Holtamból a világ

Tíz éve haltam meg. Emlékszem, kedd volt, szitáló eső, és éppen a monitor előtt ültem, hogy megtudjam, mi történik az ablakon túl, pedig csak ki kellett volna nézni rajta. Az ember mindig a könnyebb ellenállás irányába megy, de ez jelen helyzetemben, holt lévén, már érdektelen felismerés. Egyszóval olvasgattam a híreket, amikor szúrást éreztem a mellkasomban, nem filmbéli hörgőset, fetrengőset, hanem pillanatnyit csupán. Fejem lehanyatlott a klaviatúrára, a mellette álló kávé kiömlött, de nem tudtam felitatni, ott csordogált a hajamon, mivelhogy meghaltam, ezért nem is izgultam, hogy tönkre megy. Kit érdekel?

Kívülről láttam egy alakot az asztalra borulva, nem volt sem fehér fény, sem életfilm, egy perc volt az egész, és azon gondolkoztam, mit tegyek, hogyan értesítsem Margitot a szomszédban, hogy megváltoztak a viszonyok, de ez érthető okokból akadályokba ütközött. Lebegtem csak a testem felett, és végtelen boldogságot éreztem, mert megszűnt minden kínom, nem nyilallt a derekam, nem hasogatott a térdem, felpuffadt beleim gázai sem zavartak, és akkora szabadság szakadt le rám, hogy táncra perdültem volna örömömben, de csak valami lebegés-suhogás sikerült, amitől a függöny meglebbent, és repedésekbe menekültek a pókok.

Margit két óra múlva talált rám, rázogatott, sikított, mintha valami oka lett volna rá, és a mentőket hívta lányos zavarában, akik azonban nem sokat lacafacáztak velem, látták, hogy megmurdeltam. Jöttek a hullaszállítók is, és ahogyan gyömöszöltek bele a tepsibe, Margit még mindig ordított, megkönnyebbülés volt szinte, amikor rám zárták a fedelet, mert megszűnt a hangzavar. Körülnéztem volna még a szobában, nem maradt-e utánam nagy kupleráj, de rá kellett jöjjek, hogy a holtak szabadsága sem végtelen, ahogy cipelték a testemet, vele együtt haladtam én is, pár méteres körzetben tudtam csak mozogni. Nem járhatok csak úgy kísérteni ide-oda, de ez sem rázott meg, nem is akartam kajánkodni és visszaélni azzal, hogy rám már nem vonatkoznak a newtoni törvények.

Amikor boncoltak, érdeklődve figyeltem, mi is voltam én, izmok, inak, zsírok, vacak anyag, ami ismeretlen erők nyomán kialakult, csak a tüdőmön csodálkoztam, mit tett vele az ötven évnyi dohányzás, hú. Ne legyenek kíváncsiak a saját tüdejükre, kiábrándító. El is temettek aztán, előkerült valami rokonság, akiket évek óta nem láttam, de el kellett kaparniuk, a családi kriptában ott volt a helyem, csak bele kellett lökniük, mert ez volt a konszenzus, amibe még az is beletartozott, hogy sírás-zokogást mímeljenek, és ez sem nekem szólt, hanem a többi megjelentnek. Váratlanul sokan voltak, fenn kellett tartani a közös hazugságot, hogy egyáltalán érdeklem őket, holott egy csöppet sem.

Aztán leeresztettek a gödörbe, ahogy szórták rám a földet, kiábrándító is lehetett volna, nyugodjanak meg, nem az. Mire idáig eljut az ember holtában, már eléggé tisztában van lehetőségeivel és korlátaival is. Például a testem már tíz éve foszladozik, de a tudatom teljesen tiszta, soha nem láttam ilyen egyértelműnek a világot. Csak az zavar, hogy porhüvelyem fölött nem rendelkezhetek. Jó lett volna a második év után izegni és mozogni, mert egy göröngy nyomta a derekamat, de a kedves giliszták elrendezték, eligazgatták, azóta kényelmes a vackom idelent. Sőt, ha belegondolok, hogy hamarosan már csak a csontjaim maradnak, kényelmi szempontokkal egyáltalán nem is kell foglalkoznom tehát.

Amikor a temetésem után két héttel leszedték a kriptámról a száradt koszorúkat, egy hülye rokon lepucoltatta a fölöttem lévő műkövet, amitől olyan lett, mint egy agyonkrétázott tábla, kénytelen voltam bekopogni a szomszédhoz, akivel annyira nem törődtek, hogy a sírját benőtte a repkény meg a boróka, amitől nem csak elegáns lett az otthona, hanem kellemesen hőszigetelt is. Az egész januárt, amikor azok a böszme hidegek voltak, nála töltöttem vendégségben, nagyon lakájos volt. Egyébként jól elvagyunk mi itt, megismertem minden holtat a környezetemben, jókat szórakozunk. Múltkor is beszarattuk a temetőőrt, mindenki kifeküdt a szemében kigyúló rémült tébolytól.

Járhatnék kísérteni távolabbra is, ahogy a hús fogy a csontjaimról, úgy nő mozgásom hatósugara, de nem vagyok romlott kamasz, hogy mindenkit halálra ijesszek, jobb szeretek csak merengeni a világ folyásán vég nélkül. Megszűnt az idő, nem kell ennem, ürítenem, aludnom, s ha van valami hiba a szellemlétben, akkor ez, mert azért ezekben is voltak örömök. Mit nem adnék egy jó pörköltért, de el kell viselnem, hogy nem jár, eleget zabáltam, amíg a gyomrom szét nem rohadt, illetve a kágyillók föl nem zabálták. Ilyen apróságoktól eltekintve helyzetem ideálisnak, sőt, boldognak mondható, semmivel sem cserélném el.

Csak ezek az ünnepek zavarnak. Éven át senki felém sem néz, ami jó, most meg, hogy a konvenció azt kívánja, boldog-boldogtalan itt sertepertél a sírom mellett, ismeretlen kis kölkek még rá is tapodnak, egy tapló meg idevizelt a bokorba, mert nem bírta ki a hólyagja, hallatlan. Hozzák a virágjaikat, a mécseseket, és érzem én, hogy eszükbe sem jutok, csak a szomszédét nézik, hogy az övék nagyobb vagy fényesebb, röhej. Ahogy sötétedik, minden vibrál meg villódzik a fényben, és az ember el is érzékenyülne, ha nem lenne ünnepi műsor is. Mindenféle bánatos versek meg dalok, sehol egy jó kis rock & roll vagy jófajta jazz.

