Kategória: Egyéb

És akkor Debrecenben, elkerítve, mint valami nyáj a karámban, plusz fekete fóliával takarva a kíváncsi tekintetek elől, Napóleon elbődülte magát a bávatag, bátor százharminchármaknak: ugye nem akarjátok, hogy Mr. Jones visszajöjjön, ugye, azt nem szeretnétek? És ezek százharminchárman kórusban bégették, hogy azt nem akarjuk egyáltalán. Mert és ugyanis kihelyezett frakcióülést tart a Fidesz Debrecenben, és így, elkerítve, lefóliázva hallgatják a kedves vezetőt, hogy mi a teendő, akárha Lenin apánk, és a legfőbb feladat ez: megakadályozni, hogy Mr. Jones visszajöjjön a farmra.

Mint megtudtuk, ha visszajön, megemeli az adókat, különösen a családok adóit, megdrágítja a rezsit megint, és ajtót nyit a migránshordák előtt, hogy jöhessenek magyar szüzeket erőszakolni és a elvenni a munkánkat úgy, hogy egyáltalán nem tisztelik a kultúránkat. A Fidesznek már eddig is kiváltképp infantilisen aljas volt a kommunikációja, amivel az egy a tábor tagjait tartották rettegő vigyázállásban, most azonban Debrecenből egészen különös hangok hallatszanak a fólia alól. Ilyenek, hogyha visszajön a Gyurcsány, akkor elszedi a magyari népek pénzét, és megtoszatja őket.

Mahomet nagy négerekkel vagy ravasz arabokkal. Három fő veszedelem van a kedves vezető szerint: a járvány, amit lekardozott már, a migráncsok meg a Gyurcsány. Mi ezt tudjuk, de nem mindenki van ezzel tisztában – mondta még –, ilyképp kiadva a jelszót a gyurcsányozásra, és gyurcsányoztak is. Ahogyan kirajzottak a fólia alól, ahány csak megszólalt a bátrak közül, fröcsögött belőle a Gyurcsány. Ezt találták ki, ez lesz tavaszig. Eddig is elég elviselhetetlen volt ez az ország a Fideszből áradó feudálfasizmus miatt, s ha erre még sikerül rápakolni a ganyét – márpedig sikerül –, az lesz a tébolyda maga.

Itt, a debreceni óbégatásban derült ki a Fidesz választási programja, ami már annyit sem tartalmaz, hogy folytatjuk. Lecsupaszodott a vár védelmére. Innen nézvést érti az ember a Gyurcsány-filmet, a CÖF Gyurcsány-vándorkiállítását, amiről eddig netán az lett volna feltételezhető, hogy a dolgok véletlenül egybeestek. De nem ezek szerint, azok már a nagy terv részei voltak, amihez most kiadták a jelszót, és a fiatalabb korosztály számára nekiláttak átírni a közelmúltat. „Gyurcsány osztja a lapokat, a választás pedig arról fog szólni, hogy a véres, erőszakos, megszorító politika visszatér-e.” – Ezt Kocsis Máté mondta.

Ezzel rajzolódott ki a komplett ív, a kép, amely Gyurcsányt a népet sanyargató, közéjük lövető, őket kardlapoztató, a nemzet vagyonát ellopó, gázárat emelő, nyugdíjat elvevő diktátornak ábrázolja, majd Karácsonyra mutat, és kijelenti, ezek ugyanazok. Egy most húsz éves választó tíz volt Gyurcsány idején, emléke róla nincs, épp most rakják belé, és mindezek után kérdi majd Napóleon, hogy ugye, nem akarjátok, hogy visszajöjjön Mr. Jones? Mint kitetszik, túl vagyunk az 1984-en, az Állatfarmnál járunk most, egyik idillibb mint a másik, ide jutottunk.

Itt tartunk. Ez már nem is a pőre jelszavak, ez már az artikulálatlan ordítás szintje, és sajnálatosan sokan vannak, akiknek ez éppen elég. Jön a Gyurcsány, menekülj vagy üss. Efelé trenírozza a híveket a Fidesz jól kivehetően, s ez ellen polkorrekten megnyilvánulni már nem lehet. A tavaszra elemi ösztönök lesznek, életvédő harcok, ezzel a tempóval a tavaszra nagy valószínűséggel polgárháború lesz, mert ugyan talán választásokon a rezsim legyőzhető, de a hatalmat átadni soha nem fogja. Ez a világos vonalvezetés már most, Debrecenben ez lett meghirdetve, nem több, nem kevesebb.

„Fegyelem, elvtársak, vasfegyelem! Ez most a jelszavunk. Egyetlen hibás lépés, és ránk tör az ellenség. Mert azt ugye nem akarjátok, elvtársak, hogy Jones visszajöjjön?” – Ezt Napóleon mondta az állatoknak az Állatfarmban, de mondhatta volna Orbán is Debrecenben a bátor százharminchármaknak. És voltaképp mondta is. Tulajdonképpen ezt mondta. És az ostoba százharminchárom meg szajkózza utána, és észre sem veszik, milyen szánalmasan hülyék. A butaság összes bátorságával élnek, és elárasztják az országot a primitív bunkóság szűk, áporodott levegőjével. Ez a Fidesz.

Az ember két napig nem figyel, nem csüng a híreken, mert csüngeni nem tud, és egyből arra érkezik vissza, hogy csurig van restanciával. A NER olyan ütemben okádja a megírni valót mocsoktól kabaréig bezárólag – illetve ezek elegyét –, hogy tényleg nem tudja, hová is nyúljon. Legyen akkor a CÖF megint, mint kimeríthetetlen tárháza az ostoba hülyeségnek és a bicskanyitogató aljasságnak. Az MVM félmilliárdjával, és még ki tudja menyivel kistafírozott Fidesz segédcsapat épp megalapoz egy polgárháborúnak, illetve előkészít pár támadást késsel, pisztollyal ellenzéki gyülekezéseken vagy villamoson békésen SZFE-s maszkban utazó állampolgárok ellen.

Csizmadia László, miután az ellenzéki provokációkra válaszul soha nem látott méretű békemenetet delirált, most tovább megy. Mielőtt azonban vele együtt mennénk tovább mi is, állapítsuk meg azt, hogy az ellenzéki provokáció maga a puszta létezés. Csizmadiát zavarja az a nyolcmillió magyar, aki nem a kedves vezetőre szavazott, helyünk itt nekünk nincs, szűk a Kárpát-medence neki, itt erről van szó már, nem egyébről. Fölütöm azért az alaphangot, amikor elmesélem, hogy tévé és net híján az ember olvas leginkább, most például két napom volt Pelevint tanulmányozni. Egy csoda a manus, viszont nem akarom dicsérgetni, mert ki vagyok én, ráhagyom ezt másra.

