Kategória: czeglédy csaba

Tehénlepény

“Aki a csorda után megy, mindig szaros füvet legel.” – mondta a bukott választás után a szekszárdi fideszes polgármester kabinetvezetője, amit kiegészített a tolnai közgyűlés szintén fideszes képviselője is: “Ha a szart kocsival viszik, rögtön trágyának hívatja magát. Pedig csak szar marad.” – Az istenadta népet jellemezték ekképp, amely volt olyan elvetemült, hogy nem rájuk szavazott. Szemantikailag most nem mennék bele a trágya vs szar, ebből fakadólag Fidesz és az Univerzum többi része ellentétpár taglalásába, hanem inkább fütyörészek.

Tegnap Kövér pedellusról állapítottuk meg, hogy nem tekinti embernek azt, aki nem őhozzá hasonlatos, ma pedig újabb nyikhajokról derült ki, hogyan vélekednek azokról, akik nincsenek egy véleményen velük. Hogy ők mik, azzal most ne foglalkozzunk, mert nem méltóak arra, hogy a hajlékunkba jöjjenek, vizsgáljuk meg inkább, érdemes-e úriembernek maradni a vérzivatarban, azaz, leginkább azt, milyen harcmodor engedhető meg azzal, azokkal szemben, akik minket sem embernek, sem élőlénynek nem tekintenek, hanem csak ürüléknek, vagy azt csócsáló marhának.

Hogy mennyire érdemes úriembernek maradni, s erre nagyon jó alkalmat kínál nekünk a hétvégi Czeglédy ügy, a Momentum vs DK, illetve később a DK és az összes többi ellenzékiek konfliktusa, amely abból fakadt, hogy a Czeglédy ügyvédi irodát munkával bízta meg két budapesti kerületi önkormányzat. Fölvetül Kósáné Kovács Magda hajdani premisszája, miszerint “Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani”, ami nagyon jól hangzik, csak az a kérdés, igaz-e olyan helyzetben, amikor az embert szardarabnak tartják.

Ez nem érzékenység, hanem harcmodor kérdése, és a régi vesszőparipám, miszerint lehet-e tankok ellen csúzlival menni, illetve az az erkölcsi dilemma, hogy hasznos-e sportszerűen harcolni egy alávaló, semmilyen szabályt és törvényt be nem tartó ellenféllel szemben. Ha emelt fővel akar az ember meghalni, semmi akadálya a hősködésnek, ha ellenben győzni akar, akkor meddig mehet el az alávalóságban maga is. Ez igazi dilemma, ám, amíg ilyeneken morfondírozik az ember, hátba szúrják, megmérgezik és lebombázzák, mert ilyen világban élünk.

Nekem semmi bajom amúgy a momentumos lelkesedéssel és naiv, tiszta erkölcsű szabadságharcolással, de nem kellene magas labdákat adni az amúgy is túlerőben lévő, hangosabb és kegyetlenebb ellenérdekelt félnek. A Momentum és aztán a többi ellenzéki párt is azt kifogásolta, hogy a Czeglédy ügyvédi iroda megbízást kapott, amitől és amiből azt szűrték le, majd azt mondja a jámbor választó közönség, hogy na, ezek sem különbek mint azok. Értem én a dilemmát, de a jámbor választó közönség nagy részének ilyen erkölcsi fenntartásai nincsenek.

Ő momentán azoknak a sajtójából, akik amúgy őket egy szardarabnak vagy folyós tehénlepénynek tartják, arról értesülnek, hogy na, még alig is győztek, már marakodnak a koncon, vagy akármit ki lehet ebből hozni. Például, hogy a kecskére bízták a káposztát. Mert azok, akik Borkai milliárdos stiklijeit a magánbűnök körébe sorolják, azokat pedig, akik a szabályok megszegésének szándékától is irtóznak, aljanépnek tartják, más nem várható. Nem egy világban élünk, mintha másik bolygó lakói volnánk viszont ugyanabban a ringben, ami megértési nehézségeket okoz.

Mindeközben, ahogy szoktam, átmentem a reggeli kiflimért a boltba, ami kinyitott. Ha ez műhelytitok, akkor annyit elárulok belőle, ilyenkor, a boltba botorkálás közben szoktam elmélázni azon, meddig is jutottam az aznapi írásban, és a friss kifli szaga útmutatást is ad rendszerint, hogy merre tovább. Máma ez elmaradt, mert nem volt olyan erő, amely kisegített volna abbéli zsákutcámból, hogy sikerüljön végérvényesen eldönteni, meddig, a szabályok megszegésének mely pontjáig lehet elmenni a gonosz elleni küzdelemben.

Hozok egy példát, amin immár közel fél évszázada gondolkozom. Annak idején a kosárlabda ifjúsági válogatottal Románia ellen játszottunk, és az ellen soraiban volt egy aljas féreg, hogy máig megjegyeztem a nevét: Ermurache Florinnak hívták a mocskot, aki, amikor a bíró nem látta, agyon-vissza vert, ütött, bökött, mígnem el nem borult az agyam, és bele nem akartam rúgni, de elugrott. A bíró ezt észrevette, az edzőm lecserélt, számon kért, hogy ez mi volt. Mondtam neki, nem hagyom magam szó nélkül agyonverni. Erre azt válaszolta, aki a hazájáért nem képes erre, nem méltó a címeres mezre.

Ez az Ermurache röhögött, én meg majdnem ötven éve gondolkozom, kinek volt igaza, és mit kellett volna másképp csinálnom, de nem jutok dűlőre azóta sem. Ez a mai találós kérdés gyerekek.

Életünk a feudalizmusban

A tekintetes országgyűlés megkezdte a lex-Czeglédy tárgyalását, amelyen a fideszes fiúk nagy lihegve vettek részt, az otthonápolási díj emelése ellenben nem érdekelte őket egyáltalán. Ebből is látszik, mik a prioritások, mely ügyek fontosak a hatalomnak, s melyek nem. A bebörtönzés-bosszúállás inkább, mint az elesettek gyámolítása, de háborúban így is kell ennek lenni, mert tartósan beteg emberek nem tudják védeni a határt. Ez itt nem Athén, hanem Spárta, Orbán már vödrönként összehordta a Tajgetoszát, momentán azt nézegetik, kit hajigáljanak a mélybe le. Czeglédyt mindenképp akarják, de nagyon.

