Kategória: Egyéb

Ahogyan megmordult az ország, fölhorkant mintegy, hogy elveszik az Indexét, jó lelkű migráncsok kis csoportja úgy gondolta, mulattatja csöppet a megviselt publikumot, ezért megint lukat ásott a kerítésnél. Vagy nem. Ez az, amit soha meg nem tudunk sok minden más mellett, de mindegy is. Mint ahogyan tegnap kiderült, Katymár külterületén a rend éber őrei meglátták megint a lukat, aminek úgy bírnak örülni – vagy csak mímelik –, mintha egy féregjáratot találtak volna más, boldogabb univerzumok felé, ahol sajtból van a Hold és egy jóságos egér uralkodik bajszán billegő tejcseppekkel.

Fénykép készült mód szerint a lukról, valamint föltérképezték, lemérték és fényképezték, hogy ötven centi a bejárata, kilencven a belmagassága és huszonkét méter a hossza. Innen nézvést egy dagadt anakonda járata ez, aki viszont elefántot vacsorálni nem tud, mint a kis herceg rajzán, mert akkor beleszorulna, és elkapnák a rend éber őrei. Ezidáig ez Bakondi tollára való történet, egy ilyennel ő hetekig elvan az M1-en, és mondhatni oly mindennapos, hogy szót sem érdemelne. Hanem a vége, ami megragadta a képzeletemet megint, hogy szállott, akár a turulmadár, csapongott lobotómiára várva.

Hogy aszondja – fejeződik be a tudósítás a szenzációról – a rendőrök helyszíni szemlét tartottak az alagútnál, és azt betemetésig őrzik. Az igen, mondom magamban, és látom a lelkemben, amint a marconák óvják a lukat, hogy jön-e belőle a kígyó, és most jövök rá, mennyire hasznos is volt a kínzó matematika óra, ahol az ember megtanulhatta a térfogat kiszámítását. Itt is, ahogy a rend éber őrei osztanak és szoroznak, mennyi köbméter ez, és áll ott az őrmester, akárha Virág elvtárs, és toppant lábával, hogy várom a sódert meg a kavicsot, vagy, hogy nincs homok, akkor csinálunk elvtársak.

Egy móka az élet. Valamint kacagás. Úgy tűnhetik, hogy a rendőrökön szórakozok, pedig nem. Illetve annyi megengedés van bennem a bántásukra, hogy megérdemli az, aki ezeknek a zsoldjába áll, de mindjárt ott a ráismerés, hogy enni kell. Viszont az indexeseknek is, és mégis föl bírtak állni. Így rendőrnek sem muszáj lenni Pintér seregében, ezért, ha hülyét csinálnak az emberből – mert az ilyenekkel azt, bizony –, akkor a delikvens viselje méltósággal. Fogja fel a karma előlegeként, hogy már ebben az életben is kiegyenlíti a számlát: ha a gonoszt szolgálom, ráfizetek. Ilyen egyszerű.

Látom már, megint elhajlok a spirituális felé. Holott, amit meg kellene oldani a evilági, illetve dehogy, csak elképzelni a kabarét, amint kiszámítják a luk térfogatát, aminek a módját Sheldon előadásából tudjuk. Szerinte Arkhimédész, amikor feladatul kapta egy aranykorona súlyának meghatározását, ami erősen szabálytalan alakú volt, akkor jött ez a vízmerítős ötlete, amit már dalba is foglaltak. Lukat viszont nem lehet víz alá nyomni, ezért a feladat nehéz és sokáig tart. Így látom, ahogyan a rendőrök váltásban vigyázzák a lukat napokig, míg kijön az eredmény, ami amennyire röhejes, annyira megalázó is.

De hát, mondom, ők választották, hogy hülyét csináljon belőlük Orbán. Így a sajnálatnak csak egészen kis cafatja van bennem, ami lassacskán el is illan, ahogyan fokozatosan visszatérek a valóságba. Mert az a lukas mese nem az. Ilyen megrendezett színjáték, akár az egész ország. S ha míg vannak olyanok, mint Balázs színidirektor, aki annak idején hajlongva mondta, mint emlékezhetünk, hogy „ennek oly jó része lenni”, akkor voltaképp beszélni sok mindenről nem érdemes. A kérdés az csupán, meddig és mennyiért éri meg az embernek föladni a személyiségét.

Bár erre elég egy zsák krumpli is, mint láthatjuk sokszor. Brian is hiába ordibálta az őt követőknek, hogy ők mindannyian személyiségek, azok csak rohantak utána, hogy ez az ő töke meg a saruja. Mintha már a Monty Python is tudta volna Kertész igazságát az alattvalóságról, s ami a legelborzasztóbb az egészben, az az, hogy azt hiszem, Michael Palin jelentette ki: a Brian életét ma már nem lehetne megcsinálni, mert úgy elvadult a világ. Viszont bizakodjunk, Rusdhie fejére is három évtizede tűzték ki a vérdíjat a Sátáni versek miatt, és még mindig él. Hogy messzire jutottunk volna a luktól? Nem hiszem.

Mark Rutte gyűlöli a mi politikánkat….Ez Szijjártó Péter tegnapi gondolatkísérletének eredménye, ami olyan jelentőségű, mint akár a kerék vagy a balta meglelése az emberiség számára. A jövőbe vivő biztos út, ébredés a fügefa alatt. Ám hiába vált elméje tisztává és csendessé, mint Sziddhartha hercegnek Bodh-Gajában, ahogy elnézzük a futsalost, ez még csak a bódhiszattvaságra elég, arra is alig, de azért mégis. Mert gondoljuk meg, micsoda teljesítmény, elképesztő tisztánlátás kell ahhoz, hogy végre rádöbbenjen, ez a libernyák holland gyűlöli az ő politikájukat.

Nem a magyarokat, nem Jóska bácsit a talponállóból, sem a rónaságainkat, nevető hegyeinket, hanem a politikájukat. Szijjártó bódhiszattva úton van poroszkál, nem ordította le senki fejét kivételesen, hanem megtette az első óvatos lépést a valóság felé, és rádöbbent a tényre, a libernyák érzéseire. Szijjártó lelki útja azonban nem teljes, nem látja még, hogy nem csak a holland libernyák, hanem mindenféle lenézett alakok a világban, sőt, uszkve hétmillió magyar a kerítés innenső oldalán is gyűlöli a politikájukat. Elég lett volna pénteken este kinézni a Karmelitákból Isten szent és szabad ege alá.

