Egy házasság története

Az ifjú férjről, mielőtt a frigy megköttetett volna, sok mindent beszélt a rokonság, hogy eléggé szabados a múltja, fékezhetetlen és zabolázhatatlan, voltak olyan hangok, hogy hazudós, istentelen, s ne adj Isten, hozományvadász is. Őszintén szólva volt alapja a híreszteléseknek, és a mélyen keresztény családban sokan rossz szemmel nézték, hogy régebben ilyen szabad szellemű társaságnak volt a hangadója a férjjelölt, szidtak mindenkit, minden tekintélyt, szemberöhögték a hagyományokat, de volt ennél is rosszabb.

A leendő apósnak névtelenül érkezett egy videókazetta, amelyen a családba bebocsátást kérő ifjú nagy hangon kijelentette, hogy térdre csuhások, és egyéb kellemetlen dolgok is kiderültek róla. Például, hogy ifjúkommunista volt, meg esetleg besúgó. Amit látott, azt az ifjúság bolondságának tartotta a jámbor – és a jelek szerint – ostoba apósjelölt, aminek meg csak a hírét hallotta, azt az irigy rokonság áskálódásának vélte, így áldását adta a házasságra. A fiatalember tagja lett hát a nagy hagyományú, tiszteletre méltó, kissé avas szagú és ütődött családnak.

Úgy tűnt, hogy szereti a lányt, régi énjét mintha odahagyta volna, megborotválkozott és öltönyben járt, igaz, késsel-villával enni még mindig nem tudott, sőt, azt a rossz szokását is megőrizte, hogy azt hitte, mindent mindenkinél jobban tud, így tele szájjal ordibált a családi ebédeken, de úgy vélték, majd csak levetkőzi ezt az énjét, de tévedtek. Mégis elnézték, mert úgy tűnt, a felesége szereti, és a család, de legfőképp az após volt annyira ostoba, hogy ezt fontosnak tartsa. Tévedett.

Egyszer csak kezdtek eltünedezni a családi ezüst darabjai, s miközben a vő buzgón vetette a keresztet, a személyzetre fogta a lopásokat, látták, ahogyan belerúg egy koldusba, meghízott és lompos lett, kezdte átvenni az irányítást a vacsoraasztalnál egészen furcsa nézetekkel. Látszott rajta, hogy iszik, de ezt még a felesége is titkolta, ahogyan, amikor egy monoklival jelent meg a család előtt, akkor is azt mondta, megbotlott, pedig mindenki sejtette, hogy veri az ura.

Senki nem tudta, hogyan, senki nem tudta, mikor, de egyszer csak azt vették észre, hogy kimaradozik, a hírek szerint sötét alakokkal találkozik, igaz, titkolni sem akarta. Sőt, meghívta volna a családi asztalhoz őket, de engedélyt erre nem kapott, így csak azért is egyre sűrűbben találkozott velük. Mind kétesebb figurák társaságában mutatkozott, átvette a habitusukat, a szófordulataikat, és azt kezdte követelni, hogy a család is tegye ezt vele együtt, és senki nem tudta, honnan vette a bátorságot ehhez.

Innen látszott, hogy ez a család már nem tud mit kezdeni vele, de, hogy látványosan elzavarják, nem volt sem bátorságuk, sem erejük, meg a lány boldogságára is gondoltak, aki a jelek szerint még mindig nem ábrándult ki belőle, amit senki nem is értett. Pedig már kurvázott az ura, a hírek szerint rablóbanda élére állt, és azt hirdette, ő az igazi keresztény, ezeket pedig lekommunistázta, hitetlenezte, miközben a családi ezüst teljesen elfogyott. Mégis, valami rossz szemérem miatt tűrték.

Ha olykor még együtt reggeliztek, próbáltak a lelkére beszélni. Az apósa megfenyegette, hogy kirúgja, amire ő pökhendien képen röhögte, és azt mondta neki, majd ő dönti el, mikor megy. Így együtt élni már nem lehetett, már haza sem járt, csak a hírek jöttek a részeg tivornyáiról, kurvákról és jachtokról, miközben pópákkal fotózkodott, Krisztus nevében parolázott keresztényevő muszlimokkal, sőt, már a családi házat árulta a Jófogáson, és mégis mindenki tehetetlen volt.

A szolgák közt akadt néhány józan és a családhoz végletekig hűséges ember, aki csendben mondta, végleg ki kellene tenni a szűrét, de még bíztak valamiben, de nem tudták, miben. Eközben a vő a kuplerájból üzengetett, hányta magára a keresztet vedelés közben, felesége lefogyott és összetört, apósa pedig tehetetlenül toporgott volt élete romjai közt. Még mindig nem tudta, hol hibázta el, és még mindig nem hitt a veje elzüllésében, pedig Geraszim, a szolga évek óta mondta neki, hogy kígyót melenget a szőrös kebelén.

