Becsó, takony, kétharmad

Hűvös ez a tavasz. Az április különben is szeszélyes, az idei pedig módfelett. Mindemellett megértjük, hogy Becsó képviselő a szabadba vágyik, kirándulgat, mint arról beszámolt, amikor kiderült, hogy koronavírusosan, pláne tünetekkel terhesen ment be a parlamentbe, mert szólította őt a kötelesség. Erről majd később, most a járvány és a józan ész kapcsolatát vizsgálva annyit, hogy úgy egy éve verik az emberek fejébe, milyen tünetekkel jár, ha ezek a kis tüskés bigyók belefészkalódnak a romlandó testébe. Becsó képviselő nem nézi eleget az operatív törzset, tán még a nyunyókájától sem vált meg az eltelt egy évben, lehet, még azzal is kirándulgatott, és a tojásait sem hypózta ki.

Az elmúlt egy év alatt azonban azt sulykolták a mimagyarok fejébe, hogyha tapasztalnak magukon valamit abból, amit a kis tüskések okoznak, ne menjenek emberek közé. Ez az egy év a tesztelésről és a karanténról szólt, illetve kellett volna szólnia, ám ezek a pillanatnyi politikai és hatalmi szándékok szerint működtek, így nem csoda, ha Becsó képviselő tudata is föllazult a kuplerájban. Az ember, főleg, ha képviselő, ott őrlődik a kötelesség, pláne a hazamegmentő és felvirágoztató feladatok és a saját egészsége között, de ő mindig a föladatot választja. Csak a munka, csak a robot. Kivéve, ha az ellenzék hívná össze a házat, akkor mindig van más halaszthatatlan dolog.

De most nem ez a vizsgálat tárgya, hanem a takony. Szóval azt mondja Becsó képviselő, hogy ő április 25-én (vasárnap) kirándulgatott, hétfőn viszont folyt az orra, a kis nózija neki, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Azt hitte, megfázott a lelkem. Itt utalnék vissza az operatív törzs intelmeire, de ezek szerint a nemzet hőse nyunyó nénit Becsó képviselő le sem szarja, semmibe veszi, ami nem komilfó egyáltalán. Kedden is folyt a kis nózija a képviselőnek, sőt, „kevésbé érezte jól magát”, de hívta a haza. Hogy világos legyen, ezen a napon kellett minden egyes szavazat a Fidesznek az alapítványos rablás jóváhagyásához, így Becsó képviselő buzgalma legott értelmet nyer.

Amikor mindez lezajlott, Becsó szavazatával (is) törvénybe iktatódott az ország újabb kifosztása, már nem volt akadálya annak, hogy kiderüljön, ez nem nátha és megfázás, hanem a vírus maga. Ezen a ponton pedig több dolog is fölbukik az árból. Elsőként, hogy akadt olyan, aki buzgón kiszámolta, Becsó képviselő sztorija takonyról, vírusról, kirándulásról, szavazásról és karanténról nem igazán áll össze, és előjönnek azzal a feltételezéssel, tudta ő, hogy mi a baja, csak szólította a haza, illetve a Párt. De annyira, ha otthon maradt volna, s így miatta nem törvényesült volna a rablás, a vírusnál sokkal rosszabb dolog várt volna rá. Az, hogy csalódott volna benne a kedves vezető.

De tudjuk, amikor a dácsán a kiválasztás folyt, akkor voltaképp erről volt szó. A képviselő alkalmas-e, képes-e tiszta hittel, a józan ésszel szembe menve, erkölcs, emberség ellenében mindig megszavazni azt, amit a Párt, s így a kedves vezető óhajt. Ez a rendező és rendszerező elv a bátor százharminchármak között, amire Becsó vírusos, taknyos szavazata csak újabb bizonyság. A hit diadala ész, erkölcs és ebben az esetben élet és halál fölött. A módszer viszont, ahogyan mindezt átlátszó mesével kenik el, nevetségesen aljas, mert emlékszünk még arra, amikor a sakálfalka teli torokból ordította, hogy Gyurcsányné tudatosan végigfertőzte a fél országot.

Nincs több kérdés, illetve egy, a védettségi igazolványról, ami Becsó képviselőnek ugyanúgy van, mint a fél országnak az első oltás után, hogy lehessen meccsre menni és sörözni a teraszon. Becsót is beoltották, mégis beteg lett, akkor mi lesz a mimagyarokkal, akik hetvenezren lesznek meccsen, vagy most is szopogatják a vírusos söreiket a teraszokon. Igaz, nekik momentán még nem kell a szavaztuk annyira, mint a Becsóé most, de mi lesz egy év múlva? Vagy higgyünk annak a konteónak, hogy mindez tudatos, s tán épp azért, hogy a választásokat el lehessen halasztani? Mert tényleg minden lehet, a járvány leple alatt bármi mocsok elvégezhető, mint kitetszik.

Kásler elvtárs, ez a vallomás

Azt nyilatkozta Kásler miniszter most, hogy azt hiszik legyőzték a járványt: “Volt olyan kórház, ahol az intenzív osztályon lévők nyolcvan százalékát elveszítették, máshol ez csak ötven százalék volt”. – Mielőtt minden továbbit megállapítanánk, nézzük elsőként az „elveszít” igekötős igét, mint a halál túlzóan eufemisztikus alakját, illetve annak ragozását többes szám harmadikban, azaz: ők. Ők veszítették el őket. Mi védekeztünk, ők elveszítették, Én jól tettem a dolgomat, ők nem, és így lehetne folytatni végtelen időkig, ami ragozási formula a felelősség elkenése, ahogyan azt megszokhattuk immár egy éve, illetve több is már. Mindenki hülye, csak ők nem bírnak hibázni.

Vannak kiinduló tételeink, miszerint „Mindenkit meggyógyítunk”, illetve „A védekezés sikerét a halottak számában mérjük”. Ezeket a kedves vezető fektette le két gyenge pillanatában, mert nem tudta, mi vár az országra. Ez csak egy kis nátha, a migráció a nagyobb veszély kezdeti metódustól egészen a ma már huszonnyolcezer halottig, az ojtakozási diadalig, ami után Kásler összegezve a dolgokat mintegy jelenti ki “Volt olyan kórház, ahol az intenzív osztályon lévők nyolcvan százalékát elveszítették, máshol ez csak ötven százalék volt”. Kérdésem ezen a ponton, ha egy kórházi osztályon a betegek nyolcvan százaléka meghal, azt minek nevezzük?

