Kategória: Egyéb

Új világrendről sokan ábrándoztak már az emberiség gyalázatos történelme során Rómától kezdve Berlinen át Moszkváig. Van, amelyik Waterlooval végződött, mások főbe lőtték magukat a bunkerben vagy a saját húgyukban fetrengtek stroke után, mert nem mertek benyitni hozzájuk, sokféle véget értek tehát az új világrendről való ábrándozások. Ismert nevek is csatlakoztathatók az efféle delíriumokhoz, elborzasztó nevek, nade, hogy Szijjártó? Ő is, bizony. Mert V4-ezett, és ott ábrándozott ilyesmiről, hogy a gazdi utasítására vagy saját kútfőből, az nem tudható, az eredmény ugyanolyan lehangoló így is, úgy is. Mindenképp.

A járvány miatt és után jön létre ez az új világrend a futsalos elképzelésében, viszont egyáltalán nem részletezte ennek mibenlétét, csak kijelentette, hogy van, illetőleg lesz. Hogy a nap süt másként vagy a csillagok ragyognak furábban, arról sem adott számot, az új világrend Szijjártó elképzelésében abban manifesztálódik, hogy a V4-ek a német ipar legnagyobb beszállítói már most is, és de még mennyire, hogy azok lesznek ezután. Mit mondjunk, nem egy cézári vízió, de mit várhatna az ember egy olyan alaktól, aki mostanában vakcinailag képezte ki magát, hogy drága minta rosseb, semmit nem tudni róla, akkor jöhet, özönölhet ránk rohadni, mint a lélegeztetők.

Egy kufár ábrándozik nekünk új világrendről, így a víziója sem meglepő, hogy szállítsunk be a németeknek. Erre jutott a V4-ekkel. Lapogatták egymás hátát, vagy ez csak Szijjártó monológja, az nem derült ki, hát tehetünk mi arról, hogy már semmit sem hiszünk? Viszont kiugrott a nyúl a bokorból vagy beleugrott a majom a vízbe gusztus szerint, amikor mintegy fenyegetve csillogtatta meg a szemüvegét a futsalos, hogy aszongya: „Magyarország soha nem fog hozzájárulni semmiféle globális minimumadó bevezetéséhez”. – Ezt is az új világrenddel kapcsolatban emlegette, mert a lényeg mindig a részletekben rejtezik.

Ha nem tudnánk, akkor elmesélem, hogy olyan ábrándok vannak a dekadens nyugaton, hogy úgy tartanák otthon azt az ipart, amire Szijjártó habzatja a nyálát, mint érdeme (BMW, Audi és társai), hogy mindenütt egységesen alacsonyan adóztatnák meg ezeket a multikat, azért, hogy ilyenekkel ilyen Magyarországok és V4-ek ne tudják elcsábítani őket. Erre visítozta Szijjártó et., hogy ehhez Magyarország soha nem járul hozzá, ergo azt szeretné, ha a magyari rabszolgák, akiknek a jogait a multik szája íze szerint szabták meg, ezután is dolgozzanak a német sorokon, miközben ő veri a mellét a munka alapú társadalomról.

Szijjártó félelme, ha másutt is kinyalják a multi valagát, akkor huss, csak megmossa a haját és már indul is, ő pedig itt marad a magyari rabszolgákkal, akiknek nem tud munkát adni. Még Mészáros sem, sőt, az összes nemzeti nagytőkése sem, mert ők ahhoz nem értenek. Közbeszerzés, az igen, dolgozni viszont menjen a magyari ember a német gyárba. Ennyit a víziókról. A NER-nek ennyi van a tarsolyában, összeszerelünk, míg a világ, s még hét nap. Egészen lehangoló víziók ezek, de csodálkozni nincs mit, eddig sem volt sokkal több, ám mindezt új világrendnek beállítani merész vállalás, ha nem is egyedi. Ha azt mondom, Parragh, talán megértjük ezt.

A bukott csempeárus, és a futsalos, mint a magyar gazdaság irányítói, de folyathatom Káslerrel, aki az egészségügyet dönti romba, a műélvező bankelnökkel, Varga fogalmazóval mint az igazságügyek megcsúfolója és így tovább, és így tovább, s mindennek az ormain a futballbolond, narcisztikus, hatalommániás Orbán, és már előttünk is áll a NER kudarca, illetve a saját nyomorunk. A rezsimnek egyszerűen nincs mondanivalója a világról, mert azon kívül, hogy a lehető legtöbbet el akarja lopni belőle, nem érti. Ha munka van, minden van, böfögte a kedves vezető, ami ilyen XIX. századi munkásmozgalmi ábrándozás.

Ez viszont a XXI., ami kétszáz évvel később van. Eljárt a vén fiatal demokraták fölött az idő. Kádár alatt szocializálódva tőle el sem nagyon szakadva tértek meg ugyanoda azzal a toldással, hogy lopnak. De többet kínálni nem tudnak, fogd a csavarkulcsod és eriggy dolgozni. Ha nem lennének aljasak, már emiatt el kellene zavarni őket, mert a kifosztáson kívül mást nem tudnak kezdeni az országgal, de még a képük is tenyérbemászó. Csak mi akarunk a németek beszállítói lenni, más takarodjon a rabszolgamunka közeléből. Ez Szijjártó új világrendje, és ez eléggé lehangoló, de legalább már ezt is tudjuk.

A maffia most épp a bérlakásaitól akarja megfosztani az önkormányzatokat törvényi erővel, mégpedig úgy, hogy töredékárért adatná el velük. Aki ért ehhez – és aki nem – azt mondja, a cél az, hogy az ilyen ötös számú tagkönyvek fillérekért vehessék meg a bérleményt, illetve, hogy a ner-lovagok, oligarchák, csókosok és fekete napszemüvegesek fölvásárolhassák azokat. A haszon a maffia szempontjából kettős, újabb tökönrúgás az önkormányzatoknak, illetve a hiénák kielégítése. Az viszont, hogy ez az akció szintén a hozzáértők – és otusiderek szerint is – a hajléktalanok számát növeli, a Fidesznek édesmindegy, hiszen mint tudjuk, maga a fogalom hiányzik a szótárukból.