Ebből is látszik, hogy nem nekünk, holtaknak rendezik ezt az egész szart, hanem maguknak, ezzel akarják megnyugtatni a lelkiismeretüket és remélnek feloldozást, de azt cseszhetik. Ha volna rá érkezésem, és lenne hangszálam, ami nincs, elmondanám nekik, ha életemben le sem szartak, akkor holtamban ne kurválkodjanak velem, hogy ők milyen fasza népek már. Ha valami, akkor az őszinteség az, ami elválaszt minket, lentieket a fönti világtól, mert hazudni ugyan itt is lehet, csak nem érdemes. Nincs büntetés és nincs jutalom, az idő végtelen tengere van, és az a föloldozás, hogy lehet nevetni a világ ostobaságán a megbánás veszélye nélkül, és innen nézve Kierkegaard is bekaphatja, mert semmit sem tudott a halál kaján örömeiről, mégis mondta a magáét.

Valóság nagybátyám

Balog-embertelen miniszter azt találta mondani virágos jókedvében, hogy: „Az Országos Roma Önkormányzatnak az elmúlt huszonöt évből volt négy botránymentes éve, amikor Farkas Flórián volt az elnök.” Mindeközben Farkas Flórián ellen most is több büntetőeljárás zajlik, többek között csalás, költségvetési csalás és közokirat-hamisítás gyanújával.

A két dolog valahogyan ellentmond egymásnak a formállogika szabályai szerint, ezért az embertelen, illetve minisztériuma kapott négy kérdést, amire nem sikerült válaszolni, illetve azt, hogy „A Lungo Drom Országos Cigány Érdekvédelmi és Polgári Szövetség a legnagyobb hazai cigány szervezet, akik mindig szót emeltek a magyarországi cigányságért és képviselték őket.”

Mint valami rosszul programozott, beszélő robot, vagy agyalágyult kisiskolás. Ugyanígy, a Czeglédy-ügyben a bíróság kimondta, hogy tizenegy károsult van nyolcszázezres tétellel, rá egy napra fideszék ezer emberről és százmillióról vakognak újra, mintha a valóság nem létezne, illetve számukra egy másik valóság világítana, ami már ontológiai probléma, nem tiszta hazugság.

Erről a valóságról azt tartják az okosok, hogy a tudatunktól függetlenül létező dolgok összessége, minden, ami valaha létezett, és minden, ami jelenleg is létezik. A valóság anyagi, tárgyilagos, független a megfigyelőtől, annak helyzetétől, független annak ismereteitől, értékítéletétől és nézeteitől is. A valóság megtapasztalásának vannak korlátai, de a megismerésére tehetünk erőfeszítéseket.

Másrészt a valóságot lehet teljesen személyhez kötni, ha a megismerésre gondolunk. Ez a megismerő személyétől teljesen függő, mivel egyéni megismerési képességei adják meg a végső következtetéseit. Eszerint mindenkinek saját valósága van, ebben él és minden tettben, amikor a valóságával kapcsolatba kerül, azt alakítja is tudat alatt. Itt lehet a zavar az erőben, vagy párhuzamos univerzumokban élünk, mi, meg a fideszék.

Mert gondoljunk csak bele a Fidesz-valóságba, amikor szent meggyőződésük az is, hogy van Soros-terv. Hiába mondja például Brüsszelből Navracsics, hogy ilyen nincs, Orbán csettint egyet, hogy mégis van, mert ő jobban tudja. Ezen a ponton el kell merengeni vezérünk elmebéli állapotáról, másrészt pedig az ő valóságáról is.

Mert lehet, hogy egyrészt szimplán mocsok és szaralak, ez evidencia, de mi van akkor, ha az ő világa is ilyen opálos. Ha elrévedezünk azon, milyen hermetikusan van elzárva a külvilágtól, előfordulhat, hogy zavart elméje teljesen más valóságot mutathat neki, mint ami a panelprolinak adatott. A másik opció, hogy simán hazudik, tessenek választani gusztus szerint.

Viszont ez utóbbi esetben az is vizsgálat tárgyát képezhetné, hogy az alvezérek, illetve a mag tudja-e, hogy ez hazudik. Vagy milyen szintig engedett az igaz valóság ismerete, és mondjuk, egy mezei parlamenti képviselőnek már nem, hogy ne zavarja a bonyolultság a gombok nyomogatása közben.

Aztán a valóság mellett fölmerül az igazság problematikája is, amelyet szakállas bácsik így jellemeznek: Ha két vagy több személy elfogadja egy esemény vagy tapasztalat valamilyen értelmezését, akkor erről konszenzus alakul ki. Ha ezt néhány egyén vagy csoport elfogadja, akkor ebben a csoportban ez az értelmezés igazsággá válik.

Ezen a ponton érthetjük meg, mi folyik itt minálunk. Egy árva migráncs nem látszik az országban, mégis itt vannak, és tosszák a hajadonokat. A hülyék között ebben konszenzus alakult ki, ez tehát igaz a másfélmillió elsőáldozó hívőnek. Így válik minden, Orbán által kreált alternatív valóság igazsággá szerte a hazában, ezért arra a végkövetkeztetésre juthatunk, hogy nem forradalom kell ide, hanem filozófus. Illetve magamnak elmegyógyász, hogy a környülölelő szart fel tudjam dolgozni.

SOM LAJOS JÁR A VIZEN – csodálatos koncertvideóval emlékezünk

Úgysem értheti senki… milyen volt negyven (!) évvel ezelőtt, egy N2204 típusú, bőrtátyós, Philips kazettás magnetofonból nagyanyáméktól hazáig zengetni a „Kívánj igazi ünnepet”, a Piramis együttes karácsonyi borítóval megjelent kislemezét… amit előző este, a családra rótt halálos csendben rögzítettem egy vacak riporter-mikrofonnal, a szüleim narancssárga lemezjátszójának hangszórójából…

Szóval, az úgy volt, hogy a Köztársaság téri Antikvárium kirakatában, úgy karácsony előtt két héttel, megjelent a kislemez, borítóján a fantasztikus ötösfogattal – Pinyó, Zacskó, Gallai, Som és a Kölyök fotójával – s a lépcsőház valamennyi lakójától összegyűjtött sörös és borosüvegekkel vagy négyszer fordultam a sarki kisboltig, hogy összedobhassam a hanghordozó árát, de délutánra megoldottam – és loholhattam Piramis kislemót vásárolni!

Igazi ünnepet kívántam…

Az a csapat, az a zenekar volt az életünk.

De vajon emlékszik még valaki a Piramisra?

„A Piramis magyar Hard Rock együttes, az 1970-es évek végének egyik legnépszerűbb hazai zenekara. Az együttest Som Lajos basszusgitáros, Köves Miklós dobos, Závodi János gitáros alapították 1974-ben. Eleinte instrumentális zenében gondolkodtak, majd Gallai Péter billentyűs kapott énekesi feladatokat.

