Időszámítás

Van egy fekete karkötőm. Nem kincstári darab, csupán egy fekete gumi vagy műanyag karika, még az is lehet, hogy gyakorlati célra készült, de nem tudom mire. Tömítés, akármi, annyira értéktelen vacak, hogyha az utcán hömbölögne a flaszteron, még belerúgni sem volna érdemes, nemhogy lehajolni érte. Úgy nagyjából harminc éve van meg, valami züllött éjszakán kaptam egy ismeretlen alaktól, de nem tudom miért. Talán örök barátság pecsétjéül és zálogául, holott a nevét sem tudom, viszont az arcára világosan emlékszem, de azóta sem láttam. Nem az ő emlékére viselem, hanem csak. Ugyanolyan lenne az életem, ha nem lenne rajtam, mint amikor rajtam van.

De nem mindig. Hogy korosulok, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hülye szokásaim vannak, amelyek közül az egyik a karkötő felöltése május elsején, és ünnepélyes fiókba zárása szeptember végén, amikor ugyan még nyílnak a völgyben, etc., de már hó takará, és a többi. Boldogult úrfikoromban viseltem egyszerre nyolc-tíz karéket is, mint valami afrikai törzsfőnök lánya, vénségemre maradt ez az egy, de csak az általam nyárnak ítélt időszakban. Másképpen szemlélve, ha a karkötő rajtam van, akkor nem töröm ki a nyakamat az utcán, s nem azért, mert varázsereje volna, hanem, mert akkor viselem, amikor nagy bizonyossággal nincsenek befagyott tócsák az utakon.

November elsején gyújtom meg a barlangomban az első mécsest, de nem a halottak miatt, mert ők mindig velem vannak reggel délben és este is, de legfőképpen éjszaka. A mécses énnálam november elsejétől február végéig ég kitartóan, ezek az én teleim, legyen odakint akármilyen idő is. Hogy tél van, az mutatja, ég a mécses, hogy viszont nyár, azt a karkötő a karomon, de ebből is kitetszik, három hónap minden évben kiesik a naptáramból, ezek a köztes idők. Mindez a sok feleslegesség azért jutott az eszembe éppen ma, mert hajnalban a boltba menvén hullott a hó. Holott emberi számítás, a karkötő és a mécsesek iránymutatása szerint nem szabadott volna hullnia.

És ez nem az öregség nyüszítése bennem, hogy mért ver minket az Isten, hát sose lesz már tavasz, hanem annak a nyugtázása, kizökkent az idő, ennek nem így kellene lennie, hogy valami baj van itt. Egy karkötős és két mécseses idő óta van velünk a járvány, de mintha öröktől fogva itt volna, és soha nem akarna véget érni. Engem nem igazán zökkentett ki. Ugyanúgy a barlangból – akárha J. A. a hosszú esőt – szemlélem a kajla világot, konszenzusok, ünneplési vagy szomorkodási kényszerek nem zavarnak, a magánynak megvannak a határozott előnyei. Ha hajnalban a boltoskisasszony rám mosolyog, már szép napom van, elvagyok vele szürkületig.

Viszont két mécseses és egy karkötős idők óta mosolyogni nem tudnak rám, vagy ha igen, a maszk eltakarja. Ezt a kórság kezdetekor még a szemek csillogása pótolta valamelyest, de mára azok is eltompultak. Fölemészt minket az idő. Úgy történnek a dolgok benne, mintha nem is velünk történnének, mint egy idegen film, úgy pereg minden, amiben adatok zakatolnak reggeltől estig életről, halálról, oltásról. Olyan ünnepek vannak benne, amelyek nem történnek meg, vagy, ha igen, máshol. Ez már Camus, de még inkább Sartre világa. A barlangom Bouville-ben van, és elokádom magam egy lila nadrágtartótól, vagy Orbán bamba képétől.

A múlt héten meghalt két ismerősöm, ötvenhét éves volt az egyik, ötvenhárom a másik. Mindkettő fiatalabb volt nálam, egyiküket a rák vitte el, a másikat a vírus, és úgy van előttem az arcuk, mint a karkötős emberé. Züllött éjszaka az egész életünk, amiből halvány emlékek maradnak a végére, homályosan felsejlik, hogy valamikor talán jó volt, de ez sem egészen biztos. Az viszont kétségek nélkül bizonyos, hogy ami most van, az a nyüzsgés és a halottakon csűrdöngölés a győzelmi jelentésekkel, amit most elszenvedünk, méltatlan. Ez a legjobb jelző, amit találni lehet az embertelenségre, amibe szép lassan belefárad az ember, és arcára merevül a megvetés.

Ami mosoly marad benne, azt a boltoskisasszonynak tartogatja, és nem valami különös kedvelés okán, hanem mert ő az egyetlen lény, aki valahogyan a barlangon kívüli világhoz köti. És a hovatovább elhalványuló arcok, így valahogy: „Amikor a beszélgetés végéhez értek, Gerineldo Márquez ezredes kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogóvízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány.„Aureliano – kopogtatta szomorúan –, Macondóban esik.” – Így hullt ma a hó a barlangomon kívül, és így vagyunk itt a holnap elérendő két és félmilliós győzelemmel, amitől nem fog változni semmi. De ezt úgysem érti senki sem.

Az ojtás költészete

Az volt a baj, hogy a baloldali médiafölény nem bírt magával, és szerte a birodalomban fotózta, filmezte az ojtást, meg ami körüle van. Alkalmasint sorokat és lerohadt ojtóhelyeket. És abban a permanens diadalban, ami a birodalmat megüli, hogy na, mindjárt meglesz a két és félmillió, már csak kettőt kel aludni, zavarta a baloldali médiafölény a héroszi ojtakozási munkaversenyt. Az ojtási termelést. Igazából nem tudható, mi lesz, ha két és félmillió lesz, mitől válik a mennyiség minőséggé épp ezen a bűvös határon, hacsaknem az, hogy a kedves vezető egy óvatlan pillanatában ezt mondta, s most már tenni nincs mit, ehhöz van az igazodás, mint a bekövetkező megváltáshoz.

