Kategória: buddha

Buddha és a lányok

Nem tudom, mennyire közkeletű az anekdota a magasztosról, mindenesetre előadom, hogy ennek fényében szemléljük aztán, amit majd bemutatok kies hazánkról. Nos, Gautama Sziddhartha herceg, amikor még aranyifjú volt, Ferrarival csapatta hóna alatt a Gucci táskával, nem sokat gondolkodott a világ dolgai felől, hanem élte a részeges bölcsészek sorosista életét. Amikor pediglen egy éhezésből és gondolgondolból kifolyólag még nem világosodott meg teljesen, csak a bölcsesség előszobájában volt (bódhiszattva), és a haverjai kurvázni hívták, mi több, elébe hozták a világ leggyönyörűbb teremtését, csak lemondóan legyintett.

Kijelentette – a haverjai legnagyobb ámulatára –, hogy még ha olyan szépséges is a lány, hogy megfordulnak tőle a csillagok és összeomlanak az aranypaloták, akkor sem kell neki, mert ugyanis a cifraság alatt ő is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel, mint akármely göthes, leprás, fogatlan koldus. Ezzel két dologra utalt az akkor még nem magasztos, de már majdnem, hogy minden ótvaros teremtés egyforma, legyen akármilyen a bőre színe, és legyen bármennyi pénz az alatt, másrészről, hogy a csillogás, a forma mit sem ér, mert a lényeg másutt van. Ezen ismeretek birtokában nézzük akkor, amit kies hazánk elitjéről most előadok.

Nem, mintha ez változtatna a dolgok menetén, hanem, mert netán megvilágosodunk magunk is, és társadalomfilozófiailag eljutunk a bódhiszattvaság reményteli és kívánatos állapotába, ha már Buddhák nem lehetünk, pedig milyen jó is volna az. Azt föstöm le most, hogy a NER-ben fogságban tartott Magyarország, illetve a tévedéseket kerülendő, annak úgynevezett elitje miért nyakig húggyal és szarral telített cukibaba, sajnálatosan azonban ezt mindenki tudja róla, kivéve önmagát. Megszólalt ugyanis a nagyvilág felé újólag a két főokosunk, úgymint Kovács nemzetközi levelező és Varga igazságügyis dekázóbajnok. Mindenkinek a kurvannya, elnézés meg tisztelet.

Ez volt mondandójuk lényege. Kovács az Európai Bizottság alelnökét, bizonyos Vera Jourovát oktatta ki, hogy ne pofázzon bele a nagyok dolgába, Varga pedig odáig ment, hogy a koronavírus-válság idején az Európai Parlament nem a megoldás, hanem a probléma része volt. Mindenki hülye, csak én vagyok helikopter, szoktunk utalni a butaság ilyen bátorsággal történő megnyilvánulására, amit ezek permanensen előadnak. Látókörünk most annyival gazdagszik, jó, ha azt is tudjuk, azok, akiknek ezek az okádások szólnak, pontosan tudják, ki ezek, hogy tele vannak húggyal és szarral, hiába illegetik magukat, mint valami hibátlan primadonna.

De ez nem ütötte volna át az ingerenciámat, ezt hallani reggeltől estig, hogy nincs az a magasztaló jelző, amivel őket illetni lehetne, a becsület, tisztesség, erkölcsi jóság és vallásos buzgalom olyan bajnokai ők, amire hovatovább szavak sincsenek. Ki nem szarja le, legyinthetünk lemondóan, s legyintünk is, tegnap azonban szintet lépés történt a tökéletességben. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) készített egy előrejelzést, milyen folyamatok várhatók a gazdaságban a járvány következtében, és mostantól nekik is az annyuk valaga. Összevissza beszélnek mindent, jelentette ki Gion Gábor pénzügyekért felelős államtitkár.

Dobálózott mindenféle számokkal és százalékokkal, majd odavetette, hogy miért hülye az OECD. A magyar gazdaság erős fundamentumokkal rendelkezik – szögezte le Gion Gábor, megemlítve a stabil költségvetési politikát és a csökkenő államadósság-pályát, valamint a kedvező munkaerőpiaci mutatókat. Most tessenek körülnézni, összevetni a valóságot államtitkár elvtárs állításaival, és legott beláthatjuk, itt nem szimpla hazugságról van szó, hanem a tökéletesség szobrának farigcsálásáról, amin semmiféle apró csorbulat nem található. Aki ilyet állít, kozmopolita sorosbűnöző. Holott csak hozzá tesszük Sziddhartha herceg meglátásait szépségről, vizeletről meg ürülékről. És helyben is vagyunk.

A bolt, ahol élünk

Boldog volt rendőrségünk tegnap nagyon. A saját honlapján képes tudósításban számolt be a sikeréről, ami az, hogy egy budiban megtalálta a lopott holmikat, egy leharcolt lapotopot és egy pár rongyos sportcipőt. Ezeket pedig dobpergés közben szolgáltatták vissza a meghatott tulajdonosnak. Hogy a tolvajjal mi lett, nem tudható, ahogyan az sem, milyen megfontolásból tartotta a megszerzett értékeket egy budiban, és mit akart kezdeni a pár rongyos cipővel. Hogy ki mit lop, determinált, hogy ki lop, az azonban választás kérdése.

Sheldontól tudjuk az ontológia alapjait, miszerint szükséges táplálék bevitele a szervezetbe, oxigén ezek feldolgozásához, és a salakanyag ürítése. Minden más választható. Habár determinisztikus világban élünk, az embernek van szabad akarata – tette még hozzá, s ezen a ponton merenghetünk el azon, mennyire kényszerűség a lopás, és mennyiben választott időtöltés. S amíg az egészséges erkölccsel rendelkező organizmus a kakaóscsiga elcsenését bocsánatosnak, adott helyzetben szükségszerűnek értelmezi, egymillió vagy sok milliárd forintokét viszont elítéli.

Aztán ott vannak a tótágast álló világok, mint Neria is, ahol minden épp fordítva van, az éhezés miatt tolvajlót lecsukják, a várat bitorlót istenítik. Amióta léteznek szentek és forradalmárok, ez ellen lázonganak, viszont a szentekből vértanúk, a forradalmárokból kivégzettek vagy rabok lesznek. A világ rosszul van kitalálva, rég megérett a pusztulásra, és sokan azt sem tudják, mit keresnek benne. A hitnek, vallásnak, egyháznak is azt kellene elmagyarázni, mivégre vagyunk a világon, s mivel erre képtelen bazári mutatványos lesz csupán.