Tehát Viktor Pelevin „A Metamor Szent Könyve” című regényéről olvashatni a könyvem fülszövegévben, ahol egy bizonyos Lev Danyilkin méltatásában azt írja: ”A regény nagy kérdését így lehet megfogalmazni: mit tehetünk egy olyan országban, amelyet váll-lapos farkasemberek irányítanak? Vagy más szóval: hogyan lehet élni egy olyan országban, amely sehonnan nem repül sehová…” – Mindezek után ébredtem én Csizmadiára, és olvasván újabb uszítását olyan otthon éreztem magam, mintha Pelevin regényéből léptem volna elő. Csak egészen sajnálatosan ez itt nem irodalom, hanem a valóság, ami még a regény világánál is szürreálisabb.

El fogunk pusztulni, ha ez így megy tovább, és hagyjuk, hogy így menjen. A Fidesz kormányzásának tizenegyedik évében Csizmadia László a CÖF nevében kihirdette, hogy megalapítják a „Civil Igazságtételi Bizottságot”, amellyel a „balliberális országfosztás nyomába erednek”, felállítják az „erkölcsi gyóntatószéket” a „szellemi honvédők akaratára”, amivel „elégtételt biztosítanak a nemzet polgárainak”. Hogy mi? Kérdezzem a hökkenés hangján, főleg akkor, amikor a balliberális oldal rendszerváltás óta elkövetett bűneinek feltárásáról olvasok, és azt, hogy bemutatják, „az országgyűlési választások előtt és után a szociálliberális kormányzás és hálózata miként herdálta el az állam és az adófizetők vagyonát”.

Ennek a fele sem tréfa, és momentán azzal sem foglalkozom, ki ez a Csizmadia, illetve ki volt a rendszerváltás előtt, azzal sem, hogy kik ülnek a Fidesz soraiban ugyanabból a korszakból. Sőt, figyelmen kívül hagyom azt a még súlyosabb tényt, hogy ki és mikor herdálja a nemzet vagyonát, s legfőképp mire, mert ezt mindannyian tudjuk. Hanem Csizmadia és a CÖF hangnemére fókuszálok, a leplezetlen uszításra, ami kitüremkedik belőle. S mivel azt is tudjuk, hogy saját kútfőből a végletekig csinovnyik lelkületű és halálig lojális Csizmadia semmit ki nem talál, semmit meg nem hirdet, az is sejthető, hogy a polgárháborús uszítás a lehető legmagasabb szintről ered.

Orbán mindig mással végezteti el a mocskos munkát, és a függöny mögül figyel. Csizmadia és a CÖF ezzel a szervezkedéssel leképezi azt, mi vár az országra, ha a Fidesz veszít. A híveket, a debileket, a kopaszokat már most trenírozzák arra, hogy a nemzetvesztő balliberálisoknak a hatalmat át nem adjuk, mert az a nemzet végét jelenti. S míg most, ebben az állapotában Csizmadia felhívása annyi, mint a füttyszó volt hajdan a teherautón várakozó SA tagoknak, egy vesztes választás után ez felhívás a kockakövek feltépésére és a Kossuth-tér széthugyozására. Mondhatnám legyintve, hogy ezt tudják, de ez ennél több. Ez felhívás a háborúra, a csapatok készenlétbe helyezése, erre kellett két nap után visszajönnöm. Még huszonnégy óra, és tankok lettek volna az utcán, ahogyan lehet, lesznek is.

Mészáros Lőrinc tegnap arra ébredt, hogy karcsú és okos. Hasa leapadt, tokája eltűnt, ráncai kisimultak, a frizurája sem volt kevésbé felcsúti, és ami a legfeltűnőbb, legszokatlanabb, hogy úgy ne mondjuk, szinte csodaszerű, összefüggő mondatokban beszélt, amelyeknek volt eleje, közepe, vége, sőt veleje is. Ezen úgyannyira elámult mindenki, hogy hinni sem akarták. Fekete-Győr, az egyik hitetlen például egyenesen szópárbajra hívta, egy élő beszélgetésre, csak úgy barátilag kávé mellett, hogy hallhassuk is, amit leírva látunk, hogy Mészáros Lőrinc tud beszélni bizonyosan, mégpedig értelmesen.

Az Index, amely orgánum lassan, de biztosan halad az elorigósodás felé, interjút közölt a gázszerelővel de bevallva azt, hogy írásban diskuráltak. Ez annyit tesz, megküldték a kérdéseiket, majd írásban megkapták a válaszokat, így semmi bizonyság nincs arra nézvést, hogy a gázszerelő nem puskázott, urambocsá, hogy más írta helyette a dolgozatot. Mert emlékszünk még a saját kútfőből előadott buzdítására, miszerint „legyetek bátorak”. Nyelvtanárok, mint magam is voltam egykoron, az ilyen hibákból sok mindenre tudnak következtetni, akárha a pszichiáterek, de most inkább nem írom le a diagnózist, mert anélkül is tudjuk.

Egyébiránt mindenki csodálkozott Mészáros szellemének hirtelen kivirágzásától, a HVG például egymás mellé tette a hajdani és a mostani teljesítményét, hogy ámuljunk, és ámultunk is erősen. Nem is oly rég a gázszerelőnek ilyenekre futotta: „Mindenki a maga sikere kovács, ez bárki legyen, azt gondolom, tehát mindenki, mindenki, tehát kell hozzá, hogy valamire vigye, vagy valamire ne vigye, ahhoz is kell ám nagyon sok minden, tehát ez lehet pozitív vagy negatív.” Ez nagyon ott van a szeren, úgy nagyjából Kósa kupakjainak szintjén, és ebben a közegben, mintegy a Kósából fakadva nem is csodálkozott senki, mert ezt várta. Mi mást várhatott volna.