Van ez a Halász Jánosuk nekik, a frakciójuk szóvivője, aki sok szép percet szerzett már nekünk, és ezúttal sincs ez másként. Most épp arról értekezett, meg kell akadályozni az ellenzéket, hogy a köztörvényes bűnözőket kimenekíthesse az igazságszolgáltatás elől. Erre a fölhorgadásra az adott okot, hogy Czeglédynek meghagyták a mentelmi jogát, amit a Fidesz elvenne. Megér nekik egy egész törvényt, buzognak is rajta, sertepertélnek, monyolnak, mert ezek ilyenek. Cinikusan és mellékesen lehetne egy lex-Polt is, mert főügyész elvtárs meg tömegével menekíti ki a csürhe köztörvényes tagjait az igazságszolgáltatás elől.

Azon most ne ábrándoljunk, hogy voltaképp senki nem köztörvényes addig, míg a bíróság azt nem mondja rá, hogy bűnös. A különbség az a fideszesek és a halandók közt, hogy például én bármikor lehetek rabláncon. Elég, ha rosszul áll a szám, és nem tetszik a pofám a kedves vezetőnek, míg ellenben bármely fideszes lophat, csalhat, hazudhat mindaddig, amíg ilyen aljas, mint például ez a Halász is. Viszont ha a lojalitása csak egy kicsit is megkérdőjelezhető vagy saját erőből nagyobbra nő, mint az a központi bizottság számára kívánatos, abban az egy esetben kilőhető, lehúzható a klozetten, mert egyedül a kedves vezető döntheti el, ki milyen helyet foglalhat el a sakktáblán.

Simonka György is valami ilyesmi bűnökbe eshetett, hogy ott fekszik az áldozati oltáron. Rá már törvény sem kell, mentelmi jogfosztottan várja a sorát. A birodalomban azonban olykor nehezen terjednek az információk, vagy a helyi félelmek nagyobbak az országosnál is, ez nem tudható. Mert ezt a Simonkát, kitüntették, miközben – a’la Halász – köztörvényes bűnöző, és azért ez már delikát dolog, olyan ugarosan stramm. A Dél-békési Többcélú Kistérségi Fejlesztési Társaság kitüntetését vehette át, amit a környékbeli polgármesterek egyhangúlag neki ítéltek meg. Ezen lehet röhögni és szörnyülködni is, de nem érdemes.

Azon azonban mindenképp megéri elgondolkozni, hogy a jelenség nem egyéb, mint a magyar, XXI. századi feudalizmus ékes bizonyítéka. Simonka György a helyi kiskirályságban élet és halál ura volt – ezek szerint még mindig az -, a helyi polgármesterek hozzá lojálisak, neki tettek hűségesküt. Orbán onnan messzire van, őt imádni lehet, de a polgármesterek nyamvadt élete Dél-Békésben Simonkától függ, s hiába rohad már félig a börtönben, őt tüntetik ki, neki adóznak, mert mit lehessen tudni. Ha majd új kiskirály jön, ő kapja a plecsnit. Elképesztő ez a szervilizmus, és megdöbbentő az a jogbizonytalanság, ami kies hazánkat jellemzi.

Olyan ad hoc a törvénykezés, az ítélkezés, amit az határoz meg, hogy a kedves vezetőnek milyen kedve van, vagy épp mi áll érdekében vagy mi nem. Ezt úgy nagyjából tudtuk eddig is, ami miatt ez az egész mégis megért egy dolgozatot, az a Dél-békési polgármesterek lelkivilága, amely ilyen nevetséges kitüntetésekben manifesztálódik. Lehetne ezt szerteragozni, ahogyan fölépül a hűbéri rendszer, de minek. Működik fentről lefelé, Orbántól elindulva és a közmunkásban véget érve, s ebben a képtelen világban két kimenetel van: beállsz a sorba vagy megdöglesz. Jellemes hulla leszel vagy jellemtelen kiskirály a szemétdombodon. Tessék választani, még a felvonulók is kérhetnek.

Az állam, a bírák, meg a Kövér

Kövér László különös dolgot mondott. Bár ez manapság nem újdonság Kövér házelnöknél, olykor, mintha ellenőrizetlenül törnének elő belőle a szavak, mindenféle kontroll nélkül osztja meg hallgatóságával agyának és lelkének elképesztő tartalmait. Mint elfojtott vágyak, tétova remények vagy kőkemény kívánalmak, úgy dől ki belőle az ifjúkori kommunista, hogy a rend, amit óhajtana, MSZMP alkalmazott korában ivódott volna bele, és kívánkozik megint újra a hősi időkbe.

Mint most is, midőn állam, bírák, bíráskodás és függetlenség vagy függőség sajátos szimbiózisáról ábrándozott, túlmutatva minden jogállami fékeken. Hogy, ha az uniós bölcsek ezt az egy gondolatkísérletet megcsócsálnák kicsit, legott írnák a pártjának, Kövérnek és az egész hóbelevancnak együtt az elbocsátó szép üzenetet kifelé nemcsak a Néppártból, hanem az egész nyüves civilizált világból is. Hogy a távoli sztyeppéken pihenjenek meg, ahol Orbán épp most tanulmányozza a diktatúra betonzásának alkímiáját.

Azt mondta ez a Kövér tehát az alkalomból, hogy százötven éve fogadták el a magyar bírói függetlenséget garantáló törvényt, hogy “a bíró nem lehet független az államtól”. Mindez sok mindenre magyarázatot ad, amin az ember eddig csak csodálkozott, hogy ezt most hogy. Mert – bár ez nem épp meglepő -, az alapizéjükkel is szembe megy, amiről Kövér elvtárs itt ábrándozik, abban ugyanis szerepel, hogy a bíróságok más hatalmi ágaktól független, politikailag és világnézetileg semleges, önálló hatóságok. S az is, hogy a bírói hatalom egyetlen korlátja a törvényeknek való alárendeltsége.

Továbbá még tíz alapelvnek is meg kell felelnie a bíróknak és bíróságoknak. Ezek között szerepel témánkba vágóan a bírói függetlenség elve és az igazságszolgáltatás bírói monopóliumának elve is. De nem találhatni ezek között semmiféle államtól való függésre utalást. Az államhatalom pillérei ugyanis a törvényhozó hatalom (nálunk egyelőre még országgyűlés), végrehajtó hatalom (kormány) és a bírói hatalom. Így, jól elkülönítve egymástól, mert ez a modern demokráciák működésének alapelve, s ha a három közül csak kettő is egy kézben van, az önkényuralmat szül.

Például, ha a végrehajtó hatalom a maga kedve szerint változtatja meg a törvényeket, vagy a befolyása alá vonja az igazságszolgáltatást, mint sajnálatos módon Magyarországon ez felütötte a fejét. És ha ezen túl Kövér nyíltan az államtól függő bírákról ábrándozik, akkor világos, hogy szeretne elevezni a modern demokráciák ingoványos vizeiről, hogy egyszerűbbek legyenek a dolgok, és ne ítélgessenek mindenféle felügyelet vagy instrukció nélkül a bírák. Mint például Czeglédynél kísérleteznek vele, ami szintén szembe megy egy alapelvvel, mégpedig a tisztességes eljáráséval.

