Béla másnap valóban visszatért, valami ócska suhogósban állított be a fröccsök urához, akiből, amint meglátta barátját az aluljárók népének ünneplőjében, fékek nélkül, ellenállhatatlanul tört elő az öblös röhögés, és még csak azt sem tudta észbe venni, hogy ezzel netán megsérti őt, mert a látvány mindent felülírt. Béla besuhogott az asztalához, és nem bántódott meg. Egyetlen mondattal szerelt le minden érdeklődést, mielőtt még megkapta volna az első beöntést, kijelentette, ami a rendőrségen történt, az ott is marad.
– Holnaptól én is ott kapargálom majd az avart. – Ezzel döbbentette le Béla a kocsmárost mégis, felrúgva az előbb mondottakat, és elmesélte, hogy pénzbüntetést kapott a pucér rohangászásért, és azt, mint valami hülye csekket, egyből be is váltotta közmunkára, mert ő ezeknek nem fizet. Ez volt az egyetlen indoka, de ez is épp elég alapos volt. – Mennyi? – Kérdezte a fröccsök ura. – Nyolc hét. – Válaszolta Béla, és a kocsmáros agyában csattogni kezdett a számológép, ami azt dobta ki, hogy még karácsonykor is nézegetheti őt az ablakon át. – Legalább jó levegőn leszel. – Mondta. – Legalább. – Felelte Béla, és átsuhant a homlokán valami kósza melankólia.
A bevonulás előtti napot hősünk révedezéssel töltötte, a légyszaros üvegen át nézte a teret, leendő száműzetésének helyszínét, ami csak három méterre volt a kocsmától, mégis egy világ választotta el tőle, mert azzal fenyegetett, hogy bekerül a darálóba, és a falu megeszi őt, megrágja, megemészti, majd engedelmes állampolgárként öklendezi vissza. Erre példa és minta volt a két közmunkás, a két régi bútordarab, akik már végtelen ideje sertepertéltek a Szentháromság szobor körül olyan tempóban és olyan kifejezéstelen arccal, hogy az óvatlan szemlélő a szobor részének vélhette volna őket. Lerítt róluk a metszés nélküli lobotómia, így lettek hű polgárai a hazának.
Látta ezt Béla is, érezte a veszélyt, hogy rohadt hosszú bír lenni az a nyolc hét, amit egy öt másodperces vágtáért kapott. Nem volt megfelelő az ár-érték arány, mint megállapította, főleg azzal a fenyegetéssel, hogy ő is belehülyül a saját forradalmába. Mégsem bánta meg, hiszen régóta megvoltak a módszerei, amelyekkel úgy kivonta magát a környező világból, mintha soha benne sem lett volna. Úgy döntött hát, élénk és szapora beöntésekkel edzi magát, hogy helyt tudjon állni a munka alapú társadalomban, csak azzal nem számolt, hogy a mai feledés holnap iszonyú vámot szed, ha egyáltalán föl tud kelni az ágyból, amit falevelekből és abroszokból vetett magának az udvaron, a cseresznyefa tövében, hogy csöndben beleájuljon a feledésbe.
A fröccsök ura is sejtette, hogy neki sem lesz egyszerű az eljövendő idő, de annyi mindenen ment már át barátjával a múltban, hogy a jövő sem hozhatott semmi meglepetést. Esetleg a töménysége okozhatott gondot, hogy Béla az összes hülyeségét egyszerre veszi elő, s főleg kint, a téren, így attól lehetett tartani, hogy az egész falu megkergül majd, és feje tetejére áll az elcseszett, zsírosbödön élet. Így telt el az éjszaka. Béla öntudatlanul horkolt az avarban, a rigók ott ücsörögtek a fején, mintha a sarokban álló vödör lett volna, és nem segítettek neki a pirkadat előtti ordítással, hogy belé költözzön az élet, mert már annyira ősz volt, hogy az árnyékok csak nyolc óra tájban kezdtek megnyúlni, és egyből el is tüntették őket a ködök.
Még szerencse, hogy a friss közmunkásnak pisálnia kellett hajnal hasadta előtt, így, mire a polgármester megérkezett a sárga csíkos mellénnyel meg a munkaeszközökkel, úgymint sika, kasza léc, Béla már úgy-ahogy frissen álldogált a téren, hogy ne érje szó a háza elejét. A polgármester átnyújtotta a készségeket a friss húsnak, és csupán annyit mondott, csak szorgalmasan, majd látványosan elmenekült a bűntett helyszínéről.