A Grékai

Amikor VV Aurélió – ha jól emlékszem – megragadta a tövinél a farkát, és pörgette, mint valami propellert, akkor egy ország szörnyülködött el, hova is jutottunk. Nem jutottunk sehová, ilyen az élet. Ki a farkát pörgeti, ki a tömjénes füstölőt, ezek azonban nem szándékszanak politikusok lenni, sem világmegváltók. Ha egy szépségkirálynőről előkerül egy régebben készített pucér kép, megfosztják a koronájától, ha a Való Világ üdvöskéjéről derül ki, hogy pornózott valaha, a publikum elszörnyed, de más következménye nincsen.

Az élet igazságtalan, kegyetlen, sőt, gonosz. A pornófelvételek, meztelen fotók mindig előkerülnek, napvilágot látnak, olyan törvényszerűség ez, amire alapozva a világot ki lehet forgatni a sarkaiból, ez a Planck-állandó vagy a fénysebesség szentsége. Ám, amíg Aurélió hülye, a pornózó szépségkirálynő pedig védekezhet azzal, fiatal voltam, kellett a pénz, a Grékai, mint különálló faj, nem azért mutogatja a ványadt valagát meg a farkát, mert pénzt keresne vele. Épp ellenkezőleg, azért mert pénze van.

Ez alapvető, mondhatni ontológiai különbség, a Grékait nem megkúrják, hanem ő tesz ilyet másokkal, pénzért vagy erőből, de mindenképpen visszaélve a lóvéjával, a vélt hatalmával. A Grékai az ilyen történetből jól kijönni nem tud, rajta marad a stigma, és nem az ékesszólása hibáin élcelődik a publikum az incidens után, hanem a farka ferdeségén vagy a segge löttyedt gödrein. A méltóságot, ha volt és van ilyen egyáltalán, így lehet könnyen elveszteni, nem azzal, ha az ember képibe fütyölnek az országgyűlésben.

Megvetni ezek miatt a Grékait nem kell. Mindenki eljátszott már a gondolattal, milyen lehet felnőttfilmben szerepelni, mindenkiben van vadállat, de a legtöbbünket valami szemérem, szégyenlősség visszatart attól, hogy megtegyük. A gátlástalanságnak kell egy foka ahhoz, hogy az ember kamerák előtt paráználkodjon, s úgy látszik, a politikusokban ebből a készségből megvan a kellő mennyiség. Ez az egyik baj, a másik pedig a körítés, mert az ilyen szerepek piával, kokóval, egyéb bűnökkel járnak együtt.

Azt is mondhatnám, engemet nem érdekel senki perverziója egyáltalán – mint ahogyan tényleg nem – ha nem közpénzen folyik a kurvázás meg a whisky, de többnyire abból történik, s ez baj. Hogy erről felvételek készülnek – amelyek törvényszerűen napvilágot látnak -, azzal számolni illenék, s ha valakinek ennyi esze sincsen, akkor ne menjen politikusnak, vagy épp azért megy annak, ezt a törvényt még vizsgálni és alátámasztani szükséges. Viszont nincs jobb vagy baloldali Grékai. A Grékai van, mint jelenség, amivel valamit kezdeni kell.

A Grékaik, mint politikusok, egész lényükkel, s a parlamentben tevőlegesen is azt az előjogot formálják meg maguknak, hogy a többségnek megmondják, előírják, hogyan éljen. A meleg ne házasodhasson, ne fogadhasson örökbe gyereket, a szegény dögöljön meg, ilyképp tényleg beleszólnak még az ember legintimebb dolgaiba is, amihöz viszont elveszítik a jogukat a nyilvános paráználkodással, mert, ha tökös lenne a választó, a képibe vágná, hogy ilyen nekem ne pofázzon.

Ámde nem vágja, sőt védelmébe veszi, hogy ő is csak ember, s ebben igaza van. Viszont tán selejtesebb ember, mint akit irányítani akar, egy ilyen incidenssel a király szó szerint lesz meztelen, és az ilyet már a mesében is röhögik. Akit kefélésen és farokpörgetésen rajtakapnak, megmutatja az agytörzsi oldalát, evés, szaporodás, menekülés, s ha erről felvételeket készít vagy készíttet, azt mutatja, hogy agyi tevékenységének ezt az oldalát preferálja. Mért nem kerülnek elő képek, amelyen a delikvens elmerülten olvas, ezt senki sem tudja.