S ha mégis akad utcán élő polgártárs, márpedig akad, az kizárólag rendészeti probléma vagy esztétikai kérdés. Az én városomban is annyira zavarta a belváros fideszista önkormányzati képviselőjét a hajléktalanok padon ücsörgése, hogy inkább leszedette azokat – mármint a padokat –, így az ügyet meg is oldotta. Ennyit jelent a Fidesznek egy ember élete, vagy ennyit sem. Míg a járványban a halottakat azért úgy ahogy megszámolják, a homelessek még csak egy számot sem érnek, mert nincsenek is. Minderről már sokat diskuráltunk, és semmi sem változott, ideje volna tehát a kezünkbe venni a sorsunkat, nem csak a Fidesz által irányítottan elszenvedni azt.

Az én városom fuldoklik a nyomorúságban a maffia szemétsége miatt, az elvont pénzekből egy petákot sem kapott vissza, holott mosolyogva tárgyaltak róla miniszteriális szinten. Képek jelentek meg a helyi sajtóban, amelyeken jámbor polgármesterünk magával Gulyás Gergellyel egyeztet arról, mennyi sok pénzt ad vissza a Fidesz abból, amit jogtalanul elvett. Aztán egyszer csak meglátta az újságban, hogy semennyit sem. Mindig csodálkoztam, hogy ez az én polgármesterem meddig játssza a Fidesz által ráaggatott szerepet, szerepel díszletként képeken, ahol a maffia bemutatja, lám tárgyalunk vele, aztán képen köpi.

Ez a technika. Mindennel és mindenkivel ezt játsszák, önkormányzatok, egyetemek, boldog és boldogtalan csak díszlet a fideszcirkusz színpadán, és előbb-utóbb nem ártana azt mondani, elég. Úgy tűnik, ez a lakásügy volna az, amikor a pohár túlcsordul, és míg a jámbor polgármesterek a polkorrektség örve alatt sóhajtoznak, és mondogatják, jajj, mi lesz velünk, más forgatókönyv is van, illetve lehetne. Ki más, mint a partizán Hadházy képviselő mondja nekik: „Arra bátorítom az önkormányzatokat…tagadják meg a jogszabály végrehajtását”. Illetve drámaibban: „Eljött az idő, amikor meg kell szegni a törvényeket, most az önkormányzatokon a sor”.

Hadházy, aki most is épp a saját törvényszegése miatt uborkákat kötözget közmunkában, megteheti, hogy az ellenállás keményebb hangját üsse meg. Minden erkölcsi alapja megvan hozzá, viszont nagyon magányosnak tűnik forradalmi hevületében. Azonban be kell, illetve kellene látni, másképpen nem megy. Nem tartható az a metódus, hogy a maffia folyamatosan küldözgeti az ágyunkba a levágott lófejeket, mi pedig mindezek után közös fotón mosolygunk velük, mint akik együttműködnek a haza felvirágoztatásában. Tíz éve megy ez, ennyi ideje bábozza a demokráciát Orbán, és adja el a nagyvilágnak keresztényi köntösben a diktatúrát.

Mindent ellopott már, és mindent szó nélkül lophatott el. Ami a parlamentben folyik, az csak lárifári, ahogyan szerencsétlen Gyurcsány viszonyult hozzá a televíziós vitában, amiben ugyan legyőzte, és itt büszkén emlegeti is a szurkolótábora, és mire ment vele. Erre, ami most van, a letarolt, kifosztott, elhülyített, reménytelenül csodálkozó országra, amelyik csak mondogatja, hát ezt is lehet? Igen, mindent lehet. „Eljött az idő, amikor meg kell szegni a törvényeket” – mondja Hadházy, és magányosan kötözgeti az uborkát. Mindenki másnak meg ott van a véres lófej a dunna alatt. Mindenkinél megjelenhetnek a szemüveges alakok, hogy megvenném a cégedet vagy vinném a lakásodat. Mert ez Magyarország, ezzé lett a hazátok.

Most képzeljük el, midőn Semjén Zsolt tiltakozásul az ellen, hogy Hadházy táblát emel a kedves vezető ábrázata elé, miszerint „Muszáj hazudnia, mert túl sokat lopott”, fogná magát, kipattanna az ülésterem közepére, és valami észveszejtő népi táncba kezdene, hogy még Kövér pedellusnak is tátva maradna a szája. Ott csűrdöngölne Semjén Zsolt, járna a lába, haja repkedne a légben, annyira tiltakozna ő, de szép is lenne… Nem ment el az eszem, csak olvastam egy hírt messzi vidékről.

Ez azt mondja nekünk, hogy kiutasították szerdán az új-zélandi parlament ülésterméből Rawiri Waititit, a Maori Párt társelnökét, miután hagyományos maori harci táncot, hakát mutatott be tiltakozásul az ellenzéki Nemzeti Párt „rasszista retorikája és propagandája” ellen. Hogy értsük, a Maori Párt a kormányzó erő, és az ellenzék kekeckedése miatt kezdett bele a hakába Waititi bácsi, ezért asszociáltam Semjénre, mint aki szintén így tiltakozhatna ahelyett, hogy a gazdája azt mondja, „boldog karácsonyt”.

Így igazán kifejezhetné a magyar kormányzó erő nemzeti elkötelezettségét a globalista internacionalisták ellen. A helyzet is hasonló itt, mint a távoli vidéken. Waititit nem először küldték ki az ülésteremből: februárban azért kellett távoznia, mert visszautasította, hogy nyakkendőt viseljen, azzal érvelve, hogy az nem képezi a hagyományos maori viselet részét, és “gyarmati ruházat”. Mi pedig, ahogyan békemenetekről tudjuk, nem leszünk brüsszelita gyarmat, és látjuk, hogy Semjén máris ott van, ahol ez a Waititi.

Viszont akkor tényleg nem ártana következetesnek lenni, azaz, bő gatyában, dolmányban és karikás ustorral a kézben járni-kelni a nagyvilágban, ha már annyira nemzeti ez a cirkusz. A mi nagyjaink azonban csak a bocskaiig jutottak el, azt jelezve ezzel, hogy a nemzeti jelzőjük egyáltalán nem a népről szól, hanem csakis a “felsőbb” rétegekről, és máris előttünk van az Úri muri és a Rokonok világa, viszont a Rózsa Sándoré meg nem. Ebből is kitetszik, hogy mindenből minden kikövetkeztethető, semmi sem magában álló véletlen.