És most, hogy így tisztába tettük a teremtést, a létezés feltételeit és értelmetlenségét, tényleg keressük meg arra a választ, miért lop valaki koszos dorkót, de még inkább, hogy a rendőség miért csinál hülyét magából. Úgy, hogy ennek visszaszolgáltatásából képes hírt csinál, amint az ütött-kopott laptopon ott hever a lábszagú készség. Tudjuk, hogy szolgálat van meg védelem, de ez ilyen dedós brigádnapló, és csak hosszas tűnődés után voltam képes rájönni arra, miért zakatol ez a fejemben már huszonnégy hosszú órája, hogy mi zavar benne.

Olybá tűnik, hogy a hülyének nézés leginkább. Olyan hatalom szolgái a rend őrei, amely hatalom páros lábbal tapod minden fellelhető isteni és emberi törvényen, így az a rendőr, amelyik most a büdös cipő megtalálásával mutatja értünk valóságát, ugyanazzal a kézzel büntet hétszázötvenezerre dudálásért. És voltaképp választ is kapunk arra a kérdésre, amin tegnap kezdtem el merengeni, hogy ma mi történnék egy 2006-hoz hasonlatos helyzetben. Ugyanaz, illetve rosszabb, és azért égett belém a leharcolt lapotopon nyugvó szagos cipő, mert az maga volt magyar hazánk.

Kicsi is, büdös is, és már nem is a miénk. És fáradt vagyok hozzá. Magamhoz is fáradt vagyok. A boltban két napja lop meg a pénztáros. Legalább egy ötszázassal ver át, számlát nem ad, és gyors fejszámolással kideríthető, hogy becsap. Nincs kedvem cirkuszolni vele, ma reggel elmentem egy másik üzletbe tehát. Ami egy zavar ebben a történetben, hogy azt hiszi, hülye vagyok. Nem, csak egészségtelenül nagyvonalú, egy sztoával átitatott Buddha. Az ilyenek nem szokták semmire sem vinni, és ezt igazolhatom is, midőn végignézek magamon.

Ez a boltos azonban volt annyira jó hozzám, hogy általa megértsem a világot. Az pedig olyan most, hogy itt ez a járvány még, és maszkban kell közlekedni az üzletben, mert, ha nem, leordítják az ember fejét vagy rendőrt hívnak rá, s mindeközben ugyanők arcátlanul meg is lopnak. Hát nem délibábos Hortobágy az ember élete? Dehogynem. Ellopják a fél világot körüle, ugyanők imaszóval kioktatnak erkölcsökről, s hogy lássuk a törődést, visszahozzák a budiból a büdös dorkót. Mindenki megkapja, ami neki jár, és mindenki annyit ér, amennyije van. Igazából senki sem semmit.

Buddha bácsi, buzi-e vagy?

Rétvári elvtárs, úgy is, mint KDNP és annak a fele tagsága, elalélósan háborodott föl, legalább annyira, mint a szent szánkók ügyében. Annyira viszont nem, mint amikor néhány – jó sok – papbácsi kisfiúkat molesztál, a katolikus egyház pedig bűzlik a pedofíliától. Ezt csak bevezetésképpeni miheztartás végett, mert épp nem akartam Rétvári elvtárs, Semjén elvtárs és a többi gyarlóságaival előhozakodni, mert most elsősorban elvekről lesz szó, nem pediglen magánbűnökről, akárha Borkai.

Rétvári elvtársnak nem tetszik a Krisztus első megkísértése című műalkotás, amely a Netflixen látható, ebben pedig Krisztus homokos, az aposotolok alkoholista banda, és más ilyen cukiságok is vannak. Már csak ebből is látszik, és a Netflix sem hazudik, hogy ez komédia, és akként is ajánlják fogyasztásra. Azt mondja Rétvári elvtárs, felháborító, hogy ilyen alkotás műsorra kerülhet. Nem kerül, sehol nem vetítik, oda kell menni, kijelölni, ráklikkelni, elindítani, tehát macerás a dolog. Nem tolják az ember képibe, az nézi meg, aki nagyon akarja.

Ez az egyik. Ezek szerint Rétvári elvtárs nagyon akarta, ha látta egyáltalán, s nem csak mesélték neki, hogy mik vannak. A másik pedig, hogy úgy hiszi, a vallással nem lehet viccelni – dehogynem -, továbbá, mint a KDNP alelnöke fölszólítja a céget, hogy vegye le a kínálatból a műalkotást és kérjen bocsánatot. Ha Netflix lennék, akkor föltenném a kérdést, hogy mert különben mi lesz, aranyom? Jön a Semjén a csúzlijával és szétlövi a Netflixet, akárha a muszlimok a Charli Hebdót? És már helyben is vagyunk.

A továbbiak előtt nem árt megkülönböztetni a hitet, a vallást és az egyházat, ami dolgok véletlenül sem esnek egybe. A hit magánügy, azzal nem lehet viccelni, sőt, igazából megviccelhetetlen, mert nem transzparens. Aki igazán hisz, az nagyvonalú, és jámboran sajnálja a hitetleneket, akiknek – vélekedése szerint – nem adatott meg az a kegyelem, mint neki. Az ilyen nem tekeri ki a nyakát a másiknak, ha másképpen látja a világot, míg ellenben, amikor vallást fabrikálnak az egyéni hitekből, akkor már igen.

Az egyházról meg ne is beszéljünk, amelyik egy félkatonai erőszakszervezet azok minden jellemzőjével. Az egyházak és a vallások hajtják végre a vérengzéseket, a hitek nem, az egyházakat és vallásokat tömi pénzzel Orbán Viktor, nem a hiteket. A hit a vallással és egyházzal világiasul, tárgyiasul mintegy, s mint ilyen, bármikor gond nélkül kiröhöghető. Igazi hitet egyébiránt már nehéz találni, amit Mari néni annak hisz, amikor a rózsafűzért szorongatja, nem az, Rétvári elvtárs meg még ilyet sem érez, csak pénzt akar keresni.

A hit ege fölött akkor történt meg a borulat igazán, akkor hullt le a lepel minden vallásról, amikor Mianmarban egy Viratu nevű egyén elnevezte magát buddhista Bin Ladennek, ezzel jogosítva fel magát a muszlimok gyilkolására. Viratu elvtárs úgy buddhista, ahogyan Rétvári keresztény, tehát sehogyan, mégis mindkettő az úgynevezett vallását félti vagy a hitét. Így élünk mi itt a hazugságok között, civilizációval fertőzött hittel, aminek soha nincs jó vége, mert ebből a szempontból egyik sem különb a másiknál.