A Grékaik – nagyon sajnálatosan – túlléptek az ilyen gyöngeségeken, aki meztelenül és aktus közben fotóztatja magát, az az erő tudatában él, és én nem szeretem a hím állatokat. Hogy a választópolgárok többi része hogyan van ezzel, az momentán bizonytalan. Magam úgy látom, agytörzsi késztetésekkel és készségekkel az organizmus maximum egy algatelep irányítására alkalmas, nem többre. Mert gondoljuk meg, bármennyire is aljas ilyeneket kiteregetni, de azért csak arról lehet, akiről ilyenek készültek. És ez ilyen egyszerű történet.

Gyerekszag

Van nekünk a talonban ez a bájosan visszataszító képünk, amelyet nem átallottak közzé tenni az ügynökségek, s ezen a fotón a demográfiai csúcson férfiak ücsörögnek székeken sorban, néznek szúrós tekintettel a kamerába bele az örökkévalóság számára, de már most elfeledve mégis. Lehangoló az egész. Elmegy az ember kedve az élettől is, nemhogy a gyerekcsinálástól, s nem azért, mert gusztusa szerint nem kerül megfelelő állapotba, nem ihletődik, mert még a füle is lekonyul, hanem, mert fölteszi magában az egyetlen releváns kérdést, miszerint: ezeknek?

És még csak nem is az a legfőbb baj, hogy nő nincs a képen. Ők bizonyára a háttérben várják a parancsot, hogy szaporodjanak, csak előtte még mosogassanak el. Hanem, hogy az éltes férfiak a képen abban a nagyon helytelen feltételezésben leledzenek, hogy az ember nem azért szaporodik, mert boldog a kölke gügyögésétől, hanem, hogy a nemzetet megmentse a pusztulástól. Úgy nagy általánosságban a gyerekcsinálás élénk érzelmekkel jár, s nem azért történik, hogy szülessen kis katona és kis kőműves Orbánnak meg a többi hülyének, hanem bensőbb örömre és boldogságra. Nem matematika és nem honvédelem a dolog.

Ha a lelket kivesszük az egyenletből, akkor gépek fognak vezényszóra kefélni, mert szorít a CSOK határideje, vagy, mert kell egy kölök a kisbuszhoz. Ez így nem megy. Vagy, ha igen, akkor tragédiák fogják kísérni, mert, ha van valami szakralitás az életben az egyáltalán nem Isten, hanem a születés csodája és misztériuma, amiről nem lehet brigádnaplót írni. Ezért nem matatunk az állam nevében a lányok bugyijában, és ezért nem fogdossuk a fiúk heréit, de ezeknek beszélhet az ember. Csak rá kell nézni a szaporodásra buzdító férfiakra, és hányinger keletkezik zaklatott gyomrunkban, jófajta émelygés és undor.

De most már mindegy. A baj megtörtént, a konferencia lezajlott, s voltaképp nem volt más, mint haverok és elvtársak a gonoszságban közös seggnyalása, mert mindenhol lesznek egyszer választások, kell hozzájuk a publikáció, mint a doktorihoz is. Az derült ki elsődlegesen, hogy a gyerek az új isten, és a család az ő prófétája, valamint, hogy Orbán Viktor nemcsak a történelemhez ostoba, hanem a jelen világhoz is, így meg is szenvedjük alaposan, hogy van nekünk, illetőleg, hogy kizárólagosan és alternatíva nélkül van. Látszik az ország egén a borulat menthetetlenül most már.

Új dolgot hallottunk tőle, egy egészen nagy történészi nóvumot, ami szerint a II. Világháború európai polgárháború lett volna, amelyért az államok a felelősek. Az iszonyatos emberveszteségért is az államok tehetők felelőssé, így most az ő kötelességük az emberhiány pótlása is. Ezzel indokolja, hogy ő, kormánya és a pártja mostanában büfi meg kakiszagú, és pelenkába van csavarva a feje. A nyolcvan év, ami azóta már eltelt, két és fél emberöltő szinte, a hiány rég pótlódott, felesleges tehát tenyészteleppé változtatni az országot. Olybá tűnik, mintha Novák nacsasszonynak az Ivo Dzsima-i halottak fájnának, s mintha a doni kétszázezer is most hiányozna az egyenletből.

Nem igazán, de ezeknek beszélhet az ember. Amit a köpcös ez ügyben összedelirál, érdektelen ökörség, ám, mint ilyen, mégis tankönyvi anyag lesz, ha az ország, vagy a világ pusztul is bele. Isteni szerencse, hogy hatásköre Záhonytól Nemesmedvesig terjed csupán, különben már ember nem élne a Föld nevű bolygón, néhány zombit kivéve. “Engem is csak a napokban vágott mellbe. Hogy lehet úgy gondolkodni a gyerekekről és az életről, hogy azt szembeállítjuk a természettel és azt mondjuk, hogy a Föld akkor járna jobban, ha kevesebb gyermek születne.” – Ezt mondta a kedves vezető.