Hogy a magyari népek állnak a startnál, s midőn honfitársuk, a két és félmilliomodik megkapta a maga adagját, dördül a pisztoly, és mindenki rohan úgy élni, mint elfeledett békeidőben, holott rossebeket. A kedves vezető is úgy belehergelte magát a saját hülyeségébe, hogy tegnap már összemosódott nála Krisztus urunk föltámadása, meg az ojtajkozásból fakadó szabadság, ahogyan szuszogva szakralizálta a saját nyomorult szerepét a tébolydában, holott olyan neki nincs egyáltalán. Annyi csupán, hogy dől belőle a debilitás. De ez nem nóvum, a kedves vezető annyit tagadta a valóságot, hogy végül teljesen elveszítette azt, ücsörög az álomdombján, és onnan küldözgeti a győzelmi jelentéseit.

Valószínűleg többször van orgazmusa is mindeközben, amikor pedig talán két nap múlva meglesz az a nyüves két és félmillió, egyenest fölszáll a levegőégbe, és csak azért nem az atyának jobbjához, mert oda pogányok nem ülhetnek. Ebben a tripben élünk, amibe belerondít a baloldali médiafölény úgyannyira, hogy intézkedni kellett, és intézkedve is lett. Egy zalai újságíró, amikor sorra került az ojtási gyönyörökben, szerette volna megörökíteni a saját megszúrását, hogy bemutassa a köznek buzdító szándékkal, vagy csak hazavinni a fényképalbumba, betenni a tárcájába örök időkre. De azt mondták neki: nem. Majd hangsúlyosabban is, hogy: nem.

Ergo, nem tudja majd a kisonokának mutatni, hogy látod, kis aranyom, így ojtották a papát a vészterhes időkben, és mesélni neki erről sárkányokkal meg szegénylegényekkel fűszerezve, de nem viszem tovább az álmodozást, hanem megvizsgálom, miben élünk. Nos, abban, hogy az Országos Kórházi Főigazgatóság egyik fura ura rendelkezett, miszerint az ojtakozási munkákról az egész birodalomban ezentúl kizárólag az MTVA készíthet álló vagy mozgóképet, cserébe viszont a kiváltságért majd ingyen adja azokat. Leegyszerűsítve a történetet tehát: mindenki, az összes médiafölény és ennek olvasói azt láthatnak ezután, amit engednek nekik odaföntről.

Ez nem cenzúra, mert az a valóság módosítása csupán, ez a valóság komplett letagadása, hogy majd az MTVA mutatja, amit jónak lát és engedélybe kap. És, ha fotoshop? Kérdezhetnők, ha már húsvét, hitetlen Tamás módján ujjainkkal sebeikbe benyúlván, a helyzet azonban korántsem ennyire mókás. Ez egy új szint, ez a valahai szovjet laktanyák szintje, amelyek környékén mindig nagy táblák hirdették: fényképezni tilos. Nem tudtuk a borzalmat, ami odabenn van, csak sejtettük, és láttuk a boldogtalan, hóttrészeg kiskatonákat, amikor nagy ritkán kiszabadultak a lágerükből. De elragadtak az emlékeim megint, hiába, öregszem. Már konyul le a fülem.

És ezen a ponton kap erőre a költészet, Arany és József A. küzdelme igazzal, valódival vagy annak égi másával, sőt előttem áll Francisco, az ember is a Száz év magányból, aki véget nem érő versekben mesélte el, mi történik Macondón kívül. Viszont az élet nem irodalom, a szomszéd Józsi sem részeges bölcsész, hogy ezzel foglalkozzon. Neki az adatik, hogy mit mond a Kossuth, meg mit mutat a híradó az emmeggyen. Hát, ezt fogja, Orbán kiszínezett álmait, de, hogy aki nem Józsi, már az sem láthatja, mi is van, nos, ez már igazán új szint, mégpedig egészen lent. Hogy minden őszinteség zavarja a kedves vezetőt népének megmentésében. Ez már delikát.

Meghalol, hogyha ránézel

Tap Lóránt ücsörgött a konyhájában a hokedlin, forgatta a lapot a győzelmi jelentésekkel, hogy állunk a stadionban az oltási dobogón, nyakunkban az aranyérem, kezünkben a kupa, fejünkön babérkoszorú, és a százezernyi közönség ütemesen tapsol és ordít, hogy Vik-Tor, Vik-Tor, Vik-Tor, a sapkák pedig röpködnek a levegőben. A vezércikkben Gyurcsányné lepleződött le, hogy összefertőzte a világot, miközben az ura nem elég, hogy ellopta a nyugdíjasok tizenharmadik haviját, meg az egészségügyet verte szét a vizitdíjjal, most meg rohangál az országban, és tépi ki a fecskendőt az orvosok kezéből, dobog a patájával és kénkőszaga van.

Amúgy idilli volt a világ, az ablak nyitva, csácsogtak a madarak, a macskák nyávogtak, a rádió megnyugtató montonon mondta a híreket, ugyanazt, mint a Tap Lóránt kezében lévő lap is. Tap Lórántné, született Bun Kornélia pucolgatta a krumplit, főtt a káposzta, a gőz a kontya alá ütött, és ő is a híreket hallgatta. Hány százezermillió vakcina jön épp most, hogy bár húsvét van, de a Viktor dolgozik hajnalhasadástól napnyugodásig, fogadja a vakcinákat a reptéren, nyitásról, zárásról beszélget gondterhelten professzor urakkal, szóval annyira szép volt minden, hogy Tap Lórántnét (született Bun Kornélia) elöntötte a szerelem, és megszólalt halkan, hogy te, Lóránt.

Ezt azonban egyáltalán nem kellett volna, mert az ura úgy nekilátott ordítani, mint a féreg, aki fába szorult, hogy nem megmondtam, hogy ki ne nyisd a pofád, fölállt, mit fölállt, fölugrott, hogy a hokedli elborult, kitépte a hűtő ajtaját, sört rántott elő belőle, megpisszentette, és úgy, ahogy volt, atlétában, suhogós gatyában meg strandpapucsban rohant ki az udvarra. Bun Kornéliából egycsapásra elszállt a szerelem, vakargatta a krumpliját, pityergett kicsit, de csak egészen kicsit, a vak komondor pedig elégedetten nyújtózott a sarokban. Tap Lórántot az udvaron már várta a barátja, akivel a világ folyását okosan és határozottan szokták megvitatni, levonni a tapasztalatokat, ilyenek.

