Kategória: brehm

Gerincbetegség

A CEU-t néhány hete még tankkal és anyahajókkal óhajtotta eltávolítani a nemzet testéből Pártunk (és kormányunk), tüzet is okádtak, meg minden, most meg a háttérben olyan megállapodásra készülnek New York Állammal, amelyben kifejezetten előzékenyek és engedékenyek a korábban elüldözni kívánt egyetemmel.

A folyamatos ordítás után pedig minderről olyan nagy a kuss, mintha kamalduliak volnának, és az összes sajtójuk is. Ez a szelektált némaság a jellemző az egész bagázsra, már nem először, és nem véletlenül. Rendszerszintű, mondhatni, aminek több oka is van, a taktikaiakkal most nem foglalkozok, hiszen az egész nyüves életük a szavazatszerzésről szól.

Több megállapítás is született már róluk, hogy meg lehessen határozni őket a Brehmben, ezek közül megáll, hogy maffia-alakulat, hogy szalon-, oder komplett nácikok. Hogy lopnak, az meg olyan evidens, hogy máma már szót sem érdemel, olyan, mint az egyszeregy.

Hanem, hogy ez egy galeri, vagy sokkal inkább egy neveletlen és aljas kamasz-horda, az is igaz. Kitetszik, hogy nagy hangon kiáll a csürhe, élén a bandavezérrel, ha gyöngébbet lát, einstandol mindent, üveggolyót, nyugdíjat, meg amit ér. Viszont Orbán nem egy Ács Feri, aki becsülettel tudott veszíteni, és meghajtotta a fejét a grundosok előtt.

Ez a mi egyetlenünk, amikor egy nála erősebbel kerül szembe, akkor fülét, farkát behúzva iszkol a budi mögé, ahol várja őt az ő népe szaros csizmában, és nagy hangon elmeséli nekik, hogy győzött, miközben a kerítésen túl ott csaholnak a kutyák, egyelőre még láncon.

Tudom én, hogy a politika, mint aljadolog, elsősorban a hazugságról szól mindenhol és minden szinten, de ilyen pimasz, következmények nélküli tutulás csak itt van. Orbán Goodfrienddel is izmozott, ordította neki, hogy álljon ki, legyen férfi, amikor tudta, hogy úgysem fog, mert jól körülírt kötelmei vannak.

Ugyanígy erősködött ’89-ben az oroszokkal, és így tutul most nemzeti ünnepeken kordonok mögött lengyel és magyar alja-klakőrökkel, miközben az utca túlfelén folyik a nyugdíjasok esernyős csatája. Ez az ember soha, semmivel szembe nem nézett, egy őszinte mondata nem volt.

Erre a legjobb példám, amit már elmondtam ugyan, de nem lehet elégszer, hogy aljassá válásának kezdetén mélyen belenéztem a szemébe, és föltettem neki a tízezer forintos kérdést, hogy mi a véleménye az ÉS-ben a szőleit firtató írásokról, amire azt válaszolta disznó szemekkel, hogy ő ilyen lapokat egészségügyi okokból nem olvas.

Van még kérdés? Beszari bandavezér a drága, ha kétszer erősebben megrázzák neki a kapucsöngőt, Moszkváig fut a bélelt mellényében. Így mérleget vonva kétmillió szerencsétlen istenkirályáról, az látszik, hogy ő (vagy ez) egy hazug, tolvaj, gyáva, orálisan fixált alak, más felemelőt mondani róla nem lehet, de nem is érdemes. Az ilyenek látványosan és gyorsan szoktak összeomlani, de addig is nézzük meg Örkénnyel, momentán hol is élünk:

„A kerekes kútnál szálltam ki az autóból, mert onnan már csak száz lépés volt a gyárkapu. A gyárat hegyek vették körül, a hegyeken szőlők, erdők, irtások; az irtásokon magasfeszültségű távvezeték.
Vidéken a gyárat is kutya őrzi, mint a krumpliföldeket. Láttomra azonnal dühbe gurult a kutya, habzó szájjal, kivicsorgó fogakkal, vonítva rohant ki a kapus fülkéjéből. Félúton meg¬állt, és fejét félrebillentve, kiszemelte azt a helyet, ahol majd belém harap.
Engem puli már megharapott, méghozzá barátom pulija, tiszta faj. Megálltam, és mérlegel¬tem, vajon hogy harap egy idegen puli, egy ilyen korcs, keverék fajzat, melynek csak kisebbik fele puli: a nagyobbik vérszomj, sértődöttség, álnokság és üldözési vágy. Néztem a pulit, s meg¬hátráltam.
Visszaültem az autóba. Amikor kiszálltam, jött a puli. Farkcsóválva jött, roggyant térdekkel. Rajongva nézett rám. Látta, hogy autóm van: fölnyújtotta fejét, hogy vakarjam meg. Meg¬vakar¬tam a fülét.
– Korrupt féreg – gondoltam magamban.
– Korrupt féreg – gondolta a puli.”

(Jellempróba)

Kampec dolores LIV. – Varázsceruza

Béla, ahogyan komótosan úszkált fölfelé az árból, nézegette élete kifestő könyvét, a beszínezett lapokat, amelyek rongyosak voltak már, meglepve vette észre, hogy a vége táján szűz oldalak is vannak, csupaszfehéren, és rájött, hogy ez a jövő, a sorsa és a végzete is. Megdöbbent, hiszen isteni hatalom volt a kezében, amivel nem csak arra kapott jogot, hogy belelessen, hanem, hogy előre kiszínezhesse, így döntve el, mi várjon rá, amikor kiemelkedik a habokból.