Az a pár ezer ember sem azért volt ott, mert szereti őket, hanem éppen ellenkezőleg. Ezért állapítható meg, az a tiszta pillanat, amely előidézte a gyűlöletre döbbenést, mindenképp biztató, de még csak az út eleje. Messze még a cél, amelynek végén visszaemlékszik előző életére, amelyben futsalos volt, fiatal és bohó, míg most ilyen összeaszott, rikácsoló papagáj, akiben tényleg nincsen semmi szeretetre méltó. Lehetne dagadt is, mint a főnöke, akkor sem lenne, vagy akár szőke is, akkor sem. Akárha Vladimir és Estragon, elveszítette a jogait a szeretetre és tiszteletre.

Jelen állapotban az van, és ezt nem látja, hogy Ruttéval ellentétben, aki úriember, ezért nem mondja ki, a magyar proletár viszont igen, hogy nem a politika gyűlöletéről van immár szó, hanem ez az érzés mélyebb és terjedelmesebb. Kiterjed az emberi valójukra is, mert szaralakok. Ezt még nem tudja, vagy nem meri tudni az előző életében futsalos, máma kakadu, hogy úgy, ahogyan vannak, amivé váltak, cuzammen utálatosak és gyűlöletesek, amire akkor fog rádöbbenni, amikor megindul a birnami erdő. De mondom, fejlődésnek lehetünk tanúi.

Mikor rádöbben a manus, valami szerepe nekik is van a terjengő szarszagban, és megállapítja, gyűlöli a politikánkat. Ilyenkor következik a miért, amire a maga kajla módján hősünk meg is adja a feleletet: ő bevándorláspárti, mi (ők) pedig nem. Rossz válasz, még dolgozni kell rajta, míg a jelölt rá nem jön az egy igaz bölcsességre, miszerint rongyemberek, elfuserált, gonosz, agresszív és ostoba organizmusok ők és minden cselekedetük is az. Ezért rühelli őket mindenki, nem csak Rutte bácsi. A megismeréshez azonban rögös út vezet.

Illetve vezethetne, ha volna rá igény. Ha nincs, fel kell ébreszteni, rá kell vezetni az igazságra vágyót, úgy is, mint tévesen a kölyökkutyát, hogy az orrát belenyomjuk a vizeletbe, s közben kitartóan mondogatjuk néki, hogy ezt nem szabad. Kimész, és a kipcsak pusztákat rondítod tele, s nem a mi kies szobánkat, amit Magyarországnak neveznek. S itt jutunk el oda, hogy egyedül ez neki nem megy, segíteni kellene neki noszogatással, olyat viszont mi nem akarunk, mert egyáltalán semmi közösségünk nincs nekünk egy ilyen alakkal, sem a cimboráival.

És itt lóg bele a göcsörtös ujjam az éjjelibe, mert ugyanis egy Szijjártóról azt feltételezni, hogy egyáltalán a megvilágosodás előszobájába is eljutott, elég nagy ostobaság. Ilyenről szó sincsen, amit tegnap böfögött, azt a híveknek böfögte, és nem arra szolgál, hogy az ember értelmezze, hanem, hogy elhiggye feltétel és kétségek nélkül. Sziddharthát, illetve azt, aki most a Nirvánában csücsül pedig megkövetem, hogy egyáltalán egy lapon említettem ezzel, illetve ezekkel, az ember esendő ugyanis, és csak keresi, keresi kilátástalanul a négy nemes igazságot.

A magam részéről álszent dolognak vélem, amikor a magyar nyelv egyes szavait a sajtótermékekben álruhába bújtatják, s úgy tárják a közönség elé, mintha valami szégyenlős szűzlányok volnánk. Holott cafatokban lóg leginkább is a lelkünk, más készségek mellett természetesen. Ezt a létállapotot – mármint a cafatosságot – az AE Bizottság tánczenekar Használt dal című örökbecsűje fösti le számunkra, s abból a kontextusból semmi elítélendő nincs abban – legalábbis budoári szempontból –, ha egy honfitársunk Győr alpolgármesterét „egy fasznak” nevezi.

Ehelyett olvashatjuk a szemérmes tudósításokban, hogy f@sz, pedig ez a hangalak is csak azt a képzetet kelti, mint a betűhív, lelki szemeink előtt megjelenik egy lingam a maga valójában. Ennyit az erkölcsökről és az illemről, közelebbre utalva a történelemben Kádár apánk is megmondta, hogy a krumplileves legyen krumplileves. Így minálunk, noch dazu szerte az univerzumban a fasz legyen fasz, amit Orbán Viktor bölcsessége szerint minden más nyelven másképpen mondanak, ha emlékezünk a Lebensraum vs élettér vitára, amiből az derült ki mégis, hogy a kettő egy és ugyanaz.

A f@sz tehát fasz, ha kifordítom, ha be, akkor is. Témánk megközelítésekor azonban még Svejk mesterre is utalnunk kell, aki – mint emlékezhetünk – a fogdavagonban utazva oktatta ki a rájuk vigyázó katonát, mert sérelmezte, hogy csúnya szavakkal illeték őt. Mire Svejk továbbgondolásra azt javasolta neki, mélázzon el azon, megsértődhetne-e, ha pézsmapocoknak hívja, amivel a felvigyázó katona szívébe akkor tőrt döfött, hogy az végleg elhallgatott, és csak nézte a kietlen, szétlőtt tájakkal együtt tovasuhanó póznákat. S itt jutottunk el oda, hogy ki milyen megnevezés miatt sértődik meg.