Ő volt Kereszt Elek, a filozopter vasutas, templomi kórista és megrögzött agglegény. Hallotta a barátja ordítását, és azon gondolkodott, milyen jó is neki egyedül, hogy nem kell női dolgokkal foglalkoznia, s ahogyan Tap Lóránt kiért mellé a virágzó cseresznyefa alá, kisüstivel kínálta, amit a konyhájában főzött. Olyankor az egész házat megülte a cefreszag, amit ő azzal kompenzált, hogy mindenkinek adott egy üveggel az alapvető élelmiszerből. Mi bánt Lóránt – várta a barátját a kérdéssel és a felé nyújtott alapvető élelmiszerrel a fa alatt, amin csácsogtak a madarak. Tap Lóránt pedig meghúzta az üveget, sörrel kísérte le, és mesélni kezdett a gondjairól.

Hogy ez a Kornélia meg akarja őtet ölni, mert a Viktor világosan megmondta neki tegnap, a rádióban mondta meg, hogy ne hallgasson baloldalra, mert belehal. Erre ez a Kornélia belemotyog a bal fülébe, belebeszél egészen, hogy ki kell rohanni előle. Mit csináljon, dugaszolja be a bal fülét? Kereszt Elek megértően és jóságos türelemmel elmesélte a barátjának, a Viktor nem azt mondta, hogy baloldalra, hanem a bal oldalra ne hallgasson, ami nagy különbség, mert nem ugyanaz. A kérdésre pedig, hogy mi az a baloldal, szintén a bölcsek nyugalmával mondta el, hogy az a Gyurcsányi, a Gyurcsányiné, a Soros meg a sorosisták és Brüsszel. Hogy ezekre ha hallgat, akkor hal meg a Lóránt.

Sorosné és Brüsszelné nem? – kérdezte Tap Lóránt, mire a barátja az felelte neki, hogy róluk még nem hallott, de a Gyurcsányi a legveszélyesebb, mert ő kilövi az emberek szemét. Tankkal lövi ki vagy rakétával, meg légvédelmi ágyúval. Ezért van az, hogy a magukfajta még soha nem is látta a patájával, csak plakátokon mutatja a Viktor, hogyha megpillantja az ember, meneküljön, ki merre lát, mert lövi a szemeket. Sok bajtárs halt meg emiatt. Akinek meg nem találta el a szemét, az sóbálvánnyá változott. Következésképp – így a filozopter Kereszt Elek – nemcsak abba hal bele a mi magyar emberek, ha hallja, hanem, ha látja is. Meghalol, hogyha ránézel, összegezte a vasutas, és ebben maradtak.

A rokkantak arculverése

A magyar fideszkormány, plusz KDNP 2011-ben elvonta a rokkantnyugdíjak egy részét. Olyan bájosan, ahogyan csak a fideszkormány, plusz KDNP (a továbbiakban aljas rohadédok) tudja. Mégpedig keresztényileg, hogy a rokkantnyugdíjakat állapotjavulásra hivatkozva úgy csökkentették akár ötven százalékkal is, hogy a nyugdíjas tényleges fizikai állapotában javulás nem következett be. Emlékszünk a NER történetének erre a fejezetére, amikor az első társadalmi csoportot hagyták az út szélén. Illetőleg nem is, inkább belerúgták az árokba. De a társadalom nagy többsége „nem vagyok rokkantnyugdíjas” felkiáltással rendezkedett be a saját túlélésére, s amikor ő került sorra, érte sem ejtett egy csepp könnyet sem senki.

De ez organikusabb, majdhogynem néplélektani probléma (lásd Kertész Ákos), és ezen a szép nagyszombaton nem azért gyűltünk össze, hogy önmagunkat ostorozzuk, hanem, hogy az aljas rohadékok gazságát bemutassuk megint és mint máskor is, mindig és egyfolytában. Úgy mellékesen jut eszembe, mutatok pár Boris Vian regénycímet, és mindenki válassza ki a szívének kedveset, mi ötlik fel benne, ha mondjuk Semjént látja – mert főszereplő lesz ő máma – a galeriből. Íme a címek: “Tajtékos napok”, “Venyigeszú és a plankton”, “Köpök a sírotokra”, és végezetül “Öljünk meg minden rohadékot”. Ennyit az irodalomról közbevetőleg. De nézzük inkább a nagybüdös életet, ami minket felemészt, illetve naturálisabban, fölzabál, mint valami húsevő baktérium.

Mivel az aljas rohadékok ritkán hoznak olyan törvényt, amely megfelel a humánusan bevettnek, másképpen fogalmazva megfelel az európai normáknak, mert ők ilyen kipcsakok, nos, ez a törvény a még amúgy legyalult Alkotmánybíróságnak is sok volt. 2018-ban mondták ki a talárosok, hogy ez a törvény alkotmánysértő, mert nem felel meg az Emberi Jogok Európai Egyezményének. Így az aljas rohadékok 2019. március 31-ig kaptak határidőt, hogy megszüntessék az alkotmánysértő helyzetet, ami természetesen nem történt meg, hisz mint nagyon jól tudjuk, a törvényeket nem szeretik betartani, az ítéleteket vonakodnak végrehajtani az aljas rohadékok. Az ítélet arról szól köznapian, hogy a rokkantaknak ki kellene fizetni azt a pénzt, amit nem fizettek ki nekik.

Sok év, sok pénz, a vadászkiállítás meg rohadt drága. Mert hogy, hogynem, fölbukkan nekünk a sztoriban Semjén rohadék is, aki éjszakánként terjeszt be mostanában mindenféle aljas törvényjavaslatokat, mint ahogyan most is, mint ahogyan ebben az esetben is. Mégpedig azt, hogy a rohadékok nem kártalanítják teljes körűen a rokkantakat, hanem odadobnak nekik egyszeri ötszázezer forintot, holott jóllehet, az eltelt évtized alatt milliókkal lopták meg őket. Egészen profánul arról van szó, hogy vagy elfogadják az ötszázezer forintot, amit meg is kaphatnak nagy duzzogva, vagy még akár évekig is várhatnak, hogy hozzájuthassanak az alkotmánysértő módon tíz éven át elvont rokkantsági járandóságukhoz.

