Kategória: Egyéb

Hülyék mindenhol vannak. Nekik áll a világ. Az történt tegnap, hogy a Barcelona láblabdásai az FTC-hez indulva útra keltek Bukarestbe, legalábbis a klub százmilliós látogatottságú Facebook oldala szerint. Nem először esik meg ilyen malőr olyanokkal, akik Békásmegyeren túl laknak, elég volt csak megnézni tegnap az Észbontók című szuperprodukciót, amely műsorban két NER-lány, nemzetünk bimbajai, leendő CSOK-os édesanyák kies hazánk lakosságának számát uszkve öt-hatmilliárdra saccolták, és mindent megértünk azonnal.

De a leendő apukák sem voltak jobbak ugyanitt, akik pedig azon morfondíroztak, hogy az Egri csillagokat Mészöly Kálmán írhatta, mert a futball nagyon nagy hatalom, mint az tudvalévő. A magyar futball pedig évtizedes erőfeszítéssel, száz és ezermilliárdok eltapsolásával fel is került Európa futballtérképére, ami a kedves vezető valaga vége Csányi, OTP és MLSZ vezér óhajtása volt és kijelentése lett. A végeredmény pedig a barcelonai bejegyzésből is kitetszik. Rajta vagyunk a térképen, ha nem is ott és nem is úgy, ahogyan a sámánok szeretnék.

De majd a Szijjártó leordítja a Messi fejét, és a dolgok a helyükre kerülnek végérvényesen. A nemzeti gyász évében, Trianon miatt óbégatva permanensen azonban ez a tévedés duplán éget. Olyan gennyes sebeket szakít fel a magyari emberekben, ami minimum vért kíván, hogy a szőröstalpúakkal mosnak össze, attól telizokogjuk a nemzeti gödröt, Németh pacalkirály pedig Katalónia felé fordítja a tankjait. Mindez azonban csak az én rosszindulatom, de kihagyhatatlan, mert kiderült, mekkora király is a mi dagadtunk, Európa ura, akiről azt sem tudják, hol lakik.

Maga a tévedés azonban sorsszerű. Amilyen állapotban Neria leledzik, simán elmegy a harminc évvel ezelőtti Bukarestnek. Milyen szép volt ott is a karácsony ’89-ben, és, hogy mit hoztak az angyalok december 25-én Ceausescu bácsinak uralmának harmincnegyedik évében, az is delikát. Erről jut eszembe, hogy Orbán meg épp tegnap döntött csúcsot, Tisza Kálmántól vette át a stafétát, mint leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnök, és ettől az embernek az élettől is elmegy a kedve. Manapság készült fotói tanúsága szerint a kedves vezetőnek is.

Olyan szétcsúszott a feje, ledarálja őtet a hosszú dicsőség. De, ha már Tiszát váltja, s uralmának stílusában némiképp követi is őt mai vezérünk, tegyük ide Ady keresetlen szavait a tegnapig csúcstartó magyarról: „…Minden a Sorsé, szeressétek,/ Őt is, a vad, geszti bolondot,/ A gyujtogató, csóvás embert,/ Úrnak, magyarnak egyként rongyot./ Mert ő is az Idők kiküldöttje/ S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze/ Hunnia úri trágyadombja,/ Ez a világnak nem közösse…” – Lám, milyen messzire tudunk jutni a csapongó asszociációkkal, pedig nem is szabad ötletelünk hét ülésben.

Épp ezért, és Tisza szelleme is itt lebegvén érdekes, a stíl miatt leginkább az Átlátszó felfedezése a kiváltságosokról. Mint megtudjuk az írásból, „az államtól ered az a 61,5 millió forint, amiből Orbán Gáspár alapítványa finanszírozza a JÖSz nevű szakkollégium épületének felújítását és működtetését. Az évente maréknyi joghallgatóval bővülő szervezetnek a miniszterelnök fia is alapító tagja volt. A kiválasztott kevesek exkluzív körülmények között élhetnek Budapest belvárosában, az ELTE épületében, ahol az Art Deco kávézóban az alapítvány cégének dolgozói szolgálják fel a Henessy konyakot…”

Ezt mindenki dolgozza fel vérmérséklete szerint. Mert nem is az összeg nagysága, hanem az ellopott pénz elköltésének célja a vérlázító. Hogy a buborékban éldegélő NER-elit utánpótlását miképp kényeztetik a mi pénzünkből. Az előbb idézett Ady vers címe egyébként a Rohanunk a forradalomba, és nem is tudom, miért kellett ezt is megjegyeznem, hacsaknem azért, mert nem férek a bőrömbe, de nem amiatt, mert kihíztam volna. Csapong az ember ide-oda, de az a baj, hogy mindenhol csak a ganajt találja, abban tapod, pedig mindjárt karácsony lesz megint.

De, hogy Barcelonából indultunk el, térjünk is meg oda újra, sétálgassunk a Las Ramblason, jobbról az óváros, balról a piac, hátunk mögött a tenger, és innen tényleg nagyon messzinek tűnik a mi kajla világunk. Budapest, Bukarest secko jedno, egzotikus, vad vidékek. Persze a Barca Facebook felelőse egy barom, de túl sokat nem tévedett. Sőt, attól lehet tartani ma már, hogy ilyeneket olvasva az ember azt óhajtozza, gondolja szertelenül, hogy lehet, jobb is lenne ma már ott. Megnézem mindezek után, szőrösödik-e a talpam, és ingemet széttárom a kivégző osztag előtt.

Írni kell. Sőt, egyenesen szükséges, úgy is mondhatnánk túlművelten, hogy schreiben necesse est. Mert az ember ha csak egyszer, és nem restség vagy bamba bámészkodás, hanem a rázúduló más feladatok súlya és akadályoztatása miatt csak egy napig is nem rögzíti a világ fürge folyását, az huss, szelel el mellette, mintha nem is lenne a része neki. Akárha bávatag Fidesz szavazó volna vagy kőszobor. Itt van ez a Demeter is épp, alighogy nácult, már vissza is vonta, s ha kicsit későn törli ki az ember a csipát a szeméből, mintha nem is történt volna semmi, pedig mennyire, hogy igen. Ebből is kitetszik, hogy a világ üterén kell tartani duci kis – oder göcsörtös – ujjaink koszos párnácskáit, mert lemaradunk.

Ott üget el mellettünk a történelem, ami egyben az életünk is, mint nagy időkben szokás az, hogy a kettő egybeesik. Nagy időknek nagy tanúi vagy nagy emberek, mint maga Svejk a világ pusztulása közben, mert, hogy ez a Demeter ocsmány egy féreg, bár az tudvalévő volt mindezideig is. Nem mesélem el ezt a Demetert, mert azt tegnap kellett volna, amiről lemaradtam. Elmesélem viszont a hiányát, ahogy menekül visszavonva bájos, náci szavait és törölve magát a facéról, akárha a gyilkos tünteti el a nyomokat, mossa le a vért, vagy szedi össze a töltényhüvelyt, bár a hulla attól még ott fekszik kiterítve és megmásíthatatlanul. Tehát visszavonni azt nem lehet, pláne duzzogva, mint ez a Demeter, tartva magát ahhoz, hogy neki igaza van.

