Kategória: Egyéb

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma ünneplősbe jöjjünk, mer eljön hozzánk a képviselő bácsi meg a papbácsi, azér mer az udvaron fölavatjuk az emlékező művet, hogy nemzeti meg össze meg tartozás. Télleg, nem is tudtam, hogy emlékező mű lesz a homokozó melett, amit a Béla bácsi épittett már hetek óta, ilyen kövekből rakosgatott valami tornyot, itta a sört és izzadott. Meg szidta az emlékező művet, hogy mennyen az anyukájába, aki kitaláta. A Pityu meg is kérdeszte, hogyan menjen az anyukájába, aki kitaláta, de a Béla bácsi nem is felelt neki. A dadus aszonta, süket.

Ez az emlékező mű, mondom, ilyen kőtorony, meg a tetején egy rud, amin majd a zászló lessz, meg az oldalán egy tábla, hogy csók a Magyarország, meg menyország. Az Ibojnéni taláta ki hogy ez legyen rajta. Sokat dógozott rajta a Béla bácsi, aki a közös munkás itt, söpörni szokott, sarabóni, most meg épitti a tornyot. Aszonta a dadus, hogy tanár vót meg költő vagy filozófiás, most meg süket és sört iszva söpröget. Nemis öreg annyira, monta a dadus, csak megverte őtet a sors. Hol verte meg, kérdeszte a Pityu, de erre a dadus csak egy nagy kört tett a kezéve, hogy mindenhol, és mintha esírta vóna magát, de ez nem biztos.

Máma reggel az anyu odaatta a fehér inget meg a kantáros sötét nadrágomat, ami rövid. Jé, monta az anyu, mennyit nőtté a nyáron, majd venni kell új ünnepélyes nadrágot, de máma még jó lesz ezeknek. Kérdeztem, hogy kik az ezek, de az anyu is csak úgy körözött a kezével, mint a dadus, amikor mutatta, hogyan verte meg a Béla bácsit a sors. Csinossan mentem el az oviba, az emlékező mű készen volt a rudjáva meg a tábláva rajta, a csóka Magyarországgal, meg, hogy Timpanon, meg, hogy nem. Nem, soha. Ott vigyorgott már a képviselő bácsi, a papbácsi meg egy fényképező ember is.

Sürögött meg forogott, az Ibojnéninek láccott mind az összes foga a boldogságtól, rendezgetett minket sorba, a Kisböske meg megin kezdett pityeregni, hogy éhes, hogyő nem is reggelizett. Énekeltünk azér éhessen, és a képviselő bácsi beszélt, hogy Kálmán medence, nem, meg zet, Timpanon és haza. Úgy beszét, hogy fönnakatt a szeme, ordittott, a fényképező ember meg fényképezett. A papbácsi áldást osztott meg sprickolta a szenteltvizet, imátkosztunk, asztán Béla bácsi fölhúzta a zászlót. Sötét nadrágba vót, de szőrössen, és valamit motyogott a húha anyájukról, de csak a foga között. És végül lobogott a zászló a kőoszlopon a tábla fölött, hogy csóka Magyarország, Timpanon.

Monta még a képviselő bácsi a migráncsokat is, hogy azok is sorakozva jönnek, meg szentistvánt is, hogy nem értettem, a szentistván-e a migráncs, vagy mi van, mer Szüz Mária is volt meg család, nemzet, gyarmat és nem leszünk. Nem értettem az egészet, a Pityu se, de annyira, hogy nem is rosszalkodott, hanem tátva volt a szája neki egésszen. A Kisböske meg ordittott persze, én is ordittottam volna szivessen, de az anyu aszt monta, legyek jó. Jó voltam. Csak Béla bácsi nézett nagyon furcsán, pedig, ha süket, nem is halhatta a migráncsokat, se a szentistvánt. De néha megrándult a szája neki.

Mindeggy, elmúlt ez is, de még nem mehettünk, pedig éhessek voltunk. A képviselő bácsi, a papbácsi meg az Ibojnéni fényképeszkettek, átak ott az oszlop mellett, a fényképező bácsi monta nekik, hogy ide meg oda, fogják ezt meg nézzenek erre meg arra. Körbefényépeszték az egész oszlopot, Béla bácsi meg közbe rakotta a szerszámait, szórta bele a talicskába, hogy döngött, kopogott, és tóni keszte a talicskát, ami úgy nyikorgott, hogy elröpültek a galambok is. A dadus kézen fogta a Kisböskét, hogy egy szelet kenyérrel állittsa el az ordittást, a fényképező villogott, és Béla bácsi is már a sarkon nyikorgott, és én is gondótam, hogy na, vára dömperemmegyek.

Az egyelés – és mert csudálatos a nyelvünk –, más vidékeken fiókolás vagy fattyazás kertészeti művelet, amely során növényeink egy részét megöljük, hogy a többi, az amúgy is életképesebbek, strammabbak jobban fejlődjenek. Ők kapnak aztán minden földi jót, a napnak sugárát, vizecskét és tápanyagokat, dúsulnak és gyarapszanak, míg a halálra ítéltek szemétre kerülnek, vagy fölzabáltatjuk őket az állatokkal. Gazda szeme hizlalja a jószágot, gazda keze gyilkolja le őket, akinek nincs semmije, az annyit is ér, illetve senkit nem hagyunk az út szélén.

Dehogynem.

Vészekkel terhes időket élünk, a jódógos, jómunkásemberek veszítik el az állásukat sorra, pedig a kedves vezető nem győzi pénzzel tömni a magyar tőkésosztályt, akik a cimborái. A válság címén milliárdokat tesz a zsebükbe, hogy foglalkoztassák a jódógos jómunkásembereket, de azoknak eszük ágában sincs az ilyesmi, következésképp nő a munkanélküliség. A munkanélküliek munkanélküli ellátást nem nagyon kapnak, ha szerencséjük van, három hónapig, utána a hatalomtól – ami maga Orbán – föl is fordulhatnak az út szélén vagy a közepén, egyre megy.

