Kategória: buddha

Karma

Három gonosz, ámde kellően meggondolatlan alak egy dél-afrikai vadrezervátumba érkezett rinocérosz-gyilkolászási szándékkal, s bár ne tették volna. Ilyet is gondolhatnának így utólag, danászva a késő minden kisöreg-szerű és féle slágert, ha lenne nekik ehhez torkuk. Olyanjuk azonban nincsen, mert csak egy fejet, ámde több megcsonkított testet és három pár tornacipőt találtak, miután oroszlánvacsoraként fejezték be földi pályafutásukat.

Nick Fox, a rezervátum guruja nem kárörvendően, de azért malíciózusan rossz döntésnek nevezte a hármak vadászási szándékát, amely lám, ide torkollott. De, hogy kinek az oldalán áll mégis, arra utal az a gyöngéd megjegyzése, amellyel az oroszlánokat a védelmezőiknek nevezte, egyben utalva arra, hogy szerencsés – vagy szerencsétlen, ez filozófiai gusztus kérdése – esetben eledel lesz a teremtés koronáiból, miközben sunnyogva járják a hadak útját.

Bár lányregények szerint az Isten mégsem erre teremtette volna az embert a maga képére és hasonlatosságára, ezt az egészet röhögve írja felül mégis Darwin bácsi, sőt, gonosz filozófusok is. Előbbi az evolúció, utóbbiak a létért való harc folyományának tudva be azt a törvényszerűséget, hogy a vadászból is lehet préda, de, hogy teljesen antropomorfizáljuk a történéseket, a forradalom is felfalja a saját gyermekeit, mint azt Vergniaud bácsi szíves közléséből tudjuk.

És hipp-hopp, máris itt vagyunk a Lajosnál, a Simicskánál. Ő szegény – esetleg szerencsétlen – szintén vadászási szándékkal volt itt a Magyarország nevű rezervátumban, és fölfalta őtet, mint a forradalom gyermekét az Orbán nevű oroszlán. Nem vagyunk mi Nick Foxok, hogy rossz döntésnek nevezzük a gecizős hadjáratot, de, mint utólag kiderült szintén az élet törvényeire utalva, az erősebb kutya baszik, ugye, Simicska meg így járt.

Hogy hogyan is valójában, az voltaképp titok. Az ő sagájában egyetlen bizonyosság van, nem kapta meg a selyemzsinórt, és még csak barátilag sem kérték arra, hogy miheztartás végett lője főbe magát. Esetleg elég lesz, ha csöndben és magányosan pusztul el, a vagyona töredéke is megmarad, azonban az még mindig több, mint amennyit bármely panelproli valaha el is tud képzelni, de ez irreleváns. A történetek itt, minálunk nem a plebsről és a plebsért szólnak, azok csak a díszlet a királydrámában, hordalék csupán.

Filozófiai és evolúciós szintről a hit tartományába emelve – bár nem a kereszténység vad védelmezőjeként, hanem annak ellenére inkább – a vadorzók, az oroszlánok, valamint a Simicska vs Orbán parabolát, mindkettőt a karma működéseként értelmezhetjük, ebből fakadóan törvényszerűnek is nevezhetők az események. Ez a karma rohadtul következetes, és – mint azt az Agymenők Rajesétől tudjuk – szinte newtoni pontosságú, azaz, minden cselekedetünk egy annak megfelelő következménnyel jár.

Továbbmenve a lenini úton, minden aktivitás, azaz ok okozatot szül, és minden ok előzőleg létrejött okozatból eredeztethető. Így jön létre az ok-okozati összefüggések végtelen hálózata. A karma nem jutalom vagy büntetés, hanem a következményeket kiváltó szigorú törvény. Ezzel bármennyire is fájó ezt elismerni, eljuthatunk annak belátásáig, hogy nemcsak az orvvadászok fölfalatása és Simicska taccsra tevése eleve elrendeltetett, hanem az is, hogy Orbán itt ül a nyakunkon.

Az ő léte és tevékenysége Kádárból, hátrébb haladva az időben Horthyból és Ferenc Jóskából eredeztethető, míg el nem jutunk az első egysejtűig. Vigasztaljon bennünket, ha vigasz, hogy a karma lerendezi őt is. Ha nem is ebben az életben, mert arra vajmi kevés az esély, de lesz ő még ázalékállatka, vagy ganajtúró bogár. Nem vagyok én Orbán Gáspár, hogy hirdessem az igét, mégis, Buddhában testvéreim, javasolom a világ sub specie aeternitatis, azaz az örökkévalóság módján való szemléletét.

Ez esetben garanciát vállalok arra, hogy egy éven belül jóra is fordul minden, azzal az egy aprócska megszorítással, hogy galaktikus évben számolok. Ez az az idő, ami alatt a mi Napunk megkerüli a Tejút középpontját, és saccper kábé olyan kétszázötven millió földi évet kóstál. Kicsire azonban nem adunk, ülve az Atyának jobbján hörböljük a seritalt, amit Orbán töltöget mit parancsolsz édes gazdám hajlongással, és akkor kerekké válik a világ. Hacsaknem azzal a kurva Androméda köddel való karambol keresztbe nem tesz az egész mennyországnak.

Kampec dolores LXXIX. – Bűn, ha van

– Ez meg mi a retket karattyol itt? – Ezt a kérdést tette fel az egyik traktorista a sarokban csak úgy magának, miközben úgy nézte a teleképet, hogy a szeme egy damilon lógott a hóna alatt, és mégis tudott pislogni. Erre a földöntúli jelenetre ébredett Béla, amikor visszatért a gyerekkorából, kelepelő gólyák, ordítozó békák, és a nagyapja bősz, méterrudas haragja elől a régi falusi iskolából, ide, az örök kocsmába, ami voltaképp ugyanolyan álomszerű volt, mint az agya likacsos mélye, és lelkének éjfekete sötétje. A Nap szenvtelenül sütött be, át a légyszaros ablakon, csíkokat rajzolt a traktorista arcára, aki ettől olyan lett, mint a frissen szántott föld, a szeme helyéről, a megmaradt lukból csimaszok másztak elő, és az orra végiben egy veréb illegette magát.

Amióta szünet nélkül rúgták a labdát a dobozban, idekint megállt az idő. Vagy körben forgott inkább, zakatolva ismételve magát szakértésekkel, reklámokkal, mondván és sugallva, zabálj csipszet, szopjál kólát, és vegyél kölcsönt fűnyíróra. Csak az egy perc gyűlöletek vittek ritmust a monotóniába, úgy mormolva a litániát mindig visszatérve, mint egy elfuserált kakukkos óra. Most is, az ifjú traktorista, aki mégis úgy nézett ki, mint a saját múmiája, csak kevesebb foggal, mint a fáraók, azért beszélt karattyolásról és retekről, mert a bíró alig is fújta le a meccset, a győztesek még el sem sírták magukat vagy rázták az öklüket gusztus szerint, már ott állt a dobozban egy nő valószínűtlenül keresztbe rakott lábakkal, hogy majdnem föl is borult, és folytak ki belőle a migráncsok, sorosok, orbánok és némethszilárdok olyan kérlelhetetlenül, mint a halál bizonyossága, és annyira feleslegesen is teljesen.

