét. És Orbán Viktor szügyig telve a sok információval, szíve csordultig szeretettel elindul törvényt alkotni visszamenőlegesen ennek a kőművesnek az adómentességéről, és gondoskodik, hogy két kupa pálinkát kapjon ebédre.

Mindezt elképzelhetjük és eljátszhatjuk a Balog által emlegetett összes szereplővel portástól óvónőig, főorvostól feleségig, sőt, ami új elem a legendáriumban és Gyöngyöspata után különösen pikáns, a roma barátokig. Ők Farkas Flórián lehetnek csakis. De érdekes az az idea így összefoglalólag, hogy Orbán Viktor hiteles információkat gyűjt be a két hétig szervezett spontán becsöngetések során, vagy, amikor kamerák kereszttüzében malacot látogat meg az óljában, és szervusz röfivel üdvözli őt is, esetleg, midőn a Kossuthon kap kőkemény kérdéseket péntekenként nyáltól csöpögve, amihöz képest Balog tiszteletes felszopása babazsúr csupán. Tudjuk ezt, mindenki tudja.

Eleinte Orbán is sejtette, de, ahogyan hermetikusan elzárta magát a világtól, önmagát pedig például ilyen balogokkal vette körül, semjénekkel és más nótatársakkal, a valóság huss, elszelelt, és ott maradt a buborék. Diktátorok gyakran esnek ilyen hibába, többek között ez is okozza a bukásukat, vagy az, hogy a balogok konc híján elárulják őket. Momentán azonban az orrunk előtt faragnak belőle Mátyás királyt és Kádár Jánost egy személyben, az egyikből a nép között elvegyülő igazságos toposzát, a másikból pedig, a ha ezt ő tudná, hogy mit csinálnak az alkirályai, nem hagyná biztosan képét aggatják rá. De nem vegyül el, sőt, tudja és hagyja is.

Hogy hogyan születnek a legendák, arról órákat lehetne mesélni. De szerepet játszik benne a néplélek, Jung kollektív tudatalattija, Krúdy álmai, az organizmusok infantilis késztetései, de nem utolsó sorban a népmesék mindent tudó és mindent feloldozó naivsága, mert hinni jó, gondolkozni macerás, a legenda pedig elringatóbb a valóságnál. Ezért iszik az ember meg füvezik, hogy eljusson az álmok feloldozó birodalmába, ott ringjon a felhőkön, míg odalenn füstöt okádnak a kémények. Ilyen ködökben ringatózik Orbán sajtója a permanens győzelmi jelentésekkel, harci kürtökkel meg a többivel, de Balog olvasatában nem innen ismeri meg az igazat.

Az ő információjának forrásai a portás, a roma haverok, a főorvos, óvónő és a kőműves – mondja Balog -, ami álom már önagában is népmesei elem. Kegyvesztett és száműzött fideszesek tudnának mesélni, hogyan van az, mi történik, ha a józanság hangját megengedik a permanens harci delíriumban lebegő vezérrel szemben, a kőműves és az óvónő, vagy pláne a portás pedig biztosan a képébe vágja a tutit. Ezeknek az egyszerű népeknek csak a bábjait ismeri, amelyeket direkt neki faragnak, de a jelek szerint Balog is egy már közülük. Hazudik, hogy élhessen. Ez személyes motívumként érthető, de hiteles forrásként nem értelmezhető, viszont ez legyen az ő bajuk.

Az autokratáknak, diktátoroknak és másfajta narcisztikus, egoista és hatalommániás őrülteknek típushibája ez, hogy a végén nem látják a világot, és akik körötte vannak, nem is mernek neki mesélni róla. Az ilyen rezsimek mindig elbuknak, és többnyire füstölgő romokat hagynak maguk mögött, ahogyan velünk is történni fog. Orbán sorsa, amikor erre az ösvényre lépett, eleve elrendeltetett (predesztináció Szent Ágoston óta), az ilyen balogok viszont tudatosan vágják maguk alatt a fát, bűnük tehát ebből fakadólag nagyobb. Mi, mint izgága Jézusok, lemondóan de nem megbocsátóan megállapíthatjuk Orbánról, hogy nem tudja, mit cselekszik, Balog viszont elmegy a francba.

Konzervatív fordulat

Gulyás miniszter – és már nem pártalelnök – Balog már nem miniszter – ámde még regnáló hittérítő – oldalán Németországban, Münchenben járt észt osztani, a “Konzervatívok találkozója” című konferencián. S már most fölmerül az emberben a kérdés, hogy mit kerestek ott, eszmebéli állapotuk okán ugyanis autentikusabb lett volna, ha a Bürgerbräukellerben sörözgetnek, és ez később, midőn felszólalt Gulyás miniszter, egyértelművé is vált.

Az Európai Néppárt, miután elmulasztotta az ihletett pillanatot, hogy a magyar fasisztákat kipenderítse a sorai közül, most meg tehetetlenül nézi, hogy a mimagyarok nem nyughatik, és még most is bomlasztja, illetve bomlasztani óhajtja a soraikat. Ők pedig bávatagon nézik, míg úgy nem járnak, mint az emlegetett sörözőről elhíresült történések is, ebben a sörözőben volt a Sörpuccs ugyanis 1923-ban, mert már akkor is töketlenek voltak a konzervatívok.

Most is azok, és azt hiszik, a Fidesz-féle szabadcsapatoknak vannak játékszabályaik, de nincsenek. Gulyás miniszter – de már nem alelnök – ugyanis ezen a találkozón azt hangoztatta-szorgalmazta, hogy az Európai Néppártban konzervatív fordulatra van szükség, Balog páter meg ministrált neki, bólogatott és hümmögött. És senki nem akadt a konzervatívok között, aki elmondta volna a magyar különítménynek, hogy húzzon el onnan és máshol bomlasszon.