1975-ben csatlakozott a Piramishoz Révész Sándor énekes a Generálból. A zenekar nevét viselő első nagylemez 1977-ben jelent meg. A Metronóm ’77 fesztiválon közönségdíjat nyertek az Égni kell annak, aki gyújtani akar dalukkal, ami aztán Karda Beáta fesztiváldalával közös kislemezen is megjelent.

A Piramis rövid időn belül Magyarország első számú kedvence lett a rockrajongók körében. 1978-as második albumuk megjelenése után minden koncerttermet megtöltöttek. A következő évben megjelent harmadik album az elődeihez hasonlóan százezer példány felett kelt el, de a kritikusok már fanyalgással fogadták az új dalokat.

A Piramis sikerkorszakát a budapesti Ifjúsági Parkban 1979 őszén rögzített A nagy buli című koncertlemezük zárta le. 1980-ban Nyugat-Európában megjelent egy angol nyelvű Piramis album 9 számmal az első három nagylemez dalaiból. A negyedik stúdiós nagylemez Erotika címmel jelent meg 1981-ben. A zenekar megpróbálta követni az aktuális trendeket, és a rockból az új hullámra váltani, nem túl sok sikerrel.

1981. június 14-én a keletnémet turnéjuk utolsó koncertjén Révész a színpadon jelentette be, hogy kilép az együttesből. A Som-Závodi-Köves-Gallai felállású Piramis négyesben folytatta, és 1982-ben kiadták a Plusz című nagylemezt Gallai énekével. A zenekarnak még abban az évben vége lett, mikor Somot és Kövest csempészés vádjával letartóztatták, majd elítélték…”

Ahogy végigolvastam ezt a rövid történetet, szinte beleborzongtam – milyen kevés volt az a rengeteg minden, amit fiatalságunk örömeként élhettünk meg, csőnadrágban, alföldi papucsban, szumkával az oldalunkon…

Kedvenc lapunkban az Ifjúsági Magazinban részese lehettünk a mi forradalmunknak, mely harcos kiállás a Piramisért, a Piramis mellett zajlott. Az akkori rendszernek valahogy nem tetszett a Piramis életérzés…Soha nem felejtem már a verset: Som Lajos jár a vízen…

Különös, hogy éppen Som Lajos halálhírének napján akadtam egy 1976-os koncert videójára. Lajos hihetetlen szólója – úgy 11.30-tól; érdemes rá odafigyelni!

Emlékezzünk rá – Som Lajos igazán nagyszerű Barát, Ember és kiváló muzsikus volt!

Kampec dolores LXI. – Margitvirág

Béla betartotta a szavát, elbattyogott az orvoshoz, és olyan fejjel nézett rá, mint aki mindjárt szíven szúrja magát, megforgatja a kést a mellében, és úgy kiáltja a rendelő mocskába, hogy szar az élet. Szegény doktor nem kérdezett, nem érdeklődött, csak belenézett a szemébe, amelynek mélyén öngyilkos bálnák vergődtek az óceán partján sikongva, Naptól átsült madarak potyogtak az égből, és a szomszédos templom tornya valami cunamiban hánykolódott, a csúcsán imbolygó keresztbe a bádogbános kapaszkodott, míg el nem nyelte a nyálkás mélység örökre és visszavonhatatlanul.

Béla pislantott egyet, szeme héja pedig akkorát csattant, mintha valamely duplagyűrűs rázná a dunnahuzatot teregetés előtt. Hóna alól kagylók, csigák és tömjén illata áradt vegyesen a megváltás minden ígérete nélkül, és ettől a hangos, szagos filmtől az orvos, aki munkától szétesett és viaszossá vált testekhez volt szokva, most meg itt volt neki az egész, kerek világ, lányos zavarában szó nélkül töltötte ki a munka alól mentesítő papírokat. Béla már a polgármesteri hivatalnál járt, amikor a fehér köpenyes felocsúdott a kábulatból, és Bubó módján kérte a következő göthöst, hogy az élet nyugodt folyása visszatérjen.

Béla leadta papírjait a hivatalban, és most döbbent rá, hogy itt ő még sohasem járt. Ügye, gondja nem akadt, és ez is mutatta, hogy nem ide való, nem erre a színpadra, de valami hülye bábos mégsem engedte, hogy tovább álljon, és ezt a dróton rángató alakot életnek hívták, ami egyelőre és mindig van, viszont értelmet csak akkor nyer, ha visszafelé nézeget rá. Kilépett a térre, és a hivatal már nem volt, csak a fejében. Kettőt lépett, akkor a Szentháromság szobor volt az élet, tövében a tegnapi bamba kollégákkal, de amint a háta mögé került, megszűnt az is, és a kocsma kelt életre, így imbolygott Béla pillanatról-pillanatra, álom és valóság, múlt és jelen között.

Amikor leereszkedett a fenekét formáló székre, és úgy döntött, hogy innen nem mozdul, míg le nem esik vagy el nem vonszolják, akkor csak az állandóságba kapaszkodott görcsösen, mert a viaszosvászonnal borított asztal körül ott kerengett szélvész ringlispílként a valóság, és nem lehetett elkapni egy menetre sem. A mocskos ablakon túl a falu összes népe malomkeréknyi koszorúkkal és fehéren virító viráglabdákkal csoszogott és imbolygott, az összes duplagyűrűs és fogatlan sunyin nézte a másik szerzeményét, hogy kié nagyobb, vagy kié fehérebb.

Béla ebből jött rá, hogy mindjárt itt van a halottak napja, amely cirkusz nem a porladókról szól, hanem a szomszédnak celebrált előadás, hogy ki költ többet az emlékezet vámszedőinél, szirmokban, tobozokban és mécsesekben fejezve ki szívük soha el nem múló fájdalmát, holott csak a Rózsit akarták legyőzni a koszorúval, hogy ők jobban szerettek, és most boldogtalanabbak. Pedig míg élt, kanál vízbe fullasztották volna azt, akit most beborítottak az álsággal, és voltaképp már azt is elfelejtették, milyen volt a szeme fénye vagy a hangja színe. Így zötykölődött az idő hazugságokkal kitömve.

Hősünk tudta, hogy az igazi halál a feledés, az emlékezés pedig nem virágos cirkusz, hanem a szív dolga, ezért vodkát kért és margitvirágot, meg egy mécsest, hogy elősegítse a búvárkodást a gyomra mélyén. Így akarta életben tartani a temetőben pihengetőket, holott már az utolsó is, akit az idők kezdetén elsiratott, rég újjászületett mindenféle pitypangokban, madarakban és fellegekben, és azt is tudta, hogy amikor az eső cseperészik, akkor esetleg a nagymama hull alá az égből, vagy az anyja, mert nem ülnek semmiféle trónusok előtt a mennyekben, hanem molekuláik és atomjaik a világmindenség örök körforgásának apró elemei lettek, végleg kiszolgáltatva a fizika mindent átható törvényeinek.

