Két és fél éve.
A hangszóró zakatolni kezdett, majd bugyborékoló, gurgulázó, földönkívüli hang szólalt meg belőle. Akkor és ott mindenki megdermedt egy pillanatra, a sötétségben sárgán világítottak a lámpák. Egy fiatal pár összebújt a hidegben, és szinte rémülten kereste a hang forrását, amelyet végül a betonoszlop tetejénél láttak meg. Egy megafon formájú készség volt az, és fenyegetően nézett rájuk. Egyébként mindenki, aki épp a Szűrcsapó utcai laposháznál volt, azt vizslatta, honnan jöhet a fenyegető zaj és ordítás, nyugtázták is, csak még az nem dőlt el, hogy valami teleportálással az állomásra röpítették őket, vagy az anyaföld azon helyén vannak még mindig, ahová eredetileg indulni óhajtottak.
A Szűrcsapó utca lehet ez, más mi volna, ilyen kétségek és tanácstalanságok mutatkoztak az arcokon, a valóságra ébredést az is segítette, hogy a fel-felhangzó ordítások előtt nem szólalt meg az utazók megnyugtató szignálja, a dííídudidúúúdadámmm. Ilyképp senki nem indult pavlovi módon a restibe sem, a rend helyreállni látszódott, de a hangszóró az istennek sem hagyta a népeket szelíden andalogni, meg egyáltalán. Bár érteni semmit sem lehetett, senki nem ment tovább, egy telefonáló nő abbahagyta a beszélgetést, és beszállt az össznépi játékba, amely arról szólt, hogy rohadtul forgatták a fejüket ide-oda, keresték a történést.
Mert valaminek történni kell, efelől senkinek nem volt kétsége. Kimerevedett a kép, keresték a baltás gyilkost, az álarcos betörőt, akármit, ami igazolná, hogy eset forog fenn, ami oka és indoka lehet ennek a szürreális játéknak, de sehol semmi. Enyhe köd gomolygott a sárgás fényekben, az időnként elhallgató recsegés-fenyegetés cezúráiban kutyák ugatása hallatszott, köpni-nyelni nem tudott senki sem, ahogyan a borvirágos népnyelv jellemezné találóan a fennforgást.
Babonázva bámulták egymást, a bűntudat beköltözött a lelkekbe óhatatlanul, mert mindenki mélyen magába nézett keresve: az elmúlt másodpercekben mit vétett, ami kiválthatta ezt a mérhetetlen haragot, amely a hangszóróból áradt. A szöveget érteni ugyan nem lehetett, de a hangsúly, a szavak lejtése, a folyamatos recsegés valami eredendő gonoszságot feltételezett abban a pár emberben, aki tanúja volt 1984 születésének a Nyugat Királynőjében.
Egy süldő lány elkövette ebben a helyzetben a lehető legnagyobb hibát, fixírozni kezdte a tutuló alkalmatlanságot. Hosszan nézte, amire végül előjött az egyetlen érhető mondat abból a szarból: Igen, maga. És elhallgatott, a recsegés is megszűnt, pedig a Hair MP-sei sem érkeztek meg morcos képpel szétlőni azt a mocsadékot, hogy legyen végre csend, a kurva életbe. De az lett. Az egész nem tartott két percig, de arra elég volt, hogy a böcsületes polgármester felmenőinek emlegetése elkezdődjön, a tájékozottabb polgártársaknak rémlett, hogy nemrégiben avatták fel cimbalomszóval a szombathelyi térfigyelő rendszer eme újabb beszélő gyöngyszemét, amely, ím levizsgázott. Sikerült Orwell világát megidézni, csak a módszereken kell még finomítani: de működni fog ez, ha el nem basszák.
És ma.
Szorosabb megfigyelés alá vonná az állampolgárokat a kormány egy hétfőn a kormány elé terjesztett törvénytervezet szerint. A Belügyminisztérium által benyújtott salátatörvény részeként átírnák a polgárok személyi adatairól szóló törvényt: így a jövőben a különböző szervek által készített kép- és hangfelvételeket egy központi helyen tárolhatnák, ahonnan egyes szervezetek ki is kérhetnék az adatokat. A tervezet kötelezettségeket ró a szálláshely-szolgáltatókra: a szállásadóknak el kell kérni, és tárolni is kell a vendégek nevét, nemét, születési helyét és idejét, állampolgárságát, valamint az anyjuk nevét. A legfurcsább, hogy kötelesek lennének lemásolni a vendég személyazonosító okmányát, emellett rögzíteniük kellene az érkezés és a távozás várható időpontját.
Ennyire csak nincs meleg.