Konzervatív fordulatot annak kell végrehajtana, aki baloldali elhajlásban szenved, a fasizálódás nem konzervatív fordulat, hanem romlás. Igaz, ezt az utat a Fidesz vezérével együtt már rég bejárta, a konzervatív fordulatot látszólag akkor hajtották végre, amikor a szocialisták 1994-ben hülyére nyerték magukat Hornnal az élen, az MDF pedig erodálódott. Orbán ekkor gondolta úgy, hogy mindenféle elv nélkül elmegy Torgyán irányába a hatalomért.

Jött is az orbántorgyánpolgárkormány, a chilei cseresznye, a beléptetőkapuk, és kicsiben az, ami később NER lett, ami nem konzervatív, nem keresztény, nem európai, hanem a maffia, a sámándobok, s mindemellett sajátságosan az inkvizíció, rendőrállam és államszocializmus sajátos elegye. Az ilyen elől a régi vágású konzervatív menekül, ilyennel egy társaságban nem mutatkozik, vele nem teázik, és nem szagolja a puskaporos leheletét.

A Fidesz, a NER, Orbán Viktor és csatolmányai az összes vidéki párttitkárig bezárólag a konzervativizmust hírből sem ismerik, ez csak az ő báránybundájuk, amivel a farkasbőrt álcázzák, de mindig kilóg a lábuk. Az igazi konzervatívokat szólítják fel konzervatív fordulatra, az igaz keresztényeket kereszténységre, a demokratákat demokráciára, hogy egyrészt az a csudadolog, hogy ezek nem visítanak tőlük, másrészt, hogy megtűrik maguk között ezt a csürhét.

Azzal, hogy ez politika, sok mamlaszságot el lehet adni, de nem kéne, hogy elmenjen az ember esze, mert politikus. A konzervativizmus a tradíciókra épül, a meglévő és beágyazódott vallási, politikai kulturális szokások és intézmények tiszteletére. Másra is, de ezek a külső jegyek, s ha megnézzük, ilyesmije a Fidesznek nincsen. Istentagadó volt nem is oly rég, tele van lejárt szavatosságú kommunistákkal, kulturális hagyományai nincsenek, egyetlen jellemző tulajdonsága van, a hatalom akarása.

Meg a lopás. Ez sem igazi konzervatív érték, ilyképp nem tudható, mit takar a konzervatív fordulat szorgalmazása. Azt leginkább, hogy jó szívvel vennék, ha az európai konzervatívok elfideszesülnének, és még az is jöhet, hogy az orruk alá dörgölik, jó lesz, ha vigyáznak, mert ellenségek is lehetnek. Tavasszal már voltak, de a Strache-Salvini vonal bedugult, Orbán most még szélsőségesebb bandákkal, újfasisztákkal és neonácikkal kokettál, a pribékjei meg szónokolnak, hogy például a CSU vagy CDU váljon hozzájuk hasonlatossá.

Pedig alig vannak a klubban, épp a felfüggesztés állapotában leledzenek. Bár a három bölcsek hallgatnak, és Leyen néni is játssza a kisded játékait, de iure mégis csak a senkiföldjén van a bagázs, és akkor van képük azt mondani, legyetek olyanok, mint mi. Tudtuk, hogy arcátlanságuk gáttalan, de, hogy ezért soha, senki nem töri be az orrukat, nos, ez a nagy titok, aminek nem ártana utána járni. Viszont ettől függetlenül is megállapítható, a politikus mindenütt egyforma, és az a hivatása, hogy romba döntse a világot.

Bazinga

“A nyugat-európai elitnek kell egy ellenségkép, amelytől meg lehet menteni Európát, és sokan úgy gondolják, hogy ez a magyar nemzetállam, ami részben nevetséges, részben pedig szomorú, hiszen éppen arról terelik el a figyelmet, amit ők rosszul csinálnak.” – Ezt a szépet Balog páter mondta egy pódiumbeszélgetésen, amelyet az erős vezető mítoszáról tartottak a Körber Alapítvány szervezésében. Szóval ezt mondta, és nem tette hozzá, bazinga, ami kifejezés Sheldon óta azt takarja, hogy ami előtte elhangzott, viccnek minősül.

Komolyan gondolta Balog elvtárs, amit mondott, vagy csak úgy csinált, ezt náluk eldönteni nem lehet, amitől az embert kitöri a frász, hogy akkor most hazudnak, vagy tényleg teljesen elment az eszük. Ugyan eredőjében nem mindegy, a végkifejlet ugyanaz, jelesül, hogy a goebbelsi módszer kerekedik ki belőle, miszerint vádoljunk meg másokat azzal, amit mi magunk elkövettünk. És mennyit tudna erről mesélni Soros, az ENSZ, vagy a világ számtalan szeglete, akik úgy támadják bájos honunkat, hogy lepotyognak tőle a képzelt csillagok.

Az ellenségképen alapuló politizálásról szólt ez a konferencia, amelyen a páternek elment az agya, s a fideszarc ahelyett, hogy magukra ismert volna, s meghúzta volna magát a sarokban, támadó állásba merevedett, és nem törődött azzal, hogy hülyén áll neki. De ezt már mind ismerjük hosszú évek óta. S ha már a lökött fizikus szóba került, hívjuk segítségül őt még egyszer, s vele mondjuk el, hogy az a világ, amiről a páter ábrándosan előadást tartott, a végtelen számú univerzum valamelyikében biztosan létezik, ámde nem itt. És nem most.

Balog úgy vélte, a balliberális szellemi elit a tekintélyelvű, autoriter kormányzással és a nemzetállam visszatérésével riogat, így leplezi tanácstalanságát. Ölég rosszul véli a páter. A balliberális szellemi elit – meg a józanabbja máshonnan is – nem a tanácstalanságát, hanem a jogos félelmeit mondja csupán, mert emlékszik arra, a nemzetállamok ideája, a diktátorocskák és diktátorok micsoda vészeket hoztak a világra. Amikor pedig Orbánra és a cimboráira néznek, akkor ez jár a fejükben, és nem az, hogy milyen nagyszerű futballista volt a török vezér.

