Kategória: coca cola

Szivárványfrász

Nyomult a likacsos utcán egy sajátos massza. Ilyen Barba-családként, amőbaként, nyálas csigaként haladt, nyomában kólából álló habos csík a flaszteron, amerre csak járt és mendegélt ez a trutyihalom. Úgy tucatnyi férfiból állt a massza-amőba, különféle férfiak voltak a nyálas csiga maga. Soványak és kövérek, kopaszok meg bajszosak, alacsonyak, magasak, idősek és fiatalok. Hömbölögtek az utcán ide-oda, mintha a szél fújta volna őket, pedig csak kólákat és plakátokat kerestek. A kólákat kiborogatták, ha színes volt a plakát, letépték, olykor felgyújtották.

Ők voltak a mimagyarok. Mind mimagyar volt, ősi, szittya tulokmagyar, és azért hömbölögtek, hogy óvják a hazát, a szüzeket és kisdedeket, mind az összes családokat, meg nem utolsó sorban a keresztény kultúrájukat is óvják. Szügyig voltak keresztény kultúrával, csak úgy bugyogott ki a szájukon zsíros pacallal elegyest, annyi volt mind az összesben az a nyüves kultúra. Trianonoztak, buziztak, hajrá magyaroztak, és olyannyira pezsgett bennük a nemzetvédő buzgalom, hogy egy hat éves kislány után eredtek, mert rózsaszín volt a hellokittys táskája neki.

Meghókolt azért aztán a massza tulokmagyarok, és sokfejű sárkányként kérdezte a kislányt, hogy buzi-e vagy kicsi lány, LMBTQ-e vagyol, apró libsipicsa a kokakóla mámorodba’. Ezt kérdezte a tulokmagyarok minden feje, de a kisleány úgy sikított és úgy szaladt, akárha csámpás futballista, hogy szállt a szélben a copfja neki, lengett, hogy így menekült az élete neki meg. Az apró, nyüves élete, de csak azért, mert a mitulokmagyarok plakátot láttak, amerre szaladt a kicsi lány, tele volt színekkel az a plakát, és a szittyanépek tépték, szaggatták, míg a kicsi lány sikítva menekült.

Sok lába volt a tulokmagyaroknak, mind a plakátot tapodta, mind az összes lábuk, a kezük meg gyújtotta gyújtóval. Körbeállták a tüzet és székelyhimnuszt dudorásztak danásztak, mígnem a fejeik kiáltották, hogy pisáljuk le a szivárványos tüzet mind az összes pöcsünkkel. De elhalt a nemes idea hirtelenül, mert jött egy kólás kamion, kokakólás, amelyik a szeretet osztogatta karácsonykor a magyar ugaron minden magyar városokban, olyan csupapiros bazi autógép. De a tulokmagyarok elfeledték ezt, eltették az összes pöcsüket, leteperték a kamiont, szórták a kólát szét és szana, a plakátok meg égtek-lobogtak.

Olyan volt a likacsos utca már, mint csatatér. Mit csatatér, őskáosz, tohuvabohu a turul valagában, és kólás palackok hömbölögtek kifakadva. Csorgott a kóla már, áradat volt belőle, oldalán a piros kamion, és a tulokmagyarok összes szeme buzikat keresett-kutatott a kátyúk mélyiben, kólás flakonok odvaiban, amikor elkezdett az eső cseperészni bársony permeteg. Mint aki barlangból nézi a hosszú esőt, a tulokmagyarok szemei fönnakadtak az utca végiben, sőt, azon is túl, valahol a kurta farkú kismalac feje fölött, ahogy szivárványt rajzolt az égre a hosszú bársonyeső.

Ott a buzik rejteke, kiáltott fel a mimagyarok összes fejében minden szája. Azok lövik az égbe a csíkokat, színeket a csodabuzi-lámpással, iramoggyunk. Így kiáltottak a tulokmagyarok az összes szájukkal, és iramodtak buzit keresni az utca végiben, a felhők alatt, hogy rapityára verjék a buzikat és a csodabuzi-lámpásukat, ami csíkokat rajzol az égre romlásba döntve szép, magyar hazánkat. Csattogtak a mimagyarok szöges bakancsai, kólavér fröcsögött a nyomukban, cafatos plakátok lobogtak, ahogy üldözték a szivárványt, de el nem érték soha azt.