Ha én például filmet készítenék a homokos Buddháról, amire mondjuk feljogosítva is érzeném magam, ismerve Sziddhartha életét, egy ilyen Viratu elvágná a torkomat. Pedig minden alapom meglenne hozzá, mert, mint ismeretes, a herceg odahagyta gyönyörű feleségét és gőgicsélő fiát, sőt, amikor lányokat kínáltak neki élvezetül, azt mondta, neki egyik sem kell, mert mindegyik nyakig tele van vizelettel és ürülékkel. Hát buzi ez? Csakis, és huppsz, ez a Viratu máris elvágta a nyaki üteremet.

Jézus sem a bort változtatta vízzé, hanem fordítva, így minden okunk megvan arra, hogy az apostolokat szittyósnak tételezzük, mégsem zuhan le a mennybolt. Egyáltalán, ha hiszünk, akkor rábízzuk Istenre az igazságosztást, és nem pofázunk egy párt nevében, mert hülyén fogunk kinézni, mint Rétvári elvtárs is. Pedig, még csak azt sem mondták neki, hogy az ő rendszerré összeállított vallása nem egyéb, mint ókori deliráló kecskepásztorok képzelgései, pedig így gondolják. Csak nevettek egy jót, ami az ember legnagyobb ajándéka. Sajnálatos, ha a rétvárik képtelenek rá.

Bhagavad-gíta

Magyar hazánk, illetve az ő hazájuk magára maradt nyomorúságában. Máriának fölajánlva, szügyig merülve a keresztény kultúrában, amelynek fő tanítása, ne etesd az éhezőt, ne adakozz a koldusnak. Ahogyan Erdő Péter volt szíves nekünk összefoglalni az esszenciát, egy mondatba süríteni mintegy a lényeget, miszerint az egyház nem jótékonysági szervezet. Tudjuk. Bank leginkább vagy kupleráj különleges kínálattal, friss gyerekhússal. Idén karácsonykor a Krisna tudatúak osztottak ételt a keresztény magyaroknak csak.

A szánkó az szent dolog, ha egy fa tövibe rakjuk advent idején, ha embertársunk éhen veszik szintén advent idején, csak kelti a hangulatot, ha megfagy, direkt szórakozik, ha kiugrik a tizedikről, mert nem bírja elviselni az életet, megtagadja az ő urát. Minden hit és vallás elkurvul az egyházzal, a jámbor elsőáldozóból dagadt egyházfi lesz, a plébánosból bíboros, a parasztgyerekből miniszterelnök, a tízparancsolatból kalmopyrin. Jézus a kereszten azt sóhajtotta, az ő ura mért hagyta el őtet, mi pedig őt kérdjük, minket miért hagyott magunkra ő.

Erdő Péterek kezébe téve a hitet, amely az ilyen manusoktól, ha igazi, óhatatlanul elveszik, az ember megcsömöllik, okádik az Erdő Péterektől és a hozzá hasonlatos feudális nagyuraktól a kedves vezetőig bezárólag. Ha én máma hívő keresztény lennék, mint ahogyan nem vagyok, Lutherként tudnék élni kizárólag, és kiszögezném a tételeimet amellé a papír mellé, amely arra inti a kedves híveket, ne adakozzanak a rászorulóknak, ne etessék őket, ellenben a perselypénzt már lehetséges bankkártyával is fizetni.

Hogy az egész világ egy teknőc hátán leledzik, semmivel sem nagyobb marhaság, mint, hogy Isten előbb teremtett világosságot, mint csillagokat. Van, akinek a Föld ma is lapos, s miközben ilyen, a Nap kering körülötte, viszont mi magunk a Szíriuszról érkeztünk lóháton. A vallás és hit a tudatlanság válasza a félelmetes ismeretlenre, ám, ha tudjuk a magyarázatot arra, milyen kémiai folyamatok miatt megy el az ember esze, s lesz belőle próféta, a vallásból ép ésszel más nem marad, mint a könyörületesség.

Ez amúgy általános erkölcsi parancs, de az ember, mint ragadozó állatfajta ilyennel nem igazán rendelkezik. A tigris sem könyörületes, de ő nem jár hittanra. S ha a XXI. században a hitoktatás arra irányul, hogy a gyerekek fejéből kiverjék az evolúció igazát, s emellett arra tanítanak, hogy az egyház nem jótékonysági szervezet, akkor a keresztény hit, vallás és egyház, mint olyan elveszíti létjogosultságát. Az ilyen ájtatos gyilkosokat nevel, akik szenvtelenül nézik embertársaik szenvedését, ahogyan a fegyvereket is megáldották az öldöklések előtt.

Láttunk már a történelemben buddhistákat is gyilkolni, aminél nagyobb gyalázat nem létezik. Az ilyesmitől Sziddhartha elsírná magát, de ne áltassuk magunkat, Jézus az Erdő Pétereket karikás ustorral űzné ki a templomból, hogy a magyari keresztények is megértsék a falvédőjük mellett a bő gatyájukban. Ezzel csak arra utalok, hogy az intézményesített hitnek, amiből vallás lesz, az egyház nem más, mint vigyorgó erőszakszervezet, és a végén, mint nálunk is, elsősorban hivatal, azaz világi hatalom, csak tömjénfüstbe burkolózva.

A Bhagavad-gíta (A magasztos szózata) a hinduizmus, s az ebből fakadó Krisna tudatúak szent könyve, amelyben – sok más cuki kurvaság mellett – az Krisna legfőbb tanítása, hogy érdek nélkül kell cselekedni. Ezért osztanak ételt a keresztényeknek karácsonykor, míg és ellenben a nagyságos keresztények maximum azért, hogy ne kerüljenek a pokolra. De most már attól sem kell félniük, Erdő Péter előre feloldozta őket, mint ahogyan saját magát is, és ezzel nem tett egyebet, mint megtagadta a saját istenét.

Kampec dolores XCVII. – Műveljük legyeinket!

Bélát utoljára az udvaron láttuk, amint a megtalált óra értelmét keresi, a visszakapott és mégis elvett hatvan percét, amivel semmire sem ment, mert a macska is magára hagyta. Ugyan segített neki, hogy hazataláljon a végtelenből, de, bár lehetett akármekkora hatalma, arra nem volt érkezése, hogy az udvart, a falut, az országot és az egész nyüves világot is úgy alakítsa át, hogy Bélának ne fájjon. De ilyet senki nem is kért tőle, mindenkinek az fáj, ami és ahogy jólesik neki, a duplagyűrűsöknek a bütyke, a bádogbánosnak Isten hiánya, Bélának a világ. Az volt a sebe neki, égett meg hevült, és érezte a lelkét, a lázat. Ilyesmire orvosság pedig nincsen is, sőt, a beteg többnyire nem is kérne belőle, ha létezne sem.