Ha ebbe belegondolunk, akkor tiszta elmével meglátjuk, Orbán elvtárs valami varázsburokban él, amelynek a pereme a felcsúti budi ajtaja, és képtelen belátni, hogy ezzel nem Kis Jánosnét buzdítják abortuszra, hanem az az aggodalom mutatkozik meg az ideában, hogy az emberi faj civilizációja fölzabálja a bolygót. S ha értené, aggódna azért az unokájáért, akinek a szaros pelenkáját a kedves lánya ajándékba adta Horvátország népének. De idáig el nem jut, csak a következő választást akarja megnyerni, amiért, mint már tudhatjuk, semmi sem drága. Az állam ad pénzt, ha szaporodsz, az állam jó. Itt tarunk.

S mindezt az alvezérei töltik meg igazi aljassággal. Mert Novák nacsasszony kijelentette, hogy a családalapítás érték- és kulturális kérdés, következésképp aki nem szül, untermensch, illetve bizonyos Dömötör Csaba – ő is valamilyen államtitkár – ebben a kérdésben félre akarja tenni a politikai korrektséget, ami egyet jelent a melegek, szinglik etc. basztatására való burkolt felszólítással. S ha innen nézzük, ezek már nagyon veszélyes vizek. Ez a demográfiai konferencia hozadéka, és ez nem kevés. Így hát az feltételezhető, hogy akinek az elkövetkezőkben nem lesz gyerekszaga, ne számítson semmi jóra. Ezt üzenik nekünk a képen ülő morcos férfiak, akik falloszok és vaginák urainak képzelik magukat. Annak is.

A levél

V. Károly és b. neje, V. Károlyné, Ibolyka néni, szöszmögtek a kockaköves konyhán. Ibolyka kontya alá ütött a gőz, mert káposztát főzött, kavargatta a rántást, amíg az ura szódát sprickolt a borába, hogy ezzel járuljon hozzá a házi munkálatokhoz. Így szoktak ezek ketten együtt dolgozgatni a konyhában, a szobában meg az udvaron, ahol Kuksi, a vak komondor is besegített a söprögetésbe a lompos farkával, amíg V. Károly oldalba nem rúgta mindig, hogy ne legyen láb alatt. Meg, hogy az Ibolyka véletlenül el ne botoljon benne, azért.

Totális volt az idill, életük minden percét áthatotta a boldogság, úgy éltek ők, mint a rövidlátó hangya a kesztyű kisujjában. Most is sütött a nap, a madarak csácsogtak odakünn, és a szomszédok is hasonképp, mint ezek ketten, beleájultak a permanens és fokozhatatlan örömökbe. Építették a magyarságot, hallani lehetett a Tízparancsolat kántáló sorait jobbról, mert az Etelt elkapta valami nátha, meghűlés. Jobbról Pista bácsi elemezte a migráncshelyzetet és a futballcsapat esélyeit, kifejtve, amióta ez a rulettes mezük van, nem bírnak veszíteni az új stadionjukban. Igaz, csak embé hármasok – így mondta, tényleg – de a miénkek, a mi fiaink.

Így szépült a haza, amikor hallani lehetett a Karcsi postás fütyölését, ahogy leveleket rakosgat a tartóba. A druszám, szokta ordítani V. Károly, amikor a nyugdíját hozta neki. Ilyenkor egy-egy kávéra, felesre be is hívta a kockaköves konyhába, ahol megbeszélték az aktualitásokat, ki halt meg az utcában, kit erőszakoltak meg aznap és ilyen fontos dolgok. Lapogatták a másik hátát és egymás talpára léptek, Karcsi postásnak mindig volt egy jó vicce bunkó libsikről vagy komcsikról. Olyan szép volt a világ, hogy V. Károly nem is akarta odahagyni, titokban az örök életről ábrándozott. Ezt el is mesélte József atyának, aki azonban imádkozásra intette őt, miközben egy kis elsőáldozó kisfiú fejét simogatta furcsa szemekkel, és lerúgta egy hajléktalan veséjét.

Karcsi postás fütyölése távolodott az utcában, Ibolyka néni pedig a kontyából füstölgő gőzzel kiszaladt, hogy megnézze, mit hozott ez a Karcsi. És V. Károly csak egy elhaló sikolyt hallott, meg Istenem, Istenem kárálást, hogy nem tudta, mi lehet, de Ibolyka néni már benn is volt a kockaköves konyhán, korát meghazudtolva, mint egy szétkokszolt jamaicai sprinter. És visított már, hogy Károly, nézd, Károly, és úgy mutatta azt a nyüves levelet, úgy emelte a magasba, mint József atya Isten testét a misén, úgy, két kézzel és ájtatos, fönnakadt szemekkel, mielőtt fölzabálta volna.