Már a lapos föld peremén jártak, és úgy iramlottak, oly nagy sebesen, hogy fékezni nem tudván potyogtak a semmibe bele mind az összes tulokmagyarok. Lassított felvételen lebegtek alá, ordított az összes szájuk nekik, guvadt a szemük felfelé, a szivárvány nevetett, és az eső, miután elkezdett bársonypermetezni, most, hogy mindegy volt már, el is állt. És láss mesét meg ezer kiskanászt, a szivárvány is eltünedezett csíkonként és lassacskán, mert sehol egy csodabuzi-lámpás, csak a végtelen sötétség, pacalszag és turulszárny-suhanás.

– “Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.” – ekképp szólt az úr aztán végül is, és nevetett. Nevetett nagyon.

Ahogy a dolgok működni kezdenek

Boldog István és a Pesti Srácok virtuális vezényletére tegnap már akcióba is léptek az aljanépek. Egy homofób oldalra került fel egy videó “Szemételtakarítás” címmel, amely arról szól, hogy két agytörzsi lény az utcák mentális mocskának kipucolása jelszóval Coca-Cola plakátokat semmisít meg, mint valami Rambók. Mindemellett arra szólítják fel a magukhoz hasonlókat, hogy kövessék a példájukat, üssék-vágják az ellent, ami egyelőre plakát, de akármi is lehet aztán. Melegek, cigányok, zsidók, melyik hülyének mire van gusztusa, mert a szellem kiszabadult a palackból, igaz, már elég régen.

A videóban szereplő szabadságharcosok természetesen eltakarják a képüket, s nem azért, mert a rendőrség haragjától félnének. Minálunk ilyennel nem foglalkoznak, a belügyminiszter kilenc éve két hét alatt rendet tett, azóta sms-ezik és áldást oszt a Dunán. Illetve az is játszik még a buliban, hogy a hatalomnak kedves az ilyenféle pörformansz, ezért ellene nem tesz, esetleg jóváhagyólag támogatja is azzal, hogy hallgat. Az arc eltakarása a plakátrongálók részéről a beszariság bizonyítéka, a csordaszellemé, amely csak falkában erős, önmagában hugyos kis patkány mind, de ezek így működnek.

Hogy hová vezet ez, hogy milyen úton tapodunk, elég csak Fábri Zoltán csudálatos filmjét felidézni, amelyben Nyúl Béla középiskolai tanár Hannibál pun hadvezér történetéről írott ártatlan dolgozata miatt a politikai jobboldal fajvédő demagógiájának kereszttüzébe került, és a hiszterizált tömeg végül a halálát okozta. A való világban pedig emlékezzünk Szerb Antalra, akit a nyilas keretlegények vertek agyon, de előtte még betiltották az irodalomtörténetét idegenszívűnek minősítve azt, mint most Esterházyt és a többieket. Mint kitetszik, bele lehet lépni ugyanabba a folyóba kétszer is. Ráadásul szügyig.

Elmélázhatunk még a plakátrongálás-könyvégetés párhuzamon, amely aktusok az ember ősi, értelem előtti ösztöneit célozzák meg, az állati énjét, vagy felfoghatnánk ezeket rituális gyilkosságokként is, a végeredmény ugyanaz volna. Ezek mind a kognitív képességek és készségek mellőzésén alapulnak, mozgató rugójuk a hit, a babonaság, s mint ilyen, éppen megfelelnek a bizonytalan identitású keresztény szabadságnak, ha úgy tetszik, ez az maga. A dolgok plakátszabdalással kezdődnek, amely készségek sértik a dogmákat, aztán emberekre irányul az indulat beláthatatlan következményekkel.

Voltaképp a boszorkányüldözések kezdeti szakaszában tartunk, az új középkorban, vagy az ész trónfosztásánál gusztus szerint. Példaként itt föl lehetne hozni intézményi sorsokat, mint CEU, MTA, PIM, szakmák elzüllését, mint újságírás, művészetek elaljasodását, mint szobrászat, és végig lehetne menni kies hazánk, Magyarország (nem köztársaság) életének minden szegletén a fák kiirtásától a kórházi fertőzésekig. Kerek egész a történet immár, és a mű közel áll ahhoz, hogy készen legyen egészen, elérje az eseményhorizontot, ahonnan visszafordulni már nem lehet, mert képtelenség.