Szépen voltunk tehát megint a spleennel, ezzel a kurva spleennel, de mit tehetne az esendő lélek, amikor ködök szitálnak, a hold csak valami távoli derengés, és tényleg, ilyenkor, ha tudna, vonyítana csak az ember, de ilyet ő nem tud, sóhajtozni csupán, és, összébb húzni a kabátját. Pedig már kilenc nap is eltelt a százból, ami Béla sajátos kalendáriumában a telet jelezte november első napjától február utolsójáig, mintha ennek akármi értelme is lenne. Mégis, jó, ha vannak jelzőkarók meg gátak, ha értelmetlenül is. Mert hiába szomorkodik Béla, november elején, hogy jujj, itt a tél, amikor ingujjban napoznak a traktoristák, és hiába örül a tavasznak a márciusi havazásban. Ezekből is kitetszik, a naptár csak cifra nyomorúság, mert az időjárás azt csinál, amit csak akar.

És voltaképp Béla is. Láttuk már, milyen cimboraságban van mindenféle hatalmakkal, macskákkal, Wolandokkal, Budhákkal, hogy voltaképp akadály nem is lenne előtte, ha akarná, de ilyet soha nem is óhajtott, mert az ember nem él vissza a befolyásos ismerősei hatalmával. Akkor traktorista lenne, sőt, egyenesen egyszerűen tébolyult, mint amúgy a világ, de ő Béla volt, aki azért volt ezen a földön, hogy figyelje, s ha lehet, túlélje a földrengéseket, de nem elrendelésszerűen, hanem, mert így alakult, ezt dobta a gép. Van, aki csak néz, mások ordibálnak vagy kinyomják a szomszéd szemét. Meg különben is, Béla határozottan öregedett, nézni sem akart már csuklyás szemekkel, csak lenni, Malacka, Micimackó és az örökkévaló módján, esetleg kisnyúl.

Arról volt szó voltaképp, hogy gyorsult az idő, a telek száz napja huss, szempillantás alatt odalett, a nyarak meleg sóhajtások voltak csak, és ilyen örvény volt az élet, ahogyan bucskázott alá benne minden, nyelve el a valóságot, de újat nem kínálva helyette sohasem. A kavargás közepe a Nirvana maga volt, csak azt kellett eldönteni, határozni róla, hogy él-e az ember a szíves invitálásával, mert azt elfogadni nagy döntés és vissza nem fordítható. A macska tudta ezt, és volt annyira önző, mert élvezete Béla társaságát, ezért itt tartotta még, és nem varázslással, hogy ájn, cváj, dráj, ahogyan ezt megszokhattuk tőle, hanem fütyölni kezdett, és egy zenekar volt a szájában, komplett hangüzem, amit Bélára szabadított, hogy ne menjen ő sehová, és ne is akarjon.

Nem is ment, nem is akart, nem is tudott volna. S nem azért, mert láncok béklyózták a földhöz, hanem, mert dolga volt, mégpedig az, hogy gondoskodnia kellett a legyéről otthon. Évek óta élt a lakásában, ki nem ment volna a szobából soha, hiába a tárt ablak és a hívogató napfény meg vízcsobogás odakünn, ő, a légy mindig konokon maradt, mindig visszafordult a szabadságtól, pedig nem is volt fogoly. És most, hogy közelített a tél, Bélában felötlött, hogy valami élelmet kell készíteni neki, szem kockacukrot, penészes parizert, amit kiváltképp kedvelt, hogy a tavaszig kihúzza valahogyan, s lehetőleg jól és elégedetten. Ilyenek jutottak eszébe a macska fütyölésétől, és ő tudta ezt, a bajuszos mókamester, mert ismerte a lélek esendőségét és naivságát is.

Így irányítgatta a macska Bélát, illetve az egész világot, finom kis utalásokkal, hangulatok adagolásával, mert Reviczky tanítvány volt, ezért pipázott is meg mulatott, így nézte a se jó, se ferde világot, meg tekintett a végtelenbe. – Hervad már ligetünk. – Bökte oda Bélának, sőt. – Díszei hullanak. – Ezt sutyorogta, de ez már túlzás volt, mert Béla fejében a légy járt csupán, hogy milyen rég látta, hogy lehet, hogy szolgál az egészsége, ilyenek. Úgyhogy a macska túllőtt a célon, nem, hogy kirángatta a feledés örvényéből Bélát, hanem olyan erőt tett belé akaratlan, hogy ő már szaladt is, rohant csontjait meghazudtolva, haza, a légyhez, bevallani neki, sajnálja, hogy oly rég nem diskuráltak és lapogatták meg egymás vállát. Semmire sem vágyott jobban épp, és pont jól volt ez így.

Kampec dolores XCI. – Éhezésnapló

Béla az udvaron pihente ki a múlt megváltoztatásának terheit tehát, illetve inkább azt, hogy rájött a módra, a csodára, s ennek gondjaiban egyetértve mindenben a macskával és a rigókkal is teljesen, igazán és pláne egészen. Így az a láz, ami megülte vagy elöntötte inkább mindeközben, a józanság forrósága is volt egyben azzal a folyománnyal, ha már ennyire hatalmas, hogy képesnek érzi magát fölfejteni az idő szövetét és új módon rakni össze azt, akárha pók, a jelennel is lehetne kezdeni valamit. Ezt a foglalatosságot életnek nevezik azok, akiknek nincsen érzékük a csodákhoz, benne ücsörögve a rántott hús és a kanális szagában olajos hajjal vagy fogatlanul, műanyag dömperen vagy hatalmas traktorokon, megáldva és leköpve mindenütt.

Így tért magához Béla a fölfedezésből, ahogy ült a fa alatt. A meggyfa alatt, mint emlékezhetünk, számos kalandok helyszínén, de most épp nem támadtak vágyak benne, hogy föltelepedjen a tetejére, s onnan szemlélje a kajla világot, hanem a töviből óhajtotta megváltani azt, s benne magát. Nem játszott most az idővel, hanem ki akart kerülni belőle, fölébe emelkedni, ott lebegni az összes idő fölött, akárha mindenféle istenek vagy kósza lelkek romos kastélyokból vagy éji homályból Huszt romjainál lökött költők képeiben. Ezért póriasan vagy inkább köznapian kijelölte a meggyfát bódhifává, hellyé tette a fa tövét véglegesen, bár a lótuszülés az nem ment már, de jó volt az csak úgy elguborodva a fa alatt, a macska is bólintott rá, és a rigók sem emeltek kifogást.