Tegnap az Indexnek viszont már így mesélt a csudálatos gazdagságról: „Aki egy kicsit is járatos az üzleti életben, az tudja, ezek vagyonbecslések, nem készpénzállományról van szó.” Ez jól kivehetően nem ugyanaz az ember, vagy épp nem is az egyáltalán. Rossz nyelvek egyenesen arra gyanakodnak, hogy Rogán propagandaminisztériuma áll mögötte, vagy voltaképp azzal beszélgetett az Index, de ezt ellenőrizni nem lehet. Jogos tehát Fekete-Győr kávéra és baráti, nyílt diskurzusra invitálása, hogy derüljön ki, Mészáros most is olyan, mint amikor bátorak volt, vagy már agyat ültettek beléje.

Ez utóbbi kevéssé valószínű, így erősen feltehető, hogy ez az egész csak színjáték és manipuláció, egyszerűbben hazugság, ami nem volna meglepő, csak fölbukik az emberben a miért. Ezzel a rácsodálkozással kezdődik minden. Innentől minden csak feltételezés, de erős a gyanú, hogy a Fidesz, míg az ellenségnél a karaktergyilkosságot játssza hosszú évek óta és nagy sikerrel, itt ellenkező előjelű buzgalmat mutat, és kezdi fölépíteni a bábját. Hogy legalább azt ne lehessen mondani rá, mint eddig, miszerint ez a bugris azt sem tudja, hol van, még beszélni sem tud. És ilyenek.

Arcot kell adni a strómannak, mintha tudná, mi történik vele és körülötte. Olybá tűnik, hogy úgy farigcsálják és szabogatják, ahogyan Pelikán gátőrt készítették fel a tárgyalásra, ami vizsgán aztán mégis megbukott. No most, Mészáros így megbukni nem fog, szobrot faragnak belőle, helyette válaszolgatnak, ami arra szolgál, hogy igyekeznek elhitetni, a mérhetetlen gazdagodás mögött ha nem is teljesítmény, de legalább némi gondolat áll. Mégis tudjuk, hogy egyik sincs. Innen nézvést még a várkonyis szerelem is kérdéses, ez is a felépítendő karakter része. De ez már egy komplett összeesküvés-elmélet a részemről, úgyhogy ugorgyunk.

Ugrunk is, és azt látjuk, ahogyan Mészáros majd az esküvőn újjá születve előttünk áll, fiatalon, gazdagon és okosan. Viszont Pygmalion csak a színpadon létezik. Az Index interjújából kilóg a lóláb, mint Mészáros szájából eddig a kapanyél, és csak remélni tudjuk, egy kis idő után nem közgazdász professzorként, eddig titkolt egzisztencialista filozófusként és kivirágzott alanyi költőként mutatkozik majd, aki ráadásul csellózik is. Mindennek van határa, az ilyen szintű gazdagodást magyarázni és alátámasztani azonban semmivel sem lehet. Pedig a Mészárossal megkezdett színjáték erre szolgál. Semmi másra.

Nagyot ment tegnap doktorminiszterelnök elvtárs, egész délelőtt sziporkázott szinte. Először kibukott belőle az őstulok, hogy az írek a térdepléssel provokálták a szofisztikált magyari szurkolókat, mert a magyari lélek az olyan, hogy csak isten, haza, szerelem előtt térdepel, különben állva döglik meg. Állva pisál, ilyen a büszke kipcsak DNS-e neki, s ha sok volt a kumisz, állva szarik is be. Térdepelnek ezek az írek, buzik ezek csezmeg. Ennyit erről. Másrészről arra a sajtóeseményre, amelyen kérdezni lehetett őszentségét, egynémely orgánumokat egyszerűen nem engedtek be.

S amikor megkérdezték doktorminiszterelnök elvtársat, hogy akkor ez most hogy, mintegy boldogkarácsonyt receptre működve fingta oda, hogy nem ő szervezi a sajtóeseményt. Perszepityu. Ez a másik. Viszont tovább haladva a gyönyörökben azt is megtudhattuk, hogy doktorminiszterelnök elvtárs is jogosult az szja visszatérítésre. Arra, amit szavazatszerzési megfontolásokból fog osztogatni jövőre a gyerekeseknek (ha olyanok lesznek a számok), hogy az idén befizetett szja-t egy ikszért visszaadja, ha az apuka hoz magával egy másik apukát is.

Kérdezték tőle tehát ilyen kukacoskodó sajtómunkások, akik valami véletlen nyomán elébe járulhattak, hogy akkor ő is kap-e ilyen visszatérítést, mire doktorminiszterelnök elvtárs: persze, van olyan korú gyereke, aki után jogosult. Tudjuk, bérből és fizetésből él ő is, a járvány megviselte, mint mindannyiunkat. Ezt a fejezetet én most tovább nem is ragoznám, mindannyiunknak megengedem a kurvaanyázást, jámborabbaknak a lárifári miniszterelnök úr sóhajtást, mint Gyurcsány annak idején a tévében. Viszont nem mindenki senyvedett a kórtól, voltak, akik egyenesen jól jöttek ki belőle.

Például a Lölö, a pénztáros. Ő ugyanis arra ébredt tegnap, hogy kies hazánk leggazdagabbja immár, nem véletlenül duruzsolnak körülötte az eladósorban lévő lyányok. Lölö a járvány alatt is gyarapodott, ő nem tudja hogyan, Isten áldásával meg a szorgalommal és a Cukorhegyit pipáló eszével. Kiszámolták, akiknek ehhez volt késztetése, hogy ez a Lölö ha aludt, ha a szépet tette az Andinak vagy csak simán bátorak volt, óránként kétmillióval gyarapodott. Egyszerűen tehetetlen a pénzeső ellen, elárasztják őtet a sokrengeteg forintok.

No most, doktorminiszterelnök elvtárs erről a jelenségről is megnyilvánult, előadta, hogy ez a mesebeli folyamat csak a magyar költségvetésnek jó, sok kereset, sok adó, amíg azt Lölö fizeti, baj nem érheti. Aztán itt fordul át a történet horrorba, hogyha én sokpénzű magyari ember volnék Orbánnak nem tetsző ábrázattal, akkor futnék, rohannék, hogy lobogna a hajam, és csattognának a fogaim a szélben. Sok itt a baloldali pénzes ember. – Nézett rá a gazdagok listájára doktorminiszterelnök úr.