Sátáni öröm töltötte el, és nem azért, mert magának irkálhatott jobb sorsot, ezzel már rég nem törődött, hanem, mert a kezében volt a bölcsek köve, a lehetőség, hogy bosszút álljon, vagy másfelé terelje a fönti világ folyását, és ez, valljuk be, igen bizsergető érzés volt. Kezdte érteni a diktátorok lelkivilágát, már éppen azon volt, hogy elkárhozzon, hegyezgette a crayonjait, amikor az egyik keze valami langyosat érzett, és odanézve meglátta, hogy az egy szép, hófehér éjjeli edény sárgás tartalmában nyugszik, így ébredt fel.

Csipás szemeit nehezen nyitogatta, és semmire sem emlékezett. Állapotát nevezhetnénk pavor nocturnusnak is azzal a különbséggel, hogy nem óbégatott egy két éves kölök összes őszinteségével. Viszont az álomból visszamaradt egy homályos érzés, valami kósza vágy ceruzák és kifestő könyvek után, színezni meg rajzolni akart, s az idő teltével ez az egész valami olyan sötét akarattá sűrűsödött össze, hogy lehetetlen volt neki ellenállni. Itt a faluban, az élet peremén semmi esélye nem volt, hogy ilyen gyermeki készségekhez jusson, az itteni gumigatyások nem rajzoltak és nem föstöttek, dömpereztek csupán.

Viszont Bélában ott lüktetett a vágy, mint amikor váratlanul versek kezdtek el folyni belőle, vagy regények indás mondatai, most kifesstette volna az egész világot, lilára, kékre meg zöldre, és színes tintákról is álmodott. Már látszott, ha a kezébe kaparint valami plajbászt, akkor olyan csodákat láthat a fröccsök ura, mint amikor levitált a cimborája, vagy éppen életre keltette a gondolatait a kocsma légyszaros falán, Buddhaként zuhant a bádogbános oltárára, és mindenféle ilyen cukiságok, amiket csakis ő tudott, ha kellő volt benne a maligán.

Ceruzát és fröccsöt kért tehát, amikor annyira magához tért, hogy meg tudott szólalni, a kocsmáros naiv bizalommal adta át neki a varázskellékeket, mit sem sejtve arról, hogy a végveszedelmet adja a kezeibe, pedig így volt. Béla nem tagadta meg önmagát, duruzsolt a foga közt, mintha vajákolna: „…Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,/ ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas/ fényes, páncélos, ízelt bogarat…” A fröccsök ura azt hitte, megint valami irodalmi est kezdődik, de nagyot tévedett.

Béla vodkát is óhajtott, mielőtt nekilátott volna az alkotásnak, a kocsmáros pedig megsejtette, hogy baj lesz, mert voltak már súlyos emlékei az ilyen hűsimixekről, tudta hát, hogy jön a veszedelem, csak azt nem, honnan számítson rá. Béla fogta a ceruzáját, és húzott egy vonalat a szalvétára, de alig is végzett vele, ez a vonal, ez a csíkocska elszabadult a papírról, és nagy csattanással odakenődött a repedezett falra, hogy beleremegett az ivó. Néztek mindketten tág szemekkel, amikor hősünknek szalmasárga frufruja nőtt, meg piros orra is, és a fröccsök ura rádöbbent, hogy világot pusztító erő van Béla ceruzájában, és kész élni is vele.

Az ajkai debil mosolyra húzódtak, és nekilátott rajzolni, folyt belőle a Brehm, amitől a kocsma úgy nézett ki, mint valami leharcolt Jumanji, orrszarvúak és elefántok rohantak át a köveken, és a kocsmáros szitkozódott, hogy most mosott fel épp, de Bélát ez nem hatotta meg. Napot, Holdat, csillagokat, tengereket, göncölöket, rossz kurvákat és durva tankokat keltett életre, és, amikor egy atombomba kezdett alakulni a papírján, a fröccsök ura, hogy elkerülje a világvégét, kitépte a kezéből azt a ceruzát, és ripityára törte. Minden csöndes lett egy csapásra, csak az egerek neszeltek a sarokban, és a templom kongatott, hogy végérvényesen kijózanodjon mindenki.

A kocsma visszazuhant a valóságba, a ceruza pedig utolsó erejével küldött még egy üzenetet, mielőtt végleg kilehelte volna a lelkét, és a harang kongásának ütemére mocskosszürke iszappal borította be a falakat. Az egyik közmunkás hatalmasan káromkodott a Szentháromság szobor tövében, és mindent úgy megült a reménytelenség, hogy Béla teljesen otthon érezte magát. Nem volt egy jó ébredés, Béla olyan bambán lesett, mint az olajos hajú traktoristák, és ugyanúgy fogalma sem volt a körötte folyó világról, mint nekik. Haloványan emlékezett még, hogy valami versbe kezdett, ez ott rezgett benne tovább, és elsusogta, ami még bugyogott benne belőle:

„…De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön/ mint beesett szemek gödreiben/ remegve fölcsillan a könny…” A kocsmáros megint szűkölni kezdett, ami állapotot most agresszivitásba burkolt. – Mi az Isten vérvörös fasza van már megint? – Így ordított félelmében, és Béla ha lehet, még csöndesebben, mint a verset mesélte, úgy válaszolt: – Semmi, ó, semmi. – Aztán fortyogó tócsává változott, és ez a tócsa, mielőtt teljesen elpárolgott, még annyit bugyborékolt: – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – A fröccsök ura látta, hogy ez megint csak irodalom, és, amikor Béla gőzei újra a megszokott öregemberré álltak össze, csak meglapogatta a vállát, és ennyit mondott: – Te vagy aptya? Jóvan aptya. – Így indult újra a józan robot.