Kikerülnek a rendszerből, nem mutatja őket a statisztika, és lehet mellett döngetni a munka alapú társadalom teljes foglalkoztatásáról. Aki szegény, az a legszegényebb, akinek nincs állása, nincs pénze, akinek nincs pénze, nem fizet tb-járulékot. Aki nem fizet tb-járulékot, Neriában megdöglik. Eddig ha ugyan új csípőre nem is volt jogosult, de, ha a kátyús járdán kitörte a lábát, begipszelték neki. Januártól nem. A sürgősségi ellátás eddig ingyen volt, jövőre meg kell fizetni, vagy, ha tudod, hogy nem lesz rá pénzed, megmondod, s akkor ellátatlan maradsz.

Járkálhatsz törött lábbal.

Élvezheted a sztrók minden örömét, feredőzhetsz az infarktus gyönyöreiben, ha nincs pénzed, fölfordulsz. Az orvosnak kötelessége tájékoztatni a beteget vagy a hozzátartozóját, hogy mennyibe kerül majd az ellátás, amelynek összegét utólag, a NAV számlájára köteles befizetni a beteg. A mókás nevű Emberi Erőforrások Minisztériuma, élén a tízparancsolattal gyógyító Kásler sámánnal még augusztus végén adott ki rendeletet arról, hogy a a sürgősségi ellátásért is fizetnie kell annak, akinek nincs érvényes tajszáma.

Ez nem egyéb, mint a társadalom egyelése – fiókolása vagy fattyazása –, amikor a satnyábbakat fölzabáltatjuk az állatokkal, hogy a többi gyarapodhasson. Adjuk a milliárdokat a cimboráknak, a többit belerúgjuk az árokba. Ez a rendelet a hajléktalanok, nincstelenek, a frissen lecsúszottak, egyre, többünk, nagyon sokunk endlösungja. Ez a nemzeti, keresztény Magyarország nemzeti keresztény kormánya, amely voltaképp halálra ítéli a legelesettebbeket: akinek nincs semmije, az annyit is ér. Szó szerint vehetjük immár Lázár elszólását, minden kiderült.

Műveljük kertjeinket.

Mindeközben Polt ügyész szerint Szijjártó jachtozása nem bűncselekmény, az OLAF szerint pedig – közérthetően fogalmazva – Magyarországon lopják el a legtöbb uniós pénzt. Ennek fényében nem lennénk teljesen igazságosak, ha nem mesélnénk el a magyar endlösung azon lehetőségét is, hogy hitelben is megmenthetik a nyüves életünket a doktor bácsik – vagy nénik –. Mert ugyanis, ha vértől fuldokolva és bugyborékolva mégis kérjük az életmentést, azt utána a kiszámlázzák, és a NAV-nak befizethetjük, egy kérdéssel fűszerezve: ha tb fizetésre nem futotta, arra hogyan fogja.

Vagy így, vagy úgy, de ledarál minket kies hazánk, de nem ártana tudni, hogy ennek nem kellene így lennie. Egy társadalom működése többnyire konszenzusokon alapul. Ez a konszenzus pedig lehetne az is, hogy a tolvajokat büntetjük, nem a szegényeket, ehhez viszont még nagyon sok tennivaló áll előttünk. Elsőként, hogy rádöbbenjünk végre, nem Orbán világa a lehető világok legjobbika, sőt, épp ellenkezőleg. S ha ez sikerült, megfordítható az egyelés: a nagy, dagadtakat vágjuk ki, hogy a kisebbek életben tudjanak maradni. A fejéről a talpára, mint Marx és a dialektika.

Jól behatárolhatóan az volt a pillanat, amikor megkezdtem az utazást, amikor megjelent a monitoron a kedves vezető képe, amelyen egy John Deere traktoron ücsörög a stadionja tövében, alatta a felirat: „Délutáni fusi. Nálunk a Puskás Akadémián mindenkinek mindenhez kell értenie.” – Mindehhez tegyük hozzá, hogy épp Roisín Murphy kisasszony Pure Pleasure Seeker című zeneszáma ordított a szaxofonjaival, amelyek ilyen gőzgép-hangot adtak ki, a fejem pedig Vidnyánszkyval volt tele, aki épp telesírja a világot, miszerint a gonosz libernyákok bántják őtet.

Egy megvilágosodáshoz méltatlan volt a szituáció, de kivételes helyzetnek és tökéletes pillanatnak bízvást volt nevezhető Sartre Annyja nyomán, aki rend szerint akkor jelenik meg Roquentin úr tudatában, amikor ő meg a Some of thesedays nevű ragtime-ot hallgatja. S miközben elönti őt a hányáshoz közeli undor, azt határozza el, hogy létezése bizonyítására regényt kell írnia. A regények első szavai, félmondatai jelentősek, az enyimé az édesfaszom, így, felrúgva az akadémiai utasításokat, mert ez összegezte azt a létbéli állapotot, amibe a traktorista kép lökött.

És amelyet az internet elámult népe is használt, látva a kedves vezetőt a traktoron traktoristáskodni, amely ábrázolás feloldozást ad azon vádakra, miszerint nem komilfó Orbánt a Rákositól csent képpel ábrázolni, amelyen szerelmesen bújuk egy búzakalászhoz. Kiderült, dehogynem, önmaga tapodja efelé az utat, kommunikációjában, megjelenéseiben már echte személyi kultuszos a drága. Mert magunk közt szólván tényleg ki az édesfaszomat érdekli az ő koviubija, a karácsonyfás kukucskálása, a kolbászai, a demizsonja a vejével, meg most a traktor, hacsak a bávatag rajongókat nem.

Nekik viszont épp megfelel. De mondom, utaztam, ez egy trip volt már onnantól, s legott ’79-ben voltam Sopronban, ahol a Lokomotív Hotel diszkójában Csiszár Jenő, a dj ekképp üdvözölte a betóduló osztrákokat: „Üdvözöljük a burgenlandi traktoristákat” – így parasztozta le őket, nyomatta nekik a bóvli zenét, míg viszont nála, a Csengery utcai kanszobában rend szerint Blue not live-ot. Chick Coreát, vagy, ha vadulni akartunk, Jaggert hallgatunk egy kis jointtal. ’79-ben a kedves vezető még KISZ titkár volt és futballista karrierről ábrándozott, a fajtáját leparasztozó Csiszár pedig ma a nagykövete.