A fröccsök ura azonban nem értette ezt a margitvirágot, hogy az mi a rosseb már megint, hogy mit cirkuszol itt neki a barátja, amikor Béla megunta a nyavalygást, és tőle szokatlan hangon rá nem förmedt: – Krizantém, baszd meg. – A kocsmáros megsértődött, de csak egy kicsit, mert nem tudhatta, milyen viharok zajlhatnak Bélában, amitől készül elmenni az esze, s hogy megelőzze a nagyobb bajt, kiballagott a kertbe, ahol csokorban nőttek ezek a sanda készségek, levágott hát egy szálat. Ettől az egyik rigó húzta föl a csőrét, mert épp azon szeretett ejtőzni délutánonként, de semmit sem tehetett, trillázott egyet, és morcosan nézett a betolakodóra.

A fröccsök ura vizespohárba állította a gömböt, magában még böstörögve, hogy margitvirág, ja. De ügyelt, hogy Béla meg ne hallja, mert amint a mécsesét meggyújtotta a fröccse mellett, emberünk lehunyta szemét, és nekilátott, hogy jelenné tegye, ami rég elveszett. Így lehelt újra életet a halottaiba, mint valami tékozló Isten, de rá kellett jönnie, hogy hatalma még így sem végtelen, mert csak villódzó képeket látott mindenféle rég letűnt korokból, arcokat és sírásokat, nevetéseket mindenféle hang nélkül, és így kellett rádöbbennie, hogy ez sem több, mint amit álmaiban minden nap nézeget, hogy parancsra sem lesz több emléke, mint ami megmaradt, mert a többi végleg elveszett, és soha nem is tér vissza.

És ekkor gondolt arra is, ha majd fekszik kiterítve, és az orrán át szivárog el a lelke, és, ha igaz, hogy élete filmje lepereg, akkor az rövid lesz és hiányos, a részleteket pedig csak akkor tudja meg, ha a nagy óceánon talán összefut a temetőben rothadókkal, vagy akkor sem, mert azok is mindig hazudtak. Vigasz, ha lehetett ebben a reménytelenségben, az volt, hogy elképzelte, ahogyan száll ki belőle az élet, csöndesen átkúszik majd egy pofátlan légybe, s akkor Béla zümmögve majd a fröccsök urának orrára telepszik, hátán szaladgál, míg barátja agyon nem csapja egy összetekert újságpapírral. És akkor jön majd rá, kit ölt meg, amikor fehéres, kitoccsantott légy-beleiből vodka szivárog, de akkor már késő lesz. Idáig jutott, a harang megszólalt, a mécses ellobbant, és a margitvirág szirmai hullani kezdtek a mocskos terítőre.

Pofán vágott Fidelitas-igazgató

Minálunk már nincsen lacafaca, habozás, sőt, Woody Allen nyomán cicó sem, a végletekig leegyszerűsödtek a dolgok ugyanis. Ha nem tetszik a delikvens képe, odaballagunk hozzá, lecsűrünk neki egy maflást, és helyre is áll a világ megborult rendje, mint Pécsen mondjuk.

Nem történt semmi különös voltaképp, mint, hogy Niedermüller Péter, a DK Európa parlamenti képviselője fórumozott, győzködte a népet, hogy szavazz rám, két kölök pedig megjelent egy „Hazaáruló! Szégyelld magad!” feliratú táblával. S mivel a szép szóra nem takarodtak el, két nyugdíjas csöndben odaballagott hozzájuk, kitépték a kezükből a molinót, egyikük pedig pofán vágta a hozzá közelebb állót.

Később derült ki, hogy a fölpofozott mókus a Fidelitas dél-dunántúli régiójának igazgatója (Beke Zoltán), ami innentől fogva hallatlan inzultus – már verik a fideszeseket -, másrészt ennek az egésznek különös pikantériát ad, és további elmélkedésre késztet.

Az egyik, honnan ez az őserő nyugdíjasainkban, legyenek bármelyik oldal fanatikusai, hogy esernyővel vagy puszta kézzel esnek neki az ellenérdekelt félnek. Hogy egyiknek sem volt gyerekszobája, vagy csak a lelkükre ül így ez a kor. Az ember egyrészt röhög a csattogó protkók láttán, másrészt azon révedezik, mi lesz itt, ha tömegesen borulnak el az agyak, és belekeveredünk valami Bud Spencer film zárójelenetébe.

Viszont a mi esetünkben nem biztos, hogy olyan nagy móka lesz a dolog, mint a koreografált tömegbunyó, mert, bár Szanyi hülye volt huszonharmadika kapcsán a fellógatott ÁVH-s képével, mégis a tökeinél ragadta meg a problémát, mi lehet, mi történhet, ha végleg elpattan egy húr.

Tegnap ezüstlakodalomban voltam – jó, csak évfordulós dajdaj -, s ott elmesélte nekem az egyik vendég, hogy ezekkel, mármint a fideszes bagázzsal az a baja – sok más mellett -, hogy nem értenek semmihez sem, és rettentő nagy az arcuk. Kénytelen voltam egyetértően hümmögni, s lám, ez a pécsi dolog is csak ezt erősíti. Annak idején az alapító atyáknak a KISZ-ben elég volt a titkári cím és rang, ezek a maiak meg már igazgatók, atyaúristenek. Így szocializálják őket a gazdáik, csoda, ha balfasz felnőtt válik belőlük? Nem igazán.

Ezen túl az is felvetül, honnan tudja a Fidelitas dél-dunántúli régiójának igazgatója (Beke Zoltán), hogy ez a Niedermüller ez hazaáruló volna. Jó, hát mindenki az, én is az vagyok, te is, de hogy ő miért hatványozottan, molinót érőn, ez is érdekes dilemma.

Nem hinném, hogy a Fidelitas dél-dunántúli régiójának őrsi gyűlése nagyítón keresztül tanulmányozná Niedermüller brüsszeli monyákolását, sőt, felteszem, péntekig, amikor a csata lezajlott Pécsen, azt sem tudták, hogy a világon van. Odaküldték őket a pártközpontból, hogy csináljanak ricsajt, ezek pedig mentek, mint a beszakézott kamikázék, oszt így jártak.

Hogy a pártközpont meg miért fordít kiemelt figyelmet erre a Niedermüllerre, az azért van, mert Brüsszelben bűnözött. Október 24-én a romákról vernyogott, ami nálunk nem probléma, mert van nekünk Farkas Flóriánunk.

Egy nappal később, 25-én pedig illetlenül viszonyult a nemzeti konzultációhoz, amikor így beszélt. „A közös európai menekültügyi politika csak akkor lesz képes működni, ha a tagállamok végre félreteszik az önös szempontjaikat, és valóban közös politikát akarnak. Amíg egyszerűen tudomásul vesszük azt, hogy vannak tagállamok, amelyek minden következmény nélkül megtagadhatják a közös politikában való részvételt, addig nem fog történni az égvilágon semmi.”