Illetve tovább haladva, hogy emiatt perel-e, és a per nyomán a bíróság milyen ítéletet hoz. Mert ez a viszonyrendszer nagyon sokat mesél magáról az emberről, és nem utolsósorban a társadalomról, amelyben az ilyen fennforgás előfordul. Radnóti Ákos győri alpolgármestert B. Zoltán nevezte „egy fasznak” egy Facebook kommentben, ami miatt a bíróság őt három év próbára bocsátotta, mint a napokban kiderült. Ez így komplexen elég sokat elmond nekünk az alpolgármesterről, kies magyar hazánkról és a bíróságról is. Mondhatnánk, hogy házmester-nívónk minden ismérve benne van.

Annyi sok tartalma van, hogyha most nekilátnék, egy testes politológiai, szociológiai és lélektani tanulmányt tudnék rittyenteni, ha volna hozzá érkezésem. Viszont ilyenem nincs nekem. Mindemellett szívünk minden melegével megértjük alpolgármester úr összes aggodalmát és dúlt lelkét, hiszen minket is neveztek már kommentben fasznak, emlegették ribanc anyukánkat és az ő vagináját. Ám mégis itt vagyunk, sőt erősebben, mint valaha. Éspedig azért, mert nem képzeljük magunkat a föld felett lebegő pátoszos organizmusnak, akit illetlen szavakkal megérinteni nem lehet.

Dehogynem. Sőt, ha alpolgármester úr látná, hogy más kommentekben az ő szívbéli főnökét, ezt az Orbán nevűt milyen kacifántos, cirkalmas, három soros mondatokban hajtják el, amelyekben a fasz csupán cirógató kedveskedés, akkor hálát adna a teremtőnek, hogy ő csupán lingamnak tituláltatott. Mert ha volna módja egy olyat értőn végigolvasni, nem lenne ideje bíróságra szaladni, ugyanis ott helyben kapna infarktust. Nem kell tehát rózsaszínű szépléleknek lenni, mint ahogyan káromkodni sem szükséges, de tudjuk, milyen az, ha az embert elragadja a harci ideg. De bíróságozni ezért?

Úgy látszik, igen. Káromkodni, egymást különféle testrészeknek-, és nedveknek nevezni bár irodalmi és köznyelvi alkalmatosság, leírni ennek ellenére illetlen. Külföldiül és Orbán Viktor kedvéért nem komilfó, még külföldiebbül comme il faut. De hozza úgy a sors manapság elég gyakran, hogy erre ragadtatja magát az ember, az érintett ilyenkor azonban megteheti, hogy még cifrábban válaszol. Mert nyelvünk végtelenül gazdag, ám bíróságra menni ezért nem a súlyának megfelelő cselekedet. Ez ugyanis azt mutatja, hogy nem igazságot keresünk, hanem megsértőnket el akarjuk tapodni.

Megsemmisíteni úgymond, mert azt hisszük, alpolgármesterként ehhez nekünk jogunk van, holott nincsen. Ilyen esetben egy hatalomtól torzult lélek áll előttünk a maga pőreségében, egy képzet az egyenlőbb az egyenlők között fajtából. Az a virtuális idea, hogy mi, mint politikus különbek vagyunk, érinthetetlenek úgymond, ha ennek nem lenne egészen más jelentése az indiai kasztrendszerben. Ráadásul ezért három év próbát kiszabni is érdekes, azt mutatja, hogy a bíróság belemegy abba a kétséges értékítéletbe, hogy egy alpolgármester különbözik bármilyen más halandótól.

Nem helyes látomás. Géza bácsit a sarokról annyi, ha nem több védelem illeti, mint azt, aki kivételezettnek hiszi magát, ellenben, ha Géza bácsit alázzák és gyalázzák, ő védelmet senkitől sem kap. Talán még bele is rúgnak vagy kiröhögik. Ezért van az, hogy én a vízilovakkal vagyok minden esetben, emellett pedig megadatott nekem Füst Milán bölcsessége, amely ez: légy nagyvonalú. Ez nem azt jelenti, hogy két kézzel szórom a borravalót, hanem, hogy tudok nevetni a világ ostobaságán. S ha egy kommentelő a halott anyukámat kurvázza le, nem szúrom szíven magamat, hanem az eszéhez mérem. És neki lesz rosszabb.

Sosem lesz vége. Úgy hírlik, az Index újságíróinak közel fele a főszerkesztő kirúgása után felmond. Derék, öngyilkos dolog, mert ennek következtében mindannyian vagy éhen halnak, vagy mehetnek katonának, iskolaőrnek, bár ezzel a múlttal még az is bajos. Ám végül is, kubikos mindenki lehet Mészáros építkezésein. Mint emlékezhetünk, Bibó is elrakosgatott a könyvtár pincéjében, de, hogy ez a tróger galeri az ő nevéből türemkedett elő, ez mindennek az arculcsapása. Vagy épp Hamvas Béla is kertészkedett és raktároskodott, mert vannak ilyen sorsok a diktatúrákban, ha épp életben marad az ember. Alkalmasint azt sem.

Láttuk már más redakciókban, hogy újságírói állás betöltetlen nem marad. Amint megtörténik egy-egy lap átállítása, átcsatornázása a kollégistákhoz, jönnek a csattogó fogú vérebek, akik alanyt állítmányt egyeztetni ugyan nem tudnak, ellenben megbízható elvtársak. Az élet más területein is így megy ez, ezt nevezik kontraszelekciónak. Vannak degenarált iskolaigazgatók, málészájú igazgatósági tagok mindenféle cégeknél, vagy épp Németh Szilárd, mint katona, és ezzel mindent el is mondtam. Momentán azonban koncentráljunk az újságírásra, mert itt folyik a dúlás, épp a szemünk előtt gazolnak ki egy brandet, egy hajdanvolt szellemi műhelyt.

Ha szertenézünk kietlen hazánkban, látjuk, mindenütt ez van kevés kivételtől eltekintve, de előbb utóbb minden és mindenki elesik. Ha másképp nem, gazdaságilag véreztetik ki a nekik nem tetsző orgánumokat, aztán megszüntetik (Népszabadság), vagy lealjasítják (Origo). Ép erkölcsű, olvasható, tájékoztatni óhajtó lapjuk nincs ezeknek, pedig van belőle nekik dögivel. Csak a KESMA-ban több száz. Majd az Index is becsatornázódik oda, és válik belőle olyan orgánum, amelyet a KESMA volt kuratóriumi elnöke egyszer minősített őszintén, hogy villámgyorsan le is kellett mondania. Azóta viszont zavartalan az üzem, a gép dolgozik, az alkotó mégsem pihen.