Egyébiránt a legelképesztőbb, hogy Kövér elvtárs pont ez ünnep alkalmából ábrándozott a bírák korlátozott függetlenségéről, mert százötven évvel ezelőtt épp a középkori állapotokat szüntette meg a bírói függetlenséget garantáló törvény. Azt a kort, amikor a hatalom egyszerre jelentett igazságszolgáltatást és közigazgatást, amikor a gyakorlat szerint az igazságszolgáltatási hatalom azt illette meg, akinél a hatalom egyébként is volt. Ennek megszűntét ünneplendő álmodta vissza magát ugyanoda ez a mi derék pedellusunk, hacsak nem közelebbi időkbe, amelyeket az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete munkatársaként módja volt tanulmányozni.

„…Cseri Jancsit, egy húszéves parasztfiút, a kocsmában tartóztatta le az ÁVO. Barátai, akikkel mulatni ment, régi katonanótákat énekeltek, mint például „Horthy Miklós katonája vagyok” kezdetűt, meg hasonlókat. De mindezt Cseri nem tudta, mert tökrészegen hevert az asztal alatt. Társait a helyi csendőrségen felpofozták, s aztán elengedték, őt pedig felküldték a budapesti ÁVÓ-ra. Cseri zsebében őrizte internálási végzését, mely így szólt: „Kocsmában mulatozott barátaival, akik demokráciaellenes nótákat énekeltek. Bár bebizonyosodott, hogy Cseri részegsége miatt a dalolásban nem vett részt, feltehető, hogy józan állapotban velük énekelt volna. Fentiek alapján úgy kellett határoznom, hogy Cseri Jánost a magyar állam biztonsága érdekében hat hónapra internálom…”

Ezt Faludy írja, viszont Bagi Veronika idézi (Koncepciós perek Magyarországon a kommunista diktatúra alatt, Bagi Veronika, Budapest, 2015.) annak alátámasztására, hogy az államtól függő bírák munkálkodásában hogyan jelent meg a rendes, alapelvekre épülő eljárás hiánya, valamint a rendszer kiszámíthatatlansága. Veszélyes dolgok járnak hát Kövér elvtárs fejében, ami kiderül, ha meggondolatlanul elszólja magát.

A gyakorlat azonban ennél is sötétebb, mert például az 1956-1963 között zajló politikai perek idején a kor „törvényalkotója”, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa az egyszerűség kedvéért kivette ezt a terhet az Országgyűlés hatásköréből és törvényerejű rendeleteket alkotott.

Nem is kell annyira messzire mennünk, mert szintén Czeglédy esetében láthattuk, ahogyan a Fidesz, mint a kor törvényalkotója, a bíróság helyett kimondta az országgyűlésben a bűnösséget. Kövér sötét ábrándjai tehát nem is annyira ábrándok, viszont tényleg éjszínűek, és egészen közel vagyunk a százötven éve túlhaladott középkorhoz, amikor is – mint emlékezhetünk – az igazságszolgáltatási hatalom azt illette meg, akinél a hatalom egyébként is volt. – És ezek egyáltalán nem tréfadolgok. Nagyon nem.

Minden hazug, mindent szabad

1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésén egy eszelős tekintetű, szakállas fiatalember sok népek előtt nagy hangon követelte az orosz csapatkivonást az országból, miközben azok már rég úton voltak, poroszkáltak elfelé nagy szomorúan. Csattogtak a megrakott vonatok Záhony irányába, és a sok hülye népek mégis azt mondták, hú, de tökös ez a gyerek, holott csak hazudott Soros György pénzén, aki kitartotta, nevelgette, most meg így járt, ahogy, hogy kígyó lett belőle.

1989. június 16-ig egyébként a Magyar Televízió – mint utóbb kiderült – hatszor tudósított már a ruszkik eltakarodásáról, ötször a Híradóban, egyszer a HÉT című magazinban, de erről a népek nem nagyon vettek tudomást. Épp szülték meg az új istenüket, holott róla már Nietzsche nagyon régen megmondta, hogy halott, de a népek ezzel sem törődtek. Így esett, hogy 2109-re Nagy Imrét is elimporította a lánglelkű eszelős, az oroszokat pedig visszahívta, és most már tényleg saját erőből, a maga gyönyörűségére.

Mindeközben 2017. június 13-án őrizetbe vették Czeglédy Csabát, mint láthatjuk, majdnem napra pontosan huszonnyolc év különbséggel az első ordas hazugság után. Az eltelt idő alatt a szakállas fiatalember megöregedett, eltrottyosodott, szemének eszelőssége viszont megmaradt, és ráadásnak elült a lelkében a gonoszság, ami akkor, ha időközben egy ország ura lett az ember, nem jó párosítás az álmoskönyvek és a józan megfontolás szerint sem.

Tegnap pedig az derült ki, minden bizonnyal Czeglédy őrizetbe vétele olyan politikai játszma csupán, mint az oroszok eltakarítása, ocsmány, hatalmi hazugságok része, viszont itt egy ember életéről van szó, ami nem tréfadolog. Azzal nem szokás szórakozni, hacsak nem véres kezű diktátor, vagy kereszténydemokrata imádkozó sáska az ember, ez utóbbi minden erkölcsi felszereltségével, ami, ugye, nullának tételezhető, de még vizsgálat tárgyát képezi. Lehet, hogy a rovar emberibb a trottyos eszelősnél.

Czeglédy cége az Európai Unió Bíróságán pert nyert a magyar állam ellen ugyanis, az ítélet szerint a cég az uniós irányelvek szerint járt el, és jogosan nem fizetett be majdnem egymilliárdnyi áfát. Az ügyészség, amely elrendelte Czeglédy őrizetbe vételét, minden bizonnyal tudomással bírt a jogvitáról, ennek ellenére letartóztatták Czeglédyt, ami így, ennek fényében erősen politikai színezetet kap, és bizonyság arra, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak, illetve, hogy az eszelős trottyoson nincsenek már fékek egyáltalán.

Ezzel párhuzamosan, koronaként mintegy erre a gyalázatra, a nemzet veje is zavartalanul állhat tovább a saját lábán, hiszen a magyar állam, amely maga az após, azaz Orbán Viktor, visszavonta a lámpás biznisz uniós támogatási kérelmét, hogy az OLAF buzgólkodása – amely rendszerszintű korrupciót állapított meg – okafogyottá váljon. Ez egy stadion árába, tizenhárom milliárdba kerül a költségvetésnek, azaz neked is, én nyájas olvasóm.

