Béla olyan kitartóan várta a tavaszt, hogy az meg is érkezett. Nem lopakodott a kertek alján vagy bújt elő a fa odvából, hanem egy darabban lezuhant az égből. A rigók, akik fejükön hókalappal üldögéltek megadóan a vödrük peremén, egy szempillantás alatt lettek olyanok, mintha zuhany alól léptek volna elő. Rájuk olvadt a nagy fehérség, ahogyan lehetett hallani a sercegést is, amint a föld alá tolakodó víz súrlódik a napvilágra igyekvő friss fűszálakkal.
A patkánynak ez már sok volt, ez a földöntúli fény, és nem azért, mert nem akarta volna látni Isten reá meredő háromszög-tekintetét, hanem, mert bántotta a szemét, és előjött az allergiája is. Visszamenekült hát a pincébe, a macska pedig csajok után kajtatott a tetőn – elfeledve a nyüves udvart, ahol gyilkosból egy kicsit emberré is változott -, mert mindent legyőzött a hormonok megállíthatatlan zubogása, és úgy vernyogott, hogy elnyomta a műanyagdömperesek zaját is, ami viszont azt mutatta, hogy a falu is felébredt.
De még mennyire. A fogatlanok, akik a dunna alatt reszketve várták, hogy túléljék a telet, megmenekülve a mindent megszépítő fagyhaláltól, délcegen bicegtek a botjaikkal, és a duplagyűrűsök, ó, a duplagyűrűsök is odahagyták az állukon csomózott kendőket, kacér, virágmintás otthonkájuk lobogott a friss szélben, amely a bánatos szemű fiatalasszonyok sóhajtásait cipelte fokhagymaszaggal elegyest. A bádogbános pedig úgy kongatta a harangját, mintha a tatár állna a falu határában, aztán kiderült, azt is hiszi.
Ezt prédikálta a miséken, és a báva közönség, aki Istennel akart randevúzni a dohos falak között, párttaggyűlést kapott vigasz helyett, és a malacszemekben megjelent a bizonytalan félelem, amitől a bádogbános elégedetten csettintett. Egyébként is ellepték a falut ilyen különös, öltönyös emberek, és olyan dolgokról meséltek a báva népeknek, amikről azoknak fogalma sem volt, de egy kósza este, amikor az egyik olajos hajú a szénrakodás kormával az arcán indult a kocsmába, hogy kiengesztelje a testét, nem jutott el a megmentő fröccséig.
Az ivó előtt, a nagyságos Szentháromság szobor tövében törték be a fejét, félelemtől reszkető kézzel ugyan, de alaposan. Aztán köréje gyűltek szelíden, és nézték, hogy ez nem is olyan allahista, hanem a Józsi, jé, tényleg, az Ödön bácsi fia. – Mér’ nem szólt. – Ennyi volt az oppardon, de látszott, hogy az összes teljesen megzakkant. Minél több gyűlés volt a kultúrban, a bádogbános minél többet ájtatoskodott a szószéken, ezeknek a szeme úgy lett egyre véresebb és üresebb, a fülükön keresztül pedig fütyült a huzat.
Béla csak nézte ezt az egészet szenvtelenül, újra rájött, hogy egyáltalán nem való erre a világra, és érezte a menekülés bizsergését is a lábában, ami még nagyon régen buszra ültette, hogy meg se álljon a város bűnös forgatagáig, ahol nem volt pállott ugyan a levegő, ezzel szemben vér-, és puskapor szaga volt. Ezért ült itt a kocsma udvarán azóta is, meg a jól bejáratott székén, ahol néha előadott valamit, hogy ne legyen ott se, elemelkedett a székéről, és mozivászonná változtatta a légyszaros falat, hogy azon nézze élete filmjét.