Akkor ne vond vissza, cseszed, hanem állj ki magadért, mint a gazdád szereti. Kard ki kard, férfi a férfival, szemtől szemben, vagy mi a rossebeket szokott delirálni. Nem kell titkolni a náciságot, úgyis tudjuk most már, és tudtuk eddig is. Egy ilyen dolgozat, amit ez a Demeter elkövetett, az nem csúszik csak úgy ki az ujjakból, hanem komoly megfontolás eredménye. Benne van az egész ember szőröstül-bőröstül, minden ismerete, érzése, tudása és tudatlansága, az anyukája ringatása meg a csillagos ég is a sóhajaival. Ez az ember lenyomata maga, írásba foglalva, drótokban őrizve a náci pedigré. És most majd megint az lesz – mint a dolgozatban is –, hogy őtet elnyomják a libernyák ateisták meg a hazátlan bitangok, pedig dehogy. Csak a képébe mázolták, hogy szaralak.

Nem is, nem is, mondja duzzogva, de nem közli, miért van nála a bölcsek köve, csak menekül, hogy aztán elmesélhesse üldöztetését. De túlmesélem a manust, aki ugyanolyan ezek szerint, mint a gazdája, elbújik a függöny mögé a zivatar elől, vitázni nem akar, de nem is tud, csak ordibálja a gőzeit. Ezek ugyanazok, ezek egyformák, és rég eljátszották a jogaikat a megbocsátásra. És ugyanakkor az ennek a Demeternek a tragédiája, hogy valamelyest bírja a nyelvet, mert az összes ugyanezt mondja, csak nem ennyire cizelláltan. Ismerjük Kövér házmester artikulálatlan agytörzsi hörgéseit, a kedves vezető dakota lovait, a KESMA ocsmány és primitív nyelvezetét, mind az egészet. Ha Demeter most akármit is visszavon, azok mondják tovább ugyanazt.

Ez lényük leglényege. S mert tudjuk azt, hogy a nyelv maga a megtestesült gondolat, aminél konkrétabb csak a tett, könyvdara és fenyegető vonulgatás, meg a TV székház gyújtogatása, így áll előttünk Demeterben maga az egész díszes és veszélyes kompánia. S ezek folyományai, savas bácsik, esernyővel kardozó nénik, akik azt teszik, amit Demeter gondol, s aztán leír. És ezt visszavonni nem lehet. S azért leginkább, mert ezek a köznapjaink, a nyüves, elcseszett életünk maga. Demeter ennek csak a bimbaja vagy hímes virága, az összesűrűsödő és fortyogó gyűlölet esszenciálisan. Köszönjük meg ezt amúgy Orbánnak, aki tíz év alatt ránk szabadította a poklot, de ül a trónján dagadtan és vigyorogva. Amit Demeter mondott, azt Orbán mondta. És innen jönnek a következtetések, amelyekből valahová jutni kell.

Azt mondja Kásler sámán, hogy a kormány járványügyileg mindent a megfelelő időben, és mindent a lehető legjobban tett, egyenesen nem tudott hibázni. Mint ahogyan most is képtelen erre. Hogy a vírus letarolta az országot, annak kizárólagos oka, hogy az érettünk hozott intézkedéseket nem tartjuk be, mert fegyelmezetlenkedünk erősen. Mit mondjunk, nem vagyunk képzett utcai harcosok, ökleinket vigyorogva nem meresztjük magunk elé majomként pózolva, és olykor elfutunk a kutyánk után messzi vidékekre, majdnem a sarokig is. Fegyelmezetlenségünk határtalan. Nem imádkozunk illőn és kellő gyakorisággal, illetve a tízparancsolatot sem követjük minden alkalommal.

Fénylő, egyetlen csillagunk és bandája sem, de őket szereti a meg-, és lefizetett Úr, minket azonban nem annyira. Mi velük szemben halandók vagyunk, és csak lobog bennünk a lét türelme. Kásler sámán ezen túl meg is rótt minket, hogy fegyelmezetlenségünkkel túlterheljük a kórházi rendszert, amely amúgy a tábornokok parancsnoksága alatt tökéletesen működik. Minden baj okai mi vagyunk magunk tehát. Csürhe vagyunk, panelprolik, libernyákok, nyuggerek, akik ész nélkül kóvályognak a világban, pedig pofát befogva lapíthatnánk a sarokban. Ezt sugallja a koszos körmű, akinek ezen a ponton mondanánk oly cifrát, hogy Bayer Zsóti is elirigyelné, és sírva kérné a szószedetet.

Főneveket, igéket, jelzőket, amelyeket az EMMI, amelynek Kásler a főnöke, betiltott, sőt, még cifrábbakat is, olyanokat, amelyek a lét legmélyebb üregeiből szakadnak elő teljes erővel. Ezen a ponton és immár hosszú évek után tesszük föl a kérdést, pedig rég kellet volna, ki ez a Kásler és mit akar az okkultizmuson túl. És aztán rájövünk. Ő a Fidesz, így egyben romlásunk pont alkalmas szereplője, akinek éppen itt és éppen most kellett eljönnie, sehol máshol ebben a formában meg nem születhetett volna. S ebben benne van Spengler bűvös kultúrköre meg a kvantumfizika szuperdeterminációja ugyanúgy. Valamint Orbán Viktor természetesen, aki gondoskodott arról, hogy az udvartartása nívója meredeken zuhanjon.

Minden új eszméjéhez új alakok jöttek. Amikor a liberalizmust odahagyta, a kemény magon kívül az összes kollégista elmenekült, és máris prezentálta nekünk a mókás Torgyán doktort, aztán innentől fogva megállás nem volt. Egyre elvakultabbak, egyre idiótábbak kerültek be a belső körökbe, s itt emlékezzünk meg Kósa Lajosról csöndesen. Végül a kognitív képességek már nem játszottak, maradt a tiszta hit, és az ebből fakadó kérlelhetetlen zupás őrmester tempó, mint Varga dekázó meg Kovács levelező. És ugyanígy megjelentek bizonytalan tudatú alakok, akik közül is kiemelkedik az okkultista Kásler a házi oltárával, a tízparancsolattal gyógyítással, s most ezzel, hogy minden bajok oka mi vagyunk. Ki is lehetne más.