Ezek a sajtótermékek az oktatás mellett élénken részt vesznek a társadalom elhülyítésében, feladatuk voltaképp ez az egy, annak viszont tökéletesen meg is felelnek. Ezen az állapoton, ha vért pisálunk sem tudunk változtatni, illenék tehát azon gondolkodni, mit hagynak ezek maguk után a valamikor – nem tudni mikor – szükségszerűen bekövetkező bukásuk után. Felperzselt földet. Gazdaság, oktatás, közigazgatás nagyon sokáig képtelen lesz normálisan működni, de a hiteles tájékoztatásnak is hosszú évek kellenek a helyreállításhoz, mégpedig amiatt, ami miatt most a hiteltelen működik. Azzal a gazdasági koncepcióval és azzal a szellemi nihillel.

Piaci körülmények között egy sajtótermék az olvasóra épül. Ha ilyen van – mert neki tetszőt állít elő a sajtómunkás –, akkor hirdető is van, és így szépen egymásra rakosgatva ki lehet alakítani egy működő piaci modellt. A KESMA újságjainak olvasója alig van, az állam mégis eltartja őket a közpénzből belepumpált hirdetésekkel. Az állam ilyetén szerepe egy rendszerváltás után megszűnik, ezek a sajtótermékek pedig napok alatt mennek csődbe. Ott állnak majd a mai csattogó fogú „zsurnaliszták” szidva a kommunistákat, hogy meg akarják ölni őket, holott csak a piac teszi, amit ma nem ismernek, mert az adófizetők pénzén feredőznek tejben és vajban.

Viszont újságok sem lesznek. Amit ezek bekebeleznek és bekebeleztek, azoknak csak a füstölgő romjai maradnak meg, és, ha lesz olyan elvetemült alak, aki újjáépítené, erre évtizedekre lesz szüksége. A bűnük tehát most visszatérve az épp aktuális Index esetre nem csak annyi, hogy einstandolják, hanem, hogy ezzel egyszersmind totálisan le is nullázzák, buborékká teszik, amely hatalmuk végeztével pukkan ki. Így lesz ezzel az összes, de belegondolva jobban, így lesz ezzel Mészáros, Tiborcz és az a számtalan vállalkozás, amelyet most a lojalitása miatt elnyert közpénzek fújnak fel és tartanak életben. Ami itt marad utánuk, az a zéróhoz fog közelíteni, és erre is figyelmeztet az Index sorsa. – Kirielejszon.

Mondhatnám épp azt, hogy az Index főszerkesztőjének kirúgásával a Fidesz átlépett egy határt, befejezett valami borzasztót vagy elkezdett egy iszonyatot, de akkor nem lenne igazam. Bármilyen lehangoló, a tegnapi sajnálatos esemény egyáltalán nem különleges, hanem épp mindennaposan általános. Egy olyan folyamat része, amely évtizede tart, és természetéből fakadóan soha nem is lesz vége, míg a NER és még hét nap. A diktatúrák sajátossága, hogy a nyilvánosságot propagandává alakítják, ez folyik itt is, néha nagyobb áldozatokkal, néha nem annyira látványosan.

Mert ugyanis szép dolog, hogy a Momentum péntekre tüntetést szervez az Index elé, hogy aztán a Karmelitákhoz vonuljon, azonban ez egyrészt halottnak a csók, másrészt nem most kellene, hanem már nagyon régen szükségeltetett volna. A média elfoglalásában a kritikus tömeget száz éve átlépte a Fidesz, s ha pofán nem vágnak érte, sokkal inkább elkelt volna a tüntetés, amikor a vidéki sajtót ledarálták. Mert ugyanis a lakosság döntő többsége onnan tájékozódik, arrafelé a dúlás pedig teljesen zavartalan. Ez azonban nem érdekli a tüntetőt. Az Index brand, a Békés Megyei Hírlap nem.

Ezzel nem a jó szándékukat vonom kétségbe sem a bátor kiállásukat olyan időkben, amikor egy dudálásért elvihetnek, hanem arra mutatok rá, hogy késő. A daráló folyamatosan és kérlelhetetlenül dolgozik, mindent fölaprít és egyenszecskává tesz, csak vannak benne látványosabb falatok, mint a Népszabadság akkor és az Index most. Kegyetlen leszek, akik most pénteken kimennek az Index miatt tüntetni, azoknak a Népszabadság már nem is hiányzik. Pedig kellene. És ugyanígy egy év múlva az Index sem fog, még későbben valami más orgánum, ami elveszett vagy ezután fog.

Rendszert váltani nem az Indexért folyó tüntetéssel kell és nem is lehet. Ha pedig arról volna szó, hogy a világ figyelmét vagy az ország bávatag többségének érdeklődését fölhívjuk az aljasságokra, rossz hírem van: a lila fejű értelmiségen kívül az ég egy világon senkit nem érdekel a nyomorunk. Mercedes gyár, gondolja a konzervatív kapitalista, mi az az Index, tenné föl Mária néni a kérdést a Hortobágyon, ha hallott volna róla egyáltalán, de nem volt ehhez tehetsége és szerencséje sem. Rendszert más okból kifolyólag lehet váltani, mert a többség nem löveti le magát holmi újságok miatt.

Az van ugyanis, hogy az Origo meg a Magyar Nemzet is megírja, ha a Barátok közt üdvöskéjének lekonyult a füle, ennél többre úgy nagy általánosságban szükség nincsen. Ha most elkeserítő képet mázoltam kiábrándító helyzetünkről, arról én nem tehetek, mert azzal is tisztában vagyok, amiket itt irkálok, az is alig érdekel valakit, a nagy többségnek lila köd, a másik fele pedig sorosista, liberális kutyának tart érte. Vagy büdös komcsinak. Régebben sem volt jobb, mert amit most az Index – és főszerkesztője – elszenved, azt én már többször átéltem.