– Írt nekünk. – ennyit mondott, többet nem bírt kinyögni, elakadt a szava és remegett a keze, reszketett teljes valójában.

– Ki írt? – érdeklődött V. Károly.

– Ő. – csak ennyit bírt kinyögni Ibolyka néni, de V. Károly már tudta ki írt, és ő is reszketett, a sapkáját akarta levenni, de épp nem volt rajta, így csak a koszos, ősz haját tépkedte kérlelhetetlenül, de mégis benne bukkant föl először a józanság, és suttogva intette élete párját.

– Óvatosan bontsd föl, hátha utalvány van benne. – ezt mondta, és ebből is látszott, hogy azért nincsen teljesen az eszénél.

Ibolyka néni egy késsel óvatosan felnyiszatolta a kincsét, és kivette a tartalmát. Reszkető kezekkel az orrára illesztette a szemüvegét, és olvasni kezdett annyira erőlködve, hogy közben hangtalanul mozogtak az ajkai.

– Mit ír? Mit ír? – türelmetlenkedett V. Károly.

– A családról kérdez, hogy fontos-e nekünk, hogy mit tartunk annak, meg a nemzet szaporodásáról. – ezt mondta Ibolyka néni, és itt, a végénél el is pirult, elöntötte őt a kamaszlányok színe, és elhallgatott nagyon. Nem volt ő szokva ilyen beszédhez, hogy a szaporodás szóba kerüljön, viszont V. Károly belelkesedett, tovább tépkedte a haját, úgy érezte magát, mint egy kocsmai szemináriumon és diktálni kezdett.

– Írjad – mondta határozottan – írjad! – ám Ibolyka néni közbeszólt.

– Még tollam sincs. – ezt rebegte, de már kotorászott a fiókban, meglelte a készséget, és várakozóan az urára nézett, hogy mit írjon akkor. V. Károly, mint aki megtalálta a bölcsek kövét, diktálni kezdett.

– A család kizárólag férfi és nő fölbonthatatlan köteléke, amelyet Isten színe előtt szentesítenek, a társadalom alappillére, építőköve. Végső célja a gyermekáldás, hogy nemzetünk gyarapodjon és sokasodjon, annyit toszunk, amennyit a párt elrendel és előír, Isten engem úgy segéljen. – ezt kimondta egyszerre, és úgy nézett, mint valami hadvezér a győztes csata után, Ibolyka néni azonban nem írt semmit.

– Én ilyen mocskot el nem küldök, ilyenhez a nevemet nem adom. – vált tőle szokatlanul határozottá, és bár ne tette volna. V. Károly elordította magát, hogy Kuksi, behívta a kockaköves konyhába a kutyát, és csak akkor vágta nyakon Ibolyka nénit.

Módszeresen ütötte, miközben monotonul mondta neki, hogy leírja, amit kell, amit a Párt és pláne Ő kíván, mert rend lesz itt. Ibolyka néni hüppögve mondogatta, amit írt.

– A család kizárólag férfi és nő fölbonthatatlan köteléke, amelyet Isten színe előtt szentesítenek, a társadalom alappillére, építőköve…

– Ugye, hogy megy ez. – mondta V. Károly, belerúgott a kutyába, mert az már elvégezte a dolgát, bort töltött még, és visszaszólt az átkiáltó szomszédnak, aki érdeklődött, nincs-e valami baj.

– Nincs. – ordított vissza V. Károly – csak meghűlt kicsit az Iboly. – ezt felelte, és a szomszéd a falon át mondta el a receptet.

– Mondjon el két Miatyánkot, jobban lesz.

– Már mondja, már mondja. – válaszolt V. Károly, és jóságosan, megengedően tarkón vágta a feleségét.

– Azt a toszást is leírod. – így biztatgatta.

– Le, le. – válaszolt Ibolyka néni kezesen – Az “i” betűre rajzolhatok szívecskét? – ezt kérdezte még, mert a női lelket nem lehet kiismerni. Meg a madarak is csácsogtak, ezt el ne feledjük.

Angyalok és démonok

Aki nem a NER leszedált és pálott szájú katonája, az szaralak. Te is, meg én is. A tébolyultak minden adandó alkalmat ki is használnak, hogy mindezt a világgal tudassák, hogy vannak „értékek”, amelyeket ők hoztak létre, és van aztán a szentségtelen gendersokaság, amelyik meg tagadja azt, és istentelen.