Fölfejlik azért az idő, ha az ember nekilát utazni, viszont, ha magához rántja őt a sors, akkor azt látja, hogy a kedves vezető hófehér ingben, farmerban lógó hassal ül a John Deere kormányánál a stadion tövében a térköveken, amitől teljesen valószerűtlen lesz az egész. Ha viszont komolyan gondolja ezt a imázst, akkor valami arra hivatott állampolgár föl is jelenthetné, mivelhogy a járműhasználat e módja jogtalan. A kedves vezetőnek ugyanis nagy valószínűséggel nincsen C+E típusú jogosítványa, ebből fakadóan jobb volna, ha maradna a szimpla gumicsizmánál.

Bántom én őtet mostan? Perszehogy, mert meg merek szólalni, szemben Vidnyánszky embereivel: „Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a Színművészetin minden diák és tanár egyetért azzal, ami most a Vas utcában zajlik? Miért nem szólalnak meg? Miért nem merik felvállalni a véleményüket? Ezek az igazán aggasztó kérdések.” – Ilyeneket mondott a magyar színjátszás koronázatlan ura, ami az utazás újabb bugyrait nyitotta meg így a traktorista kép mellé rakva. Sőt és viszont, a színművészet Döbrögije eldicsekedett azzal, mekkora rohadt nagy támogatottsága van.

Nevet egyet sem említett a támogatók közül, s így a John Deere-el együtt kibomlott a kipcsak tudat. Tíz éve vagyunk hatalomban, mindent elfoglaltunk, felforgattunk, elloptunk, viszont még mindig mi vagyunk a gyámoltalanok, akiket el akarnak nyomni. Sőt, vannak támogatóim, de nem mondom meg kik, meg tudom gyógyítani a Covid-ot, de nem mondom meg hogyan, ülünk a traktoron, amit csak az érthet meg igazán a szívével, akinek, illetve az unokájának magyarul fáj Trianon. Hát hol a jó édes anyám valagában vagyunk most már? Édesfaszom. Illetve medveanyám.

Ez itt Neria, ahol a kedves vezető fehér ingben mindenhez értve a traktoron fusizik. A fusi egyébként jelentése szerint engedély nélküli, adózatlan munkavégzés, amelyet általában a főmunkahelyről ellopott anyagokkal, és gyakran a vállalat eszközeivel, szerszámaival végeznek. Aki pedig mindenhez ért, az általában semmihez sem, és a mesealakok közül Mekk Eleket juttatja az eszünkbe, minden kontárok kontárját. Mondom, hogy egy nagy trip ez, de így utólag visszanézve nem is én vagyok az alanya, hanem az ország. És rossz álomnak is nevezhető az egész.

Az állatorvosok – kivéve Hadházy – még nem akadtak ki, mert nincs Vidnyánszkyjuk. Így, mint derék, jámbor és türelmes jószágok, kiérdemelték, hogy az egyetemükön maga Kövér László nyissa meg a tanévet. Ha valaki elmagyarázza nekem, hogy ezeknek miért kell mindenhol ott lenni, meg, hogy miért szentelik fel az utolsó falusi budit is – persze tudom én, csak mégis –, és ezen belül kiváltképp, hogy Kövér Lászlónak mi köze van az állatorvosláshoz, következésképp a tehenekhez és disznókhoz, az nyer tőlem egy hangszórót vagy pöttyös labdát, mondjuk.

Mindegy, Kövér László tanévet nyitott és szónokolt. Ilyen felemelő és okos dolgokat szeretett volna mondani, ám az történt, hogy lerántotta a leplet a Fidesz és csatolmányai, önmaga és a gazdája, összegezve a NER – ami az életünk és halálunk – iszonytató aljasságáról. És erről fogunk máma beszélgetni. Hogy derűs napunk legyen, azért. És az az érdekes helyzet áll elő, megértjük a színészek szabadságharcát ebből, azt viszont nem, hogy az állatorvosok mért engedték oda Kövért, akiről tudvalévő, csak a levegőt rontja, ahová belép, mert árad belőle a naftalinos házmesterszag.

Nemzetünk pedellusa, mondhatni a nemzeti pedellus voltaképp elvárásokat fogalmazott meg az egyetemek és így az egyetemisták felé szónoklatában. Előleges összegzésként azt és annyit: mi fütyölünk, nekünk táncoltok, amit régebben már a pöttyös kendőjű Nagy Ferenc elvtárs is belátott, amikor Orbán seggéből kinézve kijelentette, ő rendelte a nótát, azért mászott be oda tövig. A pöttyös kendőjű Nagy Ferenc azonban csak egy szarházi kintornás, egy rossz bohóc, így gyalázata csak az övé, az egyetemek azonban más fajsúly, de nevezhetnénk más tésztának is mellőzve a pátoszos szavakat.

Nos tehát, a nemzeti pedellus megnyugtatta a megjelenteket, hogy az állam továbbra is szavatolja az egyetemek pénzügyi stabilitását, csupáncsak pártkatona muftik kezébe adja a karmesteri pálcát. És e helyütt rögtön föl is ötlik Vidnyánszky termetes alakja a bocskaijában, és beugrik Schmidt nagyasszony víziója is, hogy például a színészeknek lópikulát kellene adni és nem pénzt. Az nem tudható, erről egyeztetett-e plakátarcával (Dózsa László 1942-vel), valószínűbben nem, de vannak, akikkel nem is kell. Lásd a pöttyös kendős Nagy Ferenc elvtársat.

A kis színes után visszatérve a nemzeti pedellus mondandójához, aztán elhangzott még, hogy: „A növekvő önállóság azonban egyetlen intézmény számára sem jelenthet növekvő különállást a magyar valóságtól, a nemzeti és társadalmi elvárásoktól, az egyetemi autonómia ugyanis a magyar kulturális szuverenitás megerősítésére, és nem annak szétrombolására szolgál”. Nos, ebben rejlik a sűrített gonoszság a sötét butasággal elegyest, ebben benne van a nemzeti pedellus, az általa megjelenített és általa képviselt rezsim elnyomó és letaroló szándéka. Ami a röhej, a pedellus ezt észre sem vette.

Úgy általában az a nemzeti elvárás – ha létezik ilyen egyáltalán – egy egyetemmel szemben, hogy kiváló tudósokat, csodálatos művészeket, remek tanárokat, zseniális mérnököket, noch dazu, állatorvosokat etc. képezzen. Ehhez a feladathoz pedig a nemzet (a társadalom) nagy fokú szabadsággal ruházza fel őket, mert az neki jó, ha kiváló, remek, zseniális etc. emberei vannak. A szabadság a szellem szabadságát is jelenti, mert akkor lesznek ilyenek. Ugyanakkor, amikor a nemzet pedellusa a magyar valóságra figyelmeztet, akkor azt vallja be, neki csatalovakra van szüksége, nem másra.