Magam is úgy terveztem, hogy fegyelmezetlenkedek, rosszalkodok, sétálok, fütyörészek, szívom a vírusokat be direkt, aztán elmegyek túlterhelni a hibátalan egészségügyi rendszert. Befekszem direkt valami átizzadt ágyba. No most, Kásler sámán címe és rangja szerint az egészségünkért felel, ám most mégis egy rendőr dirigálja ezt, pláne katonákkal. Én meg tönkreteszem, mert nem vagyok fegyelmezett alattvaló, nem vagyok az állam jó katonája sehogyan és egyáltalán. A magam elhajló részéről azonban nem akarom az államot látni sehol. Sem hirdetésekben, hogy mit tesz értem, mennyi jót, hogy csak érettem van, holott rossebeket. Momentán azért dolgozik az egész nagy szervezet, hogy Orbán hatalma megmaradjon.

Semmi egyébért. Ami van, minden ezért van, s ha abban, amire lennie kellene, kudarcot vall, mint a járvány kezelésében is, akkor az a reakciója, hogy az állampolgárra keni. Ennyit tett Kásler, nem egyebet, s innen nem az a büntetése, hogy a hivatalból takarodjon, de még a városból is kifele. Imádkozgasson csöndben, és elmélkedjen azon, milyen az a világ, amit egyáltalán nem ért, és azon is, hogyan került oda, ahova. Tudjuk, hogy Orbán rakta, de minek. És így vagyunk az összes többivel is, az ezernyi államtitkárral, a szóvivőség szóvivőjével és az alkalmatlan csinovnyikokkal egyaránt. És a nagy kérdés, hogy a legnagyobb fekély, ez az Orbán nevű miképp került oda. És hogyan is? Mi választottuk, hogy cseszné meg.

Így hát, Buddhában testvérek, ne csodálkozzunk azon, ami van, volt vagy lesz, nyomorult életünkön és halálunkon se egyáltalán. Bűnösök, ha vagyunk, csakis ezért, hogy szertelenségünkkel a nyakunkra ültettük a gonoszt, aki már gyökeret vert és burjánozik. Hullatja halálos magvait, így, ahogyan J. A. testvérünk mondja, vigyázz, mert megőrült a sátán, és azt is javasolja rímekbe szedett intelmeiben, hogy simuljunk ezért az üveglapba, meg ilyenek. Ő már csak tudja, és ő mondta azt is, hogy légy fegyelmezett. Ennyit az irodalomról szőrmentén és kutyafuttában azzal az intelemmel, gondolkoznunk ma azon kell, miben különbözik Kásler sámán, illetve J. A. testvérünk fegyelme. Ha ezt megfejtjük, távozni fog tőlünk a gonosz. Ez a magasztos igéje, menjetek békével.

Nagy valószínűséggel mára mindenki, aki ad magára valamit Orbán seggében, megkávézott George Clooney-val, mert a tegnap nagyobb részt erről szólt. Az összes hülye meghívta a dokit, sőt, igazi kávéra, nem olyan kapszulás szarra, amit ez a sorosista a magyari emberek gigájába akar borogatni. A Heineken már volt tiltólistán, odakerülhet a Nespresso is, mert minden lehet. Ezt, hogy minden lehet, Nietzsche állapította meg, amikor Isten elhunytát bejelentette, aki szentséget azóta már cafatokra téptek a keselyűk, lecsupaszított, napszítta, kifehéredett csontjai pedig szanaszét hevernek a sivatagban.

Clooney megsemmisült a NER sziporkázó erkölcseitől, jogállamunk szétzúzta őtet. Ezt, mármint a jogállamot Orbán védi ököllel, mint volt szíves kifejteni, mert ő a jogállamvédő utcai harcos. Hogy kit vagy kiket kell eközben leteríteni a véres csatában, az nem egészen világos, momentán a színészpalánták látszanak a kihívónak, akiket viszont nem kard ki kard, hanem sunyi módon óhajt leöldökölni. Tegnap a vészhelyzetre hivatkozva született egy rendelet, hogy az egyetem fenntartója érvénytelenítheti a félévet, s amikor ezt írásba foglalták, nem a közszolgálati iskolára gondoltak valószínűleg.

Éppen sunyiban megteremtik annak a feltételeit, hogy a színésznövendékekkel azt csináljanak, amit csak akarnak, már csak a Gulágra száműzés van hátra. Mindeközben pedig számon kérik az Uniót, hogy nem sorolja fel nekik tételesen, mit ért azalatt, hogy ezek szarnak a jogállamra, ezért pár tételt fölsorolok miheztartás végett. Csak úgy, ami beugrik, a teljesség totális igénye nélkül: kirekesztő alaptörvény, alkotmánybíróság legyalulása, ügyészség a zsebben, irányított közbeszerzések, KESMA. Ezek úgy nagy általánosságban felölelik kies hazánkban a jogállam totális hiányát.

Ki is lehet egészíteni apróságokkal, mint CEU, SZFE, választójogi törvények, ellenzéki önkormányzatok szívatása. Illetve összefoglalva: lopás, hazugság, aljasság. Tovább is van, mondjam még? Fölösleges, viszont tegnap kies hazánkba érkezett Mateusz Morawiecki bratanki megtárgyalandó az Unió közös szívatásának módjait, és a két jogvédő az alamuszi időnyerés mellett döntött. Utcai harcoltak egyet közösen a jogállamért, osztottak meg szoroztak, s valószínűleg Orbán elővette a régi fegyvert, miszerint ne ők nyerjék a legtöbbet, aztán megszületett a közös nyilatkozat.

Hajlandóak vagyunk támogatni a 2021-2027-es uniós költségvetés és helyreállítási alap mielőbbi elindítását, de cserébe azt kérjük, hogy egyelőre csak egy olyan mechanizmus induljon el, ami az uniós költségvetés pénzügyi védelmére fókuszál; a jogállamisági mechanizmusról pedig előbb döntsünk az Európai Tanácsban és utána induljon el egy kormányközi konferencia, ami majd végül az uniós alapszerződés módosításával emelné be a jogállamisági mechanizmust a szerződésbe. – Mondták a nyilatkozatukban, amiből látszik, hogy az Unió döntéshozási lomhaságában bíznak.

Abban jelesül, hogy most megkapják a lóvét, amire az egész aljas játszma irányul, aztán meg az Unió majd évekig monyol, tanácskozik, hogy már önmagát is megunja. Aki időt nyer, életet nyer, amíg mindez eldől, ők már levezényeltek egy újabb kétséges választást zsebükben az euró milliárdokkal. Ez az Unió számára München 1938 modern kiadásban, így most a magam részéről arra vagyok fenemód kíváncsi, hogy Ursula, a főnök van-e annyira pancser, mint Chamberlain akkor, és lobogtatja-e a fecnijét, hogy megmentette a békét Európának. Annak a végét pedig ismerjük.