Volt tegnap az Erkel Színházban egy Határtalan Opera névre hallgató rendezvény, ahol hét mókus tett állampolgársági esküt, és ott volt valami megmagyarázhatatlan okból a Soltész Miklós elnevezésű szén alapú élő molekulahalom is, aki jelenleg az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkára formájában kísért.

Egészen érdekes dolgokat mondott a szeánszon, felütésnek azt, hogy: „Vannak olyanok, akik nem hisznek a magyarságban, vagy egyáltalán nem akarják, hogy megmaradjon.” Ez újszerű fejlemény, idáig csak az ő vesztükre tört az a nyolcmillió, aki nincs velük, most már azt is szeretné ezek szerint, ha a magyar eltűnne a Föld színéről.

Ha így veszem, akkor ez fölhívás a szent háborúra, a NER dzsihádjára, mert soltészi értelemben itt életre-halálra mennek a dolgok, és, ha volna annyi spiritusz a CÖF katonákban, amennyi nincs, akkor éleznék a szablyát és raknák a máglyát, hogy az írmagunkat is kiirtsák a Föld színéről, különben megszűnik a szent, magyar haza.

Bármily hülyén hangzik is, Soltész organizmus ezt mondta, de még ő sem tud róla. Csak fölütötte a kiskátét, és előböfögött valamit belőle, amit olyan ünnepélyesnek vélt, olyan emelkedettnek, hogy úgy érezhető – a mi Buendia szemünkkel -, ennek még a seggéből is böjti szelek fújnak.

Állítása szerint már több mint egymillióan kérték a honosítást, és akik erre vetemedtek, „hitet tettek a magyarság, a kereszténység és a család mellett”. Ezt is mondta a mi Soltészünk. Megkérdezhetném, hogy ezt honnan a jó francból tudja, de ilyennel nem zaklatom, mert nagyon szűkös az a szótár, amiből dolgozni tud. Vagy, mert ennyire futja neki csupán, vagy, mert ezt engedi a tudjukki.

Másfelől nézve viszont azt sem ártana látni, hogy aki nincs a NER-rel, az immár harmadrangú állampolgár itt, minálunk, mert értelemszerűen megelőzi őt az ő fajtájuk, az a kétmillió, és most már ez az egy is, aki a magyarság szentségében részesülhet. Következésképp adjunk hálát a teremtőnek mi, nyolcmilliónyian, hogy – egyelőre még – nem lőnek halomra, mint az harci körülmények között az árulókkal és idegenekkel szokásban van.

Az is kiderült a delirálásból, hogy „ők” értéket teremtettek, ezek közé tartozik a templomok felújítása és építése, és az – sic! -, hogy „a gyermekvállalás nem bűn”, valamint, hogy a „házasság egy férfi és egy nő kapcsolata”. Lefordítanám ezt a homofób dumát, de egyáltalán nincsen értelme. Leginkább úgy foglalható össze a költő eszmei mondanivalója, hogy négy láb jó, két láb rossz.

S hogy ne legyen kétségünk afelől, ez itt már a kampány, a jövő évi választásokról is szó esett, és a mi napkeleti bölcsünk szerint „lesznek olyanok, akik továbbra is az értékek mellett fognak dönteni, és lesznek az értékek rombolása mellett is társaságok”. Örülök, hogy ebben az olvasatban egy társaság tagja lehetek.

Soha nem voltam még társaság tagja, főleg olyané nem, amelyik értékeket akar rombolni, de vénségemre megérem ezt is, amúgy meg egyáltalán nem érdekel. Mármint, hogy minek tartanak ezek engem. Sokkal inkább foglalkoztat ez az ő szent háborújuk, mert fingjuk sincs, ki ellen vívják, csak egy, hogy miért. És ez a mammon, ilyen egyszerűen, csak szenteltvízzel meglocsolva.

S ha már a szuszogós szerzés ilyen aljasságokra kényszeríti őket, mint amilyet a föntiekben volt szerencsém fölvázolni, akkor megengedő szívvel, ha már olyan kurva nagy keresztények, így mondok le róluk: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”. (Lukács 23,34) Viszont erős a sejtésem, hogy ezt nem értik, mert nincsen ahhoz nekik moslékuk.

„Zakatol a szentcsalád…”

Bolyhos szívem igazi szándéka szerint most Petri György Apokrifját idézném ide, de nem tehetem kegyeleti okokból. Kies korunk véres szájú inkvizítorai ugyanis olyan mocskot zúdítanának az elhunyt nyakába emiatt, ami fölérne egy halottgyalázással, és az nem ér meg annyit, hogy én viszont jót röhögjek. Meg magunk közt szólván nincsen is ehhez igazán kedvem, amit az alább előadandók alaposan megindokolnak.