Hanem ez a haka. Ez a harci tánc. A legutóbbi kosárlabda világbajnokságon is az új-zélandi válogatott minden meccs előtt ezzel riogatta az ellenfeleket. Ott toppogtak és ordibáltak a pályán, és az ellenfél valószínűleg meg is rémült. Viszont mindenki elverte őket, mert az élet nem habostorta. Illetőleg jó őrizgetni a hagyományokat és szép is, de a jelek szerint mindennek gyakorlati haszna nincs, mert az embert kiküldik a parlament ülésterméből, még, ha kormánypárti képviselő, meg pártelnök, akkor is.

Viszont, hogy Új-Zéland mennyivel inkább nyugat, az mutatja, hiába a kőkorszaki tánc, mégis évszázadokkal járnak kies hazánk előtt, mert a mi országgyűlésünkben nem, hogy kizavartak volna akármely kormánypártit, még csak figyelmeztetést sem kapnak a bátor százharminchármak. Az ellenzék meg nem győz fizetni a kikapcsolt mikrofonja mellett. Mindemellett tényleg érdekelne, mit kapna büntetésül Semjén, ha táncra perdülne, viszont nagy valószínűséggel ilyen örömöktől tartanunk nem kell egyáltalán.

Ellenben élénken emlékszünk, amikor a nagy győzelem miatt a gazdával együtt dalra fakadtak, amiben benne volt az eljövendő szüret feletti boldogság. S mint látjuk, a puttonyok már tele, túl is csordulnak, de még mindig hordják bele az anyagot. És a baj ez. Illetve az, hogy az ötmillió lakosú Új-Zéland mintegy nyolcszázötvenezer lakosa a maori népcsoporthoz tartozik. Nagy részük szegénységben, anyagi bizonytalanságban él, és szociális problémákkal küzd. Waititi képviselő értük aggódtában hakázott, nem másért.

No most, láttunk-e olyat, hogy mondjuk Farkas Flórián a szegénységben, anyagi bizonytalanságban és szociális problémákkal küzdő cigányság érdekében táncra perdült volna a parlamentben. Nem igazán. Meg sem szólalt, illetve inkább ellopta a pénzüket. Mindez is mutatja, hogy Új-Zéland rohadt messze van. Mert lehet itt röhögnünk a kőkorszaki táncot járó vademberen, de még ebbéli viselkedésében is európaibb, mint a mi akárhány magyar honatyánk, és azért ez már egy szint. Viszont ide jutottunk.

Nyunyó néni tegnap az operációsok aktuális beszámolóján melankóliába került. Megszólította immár az óvodásoknál idősebb korosztályt is gratulálva nekik, hogy mennyire ügyesen aktívak az oltakozási buzgalomban, s egyidejűleg fölhívta a nagyközönség figyelmét a „felemelő élményekkel” való töltekezésre. Ezek a „felemelő élmények”, s főleg az azokkal való „testi-lelki töltekezés” mutatják ki az utat a pandémiából. Ez már maga a szakralitás, spirituális hókuszpók, midőn a felemelő élmény materializálódik, anyagi formát ölt az eszme, amivel aztán testileg töltekezni lehet.

Hogy ez aztán velőspacal vagy egy krigli sör, az attól függ, hogy Németh Szilárd vagy Orbán Viktor Mihály eszméje testesül-e meg, bár az utóbbinál a szotyolára szavaznék inkább. Értem én, hogy a tisztifőorvos nem alanyi költő, aki a Parnasszusról ereszkedik közibénk, hogy elénk tárja lelkének gyönyörű tartalmát, de akkor ne is akarjon annak mutatkozni, hogy pátosszal vonjon be egy olyan sajtótájékoztatót, ahol azt jelentik be, ma már százan se haltak meg, szüret. Nem az, az egy is sok, de valahogy sikerré kell generálni a huszonnyolcezer halottat.

Az a szándék látszik a kommunikáción ilyen pátosszal töltekezve, hogy annak már vége, spongya rá, átúsztuk a tajtékos folyót, s mindezt feledendő „felemelő élményekkel” töltekezzünk testileg és lelkileg. Kezdünk ott tartani, hogy a mögöttünk hagyott iszonyú év meg sem történt, rossz álom csupán, amit egy kis vigalom feledtet. Ezért mondom, hogy Nyunyó néni melankóliába esett, nekiállt búcsúzkodni a mögöttünk hagyott időtől olyan hangulatban, mintha annak vége lenne egészen, csak hát, tavaly is ez volt tavasz és ősz között, aztán hová jutottunk.

Az elkenést az is mutatja, hogy Nyunyó néni dicsérte a középiskolásokat, milyen hazafiasan aktívak az oltásra való jelentkezésben. Hogy a kétszázezerből nyolcvanezer már regisztrált, s annak is a nyolcvan százaléka már időpontot is foglalt. Nehéz érteni a felhőtlen örömöt, mert utána osztva-szorozva ez annyit tesz, a korosztálynak egyharmadát oltják most be, az összes többi pedig, amikor nyáron töltekezik a felemelő élményekkel ugyanúgy beszlopálhatja a vírust mint most. Úgyhogy én nem csűrdöngölnék Nyunyó néni helyében.

De tudva azt, a választási kétharmad is milyen metódussal jön ki, érthető a lehengerlő többség fölött érzett boldogság, de ennek így rossz vége is lehet, ám ne legyen. Mint ahogyan annak is, ha meglesz az ötmillió beoltott, akkor totális heppi szakad az országra, de és ugyanakkor a másik ötmillió meg egyáltalán nem lesz beoltva, magában hordozva a negyedik hullám lehetőségét. A járványtól búcsúzni tehát korainak mutatkozik, főleg ilyen pátoszos, töltekezős hangulatban. Jobb volna akkor inkább a nyunyókáknál maradni.

Azért is, mert az óvodások beérik azzal, a nagyobbacskák viszont szeretik tudni, mi történik velük. S ha azt ilyen Nyunyó nénik mondják el nekik a „nincs erre valamilyen jobb szövegünk” tükrében, akkor nagy valószínűséggel csorbát fog szenvedni az igazság, és elvész a valóság, mint Neriában általában mindig. És ez a Nyunyó néni hívta föl tegnap a figyelmet arra is, hogy „amit kérek önöktől, az a felelős hírfogyasztás”. És ezt konkretizálta is, miszerint „fontos, hogy senki se engedjen teret a deprimáló híreknek, amelyek nem engedik felszabadulni a lelküket”.