Továbbá, az úgynevezett balliberális elit szolidáris az elnyomottakkal és megalázottakkal szemben, ezért is aggódik, hogy mi folyik kies hazánkban. Az együttérzés és a segítés szándéka alapvető emberi tulajdonság, bár, ha a mi kedves vezetőnkre tekintünk, akkor ebben sem lehetünk teljesen biztosak. Itt van ez a kilakoltatásra váró kilenc gyermekes család, akiknek Orbán annyit üzent, hogy kitartás, a civilek pedig megmentették őket. De tudjuk, hogy a civilek elvetemültek, és ez az egész arra volt jó, hogy bizonytalanságukat palástolva Orbánnal riogassanak, pedig arra már semmi szükség.

Megteszi ezt ő, mást sem tesz, épp tegnap is kifejtette, hogy óriási változások szele éri el az országot, de, hogy mi lenne az, azt már nem méltóztatott megosztani a nagyközönséggel. Ebből a szemszögből Nostradamus nyeretlen kétéves hozzá képest. Viszont ez a tempó a XXI. században elég nevetséges, mint ahogyan a kedves vezető és az egész elátkozott bagázs is nonszensz. Élő kövület csupán, ahogyan száz évvel ezelőttre álmodja vissza, és ettől rosszul érzi magát Európában, amely csak arra mutat rá mindig, ez itt nem a középkor, ha nem tetszik, el lehet belőle menni. Fekély vagyunk a világban, és nem bírunk kifakadni.

És ami még elviselhetetlenebbé teszi az egészet, minden napra tíz ilyen balogos kijelentés jut. Reggel, délben, este fullban nyomják a kretént kifulladásig. Hogy az ember, aki magában arra esküdött fel, hogy ellenáll a gonosz csábításának, azt sem tudja, melyikre reagáljon, melyiket cáfolja, míg egyszer csak majd kimerülten zuhan össze, és nekiáll káromkodni meg fütyörészni. És nem teheti meg, mint Füst Milán Störr kapitányának apukája, akinek ennyi a története: “Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket de nagyon. – mondta, és csendesen elhunyt.” Ehelyett úgy véli, talán kiáll egyszer valamelyik a tébolyával, majd végezve vele vigyorogva kijelenti, bazinga, és alábukik a színes labdák tengerében.

Viszont nekünk ilyen szerencsénk nincsen, következésképp: végünk.

Dübörgő egér, avagy hadgyakorlat a drótnál

Most, hogy az oroszok és az ukránok készülnek átharapni egymás torkát, meg különben is, az egész rohadt világ tele van plátói háborúkkal, nehogy már a magyar jódógos kisember maradjon ki a gyönyörökből egyrészt. Másrészt pedig annyira nem történik semmi a drótoknál – még ezt a Gruevszkit is úgy cipelték autóval -, szóval, valami kis feszkó kell a parasztnak, hogy lássa, a Viktor megvédi őtet és babusgatja most, hogy jönnek az ünnepek.

Szóval hadgyakorlat kezdődött tegnap a déli határnál, amely egészen december egyig tart majd, így döntött ormányunk, ergo, a köpcös. Kicsi kis hadgyakorlat, sárga is, savanyú is, de a miénk. Mimagyarok, Magyarország, a magyar emberek meg még a magyarok, sőt, a magyarok biztonsága érdekében ellenőrzik a permanens készenlétben tartott katonai egységek reagáló képességét – így mondja kormányunk -, s emiatt napokig vonulgatnak majd a konvojok, a katonai menetoszlopok a határ körzetében, hogy tudjuk, hol is élünk.

Ha már migráncs nincs, mutogassuk a magyar parasztnak a feszkót, ahogyan rendeljünk majd tankokat a karácsonyi vásárba is, mert félni kell és félni jó. Egyébként is, mint azt a rezsiembertől tudhatjuk, az ötven év alatti férfiak egyenesen boldogtalanok a népi bölcsesség szerint, ha nem lődözhetnek ágyúval, a hetvenesek pedig a katéterükkel kardozva védenék a hazát szívük – és Németh Szilárd esze – szerint, tehát sehogyan sem.

Olyan gyönyörűen beszél nerkatonául ez a pacalszakács, hogy kénytelen vagyok ideidézni szellemét: “Már bebizonyosodott, hogy az illegális migráció a jogi és műszaki határzár mellett az élőerős védelemmel, a határvadászok mellett a hadra fogható honvédjeink határra vezénylésével állítható csak meg.” Most vezényelnek hát, és a magyar paraszt mégsem sóhajt toldiul, hogy “Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, szép magyar vitézek, aranyos leventék!”

Ilyet ő nem tesz egyáltalán, hanem azon gondolkozik, hogy mi hozza ki a militáns állatot az emberből, a karrier, a szolgalélek, vagy pediglen a hülyeség. És az utóbbi mellett teszi le a garast, főleg, amikor azt is hallja, hogy ez a pacalos teli pofával azt is ordibálja, hogy a magyar fegyvergyártás nem áll meg a kézi gyilkoló gépeknél, a határ a csillagos ég. Én atom tengeralattjárót óhajtok a Csele patakra, hogy újraírjuk Mohácsot.

Még nem tudható, mikor hirdetjük meg a totális háborút és térünk át a hadigazdaságra, de, ha a rezsisen múlik, hamarosan. Ez tolja túl a biciklit balogzoltánosan, s ha a NER gépezetében olyan posztra kerülne, dalokat szerezne, operát írna meg eposzokat. Most azonban a hadgyakorlatnál tartunk, a látens háborúzásnál csupán, és lehet, hogy én hülye vagyok, de nehezen tudom elképzelni, hogy felnőtt emberek ezt röhögés nélkül végig tudják csinálni. Ha viszont igen, akkor nagy a baj.

Akkor az is lesz, ha tüzet vezényelnek nekik, gondolkodás nélkül lőnek majd a tömegbe, de ezt majd meglátjuk. Most ott tartunk, hogy hadseregünk így demonstrálja a kurva nagy erejét, amiről nekem a hülye vicc jut eszembe, hogy “Az egér és az elefánt együtt siet át az új hídon. Az egér büszkén néz fel az elefántra, és azt mondja neki: Dumbó, hallod, hogy dübörgünk?” Így valahogy, ilyen képzetek jönnek elő, bár én nem értek a katonásdihoz.