Ennyit vont le belőle, és szomorkás-veszélyesen megjegyezte: „Messze vagyunk még a kívánatos egyensúlytól.” Ilyenkor az embernek eszébe jut a médiaegyensúly története, annak kialakítása, felrémlik benne a Népszabadság sorsa, ránéz Bige László nyomkövetőjére annak lábán, és mindent megért. „Szükségem van a ruhádra, a csizmádra és a motorodra”, ugrik be a Terminátor szerzési metódusa, és így összegezve előttünk áll doktorminiszterelnök elvtárs, mint a Keresztapa maga. Előttünk áll a NER gazdasági programja.

Elszedni ezektől, odaadni a mieinknek saját lábon állásra és Habonynak százhatvan milliós órára. A „messze vagyunk még a kívánatos egyensúlytól” a lopás programjának jelmondata, és a használati útmutató ehhez: folytatjuk. Ennyi a Fidesz és doktorminiszterelnök elvtárs a pőre valójában valami ótvaros bunkósággal megfejelve, kifütyölöm a térdeplő írt, hogy körbe érjünk az írásműben. Szép napunk volt tegnap a nagy nyüzsiben, hogy merészen a Kossuthon kívül is megnyilvánult doktorminiszterelnök elvtárs. Máris tökön szúrta magát. Vagy minket.

Örvendjünk, testvéreim, Viktor testvér találkozni fog mégis csak Ferenc atyával. Hogy letérdepelteti-e aztán őtet, hogy imádkozzék kedvére a csuhájában, azt nem tudjuk. Miként azt sem, hogy mindeközben huncutul kikacsint-e Iványi atyára, aki a gyermekeit részeltette a keresztség szentségében, manapság azonban a NER-ből kitaszított pária. Ebben a három mondatban annyi aljasság és képmutatás van, ami maga is elég a pokolra jutáshoz, nagy szerencse, hogy Viktor testvér ilyesmiben nem hisz. Mert ha igen, akkor már rég meghasonlott volna az ő kis lelke.

Miben hisz, aki nem hisz? – Tette fel a kérdést könyvének címében Umberto Eco, amely kiadvány Carlo Maria Martinivel, Milánó érsekével folytatott nyílt levelezését tartalmazza olyan dolgokra keresve benne a választ, hogy miben látja a nem hívő a Jó fénysugarát? Mi készteti a hitetlent az erkölcsös életre? Lehet-e fundamentuma Isten nélkül az erkölcsnek, és más ehhez hasonló cuki kurvaságok. Megfordítva a dilemmát, magunk Orbánra gondolva annak szentelnénk egy kötetnyi nyílt levelezést, hogy mi készteti a hívőt az erkölcstelen életre, illetve hihet-e a gonosz.

Érdekes napokon vagyunk túl egyébiránt pápa-ügyileg. Ferenc atya a kommunikációban keresztényellenestől magyargyalázóig bezárólag volt minden, s ahhoz képest, hogy az Ötös Számú Tagkönyv szerint ő csak egy demens, vén marha, a NER egész gépezete erősen dolgozott, hogy elkészülhessen az a kép, amit majd jövő tavasszal a bávatagoknak mutogatni lehet bizonyítandó keresztény ország mivoltunkat, s egyben a kedves vezető erős hitét. Ferenc atya egyébiránt ebben a kontextusban egy rocksztárhoz hasonlatos, akivel szelfizni az orgazmus maga.

Hogy viszont ez a cirkusz kialakulhatott Ferenc atya magyarországi kiruccanása miatt, az maga a Vatikán, másképpen Vatikánvárosi Állam jellegéből fakad, ami maga az anakronizmus, ahol az állam kizárólag az egyház szolgálatában áll, Ferenc atya pedig pápai minőségében egyházi és állami vezető is egyben. Így, amikor Magyarországra ékezik, és nem akar találkozni Viktor testvérrel, akkor államfői kötelezettségszegéssel vádolják, és mondja neki az Ötös Számú Tagkönyv durci-aljasan, hogy nem muszáj ám jönnie. Magyarra fordítva, Ferenc atya bekaphatja a Tagkönyv izéjét.

Másrészről Ferenc atya a hitet képviseli, ebbéli minőségében pedig ódzkodása Viktor testvértől teljességgel érthető. Mert és ugyanis a hit és annak folyományai magukban hordoznak bizonyos erkölcsi minimumokat, ilyenek azonban Viktor testvérben nyomokban sem találhatók. Nem véletlenül – s ebben a megközelítésben némileg jogosan, ha hibásan is – emlegette a valahai munkásőr Bencsik a pápa megbocsátási kötelezettségeit, s már ebből is kitetszik, milyen iszonytató katyvasz van itt hittel, hitetlenséggel és kereszténységgel, hogy minden csak árnyképek a falon.

Én bírom Ferenc atyát. Nem pápaként, hanem emberként csípem a búráját, mert tetteiben és olykor gondolkodásában is megmutatkozik a kétség, a helyesről való gondolkozás, ahogyan ez a vacillálás is mutatta, hogy találkozzon vagy ne találkozzon a gonosz magyar hangjával. És bár elbukott dilemmájában, s a KESMA győzelemként harsogja, hogy na, ugye, a pápa haverkodik a kedves vezetővel, mindannyian tudjuk, hogy ez csak protokolláris és államfői kényszer. Ha nem, akkor csalódnom kellene Ferenc atyában, viszont soha nem tudok meg semmit a valóságról.

Ha pedig emiatt más kiábrándultak elküldenék az anyukájába Ferenc atyát, azt vegyük figyelembe, hogy ő nem magyar forradalmár, és magyar választást sem tud nyerni. A találkozni, nem találkozni dilemma már eleve a fölvetüléssel jelzés volt azoknak, akik hajlandóak gondolkozni, a többieknek meg magunk közt szólván úgyis teljesen mindegy. Mindenesetre mókás volt látni a NER remegő buzgalmát, hogy ez a randi összejöjjön, s azt a tévhitet is, hogyha sikerül valami miatt, akkor minden a legnagyobb rendben van. Nem, egyáltalán, csak a cirkusz folytatódik, de ennek is vége lesz egyszer.

Zárásképpen utalva még Eco dilemmájára, miszerint mi készteti a hitetlent az erkölcsös életre, Füst Milán mentoromat hívom segítségül, aki ezt már rég elmesélte nekünk azt mondva, hogy a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény. És ehhez képest Buddhában testvéreim, Ferenc atya is maga a romlás, Viktor testvérünkről nem is beszélve. Ilyképp, hogy az atya jön, nem jön, kivel találkozik és kivel nem, az a bávatagok bulvárcsemegéje. Ennek ellenére és ehhez képest szórakoztató volt látni a NER kepesztetését, hogy létrejöjjön. Szerencsétlen valláskupecek.

