Kategória: ceu

Két mondat a zsarnokságról

Az lett volna ám a mókás, a végképp szívderítő, ha egy napon hallottuk volna mindkettőt, egymás mellett, mintegy szellemi koszorúként rosszkedvünk egén – ezt skiccelje le valaki, aki ért hozzá -. És mert semmi nem lehet teljesen tökéletes Orbán Viktor Mihályon (az örök világosság fényeskedjen neki) kívül, muszáj lesz lineárisan haladni. Egymás után csakis, mint a kisvasút tömött vagonjai, úgy. Kezdjük hát az első boldogsággal, amitől nemzeti kis szívünk nagyot és remegve dobbant, hogy minálunk lesz 2023-ban az atlétikai világbajnokság. Mert az IAAF Budapestnek ítélte a rendezést, azért.

A pártközpontban több pezsgőt is bontottak ez alkalommal. Örömük határtalan, hiszen, mint minden dübörgő diktatúrának, nekik is olyan ez, mintha nem is lennének azok, amik valójában Hogy kaptak egy kis lukat, amin át bemehetnek a klubba páváskodni. A sport az ilyen takaró, bele kell törődnünk, viszont nem árt tudni róla. A mindenféle nemzetközi sportszervezetek – az összes fennkölt eszméik ellenére is – csak mocskos politikai képződmények, tömve korrupcióval, így, ha egy ország megkap egy ilyet, egy vb-t, az nem azért van, mert annyira méltó rá, hanem, mert ott biztosított a siker. Mindenféle téren, pénz, paripa, fegyver, ilyenek.

Jobb helyeken esetleg még kudarc is lehet az ilyesmiből, ilyen Magyarországokon, Oroszországokban, Kínákban ez teljesen kizárt. Ezekben az anyagi forrás végtelen, a közönség garantált a kis zászlócskákkal, amelyeket a buszokon kapnak, amikor központilag viszik őket mosolyogni. Az ilyen országokban tökéletes a kirakat, mindenféle sportszövetségeket más meg nem igazán érdekel. Pezsgőt bontottak tehát a pártközpontban, hogy szüret, és föltették szólni DopeMan slágerét, hogy “Lopni, megyünk lopni…” És ez azzal az előnnyel is kecsegtet, hogy végre befejeződhet az úszó vb, amely máig drágul, lett helyette új ok és indok. Van másik, röhögi Orbán a bohócruhájában, majd lenyel egy szotyolát.

Ám, mivelhogy különben is lopnának – csak így egyszerűbb -, ez nem is érne meg egy misét. Viszont akkor előjövök Lord Sebastian Coe, az atléták elnöke – aki szintén belehülyült a hivatalába – mondatával, ha már kettőt ígértem, íme az egy: “Azért választottuk Budapestet, mert olyan helyet kerestünk, ahol megfelelő a környezet, a körülmények, ahol úgy érezzük, szívesen látnak egy ilyen eseményt.” – Én ezt most nem boncolgatom különösebben, csak jelzem, Berlin is rendezett olimpiát 1936-ban, miután megígérte, hogy a német származású üldözöttek részére is lehetővé teszik a játékokon való részvételt. Ennyi elég volt az akkori hülyéknek, ott is megfelelő volt a környezet, ott is szívesen látták őket.

Nem is vittek senki atlétát koncentrációs táborba, tiszta boldogság volt minden, miközben a gyárak ontották a panzereket, ilyenek. Leginkább J. A. soraival jellemezhetnénk az idilli állapotot: “Nézz a furfangos csecsemőre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát.” – Viszont az a mentség akkor még megvolt, hogy ezt az olimpiát még weimari lánykorában kapta meg a birodalom, 1931-ben, aztán így jártak. Lord Coe azonban akkor örömködött, amikor Guy Verhofstadt, Orbán Hadházyhoz mérhető barátja megemlített egy sajnálatos tényt, hogy legutóbb a nácik zárattak be egyetemet 1943-ban, Oslóban, mint ahogyan az a leendő 2023-as vb színhelyén sajnálatosan megtörtént, mégpedig éppen most és éppen itt.

Így hát, végre itt az ideje, hogy idetegyük az atléták elégedetten böfögő érzési mellé Michael Ignatieffnek, a CEU elnök-rektorának mondatát is, mint másodikat a hülye Coe-é mellé, s amely ez: „A CEU-t kiszorították. Ez példátlan. Egy amerikai intézményt kiszorítanak egy NATO-szövetséges országból. Egy európai intézményt elűznek az Európai Unió egyik tagállamából.” – És elérkezett az a pont, amikor én ezt már tovább nem boncolgatom, nem elemzem és nem magyarázom. Csupán zárásképp szelíden utalok arra, itt egy – újabb – magyarázat arra, mért is fogunk megdögleni mind. Mert a Lord Coe-félék – is – legitimálják a mi vezérünket, bizonyítva azt, hogy semmit sem tanultak a történelemből, ha tudtak egyáltalán valamit is. Így jártunk emberek, nem épp sehogy.

Két papír

Van nekünk itt két papír a tarsolyunkban. Az egyik csokis, maszatos, talán nyálfoltos és gyűrött is. A másik írólap, levélpapír, merített, famentes, vagy milyen típusok vannak még ebben a digitális világban, én nem tudom. Tán mindegy is. E két papírdarab közös tulajdonsága, hogy mindkettőt a véső kétségbeesés kínja lengi körül, és az, hogy én most mesélni fogok róluk. Nem jókedvemben, hanem, mert késztetést érzek rá, tisztára ilyen okulárés nagyapó vagyok már, hogy itt napra-nap be nem áll a szájam.

Négy éve lesz már annak a gyalázatnak, mint emlékezhetünk – és soha nem is feledjük -, hogy készült elfogadni ez a galeri a TrafikMutyi 2.0-s törvényt, bájos szokás szerint veszélybe sodorva (jó)néhány ember, (jó)néhány család megélhetését Krisztus és az összes aprószentek nevében. A dohányipari dolgozók odakint tüntettek a mínuszokban, és beküldtek a Parlamentbe egy csokit, rajta ezzel a szöveggel: „Én azt szeretném az angyalkától, hogy a szüleink ne veszítsék el a munkájukat. Segíts kérlek tejesíteni! Szavazz nemmel a dohányipart érintő törvényekre!”