Igaz, a rezsiember sem túl sokat, de, mint látjuk, megvan a hivatal, és az ész is hozzá. Azt tudjuk, hogy mi az üzenete ennek a vonulósdinak a polgár felé. Szavazz rám, ennyi. No de, hogy kívülről, globális, sorosista liberálmocsok szemszögből mire jutnak, ha hírül veszik a szeánszot, azt sem tudni, de fölösleges is. Rontani már sokat nem tudnak a képen, momentán épp úgy tűnik, mi vagyunk Európa Gerébjei, akit innen is meg onnan is utálnak.

De mindegy is. Mi tudjuk, hogy szépek vagyunk meg okosak, s pláne olyan erősek, hogy csak reng az a híd. És dübörög is, ezt el ne feledjük. Röhej. Borzalom.

Cizellált emberek

Balog Zoltán, amint kikerült a gonosz közvetlen vonzásából, rögtön megvilágosodott, és más színben látja a kajla világot. Az összes hajdani Orbán-bábu így van ezzel. Ahogyan nincs a nyakukon a kés, mindjárt színesebb lesz minden, és ezt nem győzik hangsúlyozni, mintha attól kevésbé lennének bűnösök, ha a rendszer fogaskerekéből besúgóvá, provokátorrá és kollaboránssá alakulnak. Szenvedő alanyai soha nem voltak, így akármennyire kaparnak is a körön kívül, soha nem lesznek feloldozva.

Én magam különben is zéró toleranciát hirdettem a NER minden alkatrészével és elsőáldozó hívével szemben, de nem úri passzióból, vagy, mert nem bírom a szagukat, hanem, abból a meggyőződésből, hogy az írmagjuktól is meg kell tisztítani az országot. Ez amellett, hogy elemi érdeke a hajdanvolt köztársaságnak, önös dolog is. Nem anyagi vagy ilyesmi álmodozások miatt, mert ez engemet már egyáltalán nem érdekel, hanem a lélek egészsége okán.

És most, hogy elmeséltem az életemet, nézzük, miből is élünk. Balog elvtárs, ahogyan pedellusból tiszteletes lett, azt meséli el a nagyérdeműnek, hogy ő, amikor az eredendő bűnt elkövette, akkor is “cizelláltabb” álláspontot képviselt, mint a többi ganyé. S ahelyett, hogy megkérdeznénk, télleg, drága Zoltán, télleg? – fussunk át miniszteri életművén, hogy mennyire volt az cizellált, ami kijelentés úgysem egyéb, mint felvezetése a leendő tárgyalás mentegetőzésének, miszerint: parancsra tettem.

Ilyeneket szoktak mondani a kivégző osztag előtt, vagy az elvetemültebbje, hogy találkozunk a pokolban. Szóval a teljesség legkisebb igénye nélkül idézzük ide, amikor Balog miniszter az egészségügy lerohadása kapcsán meggondolatlanul olyat mondott, hogy “Aki tehetősebb, az meg tud olyan dolgokat is vásárolni, amiket mások nem.” Az emlékezetes hiltonos ámokfutása kapcsán pedig: “Erre a kormányra, mint testületre, kimondottan jellemző a puritánság.”

Most így kesereg az oktatás kapcsán: “Nekem elment az energiám miniszterként arra, hogy van-e mindenhol számítógép meg vécépapír, az egész iskolarendszer szervezési, átalakítási részére, közben viszont nem foglalkoztunk eleget azzal, hogy mit és hogyan tanulnak a gyerekeink, és kik tanítják őket.” – Akkoriban csak a biciklit tolták túl. Sőt, most már a keresztény-magyarországozás sem komilfó a tiszteletesnek: “Nem a politikusok újítják meg a keresztényi értékeket.” – ezt meséli most színét változtatva.

Viszont a bűn az nem lesz könnyebb, és a múltat sem lehet végképp eltörölni. Csak olyan komcsik szeretnék ezt, mint maga Orbán Viktor Mihály és első számú történelem-farigcsálója, az érinthetetlen Schmidt Mária és a plakátjai. Szóval az nem fog menni, hogy kifarolunk a meséből, mert a végén még Németh Szilárd is olyan reneszánsz ember lesz a mai tokaszalonnás zsírdisznóból, aki görög-latinul dicsérte a migráncsokat a mecsetben, sőt, Sorost pelenkázta az elfekvőben szíve összes szeretetével.

Viszont Balog színeváltozása a jó példa arra, mi lesz itt, ha nem nekik fütyöl az a madár, hogy mivé válik az a kígyó, amelyik uralmon úgy beszélt az ellenfeleivel, sőt, azzal a hét-nyolcmillióval is, amelynek nem tetszett a pofája, mintha a valagából rángatta volna elő őket. Ez megy most is, ez a fennhéjazó, pökhendi stílus. Bunkóktól mondjuk mást várni nem is lehet, de az is nehezen képzelhető, hogy a plebs elfelejti a megalázást és megnyomorítást, mert nem mindenki jámbor Arany János az úri lócsiszárjával.

Bizony, az élet nem habostorta, csak ezt még Balog tiszteletes nem tudja. Na, majd. S aztán. Legalábbis ezt remélem.

A kormány igéje

Balog miniszter először – áprilisban – nem lett miniszter, csak mezei képviselőpocok. Másodjára, most már az sem, mert visszaadta a mandátumát, és visszatért a gyökereihez, tiszteletessé válik újra és ugyanis. Idővel tán eljut majd a betanított esztergályosságig is megint, ha igazán hasznos tagja akar lenni a munkaalapú társadalomnak. Egyelőre ettől még messzire van, de mégsem nyughatik, így lesz fölösleges, sőt, ártalmas maga a létezése is, de mit lehessen tenni, ugye.