És most, hogy elmeséltem az életünket, kíváncsian figyeljük a mai nap történéseit. Ki akar kávézni kivel, kivel harcolunk – és győzzük le természetszerűleg –, és továbbá, hogy Ceci nénnye mivel szórakoztat minket máma, hogy meg ne murdeljunk. Ámde csökönyös kipcsak fajta a miénk, csak azért is megdöglünk, mert minden élet számít. Itt, minálunk, Szombathelyen a napokban halomban hevertek a hullák a kórházban, és ez sem derült volna ki, ha egy civil le nem fényképezi őket. Nem biztos, hogy emiatt lett Pintér belügyes minden kórházak ura, de, hogy ezután nem fognak ott hullákat fényképezgetni, az hétszentség. – Szép napot.

Az Unió most készül folyósítani – függetlenül a vétótól – a járvány leküzdésére hivatott segély első részletét, kies országunk miniszterelnöke pedig mindeközben tele pofával szidja őket. Ennél lejjebb menni már nehéz, de a jövőben majd sikerülni fog Isten és a Párt segedelmével az is. Nem tudhatni mi folyik. Kármentés, tébolyda a köbön vagy a hívek szokásos cukkolása, de a civilizált világ megint röhöghet a magyar kormányzaton – és kizárólag rajta –, ha van még kedve hozzá. Ám minden bizonnyal ez a készség odaveszett már rég, mert eszementekkel vitatkozni, az minden életerejét föleszi az embernek. Főleg, ha már a saját bőrére is megy a méltatlan cirkusz.

Itt tartunk.

Soros György elmondta a véleményét az egész Uniót veszélybe sodró magyar és lengyel vétóról, és egy, a Project Syndicate-n közzé tett írásban kifejtette, hogy a Fidesz – élén Orbánnal – a járványt és a vészhelyzetet az ország kirablására és az ellenzék ellehetetlenítésére használja. Ezt mi is látjuk, számunkra ez nem újdonság. Ezen túl arról beszélt még Soros a két lator állam kapcsán, hogy: „Tisztában vannak azzal, hogy példátlan módon sértik meg a jogállamisági normákat, és eszük ágában nincs megfizetni ennek a következményeit.” Illetve rámutat arra, hogy Orbán és Kaczynski számára a jogállam nem elvont fogalom, hanem a személyes és politikai korrupció korlátja. Majd sorra veszi Orbán utóbbi hetekben elkövetett gazemberségeit.

Migránsokról nem ír Soros egy betűt sem.

Ellenben kijelenti, az EU nem engedheti meg magának, hogy kompromisszumot kössön a jogállamiság kérdésében. A magyar származású üzletember szerint az, hogyan reagál az EU a magyar és a lengyel kormány ellenállására, meghatározza azt is, képes lesz-e fennmaradni alapértékei mentén. Soros csak arról beszél, amiről az egész világ, amiről a magyar ellenzék és a gondolkodásra még képes magyar emberek. Arról beszél, amiről Orbán propagandájában szó nem esik. Orbán propagandájában most George Clooney a napirend, aki hasonlókat fejtegetett, s emiatt ő most Soros barátja, illetve lefizetett harsonája. Soros, ez a mantra, amibe beszállt Orbán is egy írásművel (levéllel).

És bár ne tette volna.

Akit érdekel az egész nyüszítés, a kedves vezető Facebook oldalán – illetve már szerte a széles neten – elolvashatja, és meglátja, hogy igazam van akkor, amikor arról mesélek, hogy Orbán Viktor nagy valószínűséggel elvesztette az eszét. Ha mi volnánk ő, akkor elsomfordálnánk a sarokba, hogy ne lássanak. Orbán migránsozik, háttérhatalmazik, keresztény szabadságozik, és az egész Uniót lesorosozza: „Számos magas rangú uniós bürokrata Soros György hálózatával közösen egy egységes birodalom létrehozásán dolgozik.” – írja a kedves vezető, és, miközben megvétózza a költségvetést, ezt is: „Soha nagyobb szükség nem volt az európai szolidaritásra, arra, hogy az európai nemzetek egymás megsegítésére összefogjanak.” A plafon pedig zavartalanul lóg fölötte, és az erdők sem indulnak meg.

A jog uralma.

Nem mulaszt el viszont még belerúgni a saját tökeibe, csillogtatva a nem létező jogászi műveltségét, miszerint: „Ezt a célt szolgálja a joguralminak (rule of law) nevezett javaslatuk is, amely nem a jog uralmát (rule of law), hanem az erősebb jogát (rule of majority) ismeri el.” Mondja ezt akkor, amikor a jogállamiságot utasítja el, emiatt visít. És még fokozni is bírja: „Azoknak a nyugati vezetőknek, akik egész életüket a megörökölt szabadság és a joguralom (rule of law) világában élték, most hallgatniuk kellene azokra, akik harcoltak a szabadságért, és személyes életük tapasztalata alapján tudnak különbséget tenni a joguralom (rule of law) és az önkény (rule of man) között.” – Mondja, miközben éjszaka módosítja az alaptörvényt, újra csak a jog fensőbbségét hangsúlyozva, miközben egész lényével és életével tagadja azt. (Ezek az angol nyelvű beszúrások édesek, leginkább a kézcsókos, krumplis bávatagoknak, gondolom.)

Jobb lenne, ha nem olvasnák.

Nem nekünk, Orbánnak volna jobb, mert amit megint sikerült összedelirálnia, azzal újólag bizonyítja, hogy nincs olyan érték benne, ami miatt meg kellene tűrni maguk közt azoknak, akiknek a levél szól. „Az új brüsszeli birodalomért, illetve az ellene folytatott harc még nem dőlt el. Brüsszel elesni látszik, de a nemzetállamok jó része még ellenáll. Ha a szabadságunkat meg akarjuk őrizni, Európa nem hódolhat be a Soros-hálózatnak.” – Így zárja eszement sorait – mert csúnyább jelzőt alkalmazni nem akartam –, viszont őszintén el kell gondolkozni azon, mit akar ezzel elérni, mert sem magának, sem az országnak haszna ebből semmi sem lesz. Mint ahogyan abból sem, hogy Varga külügyes meg virtuálisan kávézni hívogatja Clooneyt, ami után okkal kérdezheti, akinek van még egy csöppnyi esze:

Ezek meg mi az anyám valagát képzelnek magukban és magukról?