Ezek a mutatványok azonban csak a vodkával lefojtott fröccsök illékony tüneményei voltak, de most annyira csatatérré vált a falu meg az egész világ, hogy komoly, kézzel írott menekvést kellett celebrálnia, hogy lerázza magáról azt a szart, ami most épp virág helyett csöpögött az égből. Tehát komolyan el akart merülni a lelke legsötétebb mélyére, hogy megtaláljon ott valamit, amitől nem kell visszajönnie, és elnyugodhat az a zizgés, amely a falakból, a templom tornyából és mindenhonnan kísértett, hogy csak úgy vibrált tőle az égbolt, és a rigók is csak fészkalódtak, de nem tudták, miért.
Béla tehát nagyon komoly képpel lótuszülésbe merevedett a cseresznyefa tövében, hogy csak úgy nyögött a sajgó térde meg dereka miatt, és fennhangon elmondta a bódhiszattva fogadalmat: – „A szenvedő lények számtalanok,/ fogadom, hogy mindnek segítségére leszek./ A szenvedélyek kötelékei sokfélék,/ fogadom, hogy mindtől megszabadulok./ A tanítások sokrétűek,/ fogadom, hogy mindet megismerem./ A Út a teljesség elérése,/ fogadom, hogy végigjárom.” – A rigók elámultak, de még a fröccsök ura is csak nézett, mi lesz itt, milyen varázslat, de nem történt semmi.
Ücsörgött Béla a fa tövében, és látni akarta az egészet. De csak a poros utca képe jelent meg a lehunyt szemű házakkal, és abban volt suttyó kölök, pattanásos suhanc és csalódott felnőtt. De minden egyszerre történt, mint a hagyma héja, úgy tolongott ott az egész élete, hangokkal, dalokkal és mennydörgéssel, de akármi zajlott, bágyadtan sütött a nap mindig, szállt a por, és az utca üresen ásított örökké, hogy csak úgy dőlt belőle a végtelen magány, miközben állt az idő. Ekkor döbbent rá arra, hogy ez a halál, ami nem rémisztő, de nem is kívánatos, mert nincsen benne semmi.
Nézte, csak nézte a fröccsök ura a barátját, aki hősiesen ücsörgött hunyt szemmel, utazgatott magában borostás arccal és zilált hajjal, és sehogyan sem akart kiülni az arcára a megvilágosodott mindenen túli nyugalma. Szúrt a térde, a langymelegben életre kelt hangyák futkároztak rajta, megakadályozva, hogy megtudja, miért? Rájött, hogy istenné válni nagyon macerás foglalatosság, és nem is lehet. Csak az idő képes rá, a megszépítő messzeség, amely dogmákba rendezi a babonákat, meg képeket rajzol, hogy legyen kinek megalázkodni, Béla azonban nem bírta kivárni, hogy szobor legyen belőle.
Miközben az élet elől menekülve kereste annak értelmét, le is győzte az. Futkároztak rajta a hangyák, az egyik tiszteletlen rigó a vödör pereméről a feje búbjára repült, és a tavasz első darazsa is ott csapongott az orra előtt. Ezt még tűrte, a teste viszont megtréfálta, ahogyan az egész fenségesen elzsibbadt, hogy már semmit sem érzett, és úgy dőlt el összegabalyodott tagokkal, mint egy zsák krumpli. Ott feküdt, és nem bírt felkelni. A fröccsök urának kellett kicsomagolni őt szorultságából, és mégsem esett csorba a méltóságán, mert rögtön mesélni kezdett a halál mibenlétéről, amit megtapasztalt.
– Tényleg? – kérdezte a kocsmáros –Tényleg? Két percet ücsörögtél ott összesen. – Béla azonban nem jött zavarba, rátért az idő különös, kettős természetéről szóló előadására, a fröccsök ura pedig megadóan támogatta el a székig, és olyan lágysággal keverte és sprickolta a fröccsét, amitől maga is meglepődött, de nem nagyon. Rájött, hogy most vette észre csak, mennyire öreg.