Gonosz vagyok Balog tiszteletessel? Perszehogy. Minden okom megvan rá? Naná! És nem heppből vagy unatkozásilag, hanem mert annyi bűne van, és annyira antagonisztikusak vagyunk mi ketten itt a Föld nevű bolygón az élet céljával kapcsolatosan, ami szembenállás nem tűr békepipát. Csak akkor, ha Balog tiszteletes megmarad a hülyeségeivel magának. Ámde hiába vonult vissza az élvonalbéli ártástól, csak folytatni akarja, ahelyett, hogy csöndben imádkozna. – Ha tud ilyet egyáltalán még.

Aktívabb lesz most, ezzel riogatott Balog tiszteletes. A Polgári Magyarországért Alapítványon keresztül külföldön képviseli majd a kormány itthoni gondolatait, amelyek ezek: visszatérés a tradicionális, keresztény értékekhez és a migráció elutasítása. Mint kitetszik, elég szűkös az a paletta, amelyből kormányunk választani enged, mert az ideális állampolgár ezek szerint az, aki gyűlölve hányja magára a keresztet. Ezt óhajtja terjeszteni a jövőben Balog tiszteletes – mint a pestist – fontos európai nagyvárosokban,

Amellett, hogy az embernek herótja van már ezektől, meg attól, hogy az egész világot meg akarják téríteni a bűzös tanaikra és tanaikkal – mert, mint kitetszik, Balog tiszteletes leginkább misszionárius lesz a jövőben -, nem foglalkoztam volna az egész trutyival, ha nem tűnik fel egy szó, csak egyetlenegy. Azt mondta Balog tiszteletes/misszionárius ugyanis, hogy a kormány igéjét próbálja meg ily módon terjeszteni a romlott és bűnös Európában. Mondom akkor, Kázmér, csípd meg magad gyorsan, hogy álmodol-e.

Kiderült, hogy ébren vagyok. Így szembe kell nézni ezzel itt, hogy hová jutott el ez a Balog tiszteletes, a romlás mely fokára, hogy már Istenkáromlást végez. Mert mi lehetne egyéb, ha a kormánynak igéket tulajdonít, amelyeket terjeszteni kell. Ilyet általában istenekkel szoktak tenni, legyenek azok allahok vagy épp jehovák. Totális lehet a káosz Balog tiszteletes fejében, így hát jobb lenne neki, ha visszatérne miniszternek, mert már szinte kásleri szinten van, bár azt nehéz nemhogy überelni, hanem csak elérni is. De nézzük azért, miből élünk.

Ezzel, hogy Balog tiszteletes így elszólta magát, a helyére került minden, hogy ezek, ez a csürhe megváltónak képzeli magát vagy mi a rossebnek, hogy az igéiket terjeszteni kell. Alap-, és normális esetben egy kormány a népéért tevékenykedik, érette és általa, ezen kívül pedig békiben hagyja a tagjait, hacsak nem verik fejbe az anyósukat egy kalapáccsal. Ezek azonban nevelni akarnak meg igéket terjeszteni, valamint megváltani és megtéríteni. Az ilyesmiknek nem szokott jó vége lenni, most sem lesz az.

Hogy mi a kormány igéje, arról Gulyás G. mesélt nekünk, amikor kifejtette, hogy rendet akarnak és tisztaságot. Ezért vegzálják a hajléktalanokat, és ezt láttuk akkor is, amikor a hercegkisasszony nem hozta haza a szaros pelenkát. Ebbe a képbe viszont nem fér bele Kásler miniszter bányászkörme sehogyan sem. Ha már a kormány igéje, az istenek nem szoktak koszos csülökkel kézmosásról hadoválni tízparancsolatilag, meg gumicsizmában szotyihéjat pökködni sem. Egyáltalán az istenek – ha vannak – általában csak hallgatnak és nézgelődnek.

Ezért ami most balogilag újólag bizonyságot nyert, hogy ez egy küldetéstudatos maffiacsürhe, amely a vezére után böfögve haladva kicsinek érzi a Kárpát-medencét, és már Európát is meg akarja rontani az irodáival és a nyomulásával. Csak nehogy úgy járjanak, mint az athéni náci delegációjuk, akiknek elmagyarázták, hol lakik az igazi úristen. A kerítésen kívül igéket terjeszteni veszélyes és alantas foglalatosság ugyanis. Itt belül is, csak itt nem verik pofán érte a térítőt, mert más népeknek még van gerince, nem úgy, mint türk magunknak. Ez meg az én igém.

A gyöngytyúk magányossága

Parádfürdőn megszűnik a mini állatkert, mert módszeresen ellopták belőle az összes állatot, kivéve egy vén gyöngytyúkot. Nem egyszerre, hanem visszajárva, apránként, vittek el mindent, mikor, mit kívánt meg a tolvaj szervezete: fácánt, foglyot, récét, nyulat vagy őzgidát, mert élni kell. Az nem mindegy, hogyan, de lehet így is. Az élet célja, hogy annak fenntartása érdekében energiát tegyünk bele. Megterített asztalnál szervírozott pörküttet ubival, nyakban partedlivel, vagy nyamvadt kisnyulat az állatkertből. Kinek hogy.

A parádfürdői gyerekek már nem nézhetik bámészan a csetlő-botló, poros és bús szemű őzikét, akit nem egy medve, hanem ember evett meg, ami őneki mindegy, az álszent társadalomnak azonban nem. A medvére azt mondja, csak tette a dolgát, erre van programozva – ennek ellenére lelövi, kutyával tépeti szét -, ha az ember zabálja a Bambi combját, aljas gazember, pedig ugyanúgy éhes volt csak, mint a medve. Őt nem öli meg – bár szíve szerint megtenné -, hanem ketrecbe zárja. Ezt nevezik civilizációnak.

Viszont, hogy a gyöngytyúk mért maradt ott magában társak és pletyka lehetősége nélkül, mint egy öreg hobó, az elgondolkoztató egy dolog. Hogy ő már levesnek sem volt jó. Ha én Poirot lennék, aki a tolvaj-gyilkost keresi, első figyelmem valami irodalmárra terelődne. Ő az, aki Marquezt forgat ezekben a vészterhes napokban, és emlékezne rá, amikor Jose Arcadio Buendia a tengert keresve barangolt az erdőben, mennyire megviselte az arapapagáj kékes és fanyar húsa. Egy irodalmár ilyen megfontolásokból sem lop gyöngytyúkot, hanem inkább nyulat – ha nincs is igaza.