A dolgok pedig azért kegyetlenek, mert amikor velem és a többi sok sajtómunkással mindez már nagyon régen megesett, az senkinek nem fájt. Ez nem számonkérés vagy panaszkodás, hanem annak a folyamatnak a bemutatása, ami idáig vezetett. Viszont azt mutatja, hogy a liberális értelmiség látóköre is csak a körút sarkáig ér el, s ha ott föltűnik valami Gólem, akkor mocorog, különben a köldökét vakarászva nézi a csillagokat. Most, hogy melléje csapott a ménkű, már szólna, viszont éppen késő. Ez voltaképp annak a büntetése-folyománya, hogy Mária néni ő is, csak a másik irányból.

Ez sem bírálat, csak segít megérteni, miért olyan kilátástalan ez az egész, bólintva, hogy derék dolog ez a tüntetés, viszont teljesen értelmetlen. Az a kritikus tömeg ugyanis, amelyik ezen változtathatna, annyit tud majd meg – ha egyáltalán –, hogy szerencsétlen libsibolsik sivalkodtak, mint ahogyan 2006-ból is semmi egyéb nem maradt mára, mint hogy Gyurcsány nemzeti forradalmároknak lövette ki a szemét. A valóság rég túljutott azon, hogy újságok sorsa fölött sírdogáljunk. Ezt is kell, mert megköveteli a tisztesség, viszont ettől változni semmi nem fog, csak még jobban fáj. – Ezt gondoljátok meg, proletárok.

Csűrdöngölőst jár Orbán ezer újságja a világra szóló diadaltól, amit a gazdájuk Brüsszelben aratott, hogy mindent és mindenkit legyűrve mentette meg a nemzetet, illetve legfőképpen annak büszkeségét. Büszkeségünk forrása most éppen az, hogy bár jobban teljesít, reálértéket véd meg, valamint, hogy a KSH szerint az átlagjövedelmek percről percre kúsznak fölfelé de úgy, hogy kilukasztják a papír tetejét a grafikon nyilával ahogyan törnek a magasba, aztán mégis csak a lakosság egyharmada él az uniós szint ötven százaléka alatt. A kecskepásztorok nívóján mondjuk, habár a szegénység is eltűnt kies hazánkból már évek óta.

Illetve a lexika a minisztériumi szókészletekből, mert azért néha hallatszik a vár erkélyén a mélyből jövő gyomorkorgás, ezt azonban elnyomja a hegedű hangja meg Nagy Feró danászása. Viszont ez mindegy. Orbán ezer újságja azonban annak örül, hogy három milliárd euróval többet kap az ország. Viszont ezért. Felzárkóztatási forrásnak nevezik a lóvét, amit ezek lobogtatnak, amire olyan rohadt büszkének nem kellene lenni. Felzárkóztatásit eddig is kaptunk, mégsem jutott előbbre senki egy tapodtat sem, mert a pénzecske stadionra, szavazatra ment el, vagy a sógor-koma-cimboraság zsebében landolt. S ha valaki ellenőrizni akarja a felhasználást, akkor ő kommunista.

De gondolhatunk Farkas Flóriánra vagy a régen látott Hegedűs Zsuzsára is. Sok mindenkire gondolhatunk, egy valamire azonban nem, hogy erre rohadt büszkének kéne lenni. Hazudni viszont tudni kell, és ez a képesség bőven buzog a NER-ben, ez az éltető eleme meg az uniós pénzek. Amire Orbán és a csürhéje most olyannyira büszke, azt tarhálásnak hívják hozzáértő körökben. Ismerjük azt a fajta kéregetőt, aki éhenveszés ellen kéri a pénzünket, viszont, ha megkapja azonmód issza el, ami ellen nekem a mindennapokban nincsen kifogásom. Mindenkit más tart életben, van, akit az alkohol. De állami szinten művelni ezt illetlenség. Vagy bűncselekmény, ha más a főügyész.

Orbán és bandája most arra büszke, hogy kapott egy kis aprót parizeres zsömlére emberi gesztusból, viszont azt előadni, hogy kiverte belőlük, nagyfokú pofátlanságra utal. De az is, hogy Brüsszelben koldulok, itthon viszont azt sulykolom, soha ilyen jól még nem éltünk, sőt továbbá, itthon még teli pofával szidom is a jótevőmet, és még ráadásként a zsömlére kapott pénzt el is iszom. Ez a hazugságok hálója és az aljasságok szövevénye, de, mint kitetszik, ebből meg lehet élni, sőt, egészen jól. Viszont most nem lennék a dicsőséges 133(2) helyében, mert ugyanis számon kellene kérni a gazdát, miért nem azt tette, amivel ők megbízták, mert nem azt tette.

Aláírt egy olyan dokumentumot, amely nem leállítja, hanem felgyorsítja a hetes cikkely végrehajtását, mégis csak benne van az ördögtől való jogállamiság, sőt, a civilek is kaphatnak pénzt. Pedig ez a három volt az, amivel a 133(2)-ak megbízták szavazatukkal, hogy mindent lehet, csak ezt a hármat nem. No most, ehhez képest lehetett. Orbán tehát pofán köpte őket, a választókat, akik mégis csak odaküldték a 133(2)-at, az országgyűlést, az országot és végeredményben saját magát. Csorog az arcukon a lé, eközben idvezülten mosolyognak, s ahelyett, hogy valagba rúgnák a kedves vezetőt, mert nem azt tette, amit megbeszéltek, csűrdöngölnek boldogságukban, mint már jeleztem.

Csak úgy összefoglalnám azért a tényállást. Hazudtunk a választónak, hogy jól él. Azt mondtuk az Uniónak, mégis szarul. Nagy kegyesen kapunk pénzt, hogy éhen ne dögöljünk. Erre azt mondjuk, legyőztük. A pénzt ellopjuk, ha ezért számon kérnek, kommunistázunk. Semmit be nem tartottunk, amivel minket odaküldtek, ám hazatérvén emiatt számon nem kérnek minket, hanem fényesre nyalják a valagunkat. Ilyen ország nincs, és mégis van, és ami van, azt csak Virág elvtárs szavaival tudom hűen megmutatni: „Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó…A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén” – És ennyi.