Tényleg érdekelne a tudományos szakszó, s főleg annak fényében, hogy amikor pár hete elhajló és őszinte főorvosok, kamarák mondták, hogy nagyon nagy a baj, a rendszer összeomlott, s amikor azt mondták, hogy a krematóriumok alig bírják, s amikor láttuk is az egymás hegyén-hátán heverő halottakat, akkor mindenki csak a hangulatot keltette és akadályozta a védekezést. Sőt, őszinte számokat máig nem kaptunk, „nincs erre valami jobb szövegünk”, és ilyesmiket csupán. Erre itt Kásler fölpillant a csontlegóból és elszólja magát. Megfordítva a gyönyöröket, s mivel minden csupán elmélet és üveggyöngyjáték, és továbbá azért, mert ítéletünk már évek óta kész, megszületett hozzá a vallomás is.

Tehát készen van a nagy mű. Kásler Miklósról sok mindent tudtunk, amióta betölti a magas hivatalt, leginkább, hogy alkalmatlan. Aki tízparancsolattal akar gyógyítani, püspöknek még nagy jóindulattal, elmegy, egészségügyi miniszternek aligha. Majdnem azt mondtam, még ez a kisebbik baj, holott ez a legnagyobb, mindehhez csak toldás a hazudozás, de aki a NER-ben miniszter lesz, annak ez valószínűleg felvételi követelmény. Viszont emberéletekkel szórakozni nem komilfó, és legalábbis felelősségre vonást von maga után. Ám tudjuk, Kásler ebben az egészben bábu csupán Orbán duci ujján, mint az összes többi is, a felelősséget azonban ezzel nem vesszük le róla.

Csak magasabb szintre emeljük. Ellenben papírok, és a szájbertér drótjai őrzik azt is, amikor nyilatkozatstop lett elrendelve úgymond, és azt is, amikor kézzel-lábbal tagadva lett, hogy a kórházakban háborús helyzet van. Akik pedig ezt kimondták, uszítók voltak, a héroszi védekezés kerékkötői. Minden háború után számba szokás venni a veszteségeket, Kásler most egy gyönge pillanatában ennek a feladatnak állt neki, feledve mindent, ami korábban elhangzott, sőt, lehet, naivan azt tételezve, hogy a dúlás véget ért. De még ez sem biztos, a totálisan átgondolatlan és kampányízű nyitogatás bármikor ránk eresztheti a negyedik hullámot, és akkor megint jön a többes szám harmadik.

Holott csak többes szám első van. Be kell vallani az ítélethez Káslernek körbe mutatva a fideszcsürhén, hogy mi csesztük el. Sőt, tovább menve, ismerve a NER sajátos körülményeit, ez átcsaphat egyes szám harmadikba ujjal mutatva rá, és az ujj végén mintegy kijelölve megmutatva, hogy ő cseszte el. Orbán Viktor, aki korábban egy szintén gyenge pillanatában kijelentette, mindenért vállalja a felelősséget. Akkor tessék, itt a soha vissza nem térő alkalom. Kásler elvtárs már – ha figyelmetlenségből is – megtette a beismerő vallomást. Ennyi ez a történet, sőt, az ítélet is kész, csak végre kellene hajtani. Csupán rendbe kell tenni ehhez azt a nyamvadt igeragozást.

Dedó

Hogy most már minden rendben van úgy járványilag, heppi meg harasó, azt kies hazánk nyunyóügyi szakértőjétől – Nunyó néni, született Müller Cecília – tudtuk meg tegnap, mikor is egy hosszú és keserves év után engedélybe adta a nyunyókák hurcolását be az oviba. Előtte jól tisztítsuk meg intéssel, akárha tojást hypóval, az agyunkat pediglen M1, Kossuth és más átmosóeszközökkel. Fellélegezhet az ovis társadalom és mind az összes magyari kisdedek, sőt, az egész széles Neria, hogy a rend helyreállott, apu meccsen van sörrel a gyomorban és agyban, anyu várja őtet haza magyaros vacsorával (con carne), a kis szarosok pedig nyunyókákkal hédereznek. Viktor vitéz lekardozta mind az összes vírusokat, míg a világ és még hét nap, illetve Óperenciás tenger.

De, hogy akkor így megmenekültünk, minek akkor a vészhelyzeti, rendeleti. Ez olyan mélyen bőséges esti kérdéses dilemma, miszerint miért nő a fű, hogyha majd leszárad, és miért szárad le, hogyha újra nő? Az ilyenek összezavarják a munka alapú társadalom működését, mert hová is juthatnánk, ha a szerelősoron a jómunkásemberek nekilátnának filozopterkedni, olajtól iszamos kézzel vakarnák a zsíros hajukat mindenféle világmagyarázatokon, hogy mondjuk beleszerelmesednének a platoni ideákba, és oda jutnának, hogy a kedves vezető sem más, csak egy árnykép a falon. Vagy hogy hány univerzum is van, és azok közül melyik az igazi, az ilyenek fennakadást okoznak a termelésben a szalagon, nem lesz elégedett a béjemvé, s emiatt elvész a hatalom.

Vannak ilyen különös összefüggések a világban, de nem ez az elsődleges oka, hogy efelé kanyarodtunk a diskurzusban a nyunyóka kimeríthetetlen témájától, hanem maga Szijjártó, a mindent is elintéző, jachton is érettünk dolgozó tarajos. Elibém került rögtön a nyunyókás szenzáció után egy cím a szájbertérben ugyanis, hogy aszongya: “új fenyegetésektől kell megvédeni az állampolgárokat”, hogy ezt mondta volna a sül, illetve és oppardon külügyes-gazdaságis vaccinatudor. Ilyenkor az ember elrémül az ő valójában, hogy milyen vészek támadnak már megint. Nem elég nekünk a sok migráncs, rengeteg vírus meg a Soros, hogy Szijjártónak és a gazdájának pihenni soha nem lehet, ahogyan harcolnak népükért és az ő javukért – illetőleg – javaikért szakadatlan.