Új igazgatója van a Karinthy Színháznak. Üde és harmatos, de nem biztos, hogy meg tudja védeni Bástya elvtársat a sprickoló tömegektől, bár túl nagy veszélyek nincsenek. Bástya elvtárs ugyanis színházba nem jár, mert ott nem árulnak szotyolát. Hogy Berettyán Nándortól egyszer majd kérnek valamit, vagy már kértek is, illetve, hogy már erre sincs szükség, azt tudni nem lehet. Ugyanis, hogy a huszonnyolc éves ember miért került a színház élére, nem egészen világos, viszont a hogyan, az nyílegyenes. Elmondása szerint a zöldségestől battyogott haza, amikor csörgött a telefonja, és kereste őt Szabó László, a Teátrumi Társaság főtitkára.

Hősünk először azt hitte, focizni hívja, ehelyett azonban igazgatni invitálta a Karinthyba. A fiatalember pedig kezében egy szatyor krumplival, rábólintott. Mi mást is tehetett volna, merengett még hősünk huszonnyolc évének minden romlott ártatlanságával, „hát kit nevezzen ki, engem ismer”. Világos. Bár és ugyan kiderült, hogy a Karinthyban még életében nem járt, darabot ott nem látott, igazgatási, gazdasági tapasztalata nincsen, csak Vidnyánszky-tanítvány. Ez a bizonyság arra tehát, hogy ideológiailag kellőképpen képzett, másra pedig a magyar színházi világban manapság szükség nincsen. Igaz, nyüves életünk egyéb területein sem kell a hűségen kívül egyéb készség.

Berettyán képességeivel annyira tisztában van a NER, hogy pályázatot írnia nem kellett, elmélkedni, mi az anyám valagát akar kezdeni egy színházzal, azt sem kellett. Azt hitte, focizni hívják, de inkább igazgatónak, az is jó. Seckojedno. „Azért az tudja az ember, hogy nagyjából mi van” – ezzel a munkaprogrammal vág neki az igazgatásnak, ami körülbelül annyi, mint a „folytatjuk” vagy a „boldog karácsonyt”, amit lefordítok, ha nem lenne egészen világos: mindenki bekaphatja. Innentől pedig nézhet akármilyen ártatlan szemekkel az ifjú Berettyán, tárhatja szét a karjait, hogy mit tehetett volna mást, mégis az esett meg vele, hogy huszonnyolc évesen a NER hamm, bekapta.

Itt ért véget további színészi karrierje, s bár mondhatja azt majd később, hogy akkor még nem tudta a békaembereket meg az üregbőrt. De, tudta. Ha meg nem, akkor tényleg csak arra alkalmas, hogy a téren a fiúkkal focizzon. Viszont igazgatni fog a jelek szerint minden erkölcsi kétség nélkül, és épp ez az, ami miatt a későbbiekben nem tudjuk majd sajnálni őt, amikor továbbra is ténfereg majd a világban, de senki nem hívja majd telefonon – kezében egy szatyor krumpli – sem igazgatni, sem focizni, sem sehová. Ez az ő egyéni nyomora lesz, mostani tündérmeséje pedig, amely Pelikán gátőr karrierjére hajaz, a NER bűzös, urambátyám világának lenyomata.

„Hát kit nevezzen ki, engem ismer”, ebben minden benne van Orbántól lefelé, a miniszterektől indulva a biztonsági őrökig, megfejelve Rácz Zsófiával, aki Novák Katalin oldalán fut hasonló karriert, mint ez a gyerek a Vidnyánszkyén. És nem értik, mi a baj ezzel. Az már csak hab a tortán, hogy ebben a történetben is előkerült a futball, ami tevékenység a NER szervező erejének tűnik: Látott már színházat? Nem. Focizni tud? Igen. Jó lesz igazgatónak. – Ez a filozófia. Ezt hívják kontraszelekciónak, és máris előttünk áll például Németh Szilárd, mint a hadtudományok doktora és velőspacal szakértő egy személyben, bográcssisakkal a fején.

Félni nincs mit, „legyetek bátorak”, hogy például Mészáros Lőrincet idézzük az alomból, aki is mennyire sikeres a szakmájában, amit strómannak neveznek az OKJ-ben. Berettyánnal egyébként a Partizán készített interjút, onnan származnak ezek a bennfentes információk, de mégsem ez az unikum. Hanem az, hogy ez a Berettyán tiszta szívvel válaszolgatott, és föl sem merült benne, hogy az interjú azért készül vele, mert amibe keveredett, az nem komilfó, sőt, egyenesen vérciki. Ilyesmi eszébe nem jutott, hanem naiv bávatagon válaszolgatott a kérdésekre, amiből így együtt az derült ki, nem tartja furcsának a vele történteket, viszont ennél nagyobb szegénységi igazolvány már nem is kell. Üdvözöljük az új igazgatót.

Lehet, hogy szegénységi bizonyítvány, de ma reggelig nem tudtam, hogy Kocsis Máté a bátor valamennyik frakcióvezetője a parlamentben. Illetve nem érdekelt, hogy micsoda. Föltűnt, hogy a szükségesnél többet ordibál, de ezt betudtam a lojális túlbuzgóságnak vagy hitnek. Mindig vannak ilyenek, akiknek be nem áll a szájuk, akkor is beszélnek ha szükség arra nincs, illetve, ha az ég egy világon semmi értelme nem mutatkozik. Ez utóbbira Deutsch a legjobb példa, ő általában nem tudja, mit pofázik, de be nem áll a szája. No most, hogy ez a Kocsis frakcióvezető, az abban a tudósításban tűnt fel, amely arról számolt be, miféle hadat üzent ez a Kocsis fontosságának összes tudatában Jakab Péternek.

Jakab Kövér pedellussal háborúzik kilátástalanul és most már életre-halálra, de egyenlőtlen feltételekkel. Jakab egyet szól, Kövér kikapcsolja a mikrofonját, és a nyakába sóz pár milliót büntetésként, amit a népek aztán összedobnak neki. Ezért Jakab, mint akinek veszteni valója nincs, egyre merészebb, legutóbb már egyenesen Kövér bajuszát, nyakkendőjét, munkastílusát dicsérte. Még nem tudni, mennyit kóstál ez, de lehet semennyit, mert Kövér nem érti az iróniát, és azt véli, egy nagy fordulattal Jakab egyenesen rajong érte vagy szerelembe esett irányába, a buli tehát zavarok nélkül folyik tovább. És ebbe az idillbe rondított bele Kocsis, mint frakcióvezető.