Így rezgünk mi a járványtól nyüszítve Neriában, ahol a kormány és annak feje nem kormányoz, hanem árnyékbokszol képzelt hatalmakkal. Nácizik, berendel, ordít, prüszköl és toporzékol, hogy az ember már elszégyelli magát, mert egy nyelvet beszélt az anyja ezekkel. Ez maga a nettó szégyen. Ezek – élén a kedves vezetővel – nemcsak gonoszak, ostobák és kártékonyak, hanem immár nevetségesek is. Az ember esze megáll ettől a csürhe bagázstól, és akkor még visszafogott voltam őket jellemezvén. Viszont, ami a legszebb az egész elvarázsolt történetben, Orbán tegnap visítozott, hogy azért a Facebookra irkál, mert őt cenzúrázza a Project Syndicate, azért nem közlik a hagymázait.

Aztán kiderült, csak az írásmű színvonalával volt baj. Nem ütötte meg a mércét. Orbán Viktor már slapajnak is kevés. Kínos.

“Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet.” – Ezt tanácsolta a nem is taggyűlésen 2001-ben Orbán, mint emlékezhetünk, amikor a neje tokaji szőlejéről volt szó, aztán kaptak negyvenegy milliót. Mai szemmel ez már nem is összeg, ennyiért egy NER lovag (oder lovagina) le sem hajol. Annyi pikantéria még van a dologban, hogy a gazdasági ügyekkel nem foglalkozó Orbán olykor az ilyen nem is taggyűléseket a miniszterelnöki rezidencián rendezte meg, az indító mondat azonban arra utal, nem szerette volna, ha ez feltűnést kelt vagy kiderül.

Aztán mégis. Az Élet és Irodalom riportsorozatban számolt be minderről ugyanis, mert annyira új volt a fideszvilág aljassága, hogy ez szenzációnak számított. Ma már naponta lehetne ilyeneket írni tucatjával, ám ugyanúgy nem történne semmi, mint akkor. A korrupció és a lopás olyan természetes már, mint a levegővétel, az emberek ingerküszöbe pedig úgy megemelkedett – ha van még ilyenjük egyáltalán –, hogy minden aljasság lepörög róluk. Orbánban azonban volt valami természetes szégyenérzet a jelek szerint, még csak tanulta a szakmát, aminek mára a mestere lett.

Viszont már akkor sem szerette, ha a sajtó ilyenekkel foglalkozik, de még szóba állt vele. Nem sokkal ezután készítettem vele egy interjút, és bátorkodtam véleményt vagy egy vakkantást kérni legalább az ÉS-ben megjelentekről, amire azt a választ kaptam, hogy ő ilyen lapokat egészségügyi megfontolásokból nem olvas. Ez felért egy „boldog karácsonyt”-tal, amiből a kétkedők számára is kitetszhet, hogy alanyunk nem 2010 után aljasult el, hanem jóval előtte. Talán az avas szagú parasztudvaron, bimbózó gyermek korában, s ami képet most mutat, az már maga a predesztináció eleven bizonyítéka.

Viszont annyi maradt benne a szűzlányból, nem szereti, ha a családjáról kitudódik, hogy részese a NER szabad rablásának. Erre tartja Mészárost, de ugorgyunk. Állítólag az apját is arra kérte, maradjon ki a bányája az állami megrendelésekből, de annak beszélhetett. Kettejük viszonya köztudott, Orbán maga vallotta be, hogy verte az apja, ami így visszatekintve nemcsak az ő, hanem az ország tragédiája is, mert a kedves vezető jelleméről vagy jellemtelenségéről sok mindent megmagyaráz. Mi nem ismerjük Orbán Győzőt, és nem is fogjuk soha, hála a jó istennek.

De attól fogva, hogy a Fidesz székházának eladásából szert tett a bányájára, elszabadult vele a mesebeli paripa, és dőlnek hozzá a milliárdok, mert ugyanolyan észér, mint a fiacskája. Viszont még mindig az az erős ember, aki hajdan a leendő miniszterelnököt rugdosta, pedig már nyolcvan éves. Őt kérdezte volna most az állami megbízásokról egy lap és annak újságírója, akit a valahai párttitkár így utasított rendre: „Drága, ne próbálkozzon, mert fogy a türelmem, és goromba leszek.” – Mintha a fiacskájával beszélne ötven évvel ezelőtt a budi mellett.

Pedig nem. Aztán még lefényképezte a telefonjával a két újságírót, majd „hogy emlékezzünk erre” beszólással elhajtott az autójával. Hogy kinek és mire kellene emlékezni, az nem egészen világos. De tudjuk, hogy a király apja fenyegetőzik, amit nem igazán kellene, de az eszéhez és a modorához értjük, ami készségeket amúgy a fiacskája is örökölt jól láthatóan. Megkérdezték ugyanis az újságírók, ezt mégis hogy, amire a király sajtófőnöke, bizonyos Havasi Bertalan a szokásos formulával válaszolt: „a miniszterelnök nem foglalkozik üzleti ügyekkel”.

A miniszterelnök egészségügyi okokból nem olvas, a miniszterelnök függöny – és Polt – mögé bújik. Amiről nem beszélünk az nincs is habitussal, miközben meg mégis van, de még mennyire. Mészárost is kitanították a tagadásra, őt is kérdezte volna nem olyan rég egy újságíró, mire a gázszerelő így förmedt rá: „Mondom, távolodjon már el tőlem! Hát kicsoda maga, hogy engem zaklat?” – A gázszerelő és a párttitkár Orbán mögé bújik, Orbán a függöny mögé, mintha attól meg nem történtté válnának a dolgok, és ilyen az összes. A széles retyerutya meg az oligarchák mind.

Én már fáradt vagyok következtetések levonásához, így kölcsön veszem az Orbán Győzőről szóló íráshoz való egyik hozzászólást, ami mindent összefoglal: „Én nem vagyok közszereplő. Én goromba vagyok, nekem fogy a türelmem. Mi pedig mindezeket magasról leszarjuk. Mi szeretnénk a közös pénzeink felől tisztán látni. És erre tartjuk az újságírót, ha már a hatóságokat nem tarthatjuk. A miniszterelnöki pozíció pedig nem arra szolgál, hogy a nyomában minél nagyobb személyes-családi piszokban kelljen a tényfeltárónak kotorászni. Viszontlátásra.”

Bajban van a doktorminisztrelnök úr, mert a Ross doki bántja őtet. Ross doki nem akárki, érette a nők állva pisáltak harminc (húsz) éve hozzávetőleg, ha rabszolga lett volna, mint Isaura, gyűjtést indítottak volna a kiszabadítására. De nem az volt, hanem az álmok férfija, összegyűrt kispárnákba szuszogott párnák titkolt gőze, amíg a Lajos a túloldalon pálinkától bűzösen böfögött. Az ilyen emlékeket nehéz démonizálni, ha alanya bántja a doktorminiszterelnök urat. Ez nem kommunista, nem egy Gyurcsányi, ez a tóparti villájában Martinit szopogatva küldi el melegebb éghajlatra a magyarok istenét. Ezen nem lehet fogást találni, így végső kétségbe esésünkben mondjuk azt, a Klúni a Soros baráttya.