Szóval most meg a zinternet a baj, amelyen keresztül mintegy áradva jön a baj, úgymint szájberbűnözés és szélsőséges eszmék. No most, ezen a ponton jön elő a világnézet, mint államrendező elv, hogy ki mit tekint szélsőségesnek. Ahogyan az kiderült, az orbáni klerikálfasiszta berendezkedésnek a liberalizmus a patásördög maga. Nem nézik jó szemmel a szabadságot, a vallás vagy gondolatszabadságot, az ilyeneknek a szivárvány látványa is kés a szívük helyére, a vasárnapi nyitvatartás istentagadás, Ady az Antikrisztus, és még végtelenül lehetne sorolni mi minden fáj a bigottul gonosz és egyszerű lelküknek. A Facebookon is akármi megjelenik, ez fenyegetés az állampolgárokra, de leginkább a rezsimre, mert kiderül, más örömök is vannak a világban, mint az egymás talpára lépés.

Eszméink nyunyókáját gondosan megpucolva, kihypózva, öblögetve és tömjénnel átfüstölve óhajtja elibénk tárni a hatalom, hogy ezt már viheted. Dedósnak nézi az ő népét a kedves vezető és a rezsimje, a bugyogójában és az agyában turkál, megmondja neki mi a szép, mi a jó, és mitől illik és ajánlatos óvakodni. Ez sem nagy nóvum, csak napról napra ismétlődő lehangoló megállapítás, amit viszont önvédelemből nem árt folyamatosan ismételni. Mert és ha ugyanis beleandalodunk ebbe a nyunyókás ál-idillbe, fölzabálják a személyiségünket, ami a végső cél voltaképp. A személyiség, a gondolkodás a gaz a NER ótvaros kertjében – hogy mellbevágó, hülye képet használjak –, s ezt folytatva a kérdés az csupán, szeretnénk-e, hogy lekaszáljanak. Ez a dilemma a föladat mára.

Annyuk napja

Vizuális típus vagyok. A Varázshegyet olvasva például határozottan láttam magam előtt Hans Castorpot, éspedig olyannyira, hogy amikor valahol, valamikor találkoztam egy róla készült kis szoborral, csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy ez nem ő. Hans Castorp nem ilyen. Ezért olyan kiábrándítóak a regényekből készült filmek, legyenek akármilyen lenyűgözőek is. Ebből a látó tulajdonságomból fakadóan az a kép is előttem van, amikor szintén a Varázshegyben, ott is az ebédlőben a rossz orosz asztalnál egy fiatalember az ételét előre apró darabokra vágta, majd az így előkészített masszát kanállal merte magába gyors ütemben, föl sem nézve, belemerülve, miközben törölgette magáról az izzadságot.

Ahogyan tegnap Németh Szilárd közzé tette a vacsorájáról készült fényképet, egyből a rossz orosz asztal ötlött és ugrott be. Elsősorban azért, mert Thomas Mann ezzel az étkezés, és úgy általában az ember testi, ha úgy tetszik, organikus mivoltát hangsúlyozta a szellemi felett, mint ahogyan az egész regényben is benne van ez a vonulat, a lélek-anyag lét ellentmondásai, amiről majd tanulmányt kellene írni Demeter Szilárd valamelyik folyóiratába. De ez csak móka volt. Mert egyrészt ki írna ezeknek tanulmányt, másrészt mit érdekli ezeket Thomas Mann, akit még József Attila is üdvözölt. Már az is valami internacionalista-globalista összeesküvés volt, de megint elragadott az asszociáció mételye, csapong az ember ide-oda mint egy rossz villamos.

Németh Szilárd képen szereplő vacsorája valami gusztustalan trutyi, nem véletlenül jutott eszembe róla a rossz orosz asztal, amit a Fidesz egyik esze, ez a rezsis megemelt, az úri budoárok fényébe vonta mintegy, hogy chili con carne, amit lapátolni készül törölgetve magáról az izzadságot mint valami regényhős, akinek a testi mivolta győzedelmeskedik a szellemi felett. De ez Szilárdunkat ismerve nem lehetett egy öldöklő küzdelem. Németh Szilárd nem köszöntötte a közösségi téren az anyukáját, ő a vacsoráját ünnepelte, míg az érzelmeiben kifinomult gazdája négy szál tulipánt vitt a szülői házba éltetve édesanyját, aki biztosan tesz vacsorát a kőbányászatban megfáradt urának, amikor az estelente hazatér a munkából.

Van, aki ölelgetheti a mamát, van, aki már csak egy hete gondol rá. Nekem a fülemben még mindig benne van az enyémnek a sikolya abból a pillanatból, amikor elesett és combnyaktörést szenvedett, de nem abba halt bele, hanem az operáció során összeszedett szepszisbe. Orbán kórháza volt az már bőven nyolc évvel ezelőtt, amikor és aminek köszönhetően öregségemre árva lettem, mint azok a gyerekek, akiket tegnap az SOS gyerekfalu szólaltatott meg, idézve egyikőjük anyák napi gondolatát, szó szerint így: „Azt kívánom az anyukámnak, hogy bárcsak élne még”. Meg kell a szívnek szakadni, főleg, hogy a járványban százszámra árvulnak el kies hazánkban a gyerekek szinte törődés nélkül. Így zajlik az élet és a halál ezen a kiábrándító tavaszon.

Ha úgy tetszik, Orbán marquezi magasságokban jár de nem az idő foglyaként, hanem érzelmi sivársága miatt. A kolumbiai mesternek van az alaptézise a halálban meglévő másik halálról, a feledésről, ami azt a megengedő tételt vezeti be a gyászba, hogy addig nem is halott igazán valaki, amíg van, aki emlékszik rá. Én hallom anyám sikolyát, az ő anyja hangját, és még az övét, tehát a dédanyámét is. De az ükömet már nem. Nagy valószínűséggel őt már senki sem ezen a világon, ezért ő az, akit elért a Száz év magányban megfogalmazott végleges elmúlás borzalma. A hatalom pedig a most a járványban meghalt immár huszonnyolcezer honfitársunkkal teszi ugyanezt. Nem látszanak tudomást venni a tragédiákról.

Van vakcina, pofád befogod, menj a meccsre. Nem megyek. Helyette látom, ahogyan mindeme kataklizma közben az egyik félig emésztettnek tűnő vacsoráját mutogatja con carne, a másik meg szottyadt tulipánokkal pózol. Ilyenkor a gyermeknek kél káromkodni kedve, de nem megörökíthető irodalmi stílben, hanem, ahogyan Orbán kedvenc közege, a futballszurkoló, mint különös lény szidja a bírót Hofival nyomtathatóvá téve, miszerint: „húha anyád”. Ilyen kiábrándító gyötrésekkel hull a porba ez a pátoszosan szépnek kikiáltott nap, az annyuk napja. Nézem szemben a falon a repedéseket, a repedésben botladozó kölök-legyet, ahogyan gyanútlanul halad a pók hálója felé. Con carne lesz ő is, egytálétel a nyolcszeműnek, aki majd kiposztolja a Facebookra. Anyátok.

