Félelmek és reszketések

Londonban – amely város a bűn és fertő tanyája, mint az tudvalévő – egy becsületes, jódógos asszony felébredvén ólmos álmából arra figyelmezett, hogy házának földszintjén valaki vagy valakik nagy zajjal, csörömpöléssel kutakodnak, hol lehet a családi ezüst és a dédmama gyémánt fülbevalója, vagy valami ilyen. A jódógos valamint jómunkásasszony ontológiailag beszart, vagy mondjuk azt, hogy zsigerből befosott, és hívta a rendfenntartó erőket, akik kiérkezvén nem turbános embert, hanem egy nagyfarkú mókust találtak a szalonban, s mindenki jót nevetett, pedig nem kellett volna, mert közelít a tél.

A néni a pongyolájában félt, mert mindenki reszket valamitől. A magyar jómunkásember már a légytől is be van szarva, a zümmögés is harci sziréna neki, erre neveli és dresszírozza őtet a birodalom. Így egyáltalán nem csoda, ha Ferihegyen egy imádkozó muszlim miatt kiürítik az épületet, vagy, hogy fénylő csillagunk talpig golyóállóban csókoltatja a kezeit a nyugdíjasokkal. Még mindig jobb, mintha lovagi páncélban közlekedne, az majd a paranoia következő lépcsőfoka lesz, amely a gumiszobába vezet. Ez nem egyedi dolog, midőn Virág elvtárs Pelikánnál volt látogatóban, és a kölkek eldurrantották azt a rohadt staniclit, csípőből lőtték szét az egész házat a fogdmegek, mert így megy ez.

A Németh Szilárd által fölfedezett, kereszténységbe ojtott görög-római kultúrában nagy hagyományai vannak a beszarásnak. Nekünk ilyen gonosz istenünk van, aki ugyanúgy a tudatlan fosásra építi a birodalmát, mint földi helytartója, az Orbán. Kierkegaard épp “Félelem és reszketés” címmel írta meg ezt a paradoxont. Az ő egyedi gondolkodásában a létezés harmadik szintje az esztétikai és etikai után a vallási stádium, amelyet megelőz a végtelen rezignáció állapota. Azt hihetnéd, hogy az épülő és szépülő keresztény-demokráciában ez igen komilfó gondolat lehet, de a rossebeket. Ilyeneket csak sorosista, részeges valamint liberális bölcsész-köcsögök olvasnak, sőt, szomorúan azt is megállapíthatjuk, a mindenféle pártkatonáknak esélyük sincs semmi jóra.

Még az esztétikai létállapothoz sem értek el, az etikai pedig megmászhatatlan orom számukra, és így isteneznek itt, ami illetlen, de legfőképp hazug dolog. Ilyesmit már úttörő korukban sem volt helyes cselekedni, hiába voltak olyan vidámak, mintamókus fennafán. Most, hogy meg mindenkiből – kivéve a romák – cserkész lett, már késő. De, mivel visszakanyarodtunk a mókusokhoz, jut eszembe, hogy a londoni proletárasszony akkor farag rá igazán, ha szibériai csíkoshoz volt szerencséje, akinek huszonnégy órára terjed a memóriája. Ebből fakadólag el fogja feledni, hogy ott nem talált semmit, és mindig visszatér majd kutakodni. Olyan őrizet kell majd ellene, mint minálunk a Cinege utcában, ahová még egy madár sem röpülhet be, annyira vigyázzák miniszterügynök úr, csatakos álmát.

Ő is fél, ezt tudjuk, pedig nem kellene. A magyar választópolgár ugyanis, akárha a csíkosmókus, kurvára feledékeny, mindig kiesik a likacsos agyából, hogy őt átbaszta a rezsim, és zászlót lengetve tapsol neki. Ennek ellenére nem árt a biztonság – gondolta Czunyiné fideszzsoldos, és törvényt módosítana, börtönnel fenyegetve a politimókusok zaklatását. Eddig sem válaszoltak semmire, most majd kérdezni sem lehet őket. Hermetikusan lesznek elzárva a népek elől, hogy a kényes orrukkal ne érezzék a szagukat. Oroszországban ez már flottul megy, a Pussy Riot tagjai például a VB döntőn szaladtak be a gyöpre, így tiltakozva tehetetlenségükben, ami szép dolog, ámde értelmetlen is. Pláne, hogy mehetnek miatta vissza majd a messzi Szibériába.

Lám, milyen messzeségekbe röpít bennünket egy mókus éhsége, amely megmutatja a fortélyos félelem uralta és igazgatta világot, s egyben bizonyság arra is, hogy a mókus és a patkány közt tényleg annyi csak a különbség, hogy az előbbinek jobb a sajtója. De ezt már tudtuk az idők kezdete óta.