Így maradt ott Béla a két törzsdolgozóval, akik annyira hülyén néztek rá, annyira szavazópolgárként, hogy hősünk úgy döntött, színt visz az életükbe, szórakoztatja őket, hogy oldódjon az eredendő bambaságuk. Csak közben annyira leereszkedett a köd, hogy semmit sem lehetett látni már, és Béla hangja is valahonnan a túlvilágról szólt az egybegyűltekhez. – Látom itt a lapátomon, hogy az van ráírva, 4268. Erről a jó Svejk jut az eszembe. Elmeséljem maguknak? – Ez hangzott a köd mélyéről, mintha az beszélt volna, de ez a kettő egyáltalán nem reagált. – Akkor mondom, így szólt a köd, és elkezdte. Hogy honnan fújta szó szerint, senki sem tudta.
“– 4268! Ugyanez a száma volt Pečkyben egy mozdonynak is, amelyik a tizenhatodik vágányon állt. Úgy volt, hogy el kell tolatni javításra a Lysa nad Labem-i depóba, de az nem ment olyan könnyen, őrmester úr, mert annak a mozdonyvezetőnek, aki oda kellett volna, hogy tolassa, nagyon rossz számmemóriája volt. Így aztán a pályamester behívta az irodájába, és azt mondta neki: “A tizenhatos vágányon áll a 4268-as számú mozdony. Én tudom, hogy magának nagyon rossz a számmemóriája, és ha papírra írnak fel magának valami számot, akkor maga azt a papírt elveszti. De most jól ide figyeljen, ha már olyan gyenge a számolásban, és én megmutatom magának, hogy milyen könnyű megjegyezni bármelyik számot. Nézze: a mozdonynak, amit el kell, hogy vigyen a Lysa nad Labem-i depóba, 4268 a száma. Nahát, ide figyeljen. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes. Most már megjegyzett annyit, hogy 42, vagyis kétszer kettő, az sorrendben az első szám, tehát négyes, osztva kettővel, az kettő, és megint csak ott van a négyes meg a kettes. Csak ne ijedjen meg. Mennyi kétszer négy? Nyolc, nem igaz? Tehát vésse az agyába, hogy a 4268-as számból a nyolcas a legutolsó számjegy. Na, most hátra van még, ha már megjegyezte, hogy az első 4, a második 2, a negyedik 8, hogy valahogy ügyesen megjegyezze azt a hatost is, ami a nyolcas előtt áll. Hát ez borzasztó egyszerű. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes, négy meg kettő az hat. Most tehát már biztos a dolgában, hátulról a második egy hatos, így tehát ez a sorrend most már soha többé nem megy ki a fejünkből. A maga agyába bele van vésve a 4268-as szám…”
Ezen a ponton a köd vihogott, sőt, röhögött, amitől túlvilági hangulat támadt a téren, s amikor a harang kongásával egy időben fölszállt a massza, mintha soha ott sem lett volna, éles kontúrokkal és reménytelen ábrázattal ácsorgott ott a másik kettő Béla legnagyobb megrökönyödésére, akire ettől a homálytól úgy ereszkedett rá a reménytelenség, mintha duplagyűrűs volna csámpásan és otthonkában. A fröccsök ura kitárta a kocsma ablakát, utat engedve a fénynek, a friss hús pedig bekiáltott rajta, és long island teát kért dupla örömökkel. Meg is kapta.
A kocsmáros telitöltött egy kétdecis palackot vodkával, kis teával megszínezte és úgy vitte ki a munkában megfáradtnak, aki, hogy ne menjen el az esze, illetve, hogy ne úgy menjen el, ahogyan mindenkinek a faluban, csöndben és visszavonhatatlanul, egy slukkra kiszívta az elixírt, s ahogyan ettől megjelent benne az élet, odasúgta: – Holnap táppénzre megyek depresszióval. – A fröccsök ura megnyugodott, hogy akkor semmiféle mutatvány nem dönti majd romba a falut, de bánat is költözött belé, mert tudta, hogy barátjának egyáltalán nem kell szimulálnia a doktor előtt. És mégis így volt a legjobb.