Neki sincsenek érzései, mint az akcióból kitetszik. Mint kifejtette, a frakciója is büntetni fogja Jakabot, mégpedig azzal, hogy amikor megszólal, testületileg kivonulnak. Tudom, hogy ez nem így működik, de a metódus ez után az lehetne, hogy Jakab nyomja a gombot, mint a süket a csüngőt, vagy jelentkezik a padból kiesve, hogy tanító bácsi, szólani, akarok, aztán a bátrak frakciója libasorban, élükön Kocsis Máté frakcióvezetővel járkálna ki-be, mint egy részeg lakodalomban vonatozik okádva a násznép. Aztán jönne a kacsatánc. Eltelten nézegetném még ezt a képzeletbeli filmet, de a hedonizmusnak is van határa, még a végén az ereszen kell menekülnöm a hajnalban, fekete Pobjedával érkező TEK elől.

Kocsis frakcióvezető azonban húszra még lapot húzott, és föltette a pontot a dülöngélő Í-re, kijelentve: „De még az is komoly vita tárgya nálunk, hogy az alpári vagdalkozása egyáltalán megvetésre érdemes-e”. Ez nagyon ott van, csak ismerősnek tűnik. Mert emlékezzünk, hogy Vang Ven-bin kínai külügyi szóvivő a budapesti utcaátnevezési akcióról ekképp nyilatkozott: „Az efféle viselkedés még csak megvetést sem érdemel.” – No most, ebből az tűnik ki, hogy Kocsis frakcióvezető odavan a kínaiért, de nem pálcikával zabálja, hanem két marokkal tömi. Nem kell ide a Fudan ideológiai nevelése, a jelek szerint a kínai szófordulatok már mennek, a gondolkodás pedig régóta ugyanaz.

Kocsis frakcióvezető elszólása beszédes, és egyáltalán nem látszik véletlennek. Olybá tűnik ezek szerint, hogy akkor a kínaiakkal közösen most az lesz a minősítési szint, hogy a Fideszen kívül állók méltóak-e arra, hogy megvesse őket a szentséges maffia, vagy pediglen már arra sem. No most, azt nem tudjuk, hogy a Momentum utcai kampánya során a pultjukhoz köpés, a Dobrev-gyűlésen gázpisztollyal fenyegetés a megvetésen innen van vagy már azon is túl, hogy mire lehet számítani a kínaiak által meghonosított kategorizálás után, de sok jóra nem. Igaz, eddig sem volt habostorta az élet. De azon túl, hogy a kínai és fideszkommunisták így egymásra találtak az ellenzék-karakterológiában, más is van itt.

Ha valaki vagy valami már megvetésre sem érdemes vagy méltó, ezzel magát a létét vonjuk késégbe, vagy minősítjük nálunknál alacsonyabb rendűnek. Ilyen morállal nem volt bűn a zsidók kiirtása, mert a nácik nem tekintették őket embernek. S ha most azt vetik a szememre, hogy az előbb kommunistáztam, most meg nácizok, döntsem már el, mit is akarok, arra csak azt felelem: ezt. Mindkettőt, hiszen a fideszgondolkodás és fideszideológia nem egylényegű, hanem a sok mocsokból kiválogatja és eggyé forrasztja a legrosszabbakat és legaljasabbakat. Ez sem új, tíz éve mondom, csak mindig érkezik bizonyság rá, s ami a legrosszabb, Kocsis frakcióvezető fel sem fogja, hogy most ezt tette. Pedig ezt.

Lehet, hogy szegénységi bizonyítvány, de ma reggelig nem tudtam, hogy Kocsis Máté a bátor valamennyik frakcióvezetője a parlamentben. Illetve nem érdekelt, hogy micsoda. Föltűnt, hogy a szükségesnél többet ordibál, de ezt betudtam a lojális túlbuzgóságnak vagy hitnek. Mindig vannak ilyenek, akiknek be nem áll a szájuk, akkor is beszélnek ha szükség arra nincs, illetve, ha az ég egy világon semmi értelme nem mutatkozik. Ez utóbbira Deutsch a legjobb példa, ő általában nem tudja, mit pofázik, de be nem áll a szája. No most, hogy ez a Kocsis frakcióvezető, az abban a tudósításban tűnt fel, amely arról számolt be, miféle hadat üzent ez a Kocsis fontosságának összes tudatában Jakab Péternek.

Jakab Kövér pedellussal háborúzik kilátástalanul és most már életre-halálra, de egyenlőtlen feltételekkel. Jakab egyet szól, Kövér kikapcsolja a mikrofonját, és a nyakába sóz pár milliót büntetésként, amit a népek aztán összedobnak neki. Ezért Jakab, mint akinek veszteni valója nincs, egyre merészebb, legutóbb már egyenesen Kövér bajuszát, nyakkendőjét, munkastílusát dicsérte. Még nem tudni, mennyit kóstál ez, de lehet semennyit, mert Kövér nem érti az iróniát, és azt véli, egy nagy fordulattal Jakab egyenesen rajong érte vagy szerelembe esett irányába, a buli tehát zavarok nélkül folyik tovább. És ebbe az idillbe rondított bele Kocsis, mint frakcióvezető.

Neki sincsenek érzései, mint az akcióból kitetszik. Mint kifejtette, a frakciója is büntetni fogja Jakabot, mégpedig azzal, hogy amikor megszólal, testületileg kivonulnak. Tudom, hogy ez nem így működik, de a metódus ez után az lehetne, hogy Jakab nyomja a gombot, mint a süket a csüngőt, vagy jelentkezik a padból kiesve, hogy tanító bácsi, szólani, akarok, aztán a bátrak frakciója libasorban, élükön Kocsis Máté frakcióvezetővel járkálna ki-be, mint egy részeg lakodalomban vonatozik okádva a násznép. Aztán jönne a kacsatánc. Eltelten nézegetném még ezt a képzeletbeli filmet, de a hedonizmusnak is van határa, még a végén az ereszen kell menekülnöm a hajnalban, fekete Pobjedával érkező TEK elől.