Enyhítve a tömény tragédiát, amelyben leledzünk, s amiről szóltam, felüdülésül olvassuk el a Gyalog Galopp boszorkányos jelentének szövegét, mint annak mintáját, milyen nívón állnak a XXI. században azok, akik vélt bűnök miatt plakátokat falnak fel elevenen. Ezen legalább sírva lehet röhögni, viszont kereszténydemokráciánk harcosainak hű tükörképe mégis:

“Lovag (Sir Bedevere): – Csendet! Aztán tudjátok-e, hogy több módja is van annak, hogy megtudjuk, boszorkány-e?
Tömeg: – Több is? Mondd el, halljuk, halljuk! Mondd el nekünk is, mi az?
Lovag: – Mondjátok meg: mit csinálnak egy boszorkánnyal?
Tömeg: – Elégetik… megégetik!
Lovag: – És mi egyebet szoktak még elégetni?
Tömeg: – Több boszorkányt! – Fát!
Lovag: – Helyes. Miért égnek a boszorkányok?
Bőrsapkás a tömegből: – Azért, mert fából vannak.
Lovag: – Úgy van! És hogyan győződhetünk meg róla, hogy ő fából van-e?
A kaszás a tömegből: – Ha hidat építünk belőle!
Lovag: – No-no fiam, kőből talán nem lehet hidat építeni?
A kaszás a tömegből: – Ööö… de igen…
Lovag: – Elmerül-e a fa a vízben?
Tömeg: – Nem. Nem, lebeg rajta… – Dobjuk a mocsárba! A mocsárba! Fogjátok meg!
Lovag: – Csendet! És mondjátok meg nekem, mi lebeg még a vízen?
Tömeg: – A kenyér! – Alma is! – Picike szikla! – Hulla! – Hasas bankó…
Lovag: – Na, na, nem… nem.
Tömeg: – Olaj! – A szöcske, a szöcske!
Lovag: – Nem, nem, nem!
Arthur: – A kacsa!
Lovag: – Ööö… Ez az! Ez az! Vonjuk le a logikus következtetést! No?
A kaszás a tömegből: – Ha ő… ugyanannyit nyom, mint egy kacsa…
Lovag: – Hmm. Na?
A kaszás a tömegből: – …akkor fából van…
Lovag: – Következésképpen?
Tömeg: – Boszorkány! Boszorkány! Mérjük meg!
Lovag: – A legszebb vasár- és ünnepnapi mérlegemen!”

Úgy nagyjából itt tartunk, mert Boldog István továbbra sem nyugodhatik. Annak ellenére sem, hogy a Coca-Cola közölte, a kampány a második szakaszba lépett, a meleg párok helyett szivárványos színek szerepelnek eztán a plakátokon, de a mi barmainknak így sincsen jól. – “Egy csatát megnyertünk! A harc folytatódik!” – Üvöltötte bele a langymeleg égbe Boldog István, mutatva, hogy ez egy teljesen reménytelen ország, és addig nem hagyják abba a tutulást, míg vér nem fog folyni. Ez már a nyilas keretlegények nívója és habitusa, Nyúl Béla pedig csak néz, ahogyan a dolgok működni kezdenek, és nyílegyenesen haladnak a tragikus befejezésig.

Kólát iszol? Buzi-e vagy?

Új ellenség született. Mégpedig a Coca-Cola, amely ármány #loveislove, azaz “a szerelem az szerelem” feliratú plakátjain azonos nemű párokkal hirdeti a boldogságot, így akarván romba dönteni a Fideszt, a hazát és megfertőzni a pöttyös seggű, huszárcsákós magyar gyermekeket. Akkora a cirkusz meg a hangzavar, hogy minden józan hangot elnyom. Ez egy fasiszta ország fasiszta pártjának, fasiszta lakosainak artikulálatlan ordítása, hogy ezt is megértük megint és itt tartunk újra. Hangulatában hasonlít ahhoz, mint amikor Thomas Mann-nak kellett szinte menekülnie az olasz tengerpartról, mert meztelenül fürdött a két éves gyereke.

Másrészt az aggódás azért is fokozódik az emberben, mert a melegeknek eddig a csupán a családalapítást, a gyerekvállalást tiltották meg, most már szeretni sem szabad nekik egymást, amitől egy lépés, hogy élniük sem muszáj, illetve nem tanácsos. Bojkottálja a Coca-Cola fogyasztását elsősorban Boldog István fideszes képviselő. Mint írta: “Elhatárolódom a Coca-Cola plakátkampányától. Amíg nem távolítják el provokatív plakátjaikat Magyarországról, addig én nem fogyasztom a termékeiket!” – amibe a cég nem fog beleremegni, de abba sem, hogy sok degenerált csatlakozott hozzá. A Heinekent sem rázta mag nagyon, hogy Lázár Csiki sört ivott csakis.