Úgy döntött hát, hogy éhezőre fogja, úgy nyer elbocsátást a napok hordalékaiból. Semmit magához nem vesz, így várja ki szorgalmasan, hogy meglássa a nyomorult élet bajainak végső okát, nem tudva, ez az, egyszerűen a levés. Mert az ember lelke nem erre a világra készült, csak rossz sarkon fordult be végtelen útjain, elkeveredett a labirintusban és a fonala is elfogyott, hogy mutassa a visszautat. Megkérte hát Béla a fröccsök urát, zárná be az ajtót, ami az ivóba vezetett, dobja el a kulcsot, vagy falazza be a lukat mindörökre, hogy Béla ott maradhasson zavarok nélkül a fa alatt önmagában. Meg a macska és a rigók természetesen, hogy legyen hallgatóság, ha jut valamire, fölfedezi a megváltás módjait, és a tudást nem akarná veszni hagyni, hogy legyen tanú, amikor igazán Béla lesz, és fénylő karika jelenik meg hirtelenül a feje fölött.

Már ennyiből is látható, hogy a láza nem múlt el teljesen, sőt, elhatalmasodott, pedig még neki sem fogott az éhezésnek. Sőt, azt sem tudta, mikortól éhezik, mert éhesnek lenni az nem éhezés, csak a jól lakottság ellentéte, ki kellett jelölni tehát a határt, amikor már elmondhatja az éhezést, büszkén mutogathat rá, hogy mindenki bekaphatja, neki ne beszéljen senki semmit, mert ő már túl van minden jón és rosszon. Nála a bölcsek köve és Nostradamus hatalma, sőt, ismeri a sarki koldus lelkét is, mert beléköltözött. Hülye egy reményei voltak, ahogyan azt várta, amidőn a gyomra ürül, úgy telik meg az elméje napkeleti bölcsességgel, s ahogy izmai lazulnak, úgy glóriázódik be a feje, lesz belőle oltárkép vagy katolikus kifestőfüzet elsőáldozók számára, esetleg imakönyv.

Ezek a dolgok nem így mennek, magyarázta a macska is neki, meg pláne az egyik vén rigó, aki tudott volna mesélni süvöltő telekről, csonttá fagyott szalonnavégekről az etetőben. Mint ilyen, a rigó lett volna autentikusan az is, akinek a Jézus nevű eszelős halat és borokat varázsol, de ő sem értette a lényeget, ahogyan Béla sem, a macskáról meg ne is beszéljünk. Olyan csak ne pofázzon bele az éhezés dolgába, akinek elég csak egyet dorombolnia, és mind az összes hülye emberek tejjel meg mannával kényeztetik, hogy az egeret feledi is mérhetetlen bőségében, már hájasodik, tohonyul, akárha valahai földesúr, és mégis ott ette a rosseb a Béla körül, meg ráadásul nagyképűen okoskodott.

Hogy el lett neki nézve, az annak volt köszönhető, sohasem lehetett tudni, hogy ő most akkor a Behemót, vagy csak egy nyamvadt mutatványos. Béla azonban várta a csodát, mint emlékezhetünk, miszerint, ahogy terjed szét a nyomor benne, azonmód az okosság is, s amikor a gyomra kimaródik a savaktól, a snájdig lukon át belé költözik a szentlélek, meglátja az élet értelmét, fölfedezi mintegy, de a francokat persze. Meg kell hagyni, nagy elszánással tartotta magát fél napig is, de, ahogyan szétkúszott benne a kín és a füle is lekonyult, rá kellett jönnie, hogy az éhezés nem megszabadító, kegyes állapot ha kellemetlen is, nincs benne semmi nagyszerűség, csak a csupasz nyomor és a szenvedés maga.

Hogy éhezni nem emberhez méltó állapot, igaz, állatéhoz sem, s mégis az ember az, aki elszenvedi inkább. Mert, mint láttuk, a macskát érdemei fölött is etetik, a rigót is szánják teleken, az embert viszont hagyják éhen is dögölni, ha szerencsétlen, aztán vallási okokból vagy faji alapon, elvi meggyőződésből és nevelési célzattal. És Béla rájött, ez egy ocsmány helyzet, hogy tán az Úr nem azért teremtette a maga képére és hasonlóságára az embert, hogy aztán hagyja éhen pusztulni, és ennek a felismerésnek a fényében jött rá Béla, hogy Isten nincsen is, csak a bádogbános hazudja, ilyenek. Így csillogott a csalfa fény a templom tornyán, és Béla beleharapott egy gilisztába, amit a rigó hozott neki, amikor először kordult meg a gyomra, mert a rigó már ismerte a halált. Százszor jött vissza belőle ugyanis.

Jézus beájulna

A budapesti Jézus Szíve-templomban bankkártyával is le lehet rendezni a perselypénzt, ami már önmagában is anakronizmus, röhejes és lehangoló. Oda lehet fáradni a templomi terminálhoz, behelyezni a plasztikot és adakozni, mert ez a XXI. század, meg a robotika és a lélek vége is egyben. S még csak nem is telhetetlen a templom, ötszáz, ezer vagy háromezer forintos tarifák vannak, és ennyit tényleg nehéz volna apróban odaadni, mert az újító tarhálás oka, és állítólag áldásos következménye, hogy a szentmisék legfontosabb pillanataiban megszűnik a pénzcsörgés, vagy legalábbis csökken a zajszint.

Íme, Krisztusban testvéreim, így kell bankfiókká változtatni Isten házát. Kiegészítésként idetoldom Máté evangéliuma egy bekezdését (21.12): “Jézus bement a templomba, és kiűzte onnan, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta. Meg van írva – mondta –, hogy az én házamat az imádság házának fogják nevezni, ti pedig rablók barlangjává teszitek.” A próféta már azt sem nézte volna jó szemmel, ami gyerekkoromban folyt, hogy a hosszú nyelű, bíborszínű, arany fityegős perselyt toligálják a hívek orra alá, hogy adakozzanak, ettől a bankkártyástól viszont elhányná magát.