Ha viszont nem fogadják el az ötszázezer forintot, ki kell várniuk, míg egy újabb felülvizsgálattal megállapítják, hogy egészségi állapotukban történt-e változás a 2012 előttihez képest. Ha a vizsgálat eredménye az lenne, hogy az érintett fizikai állapotában nem történt javulás, akkor újra megállapítanák a korábbi rokkantsági nyugdíjuknak megfelelő összeget, és utólag a korábban elvont különbözetet is megkapnák 2012. január 1-jéig visszamenőleg. Summázva: ha az érintettek nem fogadják el az egyszeri ötszázezer forintot, és nem mondanak le az Alkotmánybíróság döntése alapján őket megillető kompenzációról, akkor még évekig is várhatnak arra járandóságra, amit 2012. január óta alkotmánysértő módon elvettek tőlük.

Mert és ugyanis, ha a rokkantsági ellátásra szoruló nem fogadja el az állam által most felajánlott ötszázezer forintos kompenzációt, akkor újabb állapotfelmérés vár rá, amit neki kell kérelmezni 2022. június 30-ig, és a Semjén rohadék által jegyzett törvénytervezet szerint a felülvizsgálatot majd csak 2023. június 30-ig kell elvégezniük az orvosi bizottságoknak. E mocskon túl a szokásos késedelmi kamatról, az infláció figyelembe vételéről szó sem esik a Semjén rohadék által benyújtott szövegben. Az ilyesmit a köznyelvben – hogy a Józsi is értse – zsarolásnak szokták nevezni, hogy vagy elfogadod a morzsát, vagy pediglen megdöglesz. Íme az aljas rohadékok újabb keresztényi gesztusa szeretett népük felé. És a 133 ezt is megszavazza majd.

Viszont a vadászkiállítás nem véletlenül jutott az eszembe pár sorral előbb, ha így ránézésre demagógnak is tűnik. Az arra elcseszett pénzből lehetne kártalanítani a rokkantnyugdíjasokat, míg a más értelmetlen szarságokra elszórtból és pláne az ellopottból fel lehetne virágoztatni az egész nyomorult országot. De, mint kitetszik, az aljas rohadékoknak ilyen a fejében meg nem fordul, eszébe nem jut, s ha jutna is, elhessegetik. Je suis rokkantnyugdíjas, je suis meleg, je suis színinövendék, je suis roma, je suis menekülő, je suis az egész nyüves ország. Amíg ez nem lesz meg, és csak az internet miatt világítanak a népek a telefonjaikkal, az aljas rohadékok azt csinálnak, amit csak akarnak. Nem olyan nehéz ezt belátni, és mégsem megy. Boldog húsvétot.

Rendezett sorokban

Valamikor kollégiumi nevelő is voltam halványuló emlékeim szerint. Nohát, az volt ám a móka és kacagás. Így visszanézve, akárha Hans Castorp a hóviharban, én is elmondhatnám, hogy „sokat tanultam itt a fentiek között kicsapongás és a józan ész terén, mindent tudok az életről”. Mert ha ugyan nem is varázshegyen, de egy kis dombocskán állott az épület, ahol laktunk mi a fiúkkal, külön az iskolától és a nagyüzemszerű igazi kolesztól. Vacsorázni, meg reggel iskolába úgy kellett leballagni, át az utcákon, keresztül a csábos külvilágon, és hát, az én kedveseim úgy vonultak mint a kamaszfiúk, azaz, akár valami disznócsorda vagy legalábbis egy hömbölgő hódító hadsereg.

Egy bazi nagy naplóban kellett dokumentálni, mit is csinálunk mi ott fönt a dombon, és az ilyen utakat a suliba úgy rögzítettem az utókornak és az igazgató bácsinak, hogy rendezetten, fegyelmezetten, jól fésülten, frissen és illatosan, szolidan, mozgalmi dalokat dudorászva haladtunk a reánk váró étkezésre vagy felemelő iskolai feladatok elvégzésére. Azt mégsem tűrte volna a napló, hogy az én drágáim bagóztak, csajokról dumáltak ordenáré stílben, és minden olyat elkövettek, amit kamaszfiúk el szoktak úgy általában. A napló mást mutatott, és mindenki boldog volt: igazgató bácsi is, hogy komoly nevelő munka folyik a dombon, és a fiúk is.

Mert nem nyektették őket, amikor egyébként semmi rosszat nem tettek. Jó gyerekek voltak amúgy, de megvoltak a domb szabályai, mit lehet, mit nem, és soha nem lépték át a Rubicont. Csakhát az a napló. Ami arra való volt, hogy elfödje az igazat, és úgy mutassa a világot, mint valami idilli kifestőkönyvet, amelyben az élet olyan, akár decens illemórákon vagy vecsernyén a lebukó nap csalfa fényeinél. Permanens és általános, ész és érzelem nélküli bambaság tükröződött belőle, amit azonban így követelt meg a rendszer. Minden bizonnyal azt is tudtuk a rendszerrel, hogy egymás képébe hazudunk, az élet pedig máshol van, nem a bazi nagy naplóban.

Ilyen képzetek ültek meg, amikor tegnap az operatív törzs termelési jelentését olvastam halottakról és haldoklókról, vezérünk héroszi munkálkodásáról, a vírussal küzdésről, kard ki kard, és hát a rohadt nagy győzelmekről szünet nélkül. Egészen pontosan ezt írta a törzs: „Az oltási program rendben, ütemezetten zajlik, Magyarország a második az uniós oltási ranglistán.” Ettől a rendtől meg ütemezettségtől szálltam vissza én a koleszba, illetve annak naplójába és az útjainkhoz a fiúkkal az iskolába, mert egyértelmű volt, hogy ilyen nyelven csak hazudni lehet. És hazudnak is. A rend és ütemezettség szellemében kígyózó sorokat lehetett látni megint, mint mi a fiúkkal az utcán.

Nem megy ez nekik sehogyan sem. Hiába kapnak tippeket, hogyan lehetne jobban és veszélytelenebbül, oda se neki, csak terelik a népeket, mint a birkákat, s ami a delikát, a népek terelődnek is. Állnak ott rendezett sorokban, pofon ritkán csattan, a káromkodások is halkak, várnak az utcán a sorukra, kórházban ágyra, lélegeztetőre, s ha nem jut, csendben megboldogulnak. Akinek van szíve és emlékei még az emberi éthoszról, kavicsokat rakosgat sorba a Margit-szigeten, azokon számok, ami maradt egy-egy életből. Kora, születésének, halálának dátuma, mint a cipők a Duna partján. Ezek a mindennapjaink, miközben „az oltási program rendben, ütemezetten zajlik”.