Nincs igaza, mert például az előző emberminiszter, a Balog nevű, akinek a gonoszságát már el is feledtük, gyöngytyúkból jó levest főzetne a Hiltonban, és libamájjal kiegészítve fejedelmi lakomát szervírozna árva gyerekeknek karácsonyra. (Tíz éves fiú jeligére.) Mostani utódjának ilyenre gondja már nincs, ezt túlhaladta az idő és a NER szerves fejlődése. Ma már okkult dolgokkal foglalkozik az emberminiszter elsősorban, a gyöngytyúkot nem zabálná fel, hanem imádkozni tanítaná, hogy elkerülje őt a köszvény.

Mert ugye, hogy ne feledjük, a parádfürdői gyöngytyúk öreg már. Így, túllépve az irodalmár-tolvaj képzetén, aki regényélmények miatt nem gyömte őt a zsákjába, azt kell gondolnunk, hogy a tolvaj csak ránézett a szakadozott tollára, a sánta lábaira, az opálos szemére, s csak legyintett. Nem elsősorban humánumból, hanem, mert tudta, az ilyenek soha nem főnek meg. Így maradt magára a gyöngytyúk a lepusztult állatkertben mementónak, azt szimbolizálva, az élet voltaképp racionális, ha momentán, s főként gyöngytyúki szemmel nem is tűnik annak.

Ez a ráció pedig elsősorban a kegyetlenségen alapul. Aki már arra sem jó, hogy megzabálják, örök magányra ítéltetik, mint a szemben lakó néni, akinek szintén egészen gyöngytyúk formája van, főleg az ünnepi otthonkájában. S ahogyan ő az ellopásra sem érdemes szárnyas, akként egy lerabolt állatkert az egész nyüves ország, amit lassan be lehet zárni lakók és érdeklődés hiányában. Ilyen parabolákat lehet írni, sőt, tanulságos állatmeséket is, de minek? Máma harci dalokra van kereslet – erősen fizetőképes -, a gyöngytyúk éneke pedig senkit nem érdekel.

Ez nem depresszió, melankólia csupán, mert jön az ősz a csalfa fényeivel és a hajnali ködökkel. S ha azt hiszed most, én nyájasom, ebből az egészből levonok majd egy forradalmi tanulságot, hogy miként kell és kívánatos ezt a mi rezsimünket elzavarni, csalódást kell okozzak. Engemet ebből az egészből csakis a gyöngytyúk érdekel, azon belül is a bozontos lelke. Hogy mit tesz most a tépett kerítések között társak nélkül, s egyedül. Ő már nem címlap, akit elvittek, nem szenzáció, nem hoz kattintást sem a téblábolása, és már megenni sem akarják, aminél szörnyűbb nem eshetik egy gyöngytyúkkal. A halál előtt elérte a halálban meglévő másik halál, a feledés. Döbbenet és iszony.

Gatyamadzag

Mennyire megnyugtató már, hogy a világ ilyen egyszerű. Szavakkal, akarattal és szavazós gombokkal az összes gond elintézhető, minden más csak káprázat: a korgó gyomor, a lukas gatya, meg a lefagyott lábujj is. Ez főleg. Ebben a képeskönyvben, az üveghegy sötét oldalán, a kurta farkú kismalac rogyadozó óljában, a ganyészagban egy biztos, fix pont akad, amellyel ki lehet mozdítani a Földet, ami beleragadt Isten tenyerébe, s ez a Fidesz, csakis.

Hová is lennénk nélküle, amikor egyetlenünk gyámsága hiányában vak komondorként kóborolnánk a kereszténység nélküli sivatagban, kultúra, Németh Szilárd megnyugtató bölcsessége és Kásler professzor megtartó ereje nélkül. Ha most azt hiszed, hogy szórakozok, akkor tévedni tetszel. Úgy vagyok, mint valahai keresztapám malaca, aki, miután elvágták a torkát, csak vonaglott, és az a böszme azzal vigasztalt, most sír a legjobban, én meg néztem négyéves, könnyes szemekkel.

Ez száz éve volt, a Fidesz viszont most van. Tegnap a szavazógombbal betiltatott a hajléktalanság, és az huss, az éjszaka folyamán, de szerencsésebb helyeken már napnyugta előtt meg is szűnt. Ilyen egyszerű a világ, amely a fasizmus szögletes, fekete-fehér, lőporszagú és lábdobogástól hangos alakját öltötte épp fel, ritmikus tapsok közepette. Ez a formula, mint az tudvalévő, szereti rendben tudni a dolgokat, katonásan, ütemre.

Amikor tegnap bizonyossá vált, hogy a hajléktalanság száműzése mellett ki is jelölték törvényileg az üldözendő magyar polgártársakat, mindközönségesen akárkit, aki más, mint ők, vagy csak a házmesternek nem szimpatikus, nos, ebben a tisztítótűzben már föl sem tűnt, hogy Pártunk, Kormányunk és a kedves vezető ezzel párhuzamosan mintegy azt is tudatta, hogy a férfiakkal is nemzeti konzultálni fog gyerekgyártásilag. Úgy vélik, hogy nem elég kemény tökű a jódógos jómunkás, jómagyar ember.

Mindenféle embertelen rendszer szereti tudni, mit csinál az alattvaló, és azt is nagyon, hogy mit gondol róla. Ezen túl óhatatlan vágya megmondani azt, mit tegyen a szavazógép, mert ő nem tudja, mi a jó neki, ellenben a hivatal az meg igen. Eleddig a nők bugyogójában matattak soha el nem múló buzgalommal, most már a férfiak gatyamadzagját is megoldják, megemelik a tökeiket, és lágyan birizgálják, hogy jó magyar spermát termeljen.