Mindmegfagyunk

Konokon és kérlelhetetlenül közelít a tél. Ennek félreismerhetetlen jele itt, a mi utcánkban, hogy megjelent a talicskás ember, aki időről időre éktelen csikorgással tűzifát szállít valahonnan valahová. Ez manapság nem veszélytelen feladat, mert papírok nélkül bármikor földre teperhetik a rend éber őrei, mint az szokásban van a rőzsegyűjtögető honpolgárokkal is rendszerint.

Dolgos népünk képtelen fölfogni ugyanis, hogy feudalizmusban él, és az erdő az uraságé. Gombát, szamócát, bogyókat és gallyakat sem lehet csak úgy összeszedegetni, sem az avart, mert engedély kell hozzá, s ha ilyen nincsen, akkor jönnek a perzekútorok, és vasba verik a jobbágyot. Ötvenezer pénz alatt szabálysértésileg, efölött pedig bűncselekményileg. Nincsen már „böngészéshez való jog”, mert jobban teljesít.

Viszont az ember sajátos organizmus, és vagy az Úr cseszte el a teremtést, vagy az evolúció ment félre, de még mindig tropikus állatfajta vagyunk, következésképp könnyen lefagy a fülünk meg a lábunk, azaz, fűteni kell, persze, ha van mivel. És most baj van. Pártunk és kormányunk ugyanis addig-addig fehérítgette a tűzifa piacot, míg kurva drága nem lett, és pláne nincs is.

Ha azt vesszük, hogy kies hazánk szavazógépeinek közel húsz százaléka függ a meleget okádó fától, az akárhogyan is számolom az ujjaimon, egymillió magyarmókust jelent. És pláne, ők nem a Cinege utcában laknak – ahol ezt is elcseszték -, hanem a falu végibe meg a város peremén, és rendszerint ők azok, akik azzal töltik üres perceiket, hogy osztanak, szoroznak, és arra jutnak, hogy parizert vesznek, meleg meg lesz majd valahogyan.

Vagy nem. Az ilyenek szoktak címlapra kerülni poszt mortem, hogy aszondja, megfagyott a saját lakásában, a rokonság viszont nem feltétlenül boldog, hogy sztár lett a nagypapából. Nekik járna az álságos szociális tűzifa, de, mint vázoltam, annyiba kerül már, hogy az önkormányzatok sem tudják megvenni, hogy osztogathassák, s ha netalán igen, az se elég semmire.

Marad a biciklin tologatott rőzse az űrkorszakban, meg a zsandárok, akik óvják az uraság erdejét és mindenféle javait. Mondom tehát, hogy az utcában szambázó talicskás ember a tűzzel játszik, meglátjuk, mikor fékez mellette csikorogva a szirénázó rendőrautó, érdekes lesz. Viszont vannak panelprolik is.

Azt mutatja nekünk a statisztika, hogy ők is húsz százalékan vannak saccper kábé. Hogy ennyi lakás használ távfűtést Magyarhonban, ami azt jelenti, hogy úgy nagyjából három/négymillió proletár várhatja remegve a számlát, hogy egy hidegebb hónapban mennyi hőmennyiséget zabált föl a lakása. Sokat. Arról van adatunk, hogy a panelek lakói úgy nagyjából ötmilliárd forint adósságban úsznak.

És mégis jó nekik, mert náluk egyedileg nem lehet kikapcsolni a fűtést, ezzel szemben viszont a tartozás fejében el lehet árverezni a fejük fölül a betont, és akkor máris ki vannak téve az időjárás viszontagságainak, mert a barlang meg kevés, és ha van is, denevérek lakják, akik meg nem szeretnek éjszaka tévézni.

Aztán, ha ehhez hozzátesszük a mintegy egymillió, hagyományos társasházi lakást, amelyben ilyen konvektorokkal lehet egyedileg fűteni, s hogy ezeknek is van másfél milliárd sara, sőt, hogy náluk mindenféle lacafaca nélkül ki lehet kötni a gázt, máris előttünk áll a Soros-terv, aki ily módon tör a keresztényi magyarság életére. Ezt tudja a Jolán néni is, meg is írta a konzultációban a pártközpontnak.

Hogy mégis mért lehet ennyire csóró a közmunkás, amikor Matolcsy szerint családonként huszonkét milliója van a bankban, ez az igazi kérdés. Az lehet, hogy élhetetlenek, és mindenképpen útmutatást várnak a központból. S amikor már lefagy a farkuk is, megérkezik a segítség a belügyből sms-ben, ami így szól: Üljön át másik lakásba. Így áll helyre a világ rendje, vagy pedig nem.