Az üldözött (a komcsik kora) egyház idején még talán érthető és elnézhető volt a kalapozás, bár jézusilag akkor is védhetetlen. Ma viszont, amikor a NER tejben-vajban füröszti a papságot meg állam az államban intézményrendszerüket, ez a tarhálás már a telhetetlenség ékes bizonyítéka. Mert tudjuk, az állami apanázs mellett még hányféle címen nyúlják le a híveket – adó, keresztelő, esküvő, temetés és a kiskutya farka -, sőt, a gépesített perselypénz még azt az élményt is elveszi a kevésbé tehetős hívektől, hogy adjanak egy húszast, de azt őszintén és igazán jó szívvel. A szegények hite sem kell már, igaz, nem is látják őket szívesen a templomoknál.

Emlékezhetünk, nem is oly rég milyen felháborodást váltott ki az egyik templom falára kiszögezett istentelen felirat, amely minden krisztusi értéket tagadott: “A templom békéje és tisztelete érdekében kérjük a koldulni kényszerülő szegény testvéreket, hogy a templomban és annak környékén ne kéregessenek. Kérjük templomunk híveit, hogy a templomon belül és annak környezetében ne támogassák a kéregetőket.” – Idetehetném Lukácstól (16.19) a példabeszédet Lázárról (nem erről a miénkről) a palota előtti szegényről, a gazdagságról és üdvözülésről, a lényeg mégsem ez, hanem a hit elkurvulása. Bár, ahol egy Orbán cifrálkodik benne, ott nincs mit tenni, csodálkozni pedig fölösleges.

Aztán szólhatna itt egy bekezdés úgy amblokk a hit avíttá válásáról, hit és vallás, hit és egyház, vallás és civilizáció, egyház és állam viszonyáról, de ez itt nem az ateizmus dicsőítése, hanem az istentelenség siratása. Hogy Jézus máma karikás ustorral kergetné ki a papjait a nevével fémjelzett épületekből, de, hogy ne maradjunk szűken a názáretinél, például Sziddhartha herceg is elsírná magát, ha a hinajana és mahajana tanokat olvasná, és meglátná a dagadt óvodásra emlékeztető szobrait. Azt zokogná, hogy ez nem ő, és semmi köze nincs hozzá. A baj tehát nem magyar, hanem világméretű, hogy mindenféle egyházak a cirkusz maga, mi viszont és ellenben most építjük a kereszténydemokráciát, viszont istentelenül.

Mert mire vélhetnénk, hogy a magyar katolikus anyaszentegyház nem a szegényekkel, elesettekkel, üldözöttekkel, betegekkel foglalkozik, hanem politikai agitációt folytat a saját pápája ellen – aki minden hibája ellenére a kereszténység gyökerei felé hajlik -, templomaiban pedig nem az Urat, hanem Orbánt dicsérik. Hogy az adakozást gépesítették, azt rá lehet fogni az űrkorszakra, de, hogy a vallás lényegét is meggyalázzák, és ezzel pofán köpik a hitet, azt már nehéz szó nélkül hagyni. Még Jézus is, aki pedig a történetek szerint elég hirtelen haragú manus lehetett, ezt látván csak legyintene, fölülne a szamarára és elporoszkálna. És azt hiszem, tényleg el is hagyott már minket.

Kampec dolores LXXXVIII. – Anomáliák

Miután a falu Béla kúrájának köszönhetően, amely gyógymód sörök, borok és mindenféle apróital módszeres nyakalásából állott, így természetéből fakadóan mozgatta meg a gyomortájékot, és mindenki, az összes megalázott és megszomorított alattvaló kiokádta magából a hazugság utolsó cseppjét is, úgy kelt fel a nap, hogy másnap legyen, és az is volt. Szúrt a fény, a kutyák vonyítása egy elnyújtott fülzúgássá vált, és a falu, amely magában, immár száz éve haldoklott, az utolsókat rúgta. Reszkettek a falak, mállott le a vakolat s ahogyan a vereség beismerésének képessége visszatért a lakókba, úgy állt ott előttük az életük, olyan csupaszon és kiábrándítóan, mintha képeskönyvből lépett volna elő, amit szétrágtak a molyok.

A duplagyűrűsök észrevették otthonkájuk szakadását, amely az arcukban folytatódott, szétbarázdálta a valaha selymes bőrüket, vágatokat vájt belé, amelyben megült a por, a végtelen imáktól göcsörtös ujjaik végiben saskarmok nőttek, vastagok és erősek, ondolált, szalmaősz hajuk pedig ziláltan tapadt a fejükre, és az összes falvédő zsírfröcsekes volt. A bánatos szeműek némán nézték, hogy, amint a fiuk nőtt, akképp mentek össze ők, mellük megereszkedett, melegítőjük meghasasodott, s mire a műanyag dömperek kereke elkopott, ott álltak magányosan, kövéren és nagyszájúan, készen állva arra, hogy amint a traktorista uruk halálra issza magát, egyedül nézzenek szembe azzal az élettel, amely eddig semmit nem adott, így el sem vett, csak itt hagyta őket magukra.

Ahogyan megtelepedett a faluban az eddig elfeledett idő, egyszerre gyorsult is fel, s olyan iramban öregedett, használódott el minden és mindenki, hogy félő volt, estére már csak kietlen pusztaság marad a helyén, s hogy ember lakta valaha, arra csupán egy megdőlt fél templomtorony, meg a varjak által előkapart csontok emlékeztetnek majd és néhány hajcsomó. A macska, aki előző életében patkány volt, a következőben pedig házmester lesz, minden további pedig akkor dől el, de vele volt Síva szeme, és látta a világot az első kósza hidrogén atomtól a nagy suttyig bezárólag, amikor minden önmagába roskad vissza, de mégis azt mondta, nem kell félni, és Béla hitt neki.

Inkább, mint a bádogbánosnak, aki nem volt egyéb a bölcs macskához képest csak egy nyomorult cirkuszi mutatványos, és most, amikor megmutatkozott a világ igazi természete, végítéletet kiáltott, félreverte a harangokat, úgy csábítgatta a híveket, hogy kéz a kézben járuljanak az Úr elé, de le sem szarta senki. Ahogyan a fémesen zúgó időben a népeknek hullott ki a hajuk és a foguk, aszalódtak össze vagy fúvódtak fel a gének kérlelhetetlen parancsának engedelmeskedve, amikor rádöbbentek, hogy csupán óráik lehetnek hátra, nem a lélek dolgaival törődtek, hanem láda mélyire süllyesztették a nevetséges kincseiket, mintha a végrehajtó jönne vagy a muszka, és nem a halál.