A katonák Karácsony Gergely munkáját végzik el. – mondta Rezsiszilárd, miközben fölemelt egy ilyen határoló madzagot, hogy vegyvédelmis cuccban, hátukon permetelő készségekkel bocsásson be embereket a veszélyes területre, miközben a képről jól kihallatszóan türemkedik ki a madarak csácsogása és a nap zúgása. Hát, én nem tudom, Karácsony főpolgármester munkaköri leírásában benne van-e a permetezés vagy a kertészkedés, de nem hiszem. Mint ahogyan Rezsiszilárdéban sem, hogy katonákat engedjen be akárhová is, mi több, ő ezeknek a katonáknak egyáltalán nem a főnöke, így voltaképp keresnivalója ott semmi sincs.

Rezsiszilárd egy rosszul faragott bábu csupán Orbán Gepetto műhelyéből, aki a velőspacaltól életre kelt, és itt rezeg nekünk. Karácsony főpolgármester pedig a megtestesült gonosz, aki nyugdíjasokat gyilkol, üzeni nekünk Rezsiszilárd, miközben a katonákat bebocsátja a nyugdíjasotthonba vírust permetezni. Holott előtte két nappal derült ki, hogy a járvány leginkább a kórházakban terjedt, de ott nem locsolkodik senki. És azt is tudjuk, azoknak ki a főnöke. Kásler munkáját akkor ki végzi el? Nem ártana valakinek azt is, ha egyáltalán van neki valami a sámánkodáson kívül, mert leginkább abban utazik, azon fáradozik mostanában szuszogva.

Belegondolva most ebbe a kettőbe, úgymint Rezsiszilárd és minden magyarok főpapja vagy varázslója, ezeknek a létét semmi sem indokolja a bábkészleten kívül, bármelyik, bárhol és bármikor behelyettesíthető vagy lecserélhető. Simicskából is minden különösebb megrázkódtatás nélkül lett Mészáros, ahogy egy kihullik vagy kilöknek egyet a kondér mellől, máris ott az újabb, a dudva, muhar és gaz úgy burjánzik a magyar ugaron, mint soha máskor, és szép lassan mindenki beáll a sorba. Egy másik képen drMáriás gazsulál Gulyás Gergellyel. Belőle is Nagy Feró lesz végül, ő is elfelejti, hogy ezekkel egy felvételen nem mutatkozunk, és végül nem eszünk egy tálból velük.

Mindenkinek lazulnak fel az elvei. Meg lehetne írni az Idealizmus alkonya című dolgozatot, amely nem csak arra mutatna rá, hogyan anyagiasodik el kies világunk, hanem arra is intene feddőn, azt ne feledjük, hogy ami az embert a majomtól megkülönbözteti végül, az az álmodozás lehetősége, a zene és a vers, meg, hogy képes látni a jövőt. Ez áldás és átok egyszerre. Én is látom, hogy egyszer megbuknak ezek, sajnálatos módon viszont azt is, nem biztos, hogy azt meg is érem. Mindenki erre jut végül, és a legtöbbjük megadja magát, dörgölőzik, fényképezkedik vagy hangosan hitet tesz. Rosszabb esetben szerepet vállal a mocsok terjesztésében.

Mindenki maga dönti el, hogy gazember lesz vagy sem, és azt is, hogy emiatt lehányja magát a tükörben vagy pedig gondtalanul élvezi az életet. Mint láthatóan Rezsiszilárd is, aki még arra is képtelen, hogy felfogja, mit is cselekszik. Ez őt föl nem menti csak minősíti, de voltaképp értelme ennek sincs túl sok. Itt káromkodni lehet és fütyörészni, ami életcélnak és programnak harmatos, de újjászületni sem érdemes. Mert gondoljunk csak bele, lennénk-e ma óvodások vagy kisiskolások, és ugye, hogy nem igazán. Ez sem újság azonban, ha belegondolunk Baudelaire De profundisának záró soraiba, ami azt mutatja, nem kell ahhoz a mai kor, hogy az ember kiábránduljon az életből.

Továbbá az is kitetszik onnan, mindig az egyszerűség győz, a tompa agyak. A kedves vezető is egy és csak egyetlenegy céllal érkezett Brüsszelbe: ő továbbra is zavartalanul akar lopni. Akinek más szempontjai is vannak, tehetetlen ellene és végül megadja magát, mint most a nagy konferencia negyedik napjának reggelén mutatkozik. Ez nem olyan nagy csalódás, mert voltaképp borítékolható volt, csak újabb bizonyság arra, hogy igazam van, pedig nem is ragaszkodom annyira hozzá. És most, hogy tudjuk, elveszésünk története zavartalanul folytatódik, mindenki eldöntheti, elkéri-e a velsőpacal receptjét, vagy a szakács képibe borítja az egészet. Én őszintén megértem mindkettőt.

Tegnap – mint mostanában sokszor és egyre többször – ültem a gép előtt munkálkodási szándékkal, szólattam a zenét mert másképp nem megy, s amikor az öreg spanyol nő magyar cigányos hangon szakította ki a lelkét egy dalban, miközben néztem a falat üveges szemekkel, majdnem elsírtam magam. Ennyire szentimentális vén hülye csak nem lehetek még, így vélekedtem, miközben kapart a torkom, és le kellett vennem a szemüvegemet, hogy ne lássak annyira tisztán, mert ez eltakarja a szív elől a megismerés mélységeit. És akkor rájöttem.

1981-ben Sopronban éltem legfőképp mint kosárlabdázó, emellett kultúrház igazgató, illetve gondnok, így felváltva a dolgokkal olykor egymást vagy párhuzamban, de ez mindegy. Délelőttönként az úgynevezett dobóedzést nem az egyetemi csarnokban tartotta nekünk az edző bácsi, hanem a Lokomotív szálloda tornatermében, ami szálloda presszójában-bárjában a mozgás után el lehetett szopogatni egy kávét vagy kólát, merengve ki az üvegen, nézni a hegyet, hallgatni a fák lehulló levelének lágy neszét. Olyankor, a délelőtti órákban elég üres szokott lenni az egység.