Az élet értelme

Olyan kedd, szerda körül még ügyes húzásnak, politikusi furfangnak tűnt Fekete-Győr felhorgadása, amellyel azt vetette a kedves vezető szemére, jó lenne, ha ojtakozási buzgalmát, hajszáját és nyitási engedelmeit nem a Kubatov pártigazgató által dirigált Ferencváros meccséhez igazítaná. Már az első mérföldkő is furán FIFA és labdarúgás függő volt, már akkor is a gyanú árnyéka vetült minielnök elvtársra, hogy a beoltottak számát a nyitáshoz úgy igazította, aztán majd nyilatkozhasson, a stadionjában – a legnagyobban – lesznek majd nézők a láblabdás Európa-bajnokságon. Mert különben elvették volna a játékszerét, mint ahogyan például Bilbao is járt.

Nekik az mondta a FIFA, nincs néző, nincs meccs, azóta az összes baszk polgártárs lesütött szemmel jár, kel a világban. Ők a futball mint vallás és művészet kitaszítottjai, az eretnekek, akik pár honfitársukat sem akarták és voltak képesek feláldozni a labdarúgás oltárán. Gyenge, tiszteletünkre egyáltalán nem méltó bagázs. Nincs meg bennük az eszelősségnek az a tüze, ami viszont minielnök elvtársban oly magas hőfokon lobog, hogy sietett kijelenteni a FIFA böszméinek, nemhogy nézők lesznek a magyari stadionban, hanem csurig lesz az. Rogyásig mintegy, ünnepleve a futballon kívül a kedves vezető diadalát víruson és józan észen, uralmát életen és halálon.

Mutatva egyben az örök igazat, a futball él és élni akar, minielnökileg pediglen minden és mindenki más le van úgymond szarva. Itt tartottunk pár hete. Erre a hét végére – szemben a múlt heti terasznyitással és össznemzeti bávatag ámde önfeledt sörözéssel – az volt a kijelölt feladat, hogy sok más mellett lehessen meccsre menni. Négymillió ojtakozott polgártárs volt ehhez határul kitűzve, s hogy miért ennyi, azt senki nem tudja. Csak, vagy mert ez villant be a karmelitákban történt hasvakarás közben, ezt súgta valami hang, ami mostanában minielnökünket egyfolytában gyötri és dirigálja. Ennek a négymilliónak viszont meg kellett lenni, minden körülmények között.

Mint a Makács az operában. Láttuk ezért pénteken megint a hosszú sorokat, ahogyan trükkösen be lett ígérve aznapra a nyugati vaccina, hogy özönöljenek a népek, és azok özönöltek is, ahogyan az a forgatókönyvben ki lett találva és el lett képzelve. De annyian, hogy mint tegnap kiderült, még a tartalékokhoz is hozzá kellett nyúlni, ami második dózisnak volt félretéve. Ezután kiürült a kamra, csak másmilyen nafta maradt, az meg már senkinek nem kellett, viszont a négymillió meglett. Vagy nem. Ember nem ellenőrzi – mert nem is tudja – azokat a számokat, amiket már egy éve közölgetnek halottakról, haldoklókról, most meg az oltásokról. Mondják, higgy nekik.

Vagy nem, de most nem ez a mese tárgya. Hanem Fekete-Győr, és az ő igaza. Ez, csezmeg, tényleg a Kubatov meccséhez igazította az ojtási hajszát, hogy a kopaszai, akikkel rendet tartat erre-arra, boldogok lehessenek. Sőt, s ami ennél lényegesebb, együtt örülhessen velük ő is, hogy az élet fáradt férfiként értelmet nyerhessen újra, szotyola a zsebben, asszony a konyhában, gyerekek kicsapva a napra, és a vak komondor is boldog. Itt el lehetne fordulni a gondolkodásban abba az irányba is, hogy az ojtakozási sikerpropaganda miként fedi el a totálisan kudarcos járványkezelést, hogy elsődleges célja ez, fényezni a fényezhetetlent és magyarázni a magyarázhatatlant.

De nem indulunk el erre, hanem minielnök elvtársat mint taplónak született – oder nevelkedett – organizmust vizsgáljuk, akinek a vészterhes napok csillapultával mi a fontos, hogy mik a határkövei. Egy hete a sör, most meg a futball. Akkor a teraszos sztori gyanús volt, de el kellett adni akár képhamisítással is, ez viszont, amelyen Kubatov pártigazgatóval pöckösen megérkeznek a meccsre, ez teljesen igazi. Viszont bánatosan látjuk, hogy minielnök elvtársnak eddig terjed a horizontja. Sör, meccs, szotyola. De ezt is tudtuk, csak rossz mindig újra látni. Viszont tegnap az ojtakozási olimpián kijelölt egy újabb célt, amit el fog érni, ha beleszakadunk, akkor is.

Ez pediglen az ötmillió. Hogy mi lesz majd ennek teljesülésekor, milyen engedményeket ad az ő népnek kevéssé szeretett vezetője, azt momentán nem tudjuk. Nem is igazán érdekes, hanem sokkal izgibb föladat kitalálni azt, ő maga milyen pörformansszal igazolja az újabb diadalt, hová megy, mit csinál, milyen képet, videót kapunk ajándokul és igazolásul. Egy kiscserkész köszönti őt netán saját készítésű rózsafüzérrel, óvodásokkal fog pöttyös labdázgatni vagy röfikkel diskurál, minden lehet. De csak ilyesmi lehet, az agytörzsi funkciókon alig túlmutató szimbólumok és feladatok, ténykedések, amit népe ért, és ő is oly szívesen csinál. Jó napot, jó szurkolást drága netársak. Ennyi a nyomorult élet.