Mert ugyanis szerte az egyetemeken nemzeti és keresztény tudósokat, tanárokat etc. óhajt képezni, az ideológiai karantén azonban alapvetésében ellenkezik az egyetem eredendő szellemiségével. A lényegétől fosztaná meg, így erre az egyetlen egészséges reakció – lásd színészek – a lázadás. A kereszténység – és a többi vallás – a XXI. században kultúrtörténet, szellemtörténet, filozófiatörténet. S ha ezt ebből az egyébként tisztességes szerepből elemeljük, napi valósággá tesszük, akkor visszatérünk az emberiség gondolatiságának hajnalához, vagy társadalomtörténetileg a középkorhoz.

A hét szabad művészet már régen volt az egyetemi oktatás alapja. A nemzeti pedellusnak – és gazdájának – azonban még csak nem is ez az ideája, amikor nemzeti elvárásokról beszél, hanem valami gőzös misztikum, szent korona tan, magyarságkutatás és miatyánkkal gyógyítás, illetve legfőképpen az, hogy a szabad szellemet ledarálják és kolbászba töltsék sok hagymával. A NER rombol, elpusztít, viszont nincs mit a romok helyére állítania, sivatag marad utána. Ezt jelenti, amikor a pedellus a magyar valóságról beszélt, s amit az állatorvosok meg szájtátva hallgattak. Ők tudják.

Egészen ritkán, de vannak emlékezetes, felemelő, élni érdemes aktusok a mindent megülő szürkeségben, és ez a tegnapi demonstráció az volt. A szabadság, tisztesség, tisztaság erejét, szépségét és méltóságát mutatta meg, és ennél többet nem érdemes, mert még elpityeredi magát az ember, és hogyan venné az ki magát. Viszont Gulyás Gergely a hatalom ormairól kegyesen megengedte, hogy tüntessenek a megtévedt fiatalok, és megígérte, nem löveti ki a szemüket, mint a Gyurcsány annak idején.

Kedves tőle, de valahogyan nem láttam elszabadult tankokat tegnap, sem lángoló autókat, sem vérben forgó szemeket. Ha a tegnapi tömeget valami bántás érte volna, az olyan lett volna, mintha egy sétáló oviscsoportot kardlapoztatott volna meg rohamrendőrökkel. És persze tudjuk, egy bizonyos pont után erre is képesek, de a jelek szerint ez még nem érkezett el. El fog. Ezt kívánja a szükségszerűség, a regnáló rezsim jellege és a történelmi tapasztalat. Momentán tagadás van, elhallgatás és fitymálódás.

Én voltaképp szerencsés helyzetben vagyok, mert látom, amit a magasságos politikusok nem, és tudósíthatok nekik Magyarországról, amiről azt hiszik, ismerik, pedig á, dehogy. Mert nem jártak még az én utcámban. Elmesélem, hogyan élünk mi errefelé. A szomszéd Józsi tegnap érdeklődött, mit csinálok, felelem neki, tüntetést nézek. Kérdi, milyet, mondom neki a tényállást, hogy a színészeset, erre megvilágosodva, jóváhagyólag konstatálja, hogy ja, azok, akiknek a Gyurcsány elvette a pénzét.

Az igen. Ennyi, ami első elképedésemben előjött a mélyeimből, de, miután visszamásztam a székre a padlóról, ahová ettől lezuhantam, kérdem őt, honnan ered bölcsességének mérhetetlen ereje és tartalma, mire ő: én Kossuthot hallgatok. Itt le lehetne ütni a lasztit, hogy nincs több kérdés, csak sajnálatosan mégis van. Az jelesül, mit mondhattak neki a Kossuthon, amiből ez sűrűsödött össze benne, de végül is mindegy. Erre jut a Kossuth-béli információ és az átlagos magyar honpolgár együtt.

De fokozhatom is, az én Józsimnak, ha hülyeség is, de van valami információmorzsája a valóságról, s így mérföldekkel veri a túloldali honfitárs mérhetetlen bölcsességét, akinek rend szerint addig terjed a horizontja, hogy az adott pillanatban esik vagy sem. Ez után a napon sütkérezve is érdeklődni szokott, én pedig nézem a válla fölött verdeső rézfaszú baglyot, vajon mikor viszi el. Ha most az a benyomás támadt volna, lehülyéztem embertársaimat, így van bizony, és egyúttal legyintek is.

Ilyen közegben érthető Orbán összes médiájának minden tartalma, így az is, hogy az MTI addig jutott az esti tüntetés közvetítésében annak csúcspontján, hogy közölte Vidnyánszky méltatlankodását, miszerint azt kifogásolja, a forradalmi helyzetben nem tájékoztatták őméltóságát arról, hogy elhalasztják a tanév megkezdését. Hogyan is kezdhetnék meg, ha a Gyurcsány elvette a pénzüket, hogy lefordítsam az egészet Józsira, egyben fel is mentve őt, mert Orbán hülyíti el.

Nem kell hozzá nagy fáradozás, hiszen azokból a forrásokból, amelyek neki adatnak, erre futja. Meg arra, eszébe sem jut morfondírozni azon, ha olyan jól él, akkor a nyugdíj kézhez vétele után egy héttel már mért sompolyog fröccsre tarhálni, mert képtelen összekapcsolni a saját sorsát az országéval, amelyben él. Ő azt hallja a Kossuthon, neki jó, s ha mégsem, az Isten iránta való személyes bosszúja. Mindig ide lukadunk ki. A háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő. A klasszikussal szólván.

Most jövök rá egyébként kilátástalan évek szélmalomharcai után, nagyon úgy fest, minden hiába. A tegnapi események összes felemelő gesztusa itt csapódott, és így csapódott le az utcámban, hogy Gyurcsány, és estére az eső is eleredt, hogy a másik szomszédnak legyen mi kitöltse az összes gondolatait. És az én utcám nem egy különleges hely, hanem kies hazám képe, mása, a mindenhol meglévő ugyanilyen köznapi hősökkel.

„Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél…”

Lezárult hát a nemzet nagy konzultációja, amit egyébként meghosszabbítottak Bicskéig, mert dolgozó népünk több Balaton, kevesebb Adria, nyári gondtalan örömök vagy nem. Lehetne a konzultáció permanens is, soha véget nem érő, de a kedves vezető józan önmérsékletről tévén tanúbizonyságot húzott egy vonalat, hogy eddig és ne tovább. Így, aki eddig rágcsálta a körmét, mit feleljen a kérdésekre, hogy meglegyen az ötöse, most már bánhatja. Vége. Eredményt is hirdetett Dömötör Csaba, aki valami államtitkárként lopja a pénzünket, és sokat.

A Facebookon csűrdöngölt, léptek egymásra a talpai a természetesen hatalmas sikertől, hogy 1 millió 793 ezren küldték be a megfejtést, mert azt hitték hangszórót lehet nyerni, vagy csak zsák krumplit, felfújhatós Orbánt. Én is írhatnék akármit a Facebookra, hogy például szép vagyok, mint a rózsaszál, ha nem mellékelnék hozzá csöcsös női képet, még a cenzor se fenyegetne, hogy nem felel meg a közösségi alapelveinek. Egészen hülye cenzorai vannak a Facebooknak, de az egy másik elmélkedés tárgya lesz, most legyen elég annyi, átengedte a dömötöri bejegyzést.

Ez mindent elmond róluk, a Facebookról is Dömötörről is, az egész nyüves világról, ami olyan, mint árnyképek a falon. Mert ugyanis nem mutatta meg ez a Dömötör rámutatva egy nagy halom levélre, hogy tessék, íme a bizonyság. Sőt, ha tett volna ilyet, az sem lenne igazolás, megdönthetetlen bizonyíték semmire, ha lehet tagadni a Holdra szállást, lehet Dömötört is. Őt azért is a gazdájával együtt, mert elvesztették azt a jogukat, hogy higgyünk nekik, azon egyszerű oknál fogva, mert tudjuk, hogy hazudós komiszak. Lehazudják a csillagokat az égről, vagy föl, egyre megy.

Hiszem, mert képtelenség, mondja az Orbán seggében héderező rajongó. Hiszem, ha látom, állítja a balliberális seregek, és, már semmit sem hiszek, mondja József Attila, aki viszont ezzel párhuzamosan fél a büntetéstől. Írta Wass Albert. Mert ugyanis, hol vannak a beléptető kapuk? Hol van a számtalan lélegeztetőgép? Hol a milliárdnyi maszk? Hol az életünk, és na, ugye, máris milyen jól áll nekünk a hitetlen Tamás szerep, míg ellenben nekik a Jézusé sehogyan sem. Ebben a kontextusban ez vallásgyalázás, a hit megcsúfolása, amihöz viszont jogom van.

Bödőcs hatalmazott fel rá, amikor kijelentette egyik evangélijomában (Bödőcs 1.1.2), miszerint: azt mondják, a vallással nem viccelünk. Dehogynem. – És most, hogy így elmeséltem az életemet, ezáltal felhatalmazást is kaptam, hogy Tamásként ujjaimat a sebeikbe dugjam – megsózva, tövig –, azt kellene kimagyaráznom, mért szállt meg a szadista állat, ha csak az ideák szintjén, de akkor is. Mondjam azt, hogy unom én ezeket, de nagyon? Ez igaz ugyan, de nem fejezi ki hűen azt az indulatokkal fortyogó ambivalenciát, amit a folyamatos hazugságokkal okoznak.

Ebben a konkrét esetben várom, hogy az M1-en élőben, egyesével a kamerának megmutatva számolják le azt az 1 millió 793 ezer papírt, legalább lesz mivel kitölteni az adásidőt. Ez hülyén hangzik és hülyeség is, ám mindezzel csak arra utaltam, mivel jár, ha egy regnáló hatalom minden hitelét elveszíti, amit bizalomhiánynak neveznek, és futballedzők ilyen miatt le szoktak mondani, mert nincs ráhatásuk a csapatra. Ezt a példát Orbán kedvéért hoztam, mert ilyenekből bír csak érteni. Már, ha akarna, de nem akar egyáltalán. Mert ugyanis mások az ő rugói.

Illetve csak a rugója, és nem azért, mert Órarugógerincű Felpattanó volna, hanem mert egydimenziós ember. (Mellesleg a fizikában az egyetlen dimenzióval rendelkező testet pontnak nevezik, de hagyjuk a sheldonkodást.) Orbán egyetlen, de annál hatalmasabb dimenziója (filozófiai kérdés, lehet-e hatalmas egy pont), a hatalom akarása. Viszont nem a nietzschei spirituális értelemben, hanem rohadtul. És ezzel mutattuk meg egyetlenünk kisszerűségét is egyben, jelesül, hogy nem egyéb ő, mint egy pöfeteg a tölgy aljában, ami sok hagymával készítendő el.

Összegzésül tehát annyit mondhatunk mindezek után Dömötör államtitkárnak a nagy sikeréről: na, ne szórakozzál kisapám, etesd a hülyeségeddel a gazdádat. Bizony, Buddhában testvéreim, így jár az a hatalom, amelyik elveszíti a szavahihetőségét, megengedve azonban azt, még az is lehet, tényleg visszaküldték 1 millió 793 ezren azokat a cetliket, mert országunkban bőven élnek erre alkalmas egyedek. S ha ez így van – mert lehet, hogy így van –, na, az a baj, és nem az, hogy döglenek a nyulak. És most a szentmise véget ért, menjetek békével a Tescóba.

Nem engedték be Ukrajnába a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkárát, Potápi Árpád Jánost. Hősünk egy ungvári iskola miatt utazott volna a Kárpátaljára, hogy ott ünnepeljen, fürödjön a hálában, de az ukránok megtiltották neki, mert az ukránokkal mindig csak a baj van. Most is. Csak képzeljük el, midőn Pótárpi készülődik az ő lelkében, csomagolja az útra a hazait, fényezi a cipőjét, hogy útra kelvén egyesítse a sokat szenvedett nemzet apraját és nagyját, zúgnak a lelkében a rőzse-dalok, szavalja a wassalbertet, fényezi a fokosát, erre azt mondják az ukránok: nyet.