A traktorista fogta a szemét, letépte a damilról és visszagyömte a lukba, ahová a teremtő rakta valamely elfuserált napon, amikor még ő sem tudta, milyen hiábavalóságot gyúrt össze sárból és mocsokból, hogy milyen szemetjét az időnek. Ha élt még volna ez a teremtő, elszégyelli magát bizonyosan, de már rég megmurdelt. Elütötte egy villamos, aztán villám csapott belé, és az utolsó, hetedik életét egészen mókásan egy torkán akadt szőlőszemtől veszítette el, miközben hasonképpen guvadtak a szemei, mint a traktorista polgártársnak most a meccstől. Az ürdüng pedig jót röhögött, beleült a trónusba, ami törte a csontos seggét, de ennyi kényelmetlenség megérte, hogy azt csinál már, amit csak akar. Ez volt az a pillanat, amikor Felcsúton felsírt egy csecsemő, és a Viktor nevet kapta az apja után, csak külföldiül.

Egyébként ez volt az a nap is, amikor elhervadtak a csillagok, és végleg lekonyult Buddha füle. Csak a hiábavaló mosolya maradt, mert ő sem tudta, hogy a jó sohasem győzhet, s őt magát is csattogó fogú szörnyek robbantják majd cafatokká, mint faragott szobrot, és mindent megül a gyalázat, ami ott szivárgott a kocsma falának lukain, ráült a fröccsök urának feje búbjára, és szemtelenül vihogott, akárha Pompom. Ez történt a világgal nyolc év alatt, és senki nem tudta, hol lehet a vége, az egész falu olyan lett, mint egy elfuserált panoptikum, viaszos arccal néztek benne a népek mind, az olajos hajúak, a duplagyűrűsök és a bánatos melegítősök is. Viaszgyerekek dübörögtek csontból faragott rollerekkel, és a templom harangja vattalabdacsokat okádott, amint hirdette a gyalázatot.

A retkeket emlegető polgártárs kért még egy fröccsöt gyorsítóval, hogy a mája majd a gatyája fölött türemkedjen a napfényre, s amint a billegő nő az utolsó hajót, az utolsó okádást is megmutatta, és biztatott mindenkit, hogy hamarosan újra jelentkezik, mint valami rugóra járó papagáj, a telekép másféle migráncsokkal lett tele megint, olyik a pályán futkorászott, festett arcú honfitársai pedig ezrével püfölték a dobokat a szivárványos köntöseikben, táncikáltak, mint a bálozók, amikor beütött a mennykő. A retkeket emlegető polgártárs ugyanis kiköpött és majmoknak nevezte őket, s bár ne tette volna. Ettől Béla egy pillanat alatt élénkült meg, mintha új elemet kapott volna a seggébe, s nem tudta, honnan tért belé vissza ifjúkorának ereje, de fogta ezt a polgártársat, és, tisztesség ne essék szólván, kihajította az ablakon.

A fülsiketítő csörömpölés közben szállt a polgártárs a levegőégen, kalimpált, de repülni ő nem tudott, így bánatos arccal, mint valami gyomorbajos és menstruáló Szűz Mária, úgy landolt a Szentháromság szobor tövében, épp a közmunkások csámpás lábai előtt. S ami a leglehangolóbb, nem tudta, mért került oda, mi az, ami Bélából kicsalta az állatot, ami pedig jól elbújt benne. – Majmok mi? A kurva anyád. – Ezt ordította utána Béla búcsúzó üzenetként, s ahogy a polgártárs seperte magáról a szilánkokat, még csak föl sem háborodott, mert tényleg nem tudta, mi a bűne. – Hülye ez – Így magyarázott a közmunkásoknak, akiknek a nyolc évi sertepertélés annyira elvette már az eszét, hogy azt hitték, valami szent pottyant alá az égből, s hogy ez egészen bizonyos legyen, a harang is megszólalt, és nem vattalabdacsok, hanem gőz formájában pöfögte ki magából a gonosz leheletét, totális bávaságot bocsátva a falura, s visszavonhatatlanul.

Kampec dolores LXXVII. – Istenek alkonya

Ott állt tehát Béla a Föld nevű bolygón, annak is a legközepén, a kocsma-csakra udvarában a fa alatt, és azon tűnődött, mi legyen most azzal a bohókás elhatározással, amelyben nem a fröccsök urának, sem más egyébnek ígérte meg – mert azzal lehetett volna mit kezdeni -, hanem saját magának, hogy engedve bohókás ifjúkora álmainak, a fa tetejére költözik, és ott tűnődik aztán a világ ostobaságán az idők végezetéig. És még egy nap, ezt el ne feledjük.

Fölnézett emigrációjának vágyott gyönyörűségére, amely ideálisnak tűnt mindenféle szempontból. Messze sem volt, hogy habzó nyálú tengereken vagy porzó pusztaságokon, fagyott rónákon lehessen eljutni odáig, mégis kívül esett a földi poklon, mert azzal kecsegtetett, hogy duplaisten válhatik belőle, ahogyan Mohamed koporsójaként ott imbolyog ég és föld, a rigószaros udvar meg a tajtékos mennyek között, s mindeközben reászáll a jó Sziddhartha minden nyugalma, bár ez kétséges volt.

Nézte Béla, nézte a fát, és reciprok tériszonya támadt, mert a magassággal szembesülve kezdett zsibbadni a lába, és azt hitte, fölesik mindjárt. Mindezt azonban betudta annak, hogy a bimbózó levelek között meglátta Isten háromszögletű szemét, és úgy hitte, abba borzong bele. Hiszen mi lesz, ha felköltözik, és előbbi gondolata nyomán ő lesz a migránsok színe virága és a Mount Everest csillaga is egy személyben, hogy akkor már hárman lesznek, akik semmit sem tudnak majd kezdeni az elcseszett világgal, és tanakodhatnak, hány isten kellhet a megváltáshoz, míg rá nem jönnek, hogy egy sem vagy számtalan, ez gusztus dolga.

Ilyenek hömbölögtek a fejében, míg azon tűnődött még ezzel mintegy párhuzamosan, hogy vagy a fa nőtt meg egy év alatt, amióta utoljára táborozott rajta, vagy ő ment össze véglegesen a világ nyomása alatt. Ez azonban momentán eldönthetetlen dilemma volt, és értelmetlen is persze, mert nem ez volt a lényeges, hanem, hogy fel kéne jutni rá. Nem emlékezett arra, régebben ez hogyan sikerülhetett, és már kezdett nyúlós melankóliába süppedni, hogy szégyenszemre azért marad megváltatlan a világ, mert a következő próféta nem tud fára mászni.

Ilyen csúfság nem eshetik meg. Így volt ezzel az egyik rigó is, és nem tudni, honnan, de szerzett egy kötélhágcsót, ledobta az alant nyüszögve tanakodóak, és füttyentett. De olyan élesen, mintha Pál utcai fiú lenne, sőt, mintha mondta volna is, hogy papuskám, ezt azonban Béla csak képzelhette, mert a szárnya a csőre között volt klasszikusan, akárha ujjak, hogy kipréselhesse magából a gőzmozdonyok hangját. Ott imbolygott a hevenyészett lépcső a leendő Isten orra előtt, a madár pedig a másik szárnyával hívogatta, mint valami elcseszett szirén, kacsintott és fütyölt megint.