Mondható volna, mi ebben a vaszisztdasz, ezt mindenki tudja, és ez momentán igaz is. De nem is a hírhozó szerepében óhajtok itt tetszelegni, hanem rá szeretnék világítani néhány összefüggésre és az ezekből fakadó cselekvések szükségességére. A helyzet, amiben benne csücsülünk szügyig, olyképp sajátlagos ugyanis, hogy megszűntek bizonyos állampolgári kötelmeink. Erősebben úgy is mutathatnám, ha a hatalom azt tesz, amit csak akar, akkor az alattvalókon sincs semmiféle zabla.

Nem öncélúan, l’art pour l’art, a lázadás öncélú gyönyöreiért, hanem, mert ezt követeli a megfontolás. Példáimból ugyanis kitetszik, itt, minálunk, Neriában már nem arról van szó, hogy a törvényeket áthágják, hanem úgy tesznek, mintha azok nem is léteznének egyáltalán. Papíron tán van valami, de senki nem törődik vele, zűrzavar van és összevisszaság, tohuvabohu, vagy, ha a héber gyökerekig visszanyúlunk, tohu va-bohu, azaz puszta és üresség.

Ez mindkét olvasatban az őskáoszt jelenti, amelyben az életben maradás egyetlen esélye, ha ezt, és legfőképp ennek okozóját megkötözött kézzel bírjuk rá arra, hogy a bíróság előtt egyszer az életben mondjon igazat. Jelenleg ugyanis a ruszki lódítástól odáig jutottunk a valóság sajátos értelmezésében, hogy már minden hazug, következésképp mindent szabad. Nekik is, a logika törvényei szerint viszont akkor nekünk is, hogy kilegyen a karma kényes egyensúlya.

Nincs törvényi és etikai gátja a gonosz eltakarításának, s ami a legszebb az egészben, ezeket épp OVM rombolta le, csak ezt még képtelen felfogni, vagy nem akarja. Ha úgy tetszik, rohanunk a forradalomba, ennek objektív feltételei már rég adottak, csak azért állnak még a falak, mert mindenki azt hiszi, vannak még játékszabályok. Mint látszik, ilyenek nincsenek, s ha valakiben spirituális fékek működnének, akkor, ha már Nietzschével kezdtem, vele is fejezem be: “A világ gonoszságára Istennek egyetlen mentsége van -, hogy nem létezik.”

Ilyeneket mondott nagy bölcsen ez az ember, és innen lehet elindulni. Ez az új kályha.

Az egyes számú fogoly

Már több mint egy éve volt itt ez a fogoly. Bár nem is volt igazi fogolynak nevezhető, mert előzetesben ült, és ilyet sem látott még soha Dezső, a foglár, ilyen hosszú előzetest, pláne, hogy igazából nem is lehetett tudni, mi a bűne neki. Ki nem hallgatták, semmit sem csináltak vele, csak volt itt, foglalta a helyet, és egyfolytában figyelni kellett, ez volt a direktíva, és ez az agyára ment Dezső, a foglárnak. És igaza volt abban, ha nem is tartotta igazi fogolynak.

Egy hibátlan, tankönyvi rab az csíkosban van vagy tábori szürkében, cigarettát kunyerál és várja a beszélőt. Ez meg fehér ingben urizált itt neki, nem bagózott és választékosan beszélt, hallatlan. Ehhöz senki nem jöhetett az ügyvédjén kívül, azzal pusmorogtak, különben meg csak olvasott a fehér ingjében reggeltől estig. Mi a szart lehet olvasni annyit, annyi betű nincs is a világban, amennyit ez elolvasott. Így vélekedett Dezső, a foglár, és innentől érthető, ha növekedtek benne az indulatok az egyes számú fogollyal szemben.

Mert csak így nevezte már, ennyi hosszú idő után, és tele volt ellenszenvvel iránta. Ez nem emberi gyengeség volt, hanem inkább szakmai indulatnak lehetett nevezni, mert, lássuk be, nem mindennapi történet volt ez, és Dezső, a foglár kínosan volt, ha valami nem a napi rutin szerint alakult. Elmúlt tőle a komfortérzete, fölfúvódott a gyomra és szorított az öve, sőt, valami miatt viszketni is kezdett a legváratlanabb helyeken, és vakarózni volt kénytelen, ami kínos volt a többi fogoly és a főnökei előtt.

Egyik nap, kedd volt, azt hiszem, nappalos volt Dezső, a foglár. Jól bereggelizett, pörköltöt, hogy bírja a műszakot, beült az irodájába, és nekilátott a figyelésnek. Nézte a monitorján az egyes számú foglyot, aki ott olvasott neki a fehér ingjében zavartalan nyugalomban. Hat óra is alig múlt, amikor Dezső, a foglár megint fölfúvódott, ettől fészkalódni kezdett, és látta, hogy az meg csak olvas. Nem tudta, miért, de kiment, odament a zárka ajtajához, és a kémlelőn nézte. Olvasott.

Aztán nem bírta tovább, elővette a kulcsokat, és berontott. Már az is baj volt, hogy az egyes számú fogoly lassan és nehezen vágta vigyázzba magát, és azt a kurva könyvet még mindig, eközben is szorongatta. Makulátlan volt a fehér ingje neki, meg, mintha most jött volna a fodrásztól. Köszöntött, és nézett az ártatlan, bánatos szemeivel, ami még pláne ingerlő volt. Dezső, a foglár körülnézett, és poklokat látott, meg Szodomát. Halomban álltak a könyvei.

Nekilátott számolni, hogy aszongya, egy, kettő. Kis szünet, és fölsóhajtott, elcsodálkozott: mennyi! Mennyi sok könyv. Látta, hogy itt szabály van sértve, ebből jegyzőkönyv lesz, szabálysértés, fegyelmi, ilyenek. Vette a tollát kéjes vigyorral, a na, most megvagy mosolyával, és csodák csodája, egyből elmúlt a puffadása. Így fedezte fel bajai okát, ezért szakmai indulata, rendféltő fölhorgadása kiteljesedett, és egy jól irányzott kérdésben csúcsosodott ki.

– Hány könyve van magának? – ezt sikerült összehozni.

– Nem tudom. – felelte a fogoly, ami kihozta a béketűrésből a foglárt, és fölcsattant.

– Ne pimaszkodjon itt nekem, számolja meg!

A fogoly rakosgatta a könyveket, a foglár megint nekilátott, egy, kettő, mennyi, és itt elakadt. Idegesítette magát nagyon, míg a másik a végére ért a számolásnak, dobolt az ujjaival, és újra kérdezett.