Orbán és a nemzeti egyetemek

Tegnap a Kossuthon megtudtuk minielnökünktől, hogy amit eddig nemzetinek hittünk, úgymint dohánybolt és lótenyésztés, az csak a hangya aprócska nemiszervén a pörsenés, mert ugyanis van valami, ami a nemzeti köbön. Illetve még nagyobb hatványokon, és ezek az egyetemek. Minielnökünk szerint ezek az intézmények „a nemzeti szuverenitás, a nemzeti önismeret, öntudat, a nemzeti műveltség, a nemzeti kultúra letéteményesei”, és ebből a meghatározásból – illetve a hozzá csatolt hagymázakból – az is kiderült a szokásos pénteki szeánszon, mi a szándéka a magyar felsőoktatással a minielnöknek azon túl, hogy lenyúlja a pénzüket.

Egyrészt szétveri mind az összeset, másfelől pedig ideológiai tisztogatást végez bennük olyképp – mint szavaiból kiderült –, mint a sajtóval is tette, ahol baloldali volt a fölény és még ma is az állítólag. Az egyetemek a minielnök lázas előadásában – ha nem ő dirigál bennük – „valami globalista, nemzeti karakterüket elvesztő intézményekké” válnak. Mert – így az eszement minielnök – „a baloldal ugye egy internacionalista képződmény Magyarországon, az egyetemek pedig nemzeti intézmények”. Ami ebből a beteg gondolatmenetből fölsejlik, az maga a tömény iszonyat. Ez az ország szellemi életének lefejezése, illetve ellenzékbe, illegalitásba kényszerítése.

Az interjúnak álcázott monológból az is kiderült, hogy: „Amikor majd ezeket az alapítványokat fölállítjuk, és fölkérjük a kurátorokat, akkor olyan embereket fogunk majd oda felkérni, akik rendelkeznek ezzel a nemzeti szemlélettel. És ezért én nem tudok jó szívvel javasolni senkit sem ilyen kuratóriumba, aki egyébként egy internacionalista, globalista szemléletű ember, mert akkor az egyetemeket is ebbe az irányba vinnék el. Tehát nagyon helyes és jó, hogy éppen most, amikor nemzeti kormányunk van, pontosan most állítjuk hosszú távon is kiszámítható pályára az egyetemeinket, mert ezek így megmaradnak a nemzeti érdek és a nemzeti gondolat körében.”

A nemzeti isten tudja hanyadik hatványra emelése az egyetemek esetében a saját alapbigyójuk megsértése is egyben, hiszen abban valami figyelmetlen véletlenségből benne maradt a lelkiismereti és vallásszabadság mellett az oktatás szabadsága és az egyetemi autonómia is, sőt, a lelkiismereti és vallásszabadság magában foglalja az állam világnézeti semlegességét is, mint alapbigyót. A tegnapi monológgal egy kosszal ez mind ki lett hajítva, nemzeti alapra lett helyezve úgy, hogy máig nem tudjuk, a csapból is csöpögő „nemzeti” jelző valójában mit is takar. Így ránézésre és pár éves tapasztalat után valami álkeresztény handabandát.

Az egyetemek nemzeti irányítás alá helyezése politikai tisztogatást jelent az oktatói karban, a nem kívánatos, nem keresztény hallgatók között, és valószínűleg a „globalista” tananyagban is beláthatatlan következményekkel. A rajtuk kívül állók „globalista internacionalistának” bélyegzése szolid és kevéssé rejtegetni akart kommunistázás azzal a toldással immár, hogy ezt a réteget a felsőoktatásból oktatóként és hallgatóként is ki óhajtják zárni. Tegnap kiderült tehát, hogy az Unió felsőoktatásra átutalt eurómilliárdjainak ezt a szerepet szánja a minielnök. Szóljatok nekik, hogy ne adjanak egy centet sem, ha jót akarnak.

Csak úgy mellékszálként a fenti borzalmak mellé jegyzem meg, hogy az is sajátos orbáni idea, miszerint létezik nemzeti tudomány. A tudomány sajátos jellegéből fakadóan nemzetközi, ha úgy tetszik, „globalista-internacionalista”. Ha nem ilyen, akkor csak legózás Mátyás csontjaival, mint erre példa már van, egyébként pedig mit várjunk egy olyan alaktól, aki egy tudóst leasszonyságoz. Akkor csak az derült ki, hogy tajparaszt, ma már az is, hogy közveszélyes, az egész országot valami fasizmussal elegyes középkorba kívánja visszavezetni, mert ez felel meg a hatalmi érdekeinek. Más oka ennek a gyalázatnak nincsen.

Felhívnám a nagyközönség szíves figyelmét azonban arra, ha magára már nem is gondol, mint akinek normális élete lehet még ebben az országban, figyelmezzen a gyerekére vagy az unokájára, akiknek a jövőjét épp most cseszi szét Orbán. Ha lehet olyat mondani, hogy teljes – mert sohasem az – a dúlás, tegnap lett az. Az óvodák, általános és középiskolák után az egyetemek is egy beteg elme szolgálatába lesznek állítva, és az egész országnak úgy át lesz mosva az agya a beteges keresztényfasiszta ideológiával, hogy száz év alatt sem lehet kiheverni. Gondoltam, most szólok, amíg valaki még meg bír hallani. Nem sokáig lesz ez így, aztán már csak káromkodok meg fütyörészek.

Ölel, fiad

Még a hét végén kellett szánalmasnak minősítenünk O1 Viktor Mihály vergődését a sörével, ahogyan a kevlárjában az élet és népének sűrűjébe álmodta magát magányának ködéből. S lám, sikerült überelni a mutatványt azzal a toldással, hogy az eltelt néhány napban ráadásnak még a fél országot is ellopta. Sőt, kicseszett a V4-ekkel, látogatást tett Putyin hátsójában, és szétette a lábát a kínai kommunizmusnak is. Azért ez már az aljasságnak egy figyelemre méltó irama, így olybá tűnik, ahogyan közeledik 2022, a királyság lehetséges vége, fokozott ütemben tesz meg mindent, hogy ellenfeleinek tényleg csak az ország füstölgő romjai maradjanak. Tehát addig is meg kellene állítani Arturo Uit, csak hát, ez bajos.

És most meg postára szaladgál kampányilag, nép egyszerű gyermekét alakítva. Azon túl, hogy az ember eltátott szájjal figyeli, értelmet keresne benne, de az nincsen. Mielőtt a táviratról elmélkednénk, idézzük azért fel, amikor szintén ilyen váratlansággal, és az ehhöz hasonló spontánsággal jelent meg orvosi rendelőben, kockás abroszos kisvendéglőben egy jó pörköltre, kórházak orvosi szobájában vagy idős néniknél hello röfizni, ami aktusok szöges ellentétben állnak a karmeliták mesterséges és hűvösnek szánt eleganciájával a diktátori földgömbbel együtt. Ha kétségünk akadt volna – nem akadt –, hogy itt egy populista színjáték részesei vagyunk, akkor ismerjük az ellene való gyógyszert, a legjobbat, amit tehetünk.