Kocsis frakcióvezető azonban húszra még lapot húzott, és föltette a pontot a dülöngélő Í-re, kijelentve: „De még az is komoly vita tárgya nálunk, hogy az alpári vagdalkozása egyáltalán megvetésre érdemes-e”. Ez nagyon ott van, csak ismerősnek tűnik. Mert emlékezzünk, hogy Vang Ven-bin kínai külügyi szóvivő a budapesti utcaátnevezési akcióról ekképp nyilatkozott: „Az efféle viselkedés még csak megvetést sem érdemel.” – No most, ebből az tűnik ki, hogy Kocsis frakcióvezető odavan a kínaiért, de nem pálcikával zabálja, hanem két marokkal tömi. Nem kell ide a Fudan ideológiai nevelése, a jelek szerint a kínai szófordulatok már mennek, a gondolkodás pedig régóta ugyanaz.

Kocsis frakcióvezető elszólása beszédes, és egyáltalán nem látszik véletlennek. Olybá tűnik ezek szerint, hogy akkor a kínaiakkal közösen most az lesz a minősítési szint, hogy a Fideszen kívül állók méltóak-e arra, hogy megvesse őket a szentséges maffia, vagy pediglen már arra sem. No most, azt nem tudjuk, hogy a Momentum utcai kampánya során a pultjukhoz köpés, a Dobrev-gyűlésen gázpisztollyal fenyegetés a megvetésen innen van vagy már azon is túl, hogy mire lehet számítani a kínaiak által meghonosított kategorizálás után, de sok jóra nem. Igaz, eddig sem volt habostorta az élet. De azon túl, hogy a kínai és fideszkommunisták így egymásra találtak az ellenzék-karakterológiában, más is van itt.

Ha valaki vagy valami már megvetésre sem érdemes vagy méltó, ezzel magát a létét vonjuk késégbe, vagy minősítjük nálunknál alacsonyabb rendűnek. Ilyen morállal nem volt bűn a zsidók kiirtása, mert a nácik nem tekintették őket embernek. S ha most azt vetik a szememre, hogy az előbb kommunistáztam, most meg nácizok, döntsem már el, mit is akarok, arra csak azt felelem: ezt. Mindkettőt, hiszen a fideszgondolkodás és fideszideológia nem egylényegű, hanem a sok mocsokból kiválogatja és eggyé forrasztja a legrosszabbakat és legaljasabbakat. Ez sem új, tíz éve mondom, csak mindig érkezik bizonyság rá, s ami a legrosszabb, Kocsis frakcióvezető fel sem fogja, hogy most ezt tette. Pedig ezt.

A hét végén szerkesztési dolgozóm volt, ami azzal az irgalmatlan feladattal jár, hogy át kell nézni, foglalkozni kell minden olyan hírrel és írással, amire amúgy az ember köznapokon rá sem nézne, mert elokádná magát. Ilyenkor azonban gumikesztyűben muszáj, mert ki olvasna prostisrácokat amúgy, ha nem szorítanak pisztolyt a fejéhez, akkor sehogyan sem, és innen nézvést egészen elképesztő, hogy valakinek ez az élete. Másrészt pedig olyan őszinte is az érdeklődés, mint Amynek az Agymenőkben, aki, amikor látta, hogy Rajes szelektív némasága egy korty sörtől megszűnik, kijelentette, úgy felvágná az agyát, hogy megnézze, mi játszódik le benne.

Így vagyok én is. Ez a dolgozat, ami elibém került, azt mutatja, hogy a szerzője hiszi és tudja meggyőződésből, amit leírt, tehát nem szórakozik, azaz, a baj nagyobb, mint gondolhatnánk. Úgy összegezhetném az írásmű velejét, hogy a kínai kommunista jó kommunista, mert pragmatikus, akivel Orbán Viktor antikommunista helyesen boltol, míg ellenben Karácsony az rossz kommunista, mert hülye. És még az is megtudható volt, hogy az a sok ezer ember, aki tüntetett a Fudan ellen, nem egyéb, mint Karácsony kommunista frakciója. No most, úgy logikailag, ha a frakció tízezer ember, akkor mekkora lehet a párt, azaz, ki van többen, ha már idáig jutottunk.

A prostisrácokat nem az eszükért szeretjük, illetve azért sem, a pökhendi stílusuk miatt – amellyel az egész nagy Univerzumot a seggükből rángatták elő – pedig kifejezetten megvetjük, de erről már szólt mese. Most a gőzök, amelyek gomolyognak a prostisrác elvtárs fejében, azok az érdekesek, mert ezekből az jön elő, hogy a kínai kommunista az kapitalista kommunista, míg a nyugati kommunista meg, mint amilyenek mi vagyunk (meg Karácsony), viszont igazi kommunista kommunisták, akik azért titkolják, hogy maoisták, mert majd emiatt akarják kiirtani a polgári elemeket, ha hatalomra kerülnek. Kristálytiszta vonalvezetés.

Mondom, akkora káosz van a prostisrác elvtárs fejiben, hogy tényleg ráférne egy Amy-féle vizsgálat, viszont kétségtelenül hatásos. Mert a lap azzal is kedveskedik nekünk, hogy a Facebook kommenteket is kimásolja. Nem linkkel irányít oda, mint az a nyugati kommunistáknál szokásban van, hanem odakopizza, s ezzel mintegy a műalkotás részévé emeli a saját hülye olvasóinak véleményét is. Én nem szoktam minősíteni, de aki a Fudan elleni tüntetéstől odáig jut, hogy Rajkot is a kommunisták ölték meg, tehát nagy valószínűséggel ezért is Karácsony a hibás, akkor az embernek csak elakad a szava.

Ez a kommunistázás azért is delikát, mert az impresszumban meg Stefka szerepel lapigazgatóként, aki tudna mesélni ezt-azt Kádár valagának nyalásáról, bár a művelet ízélménye hasonló lehet, mint amikor Orbánnal teszi ugyanezt. De ezt is tudtuk eddig is, maradjunk a dolgozatunknál, amely szerzője fogalmazását így indítja: „Nekem még véleményem sincs a Fudan Egyetemmel kapcsolatban; ez tipikusan olyan ügy, amelynek a gazdasági és egyéb hatásai annyira bonyolultak, hogy jobb azt a szakemberekre hagyni.” Fasza, mondhatni, tehát fingja sincs, miről irkál, csak forgatja a kereplőt.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok, vagy valami ilyesmi, és ilyen felütés után egyáltalán nem meglepő az sem, hogy Karácsonnyal még az is a baj, hogy miután felavatta az évtizedekig kínai börtönben szenvedő Hszie Si-kuang püspök utcáját, ami miatt a kínai külügy megvetésre sem méltó organizmusnak titulálta, nos, tessenek megkapaszkodni, az a baj, hogy Karácsony szerint a kínaiak nem üldözik eléggé a keresztényeket. A prostisrácok annyira ostobán primitív, hogy foglalkozni sem kellene vele, viszont, hogy mégis, annak az az oka, hogy az ilyen szellemi táplálékkal élők járnak gázpisztollyal Dobrevet riogatni.