Ez a fajta nem tanul semmit, viszont nagyon felejt. Egyáltalán, minden kiesik a fejéből, emlékek és örömök, fájdalmak és csalódások, hogy a végén ott maradjon a csupasz rettenet az ürességben, ami előbb jön el, mint a kaszás. És most, hogy kitárulkozott minden az őszinteségnek, mert hazudni nem volt érdemes, a bádogbános is feledte a harangokat, fölrúgta a szenteltvíz tartót, nyakalta a misebort és a sekrestyést hajkurászta vágyaival, mert sejtette, hogy vég lesz, de végítéletet nem. Úgy állt ott pőrén az egész falu kikeveredve a mindennapok hazugságából, mint egy vén, csupasz ribanc, őszintén és gusztustalanul, az összesnek kitüremkedett a szeméből a lelke megülve rettenettel és gonoszsággal.

Béla érezte, hogy ebből baj lesz, nagy baj, a macska viszont úgy nyalogatta a mancsait, mint egy világtalan Buddha, olyan közönnyel és nyugalommal, mert látta az elejét és a végét, amikor valami láthatatlan hullám söpört végig a falun. Az idő reccsenve toppant meg, a toronyóra veszettül köröző mutatói pedig megszelídültek, komótosra vették a járást, majd egy villámcsapás meg is állította őket. A falu, amely a végrettenetben kitárulkozott, visszazárult önmagába, szégyenében függöny mögé bújt, és, mintha nem tagadott volna meg mindent, hazugságba takarózott megint. A macska elégedetten vigyorgott, s hogy megnyugtassa barátját, Bélát, tanárosra vette, és előadást tartott a téridő sajátosságairól.

A görbületéről, amelyet kósza gravitációk olykor kiegyenesítenek. Anomáliák keletkeznek benne – mondta a macska -, s mint láthatjuk, ennyi elég, hogy az emberből kihozza az állatot. Bár – tette hozzá – a civilizáció kiölte belőle a természet változásai észlelésének ösztönét, ahogyan a kutya megérzi a földrengést előre, kiszagolja a halált és a gonosz szándékot. Következésképp – zárta a nagyképű eszmefuttatást – egy patkány közelebb áll Istenhez, mint bármilyen bádogbános, és megerősítésképpen kiköpött. Béla tátott szájjal figyelte, ahogyan megvetően nézeget körbe, és sanda gyanú támadt benne, amely kérdés formájában öltött alakot: – Behemót? – suttogta el, és a macska bólintott csak vigyorogva. Kilenc perccel nyolc óra múlt ekkor.

Igények

A momentumos lázadók összepingálták a flasztert az Igazságügyi Palota előtt, felfestették, hogy az ügyészségnek mivel kellene foglalkozni, amivel nem foglalkozik. Tele is lett a placc, alig is fért ki a rengetegség, és ezeket az óhajokat aztán szorgalmasan elkezdték lesikálni sárga mellényes emberek, mint a vonatozó Orbán-festményeket is rendre, miközben az ügyészség politikai nyomásgyakorlásról sivalkodott. De kit érdekel a nyomoruk, ugye.

Engemet például sokkal jobban izgat, hogy mostanában csak így lehet kommunikálni a hatalommal. A földre írni a bűneit, kipingálni az aszfaltját, lesből támadva buszvárót építeni, tévészékházban földre feküdni, fölírni neki az égre, hogy O1G. Nincs ezzel nagy baj, az állatok is leleményesek ilyen téren, a méhek táncikálnak és a seggüket rázzák, vagy például egyes poloskák a fejükkel dobolnak, vagy az ugrópók egész testében vibrál, így beszélget.

Viszont egy emberi társadalomban, ha extrém formákat kell választani, ha el akarunk mondani valamit, ott baj szokott lenni. Az van minálunk is, de ezzel semmi újat nem mondtam a nagyérdeműnek. Ezt, hogy ki hallgat meg kit és hogyan, már nem is érdemes ragozni. Orbán miniszterügynök elvtárs például senkit, csak a saját hangjait, amelyek a fejében motoszkálnak, de már erre is van gyógyszer, kemikália vagy jóféle magánzárka.

De, hogy a földre írták a momentumos forradalmárok az igényeiket, mondhatni vágyaikat, ez már messzebbre ható képzeteket keltett bennem, és az idők mélyin eljutottam így Sziddhartha hercegig is, közismertebb nevén Buddha bácsihoz, aki okos volt, nagyon. Nem ért fel egy Németh Szilárdhoz, ó, nem, mégis tanít valamit az embernek, ha nem is a velős pacal receptjét, de már majdnem olyat bizonyos igényekről és vágyakról.

Azt mondja nekünk a herceg, hogy a földi élet szenvedés, mégpedig azért, mert tele van vágyakkal, amelyek, ha kielégülnek, máris fakad a következő, ami után lohol az ember, és így a végtelenségig. Másképp: a szenvedés a vágyakozásból, az élvhajhászásból, az alkotásvágyból és a hatalomvágyból fakad, meg kell szüntetni az olthatatlan szomjúságot és vágyakozást, le kell mondani a földi hiábavalóságról – ez az út vezet a szenvedés megszüntetéséhez.

Buddhának elég volt egy marék rizs, J. A. is beérte annyival, hogy ehessen, ihasson, ölelhessen, alhasson, nem mindenki szent azonban. Én sem, Józsi bácsi sem, a momentumosok sem, az ügyészség meg pláne. Tele van az ember Buddha által elvetendő, ámde a porbafingó egyed számára mégis nélkülözhetetlen vágyakkal, igényekkel, és egy ezek közül a szabadság, egészen tágan, bűnös liberális módján értelmezve.

Ebbe az is beletartozik, hogy elvárja, vágya és igénye van rá, hogy az állam, ha már muszáj működnie, akkor a sokaság érdekében és javára működjön, s ha ennek az ellenkezőjét tapasztalja, akkor fészkalódik, tüntet, föstöget, sztrájkol, végső esetben kitekeri az államot szimbolizáló ember nyakát. Mi ennek a hullámvasútnak az elején járunk, de lesz ez még rosszabb, ha nem vigyázunk, és főleg, ha a hatalom nem vigyáz.