Mint az ismeretes, a csokit két pofára fölzabálta Orbán Viktor Mihály és egyes számú csicskása, Semjén Zsolt, a szöveget el nem olvasták, a törvényt pedig megszavazták. A dohányipari dolgozók pedig hazamentek a hidegből dolgavégezetlen, közmunkásnak álltak vagy éhen dögöltek, ez a kettő pedig elégedetten böfögött, mert ez egy ilyen ország. Ez nem sok, csupán egy szimbolikus történet arról, hogy milyen iszonytató lelke van ezeknek. Tudtuk is, de nem árt felidézni, építgetni tovább az embertelenség szobrát, hogy elérjen az égig.

Viszont fölbukik a kérdés, hogy mit olvasnak ezek, ha egyáltalán. Azóta foglalkoztat ez engemet, amikor egy kávéházi szegleten – de tényleg, volt olyan, hogy még lehetett vele beszélni – diskuráltam interjúilag Orbán Viktor Mihállyal, és rákérdeztem a szőlei dolgára, hogy hogyan is van az, hogy ne ők nyerjék a legtöbbet. Akkor még ilyen szerény volt a vágyaiban, viszont erről irkált az ÉS meg zengett az ország. Azt felelte akkor nekem ez a mókus, hogy ő ilyen sajtótermékeket, mint ÉS, egészségügyi okok miatt nem olvas, nem érti hát, miről is beszélek. Pofán kellett volna vágni, helyette csak nyugtáztam, hogy szaralak.

Már akkor látszott a szemében a hatalom végtelen akarása. Szinte csak az látszott, s ez a rögeszme mára eszelős tébollyá terebélyesedett, másból sem áll a manus. Ez a kór ma is rányomja bélyegét az olvasási szokásaira, és most ne arra gondoljunk, hogy szokott-e hetvenhét magyar népmesét zümmögni az unokájának, vagy verseket dúdolgatni magában. Hanem, hogy az elébe tett, neki gyártott hülyeségeken kívül, amelyeket lelkesítő célzattal felolvas a bamba és rajongó tömegeknek, hogy az ilyeneken kívül találkozik-e esetleg a valósággal, vagy megóvják attól az orvosok.

Mindez azért vált aktuálissá épp, mert tegnap kiderült, hogy szegény jámbor és egészen naiv CEU hallgatók mire készülnek szintén végső elkeseredésükben, mint annak idején a dohányiparosok. Egymást buzdítgatják ezek a szerencsétlenek, hogy írjanak levelet Orbán Viktor Mihálynak, számoljanak be neki arról, milyen szar is má’, hogy csuklóztatja az egyetemet, hogy ettől ők rosszul érzik magukat. Én, jó Istenem! Most cinikusan – de nagyon – megkérdem, tényleg olyan jó tanintézet ez a CEU, ha ilyen mókusokat képez, akik azt hiszik, buzgalmuknak bármi értelme is van?

Ifjúság, bolondság. Értem én, meg a lelkesedést is, de, ha tényleg ennyire ismerik csak az életet, akkor bajok vannak. Ugyan egyben szégyellem is magam, mert mit tehetnének mást, mint, hogy a józan ész tiszta szavával szólalnak meg, egyebük nincsen ugyanis, aztán mégis. Olyan ez a levélírás, mint valami lányregények romantikus illúziója, mert nem, hogy megfontolná, nem is olvassa, elébe sem kerül, a közelébe nem ér, más dimenziókban létezik az ipse ugyanis. Ezt nem ártana tudni, ha már olyan okos az ember. És ez itt, kedves jámborak, egyáltalán nem a diákok bírálata.

Magam, vénöreg emberként például tanácsolhatnám azt, hogy a kétségbeesés levelébe csomagoljanak egy kis kolbászt, házi töltésűt, az odajut, azt megkapja. Hogy elolvasni nem fogja így sem, az is bizonyos. Úgy járna ez is, mint a dohányosok csokis segélykiáltása, kienné belőle a masszát, és a legkisebb megingás nélkül menne, haladna tovább. Levelet írni? Ugyanmá’! Tessenek kitölteni a konzultációs ívet, ez a maximum, amit a rendszer nyújtani tud. Ez, hogy ilyen kolbászos ötleteim vannak, eléggé abszurd, és mégis súrolja a valóságot. Így jár az az ország, amelyet egy eszelős zabagép irányít. Így és nem másként.

Fajtiszta Szent Erzsébet

Mielőtt a templomjáró népek karóba húznának, felnégyelnének, és más kellemesen válogatott módon óhajtanának elveszejteni, mert gyalázom a hitet, arra kell fölhívnom a figyelmet, hogy nem én vagyok a bűnös, hanem egy számomra ismeretlen plébános úr, vagy sekrestyés bácsi, akinek az a feladata, hogy a megszentelt ház oldalán lévő falragaszokkal csábítsa a tévelygő bárányokat a plébánia programjaira.

Én csak értelmeztem, amit a faliújságjukra enyveztek, viszont azt a következtetést is levontam húsvét szentséges napján, hogy nem szabad nekem a barlangomból napvilágra jönni, mert minden bokor aljában találok megéneklendő dolgokat, és alapvetően nem azért, mert kötözködős fajta volnék, hanem, mert a jelek szerint a gondolkodás Füst Milán-i módon szenvedélyes szükségletem nekem, csessze meg.

Ott bagózgatok tehát a friss tavaszi szélben a templom oldalánál álló padon, hogy a hideg kellőképpen átjárja amúgy is sajgó csülkeimet meg ízületeimet, és olvasgatom a fölhívásokat, hogy mi mindennel óhajtja az egyház gondozni a választópolgárok lelkét. Van itt minden, nyári napközis tábor, házassági tanácsadás, sőt (sic!), szülésre való felkészítés is. Aztán a papírrengetegből kiemelkedik egy nemzeti színű szalag, ami szintén reklámoz valamit.

De őszintén meg kell gyónjam, fingom sincs, mi lehet az, mert az első sornál elakadtam, leesett az állam, tisztesség ne essék szólván. A nagy magyar színek közt így kezdődött a szöveg: „Száz százalékban Árpád-házi Szent Erzsébet…”, amitől hirtelen a piacra materializálódtam, vagy böszme reklámok világába, ahol úgy hívják zabálni a bambákat: „Ha marha vagy, legyél száz százalékig marha.” Ilyen terhekkel megverve iramodtam megfejteni, mit akart mondani a költő ezzel a fajtiszta Erzsébettel.