Illetve ők azt mondják: ni, de Pótárpinak ez mindegy teljesen, mert ismerjük azt az érzést, amikor a nagyon várt öröm meghiúsul. Bizsereg tőle az ember töke, nekimenne a Dunának, az ajtófélfába vágja a fokost, és meglazítja a nyakkendőjét, miközben kapar a torka, ahogyan fojtogatja őt a sírás. Nem mehetett Pótárpi Kárpátaljára iskolát átadni, amit a nemzetpolitika nyomán és okán építettek ott a magyar adófizetők pénzén, hogy népviseletbe öltözött ukrán asszonyok – akik már tanulnak magyarul a nyugdíj és a szavazások okán – énekeljenek neki, miközben ring a hatalmas seggük a szoknya alatt.

Tizenkét milliárdot invesztált kormányunk ilyen célra a határon túlra, ami nem pénz, egy falusi stadion sem jönne ki belőle. Viszont az Igazgyöngy alapítvány oktatási munkájára nem jutott nyolc és félmillió, Iványiéknak sem jutott, mert ők nem határon túli véreink. Ennyit a nemzetpolitikáról. Ocsmányabb dolog kevés létezik a tágas univerzumban, de, ha igen, az egészen biztosan Orbánéktól és Orbánékból fakad, természete ez már az orbánembereknek. Az ilyen kettősségek nem hangzottak el az iskola átadási ceremóniáján Pótárpi szájából, mert nem engedték oda.

Van ez a járvány mintha, és az országok azzal szórakoznak, hogy színekkel jelölik egymást, az alapján döntik el, ki hova mehet vagy nem. Az ukránoknak mi most épp vörösek vagyunk, mint ahogyan ők is nekünk. Ukrajna nem V4 vagy futballista, hogy bebocsátást nyerjen, Pótárpi pedig az ukránok szemében egy nyüves vírushordozó organizmus, ha kormánytag, ha nem. Úgy látszik, arrafelé nincsenek kasztok, mint mifelénk, hogy egy kormánytag úgy véli, azt csinál, amit akar, oda megy és úgy, ahogyan szeretne, mert vannak az egyenlők és az egyenlőbbek.

Pótárpi indult tehát, várta a kormánygépjárművet, hogy elringatózzon. Erre mondják ezek az ukránok, nyet, illetve nem győzöm hangsúlyozni: ni. Mire föl a neristák nekiláttak magyarni. Kuti László, vezető magyar konzul helyettesítette az örömökben Pótárpit, és utalgatott a megjelent publikumnak: „innen pár száz kilométerre úgy döntöttek, hogy az ukrajnai járványügyi helyzetre a legnagyobb veszélyt egy magyar kormányzati delegáció beutazása jelenti. Ezért a delegáció nem érkezett meg Ungvárra”. – Valakik nem szeretnek minket.

Ez sütött Kuti vezető konzul bánatos sóhajtásából, háttérhatalmak, lipsik, bolsik, tuggyukkik. Ebből még külügyes raport is kinéz, futsalos üvöltés, Kovács levél valami vezető lapban, Novák, Balogh sms, vezércikkek, publicisztikák, hörgés a Hír Tv sajtóklubjában, amire hivatkozik az M1, megazisten. „Az ukrajnai járványügyi helyzetre a legnagyobb veszélyt egy magyar kormányzati delegáció beutazása jelenti.” – Remélem érezzük ebben az übermensch öntudatot, elsősorban arra alapozva, hogy mi már miatyánkkal is tudunk gyógyítani mindenféle kórságot.

Pedig nem történt egyéb, mint az: Pótárpival és feltehetően népesnek szánt sleppjével egyszer csak szembe jött a jog, törvény vagy rendelet, amelyekre NER-en belül rendszerint magasról tesznek, mert ezek fölött állónak képzelik magukat. Ukrajnában meg azt mondják nekik, nyet, illetve ni, amit most már az eszünkbe véstünk egy életre. Hallatlan, hogy ilyen előfordulhat, csodálkozik Pótárpi. Hallatlan, hogy csodálkozik rajta, vélem én, és ebből a dichotómiából bontakozik ki lényeink kettőssége. Hogy ő keresztény, magyar organizmus, én pedig balliberális seregek vagyok.

Soha nem fogjuk megérteni egymást. Antagonisztikus kulturális, filozófiai, esztétikai, morális különbségek vannak közöttünk, amit nem kezdek el részletezni, mert Pótárpi és tettestársai föl nem fognák. Két fogalmat ismer az ilyen: keresztény és magyar. Ezekkel mondandója kimerül, elfogy mintegy, és éppen ezért államtitkár. Viszont a kerítésen kívül mindig meglepetések várják őket emiatt, nem várt akadályok mint jog és erkölcs, s ha ezeket be kell tartani, igazodni hozzájuk, abból annyit szűrnek le, hogy bántják a magyart. Vigasztaljon minket az a tudat, hogy egy pokol lehet az életük.

„Megközelítette a harmadik vágányt, majd a peronról két kerékkel a sínekre lógva megrekedt.” – A rendőrség honlapja írt így egy részeg honfitársunkról, valamint az autójáról, akik ketten előadták a mondatbéli mutatványt. Különös eset, sajátos metafora, ami a dabasi vasútállomáson történt, hogy emberünk a kilátástalan, sehová sem vezető, bizonytalan aszfaltcsík helyett a síneket óhajtotta választani mint valahová vivő biztos ösvényt, mert nem hallott arról, egyszer az acélút is véget ér.

Netán kiment a felesége elé az állomásra, s mindezt, hogy a peronon landolt, a túlbuzgalom okozta, hogy még egy pöttyet se kelljen gyalogolni az asszonykának. Ez volt az ő vörös szőnyege, a hódolat, ahogyan billeg az ég és a hívogató mélység között, ami viszont csak ilyen kicsit savanyúbb és kicsit sárga, de az övé. Nem minden hely alkalmas a nagy tragédiákra, olykor a buzgalom bohózatba hajlik. Az átmenet a kettő között könnyebb, mint gondolnánk, ezt a peremvidéket nevezik groteszknek.

Viszont egyáltalán nem tudjuk, mi játszódik le embertársaink fejében, édes, jó Lajosom. Az autó a sínek és a gödör peremvidékén, amely egyaránt lehet tohubavohu (1. Mózes 1.2: tohu va-bohu: üresség), illetve az entrópia maga, a totális rendezetlenség. Gusztus és filozófiai megközelítés kérdése, hogy életünkben, amit hazánk nyújt nekünk, a semmit, vagy a káoszt látjuk. Tegnap a mohácsi Kisfaludy Károly Gimnáziumban három napnyi tanítás után rendkívüli szünetet rendeltek el, mert koronavírusos az egyik tanár.