Hogy mosolygunk rajta. Kierkegaard is csak egyetlen dolgot kért az istenektől, hogy mindig legyen vele a nevetés, igaz, neki nem volt annyira cserepes a szája, mint a miénk. Továbbá ott van még súlyosbításul az elmélet és gyakorlat éles szembenállása is. Erre egy másik mestert hozhatunk intő példaként, a mi kedves Schopenhauerünket, akiben volt annyi becsület, hogy elszégyellte magát amiatt, mert ürücombot zabálva elmélkedett a nyomorúságról és a halálról. Nem mindenki – és főleg nem O1 Viktor Mihály – rendelkezik azonban akkora erkölcsi tartással, mint az emlegetett urak, illetve az is belátható, hogy hősünknek ilyen készségei egyáltalán nincsenek. Amorális lény, de ez a lényegéből fakad, diktátornak lenni másképpen nem lehet.

Hanem ez a posta. És ez a távirat. A mozgató rugót érteni véljük, miszerint a fenséges figyelem erre is kiterjed. Hogy a posta megszünteti a távirat intézményét, amit el kell siratni valahogyan, föladni még egy utolsó táviratot akkor is, ha egész nyüves életünkben ilyet föl nem adtunk soha. Spontánul épp senki sincs a hivatalban, ahol amúgy a köznépek általában egymás fülét rágják a sorban, ez annyira életszerű, mint a szombati sörözés a soha nem volt teraszon. S ha akkor azt szánalmasnak minősítettük, akkor erre jelzőnk már nincsen is, tényleg csak nézi az ember eltátott szájjal, hogy mit akar ez csezmeg, holott tudja jól: szavazatot a bávatagoktól, amihöz ezek szerint le kell menni kutyába. Mindebből fakad, hogy nagyon kell az a szavazat.

Tehát nagyok a reszketések. Ez azonban O1 Viktor Mihály szellemi nyomora, mint ahogyan az is, hogy az egész túlfizetett stábnak az volt a tuti tippje, hogy a távirat szövegéből spontánul az szivárogjon ki, szerepel abban, hogy: „Ölel fiad”. Ez a szülőnek küldött szerető gyermek ideáját tételezi, viszont ezzel meg az a gond, hogy mért nem emeli fel azt a rohadt telefont. Úgyis gyakran kell diskurálni, hogy a bánya túlárazott kavicsának közbeszerzését megbeszéljék, amiből az az egészen lehangoló következtetés fakad, hogy a manus nem tud olyat tenni, amin át ne szivárogna a bűn. Mondjuk, a kedves papával való mostani viszonya eleve abban fogant, a székház árából beszerzett bányával. Ha kérhetem, ezeket meséljék el a szomszédjuknak, amikor az indul a krumplijáért a Fideszhez. Köszönöm.

Egy óvodás naplója 21. – Kuratórijum

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy odaadták az óvodát valami kuratórjiumnak, hogy jobb legyen nekünk. Aszonta így tud több játékunk lenni, meg finomabb lesz a reggeli is, hogy jó lesz nekünk nagyon. A Pityu se tudta mi az a kuratórijum, de nem is nagyon érdekelte, neki mindegy, ugyanúgy bohóckodik, ha a kuratórjiumé az ovi, ha nem, a Kisböske meg ábrándozott, hogy finomabb lesz a reggeli. Nem tudom, mit gondolt, hogy nagyobb lesz a hab a kakaón vagy mit, vagy hogy minden nap pikkszalámit kapunk meg dobostortát kistányéron.

Otthol mondtam az apunak ezt a kuratórijumot, amire olyan csunyát mondott, hogy inkább nem írom ide, elég annyi, hogy még az anyu is elpirút tőle, én viszont azt se nagyon értettem. De csúnya lehetett, mert az anyu aszt mondta neki, hogy hogyan beszész a gyerek előtt Géza, amire fölbontott egy sört és csak morgott magába. Máma reggel izgultam, hogy mit csinál velünk ez a kuratórijum, milyen lesz a kakaó a reggelinél és lesz vajon-e dobostorta, de csak parizel volt meg tea. Viszont az Ibojnéni olyan izgatott vót, hogy csupa piros volt az arca neki, meg csak úgy illatozott.

Mintha húsvétkor nagyon sokan locsolták volna meg, hogy el ne hervadjon. Valami nagy dologra várt az Ibojnéni, mer fölhuzatta a zászlót a timpanoni emlékműnél a homokozó mellett, föl volt gereblézve az udvar, mint amikor szok jönni hozzánk a képviselő bácsi, aki labdát hoz, meg elvisz minket migráncsnézőbe. A Kisböske pityergett, hogy a kuratórijum nem adott neki duplahabos kakaót, a dadus meg a konyhás néni meg olyan szomorúnak tűntek, olyan volt a szemük, mint a Fülesnek a Micimackóba. Jön máma a kuratórijum, eszt mondta most meg az Ibojnéni suttogva.

Nem tudom, mért suttogott, de megértettem az illatait, hogy a kurtórijum valami fess ember bisztosan, ő meg tecceni akar neki, de csak a képviselő bácsi jött meg a pabácsi valami ismeretlen harmadikkal, aki katonaruhába volt. Ők a kuratórijum, monta az Ibojnéni, és illatozott. Végignézett rajtunk a kuratórijum, hogy megszeppentünk, olyan szemekkel, de labda se volt náluk, csak imakönyvek. A papbácsi osztotta ki ezeket, hogy ezután ezt nézegessük és ne mindenféle haszontalan meséket, a katonaruhás meg elmondta, hogy ezután minden nap hazafiassan fogunk menetelni az udvaron.

A képviselő bácsi az nem mondott semmit, csak nézett ránk, de úgy, hogy a Kisböske visítva szaladt a dadushoz, és vigasztalgatták egymást, de még a Pityunak se volt kedve hülyéskedni egyáltalán. A képviselő bácsi asztán fogta, és a falra, a feszület mellé, amit még az Ibojnéni kalapát oda, fölszögezett egy képet, amin egy kövér bácsi volt, a nevére nem emlékszek, de sokszor látom őt a tévébe, az apu neki is nagyon csúnyákat szokott mondani, és az anyu akkor is mondja neki, hogy ne a gyerek előtt Géza, de az apu nem hallgat rá, inkább kikapcsolja a tévét és átmegy a másik szobába káromkodni.