Értjük. Ez a világ a lehetők legjobbika, ami rossz van az nincs is, és Mary Elizabeth Frye versét idézve „Síromnál sírva meg ne állj, nem vagyok ott, nincs is halál”. A költő természetesen teljesen másra gondolt, mint amit a rezsim sugallani akar, főleg annak fényében, hogy Nyunyó néni még azt is elmondta: „tervezetten, előre kijelölt időben” természetesen mindenki tájékozódhat. És akkor ilyeneket hall majd, mint amit most ő előad. Összegzem azért: ne hepciáskodj, mi elmondjuk, amit akarunk, ezen kívül don’t worry be happy – Bobby McFerrin halkan felsikolt, mi pedig azt mondjuk, anyád.

„Védjük a létformákat, mint emberi méltóság, szabadság, család, nemzeti közösség. Vannak olyan politikai irányzatok, melyek ezeket támadják, ezeket szét akarják szedni, ennek ellen kell állni.” – Ezt Magyarország kormánya mondta Orbán képével reklámozva, tehát Orbán mondta. Ez állítólag magyarul van, de ötödikben a tanár néni megdolgoztatná a piros ceruzáját olvasva a fogalmazást, és ezen túl ez a betűhalmaz liberálisbuzizik. Ennyi a szándéka. Ezen túlmutatva azonban, és legyintve amiatt, hogy az ősi mélymagyarok nem tudnak magyarul, még értelme sincsen semmi sem. Tényleg, valaki elmesélhetné, mert hülye vagyok, mi az a „nemzeti közösség”, mert ugyan tudom, mit akar mondani a költő, ámde mégsem azt mondja egyáltalán.

Tehát a nyelv, és legfőképp a létforma. A létforma kiinduló tételként a testet öltött anyag. Ha valaki a meccsen szotyolát köpköd, az nem az, a szabadság pedig elvont idea volna, mint ahogyan a „nemzeti közösség” is, és sorolhatnánk mi minden nem létforma, amit a kedves vezető bamba képe mellé irkált a központi propagandaüzem. Nem kellene ennyire harsányan reklámozni: nézd, milyen hülye vagyok, egyben szomorúan téve hozzá, az ég egy világon semmi jelentősége nincsen, ha mi látjuk, a bajt, de a rajongóknak így is megteszi. Nem rajongóként azonban az ember tudja, hogy amit Orbán egyszerű ábrázata mellé irkált a magas propagandahivatal, az mekkora ökörség, egyben szomorúan jegyezve meg, hogy ilyesmire költeni százmilliárdokat maga a bűn.

Nos akkor elmesélem Rogán Antalnak, mint a magyar propagandaüzem atyjának, hogy a létformáknak egyes titkos és magasztos tanítások szerint hét szintje van, mégpedig az ásványi, a növényi, az állati, az emberi, a félisteni, a spirituális és az eredeti léttudatosság szintje. És most nézzünk rá a kedves vezetőre mindezek után, aztán tegyük be az egyik skatulyába. Ezek a szintek egyébként a jóga szentírásokban lelhetők fel, megjegyezve azt, hogy ezek szerint 8.400.000 létforma van az Univerzumban, de a család ebből a sokból egyik sem, se a „nemzeti közösség”. De vannak más szent tanok is, éspedig a buddhizmus, amelyik csupán hat létformával dolgozik, de mit ád a sors, azok egyike sem például a család, és a többi, a dolgozatban emlegetett cukiság.

Mint már mondtuk, a létforma a testet öltött anyag, a buddhizmus szerint viszont hat létsík létezik, ahol ez megtörténhetik, éspedig az istenek (dévák) világa, a félistenek világa, az emberek világa, az állatok világa, az éhes szellemek világa és a pokol világok. Mindezek után pedig újólag nézzünk rá a kedves vezetőre, mert mondom, veszélyes dolog, ha az ember fizimiskája mellé ökörségeket irkálnak a tudatlan és ostoba beosztottjai. Ezeket a létsíkokat a karma tanából vezeti le a buddhizmus egyébként, azaz, eszerint egy lény – mint a kedves vezető – a karmájának (a cselekedetei okozta lenyomatok) hatására kerül egy-egy létsíkra, mindegyik világ a karma egy-egy síkjának felel meg. Ennyit a családról és a nemzeti közösségről.

Hogy tovább keserítsük a mélymagyarokat, az is írva vagyon a szent iratokban, hogy „A létforgatag (szamszára) bármely síkjára is szülessünk, abban biztosak lehetünk, hogy ott töltött életünk állandótlan, mulandó. A halál és újjászületés örökös körforgása ezzel ellentétben szüntelenül meghatározza sorsunkat. Következő testetöltésünk helye nagyban attól függ, hogy cselekedeteinkkel milyen karmát halmozunk fel jelenlegi életünkben.” S ha már itt tartunk, Buddha bácsi arra tanít, hogy minden szenvedésnek (az emberi világ szintjén) három gyökere van: a sóvárgás, az elutasítás vagy gyűlölködés és a nem tudás, a szenvedés nélküli léthez pedig a sóvárgás, elutasítás és a nem tudás megszüntetésén keresztül vezet az út.

Mindezek után tudom, hogy az a legfőbb kérdés, mi lesz az ebéd. Sőt, azzal is tisztában vagyok, mennyire értelmetlen volt mindezeket elmesélnem, amikor csak arra szerettem volna rámutatni, milyen baromságokkal etetik ezek a népeket. De ami a legnagyobb baj, sem önmaguk, sem pedig a népek észre sem veszik, csak részeges bölcsészek és veszélyes filozopterek, akiknek viszont nincsen helyük a munka alapú társadalomban. Ilyen buddhások, jógások, de elkeserítő módon krisztusosok sem játszanak a képletben, mert ezek keresztények, amihez elég megszenteltetni a húsvéti sonkát, és fönnakadt szemekkel, pátoszosan sóhajtozni mindenféle szentségekről. Ezeknek hithöz közük nincs, de mint példánk sajnálatosan mutatja, a gondolkodáshoz sem. Narayana, polgártársak, narayana.