Ennél nagyobb vádirat nem kell, ennél jobban semmi nem mutatja, hogy a hatalom számára csak egy számhalmaz vagyunk. Legyen meg a két és félmillió oltás, pipa, szüret, a sorba rakott kavicsok pedig nem zörögnek. Az operatív törzs kitölti a naplóját, benne azzal, amit látni óhajt az igazgató bácsi, de ennek semmi köze a valósághoz. Mi, a kollégista fiúkkal tudtuk ezt, ergo a napló jóságos takarásában éltük az életünket, de az csak játék volt. Ez viszont egyáltalán nem az, ez életre-halálra megy, mostanában leginkább az utóbbira, aminek a naplóban nyoma alig van. Húszezer, az unió a hibás, ugorgyunk. Rendben, ütemezetten. Nem lesz ennek jó vége.

Agancsszobor

Ma nem foglalkozunk Lázárral, pedig foglalkozhatnánk. Ugyanígy nem piszmogunk Kovács levelezővel, pedig ráférne a törődés. Undorunk, az ebből fakadó hányingerünk tetőpontjára hágott a napokban ugyanis, midőn az említett urak a halállal játszadoztak. A lézeres az Unióra kente húszezer honfitársunk elhunytát, kibújni igyekezvén így a felelősség súlya alól, amit viszont mi, ha eljön az ideje, feledni nem fogunk. És hasonképp elégtételt veszünk Kovács levelezőn is, aki nem tartja szükségesnek, hogy a kórházakban folyó munkáról, az ottani emberfeletti küzdelmekről hiteles tájékoztatás szülessék, mert az aláásná azt az ordas hazugságot, hogy a magyar egészségügyben minden rendben van, amiként azt Kásler csontkovács-sámán Bayernél kijelentette.

Nem feledjük legfőképp Orbán aljas ámokfutását a járvány alatt, amivel saját anyagi és politikai érdekeit a lakosság élete elé helyezve felelős húszezer honfitársunk halálért ha nem is egy személyben, de teljes körűen. Hosszú a lista, amely azok neveit tartalmazza, akik több mint tíz év dúlásában, az ország anyagi, szellemi, erkölcsi lezüllesztésben szerepet játszottak szóval, tettel és hallgatással is, ha már oly buzgó keresztények vagyunk. Mindent tudunk, ahogyan azt a recski parasztember mondta Faludynak a lágerből való szabadulása után, majd szalonnával és kenyérrel kínálta nemzeti színű pántlika nélkül abban a reményben, hogy a rémálom véget ért. Mindent tudunk, és mindenre emlékezni fogunk, ezért nem beszélünk ma Lázárról.

De, hogy lássuk, kik ezek, amiatt, és azért is, hogy rosszkedvünk tele múljon, ajkaink pedig mosolyra húzódjanak a pitiáner, böfögés, pálinka, szotyola és futballöltözői kanszagú nívójuktól, ezért a vadászati világkiállítás – úgy is mint Semjén elvtárs költséges és olykor törvénytelen hobbija – egyik attrakciója lesz a téma, amiben minden benne van. A Fideszmaffia szellemi horizontja, a szarvasagancsokból készített monumentális szobor, ami bejárat lesz a nívós expóra, csak épp az nem lesz föléje írva szarvasvérből, hogy ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Tíz tonna szarvasagancsból készül húsz méteres bőgő gímszarvasfej, a fiúknak most erre futotta a sámándob, a Miska huszár és a többi lehangoló nemzeti műalkotás után.

Mindez pedig, az agancsszobor, „a magyar vadászok összefogását és a nemzet egységét szimbolizálja majd”. Édes, jó Lajosom ne hagyj el, máriapócsi zokogó Szűz Mária irgalmazz nékünk, és legfőképp, nézz ránk, Ady Endre. Most azt félretesszük – bár nem feledjük –, hogy mindezt a járvány közepén, azon a napon tudtuk meg, amikor háromszáznál több honfitársunk halt meg, előtte pedig a kedves vezető fényes jövendőről ábrándozott Taskentben, Kocsis Máté pedig hörögve baloldalazott. Ez a szarvasagancsokban megtestesülő nemzeti egység és a magyar vadászok összefogása. Én momentán három fővadászt ismerek: Semjén, Lázár és Kovács levelező.

Egyik háziszarvasra megy idegen földön, a másik százszámra öli a fácánt, a harmadik csak vizslákkal fotózkodik, mert valami ismeretlen erő arra kényszeríti őket, hogy öljenek. Kezdetben nem is a vér szaga a vonzó, hanem a kétes remények, miszerint ez valami fentebb bukét ad a nyomorult életüknek, kékre festi a vérüket, és az ölés után majd a vadászkastélyban eltartott kisujjal ihatják a pezsgőt a primadonna cipőjéből. Ez az a romlás, amit Hobó mesélt el nekünk még 1984-ben, ami viszont örök. A dzsentritől a kommunistán át ível a mai semmi emberekig. Olcsó műférfiasság, aminek a hasznát valahogyan meg kell ideologizálni, világkiállítást rendezünk neki tehát hatvan milliárdból, az agancsszobor-kapu ehhöz csak toldás.

A nívó megtestesülése. Az ideológia viszont hozzá, a „vadászok összefogása”, a „nemzet egysége” egészen bárgyúan bántó. Ha egy kupac agancsra is rá lehet húzni a nemzet szót, abból kitetszik, mit jelent a fogalom fideszileg, hogyan üresedett ki a trafikhoz és a kiskutya kunkori farkához is alkalmazott jelzőként, hogy cifra cafrang csupán, ahogyan a keresztény is semmi tartalommal bíró betűsor. Kongó pátosz a Fidesz, amely átsétál a tíz tonnás agancsfejen a sokmilliárdos bábvilágba. Mindene – pénz, paripa, fegyver, idő – megvolt a kollégistáknak, hogy valami maradandót hozzanak létre, és erre futotta. Agancsszobor. Ez voltaképp egy vallomás: ennyit tudunk, erre telik, erre futja a nívónkból, ez a vízió a nemzetről. Nem semmi, bár lehetett volna koponyapiramis is.