Mert másképpen ezt a szöveget értelmezni nem lehet, akármennyire is nem ez volt a plébános úr vagy a sekrestyés bácsi szándéka. Fiatalos lendülettel trendi óhajtott lenni, kikacsintani mintegy a penész alól, és beállni a miniszterügynök úr által meghirdetett monolit nemzetállam és mással nem keveredő magyar vér vonalába, mintha a komondorját simogatná ez a szerencsétlen. Arra jutottam, hogy a Nagy-Magyarország térképpel takarózó, a globális libsik, meg a minden buzikat megvető hívők lettek itt megcélozva ölég szerencsétlen módon, de a korszellemnek megfelelően.

Ebből a száz százalékos Erzsébetből az is következik, hogy már a szenteknél sem mindegy, hogy ősmagyarok-e, vagy olyan migráncsokkal kevert egyed az illető. Ez az a vonal, amely ma azzal szórakozik, hogy az Árpád-házi csontok azok nem finnugorok, hanem árják, meg ilyesmi agymacskák. Egyébként az Árpád-házi királyok mindig külföldi feleségei révén a magyar uralkodók génjeiben minden generációval egyre több nem-magyar, német, francia, olasz, orosz, lengyel, kun, görög és más elem jelent meg, az utalványos szent meg pláne ilyen.

Erzsébet olyan kurvára volt magyar, hogy, mint az ismeretes, Merániai Gertrúd volt az anyukája, amikor pedig a hites ura meg keresztes háborúba indult, akkor ő gardírozta Türingiát. Innen is van, hogy Türingiai Szent Erzsébetnek is nevezik, sőt, miután tizennégy évesen férjhez ment oda messze, egyáltalán nem foglalkozott a szülőföldjével. Innen nézve mindegy, hogy száz százalékban Árpád-házi vagy nem, ugyanolyan világpolgár volt a XIII. században, mintha most járna a CEU-ra.

Föltehetnők azt a kérdést is, hogy akkor például Aragóniai Erzsébet, aki szintén Árpád-házi volt, mert II. András dédunokájaként, sőt, a mi Árpád-házi szent Erzsébetünk nagyunokahúgaként lett Coimbra védőszentje, hogy ő a szombathelyi plébános olvasatában kevésbé száz százalékosan Árpád-házi-e, vagy mi a rosseb, hogy mi van itt. Hogy ő kevésbé szent-e attól, hogy a spanyolokat istápolta, ez a miénk viszont a németeket. Nehéz dolgok ezek, főleg így kampány idején.

Viszont a plébánosoknak is van felelőssége. És nem is arra gondolok igazán – arra is, persze -, hogy a szószékről nem agitálunk mindenféle hülyeséggel, hanem ilyesmikre is, hogy baromságokkal meg nem szédítjük a nagyérdeműt. Mert a zaklatott lelkek könnyen eljutnak a magyarkodásban odáig, hogy Turul-háznak nevezik ezt az árpádost, kizárólag rovásírásos irodalmat olvasnak, és megtalálják a szíriuszi őshazát. Enélkül is elég nagy a gebasz ebben az országban, fölösleges tetézni. Ennyi.

Na, induljatok locsolni, vagy fogadni a legényeket. Ennek van a napja máma, nem nekem.

Állampártunk, pártállamunk

Kiderült most például – mindig kiderül valami -, hogy a Miniszterelnöki Kabinetiroda tizenegy milliárdot adott – megint – egy haveri reklámcégnek, amelyik szügyig benne volt a sorosozásban, további szíves elkúrásra. Van ebben valami nóvum minálunk? Semmi se, mondhatnánk, hogy nincsen itt semmi látnivaló, oszoljunk.

Nem oszolunk.

Szeszt olyat találtak az utalásra, hogy „az ország ellen most már hetedik éve folyamatos lejárató kampány van, a magyar kormánynak is élnie kell azokkal az eszközökkel, amelyek ezt ellensúlyozzák”. Ez se új a Nap alatt. Viszont K. Z., a CEU-n pallérozódott kormányszófosó azt is mondta, nem meséli el előre, mi születik majd ebből a pénzből, milyen mocsok, mert jönnek a választások, az ellenség megtudja, és reagál.

A kormány nem tájékoztat, a kormány agitál.

Mert mindezzel K. Z. hallgatólagosan bevallotta, hogy a kormány a választási kampányra gyúr, holott ilyeneket pártok szoktak tenni. Végül is, a kormány ezzel a kis apróval beszáll a Fidesz kampányába, és az ÁSZ néma lesz megint. De már ezt sem kéri számon az ember, csak leírja ide a füzetébe, hogy majdan a tekintetes bíróság is láthassa ítélethirdetés előtt.

Nem először látjuk és tapasztaljuk, hogy párt és kormány közt már semmilyen határvonal nincsen. A Fidesz, és ami vele egylényegű, a KDNP szépen kéri a kormányt, hogy csináljon már megint valami hülyeséget, a kormány pedig megteszi. A párt pedig azt kéri, amit Orbán összehagymázol, tehát nem a kormányfő kormányoz, hanem a párt, közben meg mégis Orbán.

Ez valami katyvasznak tűnik, és mégsem az, hanem jól bejáratott rendszer, amelyet állampártnak neveznek egyfelől, pártállamnak más megközelítésből, és diktatúrák jellemzőjeként írja le a szakirodalom.

Ez pedig ilyeneket is mesél nekünk:

A pártállam olyan speciális formája a diktatúrának, ahol a hatalom gyakorlásában kiemelkedő szerepe van egy, a többpárti demokrácia pártjaihoz egyes külső jegyeiben hasonló szervezetnek. Az állampárt részvétele a hatalomgyakorlásban történhet közvetve, amikor a párt az állami szervekkel szervezetileg és a működésében szorosan összefonódik, vagy közvetlenül, amikor a párt az állami szerveket saját szerveivel helyettesíti, illetve azok feladatkörében önállóan jár el.

Az állami és a pártapparátus nemcsak egybeépül, hanem a döntési hatáskörök gyakran tisztázatlanok, és kialakul a törvényesség egyoldalú, az adott párt érdekeit szolgáló szűkítő értelmezése.

A pártirányítás ugyanis valamennyi hatalmi ágban, a törvényhozásban, a végrehajtásban és az ügyészségi szervezetben, de még az igazságszolgáltatásban is érvényesül. A törvényhozás pártirányítása a választási rendszer törvényi szabályozása alapján válik lehetővé. Önmagában a többpártrendszer nem zárja ki az adott hatalomgyakorlás pártállami rendszerét.