Erről megkérdezhették volna szakértő Simicskát, de ő egyelőre még a sarokban térdepel, viszont nézeget hátra, a főnéni felé, és várja jutalomfalatot, mert már okos kisfiú ő. Visszatérve erre a mi dolgunkra azonban, az elkövetkezendő nemzeti konzultációban a kormány a férfiakat is megkérdezi, milyen kihívásokat éltek meg úgy családilag, mert szeretnék bevonni őket a családalapításról, gyermekvállalásról és a gyermeknevelésről szóló döntésekbe.

Innentől csak eldobom az agyam, és már indulok is. Fölmerül bennem ugyanis az a kósza kényszerképzet, hogy ebben a nyüves országban hány-, és miféle döntésbe vontak be a vezénylő tábornok hagymázas képzeletén kívül akárkit is. De hiába töröm darabokra a fejem, ilyet én nem lelek se itt, se Fokföldön, se Ázsiába’ (kösz, K. D.). Viszont, ha én tökös magyar legény lennék, akkor erősen visítanék, hogy hagyjanak békiben családilag, gyereknemzésileg, nevelésileg meg pláne.

Kicsit túltolják a fiúk a biciglit, hogy a már el is feledett Balog tiszteletes örökzöldjével éljünk. Orbán et. pedig a mérhetetlen bölcsességével kefélési tanácsokat osztogat, és a szülőszobában is ott van, mutatja a vajúdó nőnek, miként lélegezzen, vele együtt sóhajt és fogja a kezét. A kisdedet pedig rögtön, miután felsírt, kiképző táborba viszi.

Ilyen ideák gomolyognak a légben, ezt fölösleges ragozni. Ő katonákat nevelne szíve szerint, akik megtartó ereje a keresztény hazafiság, a sportban megnyilvánuló hazaszeretet, meg, hogy barackszedés közben egymás talpára lépnek. Ezzel szemben az a magyar férfi, akit ő irtani akar, ezért elveszi a szivárványát neki, akkor készít gyereket, ha óhatatlan vágya támad rá, nem, ha a Párt arra utasítja.

Ezen felül a nevelésben a Modern család Jay-jének álláspontjára helyezkedik, aki azt mondta, az apaság az, hogy az ember ott van. Ennél tömörebben és bölcsebben nem lehet leírni a dolgot, de ilyet Fidesz-es meg nem ért. Ő úgy szereti, ha pontokba szedve leírják neki, mikor simogassa és mikor üsse a gyereket, hogyan terelje a labdarúgás felé, és melyik böcsületes szakmát adja a kezébe, hogy a rendszer hű alattvalója lehessen. Hát, lófaszt, mama.

Fogd kézen az ördögöt!

Azért jó azt tudni, milyen sorsot szán Orbán elvtárs azoknak, akiknek nagy a füle, ráncos az orra, vagy valami más ok miatt nem tetszik neki a képe. Volt szíves kijelenteni, hogy a választások után elégtételt vesz majd, mint valami megsértett dzsentri, mindenféle értelemben, de legfőképpen jogilag.

De nem párbajra hívja az ellent, hanem erdogani módszerekre utalgat. S bár szinte teljesen biztos, hogy szokása szerint üresen handabandázik, sohase lehessen tudni, főleg, ha az ember vigyázó szemeit Czeglédyre veti. De még azt a szívességet is megteszi, hogy lájtosan körülírja, kiket köttetne föl szíve szerint.

Ez pedig egy birodalommá szerveződött nemzetközi hálózat, külföldi konszernek által kitartott média, hivatásos béraktivisták, bajkeverő tüntetésszervezők, nemzetközi spekulánsok, etc., hogy még Rákosi pajtás is elégedetten csettintene a karakán összefoglaló felett, mert az tartozik a körbe, akit csak akar.

Igyekeztem megtartani azt a jó szokásomat, hogy amikor megszólal ez a degenerált, akkor én másról beszélek. Elsősorban azért, hogy ne kapjak agyvérzést, meg amiatt, mert ilyenkor más önkéntesek úgyis darabokra szedik, hogy miket pofázott össze. Most viszont átlépett egy határt, tehát vállalom, hogy lefordulok a székről.

Sok-sok éves munkálkodásom során többféle jelzőt aggattam már erre az őrültre, a legsikerültebb, és leginkább ráillő, hogy szaralak. Ez karakánul foglalja össze őtet kívül is meg belül is, csak rá kell nézni, és figyelni, ahogy valami rossz pocok módján harácsol, meg hazudik és menekül, tehát reszket. Szaralak, jobb esetben Szarjankó.

Nem a keresztapaság terhe miatt álltam neki azonban az irkálásnak, hanem, hogy – a magam szórakoztatása mellett – valami kis haszonnal is járjon már ez az egész, a nyüves kis életem nekem, hogy kipréselek belőle valami jövőbe vivő biztos utat. Tehát a munkálkodás végén majd le kell vonni valami tanulságot, ha már katarzissal nem szolgálhatok.

Ebből fakadóan megemlítem még Balog Zoltán elvtársat is, aki ugyan nem az ünnep révületében, hanem egy kelenvölgyi kampányszeánszon volt szíves leegyszerűsíteni a dolgokat, ekképp: „Az április 8-ai választás tétje az, hogy kié lesz Magyarország.” Semmi kecmec, lacafaca és cicó, bele a közepibe.

Ez a duma, kiegészítve Orbán handabandázásával, végre tiszta vizet öntött a pohárba, bár eddig is tudtuk, mégis jó ezt így hallani. Semmi antalli kamaszos álmok, hogy tizenötmillió magyar miniszterelnöke, ilyenek, ugyan már, királylány. Vagy az enyém, vagy az övék, vagy-vagy, életre, halálra, kard ki kard.

Mondhatnád azt is drága olvasó, hogy te ezt már rég tudtad, és igazad is van, de mégis csak új szintet lépett a delirálás Mert egyre lehangolóbb a megszokott aljas nóta, viszont annál csupaszabb benne az agresszivitás. Ez is érthető, Orbán szó szerint az életéért harcol. Nem golyóálló, mellényes, hanem kattanó bilincses módon.