Az éktelen hangtól leomlott a templom tornya, és látszott, hogy elkezdődött a végítélet, amelyet egy jószándékú, ámde hebehurgya madár fütyörészése indított útjára. S nehogy valami visszafordíthatatlan baj történjék, Béla lábaiba visszatért az élet meg messzire tűnt fiatalságának ereje és rugalmassága, így termett egy csapásra a fa tetején, mint egy macska. És tényleg, az udvar kandúrja ezt látva rákacsintott, megpödörte a bajuszát és mórikálta magát, mert itt volt a tavasz, és buzgott a vére. Béla azonban nem kért az udvarlásból, hanem kicibálta a rigó csőréből a szárnyát, hogy füttyögésével ne dönthesse romba a falut.

A tűzoltást így elvégezve, útban az istenség, s így egyben a lelki szegénység felé, megvizsgálta az új létállapot lehetséges előnyeit, és rá kellett jönnie, hogy ez nem is annyira kívánatos. Mert még bódhisszatva sem volt, de már nyomta a seggét a fa egyik bütyke, és ez így valahogyan méltatlan volt. Viszont magyarázatot adott arra, hogy az összes isten miért szenvedő képpel szerepel az egész képirodalomban, mintha a megváltandókért vennék magukra a kínokat, holott csak az ülés kényelmetlen. Ekképp minden más lehetne vagy lehetett volna, ha Jézusnak van egy kispárnája.

Így gyalázta meg Béla egy szempillantás alatt az egész redves falu évezredes kultúráját, és efölött ott lebegett mintegy glóriaként a rigó füttyétől összeroskadt templom pora, mint egy utolsó, kétségbeesett sóhajtás. A bádogbános pedig visított nyüves életének romjain, amiből látszott, hogy az ő hite nem a rongyos lelkében, hanem dohos falak között lakik csakis, ilyképp hoppmester ő csupán egy kopott cirkuszban, másodosztályú idomár, akinek rég lejárt a szavatossága de mindig újra csomagolják. Nevetséges volt a kisszerű alak, Bélában azonban nem véletlenül lakott ezer isten.

Nem a bádogbánosért, nem is a szaros temploma, hanem a duplagyűrűsök miatt megkereste a csatakok mélyén rejtőző irgalmat, s hogy ne vegye el a falutól az életet, amelyet a jelek szerint csak a nekik celebrált cirkusz adott, mert ennyit érdemeltek és nem többet, megkérte a rigót, hogy szívjon vissza mindent. A fütty, mint valami sarki fény, a messzi horizontról indult visszafelé lilán és zölden. Áramlott a rigó tüdejébe, s amikor a templomhoz ért, az téglánként épült újra, a port szívta magába, egyet, reccsent és készen volt minden. A bádogbános dicsérte az urat, és a rigó magára is vette. Olyan peckesen üldögélt, mint egy zupás őrmester, s hogy kiteljesedjék a kegyelme, odaszart a fűre, és a rend egycsapásra helyreállott.

Tél van tehát

Tegnap délután egy óra körül kikerült a Facebookra egy mókás kép, amelyen egy ilyen traktorista izé az oldalsó csápjával nyírja a füvet az út menti árokban a hó alatt, mint valami elvarázsolt norvég rénszarvas. Mivelhogy tél van azért még, és zuhogott az a mocsok kristálycsoda.

Ez épp Egyházashetye térségében, a nyugati végeken történt jelen időben, és akkor öntött el az a megmagyarázhatatlan, síráshoz hasonlítható érzés, hogy itthon vagyok ebben a ránk kövült szürreális világban.

Egyébként a hófehér égi küldeményt mindenki – kortól, nemtől, felekezettől és párthovatartozástól függetlenül – szidta, mint a bokrot. Azok is, akik karácsony magasságában zokogva és szakállukat tépve átkozták a teremtőt, hogy az égi színjáték nem ad nekik kellő hátteret a langymeleg szeretet-andalodásukhoz, mert az ember már csak ilyen állatfajta. Soha, semmi sem jó neki, és ezért permanensen boldogtalan.

Pár napja rigófüttyöt és bimbózó virágokat posztolgatott, mint szíve vágyát, és a hőhullámot várta reménytelenül. Nyáridőn pedig, amikor bugyborékol az aszfalt, és sült gerlicék potyognak az égből, hóemberekről álmodik, igazolva a vén Buddha örök igazságát vágyakról és szenvedésekről. Ha megvilágosodni óhajtanak ez ügyben, tessenek szent iratokat olvasgatni, de jobb híján megfelel Schopenhauer vagy Füst Milán is.

Az ürühúst zabáló német a kívánatosabb tankönyv, mert, mint emlékezhetünk, róla szokott beszélgetni Orbán Viktor és Leslie Mandoki. Mindegy. Tegnap, legalábbis erre, nyugaton ellepett bennünket a hó, és déltájt már arról lehetett olvasni a neten, hogy ez a mi, jól fejlett vidékünk összeomlott a kései tél súlya alatt.

Viszont épp ebben az időben, amikor a világvége reánk telepedett, a fővárosban az ellenzéki pártok sajtótájékoztak, mert kiderült, hogy Orbán családja bűnszövetkezetben fogant. Ezt ugyan minden jóérzésű ember tudta eddig is, most azonban pecsétes papír is van róla, amelyet az OLAF állított ki vezérünk hirtelen gazdagodó önálló lábú vejéről, amelyet a net volt szíves megszellőztetni a maga rögvalójában.

Ilyenek után jobb helyeken a keresztapa kimenekül a világból lemondása után, nálunk viszont ezt is belepte a hó. Mintha meg sem történt volna, sem a házi MTI, sem a különféle pesti és más prostik nem is hallottak ilyenről, ellenben a Vona térgye kalácsáról igen.

Mindebből az fakad, hogy a hó alól kikandikáló panelproli csökött agyában az fixálódik: vezérünk ma született bárány és végvári vitéz egyszerre, következésképp a helyzet kilátástalan, és még reménytelen is, mint a szűnni nem akaró hóesés.

Ezt követően most és mindörökké, továbbá minden aljas eszközzel folytatódik Orbán saját bejáratú tőkésosztályának építése. Ez a bőséges retyerutyából, valamint ismeretlen identitású haverokból képződik, érteni semmihez sem kell, míg él és virul a közbeszerzés. Hanem aztán.

Ha egyszer óhatatlanul bekövetkezik, hogy a piac diktál, hogy akkor mi lesz, azt nem lehet tudni. Olyasmi tehetséggel állnak majd az éles helyzetek előtt, mint tegnap a közút a hó alatt füvet nyíró traktorjával, és az ország, mielőtt végleg összeomlana, kis ideig még ellébecol az egyik csavart illeszd a másikba technikai fejlettségű, közkeletű nevén összeszerelő üzemnek nevezett iparával. Aztán magára marad a keresztény, kretén, analfabéta választópolgárok hadával.

Addig is azonban közbeszereznek, ami fogalom ma a lopás szinonimája, és nem tudni, vége lesz-e azelőtt, mielőtt elapadnak a csapok, vagy a Soros elzáratja a migráncsaival. Momentán teljesen bizonytalan, meddig tart a fékevesztett szerzés.

Viszont, mint oly sok mindent, azt is Sheldontól tanulhattuk meg, mi is ez a felhalmozási jelenség, ami új földesuraink és gázszerelőink sajátja. A lökött fizikus szerint a közgazdaságtan a hetvenes években vezette be az exponenciális javak fogalmát. Ez az ő olvasatában olyan tulajdon megszerzését jelenti, amelynek attól van értéke, hogy nem a másé. Azt is kifejtette, hogy ilyen fogalom híján ezeket a javakat csak úgy lehetne jellemezni, hogy bibí.