Az ilyesmi dolgok szimbólumok. Annak mutatói, hogy hazánk sötét egy hely, veszélyes jövővel és kilátástalan jelennel. A Coca-Cola ettől a ponttól a melegek itala lehet, aki ilyet szopogat forró nyári napokon, az gyanús identitásában, a gyerekektől is eltiltjuk az üdítőt, mert megfertőzi őket, és elbuzulnak. Ez nem túlzás és nem hülyeség, így működik a Fidesz-választó agya. De nem is kell messze mennem, elég a saját szaros kis életem az illusztrációra. Emlékezhetünk a hajdanvolt csodavilágra, amelyben a Coca-Cola mámorban fetrengő imperialista fiatalokról mesélt nekünk az újság, mint ahogyan most is – ki más – a prostisrácok robbantotta ki a dilit.

Szóval, bő fél évszázaddal ezelőtt anyámék egyik ismerőse a mesebeli Ausztriában járt, ahonnan olyasmiket hozott – olyan rágó, olyan csoki -, hogy beleremegett az Inota szelethez és Gránát kockához szokott magyar kisded gyomra. Meg Coca-Colát is persze, amiből mi, aprónép csak egy kis gyűszűvel kaptunk, egy nyalatot, mert árt. Ezt nem azért meséltem el, hogy bemutassam, hülyék akkor is voltak, hanem, hogy rávilágítsak, miért van benne ebben a játszmában az, hogy megverik az ilyen italt fogyasztó embereket, mert buzik, vagy a buziságot propagálják, és romlást hoznak az aprónépre. Mindennek pedig lelkesen tapsol a homofób közönség.

És csodálkozunk, hogy a magyar hungaristák panaszkodnak, miszerint nem tudnak már megszólalni sem, mert a Fidesz ugyanazt mondja, mint amit ők óhajtanának. Megkérdezték azért a Fideszt, mit gondolnak Boldog István meg a többi hülye akciójáról, amire az a cinikus válasz érkezett: “Magyarország szabad ország, ezért mindenki szabadon eldöntheti, hogy iszik-e Coca Cola-t.” Mintha nőügyekkel nem foglalkozom és pláne boldog karácsonyt, amiből is kitetszik, ez a cirkusz épp a Párt kedvére való, s voltaképp a Pesti Srácok nevű csápja robbantotta ki. Lehet, nem is saját kútfőből meg önszorgalomból, és ez a Boldog képviselő csak rátromfolt, vállalva a gyűlölet arcát Orbán helyett.

Ez a Boldog, ez boldogtalan voltaképp nyomorúságában, viszont mellékszál és öt perces alak, mert a lényegi mondanivaló a petíció, amelyben segítséget kérnek “a plakátok mielőbbi eltávolításában, illetve a gyermekeket, a családokat és az egész társadalmat megcélzó homoszexuális lobbi megfékezésében”. Bayertől kezdődően, aki Tusványoson ratyizott, ez a támadás célzottnak tűnik a melegek ellen, összehangoltnak nagyon. Mert, mint látjuk, az egész homogén, homofób társadalom veszélynek van kitéve, ezek a plakátok a keresztény ország létét veszélyeztetik, s ez a petíció nem egyéb, mint burkolt felszólítás a buziverésre megint. Már csak ebből a megfontolásból sem kellene annyiban hagyni, mert erre a receptre bárki ráhúzható.

Ugyanígy a gyermekeket, a családokat és az egész társadalmat veszélyeztetik az idegenszívű írók és költők, a liberális filozófusok, a gerinces színészek, a nem behódoló tanárok, tudósok és a söprűt rosszul tartó köztisztasági alkalmazottak is. Mindenki, aki nem ők. Mert az, hogy a Fidesz szerint mindenki szabadon dönti el, hogy iszik-e Coca-Colát, ebből fakadóan ugyanúgy mindenki szabadon határozhat arról is, hogy emiatt kitekeri-e embertársa nyakát. Mert ez a párt normális reakcióra – miszerint elítéli a Boldog István nevű tagját, mert kirekesztésre szólít fel – képtelen, sőt, inkább a szája íze szerint való ez az egész műbalhé. Nem véletlen hát, hogy a hungaristáknak elfogyott a mondanivalója, mert a Fidesz mind lenyúlta.

Akkor most hol élünk? Kérdezhetjük fideszista rajongóinkat, de felelni úgysem tudnak, és nem is akarnak már.