A sarokba szorított patkánytól is minden kitelik, tőle meg pláne. S mivel meggondolatlan módon tanulságot ígértem a befejezéshez, ám legyen. Gyurcsány tegnap bejelentette, hogy vár az irodájába minden ellenzéki erőt korra, nemre, felekezetre való tekintet nélkül, tárgyalási céllal.

Lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni, amit mondok, de Fletó most föladta a magas labdát. Kiderül végre, ki akarja tényleg elzavarni a gonoszt, vagy kinek a pofája nagy csupán. Churchill bácsi is kijelentette, amikor a nácik lerohanták Sztálint: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.”

Így valahogy, tehát várom a jó híreket a frontvonalról.

Levelek egy ifjú balogzoltánhoz

Néhány napja tettem félre magamnak egy gyöngyszemet Balog Zoltántól, akit most kivételesen nem illetek eposzi jelzővel, mert a neve már önmagában áruvédjegy, sőt köznévvé válik lassan, vagy illetlen dolgok jelzőjévé.

Tehát azt mondta Heidelbergben – ezek mindig mindenhol mondanak valamit -, hogy „a migránsok befogadásának legnagyobb vesztesei Közép- és Kelet-Európában a romák lehetnek, mivel az ő integrációjukra fordított pénzeket kellene az illegális bevándorlókra fordítani”.

Ehhöz nincsen mit hozzátenni. Elég csak a mellékelt képre pillantani, amelyen atyai szeretettel búbolja balogzoltán a romák integrációjára fordított pénzek eltüntetőjét, a Polt által még csak nem is ismert F. Flóriánt. Ebből a formállogika alapján az következik, hogy a Flóri is migráns. És nem éppen erről értekezett Miskolcon mindkettőjük főnöke?

Debizony, ennyire kampány van, és ennyire elment az agyuk vadászni. Az ilyenek általában megbuknak a történelemben. Mindig és mindenhol, csak idő kérdése az egész. Ezzel semmi újat nem mondtam, azzal azonban már talán, hogy a balogzoltánok már csak esztétikai okok miatt is elmennek a náthás susnyásba végül.

Nem a sármos, neonosan világító hajuk miatt, amitől minden bizonnyal állva pisálnak a traktorista lányok, hanem az irodalom szemszögéből, ami így maga az élet, következésképp elég macerás is, de mindjárt elmondom.

Az egész akkor kezdődött, amikor balogzoltán odahagyta a prófétálást meg az esztergapadot, és elszegődött szolgálni a gonoszt. Nem sajnáltam a fáradságot, kutattam-kerestem egy olyan képet, amelyen hősünk esztergál olajtól iszamos kézzel, de ilyet nem őriz az emlékezet. Érdekes. Se prédikálósat nem leltem seholse.

Balogzoltán élete tehát Orbánnal kezdődik. Belőle fakad mintegy, ami azzal jár, hogy, amikor fehér hajjal megszületett, beleállt egy már meglévő és formálódó szövegbe, amely – valljuk meg – nagyon sokat romlott az utóbbi években, ami a veszte is lesz, és egyben balogzoltánnak is.

Eleinte arra gondoltam, hogy amint a címből is kitetszik – utalva Llosára „Levelek egy ifjú regényíróhoz”, ugye – az ő tanár bácsis módján mesélem el, hogyan lehet működő fikciót teremteni, ezzel azonban nem lennénk kint a vízből, mert abból balogzoltán nem tanulja meg a szakmát. (Különben sem.)

Az ifjú balogzoltán felütés mégis szükséges, mert ez mintegy feloldja őt a nagy, közös masszában, és olybá tűnik, mintha egy lenne a belőlünk, aki nem népének, hanem negyvenhétezerből él. Ebből fakadóan nem szór izsajási átkokat már az indításkor a fehér fejére a ’zember, mert ráér arra később is. Úgy véli.

Hogy megértsük mért fog balogzoltán és az egész bagázs, tehát a balogzoltánok mind megbukni, egészen Füst Milán bácsi esztétikájáig – „Látomás és indulat a művészetben” – kell elhajóznunk, amely alkotásban a lobogó hajú hisztérika a fikció megteremtésének egyedül üdvözítő módját magyarázza el egészen egyszerűen.

Arra tanít tehát az öreg, hogy bármilyen ál-világot meg lehet teremteni – hazudni lehet akármit, magyarán -, ha következetesek vagyunk. A mese egészen addig hihető, míg a legapróbb részlet is passzol, és minden kockánként illeszkedik egymáshoz. Ha azonban a legkisebb hibát is véti a fikció megteremtője, egy pillanat alatt omlik össze az egész.

Ebben a stádiumban leledzik a NER éppen. Megteremtettek egy párhuzamos univerzumot, az ő Magyarországukat, amelyet teljesen fölösleges leírni bővebben, s amely ordas hazugságokon alapszik, és most hullik darabokra éppen. Egy szép, nagy, rogyadozó dzsenga az egész hóbelevanc. Már nincs, ami összetartsa, csak a békemenetelő népség vak hite.

Őket az sem zavarja, ha naponta köpnek a képükbe, mert más dimenzióban élnek. Ellenben a dolgoknak megvan a maguk sorsa: születés, élet, halál, és az ilyen balogzoltáni megnyilvánulások jelzik, hogy az utolsókat rúgják az artikulálatlan üvöltésükkel, és már a látszatra sem adnak semmit. Lásd a Svédországról hazudozó idegbajos börtöntölteléket, mint a NER igazolóját. Röhej.

Ilyenek vannak a tarsolyban, meg balogzoltánok. Egyébként megtalálhattam volna akárkit a maffiafalkából, de épp ő heverészett előttem, szar ügy neki, nekem tökmindegy. Egyként ótvaros az összes.

De hogy elmeséljem, mért nyomogattam a billentyűket megint, az csupán az, mint mindig. Hogyha már úgyis látszik, hogy összedől a kóceráj, segítsünk má’ rá egy csöppet valami bontógolyóval. Vagy akármivel.