Igazán delikát dolgokat tartalmaznak a napvilágra került szakgimnáziumi érettségi tételek és azok megoldókulcsai, amelyek a családdal, neveléssel kapcsolatos fideszkdnp ideákat tartalmazzák mindahányunk legnagyobb gyönyörűségére. A család definícióján már régóta sokat rugóznak az ájtatos manók, itt és most pedig kiderül, milyen választ várnak el a maturálóktól, hogy azok ne kerüljenek a kénköves pokolra.

„A család emberek egy közössége vagy több közösség kapcsolata, ahol a tagok között leszármazotti kapcsolat van, házasság vagy örökbefogadás. A családot az különbözteti meg más csoportoktól, hogy különnemű személyekből áll, akik különböző generációkhoz tartoznak, és reprodukálja önmagát.” Ez az a tempó, amelyet megszokhattunk a szexista fiúktól, akik szülőgépnek tekintik az asszonynépet, kellő számú gyerekkel, akik megvédik őket a vak komondorok csínytevéseitől.

Ugyanígy szerepel a feladatsorban a családi szerepek bemutatása is, amelyre ez az elvárt válasz: „A család élén családfő áll: ez hierarchikus viszonyt fejez ki a családtagok között, amely értelmében a családfő irányító szerepet tölt be a családban, az ő szava döntő a legfontosabb kérdésekben. A családi szerepek elsajátításának elsődleges színtere maga a család, amely a gyermekekre áthagyományozza a különböző szerepekhez, mindenekelőtt a nemi szerepekhez kapcsolódó magatartásmintákat”.

Íme, hölgyeim és uraim, az idea, amely gránátvásárló házelnök-, és dalszerző Ákos úr fejéből sarjadzott, s itt manifesztálódik nekünk. Ránézésre ez az egész nyíltan homofób, az elváltakat, özvegyeket, a gyereküket egyedül nevelőket is megalázó, hímsoviniszta középkori tempó, megfejelve a nevelés – szerintük – legitim módszereivel, úgymint kényszerítés, gátláskiváltás és fenyegetés, azzal az engedménnyel, hogy „mindig vegyük figyelembe az életkori sajátosságokat”.

Ez a könnyítés értékelendő, ha belátjuk, azt még nem írja elő, hogy az óvodásokat mondjuk nuncsakuval ajánlatos jobb belátásra bírni, de míg ennek örvendezünk, gondoljunk azért bele abba is, hogy mi folyik itt. A fentiekből kiindulva a házasságot nem kötött, együtt élő párok, de még csak az elvált, gyerekeiket egyedül nevelő szülők sem tekinthetők családnak, sőt a gyermektelenek sem, hogy a meleg párokat meg se említsük.

Az igazi tragédia azonban nem abban van, hogy ilyeneket kérdeznek, hanem, sokkal inkább, hogy nagy valószínűséggel meg is kapják a nekik tetsző választ. Elsősorban azért, mert a rezsimnek immár hét év állt rendelkezésére, hogy kitenyéssze a megfelelő alattvalókat, a most érettségizők már az országra bocsátott tébolyban szocializálódtak úgy, hogy a talpaik egymásra léptek, és a szakiskola az nem éppen Trefort gimnázium

Ha jól belegondolunk, Hitlernek is elég volt hat év 1933 után, hogy majdnem az összes német degenerált legyen. Az a drága lélek nem nagyon foglalkozott a családdal, helyette Lebensbornokat állított fel, amely intézmények az árja faj nemesítését voltak hivatottak teljesíteni, úgy is, hogy az SS bikákkal hágatták meg a megfelelő nőstényeket a szebb jövő reményében. Ott egyelőre még nem tartunk, hogy Semjén vagy Harrach hálószobájába tereljék leányainkat, ettől megvéd minket az ő nagy kereszténységük.

Az, amelyik meglehetős rombolással jár, mint ebből az érettségiből is kitetszik. Amióta a kereszténység bekerült az alapszarba, amióta ezt védjük kerítésekkel, egyáltalán nem meglepőek az ilyen avítt folyományok, s ha nem figyelünk, még ideér II. Fülöp 1565-ös intelme is, miszerint: „Inkább haljak meg ezerszer, semmint vallás dolgában a legkisebb változást engedélyezzem. Mint igaz katolikus király, aki Isten kezétől kapta a hatalmat, minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem a katolikus hitet, amelyet a római apostoli anyaszentegyház vall, letiporjam a szakadárokat, az egyház ellenfeleit és megadjam az inkvizíció Szent Hivatalának mindazt a segítséget, amely az eretnekek megfékezéséhez, megbüntetéséhez szükséges, bárminemű kedvezés, vagy kivételezés nélkül.”