Mint azt nagyon jól tudjuk, hiszen velük együtt utaztunk, Svejk és kedves barátai – az egyéves önkéntes, valamint Jurajda, az okkultista szakács – módszeresen bántották szóval a rájuk felügyelő katonát, mert mindannyian tudták, mint ahogyan mi is, hogy a monolit hatalom legnagyobb ellenfele a humor, az, hogy nevetségessé válik. A fogdavagon mikroklímájában a felügyelő katona volt egy személyben minden hatalmak szobra, akit először külsejében kezdtek ki a romlott hármak, és ő elkövette azt a hibát, hogy felvette a kesztyűt eljutva végül vereségében oda, szótlanul kellett tűrnie, hogy Svejk a képébe dörgöli, akkor sem szólhatna egy szót sem, ha pézsmapocoknak nevezné. Mert mi kivetni valót találhatni egy pézsmapocokban, ugye.

Itt jutunk el az alaptézishez, miszerint szabad-e fölhúzni az orrunkat, ha bárki-akárki a külsőnkön élcelődik, vagy nem is élcelődik, csak csupán tényszerűen megállapítja, milyenek vagyunk. Aki tudja, hogy hibákkal terhesen él, ilyesmivel nem törődik, lepereg róla mintegy. Ahogyan például Sheldon hallgattatta el az anyján fogást találni próbáló Rajest és Wolowitzot a képükbe dörgölve, ő tisztában van a mamájával, aki vallási fanatikus, Dr. Pepper függő és egy kicsit nagy a feje. Erre a két gonosz nem tudott mit mondani, ezért kezdték ki Sheldon Mimóját, de az már egy másik történet. Ez a miénk az, hogy érdemes-e a külsőnket ért bírálatokkal foglalkozni, ha tudjuk, a lényeg máshol van, és teljesen mindegy, hogy például lekonyul-e a fülünk vagy sem.

És persze, hogy Karácsonyról és Orbánról beszélek, meg erről a cirkuszról, ami folyik napok óta, hogy a főpolgármester azt állította a diktátorról: alacsony és kövér. Azt nem mondhatta, hogy sudár jegenyefa, mert csak rá kell nézni. És Karácsony még csak azért sem hibáztatható, hogy a kettejük közti különbséget ebben vonta meg, hogy mármint ő pedig magas és sovány. Ez még polkorrekt beszédnek is felfogható, mert, ha a valós véleményét adta volna elő, már a Kossuth téren lobogna a máglya, rajta Karácsony, akinek Semjén feszülettel a kezében próbálná megmenteni az eltévelyedett lelkét, miközben lengene a légben az égett hús szaga. Így most csak egy zsiráfhoz hasonlítják a hívek, ami buzgalom egészen elképesztően infantilis, de erre futja.

Mint ahogyan röhejes ugyan, de a maga nemében elrémisztő az eset folyományaként elkezdődő szimpátia-zabálások sora is. Ott tartunk, mint a kokárdánál, hogy akkor aki velük volt, az viselte, most pedig szintúgy a hordába tartozás szimbóluma lett zsírtól tocsogó ételekkel fotózkodni. Az ügyben viszont még nem szólalt meg a nemzet dagadtügyi szakértője, Norbi, aki eddig mindenkit kikezdett a külseje miatt, vagy felajánlotta, hogy lefogyasztja a neves túlsúlyosakat. És az sem jutott egyik fideszistának sem eszébe, hogy azt mondja, hát, a Maradona is milyen mokány volt és mégis zseni a pályán, s ha jobban belegondolunk, észben is hasonló készségekkel rendelkezett. Viszont futballozni tudott, ami a mi fiunkról nem állítható.

És itt érkeztünk el a főhőshöz egészen, aki előttünk áll fejéről a glória lekerülve, dagadtan, trottyos gatyában és véreres szemekkel, szétcsúszva immár egészen. Az eltelt tíz évben látványosan esett szét a manus, s innen nézve nem az az érdekes, hogy mekkora a gyomra, hanem, hogy a szétmálló, bomló organizmus miként mutatja a benne lakozó romlott lelket. Nem genetikusan kövér, mert az apja is milyen szikár kőbányász, hanem a gátakat nem ismerő, féktelen habzsolás miatt, hogy nem tud magának parancsolni, tehát gyenge. Orbán dagadtsága a jellembéli hibák következménye. Ne mi nyerjük a legtöbbet, a bankszámlát el lehet tüntetni, a tokát nem, a dagadtság a romlottság mutatója, ezért leleplező.

A rajongóknak mégsem ezért fáj, hanem, mert azt hiszik, olyasmin gúnyolódnak, amiről a gazda nem is tehet. Dehogynem. Ugyanakkor az is benne van ebben a históriában, hogy számukra így tökéletes. A Willendorfi vénusz is a maga korának szépségideálját mutatja, mint ahogyan néhány afrikai törzsben a kövérség a gazdagság szimbóluma, és akkor a NER-ben eljutottunk immár a kőkorszak civilizációs nívójához, de ez csak egy gondolatkísérlet a körülöttünk tomboló téboly megmagyarázására. Egy írást elkezdeni és befejezni a legnehezebb, most is alig bírom abbahagyni, mert annyi ága-boga volna még ennek a képtelen történetnek, hogy soha nem lenne vége. Mint ahogyan nincs is, ezért írom immár közel egy évtizede folyamatosan. Mára viszont ennyi jutott.

Angela Merkel tegnap kiadott egy közleményt, mivelhogy május 8-a volt. Hetvenhat évvel ezelőtt ezen a napon ért véget Európában a háború, ami egyet jelentett a nácik, ha nem is a nácizmus legyőzésével, és a német nép azóta is néz szembe önmagával, mit is tett. Ebben a viszonylatban az én, mi, ők sajátságosan keveredik, a kollektív bűnösség és felelősség az egyénével, egy azóta is kibogozhatatlan gombolyag vagy halmaz, mert mindenki egy fogaskerék, ha a legkisebb is. Ez elől menekvés nincsen, ha a lelkiismeret szikrája él az emberben. Mára lassan viszont történelemmé szelídülve annyi maradt, hogy ilyen napokon emlékezve hívjuk fel a figyelmet a megismételhetetlenségre, ami bármikor előfordulhat.