Hol járunk vajon?

Hát, a Kárpátok alatt, polgártársak, holott a fönti pár sort az NDK-ról modellezték. Azt is tudom, hogy ezzel sem mondtam semmi újat, meg azzal sem, ha rámutatok újólag, Orbánnak az a diktatúra tetszik, amelyet ő működtet.

Viszont elárulok egy titkot így, visszahajtva a lap felső sarkát. Úgy szoktam dolgozni, hogy a napi kínálatból kiemelek egy mocskos elemet, és azt közelre tartva, ki és beforgatva levonom az általánosítást, hogy ez, amiben élünk, egy ganyéhalom, mert ilyenné tette a féleszű Orbán. Mindeközben olykor-olykor indulatba is szoktam jönni, és káromkodok, meg fütyörészek. Máma ezt teljesen hideg fejjel abszolváltam, és meg is lett az eredménye.

Amit találtam, még szarabb így összegezve, mint gondolhattuk volna. Viszont talán sikerült megmutatni, hogy az ember nem jókedvében ordítozik a dolgos köznapokon, hanem, mert látja, mivel áll szemben, ezért nincs érkezése dudorászni. Mint hamvas ifjúságában is, ami rohadt régen volt ugyan, de mégis itt van újra, csak mocskosabban, szemetebbül, aljadék módon. Tehát töményebben.

Róna Péter is hisztizik az ATV-ben, hogy juj, ha nem vigyázunk, diktatúra lesz. Nem lesz, van: fasiszta-kommunizmus, J. A. terminológiájával, nincsen ezen takargatni való.

Csak most, hogyan tovább? Döntsetek.

Vegytiszta gyűlölet

„A Két Perc Gyűlöletben nem az volt a borzasztó, hogy mindenki köteles volt részt venni benne, hanem az, hogy lehetetlen volt elkerülni a belekapcsolódást. Harminc másodpercen belül képtelenséggé vált az ellenállás. Mintha a félelem és bosszúvágy eksztázisa öntötte volna el az egész embercsoportot: a vágy gyilkolni, kínozni, kalapáccsal arcokat összezúzni, mintha elektromos áram változtatott volna minden embert akarata ellenére fintorgó, sikoltozó hold-kórossá. S hozzá ez a düh, amely mindenkit megszállt, elvont, iránytalan érzelem volt, amelyet egyik tárgyról a másikra lehetett vetíteni, mint valami reflektor fényét.”

Ez itt, mint bizonyára mindenki fölfedezte, az 1984-ből vett idézet, amit lehet, unnak már, nagyon. Mármint, hogy ehhez a regénybéli világhoz hasonlítja az ember azt, amiben amúgy élnie adatik 2017-ben Magyarországon. Én is unom, de legfőképp azt, ami ezeket a reflexeket előidézi, hogy „minden lényegest kitölt”, ha elnézhető egy szerelmes versből vett félmondattal utalni lelkünk mai állapotjára.

Ez voltaképp kényszerpálya, nem lehet kikerülni, hiszen a sorosozás és folyományai ott vannak minden kilométerkőnél, ez virít az utcán plakátokon, ez ömlik a tévéből, ez nyomtatódik újságpapírokra, ez világít a számítógép képernyőjén és ezt zengik szerte az országban a kultúrházakban meg Isten házának szószékeiről gyalázatra. És ez lüktet a föl nem bontott konzultációs levelekben is. Nincsen más ma Magyarországon.

Nincs menedék, az ingerekre pedig az organizmus többféleképpen reagál. Van, aki magába szíja a mérget, elvegyíti bensőjében és aztán minden ok és indok nélkül újságírókat és egyéb állatfajtákat ütlegel. Van, aki végtelen depresszióba süllyed, és kocsányon csüngő, bánatos és könnyező szemekkel nézi a homokos, vizes síkot, amivé a NER gyalulta az egész elcseszett országot. Mások hivatásszerűen mazochisták, és rőzsedalos lelkükkel hiába zengenék a nyiladozó pitypang dicsőségét, mégiscsak reflektálniuk kell a környezetükre, ha meg akarják őrizni az integritásukat, vagy, hogy ne menjen el végleg a józan eszük, ami fogós, ravasz egy feladat máma már.

Az ember hivatásszerűen tartja a tükröt, majd csodálkozva nézi, hogy ferde a pofája, és a háttérben felfedezi a csontig lecsupaszított vegytiszta gyűlöletet, holott szívesebben irkálna Fejes Bandi módján kétkiszta szerelemről, pedig ő élt a Kádár-korban, nem pedig korunk hőse, és ja, nem.

Ha a fönti zuhatagból, ami alvadt vérdarabokként ömlött ki belőlem, az volna kihüvelyezhető, hogy tele van a tököm az egésszel, akkor nem tetszett nagyot tévedni, és ezt most el is mesélem, hogy mért is.

Manapság minden lószarról felmérés készül, mért ne készülne erről is, hogy a Soros hogyan hat a százszorszépekre, s mint kitetszik a kutakodás eredményéből, tisztára, mint a gamma sugarak. Összefoglalóan: Soros György népszerűsége zuhan, de csak az egyatáborban. Ott is elsősorban az idősek és a bambák körében, ami nem meglepő, és voltaképp nem is érdekes.

Az viszont már igen, hogy a kutakodás készítői hirtelen és váratlan egy nyitott kérdést is becsempésztek, ahol alá kellett volna támasztani pár szóval, a drága delikvens mért is rühelli ezt a Sorost. Ötven százalékuk nem tudta megmondani, még csak annyit sem, hogy csak. Semmi, csak a gyűlölet, ami ezek szerint ott lobog, és akármire könnyedén kivetíthető. Ez élteti a cirka kétmilliós tábort itt, minálunk az Egyes Leszállópályán, ha már annyira Orwelleztem az elején.

Soros a mi Goldsteinünk, jól megindokolható, és az utálattól böfögő népek fele számára megfoghatatlan valami alapján. S míg Kukorica Jancsira méltán volt hörgősen dühös a gazdája, mert szerelmi tébolyában odahagyta a nyájat, s így jogos volt a tutulás, miszerint „vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül”, itt, minálunk csak a vasvilla maradt elveszett jószág nélkül, ha úgy teszik, érdek nélkül, mint Kant szépségeszménye, de csak repked az agyam.