Nem egy acélos vád, főleg, ha nem is áll meg. Az ilyet megengedőleg dedónak nevezzük, s ha ennyi telik a milliárdos propagandagépezettől, akkor nagy a baj. Még az sem jutott az eszükbe, hogy ez még magyarul sem tud, mint az ilyen egyszer már érv volt. Így szinte látjuk a kék plakátokat megint, rajta a felirat, ne engedjük, hogy Clooney nevessen a végén, a képen meg Ross doki mosolyog bugyinedvedzően. Ilyenkor hasonlik meg a krumplizabáló szavazótábor, és nem nem érti a dolgot. Nem is az a dolga, hanem a szavazás, de erről most épp ennyi elég is. A gépezet viszont most azért van bajban és nyüszít hülyeségeket, mert nem foghatja a dolgot arra, Ross doki bántja a magyarokat.

Mert és ugyanis doktorminiszterelnök úr szó-, és név szerint, betűhíven lett megnevezve és pellengérre állítva, mint az emberiség veszedelme. S mivel nincs adat arról, hogy ez a Klúni az oviban húzgálta volna valakinek a copfját, és a filmjei sem kamuvideók, meg ikrei is vannak, ergo családbarát, mint a kormány, marad ez, hogy a Soros baráttya. Ez a kommunikáció kétségbe esése, maga a rúgkapa, s ha nem a NER produkálná, sajnálná is az ember a szánalmassága miatt, így azonban csak kiköp. Az egész nyüves világ a Soros barátja ezekben a napokban, szűkül a mozgástér, és egyre erősebb a visítás. Ilyen nagyágyúkkal, mint Novák és Varga elvtársnők.

Ross doki egyébként kimerítően válaszolt az őt ért sorosozásra, amit így zárt le: „Várom a napot, amikor Magyarország újra rátalál arra, ami egykor volt”. Ez fájhatna annak, akinek szól, de helyettük mégis nekünk bizsereg, mert mi érezzük, ez mit jelent igazán. Az már biztos, hogy ezzel a Klúnival nem készül utcai harcos kép, mint a Csáknorisszal. Momentán, mint a doktorminiszterelnök urat támogató világsztár, a dzsingisz kános manus maradt, de őt meg jól megfizetik a mi pénzünkből. Elvagyunk mi itt a kis moslékunkban, az viszont már egy szint, hogy a rajongást is meg kell venni, aki pedig nem megvehető, az valahogyan sosem szeret minket. És a többes szám első most Orbánt jelenti.

Egyáltalán, körülnézve szerte a világban, a nagy része már elfordul, ha a kedves vezető szóba kerül, de mi még mindig kitartóan toljuk a biciklinket az autópályán szembe jövő kamionforgalommal. Ennyit a Klúni ügyről, marad nekünk a Facebookon bejelentett rendeletek világa, mint ez az idősáv megint. Reggel a boltban már majdnem ütötték egymást a népek, hogy hatkor ki jöhet be meg ki nem, az öregek húzzanak a francba. Pofás kis kabaré volt, ami viszont az életünk, és nem röhejes egyáltalán, mert ugyanis azt mutatta meg, leszedált népünk önállóan gondolkodni nem tud, keresi a szabályokat, hogy legyen mihez igazodni. Egyedül elveszett.

S noha az elébb elbúcsúztam Ross dokitól, itt annyiban visszatérnék az ő mostani esetéhez megint, azzal, hogy Sorosnak tulajdonítják, amit Orbánról kimondott, projektálják mintegy a saját elmebéli állapotukat, hogy önálló véleményük nem bír vagy nem akar lenni, illetve veszélyes ilyet alkotniuk. Hogy egy embernek saját bejáratú elképzelése van a világról, az tíz év Fidesz uralom után egyszerűen elképzelhetetlen. Birkává oldódtak a személyiségek, s ha egy szembe jön, az olyan, mintha egy ciklopi szörny közelítene. Klúni azt várja, hogy Magyarország visszataláljon önmagához, én meg azt, hogy Terka néni meg Jóska bácsi tegye ezt. Hogy keresse meg magában azt: én. Ha volt benne valaha egyáltalán.

Hollik képviselő, a Fidesz egyik markáns esze tegnap bejelentette a Facebookon, hogy mától ő, valamint pártbéli cimborái idős honfitársakat fognak zaklatni telefonon, lelki támaszt nyújtva ezekben a nehéz napokban. Akiknek szükségük lehet néhány jó szóra – fogalmazott Hollik képviselő –, számíthatnak rájuk, és én szinte hallom is Kövér pedellus hangját a telefonban, hogy a panelproli nyugger kösse föl magát, és más efféle cuki kurvaságok. Mindezzel csak az álszent nyáladzást szeretném kivenni a képletből, mert mindannyian tudjuk, hogy ez 2022-ről szól, nem kell itt játszani az irgalmas szamaritánust, kiscserkészt vagy stílszerűbben úttörőt.

Tegnap megfagyott egy hajléktalan Nagykanizsán, ő a szezon első ilyen áldozata állítólag, legalábbis sajtónyilvánosan. Feltehetőleg volt neki krónikus betegsége a kitartó nincstelenség mellett, ez okozhatta a bajt. Telefonnal viszont valószínűleg nem rendelkezett, pedig Hollik minden bizonnyal hívta volna. Vagy Rétvári, ő szokott örömhíreket bejelenteni, miszerint hány milliárdot hagyott a nyugdíjasok zsebében. Hogy egyenként ez mennyi, az soha nem tudható, csak azoknak, akik épp éhen halnak belőle, nézik a lukas zsebükben a milliárdok hűlt helyét, majd kimennek az utcára megfagyni kicsit. Csak épp egy kicsit, súrolva csupán a boldogságot.

Elrettentő példaként szoktam lefösteni az én, már-már legendás alakká váló Józsi szomszédomat, aki tényleg elég elriasztó alak, és most is ő jön, viszont ezúttal egyáltalán nem tehet arról, hogy színre lép. Örömök voltak a mi utcánkban nyugdíjfizetéskor, mert megjött a másfél százalék tízzel megszorozva, és Józsi szomszéd hozzám fordult, számítsuk ki közös erővel mennyi sok is lesz számára az, mert neki túl ducik az ujjai az ilyen művelethez, vagy az esze rövid, vagy mindkettő. Miután megtudtam a tétel kiinduló számát, ami majd elvezet az ismeretlenhez, egyáltalán nem csodálkoztam, hogy olyan gyakran kuncsorog fröccsre valóért igazán.