Ma vagy holnap ilyen bármelyik iskolában megeshet, percek alatt állhat fejre az oktatás, mert a társadalom nincs erre felkészítve. És nincs is forgatókönyve, hogy mit tegyen ilyenkor, mert nem kapott világos útmutatást és kereteket az ország irányítóitól, akiket vagy amit kormánynak neveznek. Ennek pedig fogalma sincs arról, mit csinál, nem látja, egyes intézkedései hová vezetnek. Kinyitja a határokat, bezárja, kivételeket fabrikál politikai alapon, sodródik az árral, lélegeztetőgépeket osztogat ide-oda.

A kormány egyetlen gondja ebben a helyzetben az SZFE legyalulása. Ehhez bocskaiba öltözött bohócokat használ, akik ugyan nem tudják, de olyan helyzetben vannak, mint az autó a dabasi peronon. Odavezette őket a részeg sofőr, és lógnak a semmi fölött. Ez a mózesi tohu va-hobu, a nemzeti-keresztény ideológia, aminek az ég egy világon semmi konkrét tartalma nincsen, leginkább lózungnak nevezhető. A kedves vezető eszköztárában ilyen volt régebben a polgár, annak előtte az ifjú, meg a demokrata.

Nem hordozott tartalmat egyik sem, mert maszkok voltak, ilyen nevetősek-sírósak, amelyek a színházak jelképei is sajátos-sajnálatos módon. A kedves vezető ezidáig elvolt ilyen tartalom nélkül. Vitte az országot a lendület, a csinovnyikok működtették, adtak tartalmat a semminek, voltaképp kormányzás sem volt, csak folytatták. Törvények testre szabása történt a zavartalan lopás érdekében, ehhez idomult az aktuális ideológia, ehhez fabrikálták a közigazgatást, és formálták államvallássá a kereszténységet.

Sok más után most a SZFE készül ennek áldozata lenni. Ez a kultúrharc tartalma is, semmi egyéb, azzal a teherrel, hogy ugyan tudják, mit akarnak eltörölni, de nincs mijük, amit a helyébe tehetnének a lózungokon kívül. Ez a semmi, amivel országunk szembenéz orbáni – és csatlósai – előadásában. Ám sajnálatosan ugyanez a semmi néz velünk fakasszemet, amikor valamit cselekedni is kellene például járványügyileg. Képtelenek rá, mert tíz év alatt semmit sem kellett csinálniuk a hőbörgésen kívül.

Most is csak ezt tudják, és az ország robog a káosz felé. Az összeomló oktatás, az összecsukló gazdaság és egészségügy felé. Soha nem látott költségvetési hiány, vágtató infláció, eltagadott munkanélküliség van itt velünk az őszön, amit egyre kevésbé fed el és be a keresztény, hazafias pátosz. Minél nagyobb a baj, annál keresztényebbek, miatyánkkal gyógyítanak és ezt kínálják a zsák krumpli mellé választások előtt. Ott laffogunk mi is, mint magára hagyott autó a peronon, sofőrünk pedig részeg és ostoba.

Az SZFE lemondott vezetősége találkozott Vidnyánszkyval, hogy jussanak valamire az egyetem einstandolása ügyében – nem jutottak –, viszont egyetlen feltételük és kikötésük volt: a beszélgetést változatlan visszaidézésre alkalmas módon rögzítsék. Hogy ez mi, önvédelem, később előveendő bizonyíték, történelmi dokumentáció vagy egy filmdráma része, nem tudjuk, mert egyszerűen is összefoglalható: ez Magyarország. Amikor és ahol kulcsra kell zárni a valóságot, nehogy ellopják. Viszont úgyis letagadják. Ez a bizalmatlanság az ország – és annak urai – morális nihiljéről állít ki bizonyítványt.

Ez a NER sandasága, a NER nevében eljáró Vidnyánszky minősítése, ez maga a sivatag. Ugyanakkor a SZEF – immár volt – vezetőinek naivsága is, hiszen ezek a csillagot is letagadják az égről, ha a felvételen azt mondja, igen, adásba kerülvén nem lesz belőle. A valóság a NER-ben illékony valami, hajlítható a kedves vezető kénye-kedve szerint, illetve ő és a hívek egyáltalán nem is törődnek vele. Ha mond valamit reggel, az estére érvényét veszíti. Az igazság felezési ideje felgyorsult, illetve már nincs is. Lucskos hazugságok vannak, tocsog bennük a Fidesz és mindenki, aki közel kerül hozzájuk.

Ennél fertőzőbb, ártalmasabb, erkölcstelenebb, a velejéig romlott társaság nem irányította még Magyarországot (nem köztársaságot). A fasisztáknak, kommunistáknak ha torzak is, de legalább elveik voltak, ezek azt is cserélgetik, mint a szakadt gúnyát. Lehet felvételt készíteni arról, mit beszéltek Vidnyánszkyval, ámde a fentiek miatt teljességgel felesleges, Irreleváns. Ha jól eldugnak egy kópiát, majd a rendszerváltás utáni bírósági tárgyaláson lehet bizonyíték. Jelen időben semmire sem jó, maximum a lelkiismeret megnyugtatására, igaz, már az is valami, ha ilyennel rendelkezik az ember.

Vidnyánszkynak ilyen készségből nem jutott, ezért is illeszkedik a NER-be, ami hiány ebben alapfeltétel. Csak így lehet elviselni azt a mocskot, amit jelent. Hogy Vidnyánszky passzol bele, semmi sem bizonyítja jobban, mint, hogy nem mondott le a kuratóriumi elnökségről. Ha engem valahol ennyire utálnak, nem hívtak, nem látnak szívesen, sőt, szépen kérnek, menjek el, akkor nem terpeszkedek el a kanapén, vagy, ha mégis, akkor hülye vagyok. Esetleg gonosz, vagy mindkettő. Vidnyánszky mint Orbán farka erőszakot akar elkövetni, viszont elvárja, hogy élvezzék is. Beteges.

