Ha így folytatja, Hadházyból legkisebb fiú lesz, csillagszemű juhász vagy szegénylegény, esetleg királyfi. Népmesei alak, a folklór része, a hős, aki szembe száll a hétfejű sárkánnyal, Döbrögivel és mindenféle földöntúli démonokkal. Szép ez, és szomorú nagyon. Ilyen mesehősök akkor születnek, ha a valóság amúgy kilátástalan, s ha másképp nem, legalább a képzelet világában állítja helyre a nép egyszerű gyermeke az óhajtott rendet, ami egyébként reménytelen.
Hadházy rendelkezik is a népmesei hős tulajdonságaival, építkezések fölött repked, filmez és fényképez, kiabál meg táblákat mutogat, a közönség pedig, mint a fostosok a bábszínházban, ordít neki, hogy mögötte van a gonosz, ezen túl azonban csak nézi a küzdelmét a sötét nézőtérről. Mert mi szeretjük, ha a harcainkat más vívja meg, szurkolunk teljes szívünkkel, de nem akarunk a mese világában lenni. Egy nagy matiné az egész világ nyalókával és gumicukorral.
Felnőttesebben és brutálisan fogalmazva, szeretjük más farkával verni a csalánt, iszonyodva nézzük, hogy Varju képviselőt a földön vonszolják, de nem segítünk neki. Csóváljuk a fejünket, azt mondjuk, hallatlan, micsoda egy világ ez anyukám, kérsz még egy zserbót? Pénzzel váltjuk meg a lelkiismeretünket, Hadházynak utalunk, hogy Kövért ki tudja fizetni, holott a Kövért kellene elzavarni, és máris nem kellene utalni. Azaz, a fejéről a talpára kéne állítani a világot.
A magyar ember – nem orbáni értelemben, hanem Arany János módján – nagylelkű és igazságos, jámbor és barátságos. Vagy nem. Ha el nem romlik, akkor igen. Megeteti az éhezőt, pénzt ad a szenvedőnek és üldözöttnek, bújtatja a menekülőt, szánakozik és együtt érez, viszont málé és passzív. Értsd meg, ennyit tudok tenni, de gondolnom kell a gyerekekre, még meglátnak, kibeszélnek, hogyan nézek a szemükbe aztán, fogjuk meg és vigyétek. Ez a magyar néplélek.
Szereti ő a szabadságot, de aktívan tenni érte nem mer és nem akar, így válik a külső szemlélő számára szolganéppé, holott csak lassú. Mindezen egyébként azért ábrándoztam el, mert tegnap Hadházy Ákos a Facebookon örömködött, hogy összedobták neki a büntetéspénzt, sőt, mint írta, maradt is belőle újabb táblákra, a cirkusz tehát folytatódhat, amíg hagyják. Csak addig. Mert például az ilyen örömökkel párhuzamosan tegnap Demeter Mártának a nyakára tették a kést.
Ő már vádlott a röpcsizős sztori miatt, de érte mégsem aggódik senki. Nekem sem ingem sem gatyám a képviselő asszony, csak őt sem kellene magára hagyni nyomorúságában, a monolit, gonosz és kérlelhetetlen hatalom jeges ölelésében. Csak ugye, rajta nem lehet segíteni a partvonalon kívülről, mert az ő leendő pörének nincsen számlaszáma. Varju képviselőének sem lesz, és aztán senkinek sem lesz, ahogyan ígérték, hogy egyesével vadásszák le az ellenséget, mert úgy egyszerűbb.
Ha már a meséknél tartunk, azokban van olyan is: csak a fejét, hogy meg ne sántuljon, valamint üsd, vágd, nem apád, ilyen cukiságok és ősi bölcsességek. De olyan is, hogy a sárkánynak mindig újra nő a feje, ezzel szemben és ehhez képest viszont a legkisebb fiú mindig győz és övé lesz a fele királyság. Ilyeneket meséltek az elgyötört apák gyermekeiknek, miután hazatértek az uraság földjéről, ahol halálra robotolták magukat. Mert az élet az ilyen, nem egy habostorta és nem is lányregény.
Már látom egyébként magamban a bajt, a hibát, hogy nem tudok örülni annak, dolgos népünk adakozott Hadházynak, hogy további pörformanszokat eszközöljön a parlamentben. Szép ez, jó is, csak olyan, mint amikor szintén dolgos népünk annak idején egész évben várta, mit művel majd a Hofi szilveszterkor, meghallgatta, nyugtázta, hogy jól megmondta nekik, majd másodikán elment dolgozni, megvette a begyűrűzés miatt megdrágult fröccsét, és a gőz ki volt eresztve.
Ennyi az egész. Ilyen párhuzamos az élet azzal a módosulással, hogy ma már miden nap lehet szilveszter, a jómunkásember pedig naponta nyugtázhatja jóváhagyólag, hogy ez a Hadházy jól megmondta nekik, a gőz ki van eresztve, a fröccs megíva, begyűrűzés nélkül is drágulva, mert magyarázni már nem kell. Ez ugyanis nem szocializmus, hanem feudális vadkapitalizmus fasizmussal elegyest, amit közadakozással legyőzni nem lehet.
Ennyit tettem ide “A tanú”-ból, de iderakhattam volna az egész nyüves filmet is, a képtelen párbeszédeket üregbőrről és ilyenekről. Mert, miután boldogan néztük, hogy milyen szörnyű kort hagytunk oda, hogy atyáinknak miben kellett élniük, most rémülten nézzük, hogy ez ugyanaz és ezek ugyanazok. Kövér Lászlónak mostanában nagyon kinyílt a csipája, és ez juttatta eszembe egy régi fenyegetését, amit a szocialistáknak üzent, s amely ez: “egyenként fogunk benneteket levadászni.” – Úgy látszik, elérkezett az idő.