Merkel azt mondta: “véget nem érő, örök kötelesség a nácik áldozataira emlékezni”, és tegnap találkoztam olyan hozzászólással a hír alatt, amelyik bőszen komcsi-zsidózott, mint ahogyan nálunk futballmeccseken is indul a vonat, a belügyminiszter pedig nem ért a futballhoz. A németek elvégezték a múlttal való számvetést, voltaképp ezért tudnak az emberiség szemébe nézni. Mi azonban a saját magunkéba sem tudunk, itt az emberek minden nehézség nélkül alakulnak át nyilas keretlegényből ávóssá, kommunista párttitkárból kereszténydemokrata szentfazékká, liberálisból fasisztává. Magyarország barbaország kivizsgált és értékelt múlt nélkül, itt soha senki nem nézett szembe önmagával, itt mindenki partizán és ministráns egyszerre.

Varga Judit Portóban, az uniós csúcson, ahová a gazdájával genderezve buzizni mentek, valami bocskaiban, vagy mentében jelent meg, mert ő is a múlt nélküli bambaság állapotában leledzik, és nem tudja, hogy az öltözetével nem esztétikai, hanem etikai bajok vannak. Ahogyan nem tudja a bocskaiban parádézó Kövér sem például. Ezek belerongyolnak a történelembe, mert ez a ruházat nem az idilli is bukolikus Magyarországot, hanem a keresztény, úri Magyarországot idézi, s mindazt, ahová az vezetett, végül is Trianonnal, amit inkább Károlyi nyakába varrnának, és végül az indul a vonattal. Négyszázezer emberrel, amit a németek nyakába sóznak. Merkel mama csak emlékezzen, nekik ehhez közük nincs.

Dehogynem. Merkel még a soá okozta civilizációs törésről is beszélt, amit úgy-ahogy bekátyúztak pár generáció alatt onnan indulva, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni, egészen a befogadó és nyitott társadalomig, ami ellen Orbán oly bőszen harcol. Merkelnek ez a két tegnapi gondolata az örök kötelességről és a civilizációs törésről mutatja nekünk, hogy Orbán hiába csókolgatja a kezét mint valami bugris, távolabb tőle nem is állhatna, ami az ő személyes nyomora. Ami viszont a mi tragédiánk, hogy Magyarország is olyan messzire került az Audin kívül Németországtól, amennyire csak lehet. Ha a civilizációs törést képpé formáljuk, akkor azt kapjuk, hogy most csörömpölnek az üvegek, ahogyan száguldunk az alagútban a végtelen sötét felé.

Vannak kivételes helyzetek és tökéletes pillanatok, amelyekben összesűrűsödik a világ. Ilyen volt tegnap, amikor Merkel lelkiismeretét olvasgattam Varga Judit mentéjére gondolva, és valami sorsszerűségből fakadóan a YouTube-on elibém került egy francia manus, bizonyos Bernard Lavilliers, akiről eddig én az életben nem hallottam. Ő egy koros, pocakos, ősz férfi-bácsi, aki reggae-t játszott nekem a zenekarával a francia sanzonok beütésével felváltva dalolászva angolul és franciául, és az egészből olyan tömény melankólia sugárzott, hogy sírni lett volna jó. De elszégyelltem magam a pókok előtt. Ez a Lavilliers, és amit művel, maga a globalista internacionalizmus, mint kies hazánk momentáni ellenfele a buzikon kívül.

Ekkor döbbentem rá, hol is élek. És eszembe jutott még Hans Schnier, Böll bohóca, aki a sántikáló magányba menekült a keresztény németek elől, akik önvizsgálatuk során megfeledkeztek arról, hogy annak idején keresztényileg küldték Schnier húgát a Hitlerjugendbe meghalni. Schnier undora az enyém is. Korokon és országokon átívelve, tegnap épp Varga Judit mentéjében testesülve meg, és szembesülve a körülölelő ocsmány, tudatlan képmutatással. Hogy oly korban adatik élnem, amire majd, amikor én már nem leszek, vissza fognak tekinteni becsületes és okos elmék, vizsgálva a civilizációs törést, amit most szenvedünk el épp. Vagy ilyen visszatekintés nem lesz, de akkor már Magyarország sem lesz.

Mint azt az utolsó csecsszopó is tudja a Kárpátok alatt, Orbán Viktor nőügyekkel nem foglalkozik. Csak olykor kókadt virágokkal a kezében bóklászik alagsori konyhákban, női kezekre bukik rá, nyálazza azokat össze úriemberségét bizonyítandó, vagy idős hölgyek malacaival diskurál kisfiús zavarában. Nincsenek meg a készségei nőkkel viselkedni, nem tanult ilyet klottgatyás korában a tyúkszaros udvaron, sem az iskolában. Nekünk gimnáziumban osztályfőnök úr a fejünkbe verte az alapigazságot, miszerint „kedves fiúk, a nő nem élvezeti cikk”. Ő más kontextusban használta életre szóló bölcsességét, így nem tudhatta, milyen igazat is mondott. Mert ez az elindulni való kályha, ahonnan megérkezhetünk a zavarok nélküli viszonyokhoz rögös utakon keresztül.

És most, hogy elmeséltem az életemet, látogassunk el Portugáliába, ahol Orbán genderezett lengyel haverjával együtt. Ott – Portugáliában – egyébként tíz éves programot fogadott el az EU a munkanélküliség és szegénység csökkenésére, és ebben szerepelt volna – illetve végül szerepel is – a rettegett kifejezés, amikor a nemek közötti egyenlőségről, a nemek közötti bérszakadék eltüntetéséről volt szó. Nem sikerült az iszonytató szót kihúzatni a szövegből, holott emiatt már csütörtökön megérkezett a népes magyar küldöttség, köztük Varga Judit és Novák Katalin, akik együtt gendereztek Orbánnal és a lengyelekkel. Orbán még azt is bevallotta, hogy nem érti a szót, ahogyan nem érti a jogállamot sem. Kiérkezett konferenciázni Portóba a középkor.