– Mennyi?

– Harminckilenc. – mondta a fogoly, és Dezső, a foglár már nyeregben érezte magát, érezte mintegy, a vérszagot, és innentől nem volt megállás.

– Szabályellenes. – elégült ki először a foglár, de még rárántott.

– Maga borostás is. – szúrta oda – Ez is szabályellenes.

– Három napos. – próbálkozott a fogoly, ám a foglár közbevágott.

– Ne feleseljen, ne felsőbbrendűsködjön itt. Kirágja itt nekem magát a falon, aztán senki föl sem ismeri. – így mókázott – Jegyzőkönyvezzük.

– Már ne haragudjon…- így kísérletezett a fogoly, de ezzel magára hozta a foglár egy év alatt fölgyülemlett összes szakmai indulatát.

– Fogja be a pofáját! Szőrös, sok a könyve, és a párnája is hogyan áll. – emelte négyzetre a dolgokat Dezső, a foglár.

– Hogyan? – értetlenkedett a fogoly, de már elszabadult minden.

– Szemtelenkedik. Jegyzőkönyvezzük. Kajla a füle. Fölírjuk. Nem tetszik a szeme színe. Megjegyezzük. Értse már meg, maga barom, azt csinálok magával, amit csak akarok. Érti? – ült bele a nyeregbe a foglár teljesen.

– Nem. – válaszolt a fogoly, de fölöslegesen teljesen, szavak itt már nem játszottak ugyanis, csak a pőre, kegyetlen élet.

– Na, ügyvéd úr…- mondta gúnyosan a foglár – kiszórja a könyveit, nekiáll klozettot súrolni, megborotválkozik és befogja a pofáját. Jó lesz így? – ömlött el a szadista lelke Dezsőnek, a foglárnak, de a fogolynak szeme sem rebbent.

– Nem. – csak ennyit mondott lakonikusan, és Dezső, a foglár érezte, hogy megint puffad, viszket a háta, guvad a szeme és mindjárt elájul.

– Na, majd a fegyelmi tárgyaláson, s aztán. – ennyit préselt még ki magából, kitántorgott a zárkából és hasra esett a folyosóra szórt könyvekben. Káromkodott, valahogyan bejutott az irodába, és remegő kézzel nekilátott jegyzőkönyvet írni a kihágásokról. Folyt róla a víz, és látta ám a monitoron, hogy az egyes számú fogoly áll a cella közepén a fehér ingjében, és fütyörészik.

– Rohadék. – ennyit préselt ki magából Dezső, a foglár, és elöntötte a tehetetlen fölöslegesség iszonytató érzése.

Szennyes

Egy bizonyos Hidvéghi Balázs, aki Pártunk kommunikációs igazgatója, azt üzente Soros Györgynek, hogy tartsa meg a szennyes pénzét, mintha épp rá szeretné tukmálni, úgy tűnik ki ebből a dumából. Ilyet azonban én nem hiszek, hogy ez a Soros a Hidvéghi vonyójába óhajtaná tűzni-fűzni az ezrest, amit ő nagy büszkeséggel, a megsértett, dolgozó ember jogos öntudatával utasítana vissza. Ilyenről nincsen szó, viszont a szájunkig ér már a sár, mint kitetszik ennek az elvetélt dzsentrinek a dumájából, a gh-jával a végén.

Kommunikáció az sokféle van, az is az, amikor a víziló pergő farokkal szarja körbe a körötte elterülő vizet, ezzel jelezve birodalmának határait. Vagy épp, amikor egy ordas összehugyozza a kerek világot, szintén a vízilóéhoz hasonló célzattal. Mert bonyolult dolog ez a szemiotika. Nem is azért találták ki, hogy az ilyen Hidvéghiek otthon legyenek benne, viszont sok minden kikövetkeztethető általa. Például az, hogy nem kéne kommunikációs igazgatónak híni olyan manusokat, akiknek fingja nincs a szavak jelentéséről és messze ható bonyolultságáról.

Mert mi jut eszébe az egyszerű proletárnak, midőn Hidvéghi et. dörgedelmei eljutnak satnya tudatához? Hát, hogy melyik ifjú demokrata nézegette Oxford ódon falait sorosista pénzből, és melyik bimbózó párt vett nyomtatót ugyanebből. Hát perszehogy az óvodás demokraták, akik a kantáros rövidnadrágot odahagyva ilyen rosszul szabott öltönyökben visonganak. Mert ezt például, amit ez az igazgató itt összedelirált, azt másnak nevezni nem lehet. A hívek ettől ugyan boldogok lehetnek, de okosak nem, másrészt pedig rohadt unalmas már, de mit lehessen tenni. A diktatúrák építésének megvan a módszertana, csak azt követik a reszketeg fejű fiatalok.

Viszont nem érne egy szót sem, ez az egész, már oda-vissza fújjuk a leckét, ha nem támadna bibliai érzete az embernek, olyan babitsi értelemben, hogy aszongya: “Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák.” – Ezt például Jónás istene mondta, körültekintve azon, mivé lett, amit oly nagy buzgalommal teremtett meg. S ha ennek a Sorosnak volna arra érkezése, ugyanezeket a szavakat mondhatná el, meg még, hogy kígyót melengetett a keblén. De le sem szarja ő az ilyen Hidvéghiket, viszont mi élünk velük együtt, s nem ő. Az a baj.

A Natgeón most mutogatnak egy műalkotás-sorozatot “Diktátorok kézikönyve”, azt hiszem ilyen címmel, de ez nem biztos. Az azonban igen, hogy ebből megtudható, egy bizonyos ponton szükségszerű természetességgel működik együtt minden rezsim az alvilággal, mint ez a miénk is teszi most épp, ha már a szennyes pénzekről ejtett szót a “kommunikációs igazgató”. Mert ahogyan Sorost nyírják mindenféle aljadék eszközökkel, úgy teszik ezt Czeglédy Csabával is azzal a különbséggel, hogy ő már a kezükben van, és éppen készülnek kitekerni a nyakát. Viszont az ő sorsa figyelmeztet arra, hogy így járhatsz te is, meg így járhatok én is. Itt tartunk most a történetben, és még a “Stop Soros” meg sem született. Majd aztán.