Ezt az elvetemültséget a meggyakott Beke igazgató nem tudhatta, a pártközpont azonban igen. Innen érthető a hazaáruló kitétel is, mert egyszerűen le is lehetett volna buzizni, mint mondjuk Vonát. Október vége van, ha úgy vesszük, messze még a választás. Kíváncsian várom tehát, ahogyan sűrűsödnek a kampány-rendezvények, úgy szaporodnak-e a pofonok is. Ha engem kérdeznek, akkor fix egyes, más megközelítésből tét, hely befutó.

MEGHALNI MAGÁNÜGY? – Mindenszentek és Halottak napja közelít

A két jeles ünnep közeledtével alig akadhat olyan ember, akinek ne tolakodna a megszokott gondolatai közé az elmúlás, a halál.

Visszaemlékezünk a földi életet elhagyott barátokra, szülőkre, nagyszülőkre; könnyet ejtünk a közelmúltban eltávozottakért. Sírunk és gyertyákat gyújtunk… jönnek a mi lett volna, ha… kezdetű mondatok!

Különös, de éppen a halálról való disputák, rágódásaink közben vagyunk a leginkább egymagunkra hagyottak. Míg a születésünkről, sőt, újabban a tiszta szerelemről is szívesen szolgáltat támpontokat, neki tetsző irányelveket a katolikus egyház, a halálra való felkészítés egyre sivárabb – pedig éppen ez volna a vallási szervezetektől elvárható legelemibb szolgáltatás!
Mert már az élettel összeegyeztethetetlen dolgok felbukkanásakor is úgy kell éreznünk, elengednek a kezek!

Annyi csak a lényeg, hogy mi, a felvállalt kötelességeinknek eleget tegyünk, ami a tortúrát illeti, azt már magunknak kell végigcsinálni! Mindenre ott vannak az evangéliumi idézetek, szóvirágok, képek, hogy aztán rágódhassunk mindezek felett, de maga a halál, mint valami gyáva erőszaktevő, a magunkra hagyottságunk közepette teperhet le valamennyiünket!

Megszületésünkkel kapcsolatban a közelmúltban frappáns kijelentésekkel borzoltak a természetesen vezetőjükkel mindenben összetartani kész papok. Dehogy volt közülük egy, aki magára hagyottan tromfolt volna! A klérus soha nem tűrt ellenállást, miért most volna másképp? Nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy minden pap számára megvetendő, aki a lombikbébi program következményeként jött a világra, minden pap elítéli az így születetteket és szüleiket egyaránt. Azzal, hogy előadásokat szerveznek, kiadványokat hoznak létre, a mindennapi szóbeszéd szintjére emelték az általuk egyetlenként elfogadható helyzetértékelést a lombikprogrammal kapcsolatban, szinte ukázt küldtek! Ez van, punktum! Nincs alternatíva, aki mást akar az gyilkos, de legalábbis cinkos!

Meghalni magánügy!

Sem a halál közeledése, sem megélése, sem a halál megválasztásának módja nem igazán beszédtéma. Mint valami kivédhetetlen, eleve elrendelt útkereszteződés, úgy kell elfogadni a megváltoztathatatlant. Holott a tudomány és a lelki életet fontosnak tartók egyre szélesebb közege egészen mást gondol a haldoklásról, a beletörődésről és az ember élni akarásáról! Valójában nem elveszítjük egymást – csak inkább lemondunk mindarról, ami korábban fontos volt!

Ahogy életünkben, úgy a haldoklásunkban sem maradt nyoma a szolidaritásnak!

Elvesztek a hosszas türelemmel búcsúzkodók, az átsegítők, az őrt állók, a siratóasszonyok, megszűnt a méltóság valódi közege. Olyan rettenetesen tudunk félni a magunk halálától és úgy rettegünk mások haldoklásától, hogy az már szinte leírhatatlan!

Miközben egyetlen mai film megtekintése közben végigszemléljük akár több ezer ember halálát, látunk másokat közvetlen közelről kivégezni, miközben a naturális jeleneteknek hála, ma már nem ritka, hogy emberi szervek tárulkoznak elénk, miközben egy szereplő életét elveszik, senki nincs felkészítve a halál érkezésére!

A halál úgy ront ránk, mintha nem a legtermészetesebb volna a megérkezése! És ennek a dolognak az égvilágon semmi köze nincs a feltámadás, a menny és pokol sztorizgatásaihoz! Itt még csak a szimpla biológia, meg némi kémia dolgozik! Vajon, ebben a fontos kérdésben miért nem sertepertélnek a lelkipásztoraink? Mert persze, hála nekik, időben megérkezik az utolsó kenet, van akinek tucadszorra is, biztos, ami biztos – de ő maga felkészületlen!

Milyen kegyetlen a való világ – csak akkor jajdulunk fel egy-egy pillanatra, amikor egy híres színésznő, esetleg egy énekes, vagy éppen államelnök utolsó óráiról írnak. Az átlagember haldoklása alig különbözik a macskáétól!

Amikor a szupermarketekben tonnaszám mécsest, gyertyát, dobozos lámpatesteket, ledvilágítású kütyüket cipelőket nézem, amikor a vásárcsarnokok előtt koszorúkat kazalszám árusítókat szemlélem, el kell gondolkoznom – mi köze van ennek az egésznek szeretteink halálához? A Mindenszentek és a Halottak napja ugyanolyan cirkusszá vált, mint a karácsony, meg a húsvét! Lélektelen bevásárlószerda valamennyi! Lekörözni a másikat, nappali világosságot varázsolni a krizantémcsokrok közé egyetlen éjszakára, mindig többet és nagyobb halomban, mint a szomszéd sírján!

Ennyi!

Olvasóink! Amikor legutóbb arra tettünk javaslatot, hogy tanítsuk végre egymást a születésről, tanítsuk a legelemibb normákat, hogy az erőszaktevőknek ne jusson esély, most szelíden tennénk egy harmadik javaslatot is! Beszéljünk, szóljunk bátrabban a halálról!

A Mindenszentek és Halottak napja valódi történéseiről, okairól, azok értelméről és ne legyünk prűdek, álszentek, farizeusok! Mert bizonnyal akadnak majd, akik – ahogy az életük valamennyi pillanatában – magányra vágynak. Kerítsük őket körbe lepedőkkel…
De akik valóban fontosak nekünk, legyünk velük az utolsó órán! Ez volt, és ez ma is az emberi méltóság egyik alappillére!