Tíz év múlva

Orbán fölkötötte a piros selyemkendőjét a fejére, rézkarikát aggatott a fülébe, bal vállára fekete macska telepedett, majd belenézett az üveggömbjébe, és nekiállt látni. Jövőt látni Ezo Tv módján. „Tíz év múlva egy egészen más világban leszünk, mint amilyenben most vagyunk.” – jelentette ki véreres szemeivel fölnézve a gömbjéből, a macska nyávogott, az üzbégek pedig elaléltak ettől a nagyságtól, aki egyenesen hozzájuk érkezett messzi vidékről, és ezt is tudja. Taníts még, mester, borultak le az üzbégek, és ő tanított is, miként tőle telt, öntötte eléjük mind a nagy tudását most épp Hérakleitosz alakját öltve, s ugyan nem azt mondta az üzbégeknek, hogy pantha rhei, hanem, hogy „új technológiák jönnek, mozgásban a világ”, de az üzbégek ettől is elaléltak.

Vagy röhögtek gusztus szerint. Mert az üzbégek sem hülyék, csak kell nekik egy komcsi párttitkár, akinek a szavaiban feredőznek, boltolnak vele, és meg is kapták. Mert Orbán se nem látó vajákos asszony, se nem görög-, de még csak nem is napkeleti bölcs, hanem avas szagú falusi komcsi, fasiszta briganti és pátoszos meg ájtatos hitszegő. Mindez egyben, de úgy, hogy mindahányból a lehető legrosszabbat tudja magában. És szemmel láthatóan megy el az esze. Állítólag tavaly tavasszal az üzbégek „gondoltak a magyarokra”, „sok százezer maszkot küldtek”, hogy a járvány terjedését megakadályozzák, ami így sikerült, ahogyan, de a sok százezer maszkot senki nem látta, patikában lehetett hozzájutni drága forintokért az üzbégek maszkjához.

Mindezek ellenére, vagy éppen ezért Orbán kijelentette, hogy „a magyarok ezt soha nem fogják elfelejteni”, és ezen ponton meg a Szabad Nép fura világba érkeztünk el. A hős Szovjetunióhoz és annak még hősebb népéhez, akiknek szintén nem felejtettük el az érettünk való jóságát a KISZ taggyűléseken és április negyedikéken sem soha. Hozhatnék még vitézségből formát a führer és a duce szerelmetes viszonyából is, de minek, ha itt van nekünk a saját bejáratú bohócunk, aki az üzbégeknél, mint kitetszik, megint olyan tripet engedett el, hogy aszondtam, Kázmér, te innen sehová nem mész, és véresre tapsolod a kezed a matinén, meg hujjogatsz az örömöktől. És úgy is lett egészen. Megkérdeztem azért a Józsit, hogy hálás-e az üzbégeknek nagyon.

Kik azok az üzbégek – jött ki a hála a Józsiból, amiből látszik, hogy az élet nem habostorta, de az imperialistákat átvertük megint a Gogolákné elvtársnő kurta szoknyájával. A cirkusz azonban, amit a kedves vezető Üzbegisztánban előadott, megfizethetetlen, MasterCardunk viszont nincsen, az Orbánnál van. Meg a komcsi párttitkár nyelvezet is. Hallottunk még arról, hogy „jó ütemben fogtuk meg egymás kezét, magyarok és üzbégek”, meg azt is, hogy a magyar és üzbég vállalkozók “biztonságban hajózhatnak a nagy zászlóshajók mögötti nyugalmasabb vizeken”, vagy a szétaprózódó és elpárolgó jó szándékról is. Olyan idillien véres volt a világ ebben a flash-ben, hogy Habony is megirigyelhette volna Ibizán.

De térjünk vissza vagy maradjunk inkább a mindent összefoglaló nagy konklúziónál, miszerint tíz év múlva “egy egész más világban leszünk, mint amilyenben most vagyunk”. Ez egészen kétségtelen. Tíz éve is más világban voltunk, akkor még Mészáros sem volt multimilliárdos, csak tervbe volt véve, akkoriban még köztársaság volt Magyarország, nem mint ma. Tíz éve még illiberálisok sem voltunk egészen, kereszténydemokraták meg egészen nem, tíz éve még talán remélhettük, hogy szebb lesz a világ, aztán nem lett. A nótával szólva: lehetett volna, mégsem az lett. Hogy aztán majd újabb tíz év múlva mi lesz, az lutri. Vagy Orbán nélküli Magyarország lesz, vagy pedig nem lesz Magyarország egyáltalán, ha haladunk tovább a lenini úton.

Hogy kerül a Csizmadia az asztalra?

Nem másképpen, mint alomtársai, akik ezrével elszegődtek Orbán seggéből kukucskálni kifelé, és ebből a langymelegből próbálják meg értelmezni a körülöttük lévő világot. A farpofák azonban erősen takarják a kilátást. Csizmadia Tamás ilyen nézőpontból rúgott bele a város (Szombathely) lakosaiért tenni óhajtó polgármesterbe (Nemény András), akinek az a bűne, hogy oltópontokat hozott volna létre azért, hogy a káoszt, amit Csizmadia főnöke (és tettestársai) okoztak, enyhítse valamelyest. De Csizmadia főnöke (és tettestársai) nem engedték ezt, ami miatt Nemény, és mindazok, akik felelősséget éreznek az emberekért, a járványban pedig nem a politikai (és anyagi) haszonszerzést látnak, felemelték a hangjukat.

Mert csupán annyit nem értett teljesen logikusan, miért nem engedik, hogy saját városának lakosait szolgálja. Ezt a gyalázatot akarta Csizmadia a maga egyszerű módján védeni, miközben belerúgott a muzeológusokba, könyvtárosokba, amit most úgy próbál meg eladni, mintha a kávéfőzésről értekezett volna a rezsim útszéli stílusában. Ezúttal pedig sajtószabadságról meg véleményről hadovál, és Adyval takarózik fentebbnek vélt stílben, amiből még baja is eshet. A rendszerben, amit Csizmadia olyan lelkesen szolgál, Adyt nem nagyon szeretik, mert ugyanis azt a félfeudális világot támadta, amit Csizmadia gazdái (és tettestársai) ma újra építgetnek. Csizmadia azt hiszi, az a baj, hogy leírta a véleményét, ezért sajtószabadságozik nyüszögve és röhejesen.