Visszatérve ehhez az alvilághoz, ez meg azért jutott az eszembe, mert a saját szememmel olvastam, meg a rojtos füleimmel hallottam, miszerint a Zuschlag most meg a koronatanú, azt kreál belőle a TV2, amely minden aljasságra képes, erre is. Most ennek a Zuschlagnak a nevében hazudoznak össze-vissza. Például, hogy Czeglédy cipősdobozban szállította az áfacsalásból ellopott pénzt Gyurcsány Ferencnek, de szerintük ő pénzelte a jobbikos Rig Lajos kampányát is a tapolcai időközi országgyűlési választáson, miközben az MSZP embereként a párton belül kémkedett is a DK-nak.

Ilyeneket tud ez a Zuschlag, pedig alig is jött ki a börtönből. Ő bizonyára nem annyira öntudatos, mint ez a Hidvéghi, és nem mondja a Vajnának, hogy tartsa meg a szennyes pénzét, illetve hát, a miénket. Mert az is különbségnek mutatkozik a Soros és ezek között, hogy míg az öreg a sajátjából nem ad migráncsimportra, ezek viszont a miénkből, a lopottból vesznek maguknak ilyen Zuschlagokat. Mindebből az következik, hogy unom én ezt az egészet, és szennyesileg alámerülök J. A. csudálatos világába két sor erejéig, hogy “mint édesanyám ringatott, mesélt, és mosta a város összes szennyesét”, valamint: “a szennyes lé lapulva árad el, tajtékja föltűrt karján szárad el” Hát nem jobb ez, mint az ilyen Hidvéghik redves világa? Debizony, polgártársak, debizony.

Dézsma

Az újabb, és soha véget nem érő kétharmad első buzgalmában mit is tarthatott volna fontosabbnak, mint a kórházaktól visszaszedni a pénzt, ezzel párhuzamosan pedig az egyházaknak biztosítani az apanázst, amelyek ugyan nem Virág elvtársak, de biztosan kérnek valamit. Nem egyszer majd, hanem soha véget nem érőn.

Az adófizető polgártársak idén még előtte állnak az adó egy százaléka fölötti rendelkezésnek, s hogy, hogysem, ha a térdre csuhásoknak adakoznának, a nagyhatalmú NAV lehetővé teszi számukra, hogy a felajánlásuk ne egy alkalomra szóljon, hanem mindhalálig. A homlesszeket pátyolgató sorosisták javára ilyet tenni nem lehet.

A csuhásoknak szóló, sírig tartó adakozás vissza is vonható persze, de jure tehát semmi baj, csak de facto üli meg a lelkeket az iszap. Nem tudható ugyanis, illetve persze igen, hogy mért nyalja Tállai et. az egyházak valagát, és miért igazgatja vissza tündöklő országunkat a digitalizált középkorba. Az egyházuk az a kampányeszköz, amely az üdvözülést Orbán valagához köti, a kampány meg pénzbe kerül.

Kivethetnének tizedet is – magyarul dézsmát – az Isten munkájára való felajánlásként, amit például Aranyszájú Szent János keresztényi kötelességnek tartott. Igaz, még abban az időben, amikor piros pöttyös seggünkkel keleti rónaságokon nyargalásztunk, vagy épp a Szíriuszon volt a haligali. Viszont ez az adófajta minálunk éppen 1848 után szűnt meg, az összes aradi vértanú forog most tehát a sírjában.

Orbán azonban beteges vonzalmat érez a feudalizmushoz, ami berendezkedéshez ebben az országban ölég sokaknak nem fűlik a foga. Fideszék kurválkodnak itt a hittel, amire oly igen érzékenyek, pedig ez, ami itt van, nem nevezhető annak. Hite a totem előtt leboruló pápuának van, a magyar Béla nénik csupán egy félkatonai erőszakszervezet mórikálásának áldozatai.

Elmondhatnám a keresetlen véleményemet az egész ájtatos bagázsról, úgy is, hogy visítva szaladnának ki a világból, és mégis több lenne bennem a transzcendens mint az összes püspökökben együttvéve. De máglyára majd később óhajtok kerülni, most jó lesz a fekete autós fogda is egy időre. Az is eljő majd, ha kiteljesedik a téboly.

Máma azonban nem tartok hittanórát, hanem azon elmélkedek inkább, mire jó az, ha a manus úgy nyilatkozhat, hogy amíg meg nem murdel, a csuhások fixen kapják a lovettáját. Emögött, bár üldözési mániám még nem komplett, bizonyos listák készítésének lehetőségét tételezem. Nyilván lehet tartani, ki a jó keresztény és ki nem az.

A NAV jelen halmazállapotában sok mindenre alkalmas. Czeglédyket lehet vele lesittelni, régebben fideszes cégek lába nyomát eltüntetni, amikor a Lajos még nem világosodott meg geciileg. A NAV-al pokollá lehet tenni a keményen dolgozó kisember életét, nagyobb hatalom akármely perzekútornál.

De megint csapongok csak. Visszatérve a cinizmus bájos ösvényére azonban, arra veszettül kíváncsi volnék, hogy a nemzetvezető rendelkezik-e adójának egy százalékáról, s ha igen, mely felekezet javára. Hiszen, mint tudvalévő, száz gyerekét ezernyiféle első szentségben részesítették, a Gáspár meg most egyenest új egyházat alapít.

Az egész família ilyen ambivalens viszonyban van Istennel, amiben az a ciki, hogy a keményen dolgozó kisember szívja miatta a csöcsöt. Olykor nem mehet boltba vasárnap, máskor a mindenható nevével az ajkain kell teleszülnie a Kárpát-medencét, most meg egy életre nyilatkozni arról, hogy azokat tartja el, akik a templomok ajtaján óvnak az éhező embertársak etetésétől.

És akkor még csodálkoznak, ha az ember ferdén néz rájuk. Egyből eretnek, hitetlen, és nem magyar. Most durva vagyok, ha azt mondom, hogy tele van a tököm az egésszel? Döntsd el te, én nyájasom.

Szaros-e Budai Gyula gatyája?

Budai Gyulának válaszolni kell arra a kérdésre, rendszeresen törli-e a seggét, s ha nem, akkor a gatyája milyen mértékben szaros. Vonalkódos csupán, vagy már kopogósra száradt. Ki szokta-e mosni a száját, vagy érezni a leheletén a gyomra melegét, és a fokhagymás pirítós bukéját.

Ezek olyan fontos tudnivalók, amelyeket meg kell osztania a nagyközönséggel, hogy csekkolni tudják az e téren követendő magatartást, hogy részesei lehessenek a NER végtelen jótéteményeinek, és azt is érezzék, hogy nekik is annyi eszet adott a jóisten, mint az elszámoltatási biztosnak.

Minden jogom megvan Budai Gyula seggtörlési szokásairól információt nyerhetni. Legalább annyi, mint neki megtudni azt, Gyurcsány adott-e egy puszit az ügyvédjének, vagy, hogy kezet rázott-e vele. Közöm a gatyájához legalább annyi, mint amit ő megálmodott arról, kivel találkoztak ellenzéki emberek tegnap, azaz semmi.