Mert olyanokkal, amit a momentumosok pörformanszára válaszoltak, hogy aszongya: “az ügyészség érvényesíti az állam büntetőjogi igényeit”, az ilyenekkel nagy bajok lesznek. Mert ugyan értem én, hogy jogász-kacifántosul vagy alaptörvény-ganajul ez így korrektül hangzik, mégis az a sejtésem – elég erősen -, hogy kies hazánk jelenlegi elvetemült állapotában az államnak datált büntetőjogi igények kizárólag Orbán Viktor vágyait jelentik, lásd: Czeglédy.

És még lehetne sorolni, ki mindenkire uszulnak rá, míg most például a képviselőverő biztonsági őrökre meg nem. Ebből is kitetszik, hogy az állam igényei egyáltalán nem esnek egybe az állampolgárok igényeivel, és az álmoskönyvekben az ilyen együttállást diktatúrának szokták nevezni. Még számos más igényekről és vágyakról is lehetne elmélkedni, témánk szempontjából azonban ma legyen elég ennyi.

Annyit még, hogy aki így éli az életét, mint miniszterügynök elvtárs is, hogy csak a saját hedonista és kapzsi vágyait elégíti ki, nemcsak a kereszténység, hanem a buddhizmus szerint is elveszett ember. Az egyikben pokolra jut, a másikban soha nem éri el a megvilágosodást és a Nirvanát, gondolkodjunk akár a hínajána (kis út, vagy kis szekér), vagy pediglen a mahájána (nagy út, vagy nagy szekér) tanainak megfelelően. Ezekről majd máskor mesélek, tessenek is számon kérni.

Keresztény és fehér

Nem lehettek cserkészek a sajókazai magyar gyerekek, pedig szerettek volna cserkészek lenni nagyon. A Dr. Ámbédakar Iskola vezetése végigkilincselte az összes nyüves borsodi cserkésztábort, de mindenütt büdösnek bizonyultak. A végén a kiscserkészek országos gecijei – nem fölhúzni az orrot, a geci az geci, akárhogy forgatjuk is – oldották fel a rejtélyt, mondván, ezek a gyerekek “sem származásuk, sem hitük alapján nem illenek a magyar keresztény cserkészek közé”, – és máris itt vagyunk a hittel teli náci Magyarországon, építjük a kereszténydemokráciát, és hullik le az egész szar rendszer álarca az ótvaros, ganyé anyaföldre.

Az ájtatos fasiszták megtiltották még a cserkész név viselését is a sajókazaiaknak, feltehetően, mert romák többnyire, és egy buddhista közösség áll mögöttük. Ilyképp arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a magyar cserkészek felsőbbrendűek, mert keresztények, és legfőképp fehérek. Ez a két tulajdonság a NER Magyarországában az árjaság feltétele a jelek szerint, és mindeközben Semjén Zsolt vigyorogva lődözi a szarvasokat meg a fülemüléket, a Nap vidáman süt, és a hívek templomokba mennek. Így rohad szét minden orgonaszóra a tömjénfüstben, és immár eljutottam odáig is, hogy mindenki bekaphatja. Bálint György szerint ez a habitus nem újságírás, de ő nem ismerte Orbán Viktort, én viszont igen.

Olykor kiülök a városomban a kedvenc kávézóm teraszára. Oldalvást szökőkút zubog és surrog, de nem tudja ez sem elnyomni a szemben virító templom harangjának zúgását, amint invitálja a bárgyú népeket a talmi igére. Látni, ahogyan a fehér keresztények háza befalja és kiköpi a masszát, amely tagjai biztosan viselhetik a cserkészek büszke nevét. A legtöbbjük a kávézóból indul a tömjénszagú megpróbáltatásokra, vagy ide tér meg a bevetés után. Ha hosszan elücsörög az ember a teraszon, akkor képet kap a keresztény és fehér Magyarország hű oszlopairól, és elmegy a kedve még az élettől is. Viszont egyben hálát ad a jó édesanyjának, hogy gyerekkorában hihetetlen buzgalmával megutáltatta vele ezt az egész cirkuszt.

Keresztelkedés, elsőáldozás és bérmálás után, miséken eltöltött végtelen és iszonytató órák nyomán volt alkalmam kiábrándulni és megundorodni nem a hitből és hittől, hanem a vallásból és a magyar katolikus és mindenféle keresztényi egyházból, hogy áldom érte a gusztusomat és az eszemet. Ha dönteni kell, milyen mesével hazudom magamnak szebbé az elviselhetetlen világot, akkor Sziddharthát választom vezénylő csillagul, s tán ezért is fáj a kis roma buddhisták sorsa, akiket kitaszít a világ, és még nem olyan kérges a szívük, hogy mindezt sírás nélkül elviseljék. Később majd, ha életben hagyják őket, rájönnek maguk is arra, hogy így jártak jól, mert megmenekültek a mindent eluraló hazugságtól.

Ahogy a kávézóban elnézegetem az ostyára kiéhezett népeket, annyi erő még van bennem, hogy megkeressem a szívem mélyén eltemetett irgalmat, és a megvetés helyett elnéző sajnálattal lássam, mivé lesznek, akik a hitük felsőbbrendűségébe álcázzák gyávaságukat, mert saját erőből képtelenek szembenézni a halállal. Így és ezért emelnek dogmává babonaságokat, azt vélve, ha halkan suttogják, szakrális lesz, ha meg aranyba mártják, reszketve imádni való. A böjtjük valaha volt egészségügyi rítus szentté alélása, a cölibátus szimpla birtokféltés, és ilyen háttérrel dirigálnak az egészséges léleknek élettől idegen dolgokat, az egészet ájtatos maszlaggal öntve le, ezzel fedve el a gyűlöletet.

Tiszteletet követelnek a hitüknek, holott senki le sem szarná őket, ha nem akarnának erőszakkal téríteni, mintha csak ágyékkötős majom lenne a rajtuk kívül álló a dzsungel mélyén dobolva, és az ilyesmit előbb-utóbb megunja a józanabbja, akiből viszont kiközösített hitetlen lesz. Származására és hitére nézvést nem közibük való, mint ahogyan nem voltak azok a szigetszentmiklósi down szindrómás gyerekek, és nem is kerülhettek föl a tablóra sem a keresztényi szeretet nevében. Ha nem voltam kellően szofisztikált, akkor sem kérek elnézést a rasszista, homofób, nagyhangú keresztény kisebbségtől, akiket a szekularizációt feledve immár törvénnyel védenek, hogy mindenki rajtuk kívül másodrendű állampolgár legyen, holott nem erre szerződtek vele. Ha szerződtek valamire is egyáltalán a gyalázaton kívül. Köpni kell.