Ott állt tehát előttünk a kuratórijum, és monta, hogy ezután imádkozunk, menetelünk, és hazafiassan gereblézünk a homokozóba, hogy szokjuk a munka alapú társadalmat, de eszt nem tudom, hogy micsoda. Az Ibojnéni meg illatossan és piros arccal hadonászott, hogy énekejjünk a kuratórijumnak, mire a Pityu ekeszte, hogy gólya, gólya gilice, mire a képviselő bácsi ordittott, hogy hagyja abba azonnal, hogy ne szidja itt neki a török gyereket, hogy rend lesz itt, akármilyen liberális genderkupleráj volt is itt eddig, de eszt már végképp senki sem értette.

De a Pityu csak nem bírt magával, és megint elkezdte eszt a gilicét, és rázendittettek mind a többi gyerekek is, hogy török gyerek megvágta. A papbácsi vetette a keresztet, mintha misén lenne, az Ibojnéni elsírta magát, és a könnye csíkokat rajzolt a púderes arcára, az egyenruhás bácsi meg kiabált, hogy szakasz vigyázz, meg, hogy laktanyafogságot kapunk. Látszott rajta, hogy nem tudja, hol is van, nem szokott ő gyerekekhez és nem is bír velük. Teljes volt a zűrzavar, énekeltünk, ordibáltunk, a Kisböske meg majszolta a dadustól vigasztalásul kapott kenyeret. Ez kész, gondoltam, na, vára dömperemmegyek.

Orbánság, 2021. április 28.

Tegnap szintet léptünk kiszolgáltatott életünkben. S mivel mára ébredve, az ablakon kitekintve nem láttam, hogy zaklatott tömegek vonultak volna ott, a macskakő sem volt föltépve és a tévészékház sem lángolt, szintet lépek én is krónikási mivoltomban, és mindenféle cifrázás nélkül jegyzem fel, mi dolgok történtek, hogy a fentebb jelzettekre kellett volna ébrednem. Eddig vett az ember egy mocskot, amit Orbánságban kitaláltak hatalmuk építésére, vagyonuk gyarapítására vagy züllött és pállott eszméik terjesztésére, ezt kiforgatta, mint egy rossz bekecset, összefüggéseket keresett, és bemutatta aljasságukat. Ha jó kedve volt, még élcelődött is rajta, igyekezett megformálni mondandóját és mívekbe önteni, de ennek ma semmi értelme.

A mennyiség túlcsapott a minőségen és annak igényén, ma puszta felsorolás lesz, hogy egy nap alatt mivel törtek a civilizációra, s ha úgy tetszik, majd a net megőrzi, mint dokumentumot és bizonyítékot egy eljövendő tárgyalásra. Ha nem is földi, legalább égi hatalmak számára, bár ezek, illetve egy személyben a teremtő ítéletében kevéssé lehet bízni. Ez majd az evilágiakra marad. Amiről szó van most: elképesztő mennyiségű közvagyon került ki az állam kezéből kedd délelőtt. Az alapítványokat irányító kuratóriumok tagjait a kormány ezután nevezi ki, a nekik juttatott vagyon vagy támogatás sem számít már közpénznek. Bárkinek, bárhol, bármennyiért eladható, és tudok ennél jóval többet is rögzíteni a tekintetes bíróság számára.

Nem csak több ezermilliárd értékű közvagyon kerül a Fidesz (Orbán Viktor magánszervezete) birtokába, hanem az állami felügyelet, ellenőrzés és irányítás is, az állam ismert funkciói kiüresednek és megszűnnek. Mivel várható, hogy az egyetemek és más intézmények esetében alkalmazott modell nem áll meg itt, az állam megszüntetése és magánkézbe való kilopása zajlik. Ha megkérdezzük honfitársainkat erről a történésről, tízből kilenc még csak nem is hallott róla, a maradék egy pedig azzal példálózik, hogy Gyurcsány is lopott. Honfitársaink döntő többségének fogalma sincs róla, mi folyik az országban, mert elnyomja a járvány keltette csatazaj. Mielőtt rátérnénk a következő eseményre, jól jegyezzük meg, hogy rendeleti kormányzás van életben.

Orbán tavaly szeptember 18-án mondta a következőket: „Nézze, szükség szerint, ugye, minden döntést a kormánynak kell meghoznia, következésképpen a felelősséget is a kormánynak kell viselnie, leginkább persze nekem. Ezt én vállalom is természetesen, mégiscsak ez a dolgom, mondhatnám, ezért kapom a fizetésemet.” Azóta a felelősség mindenkire hárult, mindenkire rá lett maszatolva, a csúcspontját azonban akkor érte el, amikor Orbán szó szerint ezt mondta az ellenzéknek: „az önök lelkén emberéletek száradnak”. Hangsúlyozzuk, vészhelyzeti és egyszemélyi kormányzással. Amíg ez a pörformansz zajlott, megelőztük Gibraltárt, Magyarország világelső az egymillió főre eső koronavírus-halálozásban. Mire ma fölébredünk, huszonhétezer fölé emelkedik halottaink száma.

Erre Deutsch Tamás a következőket adta elő: „Megnéztem hét évet az MSZP-SZDSZ kormányok alatt és hét évet a Fidesz kormány idején és 27.284 emberrel több halt meg. Deutsch Tamás összevetése szerint 2003 és 2009 között, mikor MSZP-SZDSZ kormány volt hét esztendeig 929.029 ember halt meg, míg a Fidesz kormányzás alatt a 2010 utáni hét évben 901.745 ember. A kettő között 27.284 ember a különbség” – tette hozzá. Nem gondoltam volna, hogy járványügyben is lehet elmúlt nyolc évezni, de ezek szerint igen. Itt tart Orbánság a fekália kenegetésében, miközben szétlopja az országot. Mindeközben Orbán tette politikai verseny tárgyává a halottak számát, amikor azt mondta, hogy a védekezés sikerét a megmentettek életében lehet mérni. Amikor mérődik, akkor pedig Deutsch ezzel szólal meg.