És mégis kérdezek, mert ennyi jogom azért még van, meg azért, mert más metafora nem jutott a nyüves eszembe, amikor hírét vettem, miket delirált már megint össze ez a Gyula, akinek vagy büdös a szája, vagy nem. Megírta a Magyar Hírlap is, amit diktáltak neki, ím:

„Budai Gyula szerint az MSZP és a DK továbbra is falaz Czeglédy Csabának, ezért szólította fel arra Karácsony Gergelyt, a MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltjét, Molnár Gyulát, az MSZP, és Gyurcsány Ferenc, a DK elnökét, hogy mondják el, találkoztak-e, kapcsolatba léptek-e Czeglédy Csabával.”

Mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha Bayer módjára és az ő tollával látnám a kerek világot. Elküldeném ezt a Budait a jó édesanyjába miután lekurváztam, a fiacskájának pedig elmagyaráznám, mekkora egy barom, és megkérném, hogy dugjon föl magának egy szívlapátot, mielőtt tarkón baszom vele.

Hangsúlyozom, ezt a Bayer írná, ha lenne rá érkezése, énnekem nem ilyen mocskos a szájam. Ezért higgadtan csak annyit kérdezek a Budaitól – akinek vagy büdös a szája, vagy nem – mi a búbánatos köze van neki ahhoz, hogy felnőtt magyar férfiak péntek délutáni szabadidejükben kivel találkoznak és kivel nem.

A kiskutya csavaros farkával is randizhatnának, ha ahhoz lenne gusztusuk, és azért is, mert mondvacsinált indokokkal még nem zárták őket rácsok mögé, bár gusztusa Budainak erre nagyon lenne. Mégis baszhatja az egészet ez is. Észrevehetné, hogy a gazdája már le sem szarja őtet, nyolcadika után mehet a sarokra strichelni.

Akkor viszont csak a kapuzárási pánik – többrendbeli – indokolhatja, hogy ennyire degenerált. Ilyentájt szoktak a férfiak látványosan meghülyülni, mert úgy kikopik belőlük a tesztoszteron, hogy csak billeg a kajla farkuk, és ettől összeszarják magukat.

És máris választ kaptunk a kérdésünkre.

Feljegyzések az egérlyukból

Voltaképp a vak sors hozta így, hogy ezek négyen összekeveredtek valahogyan a városszéli ház első emeletén. Ha ábrándos kiskamasz leányok volnánk, akik kis piros szívecskékkel rajzolják tele az emlékkönyvük titkos, behajtott fülecskéit, akkor úgy is gondolhatnánk rájuk, mint akik úgy éldegéltek a létezés peremén, mint a rövidlátó hangya és a cimborái a kesztyű ujjaiban.

De nem vagyunk süldő lyánykák, következésképp egy vén homlessz összes cinizmusával mutatjuk be, mit csámpáztak össze ezek négyen élet címszó alatt az utóbbi fél évben, mivel dr. Cz.-t még a nyáron hűsölni vitték messzi tájakon. Mert akkor még kurvára sütött a Nap, és a fakabátoknak eszébe ötlött, hogy jé, ennek meg érzékeny a bőre. Vagy csak a fáraó nem nézte jó szemmel, hogy túlnyüzsgi magát.

Rohadt meleg volt tehát, amikor a halál szele először legyintette meg a lakókat, és először J.-nek emelte meg a kalapját egy telefon álcáját öltve magára. Ez a J. közel volt a hetvenhez, de még dolgozni járt alkalmanként, hogy élhessen kicsit. Nagy mahomet manus volt, aki minden műszak után összeadta a hurka ujjain, hogy hány tonnát mozgatott meg, és ekkor nagyon embernek érezte magát.

Ő nagyon szeretett élni, és tudott is a saját tempójában, fröccsöket gurgulázva a torkán, míg el nem fehérült a szája is neki. És ilyen ünnepeken, amelyek hétköznapok voltak valójában, óriási öblösséggel dicsérte a fáraót, és ócsárolta a vereseket, akikből tulajdonképp dr. Cz. is vétetett. De ezzel ez a J. egyáltalán nem foglalkozott, csak a nyári telefon után, de akkor nagyon.

Ez a dr. Cz. adott munkát ennek a J.-nek. Rendszeresen hívogatta a cége, hogy ide menjen dolgozni meg oda, az elcseszett nyári napon viszont jött a telefon, hogy ne menjen ez a J. dolgozni sehova, és soha már. Hallgatta ez a J. a Szokolján a Kossuthot veszettül, amiből is megtudta, hogy dr. Cz.-t nem azért vezették hosszú szíjon hűsölni, mert fölhólyagosodott a háta, hanem, mert szüzeket vacsorált.

Kicsivel később a riadólánc azt is kiderítette, hogy ezen a meleg napon a dr. Cz. által munkába küldött összes J.-t hazazavarták a szalagok mellől, a gyárcsarnokok hűvöséből, sőt azt is, hogy sem J., sem a hasonszőrűek nem kapnak többé semmilyen munkát, mehetnek tehát Isten hírével a vérveres nuniba.

J. amúgy is malacszerű szeme ekkor még jobban elkeskenyedett, és eszébe jutott, hogy ez a dr. Cz. jó ember volt, a maligánok alól előkotorta, azt is, amikor személyesen reklamált nála pár ezres miatt. Dr. Cz. pedig meglapogatta a hátát, szólt hozzá pár kedves szót, és tíz perc alatt a számláján volt az a nyüves pénz. Ilyenek jutottak tehát a szűkös eszébe, és még mindig szidta a vereseket.

Amióta dr. Cz. haligalizik a védett ojjektumban, azóta J. egy percet nem dolgozott, és rájött, milyen kurva szar, ha az ember nyugdíja nem elég az élethez. Cigiket kunyerál a telefonos nap óta, meg kis aprót fröccsre, hogy csinálhasson ricsajt. Nem számolgatja hurka ujjain a tonnákat, és megszűnt benne az élet. Működött ugyan, a fáraót még dicsérte, de teljesen kifakult a szeme.

Éldegélt aztán még az emeleten B., a hentes, a különálló kaszt. Mindig volt neki húsa, rogyásig, következésképp pénze is, amit módszeresen vodkába fektetett már reggel öttől. Úgy csillogott neki a szeme, mint valami fényes gomb. Nem törődött ő senkivel, szép csendesen és módszeresen itta szét a máját, és a kerek világ fátyolos ködként ingott benne a vodka, szalonna, böllérkés szentháromságában.