Innen érthető, hogy mért zabál föl mindent Orbán csapata, hogy naponta milliárdokkal gyarapszik, pedig semmi szüksége nincsen rá. Fityiszt mutat, és azt mondja, bibí. Akinek ez pedig nem tetszik, a jelen felállásban olyan tehetetlenül mered erre az egészre, mint közút a hóesésre, vagy a taoista Micimackó, aki csak úgy van.

A mézédes napkeleti bölcs szerint: „Sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk.” Ilyen merevségben leledzik jelen pillanatban drágalátos ellenzékünk, ami nem egy forradalmár habitus.

De térjünk vissza Sheldon bölcsességéhez még egy kicsit, aki a kilátástalan várakozást egyszer ekképp jellemezte: „Sztálingrádnál is azt hitték, egyszer csak eláll a hó, aztán azokat ették meg először.” Mindebből nem az következik, hogy több Agymenőket kell nézni, bár ez sem árt, hanem, hogy össze kéne szedni magunkat.

Tegnap is, száz év után először talán, kimentem az utcára, és eltisztítottam a havat. A végén doromboltam elégedettségemben, hogy lehet közlekedni a járdán, és most mindenki döntse el saját maga, hogy mi a francra gondolhatott a költő, amikor ezt vetette rá a képernyőre, keresztül a göcsörtös ujjain.

Kampec dolores LXX. – Buddha orra esik

Béla a likacsos agyában fellelhető összes verset elmesélte a rigóknak, ami nem volt kevés, és el is érte, amit akart. A jámbor szárnyasok elfeledtek minden Abadonnát, rémületet, és tátott csőrrel figyelték ezt a mókás alakot, aki még mindig az általuk bepiszkított középső ujjával mutogatott, hadonászott, mint elvetélt próféta, aki nem a saját, hanem Isten szavaival akarja megmenteni a nem létező reményt.

Látszott rajta, hogy nincs ott, hanem valami végtelen óceánokon kaszál szagos füveket, göncölök között száguldozik, és fülke fényekben ácsorog, de a rigók csak úgy nem voltak fülek az ő szájának, mint akármelyik olajos hajú vagy duplagyűrűs se lett volna, mert nem volt erre a világra való, szegény, versekben bujdosó alak.

Még rosszabbul is járt, mint a bádogbános, akit a szomszéd templomban is unt mindenki a zavaros dumájával, de a konvenció szerint senki nem mondta neki, hogy fejezze be a hülye locsogását, mert a sör megbuggyan, a mélyhűtőből kivett hús pedig megzöldül, így a lélek tápláléka megrohasztja a testét, viszont mégis hallgattak, mert ezt követelte a beléjük nevelt bambaság.

A rigók viszont nem jártak hittanra, sőt, nem is bérmálkoztak, így azzal a felszabadító tudattal, hogy történjék bármi, ők úgyis a pokolban kötnek ki, bármennyire is jólneveltek voltak, elkezdtek illetlenül fészkalódni a vödör peremén, és, amikor már szárnyaik és gyufalábaik teljesen megmacskásodtak, a legmerészebb egy olyan trillát eresztett a levegőbe, mintha csillámló nyári sziklafalon ülne, és ettől Béla fölébredt.

Ott tartott épp, hogy vizsgálják meg az ő ügyét, amikor ettől az arcátlan hangtól, amely olyan volt, mint a szeme mélyére hatoló napsugár, és élet volt benne, befejezte a beszédet, és végignézett magán. Ott ücsörgött a kocsma udvarán a cseresznyefa alatt, alvatlanságtól vörös szemmel, rigószaros ujjal celebrált ki mit tudot a rigózsűrinek, amely ím, keményen lepontozta.

És ekkor jött rá, hogy sem verssel, sem zenével nem lehet boldogulni a kegyetlen világban, az evolúció ezeket azért hozta létre, hogy elviselhetővé tegye az életet, más értelme és haszna ezeknek a cifraságoknak nincsen, és vénségére azért diskurál madarakkal, mert másképp gondolta.

Most kellett rádöbbennie arra is, hogy ez egy olyan szeglete az univerzumnak, amelyet a traktoristáknak teremtett az Úr, ha egyáltalán, és egyszerűségük okán övék lesz a mennyek országa, de arról nem volt szó, hogy a földi is.

Nem mondható, hogy mindez megrázta volna, hiszen arra rendezkedett be már százezer éve, hogy semmit nem remélt, és semmit sem várt már semmitől. Ezt eddig is tudta, csak nem mondta ki, de most, hogy azt hitte, vénségére megtalálta az élet értelmét, már azt is tudta, mi a teendő.

Lótuszülésbe rendezte magát, recsegett és ropogott a térde, nyilallt a dereka, sziszegett, de tisztességgel csomagolta össze tagjait a fa alatt, ami cseresznye volt ugyan, göcsörtös és göthes, de az övé. Amikor elnyugodott, szemét egy fix pontra szegezte, de nem a végtelent látta ott, hanem a kocsma légyszaros ablakát, amely mögül a fröccsök ura kajánul nézte, mi folyik az udvaron, és pláne, hogy mi sül ki majd ebből az egészből. Mókás volt a kép, mégsem volt kedve nevetni.

Béla viszont szenvedett erősen. Azt tudta, hogy megváltónak vagy prófétának lenni nem lányregény, de, hogy ennyire macerás, sőt, fájdalmas is, azt soha nem gondolta volna. A kifacsart testtartás, amelyet dekadens és unatkozó háziasszonyok minden nehézség nélkül abszolváltak jóképű és kívánatos mesterük kedvéért a műanyag szőnyegjeiken, Bélának hihetetlen kínokat okozott.

Nem látszott rajta, de sem az, hogy narajana, sem más varázsige nem járt a fejében, hanem illetlen és mocskos káromkodások csupán, és rájött, hogy vallást alapítani ötven fölött már testi meggondolások miatt is lehetetlen, főleg úgy, hogy még fájdalomcsillapítója sem volt. Sőt, fröccsöt sem kérhetett, hogy enyhítse a szenvedést. Öt perc alatt unta meg a megvilágosodás gyötrelmeit, de azért kitartott.

Minden ellene dolgozott viszont. A rigók, megkönnyebbülve, hogy nem kell hexametereket hallgatniuk, meg persze látva, hogy a haverjuk élő szoborrá merevedik, teljesen elpofátlanodtak, mert nem volt érzékük a szakrális dolgokhoz egyáltalán. Eleinte csak nézték ezt a nagy csöndet, sőt, a fütty is beléjük szorult, de hamar megunták a buzgó vérük meg a buborékos csontjaik miatt.

Egyikük Béla fejére szállt, és, onnan nézte az udvart, aztán jött a többi is, amitől Béla nem úgy nézett ki, mint egy leendő bódhisszatva, hanem, mint Szent Ferenc a sparhelt fölötti falvédőkön imádságos házakban. A megvilágosodni készülő aztán nem bírta a csiklandást a testén, meg akarta rázni magát, amitől gémberedett teste úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli.

