Kategória: demokrácia

Most múlik pontosan

Holott semmi sem indokolta, semmiféle józan érv vagy megfontolás, csütörtökön megjelentek a katonák a magyar cégeknél, hogy ott csináljanak valamit, nem tudni mit. Péntekre aztán a katonák fölbukkantak az utcákon is, hogy “erősítsék a bizalmat a lakosságban”. Hogy kinek az irányában szükséges a bizalmat karabélyokkal noszogatni, ez is egy kérdés, amire soha nem lesz meg a válasz. Mindenesetre kitetszik az, hogy Orbán Viktor a kezdeti bénultság után nagyon belejött, felfedezte a soha vissza nem térő lehetőséget arra, hogy úgymond törvényekre hivatkozva vezesse be a diktatúrát, amit most lánynéven veszélyhelyzetnek hív.

Ahogyan kinéz, hétfőn megszavaztatja a parlamentben, hogy addig tartson a vészhelyzet, ameddig a kormány jónak látja, ami beláthatatlan veszélyeket rejt magában, a rendeleti kormányzásnak, amelyet ez jelent, soha nem volt jó vége, és nem is lesz. A katonák joghoz juttatása a gazdaságban, az utcára vezénylésük azt mutatja, hogy a járványt Orbán Viktor nem egészségügyi, hanem rendészeti feladatnak tartja, s míg kevéssé vagy egyáltalán nem törődik azzal, hogy legyen elég orvos, gyógyszer, teszt vagy akármi, ami elengedhetetlenül szükséges ilyen helyzetben, a figyelme nagyon is aktív, amikor arról van szó, hogy az állam felesleges erejét fitogtassa.

A járvány elleni küzdelem számára sajnálatosan azt jelenti, hogy katonák grasszálnak az utcákon, a saját szempontjából tehát helyesen mérte fel a helyzet súlyosságát, és rá jellemző válaszokat adott rá. A diktatúra kiépítése a lopakodó üzemmódból látványos szakaszába lépett, az egészségügyi vészhelyzet alkalmat ad arra, hogy olyan közjogi lépéseket tegyen meg, ami hatalmának bebetonozását szolgálja, s jóllehet, a helyzet nem indokolná, de lehetővé teszi. Itt tartunk most, szakértői megfogalmazásban ilyenkor a legtöbb fejlett ország jogrendje mentesíti a kormányt a legtöbb döntéshozási kötöttség alól, hatalmukat szinte szabályok nélkül gyakorolhatják.

Ez a megengedő meghatározás csak olyan országok lakosaiban nem kelt félelmet, amelyeknek vezetése eddig is a liberális demokrácia talaján állott. Ott azonban – és sajnálatosan Magyarország ezek közé tartozik –, ahol a demokrácia ilyetén gyakorlását elvetik, semmi sem biztosítja azt, hogy a különleges jogrenddel a hatalom nemcsak él, hanem vissza is él. A korlátlan hatalomgyakorlástól Orbánt eddig is csupán a még úgy ahogy meglévő fékek riasztották el, most viszont, ebben a helyzetben minden fék és gát átszakadt és megszűnt, fogalmazhatnánk úgy is, tényleg azt csinál, amit csak akar, és nincs az az erő, ami megállíthatná.

A hatalom lecsupaszodott. Itt áll előttünk pőre valójában, és katonákkal üzen a néptelen utcáknak, akik fegyverrel az oldalukon óvják a semmit, a lakosságra, az ő érdekükre hivatkozva önnön aljas céljait valósítja meg. Most múlik el végleg és pontosan a demokrácia utolsó maradéka is fékek nélkül, az orrunk előtt. Ha hétfőn korlátlan felhatalmazást kap a kormány, ami egyet jelent Orbán kontroll nélküli hatalmával, akkor a jövő héten eltemethetjük a 2022-es választásokat, eláshatunk mindenféle minimális ellenállást, mert a vírusra mutogatva és arra hivatkozva a lakosság védelmének nevében fognak sárba taposni mindent. Ez lesz.