Egyik nap viszont nem, egyik nap tömve volt mindenféle ismeretlen népekkel, akik úgy vedeltek a korai órán, mintha nem lenne holnap. Ültek ott üveges, könnyes szemekkel férfiak és nők vegyesen, mígnem az egyikük rákezdte – az összes többi pedig folytatta –, és énekeltek ott aztán, akár egy siratókórus, és olyan hangon, mint az én tegnapi spanyol-cigány hangú öregasszonyom. Aztán el is sírták magukat mind, úgy folyt ki belőlük a lelkük, és semmit nem lehetett érteni, csak a sorok végén búsan fölhangzó polszkát. És az ember ekkor rájött, hogy ezek lengyelek, és itt siratják a hazájukat.

És magukat is. Menekültek Jaruzelski elől, migránsok voltak, akik arról a földről, ahonnan még visszafordulhattak volna, készültek átlépni arra, ahonnan nem volt visszaút, a pár száz méterre lévő Ausztriába. Mielőtt ezt megtették volna, leitták magukat, és a szálloda presszójában vegyeskarként búcsúztak el mindentől, múlttól, jelentől és talán jövőtől is, mert menekülniük kellett a hazájukból, ahol nem volt maradásuk. Amikor tegnap hallgattam a spanyol-cigány öregasszonyt, ilyen búcsúzó lengyelként lestem a légyszaros falat és kapart a torkom.

Magam én hosszú, kilátástalan évek óta ülök a presszómban, és búcsúzkodom a hazámtól, amelyik kitaszított, ha életemre még nem is tör. Öreg vagyok már viszonylagosan, nincs hová menjek, sőt, ebben a korban még a legelvetemültebb vándor is hazatér. Erre egy mintám van csak, éspedig Faludy György, aki, mint tudjuk, visszautasítva az amerikai állampolgárságot hazatért, hogy Recsken kössön ki. Őt háromszor tagadta meg a hazája. Először a fasiszták, aztán a kommunisták, és újra a fasiszták, a nemzetiek.

Hogy ki a magyar és mennyire, arra Gyuri bácsi példáját hozom, aki azért jött vissza elsődlegesen mint tudjuk, mert angolul kezdett el álmodni, és ezt nem hagyhatta. Visszajött annak ellenére, hogy nagyjából tudta, mi vár rá. Amikor nekiláttak mozgolódni az új nemzetiek, és az ő ünneplése is kezdett az ellenkezőjére fordulni, kérdeztem tőle, hogy akkor most? Erre azt felelte, ha elnémítanak, harmadszor is elmegyek. De nem kellett neki, meghalt csendben inkább, és jobb is így, mert nem kell látnia, ahogyan szarrá lesz minden, amiben hitt, és amiben nekünk is hinni kellene.

Ilyenek jöttek elő bennem, ahogyan az öregasszony panaszolkodását hallottam tegnap a gépből elszoruló torokkal, miközben meg azzal kellett volna foglalkoznom, ez a mi köpcös futballistánk mit művel a távoli Brüsszelben, milyen aljasságokat. Olyan messze volt azonban, mint amikor a strandon lehunyja a szemét az ember, és játszik belülről a szempilláján a testén átsuhanó minden részecske, ott vibrálnak pirosan-fehéren, miközben fröcsög a víz és a távolból sikítoznak a gyerekek. Kihűl a leves, kisfiam, hallja az ember a halott anyját, és hagyja, hogy az öregasszony a gépben zokogó lengyellé tegye őt is.

Pintér belügyes a nemzeti közlönyben közzé tétette az igényeket, aminek meg kell felelni, ha iskolaőr lenne az ember. Voltaképp nincsenek követelmények, nem kell szépnek lenni, okosnak pláne nem, ha tud fekfőtámaszozni az ember, meg jól futja az ezerötöt, föl is van véve. Mindenki válogatás nélkül, aki húgyos ovisként arról ábrándozott, hogy iskolaőr lesz meg katona, vadakat terelő juhász, miközben altatta el őt anyuka. Kap az ember egyenruhát, amiért a cselédlányok állva pisálnak, gyerekriasztó sprét meg gumibotot, és ő az élet császára. Többet keres, mint egy kezdő tanár, az igazgatónak nem felel semmiért, egy személyben az iskola fura ura, a Pink Floyd Fal-filmből előlépő rémalak.

Már tudjuk, mert Pintér belügyes kikötötte az igények között, hogy a kölkeknek csak a végtagjait ütheti az iskola zsandárja. Ebből kitetszik, hogy Pintér belügyes szarik a hagyományokra, miszerint csak a fejét, hogy meg ne sántuljon. Fölrémlik az emberben, midőn a fegyelmezés nyomán mankós, gipszelt kezű tanulók iramlanak az iskolába, ez lesz a bicebóca generáció, amelyet kiköp a nemzeti nevelde. S ha most azt vetik a szememre, túlzok, majd akkor gondoljanak rám, amikor ilyesmiről megjelennek az első tudósítások a lapokban. A nemzeti közlöny nem popperpétereket keres, hanem foglárokat, így teljesítve ki az iskolarendszer NER-béli küldetését. A NER az iskolában nevelni kíván csakis, idomítani úgymond.

Hazafias nevelést végez, honvédelmi nevelést, vallásos nevelést szervíroz. A tananyagot ehhöz válogatja, a tankönyveket ehhez írja, a tanórákat így alakítja. Testnevel, hittant gyöm a gyerek fejébe, lőtérre cipeli, egy kadétiskola az egész nyüves oktatási rendszer, amibe ékkövekként már belekerülnek a zsandárok is. Ahogyan a járvány alkalmat kínált arra, utcára tegyék a rendszernek terhes betegeket, a néhol előforduló iskolai erőszak meg arra, hogy az iskolából száműzzék az oktatást, és kaszárnyát csináljanak belőle. Van mire fogni a nyomorukat, hogy erre van igény, ahogyan a nemzeti konzultációval igazolják, rájuk van szükség, holott a népek jó része a háta közepére sem kívánja a maffiát. Mindenhez csak indokot kell találni.