Arccal esett a földre, és eleredt az orra vére. Ott feküdt megmacskásodott tagokkal, és újólag bebizonyosodott, hogy alkalmatlan a prófétaságra, mert azok az istenkáromlások, amelyek eddig a fejében kavarogtak, most előjöttek a száján át, olyan erővel, hogy az egész falu belereszketett. A sekrestyés nézte, hol nyílt meg a föld, ahonnan előbújt a Sátán, megkondította a harangot azt gondolva, hogy abból baj nem lehet, de lett.

A duplagyűrűsök minden sántaságukat feledve otthonkában és mamuszban iramodtak a templomba azt képzelve, hogy lekéstek valamilyen miséről, a traktoristák megszállták a kocsmát, hogy a feles el ne maradjon, egyáltalán mindenki rohangászott, mintha légiriadó lett volna, pedig csak Béla nem bírta a buddhaságot. Így győzött a megvilágosodott a megfeszített fölött, amiről a rigók tehettek és senki más.

Kampec dolores LXVI. – Fényhiány

Még mindig rezgett a harang kongásától a kocsma levegője, amikor a friss fröccs ízétől, amely távoli garázsok tablettáinak ízét idézte, Irén szelleme is tovaszállt. Visszakúszó, menekülő, hátráló szublimációval a Szentháromság szobor talapzatába kövült bele, és Béla egész boldogult úrfikora ott terült szét flaszterrá válva a téren, amelyen a két közmunkás tapodott. Így zökkent helyre az idő, és megint vasárnap volt, ami viszont semmiben nem különbözött egy akármely csütörtöktől, ám mégis ezüstnek nevezték.

Csupán azért, hogy útjelző karót verjenek egy ünnep felé, amely a szeretet álcáját öltve magára váltott ki minden emberi lényből vergődéssé fajuló idegbajt. Ez akkor érte el csúcsait, amikor a rántott hús sületlen volt, a ponty még vert egyet a farkával a halászlében és fejest ugrált a paprikás löttyben, a bejgli dagadt földesúr módján repedt meg hosszában, az első tányérok pedig elcsattantak a falon a csendes éjben. Viszont a szeretet ott csordogált izzadság formájában a bánatos szemű fiatalasszonyok és a frissen mosott traktoristák tarkóján, és ott vibrált a bádogbános malacszemeiben. Olyan is volt.

Isten jelmezes és hamis szolgája ezekben a vészterhes időkben fokozta felforgató tevékenységét, kongatta a harangjait veszettül, amitől csörömpöltek a ködök, a duplagyűrűsök pedig sánta hangyarajként iramodtak bele a csontig hatoló dohba, amit a hit szagának véltek. Az volt tagadhatatlanul. Ez áradt az uraiktól rájuk maradt nehéz tölgyfa szekrényekből molyirtóval vegyesen, ez kúszott elő ágyékukból ammóniával keverve. Istennek öregség meg elmúlás szaga volt, és olyan erős, hogy még a tömjén sem segített rajta, sem a töltött káposztába morzsolt hagyma édeskés, csípős illata. Ők így, Isten szagától verve keresték a megváltó hazug születésébe göngyölt boldogságot.

Mégsem találták meg, pedig a bádogbános, sőt, a Kis Herceg is ezt hazudta nekik, és még csak nem is tudtak róla, mert a róka már sehol sem volt, a rózsa pedig lekonyult a búra alatt. Ez a két összeesküvő azzal áltatta a lelkükben éhezőket, ha díszbe öltöztetik a szívüket, akkor a gyertya meggyújtásával rájuk terül a boldogság. Véget érni készülő életük összes keserve sem volt alkalmas és elég arra, hogy belássák az egyetlen igazságot, minél inkább várják az örömöket, az annál inkább nem jön, mert az a természete neki, hogy váratlanul csap le a sarkokból és a pókhálók közepéből, a neki megvetett ágy elől pedig sebesen iszkol. Ezért ízetlen a várva várt vacsora, és ezért jár zokogással a parfüm illatú, remegős randi.

Mert a kiképző őrmestereknek van igaza, hogy nem az eltávozást kell várni, hanem a vacsorát meg a takarodót, mert ezek beláthatóan eljönnek, míg a kaszárnyából való menekülés talán soha. Ilyen katonásan determinált az élet, és mégis, minden friss hús, de az összes hanyatló lélek is a kivételes pillanatokat várja, ezért boldogtalan mindig. Ilyen következtetésekre jutott Béla, hogy igazolja a rá guanóként rátelepülő kérget, hogy neki azért jó, mert semmit sem vár, így nem is csalódik soha. De ahogyan idáig jutott, meglátta a templom felé vonuló halálra ítélteket, akiknek a szemében mégis csillogott valami, mert tudtak maguknak hazudni valami szépet, ami ringat, mielőtt megölne.

Ott állt, illetve ült hát megint Béla kétségek közepette, mint már százezer éve, tűnődve lassan, hogyan lehetne túlélnie ezeket a napokat, amikor szeretet csordogál a falakon, és még a rigók is jámbor boldogságot szarnak, a világ pedig sistergő olaj és narancshéj illatba merül, miközben a templomban nem is a lelkük üdvéért imádkoznak a hívek, hanem havazásért, hogy szép legyen a színpad, kerüljön is akárhány csípőtörésbe, mert semmit sem adnak ingyen. Így hát úgy határozott, hogy elkerülje az elmúlt évek nagy botrányait, amikor rendőrök cipelték el az éjféli miséről, vagy az oltárra alábocsátott Buddha szoborral akarta jobb belátásra bírni a tévelygőket, idén beáll a hazugsággyárba, és fahéj illatú lesz, ha beleszakad a lelke, akkor is.

Eleve elvetélt kísérlet volt, viszont sodorta magával a lelkesedés, amit a fröccsök ura bambán nézett csak. Azzal kezdte vég felé rohanását, hogy forralt bort óhajtott az illatos gőzök miatt, majd hazament, és a padlás porai alól előkotorta a múltját, Rudolfokat, kisdedeket, Máriák göthös maradékait, csillogó gömböket meg fényfüzéreket, és ezekkel felszerelkezve, mint valami mindenhez értő szaki érkezett vissza az ivóba, hogy ünnepet fabrikáljon a kopott abroszokra és a légyszaros ablakok pállott üvege mögé. Gyertyákat gyújtott az asztalokon, a villanyt lekapcsoltatta, bicebóca betlehemet fabrikált az ajtó elé, poros gömbjeit ide-oda akasztgatta, és minden örömök koronájaként fölszögezte az égősort, hogy majd teljes lehessen az áhitat.

Amikor szuszogva a konnektorhoz járult, hogy elektronokkal noszogassa a kajla égőit, akkor ütött be a nem tervezett, viszont sejthető ménkő. Nem gyulladtak ki azok a cafatok, de hiába vette elő az összes karácsonyi rutinját, és nézegette meg egyenként őket, nem lehetett beléjük életet lehelni. Amikor minden remény elveszett a fényes vigyorgásra, az történt, mint az összes traktoristánál, duplagyűrűsnél és bánatos szeműnél ilyenkor. A felgyülemlett feszültség egyetlen óriási káromkodásban összegződött, amelyben annak az anyját szidta, akinek a születését állítólag ünnepelni készültek. És nem az történt, mint az szokásban van az örömökre éhes házakban, hogy a nap csúcspontjaként zokogásban tört volna ki, legyintett inkább. – De legalább megpróbáltam. – Ezzel összegezte a kilengést, és látta, hogy megint igaza volt, csessze meg.