Mi, sok emberek

Tegnap Orbán Viktor Mihály, akárcsak Nicanor atya Macondóban, kihörbölte a forró csokoládéját, és egy csöppnyit ugyan, de jól láthatóan elemelkedett az anyaföldtől. Így látott neki megváltói tevékenységének kéretlenül és gyalázatosan, mert azért van abban valami báj, hogy demokráciára oktatja Európát – szerintem. Pedig ezt tette, egészen szó szerint azt közölve a hallgatósággal, hogy “a demokrácia helyreállítása a következő hónapok feladata, amelynek a végére a jövő év elején esedékes európai parlamenti választásoknak kell pontot tennie”.

És ekkor nem szakadt le az a nyüves mennybolt, sőt, a böszme európai csinovnyikok sem röhögték el magukat, s mondták neki, hogy eredjen a francba, hanem udvariasan meghallgatták, s csak a bajszuk alatt dörmögték, hogy hát, hülye ez, és ebbe a jólneveltségbe dögölnek aztán bele velünk együtt. Ilyen komilfósak voltak ezek Münchenben is ’38-ban, és tudjuk, mi lett a vége, mint majd most is, hogy megüli a gonosz Európát, benne a magyarföldet, s így minket is, tehát elmennek ezek a susnyásba, annak is a retkes mélyire. Oda való az összes.

Politikus mind, lehet akár jól szabott öltönye rogyasztott gatya nélkül, akkor is, s játsszák itt nagykomolyan már évek óta, hogy kibasszák ezt a gnómot, akár a macskát szarni, aztán meg á, dehogy. Mert kell nekik az ő, meg a hordája szavazata a Dájcstomival az élen, Szájerig bezárólag, mert elkurvult a világ, csakszólok, dejszen úgyis tudod. Azt is mesélte még ez a mi tenyészpéldányunk, hogy ez az Európa nem hallja meg az emberek szavát, ettől pedig megbicsaklott, de baj, az nincsen, mert neki viszont van füle, hogy értse a ‘zembereket.

És ekkor sem mondták neki, hogy eriggyen má’ a picsába. Ilyet nem mondtak neki, sőt, gondolom, udvariasan tapsikoltak a rózsaszínű, puha tenyerecskéjükkel. Sőt, az sem ugrott be a csökött agyukba, hogy az ilyenek, akik megállás nélkül hivatkoznak a ‘zemberek szavára, végül vegzálják, aztán elzárják azokat, mint történik ez a mi civiljeinkkel és méla homlesszeinkel, hiába rázom én itt a ketrecem, és téped te is, nyájas tanulmányozó lélek. Nem maradt más, mint a soha nem volt Isten, és az elázott puskapor. És ennek a kettőnek a kombinációja nem egy nyerő páros, ezért ülünk a szar közepén reménytelenül.

Arról nem világosította fel ez a Cipolla a megdermedt ajrópaiakat, hogyan kell meghallani a ‘zemberek szavát. Tán kontinens-konzultációt képzel, levelet intéz az ötszáz millió emberekhez szerte a Gibraltártól a havas csúcsú Urálig, belakva mintegy a nem neki rendelt, de óhajtott világot. És a tehénpásztorok, valamint a beállt amszterdami hetérák bávatagon néznek, hogy mi van itt, s a friss, gőzüzemű megváltó levonja a tanulságot, hogy mit is akarnak, pedig még ők sem tudják. “Az emberek két dolgot akarnak: az egyik, hogy ne engedjünk be több migránst, egy nagyon erős határőrizetet akarnak. Valamint azt, hogy akik már bejöttek, azokat vigyük vissza.”

Pedig a Sancho Panzának és a Rózsa Sándornak egyáltalán nem ez jár a fejében. Az jár neki abban, hogy odavannak a vetések, meg, hogy nem borjadzik a Riska, bedöglött az autó, és megcsalta a felesége. Ilyen bajai vannak a ‘zembereknek, és ott tartunk, hogy ez a diabóló beléjük dumálná a migráncsot, mint tette azt a magyar lelkekkel is, hogy mindent megül már a téboly. S mindeközben a szijjártóval meg az összes kakaduval együtt verik a mellüket, és mimagyarokoznak, amit nagyon nem kéne. Nem mindenki trottyos gatyájú dagadt óvodás, és nem is rikácsoló kőbunkó. Viszont mimagyarok és a mi, sok emberek Európában megbabonázva nézzük/zik a cirkuszt, aminek nagyon rossz vége lesz. Ez ziher.