Nyolcvanötezer, tudtam meg a havi apanázst, így el is tudtam neki mesélni, hogy akkor a postás most uszkve tízezerrel többel csönget kétszer, de ennyi pénzzel lehet, hogy háromszor is. Volt is nagy öröm, csűrdöngölés, amikor megtudta, hogy tízezer az ő sok milliárdja, és áldotta az urat Orbán képében, aki mindezt a sok jót most vele teszi. Talán ezt nem kellett volna, de mindenki úgy és annak örül, aminek csak akar. Az ilyen nyolcvanötezreseknek tényleg elég egy zsák krumpli a szavazatért, és akkor Orbán mennyivel olcsóbban megússza, mintha normális nyugdíjat adna nekik. Ilyenekből pedig annyi van, mint égen a csillag, és Hollik most hívogatja őket.

Úgy teszünk, mintha ez szimplán aljas dolog volna, pedig pénzbe kerül, mégpedig sokba. Az ember nem akar demagóg lenni, mert úgy járunk, mint a lélegeztetőgépekkel, hogy addig-addig volt intő példa a hiányuk, hogy most meg már raktárban rohad meg a tízezres fölösleg. Ez – azon túl, hogy valakik rohadt sokat kerestek rajta – arra is mutat, hogy képtelenek jó gazda módján gondolkozni, tehát alkalmatlanok. A telefonálgatás azonban szimplán csak propaganda, s mint ilyen, a rendszer aljasságának ékes bizonyítéka. Hollik helyében tehát nem nagyon döngetném miatta a mellemet, mert még beszakad, és szaladhat röntgenre vele.

És itt jutunk el oda, hogy mennyi hatalommegtartó okádékra verik el azt a pénzt, amit épp el nem lopnak. Így, tíz év után száz, sőt talán ezermilliárdokban mérhető a plakátok, konzultációk, reklámok, az egész propagandamédia – meg a jó Isten tudja mi még – ára, miközben az én drága Józsim tízezer pénztől röpköd, ami például Hegedűs szegényügyesnek egy flaska borra sem elég. Ilyesmikért jobb helyeken már fellobogózzák az Aurórát, élezik a kaszát meg a fokost, itt, minálunk pedig Hollikkal diskurálnak telefonon arról, hogyan szolgál a kedves egészségük, vagy, hogy hasogat-e a bütykük. Mert minden élet számít.

Tudjuk, hogy mindenkinek joga van hülyének lenni, csak arról nem volt szó, hogy kollektíven és ilyen huzamosan. Így jártunk. De mindig így járunk, mi, büszke szolganemzet, mint magyari genom vagy egyenesen hungarikum. Az ember ebbe aztán belefárad, mert anya szülte és mind csalódik végül, ha küzd hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni. De, hogy elégedett és hálatelt pofát is kell vágni hozzá, az már maga a perverzió, ami sokkal károsabb a kisdedekre nézvést, mint akármely formabontó mesekönyv. És itt érkeztünk el a dolgozat legnehezebb részéhez, a befejezéshez. Az író ember olykor mit nem adna egy jó lezárásért, ami esetünkben nem létezik. A nihilből nincs szabaduló út ugyanis.

Utazott Béla a kocsma székén ülve, még a haja is lobogott, már amennyire lobognia lehetett. Suhant körülötte az idő, csak úgy zúgott, de annyira, hogy belegörbült a tér is, és a fröccsök ura arca, akárha opálos és homorú tükörben látszott volna, körülölelve őt a falu, a templom tornya és a három közmunkás, ezt el ne feledjük. A telefon még mindig csörgött a túlfelén a magasztossal, s ilyen alkalom csak egyszer adatik. És aki azt nem veszi fel, hogy meghallgassa az életvezetési tanácsot és az útjelző karókat a Nirvana felé, az elveszett, és ítélete az, hogy üljön a kocsmában örök időkig, hallgassa a templom kongatását, az olajos hajúak, a bánatos szeműek és a duplagyűrűsök kínjait napestig, vagy míg el nem fehérül a száj is.

Bár ezt mostanában látni nem lehetett, mert takarta az összes arcokat a rendelet meg a maszk, hogy az egész falu betörő módján közlekedett. Csupa martalócok voltak az összes lakosok, még a karonülők is körözött vadnyugatiként surrogtak a dömpereiken, a prtokósoknak készségük szájukból kiesvén a maszkban pihent a fogazata, ilyképp a testükön kívül volt a szájuk. És a bádogbános is bajban volt az ostyáival, miseborával, miképp juttassa az azokért áhítozó hívők szájába bele a szent kellékeket, a falut emiatt belengte a kárhozat szele. Az lengetőzött, amikor a harang kongása ingott és csapongott háztól házig a reszkető légben, egyszóval közelített, ahogyan a tél, úgy a vég is, tehát ki kellett találni valamit. Egy morfondír volt az élet, hogy mi legyen.

De semmi nem lett természetesen, mi is lett volna, amikor soha nem volt semmi se. Amikor úgy látszott, hogy lenne valami, azt is agyonnyomta az egy helyben tespedő idő, ami csak Béla körül futkorászott, lobogtatva a haját, meg simogatva arcának gödreit. Szóval ez így nem mehetett tovább, lépni kellett valamit, de épp lépni nem lehetett, amikor besötétedett, mert kidobolták a teleképben, hogy aki utcára merészkedik, mikor ereszkednek alá a ködök, halálfia lesz vagy lánya gusztus szerint. Felnégyelik, kerékbe törik, sós kútba teszik, onnan is kiveszik, meg ilyenek. Csupa rendelet volt az élet és tilalom, hogy a falu apraja meg a nagyja érezze a törődést, amivel a messzi városból mentik meg a nyomorult életüket azzal, hogy ülniük kell a stokin mindig ezután es.

Viszont a kutyák. Akik előnyt faragtak abból, hogy nem használják a fajanszot a budiban, bezzeg nekik lehetett csámborogni, színi a friss levegőt, és nem hogy szájkosarat, maszkot sem kellett viseljenek. S csak azért, mert lusták voltak hajtogatni a vécé ülőkéjét, sőt ezen felül jogot formáltak arra is, hogy kizárólag kandelábereknél, bokrok töviben, vagy házak sarkainál könnyítsenek magukon. A kutyák voltak azok, akik minden konvenciót odahagytak, sőt, hasznukra is vált mindez, mert ím, szabadon csámboroghattak a vészterhes időkben, ámde nem a faluban. Itt ki vannak csapva az Isten szent ege alá csupán, nem viszik őket utazni, röpcsizni, kozmetikába sem, csak acsarogniuk kell, ennyi az élet, az egész, várják a postást, hogy legyen ki ugatni.