Utazás az éjszaka mélyére

Orbán Viktor, mint valami eltévedt és megzakkant UFO, ott imbolyog fasizmus és nácizmus között, addig-addig, míg végleg alá nem hullik a mocsokba. Nem lenne ellenére ez sem, ha a trónját kis időre biztosíthatná vele, amiből kitetszik, hogy elvei, eszményei nincsenek és soha nem is voltak. Egy dolog létezik csupán, a hatalom hisztérikus akarása.

Tegnap újra a nácikokkal kokettált, amikor új fogalmat vezetett be az amúgy is lesilányult magyar politikai közbeszédbe, ez pedig a migránsmentes övezet. Ő így álmodozik országáról, amelybe viszont jó pénzért ezrével engedi be a bizonytalan hátterű, ámde fizetni hajlandó organizmusokat, új értelmet adva a régi szólásnak, és így módosítva azt: pénz beszél, Orbán ugat.

Ez a migránsmentes övezet, ez különös rezonanciákat kelt az emberben. Még hangzásában is hasonlít a CMÖ-re, ami ugye a bájos magyar nácikok cigánymentes övezetét takarja, és használatban is volt (van) kies hazánkban. Felidézi ugyanakkor a zsidómentes övezet szépemlékű eszmeiségét is. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen jönnek a választások megint, a Jobbik pedig báránybőrbe bújt, ezért megkezdődött a kemény mag szipkázása.

2002-ben is ez volt, amikor egészen a Washington Postig gyűrűzött az alábbi Orbán mondat: “Ha nekünk sikerül úgy összekapcsolnunk a határon túli magyarokat a magyarországi magyarokkal, a határon túli magyarok gazdasági életterét a magyarországi gazdaság életterével, akkor Magyarország gazdasága sokkal nagyobb teljesítményre lesz képes, mint most.”

Ezt az életteret fordították Lebensraumnak akkor érzékeny gyomrú libsibolsik, mert olyan áthallásos a fogalom. Tizenöt éve még annyi gerinc volt a Pártban, hogy tiltakozott a „ferdítés” miatt, mondván, Orbán nem használta Hitler inkriminált kifejezését. De bárhogyan is forgatjuk, az élettér az Lebensraum, ami finnyás orrú emberekben messzi gondolatokat ébreszt, pedig Orbán már akkor is csak a magyar nácikkal pettingelt.

Mint most is, ami egy virtigli fasisztától egyáltalán nem meglepő. Fasiszta államban élünk, mint azt már számosan kifejtették és elmagyarázták előttem. Mussolini adja a mintát, aki jótét lélek számos egykori kommunistát tömörítő szélsőjobboldali szervezete élén a kommunisták elleni harcot tűzte céljául a maga idejében és ismeretes végkifejlettel.

A „harc” szó azonban nem csak politikai, hanem valós jelentésében is értendő volt nála, a fasiszta párt félkatonai különítményei ugyanis nem riadtak vissza az erőszaktól és a terrorakciótól sem. A fasiszták megjelenésével a politikai élet egyre erőszakosabb és kaotikusabb lett, Mussolini pedig éppen erre a káoszra építve erősödött meg, szervezetét a rend pártjának állítva be.

Hát nem ismerős? És ugyan ezt röhögve írom le, de a tébolyult szemű és ordító nyugdíjasok képében megvan már Orbán SA-ja is. Ők voltak azok a bájos önkéntesek, akik teherautókkal érkeztek rendet tenni, sípszóra leugráltak, megruháztak pár komcsit és zsidót, majd újabb sípszóra el is tűntek. És gondolhatunk éppen a „Kabaré” című filmalkotás aluljárós jelenetére is.

Minálunk buszokkal hozzák az esernyővel rendet vágó elvakultakat, kicsi ország kicsi nácijait. Viszont Orbán útja nyílegyenes. Először Berlusconi Forza Italiáját nyúlta le, aztán felépítette Mussolini országát, most pedig náci fogalmakkal operál. A sorminta végén a náci állam következik, a veszélyesnek tartott Jobbik már ott billeg a betiltás küszöbén, a cigány-, zsidó-, és migránsmentes övezetekkel pedig az egyatáborból árják válnak legközelebb.

„A faj csak egy nagy halom magamszőrű rohadék, csupa koszos, nyavalyás fráter, akik idevetődtek, idemenekültek az éhínség, ragály, daganatok és hideg elől, mint a négy világtáj ágrólszakadtjai.” Ilyen tónusú beszélgetéssel kezdődik Louise-Ferdinand Céline „Utazás az éjszaka mélyére” című regénye. Ha ebbe belegondolunk, világos lesz, ez az írás mért kapta a regény címét. Egyáltalán nem virágos jókedvemben, és nem is azért, mert érdek nélkül tetszik.

TULIPÁNOS KISKÖDMÖN – Kövér a legszerényebb oligarcha

Amikor október 23-án, szokott hetykeségével, – abban az édes kis népművészeti termékben! – belegyalogolt a közbe, nehezemre esett megállni, hogy ne röhögjek egy jót.
Laca már megint beújított, kihímeztette magát tetőtől talpig, kínos megfelelési kényszerében éppen úgy szeretett volna kinézni, mint azok a magyarok, akiket Kövér évtizedek óta elképzel magyarnak!

Sajnos a hiányos ismereteinek hála, ismét lemaradt pár emberöltővel, mert akiknek éppen beöltözött, már réges-régen elballagtak Szent Mihály lován!

De, ha már ilyen édes kis nyalkaságnak öltözött, legalább Mari, a Bekkék lánya – civilben Kövér László neje, amúgy a lakhelyük, Szigetszentmiklós kormányhivatalának nagyhatalmú vezetője – szólhatott volna néki, hogy ez ma nem holmi parádé, kiállítás megnyitó, hanem forradalmi megemlékezés lesz!

Hja, lehet, az asszony és őkelme már meglehetősen ritkán értekeznek! De az is lehet, hogy így edzenek, készülődnek, hogy a nagyrezidenciában miként fognak viszonylag ritkábban összefutni!

Hol is?

Milyen furcsa, hogy az Orbán kabinetben szinte mindenki vagyonosodásáról írtak már ódákat, eposzokat, ez a szegény házelnök szinte megbúvik, ott, a Parlament dolgozószobájában! Szegény ő, mint a templom egere! Miközben kedves kollégái urizálnak, szétlopva szeretett hazájukat, szegény, szerencsétlen Kövérék csak éppen, hogy éldegélnek! Szigetszentmiklós kies utcácskájából szállítgatják a házelnököt, úgy él ott a maga végtelen szerénységében, mint egy közönséges magyar polgár…

Ugyan rebesgetik, hogy hamarosan más lesz az életminőségük, a tengődés helyébe irdatlan fényűzés lép, nyilván ez is csak mendemonda, amolyan irigy ellenzéki sorosduma!