Viszont egészen furcsa dolgok is előfordulnak benne, mintegy találós kérdésként világítva, hogy mi lenne, ha két évvel ezelőtt nem zuhan meg a világ, és szerencsétlen emberek sokasága nem kényszerül iszkolni a nyamvadt életéért. Ha nincsen ez a migráncsválság, ami a muníciót adja azóta is, mert ugye ebből fakad a Soros, a civilek csesztetése, a CEU vegzálása, ez élteti ma már a NER-t, mert ezen kívül semmi mondanivalósuk nincsen.

Ha ez az egész cirkusz nem lenne, mit tudna mesélni nekünk egyetlenünk a világról? Azt hiszem, semmit sem. És ezen a ponton eléggé sajnálatos módon az is eszembe jut, mi történne akkor, ha Soros netán megboldogulna még a választások előtt, mi lenne akkor? Hogyan zuhanna össze a kártyavár, ez engemet rohadtul érdekelne, de nincsen hozzá moslékom.

És a lét dadog.

Gerincbetegség

A CEU-t néhány hete még tankkal és anyahajókkal óhajtotta eltávolítani a nemzet testéből Pártunk (és kormányunk), tüzet is okádtak, meg minden, most meg a háttérben olyan megállapodásra készülnek New York Állammal, amelyben kifejezetten előzékenyek és engedékenyek a korábban elüldözni kívánt egyetemmel.

A folyamatos ordítás után pedig minderről olyan nagy a kuss, mintha kamalduliak volnának, és az összes sajtójuk is. Ez a szelektált némaság a jellemző az egész bagázsra, már nem először, és nem véletlenül. Rendszerszintű, mondhatni, aminek több oka is van, a taktikaiakkal most nem foglalkozok, hiszen az egész nyüves életük a szavazatszerzésről szól.

Több megállapítás is született már róluk, hogy meg lehessen határozni őket a Brehmben, ezek közül megáll, hogy maffia-alakulat, hogy szalon-, oder komplett nácikok. Hogy lopnak, az meg olyan evidens, hogy máma már szót sem érdemel, olyan, mint az egyszeregy.

Hanem, hogy ez egy galeri, vagy sokkal inkább egy neveletlen és aljas kamasz-horda, az is igaz. Kitetszik, hogy nagy hangon kiáll a csürhe, élén a bandavezérrel, ha gyöngébbet lát, einstandol mindent, üveggolyót, nyugdíjat, meg amit ér. Viszont Orbán nem egy Ács Feri, aki becsülettel tudott veszíteni, és meghajtotta a fejét a grundosok előtt.

Ez a mi egyetlenünk, amikor egy nála erősebbel kerül szembe, akkor fülét, farkát behúzva iszkol a budi mögé, ahol várja őt az ő népe szaros csizmában, és nagy hangon elmeséli nekik, hogy győzött, miközben a kerítésen túl ott csaholnak a kutyák, egyelőre még láncon.

Tudom én, hogy a politika, mint aljadolog, elsősorban a hazugságról szól mindenhol és minden szinten, de ilyen pimasz, következmények nélküli tutulás csak itt van. Orbán Goodfrienddel is izmozott, ordította neki, hogy álljon ki, legyen férfi, amikor tudta, hogy úgysem fog, mert jól körülírt kötelmei vannak.

Ugyanígy erősködött ’89-ben az oroszokkal, és így tutul most nemzeti ünnepeken kordonok mögött lengyel és magyar alja-klakőrökkel, miközben az utca túlfelén folyik a nyugdíjasok esernyős csatája. Ez az ember soha, semmivel szembe nem nézett, egy őszinte mondata nem volt.

Erre a legjobb példám, amit már elmondtam ugyan, de nem lehet elégszer, hogy aljassá válásának kezdetén mélyen belenéztem a szemébe, és föltettem neki a tízezer forintos kérdést, hogy mi a véleménye az ÉS-ben a szőleit firtató írásokról, amire azt válaszolta disznó szemekkel, hogy ő ilyen lapokat egészségügyi okokból nem olvas.

Van még kérdés? Beszari bandavezér a drága, ha kétszer erősebben megrázzák neki a kapucsöngőt, Moszkváig fut a bélelt mellényében. Így mérleget vonva kétmillió szerencsétlen istenkirályáról, az látszik, hogy ő (vagy ez) egy hazug, tolvaj, gyáva, orálisan fixált alak, más felemelőt mondani róla nem lehet, de nem is érdemes. Az ilyenek látványosan és gyorsan szoktak összeomlani, de addig is nézzük meg Örkénnyel, momentán hol is élünk:

„A kerekes kútnál szálltam ki az autóból, mert onnan már csak száz lépés volt a gyárkapu. A gyárat hegyek vették körül, a hegyeken szőlők, erdők, irtások; az irtásokon magasfeszültségű távvezeték.
Vidéken a gyárat is kutya őrzi, mint a krumpliföldeket. Láttomra azonnal dühbe gurult a kutya, habzó szájjal, kivicsorgó fogakkal, vonítva rohant ki a kapus fülkéjéből. Félúton meg¬állt, és fejét félrebillentve, kiszemelte azt a helyet, ahol majd belém harap.
Engem puli már megharapott, méghozzá barátom pulija, tiszta faj. Megálltam, és mérlegel¬tem, vajon hogy harap egy idegen puli, egy ilyen korcs, keverék fajzat, melynek csak kisebbik fele puli: a nagyobbik vérszomj, sértődöttség, álnokság és üldözési vágy. Néztem a pulit, s meg¬hátráltam.
Visszaültem az autóba. Amikor kiszálltam, jött a puli. Farkcsóválva jött, roggyant térdekkel. Rajongva nézett rám. Látta, hogy autóm van: fölnyújtotta fejét, hogy vakarjam meg. Meg¬vakar¬tam a fülét.
– Korrupt féreg – gondoltam magamban.
– Korrupt féreg – gondolta a puli.”

(Jellempróba)

Háromezer indián

A messzi Brazíliában uszkve háromezer őslakos, magyarul indián – de nem dakota – helyi polgártárs a brazil kongresszus épületénél tüntetett, mivel a fakitermelők, állattenyésztők és más vállalkozó egyedek veszélyeztetik az ősi élőhelyeiket, és az állam ez ellen nem tesz semmit.