De megnyugtatom: nem az a baj, hogy van véleménye (ami a gazdáié és tettestársaié), hanem annak a tartalma. Így nem is ő kerül most az asztalra, hanem a pállott gondolkodása, és ez különbség. Éppen ebből fakad, hogy amint Csizmadia valami gőzösen zavaros kotyvalékban előadja a sajtószabadság nevében, én mint „felkészült publicista” nem azért fogok kiállni, hogy ő elmondhassa a véleményét, mert a jelek szerint megteheti, hanem a véleményét szedem cafatokra, amiben egészen különös tartalmak jelennek meg. Például ez, hogy Nemény polgármestert párttitkározza azért, mert valóban tenni akar valamit az emberekért, nem, mint a főnöke (és tettestársai). Mert csak egy számot mutatok, mégpedig azt, hogy húszezer halott.

Aki pedig ilyen körülmények között utasításra, vagy ami a rosszabb, meggyőződésből (azok a kilátást takaró farpofák) azt gyalázza, aki a lakosságért dolgozik, s ezt ocsmányan böfögve teszi meg, az előttem meg nem áll. Csizmadia, a gazdái (és tettestársai) nem gyűlöletet keltenek, maguk az eleven gyűlölet. Nem árt ezt tisztába tenni, mielőtt Csizmadia, a gazdái (és tettestársai) hüppögve elpityerednek az őket ért bántás miatt. Látszik, hogy nincsen(ek) ehhez szokva. Ahhoz vannak szokva, hogy reakció és következmények nélkül okádják szembe a Fideszen kívül álló társadalmat felsőbbrendűségük megrendíthetetlen tudatában. Csizmadia – így az újabb dolgozatára nézve – írni nem, artikulálatlanul hőbörögni viszont megtanult.

Ez azonban, hogy most Adyt veszi elő, mint aki már hallotta a nevét, ezen a bajon nem igazán segít. S hogy mégis hogyan kerül Csizmadia az asztalra? Mert megszólított, mint a Rezeda blog leereszkedően minősített „felkészült” és névtelen publicistáját. Rossz hírem van: ha nem tűnt volna fel, a Rezeda blog én vagyok egyes egyedül, oda más egy betűt le nem írt, így következésképp abban szerző csak egy van, mégpedig Rezeda Kázmér. Harminc éve írok ezen a néven, és ezen a szokásomon Csizmadia kedvéért sem fogok változtatni. És azon sem akadok fenn, ha ő netán ezentúl Suszter néven fertőzi az írás világát, mert megteheti. És nem is érdekel egyáltalán. Nem az a fontos, mi az ember neve, hanem, hogy ez alatt mit tesz le az asztalra.

S ha Csizmadia aggódik a publicisztika mint véleményműfaj miatt, ajánlom figyelmébe a Rezeda világa oldalt – amit a jelek szerint azért ismer -, ott talál hozzávetőleg kétezer-ötszázat ebből a fajtából. És most, hogy így elmeséltem az életemet, elmondom még egyszer, hogy elkerüljük a félreértéseket, nekem nem Csizmadiával van bajom, hanem a fajtájával. Azzal az embertípussal, aki eladja a lelkét. Mert azok, akiktől Csizmadia a bicskanyitogató stílusát másolja, régebben ugyanígy szolgálták Kádár rendszerét is, mint ahogyan most Orbánét (Bayer, Bencsik, Gajdics, Stefka és a többi), s hogy ez a Csizmadia mint ifjúnak látszó ember jól láthatóan tőlük tanulja az aktuális hatalom seggének nyalását, az tragédia. Nem az enyém. Az övé.

A dolgok állásáról

A megfelelő munkához megfelelő munkakörülmények kellenek. Az OGYÉI-nek például, hogy jóváhagyhassa a mindenféle kínai, kipcsak meg marsbéli vakcinákat, egyenesen XXI. századi körülmények szükségesek, amit a kipaterolt hajléktalankórház helyén tudnak majd megtalálni. Ez egy nagyon szép és kerek történet. Mint emlékezhetünk, Karácsony főpolgi ahelyett, hogy mint bájos kommentelők javasolták neki, a saját hálószobájába költöztette volna a homelesseket, megnyitotta volna a budoárját nekik, inkább hisztizett, hogy az utcára teszik őket, mert felmondják a Szabolcs utcai hajléktalankórház bérleti szerződését a járvány közepén.

Ilyenek ezek a lipsik, hisztiznek, alkalmatlanok, nem értik a NER magasabb szempontjait, ami az, hogy hulljon a férgese, s ez alatt mindazt a sokaságot kell érteni, aki nem szimpatizál a Fidesszel, tehát uszkve nyolcmillió embert kies hazánkban, meg a Soros. Az OGYÉI a talpasjobbágy számára ezidáig érzelmileg irreleváns intézmény volt, sőt, leginkább azt sem tudta, hogy a világon van. Most viszont, hogy a vakcinák kapcsán gyanúba került, miszerint pártutasításra dolgozik – tehát a Fidesz bűvkörében lengedez –, és pláne így, hogy szintén a hatalom mezsgyéjén hajléktalanokat tesz még inkább földönfutóvá (ha lehet ilyet), kezdjük nem szeretni őtet.

Pedig az OGYÉI, hogy antropomorfizáljuk az intézményt, önmagában bűntelen, csak elveszítette a szüzességét, vagy rákerült a Fidesz billoga, és lám, ennyi is elég, hogy szaga legyen. A Nemzeti Színházba sem nagyon járnak a népek Vidnyánszky óta, és az SZFE-re sem tolonganak a leendő gólyák, szintén a meg nem értett úriember regnálásának kezdetétől. Ezen túl még hosszan lehetne sorolni a példákat, mi minden kelt viszolygást az emberekben csupán attól, hogy narancs szaga lett, sőt, mostanában azzal kell szembesülnie a kollégistáknak és új tenyészetüknek is, hogy leginkább rühellik őket, mint az állott szart.

Hogy jó-e így élni, azt én nem igazán tudom, de vélekedésem szerint ők sem. Ezért teremtenek maguknak buborékot pénzből és rajongókból, hogy a valósággal ne kelljen találkozniuk, ezért szeparálják el a kedves vezetőt a népétől, és ezért szedik el a sípjaikat is, ha a kordonnal elkerített ünnepi események közelébe óhajtanak menni. Az évértékelő helyszínét is emiatt torlaszolták el buszokkal. Amikor viszont nem veszünk tudomást a nagybüdös életről, az beláthatatlan dolgokat eredményez, Adolf is nem létező hadtesteket mozgósított Berlin ostromakor, aztán hogyan járt. A tábornokai iszkoltak nyugatra, megadni magukat a jenkiknek.