Béla ült a széken és menni akart, ahogy megsötétedett. Soha nem volt benne menési vágy máskor, hetekig ült a fa tetején vagy a töviben, de most, hogy tiltva lett, indult volna erősen, rúgta el magától a széke, lökte a segge vonala, hogy valami van odakint. Nem tudni mi, de valami bizonyára. Kért hát a fröccsök urától kötelet, hosszút, erőset, és méregetni kezdte nagyon, számolta a métereit, s mikor ötszázhoz ért, elvágta, egyik végét a szék lábához, a másikat a nyakára hurkolta, és ereszkedett kutyába le a göcsörtös térdeire, hogy megy el, indul a világba bele, ha így szabad és lehet. A fröccsök ura szája tátva, mert sokat látott és tapasztalt, de ilyet még sohase, hogy a barátja kutyaként hagyja el az ivót, így csak gépiesen törölgette a pultot, és mondom, az álla leesve.

Föltárult hát a világ kutya Béla előtt, a szabadság ötszáz méteres köre, amivel be is járhatott mindent. Eljutott a templomig, el a tér sarkáig, látta a tépett kék plakátokat, a kukoricást és a temető elsejéről itt maradt fényeit. Innen lentről sem volt másmilyen a Hold, sem a házak, az avar szaga is ugyanaz, a benziné a flaszteron, és a csillagok is ugyanúgy ragyognak, mivelhogy este van. Körülnézett hát még egyszer négykézlábról, csóválta volna a farkát, de elmúlt az az idő, ugatott volna, de nem szólt a szája, s amikor a sekrestyés meglátva őt a függöny mögül szaladt félreverni a harangot, hogy valami ólálkodik a faluban, és megrezgett a levegő a bronztól, Béla rájött, hogy kutyaként sem más vagy jobb az élet. Megvakarta hát az ajtót, hogy a fröccsök ura engedje be, de mintha nyüszített volna közben. Azt hiszem, úgy lehetett.

Olybá tűnik, hogy a fideszisták zömében lakozik egy Bayer Tagkönyv. Nem olyan mívesen mocskos a szájuk, mondataik és jelzőik nem pácolódtak fekáliában, de szívesen használnák az ő zamatos, útszéli nyelvét. Ám nem megy. Ezért nincsen tisztikeresztjük vagy más NER-plecsnijük, de a belsejük ugyanaz. Mert ugyanis nem csak a szem a lélek tükre, hanem a beszéd és írás is, mint ami csodák a gondolatok tükörképei, vagy éppen azok maguk. Nem mennék bele itt mindenféle szemiotikai elmélkedésbe, csak mintául hozom Szalay Ferenc szolnoki fideszista polgármester esetét.

Ő pedig, amikor egy idős női választópolgár megjelent nála meghallgatáson valami ügyben, bekapcsolva felejtette a mikrofonját annak távoztakor, és hallatszott a szinte megkönnyebbült, de ítéletbe forduló sóhajtása, miszerint: „Ennyi vén kurvát”. Ez négy éve történt, nyilvánosságot is kapott, de Szalay polgármestert azóta is szeretik, folt rajta nem esett, még a „vén kurvák” is rajonganak érte. Ki érti ezt? Mindez viszont csak azért jutott az eszembe most megint, mert ezúttal Szarvas fideszista polgármestere, bizonyos Babák Mihály elvtárs nyilvánult meg hasonló mélységekkel.

Úgy – mint kifejtette -, hogy a covidos fertőzötteket, akik karanténban vannak, hasonképp kell kezelni szerinte, mint a leprásokat, úgy kell bánni velük erősen. S bár igyekezett kijelentését finomítani, de azt nem lehet. Freud és Jung urak, az általuk megénekelt tudatalattik ugyanis nagy hatalmú micsodák, sokszor esik a csapdájukba a felettes én, de ne menjünk most bele az Id, Ego, Superego bonyolult viszonyaiba. Legyen elég annyi, hogy Babák elvtársból kibuggyant a benne rejtező vadállat, az evolúció során a Mezozoikumból ott maradt gyíkszerű tudat.

Feltehető, hogy Babák elvtárs fideszi voltából fakadólag legalább olyan mélyen vallásos, mint Kaleta nevű párttársa, és így együtt őrizgetik a tábortűz mellett a keresztény kultúrát. E ponton viszont rámutatnék Babák elvtárs valamikor volt hittanóráira – vagy nem volt –, és felhívnám a figyelmét az Ószövetség idevágó passzusaira: 4Móz 5:14; 12:915; 2Kir 15:5. Itt pedig az szerepel, hogy a leprásnak szakadt ruhát kellett viselnie, haját leengedve hordania, és ha valaki a közelébe ért, azt kellett kiáltania, hogy: tisztátalan. Az ilyen betegnek el kellett hagyni otthonát és a lakott területeket.

Jézus korában ez volt a divat, föltehető tehát, hogy Babák elvtárs, mint a hit őrizője ilyesmire gondolt a mai leprásokat emlegetve. De nem. Babák elvtárs ugyanis nem olvas Bibliát, mert, ha ilyet tenne, azt is tudná (Mk 1:40), hogy Jézus annak esdeklése után nem csak közelített egy lepráshoz, de a kezét is kinyújtotta, és kora szokásaival szakítva megérintette a beteget. Tehát, melyik verzióra számítsunk, ha elkapjuk a leprát, ez itt a nagy kérdés. Továbbá, mert idevág, hogy elég-e a tízparancsolat szerint élni, hogy megelőzzük a bajt, erről Kásler még nem adott útmutatást, mert biztosan manikűrösnél van.

Viszont a Fidesz pártközpont figyelmét meg arra hívnám fel, hogy figyeljenek oda az elhajlókra. Mert Babák elvtárs olvasatában, ha a covidos leprás, kies hazánkban pedig már jóval százezer fölött van a számuk, ebből fakadóan Magyarország nem egyéb, mint lepratelep. Ebből is kitetszik, hogy Babák elvtárs nem elég képzett ideológiailag, nem tudja azt sem, hogy mi a Duma bojkottja. Vigyáznék hát a számra, ha fideszista volnék, mert lesújthat rám a párt ökle, pedig csak a libsiket akartam móresre tanítani. Tessék világosan, érthetően, artikulálva beszélni, mint Kövér pedellus.

Ő nem szarozott legutóbb sem, és baloldali, libsi, komcsi, neomarxista moslékkoalíciózott. Ez tiszta beszéd, tudjuk belőle a helyünket a sarokban. Nem ám vén kurvák meg leprások, pláne szégyenlősen suttogva. Zárásként, ha legközelebb azt mondják nekünk, hogy több Balatont, aztán közben nem is kormánygéppel elmennek Hawaii-ra kokózni, jusson eszükbe, hogy száz éve még az is csak egy lepratelep volt. Szomorú azonban, hogy mi, leprás vén kurvák oda nem juthatunk el, mert nem közlekedünk harminc éve is röpcsivel. Sőt, már a Balatonra sem megyünk, mert az is a párté.