És most tűnődjünk el azon, hogy kies hazánk jó részének efféle szellemi táplálék jut a KESMA sok száz nyomdaipari termékéből, ezen a nívón van az M1, a Kossuth rádió, és mind az összes, amit a baloldali médiatúlsúly kiegyenlítésére einstandoltak, és mindjárt megértjük, miért van ilyen sötétség az országban. És csak úgy elgondolkozásilag iderakom a prostimocsok konklúzióját is: „Most az amerikai kommunisták a menők, csak velük lehet bármit is közösen csinálni. Ők pedig arabokat és egyéb afrikaiakat küldenek és a CEU-t, nem kínaiakat. Ja, és a Karácsonyt. Hát ez van.” – Ja, meg az, hogy Karácsony rasszista, mert a kínaiakat a sárga színük miatt nem szereti. Tényleg beszarás.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy ünneplősbe jöjjünk, mer ünnepülünk a tavaly fölállított timpanoni emlékműné, amit a Béla bácsi éppittett, akit azóta se láttam. Eltűnt a Béla bácsi a nagy járványba, nem hallottuk, hogy ojtakozott volna, se azt, hogy nem, senki nem tudja, mi van a Béla bácsival. De az emlékező timpanoni oszlop ott áll, lóg rajta a zászló, egy kicsit koszos, egy kicsit szakatt, de a miénk. Összetartozunk nemzetileg, aszonta az Ibojnéni, azért kell ünneplősbe jönni, hogy itt lesz megin a papbácsi celebrálódni, meg a képviselő bácsi is, aki labdát szok hozni meg vinni minket migráncsnézőbe.

Az apu is morgott az ünneplős miatt, az anyu is, hogy minek ez ennek a szegény gyereknek, hagynák őt játszani nyugottan, de ezt az apunak mondta csak sugva, hogy én azér büszkén és szépen menjek timpanont ünnepelni, de nem tudom az mi is. Tavaly, amikor a Béla bácsi állíttotta föl a rudat, valami csók a Magyarországról meséltek, meg tragédia, meg ilyenek, kíváncsi vagyok most mi lesz, sirunk-e vagy zokogunk majd nagyon, hogy vesszen timpanon. A Pityu rövidnadrágba jött, pedig hideg is van, a Kisböske meg már a reggelit kereste, ahogyan bejött a zoviba, mindig azt keresi, mit neki timpanon, enni akar egyfolytába.

De most nem kapott, mert az Ibojnéni reggeli helyett bekapcsolta a rádiót, ahol a miniszteri bácsi beszélt, a zelnökúr, minielnök. Ilyen furcsa volt a hangja neki, mintha valami fazék alól jönne, határozott meg túlozott, néha aszt monta, baloldalgyurcsány, semmit nem értettem, a Pityu turta az orát, a Kisböske meg szipogott, hogyő éhes, az Ibojnéni meg monta neki, hogy csönd legyen, mer nem hallja a miniszteri bácsit a fazék alól. A dadus mérges volt, az ajtóba állt, hogy mikor jön a képviselő meg a papbácsi, de asztán egyik se jött, mer fontossabb dolguk akadt, ugyhogy kimentünk a homokozóhoz, hogy akkor most ünnepülünk, de csak álltunk ott kukán.

Az Ibojnéninek kellett volna mondani valamit, hogy nem jött a képviselő meg a a papbácsi, de csak állt ott, elkeszte, hogy timpanon, de nem tutta befejezni. Aszonta az Ibojnéni még, hogy nemzet, meghogy haza, asztán meg nemzeti, meg megint, hogy haza. Átunk ott, unatkosztunk, a zászló szakattan lógott, asztán aszonta az Ibojnéni, hogy énekejjük el a himnuszot, de nem tuttuk elénekeni, meg ő se. Próbát valamit, de csak ilyen recsegés jött a torkából meg sipolás, a Pityu turta az orát, amikor az Ibojnénit lekakáta egy madár, hogy fröccsent neki a vállán, és akkor esírta magát meg nekiát vonaglani, hogy a dadus bevezette meg leűtette, hogy nyugoggyá meg Iboj.

Nem tuttuk, hogy akkor vége-e van az ünnepnek, vagy még állani kell a rudná, és nem is tuttam, ez mi vót, mi is akart lenni, egyáltalán mi ez a timpanon, mér vagyok én fehér ingbe, meg a többiek is, éhes vótam, a Kisböske még inkább, a többiek meg elkesztek szépen lassan mozgolódni meg sivitozni, a Pityu már nem turta az orát, hanem fogott egy lapátot a homokozóba a rud alatt, és nekiát várat épitteni hat toronnyal az oldalán. Az Ibojnéni kisirta magát és magához tért annyira, hogy aszongya, akkor tiszteleggyünk a zászlónak legalább, de már mondhatta, mer mind az összes gyerekek futkorásztak már, visittottak, ojan hangos zavar volt, hogy érteni se lehetett, hogy monta a dadus, mégis itt van a pabácsi.

Róla a Kisböskének eszébe jutott a templom meg a denevér, a kalimpáló lábu bugyogós nénik, és már nem volt éhes se, hanem mintha megülte volna valami, sikittva futkorászni kezdett, hogy jujj, és ordittott. A papbácsi csak át a rud alatt a homokozóba, az Ibojnéni mosolyogott sirva, a dadus meg legyintett, hogy mindig ez van. Már mindneki aszt ordibáta, hogy timpanon, fölrugták a Pityu homoktornyát, az elkeszte üldözni a rugdósót, megin az vót, mint mindig van, hogy gondolom, vára dömperemmegyek, de nem találtam sehol. Vesszen timpanon, gondótam, hogy elvitte a dömperemet, koszos lett a fehér ingem, és elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt.