– Büszke legyen az a légy! – Ezt mondta a karvezető bácsi-elvtárs, midőn a szombathelyi 498-as számú úttörőcsapat – soraiban velem – bamba kóristái nem engedték ki kellően a hangjukat, készülvén a Daloló Ifjúság nevű pörformanszra, amelyen évi rendszerességgel tekintettünk bizakodva a jövőbe.
Azon az esztendőn, amely most eszembe jutott, Fehér Klára néni-elvtársnő „Úttörőinduló” című fergeteges hip-hopjával szerettük volna tudatni az elvtárs-bácsikkal, hogy ránk lehet számítani a munka frontján, ha nagyok leszünk, és az imperializmus elleni küzdelemben is, persze.
“…Büszke név az úttörő. Viharban edzett drága név. Ha hallod a szót: úttörő, nevedre százszor büszke légy!…” – Így szóltak az első taktusok, és a karvezető bácsi-elvtárs erre a mondat végi légyre mondta, hogy legyen büszke. Összehugyozta magát gyönyörűségében, és huncutul kacsintott, milyen kurvára humoros egy bácsi ő.
Tele volt a tököm az egésszel, viszont életkori sajátosságok miatt ezt nem tudtam ilyen karakteresen kifejezni. Csak nyüszögtem magamban annak jeleként, mennyire kontraproduktív a nevelés e sajátos válfaja, meg azért, mert fogalmam sem volt, hogyan kéne úgy büszkének lenni, hogy az megfeleljen az elvtárs-bácsiknak.
Ellenben a Fidesz tudja a titkot. Kiadták azt a sorvezetőt (is), ha összegyűjtötték a nyüves ötszáz aláírásukat, amely azt bizonyítja, hogy a népek mennyire imádják őket – meg a Viktorot -, akkor arra hogyan kell verni a nyálukat, hogy bizonyítsák a bambáknak: egy az Isten. Meg, hogy cukkolják az ellenséget. Azért.
Nem mindegy azonban, hogyan. A Facebookon kell dicsekedni az alábbi módon: „Vizuális eleme lehet a bejegyzésnek egy kép a képviselőjelöltről, amint gyűjti vagy tartja az aláírásokat, vagy mellette áll csapatával, vagy, hogy épp leadja (büszke hangulat uralkodjon a képen)”. Tisztára a Daloló Ifjúság légköre ez, és legalább annyira infantilis is.
És ezek fognak kormányozni minket. A tragédia azonban, amely megüli Magyarország homokos, vizes partjait, hogy a panelprolit ennyire tartják, és csak még nagyobb, hogy jogosan. Ilyen debil játékokkal férkőznek az egybites népek kajla tudatába, és meg is ragadnak benne visszavonhatatlanul.
Orbán karvezető-elvtárs sem bíz semmit a véletlenre, járja az országot. Tegnap épp Egerben sompolygott a ravaszdi, és ide-oda becsöngetett, mint a postás. Szíve joga, mielőtt nekem ugrana mindenki, hogy a Fletó is csöngethetne, sőt, a Vona is. De még a kiskutya vérveres fasza is rákönyökölhetne a csöngőre (ezt a vásznat levédetem), szóval nem ezért fáj.
Hanem a hülyének nézés. Hogy debil óvodásnak, jobb esetben dagadt úttörő-kóristának nézik az embert, és ebben a szartengerben dagonyáznak. Ugyanúgy nyüszögő-ótvar érzésem van, mint amikor a karvezető-bácsi-elvtárs kacsintott rám, hogy legyek büszke, mint valami leharcolt, pedofil sekrestyés. De hát, kit érdeklek én, és kit érdekel az a pár millió, aki emiatt a színjáték miatt szintén szégyelli magát?
Senkit sem, zakatol a gép. De láthatóan Orbán bácsi-elvtársat sem izgatja, merre jár, ha tudja egyáltalán, hol van. Isteni szerencse, hogy nem ugrik be neki egy emlék, és az ajtót nyitó, jól kiválasztott, leszedált és lobotómián átesett polgártársat nem úgy üdvözli: hello, röfi! Darab-darab, ugye.
Ha én lehetnék az előadás rendezője, akkor spontánul dobnám fel egy jelenettel, amelyben egyetlenünk rátenyerelne a csöngőre, majd a bokorban megbújva kilesné, ahogyan a választópolgár ajtót nyit, és nem a csínytevő gyerekek kurva anyját szidná, hanem elővenné a méhében megbúvó József Attilát, és könnyes szemekkel szavalna:
„…Kinek a szeme omló könnyü,/ elmenni annak ilyen könnyü?/ Mért bántsz? Én nem bántottalak!/ Versed csengése mért pereg?/ Ugy tettél, mint a kisgyerek/ ki becsöngetett s elszaladt…”
Ennek végeztével aztán Viktorunk előugrana rejtekéből, és azt mondaná, buncili, kuccs, mint a játékos kedvű nagyanyám, aki azt hitte, hülye vagyok, és ezzel szórakoztatott, miután elvette a feje elől a párnát, és meglett. Azt a kurva életbe, ha tetszenek érteni, mire is gondolhatok.