A harmadik lukban vegetált Cs., a kukás, a kiváltságos ember, mint hajdan a bakterek. Állami alkalmazottként, és pláne narancssárga mellényben, ami annyira tetszett neki, hogy le nem vette sohasem. De hiába intette őt. J. meg B., hogy ne zabáljon össze mindent, amit a kukában talál, ennek nem lehetett beszélni, holtan is találták egyik reggel az ágyában, mert elmérgesedett a vére neki. – Ezt J. magyarázta ilyen szakszerű alapossággal.

A helyére jött egy vasutas, tehát úr a maga módján, de mire odaért, már nem volt vasutas, hanem kocsmai kisegítő, de mire kicíhölte a cuccait, már az sem. Senki nem is látta őt, onnan lehetett tudni, hogy él, hogy a csikkjeit az utcára szórta, egész nagy halom volt két nap után az ablaka alatt. – Nem fog ez sokáig itt maradni. – Ezt jósolgatta J., aki, amióta munkátlan lett, nem csak csóró volt, hanem vátesz is, aki a fáraót dicséri minduntalan.

A negyedik M. volt, az operátor, aki három műszakban toszogatta a GDP-t, és mondani sem kell, dr. Cz. cége szerezte neki a munkát. De nem böcsülte meg magát, vagy a szalaghoz is hülye volt, de kibaszták, mint macskát szarni. Két hónapja kóvályog munka nélkül, szalad egyik munkaközvetítőtől a másikig, de hiába a jobban teljesítő világban. És nincs ott dr. Cz., hogy kisegítse őtet.

M. tehát be van szarva magunk közt szólván, és az várja, mikor kerül az utcára a lakásból is, amúgy is zavaros tudata teljesen leamortizálódott, agytörzsi működésre azért még futja neki. Így éldegélnek most ők négyen, a koldus nyugdíjas, a munkanélküli operátor, a titokzatos csapos-vasutas, meg a hentes, az élet császára.

Olykor összeadják a tudatukat, fölszorozzák, de akkor sem mennek semmire. Ülnek a jobban teljesítő világ kellős közepén, szemeikből süt a reménytelenség, amit egy dolog aranyozott be tegnap. Levelet hozott a postás mind a négynek, elsőbbségivel a fáraótól, hogy megvédi őket a Sorostól, olyat. De nem telt már egy rohadt tablettásra sem, hogy az örömhírt megünnepeljék.

Viszont, hogy teljes legyen a móka mára: a halott kukás is kapott levelet, hogy tudja tartani az irányt az angyalok között. Talán azért.

Amelyik belényúl

Kutyaszart loptak Nyíregyházán. Az úgy esett, hogy egy festékbolt szemeteséhez ismeretlen mókamester egy zsákot rakott le benne három festékes vödörrel, amelyekről később az üzlet tulajdonosa megállapította, hogy színültig kutyaszarral vannak megtöltve. Ám, hogy a kéretlen ajándék ne okozzon megoldhatatlan gondokat, arról egy másik, szemfüles polgártárs intézkedett, mert ellopta a vödröket, benne a cuccal, és most viszi.

Két tényállás forog fenn. Az egyik, hogy mit érdemel az a bűnös, aki más szemetesébe kutyaszart rakosgat, a másik pedig, hogy a szarlopásnak mi a büntetési tétele a bétékában. A kakaós csigáét meg a kósza rőzsékét már ismerjük, ilyen szarosra azonban még nem volt precedens. Törvényhozásunknak tehát ezzel is foglalkoznia kellene, mint például Czeglédyvel, mert úgyis kellően aljas és ostoba mókusok alkotják a grémiumot, a szocik meg mindig félrenyomnak.

Aztán itt van a lélek dolga. Hogy mi vesz rá valakit a kutyaszar kitartó gyűjtögetésére vajon. Jobb esetben a kedvenc négylábút óhajtotta tán szakralizálni a delikvens, hiszen ismeretes a jó Sziddhartha azon tétele, hogy neki a leggyönyörűbb hercegkisasszony sem kell, mert az is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel. Ezzel pedig a titokzatos alak, hogy kimerte a szart a kutyából, elemelte őt mintegy az anyagi világtól, és glóriát font buksi feje köré. Ilyen megfejtés is lehet.

Köznapibb gondolkozással azonban egészen egyszerűen debil volt a szarhalmozó. Ilyenekből annyi van az országban, mint hercegkisasszony a Burgban, hogy Svejkre is gondoljunk kicsit. Jól mutatja ezt, hogy egy iskolában felirattal hirdették: egy halotti anyakönyvi kivonatot találtak, amelyet a jogos tulajdonosa átvehet. Vagy egy útról szóló híradás, amely arról tudósít, hogy Pilisvörösváron egy kert töviben véget ér a bitumen, és a másik oldalán pedig folytatódik bukszusnyi hiátussal. Ők, ott így oldották fel a jogi problémákat.

Ezeket is tegnap lehetett olvashatni, amitől az ember azt hihette, hogy egy bohózat kellős közepén ücsörög, de mégsem lett tőle virágos jókedve. Például azért, mert ez a szarral telt festékes doboz megidézte benne Arany Családi körét: „…Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:/ Jaj! valami ördög… vagy ha nem, hát… kis nyúl!…” Azzal a továbbgondolással, hogy miként ordít fel a delikvens, ha meglátja/érzi zsákmánya tartalmát, esetleg azt is megengedve, hogy kifösti vele a nappalit.

Aztán ahogyan a ’zember tovább danássza magában Arany sorait, eljut odáig is, hogy „…egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek…”. Hogy tudjuk, kölökkorunk költeményében a munkában megfáradt szántóvető tér haza, ahol a sorok szerint hű asszonya sült vs. rántott csirkével várja őt. Aztán körülnéz a ’zember a százötven évvel későbbi hazában vacsorailag, hogy életforma-e az éhezés, mintegy passzió, ahogy Harrach et. azt elképzeli, és okos fejével biccent, nem remél.

Viszont, hogy a belenyúlásoknál maradjunk. A jövő héten érkezik mihozzánk uniós patások serege, akik NER szemszögből Soros utasítására vizslatják degenerált honunk közbeszerzéseit, amelyekről egészen elképesztő dolgok kerengenek kósza Magyar Közlönyökben. A patások sem tudják, mibe nyúlnak bele, de ha találnak valamit, morcosak lesznek, és fizettetnek. Ha sokat találnak, teljesen elzárhatják a pénzcsapot, amitől pedig a NER fejre állhat. Szóval érdekes dolgok várhatók eztán is, a magam részéről pedig csak nézem a mozit.