Ha most azt a megrovást kapnám, hogy a témától messze kerültem, elmondanám, hogy az ilyen érettségi kérdések és válaszok csakis a KDNP mindent behálózó áldatlan működése okán mételyezik fiatalságunkat, mert ezeknek még a seggükből is böjti szelek fújnak. Aknamunkával végzik a dolgukat, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a saját elcseszett honlapjukon nemrégiben azzal büszkélkedtek, sikerült elérniük, hogy a lengyel nagykövetség előtt az abortusztilalom ellen tüntetőket megbüntessék. Be kell látnunk, hogy a rezsim a náci mintára csupán szaporodási kelléket lát a nőben, csak ezt szenteskedve forgatott szemekkel, tömjénszaggal és miseborral teszi, ami így egyben meglehetősen lehangoló.

Ha ez így folytatódik, hamarosan beköszönt az az idő, mikor a magyar fiatal csakis Istennek tetszőn, kizárólag szaporodási szándékkal toszik, olyképp, mint Fernanda del Carpio, akinek a bokáig érő hálóingén a megfelelő helyen egy hasíték volt. Ennél sokkal szomorúbb folyománya azonban már ma van a rendszerszintűvé emelt homofóbiának, hogy például a rezsim ellenségei az ő értelmezésükben szükségképpen buzik is.

Ettől a felismeréstől, mint nagy ellenálló, keresni kezdtem az identitásomat, de valahogyan nem leltem a szomszéd Józsi trottyos seggében. Viszont elváltként mindenképpen pária vagyok, és nincsen se istenem, se hazám. Engemet ez egyáltalán nem érdekel, viszont az országban nagyon sokakat igen. S nem is azért elsősorban, hogy a hatalom mit gondol az ő családi életükről, hanem mert kőkemény anyagi vonzata is van. A családtámogatások ugyanis az érettségi szellemében járnak, és ez az igazán nem mindegy. Jelenleg itt tartunk a fülkeforradalomban.

Mit kíván a magyar gyerek?

Tudjátok mi az a kívánságfa? Mert én tegnapig nem tudtam. Amikor az ovis öltözőszekrény tetején egy nagy dunsztosüvegbe állított csokornyi ágat pillantottam meg, kissé tanácstalan voltam, mi a csuda lehet ez.

Aztán jobban megnézve azt láttam papírdarabkák lógnak az ágakon, rajtuk kézírásos szövegek. Idézetek. A gyerekektől. Arról, mi a szívük vágya. Ez az újévi kívánságfa – mondta az óvó néni. Kicsit butának érzetem magam, hogy nem hallottam még erről a népszokásról, de hamar kiderült ez egy friss találmány. Azt hiszem igazából nekünk, szülőknek szereztek vele vidám perceket – kicsit gyerekek lettünk, ahogy kerestük a srácok kívánságait, aztán jókat nevettünk rajtuk.

Hogy mit kíván a mai gyerek, legalábbis mifelénk. Mire tippeltek?

Nem, nem legót, kisautót vagy babát – mint mi annak idején. Nem gazdagságot, gépkocsit, új ruhát – mint mi hajdanán. Utánunk vágynak, a figyelmünkre vágynak, a közös időre, közös játékra vágynak.

Ez a leggyakoribb kérés: „Játsszon velem sokat anyukám, apukám.”, „Legyen időm játszani.” „Sokat tudjak kirakózni, társasozni.”, „Mindennap legyen sok időnk játszani, sokat főzzön anya.”, „Szeretnék sokat játszani együtt a szüleimmel”. Nevettem jót, mindenki csak a szülővel akar játszani, a tesók valahogy fel sem merülnek. Na, jó egy helyütt igen: „Jó gyerekek legyünk, jó étvágya legyen a kistesómnak.” Barátokra viszont többen is vágynak: „sok barátom legyen.” olvasható néhány cédulán. És ami ritka ebben a korban és fejlett szociális érzékenységre utal egy helyütt olvasható ez is: „A gyerekek látogassanak el a gencsi otthonba.”

Szóval: megfontolandó dolog ez. Nehéz persze, munka és háztartás mellett szinte lehetetlen időt szakítani a kicsikre, még ha akarjuk is. Mire a gyerkőc hazaér kora este van, alig néhány óra marad a fekvésig, az meg nekünk is kellene, ugye? Valahogy mégis meg kellene próbálnunk, elvégre ezt kérik az újévre a kölykök. :)

(A fotók forrása: pixabay.com)