„Nettó 2,3 milliárd forintból alakítják ki az Országgyűlés elnöke, Kövér László új lakhelyét Budapest belvárosában. Pedig Kövér csak a jövő évi választás után dönt a költözésről… Az Országháztól néhány száz méterre nyílik a Balassi Bálint utca, ahol egy régi, patinás épület található. A tervek szerint itt lesz az Országgyűlés elnökének új rezidenciája. Az épület homlokzatát és legfelső szintjét 2,3 milliárd forintból alakítják majd át, hogy megfeleljen Kövér László házelnök igényeinek. A négyhálószobás rezidencián dolgozószoba, díszterem és könyvtár is helyet kap majd. A parlament költségvetési bizottságának elnökétől, az MSZP-s Mesterházy Attilától megtudtuk: 640 ezer forint/négyzetméteres átlagáron vásároltak lakásokat az épületben a bérház kilenc lakójától, akiket már kiköltöztettek. Eddig 385 millió forintot költöttek az ingatlanra, amelyet a Magyar Építő Zrt. kivitelez. A cég Orbán Viktor miniszterelnök barátja, Mészáros Lőrinc üzlettársához, Szíjj Lászlóhoz köthető.”
(Bors –még a Vajna előtti időkből…)

Ha így van – márpedig miért is ne volna így! – a Kövér Family hamarosan Rogánék nyomdokaiba léphet! Még szerencse, hogy ennek azért akad egy feltétele! Hogy Laca belakhassa e szerény kis fészket, még tálcán kell kínálnunk neki és pártjának a jövő tavaszi győzelmet! Talán ezért olyan lelkes az ellenzék! Ezért kellett a lustaságot időjárás jelentésekkel felülírni!

Kövér Lászlót majd követheti legújabb szerzeménye, az Orbánnál kegyvesztett, de Kövérnél révbe ért Kukker Csaba és b. neje, akinek minden bizonnyal megfelel majd az ingatlan egy másik emelete – összenyitva 6-8 lakást! (Onnét irányítja majd szeretett városát – mert végül is meg kell adni a módját mindennek!)

Ami pedig a tulipántos kiskabátot illeti – tessék kérem hozzászokni, ez az új módi! Köthetünk hozzá focisálat, meg nyilván az agancsok is előhalászhatóak, ha terepgyakorlatra mén a tisztelt házelnök úr!

Én a helyébe újfent seggig érő hajcit is növesztenék – ki tudja, hátha újfent aktuális lehet!

A kövéri hosszú haj históriáját ugyebár mindenki ismeri…
Mert a remény hullik el utoljára!

Orbán megcelebül

Orbán Viktornak negyvenhármas lába van, következésképp negyvenhármas gumicsizmát hord. Most nem élcelődök őszentségén, hanem a Ripost nevű szarhalom fölfedezését továbbítom, aki, ha szabad ezt így mondani (és csak így szabad mondani) állva pisált a gyönyörűségtől, midőn a titkot felfedezte. Magam is, alunni se tudtam az éjjel, kínáltak erősen káposztalevéllel.

A minden pénzt megérő adat a Bridgestone gumiüzemnek köszönhető. A tatabányai gyáravatáson a speckó lábbelit, amelyben kizárólag lehet bemenni az üzembe, egy snájdig dobozba, névvel mérettel együtt készítették oda mindenki legnagyobb gyönyörűségére. Fogalmuk sem volt róla, hogy egyben kielégítik jótevőnk gumicsizmák utáni perverz vonzódását is, amelyet tán a gyermekkorból, az avas szagú parasztudvarról hozott magával a csillogásba.

A Ripost szerint ez érzékeny, személyes adat, vélekedésük szerint pedig átlagosnak mondható a méret. Nem tudjuk. Csak annyit, arra épp elég, hogy az egyre növekvő súly, kerület, magasság arány ellenére ne billenjen fel, mint valami rossz keljfeljancsi. Mindenesetre úgy tálalták ezt harsogva, mint például, hogy „ezt nem fogod elhinni, Dzsudák Balázsnak ötven centis farka van”, vagy valami ilyesmi.

Orbán is bekerült hát a celebgyárba, ami nem idegen tőle, ezt be kell látnunk. Fotózkodott ő már kuvasszal, vagy a karácsonyi díszek közül kukkolva is, megfelelve így a celeblét legfőbb kritériumának, ami az, attól híres valaki, hogy nem csinál semmit, és ezt jól megmutatja.

Itt van nekünk mindjárt Vajnáné, aki a nyarat azzal töltötte, hogy különféle tengerek és óceánok partjain fetrengett, és erről küldött mozgó-, és állóképeket a szájbertérbe. Vagy Hajdúné, aki bánatos bociszemei mellett arról is elhíresült férje szíves közlése nyomán, hogy szülés után nem volt büdös. Ilyen tudások nélkül mit sem ér az élet. De felhozhattam volna minden magyar celebek ősanyját, Geronazzo Máriát is képpel illusztrálva, amit viszont emberbaráti megfontolásból nem teszek meg.

Orbán azonban celebként is különbözik a fentebb említettektől. Mert, míg rájuk igaz, amit szegény Koltai Tamás egy színikritikájában vetett papírra valamely színésznőnkről pozitív kicsengéssel – Puzsér pedig valami Palvin Barbi okán plagizálta -, „az a foglalkozása, hogy visszaverje a fényt”. Orbán viszont nem visszaveri, hanem belőle fakad a napsugár.

Jótevőnk amúgy is a celeb reciproka. Mint már megmutattam, láthattuk őt kutyával és karácsonyi idillben, de ugyanígy kolbászokkal vagy pálinkaivás közben is, vagy ahogyan az elemekkel küzd a gáton és a hótól fútt – vagy nem – autópályán. De mindenképp a jómunkásember képét sugallja nekünk, annak ellenére, hogy aratás közben még nem kapták le, Rákosit viszont igen.

A jómunkás-celeb archetípusa minálunk viszont Szalacsi Sanyi bácsi, szegény, aki kék svájci sipkában, lábán bizonyára gumicsizmával alkotott örökérvényűt. Emlékezzünk rá egy rövid részlettel:

„…Riporter: És a Fogarassy Árpádról mit tud elmondani?
Sándor: Hát Árpád egyet … hát egy évvel fiatalabb … éntőlem, … talán … egy évvel, mer a nővérével együtt jártam iskolába, a Malvinnal, és semmi többet nem tudok elmondani. Árpád … fiatalabb tőlem egy évvel. Malvin iskolatársam … vót valamikor.
Riporter: Hogy dolgozik? Jó munkásember?
Sándor: Biztos. Biztos jómunkásember. … Árpád biztos jómunkásember. … A … a nővérje velem egykora születésű. Úgyhogy egyebet nem tudok mondani…”

Én amúgy szemét vagyok, így nem érdek nélkül emlékeztem Sanyi bácsira, hanem azért, hogy megmutassam, mondandója semmivel sem silányabb, mint amit OV adott elő Bakondival akkor, amikor ez utóbbi még sms-ben, és nem migráncsokban utazott:

„…- Öblözet – mondja Orbán Viktor
– Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi…”

Kábé olyan ez a hasonlítás, mint az örök igazság, hogy mi a különbség mókus és patkány között? Semmi, csak a mókusnak jobb a sajtója. Így vagyunk ezzel is, hozzátéve, ennek a mi celebünknek le kéne cserélni a sztájlisztját és a személyi edzőjét. Ilyen módosulásokkal aztán masírozhatna a kifutón a negyvenhármas lábával, és böfögve.