„Mi, keresztények, a gendert ideológiailag motivált kifejezésnek tekintjük, amelynek jelentése egyáltalán nem tisztázott, néha jelent valamit a férfiak és nők között, nem szeretnénk ezt az ideológiai vitát összekeverni a férfiak és nők közötti egyenlőség iránti határozott elkötelezettségünkkel.” – Indokolta meg ódzkodását a magyar „férfi”, aki lehet, hogy nem akarta, de mégis úgy sikerült, hogy ezzel is csak liberálisozott és buzizott egyet. Érdekes ezt annak az interjúnak a kontextusába helyezni, amit előtte pár nappal adott egy szlovák lapnak kifejtve abban, hogy „Én harcolok a liberálisokkal szemben a szabadságért. Miközben én a szabadság oldalán állok, ők a véleményhegemóniáén”. És itt térünk vissza a genderhez, a férfihoz és a nőhöz.

Ezek csak szavak, megfogalmazott ideák, amelyek úgy-ahogy kijelölnek egy ösvényt, amelyen a kultúrnépek haladni akarnak. Hogy ebbe a lengyel-magyar bratankik belekötnek a kereszténységre hivatkozva, az csak egy újabb bizonyíték arra, nem igazán érezik jól magukat a klubban, ahol egyre inkább nem is látják szívesen őket. Nekünk viszont ilyen egyenlőség ügyben sokkal lényegesebb, hogy a szavakon kívül mi az a gyakorlat, amit a kókadt virágokkal parádézó esetlen Orbán és a cimborái megvalósítanak, s abban, mint tudjuk, köszönet nincsen egyáltalán. Anya szül, anya főz, apa meccset néz, apa sörözik, maga szép lehet, de okos nem, és így tovább, és így tovább.

Ez a magyar álláspont, ezt a genderezés csak árnyalja, amit Orbán nem igazán akar. Orbán nem árnyalni akar, hanem homályosítani. Szerinte/tük, ha bárkik a “gender” szót használják, az az “apa férfi, anya nő” státuszát veszélyezteti és az egész világ buzi lesz. Innen nézvést a portugál dzsembori a lengyelekkel üzenet a magyar szavazóknak, és egyben annak újólagos megerősítése, hogy a férfi-nő viszonyban, az úgynevezett családpolitikában a Fidesz/Orbán a nőt tenyészkancának tekinti, s ha nem ebben a szerepben áll előtte, akkor zavarban van, virágokkal bóklászik, kezeket taknyoz össze kéretlenül és esetlenül. És itt érünk vissza az én osztályfőnök uram igazához, de nem azért, mert előre jeleztem.

A kollégista fiúk ugyanis, miután élvezeti cikknek tekintették a csajokat, felnőve nem tudnak mit kezdeni velük. Nincs meg a köztes minta a tárgyiasított nő és a pátoszossá tipizált anya közt, más társadalmi – élvezeti cikk szerű – szerepet nem ismernek, így áthidaló megoldásként a konyhában találtak helyet nekik. Minden más zavarokat okoz. Lehetne még folytatni az elmélkedést erről, de minek, a nagy portugál kaland után azonban csak egy kérdés maradt: mit keresett ott ilyen körülmények közt Varga és Novák azon túl, hogy kirakati bábuk voltak. Reggelente cipőt pucolni? És továbbá, bár ez az ő bajuk, az is a dilemma, hogy jó-e hülye bábnak lenni ebben a kupiban, de erre választ soha nem kapunk.

Mivelhogy megvolt a kellő mennyiségű ojtás, kinyitott a sarki ivó, és annak teraszán, akárha maga a kedves vezető, ott szlopálták nem Heineken söreiket a magyari jómunkásemberek, megküldve, rásegítve mintegy egy kis alapvető élelmiszerrel, amit a kocsmai köznyelv gyorsítónak nevez. A pálesz fénysebességgel vitte a magyari jómunkásembereket a Nirvana felé, ahol is a külvilág megszűnvén még a szavak is cafatokra szakadnak, szótövek, ragok és ősi gyökök szállonganak a delikvens tudatában, miközben összehugyozva ennen magát ül arcán bávatag, mindent feledő mosollyal, de azzal az ellentmondással is, hogy a világ ekkor áll össze egységes egésszé, ahol minden a helyére kerül.

Ehhöz az alapzajt a telekép adja meg, amely minden magyari ivóban – így históriánk helyén is – kitartóan üzemel, zümmög mintegy a tudatalattiba küldve a világot, ami híradóból áll, futballból esetleg, és csöcsös csajokból maximum. És most, hogy elmeséltem színdarabunk helyszínét és a történelmi összefüggéseket, nézzük a szereplőket, akik magyari jómunkásemberek sok sörrel és egyelőre kevés gyorsítóval a gőzös agyukban, s amikor a drámába – amely közpéfajú színmű – bekapcsolódunk, az a jelenet zajlik épp, amelyben a telekép híradója, akárha valami középkori lantos, azon a hangszínen közli, hogy megkapták az okleveleiket az első magyar űrkatonák.

Itt megmerevszik kissé a kép és a levegő, az egyik magyari jómunkásemberből pedig a megtalált bizonyosság világosságával és határozottságával szakad ki az ige: édesfaszom. És ezután még tovább figyeli eltátott, nyáladzó szájjal az örömöket, hogy ők képezik majd a magyar honvédség legkörszerűbb hadnemének magját és törzsét, kezelhetik az űrháborús eszközöket, megfelelve a XXI. század kihívásainak. Németh Szilárd örömködik ennek, ami éles ugrás a velőspacaltól con carne, de tudjuk, hogy mindenhez is ért, mióta a rezsitől elkezdte útját a végtelenbe, ahol majd önmagával, mint párhuzamossal találkozik. Visszatérve azonban szereplőinkhez, nekik az álluk leesett.

De annyira, hogy csöpög ki belőle a sör. Nézik a magyari jómunkásemberek a magyari űrkatonák oklevelének átadását, mire az, amelyik az előbb sommásan – édesfaszom – fejezte ki a világra való rácsodálkozását, elégedetlenségének ad hangot, hogy hát nincsen nekik fénykardjuk se, se egy csillagromboló a garázsban, de vuki igen, aki a Szilárd maga, fénylik föl az arca, és göcög. Az eddigi hallgatag recsegve csukja be a száját, amiből már egy hordó sör csöpögött az asztalra, annyit mond, biztos velük van az erő. Meg a Viktor majd vesz nekik lézerágyút, lézeres tankot. A Szilárd meg nem vuki, ő a Dzsabba. – Igaz, derül föl az édesfaszomos, tisztára olyan.