Az ottani rendőrök nem olyan cukik, mint a mieink, akik angyali nyugalommal tűrik, amikor a mi indiánjaink, akiket meg egyenesen az állam akar ledarálni, mintegy hetvenezren ricsajoznak a magyar parlament épülete előtt. Könnygázzal mentek tehát az ottani szervek a brazil indiánok ellen, akik az összecsapásban bevetették nyilaikat és lándzsáikat.

A csata kimenetele csak úgy nem volt kétséges, mint amikor a drágalátos konkvisztádorok megérkeztek a kontinensre, és a kereszt nevében rabszolgasorba taszították őket, azokat pedig, akik ellenálltak, lemészárolták. Később a hódítók jelentős része nem spanyol és portugál, hanem idegen volt: génovai, velencei, francia, angol, a hajók legénysége meg jórészt Európa minden kikötőjéből összeszedett börtöntöltelékekből állt, akik tovább abajgatták őket. Az indiánok tehát a nagy és örök vesztesek.

A Kárpátok alatt, a fülkeforradalom nyomában is megjelentek a hódítók, és alaposabban megvizsgálva ezek is börtöntöltelékek, feladatuk is csupán annyi, mint a hajdani contadoroknak, beszedni a pénzt az Uniótól, valamint az itteni őslakos indiánoktól. Éppen ezt vágta a pofájába tegnap az EP-ben bizonyos Verhofstadt nevű ember a mi konkvisztádorunknak, miközben ő kínosan mosolygott.

Belehazudott egy kontinens szemébe, kioktatták, eljárást indítottak ellene, aztán mégis győzött. Ez a természete neki, hogy nem bír veszíteni, a népszavazást is megnyerte, és mindent, amibe csak belefog, míg el nem fehérül majd a szája. Vonzalma az oroszokhoz ebből a szempontból érthető, mert bármily furcsa is, de a medve Nagy Péter óta nem igazán veszített háborút, szemben velünk, akik viszont egyet sem nyertünk.

Épp akkor, amikor az indiánok íjakkal keresték az igazságot a nagy vízen túl, a testvéri Moszkva Hazafi Parkjában igazi tankokkal és röpcsikkel játszásiból újra elfoglalták a Reichstagot, amely előadásban kétezer partizán vett részt, az ottani M1 pedig drámaian mutatta be az eseményt: robbanások, fegyverek ropogása és német katonának öltözött férfiak lángoló teste is látható volt.

A röpke összevetésből kiderül, hogy ezek az oroszok mindig nyernek, az indiánok sorsa meg a rezervátum, vagy a dzsungel mélye. A mi drágalátos hazánk a mongolok után megszenvedte a törököt, majd az osztrákot, hogy aztán az orosszal kerüljön bensőséges, vesztes kapcsolatba 1849-ben, 1945-ben és 1956-ban is.

Szijjártó külügyes nem járt a CEU-ra, ezért történelmi ismeretei is hézagosak. Ebből fakadóan beszél hülyeségeket, amikor egy lengyel lapnak így nyilatkozik: „Ön lengyel, ön itt él. (…) Én nem vagyok lengyel, nem itt élek, nincs lengyel gondolkodásmódom. Magyar vagyok, és megvan a magunk történelme. Mi nem tekintünk fenyegetésként Oroszországra. Pont.”

Mindez annak fényében érdekes különösen, hogy egy éven át visongtak ’56 okán, sőt, pár hete meg a málenkij robot volt a téma. Igaz, az ő felfogásukban azért nem az oroszok a felelősek, hanem a Gyurcsány.

Nehéz dolgok ezek, és elsősorban ganajosak, de mást nem nagyon várhatunk azoktól, akik a mi indiánjaink ellen a parlamentjükben aknavetőket, gépkarabélyokat óhajtanak bevetni, pedig a magyar őslakosnak se íja, se lándzsája nincsen, viszont ő is védi, amije a dúlás után még maradt, azt a kevéske szabadságot. Je suis indián tehát.

Vérszag

„Aggálytalan bizonyossággal” állapította meg a bíróság, hogy Nyakó István nem sértettje az emlékezetes, NVI-nél történt kopaszok, kontra MSZP ügynek, amikor is a jámbor Kubatov-legények szerény ténykedésükkel a mi drága Erdősinénket állították a startvonalra az ő népszavazási kezdeményezésével, mint az tudvalévő.

Az ítélet előzménye az volt, hogy Pintér et. rendőrsége nemcsak a népszavazás rendje elleni bűncselekmény, de a hivatali visszaélés, a garázdaság és a kényszerítés bűntette miatt indult nyomozásokat is vádemelés nélkül szüntette meg, mert a tények ellenére nem tudták eldönteni, hogy az ominózus hajnalon J. Lőrinc vagy valamelyik társa volt-e az, aki Nyakót megakadályozta az időbélyegző elsőkénti használatában.

Olyan ez, mint amikor a családon belüli erőszak témakörében a szerv addig nem avatkozik be, míg nem sprickol a vér, aztán meg hümmög, hogy mért nem szóltak neki előbb. Viszont azóta a kopaszok rátelepedtek a mindennapokra, egészen váratlanul, de jól kiszámítható módon mindenhol feltűnnek, ahol Orbán hazáját meg kell védeni a kozmopolita csürhe ellen.

Volt már ilyen a történelemben, bizonyos Ernst Röhm még a múlt század húszas éveinek elején hozott létre „teremvédő” csapatot, akik az NSDAP rendezvényeit biztosították. Ezek az elsőáldozók aztán 1921. november 4-én a „Sturmabteilung”, magyarul SA nevet kapták a keresztségben, és ez a véres szájú mókus őrs sajátos fejlődése során a politikai ellenfelek megfélemlítését végző harci szövetséggé vált. Olyannyira, hogy beépült a bajor kormány mozgósítási terveibe is.

Van tehát minta és vitézségből forma, amelyből a mi jámboraink szelleme táplálkozhat. Voltaképp determinisztikus ez az egész, a hét éve szakadatlan tartó háború, amelyet Orbán folytat, kitermeli magából ez erős embereket, van hozzá elég degenerált alak, s ha Kubatov et. még noszogatja is őket a listái alapján, akkor készen áll a recept az eljövendő pogromokhoz.