Kampec dolores LXII. – Álmaink gőzei

Béla ujjaival a margitvirág szirmait szöszölte, söprögette, amikor rájött, hogy ez az aktus egyszersmind az általa meghatározott tél kezdete, azé a százhúsz napé, amelyet és amelyeket már hosszú évek óta egyfajta hibernációban tölt, és már azt sem érti, hogy mi késztethette ellenállhatatlanul valaha, amikor még barlangok falára föstögetett gazellákat, tehát az idő és saját létezésének kezdetén, hogy hóból golyókat farigcsáljon, és répaorrú embert gyurmázzon, amikor az hideg és csúszós. Tettének oka és indoka csakis a forralt bor, a szegfűszeg, a fahéj és a narancs bőre, ezek illatának elegye lehetett, ami viszont érhetetlen föltételezés, mert, amikor még aprónép volt, nem szopogatott égető és habzó, gőzölgő, kábító szörpöket, és a faluban sem volt több hétig tartó csendes éj.

A tél akkor a csöndeké volt, ahogy hajnalonta lehetett hallani a házak szuszogását, amit olykor a halálra ítélt, és a vesztőhely felé vonszolt Dezsők sivalkodása hasított meg, aztán csönd lett, és a kémények ugyanúgy gőzölögtek, mintha Isten négylábú báránya nem éppen most tért volna vissza oda, ahonnan vétetett. Másfelől viszont, ha Visnuként nézzük a determinált világot, az is lehet, hogy az üvöltve könyörgő jószág lelke abban a pillanatban szállt belé a falu végén épp megszülető kisdedbe, akiből vagy érinthetetlen homeless válik, vagy kellő dresszírozás után gátat nem ismerő miniszterelnök, akinek az a karmája, hogy tönkre téve egy országot ganajtúróként ébredjen egy napon, és akkor csak leshet, hogy melyik Isten mérte rá a csapást, de akkor már késő lesz.

Ekképp révedezett Béla a magára rótt évszak első napján, de azt látta, hogy semmi téli rege nem mutatkozik a légyszaros ablakon túl, sőt, a Nap úgy süt, olyan szenvtelenül, amitől az embernek fölkelni sem támad kedve. De a közmunkások mégis ott ácsorognak sárga foltként és egyáltalán nem narancsillatúan, sőt, Isten bocsássa meg, szegény-szaguk van, amely az egész falut kitölti, bekúszik a duplagyűrűsök átlátszó fehéres, sárgás haja közé, a bánatos tekintetű fiatalasszonyok melegítője alá, és ott minden lényegest kitölt. Béla ilyen tapasztalatokkal haladt a szoborrá merevedés kínkeserves útján, de, hogy megelőzze a veszélyt, amely mindig leselkedett rá, hogy aeterno modo szemlélje a világot, forralt bort kért, hogy madeleinje legyen a mocsokban, és menekülhessen lelkének mélységes iszapjába.

Így járt mindig. Akkor is, amikor a Nap széle belógott az ablakon, az arcát nyaldosta, akkor is, amikor köd ölelte át, vagy a tavasz zuhogott az égből és szivárványok. Minden csak arra való volt, hogy visszagyömöszölje őt a barlangjába, ahol a templom tornya csak árnykép a falon, vagy az élete a mázsás mennybolt kivetítőjén iramlik, és ő egyedül ül ebben a planetáriumban, amelyet viszont nem ártana tatarozni, mert hullik a vakolat a plafonról, és egyenest bele a szemébe. Cserébe viszont végtelen szabadságot kapott, ott járt, ahol csak akart, a Tejút peremén lévő Teremtés Oszlopain ücsörgött, nézte a kis embert a fekete lyuk közepén, ahogyan keresi a villanykapcsolót, időben és térben olyan végtelenségeket utazott be, amit csak a gőzölgő forralt bor okozhatott, tehát nem volt ő erre a világra való, szegény.

Most is csak ült az örök éjben, a csalfán kivilágított nappalokban, a fülke-fényekben, könyökölt és hallgatott. Eszébe jutott, amikor ugyanígy, csak lótuszülésben ücsörgött a fügefa alatt, elméje pedig tisztává és csendessé vált, és képessé arra, hogy egyszerre lássa a múltat és a jövendőt, de elcseszte ezt is, mert vétkezett. Emiatt ül most itt, a Nirvánát meg hiába várja, ahogyan a keresztről levéve sem támadott fel, csak elbújt a sarokban, és röhögött a térdre boruló asszonyok sivalkodásán, mert ilyen izgága Jézus volt ő, és nagy mókamester. Idáig jutott Béla az elmélkedésben, amikor felröhögött és nyerített, mert meglátta a világ ostobaságát és azt is, hogy mindez, amit hirtelen összedelirált, csakis a forralt bor gonoszkodásának köszönhető, meg cafatokban lógó neuronjainak leginkább.

És ekkor jött rá arra, hogy mért volt felhőtlenül jó a jéghideg kristályokból golyókat gyúrni, jégcsapokat szopogatni és szánkón siklani. Mert akkor, amikor még egy volt a világ és kerek, minden önmaga volt, a kétszer kettő józansága, de az egész összeomlott, amikor kiderült, hogy a boszorkák kofák, kasok. És most, lazuló izmokkal jött rá arra, hogy fölnőtt, ezért olyan gonosz a templom tornyán megcsillanó napfény, és ezért bánatosak az olajos hajúak, a feleségeik, a duplagyűrűsök meg még inkább, hogy minden rohadtul felnőtt körülötte, mindent komolyan vesznek, és minden vérre megy. Nem volt ez új felismerés, csak kiábrándító. Így, s emiatt jutott eszébe, hogy valaha medve is volt, aki téli álommal védekezett a valóság ellen. De ezt az előnyét is régen elvesztette, így maradt a kocsma, a szürke falak, amelyekre akár mamutot is lehet firkálni, hogy meglegyen az illúzió: lehet azért újra kezdeni, holott rossebeket.

Bicikli

Ernő, az élet kiválasztott és elkényeztetett gyermeke csudálatos életet élt. Senkije sem volt neki, és semmije sem egyáltalán, álmodni nem lehetett ennél nagyobb szabadságot, amelyet a munka, evés, alvás szentháromsága töltött ki olyan tökéletességgel, hogy hősünk jó úton haladt a megbuddhulás felé. Vágyai, következésképp kínjai sem voltak, amikor hirtelen beütött a ménkő, mert fölemelte a fejét az utcán.

A szürke betonon, az ólmos ég alatt poroszkált hazafelé, amikor suhanást hallott hirtelen, és nem varjak iramlottak el mellette, hanem valami szivárványos Isten csodája, kerekeken. Felfedezte a biciklit, ami nem is bicikli volt már, hanem kerékpár, ettől kárhozat költözött a szívébe, és félelem meg reszketés. Beleremegett, hogy ő akar, beléköltözött az öt éves gyerek kérlelhetetlen álmodozása. Látta magát suhanni, visszaszállni, megmekkent tehát magyarán beszélve.