Visszatérve azonban erre a feltételre, amely a tárgyalások alapfeltétele volt, az ehhez való ragaszkodás azt is mutatja, hogy a NER – és annak kiszolgálói és egyben haszonélvezői – erkölcseikben még a mintául vett Horthy rendszer urambátyámos világát sem ütik meg. Abban az adott szónak valami perverz büszkeségből volt súlya, a kártyaadósságok miatt legalább főbe lőtték magukat, ezek már nem is kártyáznak. Kokóznak Ibizán, kurváznak az Adrián, meccsre röpködnek nem is kormánygépen, aztán letagadják. Ez itt a totális morális, nihil.

A gentlemen’s agreement nem írásba foglalt, az adott szóra épülő megállapodás, amit hősiesebb korokban minden körülmények közt be szoktak tartani. Ma már az írásnak sincs súlya, minden csak egy darab fecni. Nincsenek értékek, nincsenek erkölcsök, nincsenek hitek, voltaképp semmi sincs, csak handabandázás van, pátoszos lózungok. Mert még Vidnyánszky sem tudja megmondani, mi lehet az a nemzeti, keresztény színjátszás, aminek az oktatását a SZEF-re akarja kényszeríteni, amit viszont ők nagyon nem akarnak. Mindenkinek bocskaiban kell járni, és avas szagúnak lenni talán.

De ehhez én nem értek. Ahhoz viszont igen, hogy lássam, milyen hely lett Magyarország – nem köztársaság –, ami a NER. Hitszegők, hazugok, senkiháziak játszótere és homokozója, ahol rögzíteni kell a mondatokat azzal a veszéllyel, hogy még azt is letagadják, amit látnak, ami bizonyítottan van. A NER veleje a hit, de nem Istenben, hanem Orbánban, a nem hívők pedig a megégetni való pogányok, vagy megtérítésre várók. Ilyen megtérítő iparos ez a Vidnyánszky is, ő annak a szimbóluma, hogy a lelkünket is akarják. Hogy hazug is, az csak hab életünk redves tortáján.

Hogy kormányunk kormányoz, onnan látszik, a becsöngetés előtti éjszakán rendelkeztek arról, csökkentik a pedagógusi követelményeket az óvodákban, iskolákban, mert nincs elég ember a feladatokra. A PDSZ már hónapok óta mondogatta, baj lesz, de nem foglalkoztak ilyen sorosista szervezetekkel, csak az utolsó éjszakán látták be, igazuk lehet, így most már a pedellus is taníthat esztétikát – kis túlzással –, és a konyhás nénik vigyázzák az ovisokat, minden tisztelettel feléjük.

Míg ugyanis az egészségügyben nem olyan látványos az orvoshiány, mert legföljebb két évet vár a beteg egy lázmérésre, ha egy óvodában nincs felnőtt a csoportban, az elég nagy baj. Mert mi lesz, ha a kis hugyosok felügyelet híján átveszik a hatalmat, tisztára Legyek Ura. Az orvoshiányba belehal a választópolgár, a tanárhiányba belehülyül az ő gyereke, és ki is van a NER családja, amelynek barátja a kormány. Nem tűnik olybá. Csak úgy ábrándozok arról egyébként.

Ha a tanárokat, óvodapedagógusokat nem nyektették volna egyfolytában, ha nem az volna a követelmény, hogy engedelmes barmok legyenek, ne adj isten meg is fizetnék őket, még talán el is menne pedagógusnak valaki. Most és így viszont senki, vagy nagyon kevesen. Illetve sokkal kevesebben, mint arra egy egészséges társadalomban szükség volna. Erre pedig az Orbán és csinovnyikjai válasza az, hogy föllazítják az oktatást, kis túlzással iskoláinkban vak fog vezetni világtalant.

Mintha nem lenne elég nívótlan már így is, amit mindenféle elriasztó PISA eredmények szoktak mutatni. A munka alapú társadalom így is működik, amíg mindenféle válságok vagy az EU pénzének elmaradása be nem dönti, az összeszerelő ország ma még eldöcög, holnap már nem. Hülye is lesz kies hazánk, szegény is, kell ennél több? Orbánnak nem nagyon. Magyarország oktatása, Magyarország gazdasága, Magyarország erkölcsei, Magyarország jelene és jövője romokban.

A fideszmaffia lerabolta, kifosztotta, elhülyítette, s még most is, amikor a Színművészeti diákjai barikádokkal védik a campusukat, polgáraink többsége cirkusznak, hogy ne mondjuk, részeges bölcsész dolognak véli a szabadságharcot, mert semmit sem ért. De miért is értene az ostobája, nem kell neki, leginkább nem is tud róla, hogy ilyesmi történik. Az SZFE gerincesebb oktatói ott hagyták a félig elfoglalt intézményt, az indexesek felálltak, másokat kirúgtak vagy beszántottak.

Ahogyan felálltak, illetve oda sem mentek a tanárok és óvónők, ahová a Fidesz bevitte a romlást. Az SZFE, az Index transzparens, elbukása látványos és hangos, a városperemi iskoláé nem, a falusi óvodáé sem, pedig a kettő szervesen összefügg. Az iskolaőröktől dresszírozott, képzetlen tanerővel oktatott kölkekből nevelődik ki az a réteg, amelynek mindegy lesz, színházi igénye, olvasási készsége sem lesz ugyanis. Így, ami szabadságharcok most még tartanak, az utolsók is egyben.

Utána már csak a néma csend következik. Ha Orbán 2022-ben is nyer, az a nemzethalállal lesz egyenértékű. Ezek nagy és pátoszos szavak, amelyektől rend szerint idegenkedem, de minden stációnak eljön az ideje egyszer, s ennek most érkezett el. Orbánnak csak a hatalom számít, a népek jóléte, lelki, testi egészsége, oktatása egyáltalán nem. Erre az is példa, hogy a visegrádiak szabadon hurcolászhatják a vírust ki és be, míg különben zárva a határok.

S mindezt azért, mert ez a rossz lelkű ilyen kis Közép-európai hatalmi gócot akar fabrikálni, amelynek ő a császára. Ehhez képest ma minden másodlagos, s ha ez el sem jut az alattvalókig, az már borzolhatná az idegeiket, hogy bilincses emberek tanítják a kölkének az ABC-t, de a jelek szerint ez sem érdekli őket, mint ahogyan lassan már semmi sem. Nem a Fideszbe, hanem a közönybe fogunk beledögleni, vagy a kafkai bűnbe, hogy Josef K. azért halt meg, mert nem kérdezett. Jóccakát.