De bebizonyítaná újólag Spengler igazát, aki műalkotások okán jutott arra a megállapításra, hogy azok egy bizonyos társadalmi formáció következtében csak ott és csak akkor jöhettek létre, illetve, akkor és ott csak az jöhetett létre. Ilyen determinisztikus jelenség ez a mi Orbánunk is, ami viszont rossz kedvünkre egyáltalán nem nyújt vigaszt.

Vegytiszta gyűlölet

„A Két Perc Gyűlöletben nem az volt a borzasztó, hogy mindenki köteles volt részt venni benne, hanem az, hogy lehetetlen volt elkerülni a belekapcsolódást. Harminc másodpercen belül képtelenséggé vált az ellenállás. Mintha a félelem és bosszúvágy eksztázisa öntötte volna el az egész embercsoportot: a vágy gyilkolni, kínozni, kalapáccsal arcokat összezúzni, mintha elektromos áram változtatott volna minden embert akarata ellenére fintorgó, sikoltozó hold-kórossá. S hozzá ez a düh, amely mindenkit megszállt, elvont, iránytalan érzelem volt, amelyet egyik tárgyról a másikra lehetett vetíteni, mint valami reflektor fényét.”

Ez itt, mint bizonyára mindenki fölfedezte, az 1984-ből vett idézet, amit lehet, unnak már, nagyon. Mármint, hogy ehhez a regénybéli világhoz hasonlítja az ember azt, amiben amúgy élnie adatik 2017-ben Magyarországon. Én is unom, de legfőképp azt, ami ezeket a reflexeket előidézi, hogy „minden lényegest kitölt”, ha elnézhető egy szerelmes versből vett félmondattal utalni lelkünk mai állapotjára.

Ez voltaképp kényszerpálya, nem lehet kikerülni, hiszen a sorosozás és folyományai ott vannak minden kilométerkőnél, ez virít az utcán plakátokon, ez ömlik a tévéből, ez nyomtatódik újságpapírokra, ez világít a számítógép képernyőjén és ezt zengik szerte az országban a kultúrházakban meg Isten házának szószékeiről gyalázatra. És ez lüktet a föl nem bontott konzultációs levelekben is. Nincsen más ma Magyarországon.

Nincs menedék, az ingerekre pedig az organizmus többféleképpen reagál. Van, aki magába szíja a mérget, elvegyíti bensőjében és aztán minden ok és indok nélkül újságírókat és egyéb állatfajtákat ütlegel. Van, aki végtelen depresszióba süllyed, és kocsányon csüngő, bánatos és könnyező szemekkel nézi a homokos, vizes síkot, amivé a NER gyalulta az egész elcseszett országot. Mások hivatásszerűen mazochisták, és rőzsedalos lelkükkel hiába zengenék a nyiladozó pitypang dicsőségét, mégiscsak reflektálniuk kell a környezetükre, ha meg akarják őrizni az integritásukat, vagy, hogy ne menjen el végleg a józan eszük, ami fogós, ravasz egy feladat máma már.

Az ember hivatásszerűen tartja a tükröt, majd csodálkozva nézi, hogy ferde a pofája, és a háttérben felfedezi a csontig lecsupaszított vegytiszta gyűlöletet, holott szívesebben irkálna Fejes Bandi módján kétkiszta szerelemről, pedig ő élt a Kádár-korban, nem pedig korunk hőse, és ja, nem.

Ha a fönti zuhatagból, ami alvadt vérdarabokként ömlött ki belőlem, az volna kihüvelyezhető, hogy tele van a tököm az egésszel, akkor nem tetszett nagyot tévedni, és ezt most el is mesélem, hogy mért is.

Manapság minden lószarról felmérés készül, mért ne készülne erről is, hogy a Soros hogyan hat a százszorszépekre, s mint kitetszik a kutakodás eredményéből, tisztára, mint a gamma sugarak. Összefoglalóan: Soros György népszerűsége zuhan, de csak az egyatáborban. Ott is elsősorban az idősek és a bambák körében, ami nem meglepő, és voltaképp nem is érdekes.

Az viszont már igen, hogy a kutakodás készítői hirtelen és váratlan egy nyitott kérdést is becsempésztek, ahol alá kellett volna támasztani pár szóval, a drága delikvens mért is rühelli ezt a Sorost. Ötven százalékuk nem tudta megmondani, még csak annyit sem, hogy csak. Semmi, csak a gyűlölet, ami ezek szerint ott lobog, és akármire könnyedén kivetíthető. Ez élteti a cirka kétmilliós tábort itt, minálunk az Egyes Leszállópályán, ha már annyira Orwelleztem az elején.

Soros a mi Goldsteinünk, jól megindokolható, és az utálattól böfögő népek fele számára megfoghatatlan valami alapján. S míg Kukorica Jancsira méltán volt hörgősen dühös a gazdája, mert szerelmi tébolyában odahagyta a nyájat, s így jogos volt a tutulás, miszerint „vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül”, itt, minálunk csak a vasvilla maradt elveszett jószág nélkül, ha úgy teszik, érdek nélkül, mint Kant szépségeszménye, de csak repked az agyam.

Viszont egészen furcsa dolgok is előfordulnak benne, mintegy találós kérdésként világítva, hogy mi lenne, ha két évvel ezelőtt nem zuhan meg a világ, és szerencsétlen emberek sokasága nem kényszerül iszkolni a nyamvadt életéért. Ha nincsen ez a migráncsválság, ami a muníciót adja azóta is, mert ugye ebből fakad a Soros, a civilek csesztetése, a CEU vegzálása, ez élteti ma már a NER-t, mert ezen kívül semmi mondanivalósuk nincsen.

Ha ez az egész cirkusz nem lenne, mit tudna mesélni nekünk egyetlenünk a világról? Azt hiszem, semmit sem. És ezen a ponton eléggé sajnálatos módon az is eszembe jut, mi történne akkor, ha Soros netán megboldogulna még a választások előtt, mi lenne akkor? Hogyan zuhanna össze a kártyavár, ez engemet rohadtul érdekelne, de nincsen hozzá moslékom.

És a lét dadog.