Lehet, hogy túl sokat nem is kell várni rá, hiszen elátkozott miniszterelnökünk keresztényi tenyere már viszketni kezdett, mint azt volt szíves hívei tudomására hozni. Meg is lett az eredménye, egy tüntetőt hazafelé haladtában pár ilyen mókás fiú betuszakolt egy kapualjba, és alaposan elverték, pedig történelemkönyvet sem olvastak, csak Bayert. Onnan lehet a buzgalom.

A meggyakott férfi beszámolója szerint „Tüntetgetsz? Miért tüntetsz?”, valamint „A CEU mellet tüntettél? Ti a magyarok ellen tüntettek!” magyarázat után kapott a pofájába, világossá téve, hogy nem testvéri szeretetből, hanem nevelési célzattal ruházták meg, miheztartás végett. Pintér et. rendőrei pedig – a beszámolók szerint – még azt sem hagyták neki, hogy normálisan elmesélje a történteket.

A vége az lesz, hogy mindez meg sem történt, vagy maximum az ufók voltak a bűnösök. Ennél szomorúbb azonban, hogy a jelek szerint minőségi szintet ugrott Magyarország közélete, és életbe lépett az ököljog. Orbánt és Bayert felbujtásért lehetne beárulni, de ennek ugyanúgy nem lenne semmi értelme, mintha ezt 2006-ban tettük volna, amikor a most pofozkodók tankokkal furikáztak, és autókat gyújtogattak, tudjukki által logisztikázva.

A helyzet most annyiban komolyabb azért, hogy már Kövér magánhadserege is felfegyverkezett, és nem azért, mint mondják, hogy eltévedt drónokra vadásszanak, hanem sokkal inkább a Kossuth téri ricsajozók ellen, akik esetleg felhorgadásukban behatolnának a Parlamentbe. Ez teljességgel biztos, mint ahogyan az is, hogy immár kétségeink nem lehetnek, ezek készülnek a csatára. A legfélelmetesebb viszont az, hogy az SA-ként működő kopaszaikkal ezt ki is akarják provokálni.

Nem lesz ennek jó vége. Már érződik a vér édeskés szaga, és te tetted ezt, király.

Nincs egy Speerünk

Ma tehát országunk gyűlése tárgyalja, és minden bizonnyal el is fogadja a „Lex CEU”-t, hogy kies hazánknak még jobb híre kerekedjen a nagyvilágban, mint ami eddig is volt neki. Ezt a sietséget ki más, mint Semjén fővadász szorgalmazta, mondván, hogy „kormányzati érdek” fűződik a gyalázathoz. Ilyen sürgősségi ellátást ülésszakonként hatszor lehet kérni, a „kormányzati érdek” tehát nagyon nyomós lehet, csak föl kell fejteni, mi is lehet az.

Az egyik vélekedés szerint az egész cirkusz azt a célt szolgálja, hogy Orbán Viktor közelebb kerüljön a Fehér Házhoz. Lehet benne valami, hiszen oly régen vágyik már oda, és hiába hintette el szerte mindenkinek, hogy Trump az ő öribarija, csak nem érkezett meg az a meghívó sem kékszegélyű kistányéron, sem más úton-módon. Amilyen pitiáner és narcisztikus kis rövidnadrágos, ez a forgatókönyv is valós lehet.

Tegnap már pöckösen ült a póniján, és nyugtatgatta nagy arccal az aggodalmaskodókat, mondván: „Majd tárgyaluk az amerikaiakkal, hogy ők mit szeretnének, a jó szándék fogja vezetni a magyar kormányt és bizonyára az Amerikai Egyesült Államok kormányát is, tehát nincs ok arra, hogy bárki ideges legyen.”

A másik eshetőség, hogy spontán módon előtört belőle az illiberális vadbarom, és voltaképp osztja Toroczkai László Jobbik alelnök, ásotthalmi, méltán híres polgármester velős véleményét, aki szerint „A CEU az elsikkasztott rendszerváltozás óta külföldről mozgatva, de Budapestről mérgezi a levegőt, támadja a nemzet és a társadalom alapjait. Soros egyetemével nem gyáván finomkodni kellene, hanem nemzetbiztonsági veszélyre hivatkozva betiltani, bezárni, a romjait pedig sóval behinteni”

Ennyit arról, hogy a Jobbik és a Fidesz mennyire áll eltérő szellemi alapokon, mint kitetszik, semennyire. A különbség annyi, hogy az egyik fasiszta alakulat hatalmon van épp, míg a másik meg erre ácsingózik vizslával a kézben vagy sót hintegetve, a végeredmény egy és ugyanaz.

A CEU jogállásáról és szellemi műhely voltáról most nem ejtenék szót, akit érdekel a rezsim újabb ámokfutása, úgyis tisztában van vele. Mutatja ezt a hétvégi tüntetés váratlan sokasága, a megszámlálhatatlan tiltakozás itthonról és az egész világról, amely érveket a rendszer természeténél fogva söpör le az asztalról, mert csak.

Megszokhattuk már rég, hogy a választói akarat nem igazán érdekli az egyre inkább diktatúra felé hajló, vagy oda már meg is érkező rezsimet. Sőt, magunk közt egészen szomorúan és csöndesen azt is be kell látnunk, hogy a választók döntő többségét ez az egész teljesen hidegen hagyja, a keményen dolgozó kisember azt is gondolhatja, hogy a CEU a CBA leányvállalata, mondjuk.

Főleg, ha egyáltalán a hír eljut hozzá, de nem jut el. Itt, minálunk a megyei napilap Mészáros Lőrinc jótékony kezeiben van, és sikerült benne oly mellékvágányon és röviden tudósítani például a tüntetésről, hogy a gyászhírekbe belefeledkező olvasó még véletlenül se találkozzék vele.

Ha halványan földereng neki valami, az úgy tűnhet, mintha egy másik galaxisban történne, következésképp érdektelen, a kiváncsiabbak esetleg odáig eljutnak, hogy ezek a „pestiek” már megint verik a nyálukat valami miatt, és semmi több. Olcsóbb lesz emiatt a kenyér? Nem. Akkor ki a szart érdekel. Íme, a magyar választópolgár tudata.

Ez ugyan mellékszál, de korántsem lényegtelen, mert azt mutatja, miért vezet minden egyes közvélemény kutatáson a Fidesz még mindig toronymagasan, és ez így lesz jövő tavasszal is minden bizonnyal, de térjünk vissza a kályhához. Másik nemzeti hősünk, Harrach Péter szerint a sietséget az indokolja, hogy: „Az a politikai hisztéria, ami követi ezt az előterjesztést, indokolja, hogy minél előbb véget vessünk ennek a cirkusznak”.