Most az iskola militarizálására mutatkozik alkalom, amit maradéktalanul használnak ki. Hanem ez a passzus, ami voltaképp előhozta belőlem az erről szóló révedezést, hogy az iskola smasszerje csak a gyerek végtagjait ütheti a gumibotjával, teszi föl a kérdést bennem, milyen egy elcseszett ország lett ebből tíz év alatt? Katonák az utcákon, cégek, kórházak élén, tankok a karácsonyi vásárban, gumibotos félanalfabéták az iskolai folyosókon, lovardák lőterek, stadionok, templomok, kerítés, nyerítés, szotyola, kisüsti, kolbász. Ugar. Mondhatnám, hogy tessenek ordítani, nem akarnak a középkorba visszamenni, de azt hiszem, már ez is felesleges teljesen, mivelhogy el vagyunk veszve, és még a szívünk sem csattog fölöttünk.

Tegnap máshová írtam egy melankóliát hajdani iskolámról a leadbe kitéve egy összetett mondatot, amire jött is két perc alatt a hozzászólás a nyájas olvasótól, hogy neki ez bonyolult, ő ezt itt abbahagyja, mert nem érti. Én viszont ezek után már mindent, azt hiszem. Amikor tanárnak tanultam a rég letűnt időkben, emlékeim szerint az oktatás-nevelést egységben szemléltük, mint ami a dolgunk volna az iskolában. Mára az oktatás ebből kikopott, marad a nevelés, amit zsandárok végeznek el gumibottal, kizárólag a gyerek végtajait ütve. Mintha nem lenne mindegy, meg – jobban – már úgysem hülyül, mint a köznapi iskolai élettől. Az output ostoba is lesz, sánta is, de, hogy ekképp miként lesz belőle futballista, az még kérdéses

Pintér belügyes a nemzeti közlönyben közzé tétette az igényeket, aminek meg kell felelni, ha iskolaőr lenne az ember. Voltaképp nincsenek követelmények, nem kell szépnek lenni, okosnak pláne nem, ha tud fekfőtámaszozni az ember, meg jól futja az ezerötöt, föl is van véve. Mindenki válogatás nélkül, aki húgyos ovisként arról ábrándozott, hogy iskolaőr lesz meg katona, vadakat terelő juhász, miközben altatta el őt anyuka. Kap az ember egyenruhát, amiért a cselédlányok állva pisálnak, gyerekriasztó sprét meg gumibotot, és ő az élet császára. Többet keres, mint egy kezdő tanár, az igazgatónak nem felel semmiért, egy személyben az iskola fura ura, a Pink Floyd Fal-filmből előlépő rémalak.

Már tudjuk, mert Pintér belügyes kikötötte az igények között, hogy a kölkeknek csak a végtagjait ütheti az iskola zsandárja. Ebből kitetszik, hogy Pintér belügyes szarik a hagyományokra, miszerint csak a fejét, hogy meg ne sántuljon. Fölrémlik az emberben, midőn a fegyelmezés nyomán mankós, gipszelt kezű tanulók iramlanak az iskolába, ez lesz a bicebóca generáció, amelyet kiköp a nemzeti nevelde. S ha most azt vetik a szememre, túlzok, majd akkor gondoljanak rám, amikor ilyesmiről megjelennek az első tudósítások a lapokban. A nemzeti közlöny nem popperpétereket keres, hanem foglárokat, így teljesítve ki az iskolarendszer NER-béli küldetését. A NER az iskolában nevelni kíván csakis, idomítani úgymond.

Hazafias nevelést végez, honvédelmi nevelést, vallásos nevelést szervíroz. A tananyagot ehhöz válogatja, a tankönyveket ehhez írja, a tanórákat így alakítja. Testnevel, hittant gyöm a gyerek fejébe, lőtérre cipeli, egy kadétiskola az egész nyüves oktatási rendszer, amibe ékkövekként már belekerülnek a zsandárok is. Ahogyan a járvány alkalmat kínált arra, utcára tegyék a rendszernek terhes betegeket, a néhol előforduló iskolai erőszak meg arra, hogy az iskolából száműzzék az oktatást, és kaszárnyát csináljanak belőle. Van mire fogni a nyomorukat, hogy erre van igény, ahogyan a nemzeti konzultációval igazolják, rájuk van szükség, holott a népek jó része a háta közepére sem kívánja a maffiát. Mindenhez csak indokot kell találni.

Most az iskola militarizálására mutatkozik alkalom, amit maradéktalanul használnak ki. Hanem ez a passzus, ami voltaképp előhozta belőlem az erről szóló révedezést, hogy az iskola smasszerje csak a gyerek végtagjait ütheti a gumibotjával, teszi föl a kérdést bennem, milyen egy elcseszett ország lett ebből tíz év alatt? Katonák az utcákon, cégek, kórházak élén, tankok a karácsonyi vásárban, gumibotos félanalfabéták az iskolai folyosókon, lovardák lőterek, stadionok, templomok, kerítés, nyerítés, szotyola, kisüsti, kolbász. Ugar. Mondhatnám, hogy tessenek ordítani, nem akarnak a középkorba visszamenni, de azt hiszem, már ez is felesleges teljesen, mivelhogy el vagyunk veszve, és még a szívünk sem csattog fölöttünk.

Tegnap máshová írtam egy melankóliát hajdani iskolámról a leadbe kitéve egy összetett mondatot, amire jött is két perc alatt a hozzászólás a nyájas olvasótól, hogy neki ez bonyolult, ő ezt itt abbahagyja, mert nem érti. Én viszont ezek után már mindent, azt hiszem. Amikor tanárnak tanultam a rég letűnt időkben, emlékeim szerint az oktatás-nevelést egységben szemléltük, mint ami a dolgunk volna az iskolában. Mára az oktatás ebből kikopott, marad a nevelés, amit zsandárok végeznek el gumibottal, kizárólag a gyerek végtajait ütve. Mintha nem lenne mindegy, meg – jobban – már úgysem hülyül, mint a köznapi iskolai élettől. Az output ostoba is lesz, sánta is, de, hogy ekképp miként lesz belőle futballista, az még kérdéses