Elképesztően cinikus aljasság, de még fokozni is lehet. Kövér pedellus, a parlament házelnöke egyáltalán nem díjazta, hogy Tordai Bence, párbeszédes képviselő még március elsején mobiltelefonnal közvetítette, ahogyan odament Varga Mihály pénzügyminiszterhez, hogy számon kérje a II. és III. kerületi szakrendelőktől elvett mintegy 9,3 milliárd forintos költségvetési támogatást. Ezért őt a házmester 8.2 millió forintra büntette, amit a kormányoldal tegnap ugyanolyan röhögve szavazott meg, mint a soha nem látott mértékű vagyonrablást. Továbbá a visegrádi négyek közös, Oroszországot elítélő nyilatkozatot fogadtak el hétfőn, ám a Lengyelország által megfogalmazott keményebb kiállást Orbán Viktor megakadályozta. Ugyanakkor egy orosz táblázatot kopizva népszerűsítik az orosz vakcinát. Lenne mit mondanom még, de egy napra ez is sok.

Csizmadia menetelni fog

Annyi volt a dolog, olyan rengeteg a mesélni való ojtási hadműveletekről, ebből fakadó diadalokról, teraszokról és krigli sörökről az elmúlt napokban, hogy nem jutott idő s kellő figyelem erre a mi CÖF-ünkre, ami képződmény elborzasztóan röhejes, szánnivalóan félelmetes, s egyben az emberi hülyeség pöcsétes dokumentuma. „Soha nem látott” békemenetet terveznek a járvány utánra, ami mennyiségi meghatározástól elkezdett reszketni az inam, vagy beleszállt abba a bátorságom, midőn fölrémlett bennem, akkora lesz az a békemenet, hogy itt masírozik az ablakom alatt is hullámozva. Jönnek majd a sarkon fordulva be esernyős nénik, savas bácsik és a Kossuth-díjra ácsingózó mindenféle nagyferencek, ákosok, és föltűnik majd maga Csikidám Robi is.

Minimum kétmillióan lesznek, ahogyan számolja majd a sok milliókért számoló Rákay, integet nekik majd az emelvényről, lengeti a kalapját, olyan lesz a dzsembori, mint valami decens, komcsi május elseje, hogy otthon érezzék magukat a rajongók, a végén ringlispíl, céllövölde és virsli jegyre. Mindemellett hogy „soha nem látott” legyen, azt másképpen is el lehet érni. Amikor Hitler bácsi hatalomra került, a barnaingesei _ úgymint SA – tartottak soha nem látott mértékű fáklyás felvonulást. Szemtanúk szerint viszont (William L. Shirer: A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása) körbe-körbe meneteltek, hogy soha nem látott sokan legyenek. És ott még nem is voltak lengyel hülyék gyarapítani a nyájsokaság élményét. Szép is lett volna, de mindegy.

Mit nekünk Röhm, amikor van Csizmadiánk, aki embernek jó lenne belelátni az agyába, hogy mi ment félre benne. Mert valami baj van, ez bizonyos, reméljük rosszul van. Sheldonnal élvén úgy határozhatnánk meg létbéli állapotát, amit a fizikus felelt az anyukája kérdésére, amit az akkor tett fel, amikor taknyos volt, miszerint: rosszul vagy kisfiam? Mire Sheldon: remélem, mert, ha most vagyok jól, akkor nem érdemes élni. Ilyen egyszerűen is meghatározható a világ, vagy leginkább csak így határozható meg. Marquez felől megfogva a dolgot Ursulával szólnánk, aki ekképp intette urát, José Arcadiót: ha már meg kel őrülnöd, őrülj meg magadnak. És még sok példát hozhatnánk a kultúrtörténetből, miért volna jó, ha ez a Csizmadia befogná a száját, de nem fogja be.

Csizmadiától egyszer majd kértek valamit, s annak most meg akar felelni erősen. Tán innen eredhet a felütés is, hogy aszongya: „Közeledik annak az ideje, amikor az egyre súlyosbodó provokációk miatt – soha nem látott méretekben, békét sugallva, meghívva az operatív törzset és a pandémia legyőzésében résztvevő összes honfitársunkat, hősies munkájukat személyesen is elismerve – közösen haladhatunk a Békemeneten.” – Ezzel nem tehetünk egyebet, tátott szájjal figyeljük, hogy mit is akar mondani a költő, mert más egyebet, mint valami nyúlós pátoszt nem veszünk ki belőle. Illetve feldereng a kép, ahogyan Ceci nénnye békemenetel, ami nehézséget okozni neki nem fog egyáltalán, mert elfáradt ő már a kerítéshez is riogatni. Viszont, hogy ki provokál, az a delikát.

Súlyosbodó provokációk, sőt, egyre súlyosbodó, ez az a náci duma, amivel bele lehetett kötni valakibe, illetve emberek csoportjába, hogy aztán rendet lehessen tenni, de ezt ennek a Csizmadiának fel nem rovom, ugyanis jól láthatóan nem tudja, mit beszél. Ennek tudható be, hogy akárha valami süveges püspök, kijelenti: „legyen áldott minden ampulla”, ahol az ember azt várja már, mikor kezd el Csizmadia levitálni tíz centivel az anyaföld fölött, viszont folyamatosan. Ezzel a szakralitással viszont élesen szembe megy, hogy a kommunista Kínának, valamint a ki tudja már ebben a kuplerájban, milyen berendezkedésű Oroszországnak hálálkodik az ojtakozási diadalokért. Mintha a két jótevőnk ingyen és szívbéli jóságból, s nem túlárazva adta volna nekünk a varázsnaftát.

Értjük persze a szuszogós, vezéránuszból kilógó igyekezetet, viszont hülyeségeket mégsem kellene beszélni annak ellenére, hogy meg kell szolgálni a félmilliárdot. Bohócsipkában viszont ez is röhejes. És még, hogy mikor ér véget a járvány, ki mondja azt meg, vagy a kedves vezető int valamely pénteken délelőtt, hogy mondjuk ötmillió beoltottnál startolhat a békemenet, sőt, abban maszk nélkül összeölelkezve lehet haladni. Illetve további dilemma, hogy abban a menetben lehet-e majd dudálni meg sípolni, ami tevékenységek manapság nem megengedettek, és van még számos ilyen részletkérdés, amit nem árt tisztázni, mielőtt ez a Csizmadia útra kel. Meg kell tehát a szívnek szakadni a Csizmadiára váró nehézségektől, és most olybá tűnik, hogy én most élcelődök rajta. Nem igazán. Zokogok, hogy mivé lett ez az ország.