Oly jellemző, hogy egy pillanatra sem merül föl a „cirkusz” leállításának legegyszerűbb módja, hogy visszavonnák a tébolyt. Michael Ignatieff, a CEU rektora világosan elmondta: „A CEU New York Állam oktatási minisztériuma és az Egyesült Államok egyik legnagyobb akkreditációs szervezete, a Middle States Commission on Higher Education által bejegyzett, illetve akkreditált felsőoktatási intézmény. Ugyanazokon az ellenőrzési folyamatokon esett át, mint a Columbia vagy a New York University. Magyarországon a CEU a magyar hatóságok által kibocsájtott engedélyek alapján működik, a magyar törvényekkel összhangban.”

Ennél egyértelműbben nem lehet elmagyarázni a degeneráltaknak a helyzetet, akik most, ma, elfogadnak egy törvényt, hogy az eddigi törvényes állapot megszűnjék. Ha ez így lesz, márpedig így lesz, akkor a romániai magyar egyetemek is csomagolhatnak, mint az a napokban fölmerült.

Éppen ezért ez az egész őrület nem tekinthető egyébnek, mint tudatos rombolásnak, ami persze nem idegen Orbán Viktortól, elég csak a Kossuth térre gondolni, illetőleg nem tárgyiasult formában az egész ország szétcseszésére. Hitler, vesztét érezvén 1944 végén kiadta a Néró-parancsot, amely azt irányozta elő, hogy az egész országot döntsék romba, mielőtt a szövetségesek kezébe kerülne. Albert Speer pedig, aki amúgy a végsőkig hűséges volt hozzá, mindent elkövetett, hogy ezt megakadályozza. Ilyen alattvalója Orbánnak nincs, így rohan az ország a vesztébe.

Mert hiába vágyakozik a nagy Amerikába, már megszólaltak a hangok, amelyek azt mutatják, útja meglehetősen hánykolódós lesz. A New York Times, ami nem a Magyar Idők, ugye, így fogalmaz: “Ha a törvénytervezet átmegy, ez lesz az első törvénybe foglalt támadás egy egyetem ellen az EU-ban. És ez lesz az első alkalom, hogy egy amerikai szövetséges állam, NATO-tagállam nyíltan megtámad egy amerikai intézményt a saját földjén.” No comment.

Kiborogatott Heineken

A tegnapi, heti szellemidézésen, amelyet egyszerűsítő néven kormányinfónak neveznek, Lázár vezérminiszter et. szórakoztatta a publikumot a tőle megszokott magas művészi színvonalon. A hódmezővásárhelyi győző azt találta mondani az elmúlt hetek heroikus küzdelmeiről, amelyet ezúttal egy söröket gyártó cég ellen vívtak, hogy: mindenkinek köszöni, aki a gigászi csatában megivott egy Csíki sört, és kiborított egy Heinekent.

Ez, amennyire röhejes, annyira félelmetes is egyben. Teljesen biztos vagyok ugyanis, hogy egy csepp holland habzó nem sok, de annyi sem került a megszentelt magyar földre, hacsak nem már újrahasznosítva, okádás formájában, túlfogyasztás következtében. A magyar ember ugyanis nem hülye, ha a megspórolt lóvéját sörbe fektette, akkor nem fogja rituális céllal, dobszó kíséretében kiborogatni. Inkább a halál.

Másrészt meg, ha valami ismeretlen erő közreműködése nyomán mégis akadt pár partizán, aki ezt tette, akkor mi változott volna? A hollandok miképp károsultak volna, hiszen a borogatáshoz is meg kell venni azt a rohadt komcsi italt, ilyképp kár egyáltalán nem érte volna a galádokat. Nem. Sőt, mint hírlett, midőn Pártunk meghirdette a csatát, némely helyeken növekedett is az eladás ebből az ellenséges, nemzetrontó folyadékból.

De nem is erről van itt szó elsősorban, hanem a rituáléról és szimbólumokról. Olybá tűnik, ez a sörborogatási delír, hasonló funkciót töltött volna be, mint a klafa könyvégetések. Ezek, ugye vallási vagy politikai okokból történnek szertartásos keretek között, és azokat szokták máglyára vetni, amelyeket veszélyesnek tekintenek a hatalom gondolkodásmódjára nézvést. Nem föltétlenül a nácikra kell gondolni, Angliában égették el már a Sátáni verseket, a hülye Amerikában meg Harry Pottert.

Visszakanyarodva mégis Lázár vezérminiszter et. baromságára, ebből is kitetszik, hogy a rezsim szimbólumokkal és jelszavakkal óhajtja irányítani és butítani az alattvalókat. Ezt a célt szolgálják az óriásplakátok odaböfögött tőmondatai, a nemzeti konzultációk, a „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!” visítás, meg a futballban egyesülő a nemzet, hogy más példával ezúttal ne is éljünk. Az egész kormányzásuk ilyen szimbólumok sorozata, hacsak nem közbeszerzésekről és más, zsebtöltő intézkedésekről van szó.

Ezekben ugyanis fölöttébb leleményesnek mutatkoznak. Egyenesen művészi szintre fejlesztették a szerzést, amely technikákat, ha majd egyszer Isten és a nép segedelmével megbuknak, és nyilvánossá válnak a titkos és szent iratok, tanítani fognak mindenféle egyetemeken, legfőképp a CEU-n, amely akkor már messze országokban fog székelni, ha így mennek tovább a dolgok. Rá is kimondták a Heinekent, és momentán nem tudni, mi lesz a vége, de már rakják a máglyát a könyvek égetéséhez.

Ilyen háttérrel büszkélkedett azzal a mi prime miniszterünk az Európai Néppárt őrsi gyűlésén – ahol egyébként elfogadtak egy Oroszországot elítélő fogalmazványt, és ő szemrebbenés nélkül megszavazta ezt is -, hogy nem vagyunk mi populisták. Na most: ebben a tömörülésben harminckilenc ország hetvennégy pártja van jelen. A másik hetvenhárom lehet, hogy nem populista, de hogy ez a miénk igen, az hétszentség. Olyannyira, hogyha tovább halad egyetlenünk a lenini úton, ki fogják baszni a közösségből, és akkor kereshet új haverokat. És ami a legfélelmetesebb, találni is fog, csak jobbra kell fordítania tokásodó, nemtelen élű orcáját.