Bekopogott a szomszédhoz, hogy a fura, világító képernyőn keresztül, ami mindent tudott a világról, mutasson neki álmokat, és közös erővel fölfedeztek egy csodajárgányt, ami viszont kéthavi fizetésébe került. Ernő nem hátrált meg a tornyosuló akadályok előtt, nem evett annyit, nem világított és nem fűtött. Arca kiélesedett, tekintete megacélosodott, izmai megszálkásultak, mint egy magát sanyargató szerzetesé. Kemény menet volt, de fél évnyi aszkézis elégnek bizonyult, hogy ott álljon az asztalon a töméntelen pénz, amennyit így egyben még soha nem is látott, de a boldogság ígéretét hordozta magában.

Ünneplőbe öltöztette rezgő szívét, elgyalogolt a bicikliboltba, és szerzett. Meg minden hozzá valót is még, sisakot, pumpát, lámpát, és olyan zárat, ami hét nyelven beszélt, és már a látványa is elég volt ahhoz, hogy minden ártó szellemet és lopni vágyó emberi rohadékot messzire riasszon. Ernő a kapuszínbe állította a teremtés csodáját, és ünnepelni hívta a szomszédokat. Mutogatott, magyarázott, csak egyet nem mert tenni vele, kerekezni rajta, mert már látta, ha akárhol egy percre is odahagyja, azonmód viszik el tőle enyves kezek. S így, ahelyett, hogy a flaszteron parádézott volna vele és lányokat hódított volna, csak munkába menet és jövet simogatta meg a szemével a biciklit. De jó volt a tudat, hogy van.

Aztán egyik reggelre kifordult sarkaiból a világ. Ernő kilépvén a kapuszínbe a porban csak a kerekek nyomát találta, amit hűlt helynek neveznek népmesékben. És hosszú percek kellettek ahhoz, hogy felfogja, szívének egyetlen virágszálát ellopták, megbecstelenítették, és most éppen valami idegen segg ringatózhat rajta, amibe szörnyű volt még csak bele is gondolni. Mintha az oltárnál hagyták volna faképnél, bizsergést érzett az ágyékában. Viszont elhatározta, hogy nagyon kemény lesz, mint a Chuk Norris, vagy az a Van Damme, olyan. Szája azt hadarta, hogy nem idegeskedek, attól nem lesz jobb, a szíve azonban cafatokban lógott, ez abból is kitetszett, hogy olykor előbugyogott belőle: én azért megdolgoztam. Ilyenkor kicsit elcsuklott a hangja.

Senki nem tudta, hogyan kélt lába a biciklinek a zárt kapu mögül, valami belső ellenségre gyanakodtak, s okkal, de nem kellett sokáig. Két nap múlva meglett a csavargó, három sarokkal arrébb támasztotta a falat, mintha a tétlenséget elunván csak sétált volna kicsit a környéken, és megpihent. Amint újra érinthette, Ernőt azonmód szállta meg a rettegés. Fogta a biciklit, levitte a pincébe, annak is a sarkába, és letakarta, hogy föl se lehessen ismerni sohasem. Kulcsra zárta a pince ajtaját, lelakatolta a pincébe vezető lépcső bejáratát, és fecnit függesztett a kapuszínre, hogy a lakók zárják kulcsra azt az ajtót, amit kívülről amúgy sem lehetett másképp, csak kulccsal nyitni.

Viszont elveszett az utolsó esély is, hogy valaha használja ezt a csodát, a lakók szerint meghülyült, és ebben volt is valami. Mert a munka, evés, alvás triumvirátusba, amely életét tökéletessé tette, amíg nem volt ennyire gazdag, most már, amikor otthon volt, beléköltözött a házőrző kutya lelke is. Óránként ereszkedett alá a pincébe, lakatot nyitott meg zárakat, elemlámpával a sarokba botorkált, megsimogatta a drótszamarat, amitől az bánatosan iázott. Amikor megbizonyosodott, hogy egyetlene ott van, visszafelé kulcsozott meg lakatozott, de, amint fölért a lakásba, már fordult is volna vissza. Pokol lett az élete, és nem sejtette miért. Buddha viszont merengőn mosolygott, hogy már megint igaza volt, és bánatosan legyintett, hogy az ember menthetetlen állatfajta. Bizony, így van ez.

Csakrabiznisz

Most, hogy a Pilisben szaros három milliárdért spirituális elvonuló központ épül, ami egy fedett sportlétesítményhez képest kutya lingamja (hamár), mindenki láthatja, hogy szintet léptünk. S mivelhogy pár százezer honfitársunknak anyagi jellegű táplálék nem akad, vagy csak ritkán, kormányunk nagyon helyesen szellemiekről gondoskodik. Marék rizsen, a vége felé pedig fényen is lehet élni, egészen addig, míg végül már csak egy nagy fehér alagút lesz a káprázatos világ, és ennek a végén a jó magaviseletűek belezuhanhatnak a megérdemelt Nirvanaba, ami azzal az előnnyel jár, hogy soha többé nem kell Orbán Viktor képét bámulni. Aki rosszalkodott, kágyilló lesz, vagy ganajtúró bogár. Narajana.

Viszont, hogy mi épül ott a panelproli pénzéből, arról semmit nem lehet sejteni sem. A hatalmas tudás elviselésére még alkalmatlan ustoros népünk, de lesz majd másképp is. Momentán annyi bizonyos, hogy az imbecillis Földön hét csakrapont lelhető fel, ebből a szívé (Anáhata „meg nem ütött”) éppen itt, a Dobogókőn, bár ez bizonytalan, lehet pár méterrel odébb is. Viszont hogy e tájon leledzik, az hétszentség. Bizonyság erre, hogy Atilla, a hunok nagy királya is ezt a környéket jelölte ki a birodalom központjául.

Mai táltosok szerint is szent tájék ez, ők éppen ezért információs táblákat helyeznek ide, útba igazítandó a szakrális helyek után kajtató mókusokat. A csakrák birizgálása egyébként beláthatatlan következményekkel jár, de ebbe nem gondolt bele Pártunk és Kormányunk. Koncentrációs gyakorlatokkal csakráról csakrára haladva elérhető végül a tisztánlátás, mások gondolataiban való olvasni tudás, magasabb rendű víziók, múlt-jelen-jövőbe látás és más okkult képességek (sziddhik) aszerint, hogy melyik csakra válik aktívvá, míg a delikvens végül eléri a teljes megvilágosulás állapotát.

Ha a „nagy szekér” (mahajána) tanaiban hisz Semjén Zsolt, akkor tudhatná, hogy bárki, még maga Kósa Lajos is megvilágosodhat, aminek viszont beláthatatlan folyományai lehetnek. Feledve kupakokat, mindent, tagadná meg vezérlő csillagát, és tán azt is kijelentené, mint maga Sziddhartha szépséges hercegnőkről, hogy nem kell neki, mert ez (ő) is nyakig tele van vizelettel és ürülékkel. A tisztánlátás ilyen kegyes állapotát elérve előtűnne vezénylő csillagunk bendője, benne a rosszul megrágott szotyola és tunkolt pörkütt, valamint tüntetők csokija is.

Már ez elég lenne arra, hogy OV reinkarnációjában kínai kuliként szülessen újjá. Veszélyes üzem ez a buddhizmus oder hinduizmus – gusztus szerint -, nem elég az üdvösséghez, hogy Erdő Pétert kitüntetjük, ő aztán feloldoz a ganajságunkból, és egyből Szent Péter színe elé járulhatunk fütyörészve. Mondom, nincs ez teljesen végig gondolva kormányzati szempontból, bár az is igaz, hogy halovány sejtésünk sincs arról, miféle spiritualitásról lesz itt szó, megépülhet akár a magyar Wewelsburg is, ami anno a náci világ közepe volt mágikus értelemben.