Mert az oroszoknak nem akarták. Ebből is kitetszik, nem mindegy, ki győzi le az embert, így arra is juthatunk, ha a Fidesz még sokat hergeli a népét, nagyon rosszul is járhat. De kinézve a búbánatos utcára, a némán iszkoló népekre, most még ilyen vészek nem fenyegetik. Még mindig krumplival megvehető állagú a tömeg, így ránézésre legalábbis. Ebben bízhatnak és bíznak is, mint kitetszik, aljasságukban kevéssé zavartatják magukat, még dolgozik a tamtam. Deutsch kollégista is például még mindig az európai és magyar baloldal közös aljas mesterkedéséről visítozott tegnap, amikor azt értelmezte, hogy bukhatják az uniós lóvét.

Mert és ugyanis momentán már ott tartunk, hogy az EP kész jogi eljárást indítani az Európai Bizottság ellen, ha a brüsszeli végrehajtó testület tovább késlekedik az uniós költségvetés védelmére létrehozott jogállamisági feltételrendszer alkalmazásával. Ez pedig kés a fiúk nyakán, egy bizonyság arra, a messzi Brüsszelben már látják, kik is ezek és milyenek, mert arrafelé nem működik sem a KESMA, sem az M1, sem a Kossuth rádió. Arrafelé még a Szájert is lekapják az ereszről, hatalmuk tehát lokális, és csupán Neriára korlátozódik. Viszont errefelé is roskadozik, ami folyamathoz minden ilyen OGYÉI-s sztori hozzátesz. Lassan, de biztosan rohadnak szét.

Ojtakozási vágyak

Tegnap arra ébredtünk, hogy a hatalmasok (katonák, rendőrök, nyunyókák és bizonytalan állagú professzor urak) engedélyt adtak a kismamák ojtására, ami eddig nem volt javallott, vagy tiltva volt egyenesen. Mert egyelőre ember nem tudja, milyen hatással van rájuk, mint ahogyan váratlan tüneteket produkálnak a szerek a legkülönfélébb alanyokon is, de ez nem szignifikáns. Ojtva lenni jobb, mint nem, élni jobb, mint meghalni, viszont, hogy Neriában héderezni örömtelibb, mint egyáltalán nem létezni, az nem bizonyos egyáltalán, mert nem ismerjük sem a Nirvánát, sem a Mennyországot. A Poklot viszont egészen közelről. És most, az ökumenikus istentisztelet után merüljünk el a nagybüdös életbe, mert vannak abban érdekes dolgok.

A kismamákban hogy, hogynem, a bejelentés után magasra csapott az ojtakozási vágy, így a rendszer, amit számukra összegányoltak, meglogisztikáztak mintegy, hogy flottul menjen az ojtásuk, természetszerűleg összeomlott. Hogy a tegnap esti tudósításokat idézzük, „káosz lett a várandós nők beoltásából”, amin csodálkozni nincs mit. Járványügyben a káosz a NER rendje, a NER-t legyőzi minduntalan az anyag természetes állapota, az entrópia, aminek leküzdéséhez hatalmas erőkre van szükség. A gravitáció, a sötét energia, az anyag, sötét anyag egyensúlya és mindenféle más sheldonságok nélkül minden atomjaira hullna, nem bírna összeállni Orbán Viktorrá, s mi, tiszta szellemlétünkben ott állnánk támasz nélkül a kietlen pusztaságban.

Elképzelni is iszonytató, de ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi mondaná olvasmányainkból. Hogy a kismamák pöpec ojtakozása kudarcba fulladt, arra az volt a magyarázat, hogy váratlanul sokan kívánták megkapni a szert, amire nem voltak fölkészülve, a rendszer, így fejreállt. Ahogyan az ojtások indulásakor is nem véletlenül toporogtak az utcán hosszú sorokban a népek. Amikor lehetővé vált, hogy megnézzék, hogyan áll a regisztrációjuk, akkor is túlterhelődött a rendszer. 2018-ban is, amikor túl sokan szavaztak az ellenzékre, azt sem bírták a gépek, és csak akkor állottak helyre, mire azt láttuk, hogy Orbán és Semjén a színpadon óbégat a kétharmadot ünnepelve. Hogy a gépekkel mi volt, mi van, az azóta is titok, ahogyan most is, hogy miért nem bírnak soha semmit.

Vannak-e egyáltalán, vagy csupán káprázat az egész, de ez már az ontológia illetve a hit határmezsgyéje, amibe nem érdemes belemenni. Abba azonban igen, hogy az a mókás helyzet állott elő, miközben a kedves vezető permanensen nemzetet delirál, magyarokat mindenütt a földgolyón, hogy a nyüves naprendszer magyarokkal van csurig a Szíriuszról jőve, mint őshaza, nem bír el pár száz kismamával, összerogy és térdre esik mintegy tőlük. Sokan vannak, zavarják az üveggyöngyjátékot. Sok a nyugdíjas is, sok az éhes száj is egyáltalán, a valóság nem felel meg az álmoknak, az üres duma fönnakad a lét bojtjain. Orbán permanensen bukik meg most már naponta többször, így egy egész sajtóbirodalom és gépezet kell, hogy tehetetlenségét eltakarja.

Viszont ez a végtelenségig nem űzhető. Előbb-utóbb mindenkivel szembejön a valóság, nem kapja meg az ojtását, nem jut neki munka meg lágy kenyér, senki nem veszi föl neki a telefont, és fölteszi a vég kezdetét jelentő kérdést: miért? Ezzel a rácsodálkozással kezdődik minden, amikor észreveszi a talpas jobbágy, hogy sokan van. Annyira sokan, hogy a rendszer nem bír vele, semmit nem tud adni neki, csak szavakat, amúgy pedig haldoklik. Már évek óta végvonaglik, csak ezt örömtáncnak adja el, hogy a talpai lépnek egymásra épp, ezt magyarázza, amihöz szól a nóta a karmeliták erkélyén. Ezek Róma végnapjai, mert másnak nem nevezhető, amikor az ember úgy megy neki a napnak, hogy azt nézi, várja mintegy, hogy na, máma vajon mit csesznek el?