Kérnek aztán még egy gyorsítót az élmények emésztését segítendő, és értelmezik a kalandot, ami egyre nagyobb. Akkor – mondja a második mimagyarok jómunkásember – most a Gyurcsányi lesz a Dártvéder, akit a Viktor lefénykardoz? – Úgy lesz – teszi hozzá az első, az édesfaszomos –, és majd a Gyurcsányi mondja akkor, hogy Viktor, én vagyok az apád. – S bármilyen fura is, nem röhögnek rajta, hanem elégedetten hümmentenek csak, ahogyan a telekép mondja tovább az igét, a magyari űrkutatásért felelős miniszteri biztos átszellemült arccal képes kijelenteni: „a 21. század emberének a történelmét a világűrben írják”. Itt egymásra néz a két szereplő, és meghúzzák söreiket.

Ott ülnek ők, a magyari jómunkásemberek, kinéznek a teraszról a málladozó, kutyaszaros flaszterre, szemben az omladozó házra, amiről mállik le a vakolat, és ezen a ponton üt be a gyorsító egészen. Embereink elkezdenek lebegni először, majd emelkedni fel a levegőégbe, s valahol magasan a sztratoszféra fölött, ahol az űr a földet éri, csikorogva fékez egy csillaghajó, Németh Szilárd Dzsabba a sofőr, és invitálja hőseinket, hogy viszi el őket nermennyországba. De nem szállnak be, hanem zuhannak kábé tíz méter per szekundumnégyzettel, majd placcsannak a kutyaszaros flaszteron. A hold olyan, akárha halálcsillag, és egyszerre fakad ki már belőlük: édesfaszom. (függöny)

Hűvös ez a tavasz. Az április különben is szeszélyes, az idei pedig módfelett. Mindemellett megértjük, hogy Becsó képviselő a szabadba vágyik, kirándulgat, mint arról beszámolt, amikor kiderült, hogy koronavírusosan, pláne tünetekkel terhesen ment be a parlamentbe, mert szólította őt a kötelesség. Erről majd később, most a járvány és a józan ész kapcsolatát vizsgálva annyit, hogy úgy egy éve verik az emberek fejébe, milyen tünetekkel jár, ha ezek a kis tüskés bigyók belefészkalódnak a romlandó testébe. Becsó képviselő nem nézi eleget az operatív törzset, tán még a nyunyókájától sem vált meg az eltelt egy évben, lehet, még azzal is kirándulgatott, és a tojásait sem hypózta ki.

Az elmúlt egy év alatt azonban azt sulykolták a mimagyarok fejébe, hogyha tapasztalnak magukon valamit abból, amit a kis tüskések okoznak, ne menjenek emberek közé. Ez az egy év a tesztelésről és a karanténról szólt, illetve kellett volna szólnia, ám ezek a pillanatnyi politikai és hatalmi szándékok szerint működtek, így nem csoda, ha Becsó képviselő tudata is föllazult a kuplerájban. Az ember, főleg, ha képviselő, ott őrlődik a kötelesség, pláne a hazamegmentő és felvirágoztató feladatok és a saját egészsége között, de ő mindig a föladatot választja. Csak a munka, csak a robot. Kivéve, ha az ellenzék hívná össze a házat, akkor mindig van más halaszthatatlan dolog.

De most nem ez a vizsgálat tárgya, hanem a takony. Szóval azt mondja Becsó képviselő, hogy ő április 25-én (vasárnap) kirándulgatott, hétfőn viszont folyt az orra, a kis nózija neki, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Azt hitte, megfázott a lelkem. Itt utalnék vissza az operatív törzs intelmeire, de ezek szerint a nemzet hőse nyunyó nénit Becsó képviselő le sem szarja, semmibe veszi, ami nem komilfó egyáltalán. Kedden is folyt a kis nózija a képviselőnek, sőt, „kevésbé érezte jól magát”, de hívta a haza. Hogy világos legyen, ezen a napon kellett minden egyes szavazat a Fidesznek az alapítványos rablás jóváhagyásához, így Becsó képviselő buzgalma legott értelmet nyer.

Amikor mindez lezajlott, Becsó szavazatával (is) törvénybe iktatódott az ország újabb kifosztása, már nem volt akadálya annak, hogy kiderüljön, ez nem nátha és megfázás, hanem a vírus maga. Ezen a ponton pedig több dolog is fölbukik az árból. Elsőként, hogy akadt olyan, aki buzgón kiszámolta, Becsó képviselő sztorija takonyról, vírusról, kirándulásról, szavazásról és karanténról nem igazán áll össze, és előjönnek azzal a feltételezéssel, tudta ő, hogy mi a baja, csak szólította a haza, illetve a Párt. De annyira, ha otthon maradt volna, s így miatta nem törvényesült volna a rablás, a vírusnál sokkal rosszabb dolog várt volna rá. Az, hogy csalódott volna benne a kedves vezető.

De tudjuk, amikor a dácsán a kiválasztás folyt, akkor voltaképp erről volt szó. A képviselő alkalmas-e, képes-e tiszta hittel, a józan ésszel szembe menve, erkölcs, emberség ellenében mindig megszavazni azt, amit a Párt, s így a kedves vezető óhajt. Ez a rendező és rendszerező elv a bátor százharminchármak között, amire Becsó vírusos, taknyos szavazata csak újabb bizonyság. A hit diadala ész, erkölcs és ebben az esetben élet és halál fölött. A módszer viszont, ahogyan mindezt átlátszó mesével kenik el, nevetségesen aljas, mert emlékszünk még arra, amikor a sakálfalka teli torokból ordította, hogy Gyurcsányné tudatosan végigfertőzte a fél országot.

Nincs több kérdés, illetve egy, a védettségi igazolványról, ami Becsó képviselőnek ugyanúgy van, mint a fél országnak az első oltás után, hogy lehessen meccsre menni és sörözni a teraszon. Becsót is beoltották, mégis beteg lett, akkor mi lesz a mimagyarokkal, akik hetvenezren lesznek meccsen, vagy most is szopogatják a vírusos söreiket a teraszokon. Igaz, nekik momentán még nem kell a szavaztuk annyira, mint a Becsóé most, de mi lesz egy év múlva? Vagy higgyünk annak a konteónak, hogy mindez tudatos, s tán épp azért, hogy a választásokat el lehessen halasztani? Mert tényleg minden lehet, a járvány leple alatt bármi mocsok elvégezhető, mint kitetszik.