Ez a kastély, amelyet Himmler szaktárs csinosíttatott ki, az ősi pogány germán rítusokat idézte meg. A táltosok már nálunk is mozgolódnak, ugye, itt is árad a gyógyító energia a Föld kebeléből, csak úgy, mint ott. Azt a helyet a náci okkultisták tartották a világ közepének, ezt meg Atilla, valamint mai leszármazottjai. Annyi különbség van, hogy az SS-Reichsfürer magára vállalta a kastély felújításának minden anyagi terhét, hogy a halálfejes lovagrend szent erődjét felépíthesse, ezek a mieink az adófizetők farkával klopfolják a csalánt.

Mesélhetnék még Semjénnek, de Harrachnak is arról, hogy ez a móka alapjaiban más, mint a Tescoba vasárnap való vonulástól tiltás, ugyanis a templomba járás, vagy az Istenben való hit nem jelenti közvetlen módon a spiritualitást. A spirituális ember vallja, hogy élete nem önmagáért való – nem öncélú – hanem egy magasabb szintű rendet, célt és értelmet szolgál. Tetteit, döntéseit ezen elv alapján igyekszik megvalósítani, etc.

Mindezek nincsenek benne a első áldozásra kapott misekönyvben, következésképp, ha a NER csinovnyikja spiritualitásról mesél, akkor fingja sincs arról, miket mond, csak a pecsétet üti rá arra, hogy a haverek három milliárdban kalézolhassanak. Jó biznisz a csakrabiznisz, csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy a megvilágosodáshoz Sziddharthának elég volt egy fügefa, ami csak úgy pénz nélkül nő, aztán ő belátta azt is, hogy az emberi élet lényegében szenvedéssel teli, e szenvedés oka az emberi önzés és vágyakozás, a megszabaduláshoz pedig a „nemes nyolcrétű ösvény” vezet: a helyes szemlélet, a helyes gondolkodás, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes élet, a helyes törekvés, a helyes vizsgálódás, a helyes elmélyedés.

Ilyenekről nem tud még maga Balog tiszteletes sem, pláne a Bence, a Rétvári, és nem is akarnának ennek megfelelően éldegélni csöndesen, merengve. Hogyan is venné az ki magát? Mit akarnak a fiúk tehát a szakrális titkos projekttel? Lopni, természetszerűleg. Mi mást?

Inquisitio haereticae pravitatis

Most, hogy az új elit – amelynek zsinórmértéke például Németh Szilárd – a maga lehengerlő intellektusával bekvártélyozta magát a Kárpátok alá, és rohadtul otthon érzi magát, akár házmester a pállott, húgyszagú lépcsőházban, egészen sajátos lélekállapotba került. Mind, az összes helóta, valamint Spongyabob.

Nehéz ezt megfogni, csak a tapasztalat taníthatja a felőle való elmélkedést, ilyenből viszont bőséges a felhozatal. Minden napra jut egy mese. Éppen ezért volt szükség például Czeglédy szíjon való vezetgetésére is, hogy kis időre meglegyen az origó, amelyből kiindulva el lehet söpörni a világ alkalmatlan egyedeit, ergo, a Fidesz-en kívül mindent, és legfőképpen mindenkit.

Homokos, füves és vizes sík lesz az, ahová robog a kisvasút, amelynek állomásai mocskosak, ürülékkel és okádás tócsáival terhesek, de ez egyáltalán nem nóvum, ezek ezt tudják, ez jön elő belőlük olyan természetességgel, ahogyan kikelet előtt egy órával megszólalnak a rigó polgártársak.

Ha már a latin-görög tudatú Németh eszembe jutott, folytatnám is vele, mert megéri. A Czeglédy-saga kapcsán olyan bűnlajstromot vizionált a markáns arcélével ő, hogy a Népbíróság Pelikánt már meg sem környékezné, békaemberekre sem lenne szükség, semmire egyáltalán. Ha Némethen múlna, holnap vinnék akasztani, hajnalban, aztán tégedet is, ne bámulj vakon a kifent rohamkéstől.

Pedofílián és a terrorizmuson kívül szinte minden szerepel a rezsi-étlapon, de még az is meglesz, ha jól odafigyelnek. És mégsem ez az igazán érdekes, hanem a stíl, az előadás csökött tudattal terhesen, hogy a birkózó, és az összes haverja már annyira otthon érzi magát ebben a világban, hogy nekiállt szarni a spanyolviaszkot, mert a segükben is felyük van, vagy, mert helikopterek.

Aztán továbbá még, hogy ebben a nagy homepartiban az összesnek nőtt legalább három feje, így egy személyben hozzák nekünk a vádlót, a bírót, és az ítélet végrehajtóját is. Most állnak össze épp valami furcsa szimbiózissá, vagy mi a rosseb, már nem is tudható, mert eltakarja a pelyva.

Fogják ezek a saját mészporos agyukat, és telefújják a világot, kezükben feszület, az tolják az áldozat képibe, s mondják, üvöltik, hogy ismerd be, akkor jó lesz a lelkednek. A spanyolcsizma máma így hangzik: “Várjuk a szocialista nagyhalak vallomását, szólaljon meg most már végre, és mondjon igazat Botka, Molnár és Ujhelyi!”

He? Fasza a kutyának? A Schmidt Mária intézmény kénköves falai közt a leendő tetem képibe toljuk a feszületet, hogy valld be bűneidet, és a lelked megmenekül, miután alád gyújtottuk a rőzséket, akárha Giordano Bruno segge tövébe, vagy netán ha előtte kivertük a fogazatod a vallató lámpák fényénél ÁVH-módra, vagy mi a rosseb?

Vallja be? Mi ez itten? Inquisitio haereticae pravitatis (panelproliul inkvizíció), tehát a tévelygő eretnekség kinyomozása? Tanainkat tán vissza is kellene vonni, és a feszületet reszkető ajakkal csókolni, miközben szivárog fölfelé égett lábkörmünk fenséges illata, sőt, a bűnös nyelvét is kivágják, hogy sülése közben ne tudjon lázító szavakat intézni a néphez?

Ez megy most már, és az is tudható, miért. A templomosokat is azért abáltatta meg a negyedik, szépséges Fülöp, mert köllöttek neki a kincsek, aztán ráfogta az eretnekséget a nyuszira, mint most is. De ennek oka van és indoka. Hogy Joe Strummer (The Clash) kéretlen szavait idézzem: „All the power’s in the hands/ Of the people rich enough to buy it.” Tehát orbánul: „Minden hatalom azoknak a kezében van, akik elég gazdagok, hogy megvásárolják”

Értjük hát Mészárost is alaposan, csak ez nem a szavannák vidéke, vagy tán mégis az. Az evolúció visszaforgott, és újra az erősebb kutya baszik, ha csálé is a farka. Most már tényleg nem tudom, hogy ezervalahányadjára miért mondom el újra meg újra ugyanazt, hogy J’acusse, pedig nem is vagyok egy Zola, csak egy utazó, aki arra kéri Buddhát, hogy engedjen azért még beszélni, míg el nem jő a cethal. Ti viszont jobban odafigyelhetnétek a kuplerájra, mert bűzlik a madám valaga. Momentán nincs több közlendőm.