Kategória: Egyéb

József és testvérei

Maradj otthon. Együtt sikerülni fog. – Ilyen feliratok vannak a képernyő sarkában még mindig, amikor pedig a magasságos atyaúristenek, úgymint Ceci néni, meg a főnöke, ez az O. V. lazítottak a gyeplőn. Ennek következtében például kocsmába lehet menni majdnem korlátok nélkül, boltba viszont nem. Ha egy méterre egymástól issza le magát az állampolgár, nem kell eltakarnia az arcát, és együtt vedelhet a hetven éves meg a siheder, ellenben a boltba nem léphetnek be ilyen felállásban, még akkor sem, ha házaspárok. Ha még élne Andy V., nem járhatna a nejével farhátért, viszont egy felest bekaphatnának a sarki talponállóban.

Az élet kuszaságában ugyan lehetne, de kormányunk gondolkodásában ne keressük a logikát, kilátástalan időtöltés volna. Lopni, titkosítani, eddig terjed a horizont. Most már annyira mindegy minden, hogy az amúgy rendőr belügyminiszter irányítja az egészségügyet, tárgyal az orvosokkal, bár, ahol Orbán a prime minister, úgyis mellékes az ilyesmi. Jó pénzért mindig akad valaki, aki az arcát adja O. V. delirálásaihoz, Semjén szokta a leghülyébb és legaljasabb dolgokat előterjeszteni, de ez csak azért jutott az eszembe, mert azon morfondíroztam, mért kéri a tévé, hogy maradjak otthon, meg hogy miért mondja, együtt sikerülni fog. Mi?

Otthon maradni, vagy valami más? Itt tartunk a járvány harmadik hónapjában, és tele vagyunk kérdésekkel, amelyekre soha nem érkezik válasz, mint ahogyan arra sem, mennyit lop majd a rezsim a Budepest-Belgrád vasútvonal kínai pénzéből. Ilyen információkkal nem terhelik az állampolgárokat. Viszont, hogy lazul a járvány szorítása, azt József szomszéd előadásából tudom, és voltaképp ő, valamint az összes többi késztetett arra, hogy félúton visszatekintsek a járvány zajlására, hogy mennyire megszenvedtem én ezekkel, mert beszorítva a karanténba koncentráltan tapasztalta meg az ember a magyar valóságot. Malomalja, fokos.

Így kezdte megérteni (az ember) azt, Orbán mért lehet hatalmon még mindig, és miért fog ott maradni örök időkig. Most azt tessenek elképzelni, hogy József szomszéd a járvány hosszú ideje alatt naponta többször is megjelent azzal a sóhajtással vagy felkiáltással, hogy megbassza őt az unalom. Hogy ezt elűzze, engemet szórakoztatott úgy nagyjából százötven szóból álló világnézetével, amely a Kossuth Rádióból táplálkozik szünet nélkül. És ez okozza, hogy egészen elképesztő történetekkel tud ő letaglózni, ám egy idő után már rohadt fárasztó a hülyeség töménysége, illetve a szánalom terhe, hogy nem bír kijönni szavak formájában a fejében megbúvó gondolat vagy izé.

Ez a hosszas karantén arra is jó volt, hogy alaposabban megismerje az ember az összes szomszédját, akiket szintén megbaszott az unalom, és útravált belőlük valami, nem tudom kimondani, micsoda. „Mi hírért, sikerért szalasszon, ösztönzőnk, igazi valónk, útravált belőlünk az asszony.” Ady így sikongott Léda után, mint ismeretes, az én szomszédaimból pedig az igazi lényük türemkedett elő az elhúzódó napokon, hogy aztán el is csodálkoztam már, Kázmér, cseszmeg, csoda, hogy élsz. De tényleg. Mert például Mihály szomszéd ilyen fűnyíró munkatárs.

Büszkén szokott pöfögni a fűnyírójával, s most, hogy megbaszta az unalom, az időjárást tanulmányozza. Csöpög az eső, jövök be az utcáról a lépcsőházba, aminek a másik felén, nyolc méterre az udvaron áll a fűnyíró munkatárs, és érdeklődik, hogy odakint esik-e. Szemben az utcán egyfolytában az ablakban könyököl Mária néni. Ő az, amikor taxira vártam, el akart zavarni mondván, mit keresek az utca azon oldalán a járdán, hogyan képzelem ezt. Ő beszélget most az autóvillamossági szerelővel, aki gyomorból jövő bunkósággal szid mindenkit, hogy nem kaszálják az árokpartot.

Nem eldönthető, hogyan jutott idáig. Vélhetően a kedves vezető sugalmazására, hogy segélyt nem adunk, dolgozzon meg a pénzért az organizmus, mert ez munka alapú társadalom. A szerelő dolgozik is, öten néznek egy autót az utcán, ami a műhelye, túráztatják azt a kurva motort, jómunkásember magyar férfiak, Mária néni mosolyog az ablakban, szívja a benzingőzt és várja a postást a nyugdíjával. Sorolhatnám még az élményeimet az utcámról és azokról, akik a járvány alatt töményen jelentek meg az életemben, de ilyeneket látván ordítana az ember, de csak megszállja a végtelen spleen.

Hogy mi lesz ezután, azt József szomszéd mutatja, aki tegnap megjelent az unalom farkával a seggében, és elkezdte, hogy a rádiójában Nógrádi professzor (sic!) a migráncsokról beszélt. Eszembe ötlött, hogy én meg a tévében láttam Spöttle professzort hasonló témáról értekezni, ami annak a jele, kezd lecsengeni a járvány, és új kihívások kellenek a harcos magyar férfiaknak. Ránéztem Józsefre, eszembe jutottak a testvérei: az esőnéző, pöfögő Mihály, Mária néni, a gyomorból bunkó szerelő, meg a többi, és elkezdett hangosan csattogni, verni a szívem valahol a fejem fölött.

Komoly, kézzel írt

Azért kíváncsi volna az ember ezeknek a lelkére. Az ilyen Csetnekikére, mint ez a Görgényi városvezető Gyuláról, fentebbről a Budai nevű, ha emlékszünk rá, a szomszédból pedig a házmester. A leveleikre, amelyek nyomán elvitték a zsidót, utána a kulákot, ma pedig a momentumost. Kíváncsi volnék mi van a szívükben vagy azok helyén, mit remélnek attól, ha a másiknak rossz lesz. Elélveznek tőle vagy nemzetmentő hősöknek vélik magukat, hogyan néznek a tükörbe vagy a kölkük szemibe, mit szeretnek ezek, mire vágynak, egyáltalán milyen nép ez, miféle faj.

Görgényi Ernő, Gyula fideszes polgármestere feljelentette Csóka-Szűcs Jánost, aki a Momentum pártoló tagja, hogy „Valótlan tényeket tartalmazó híresztelést valósít(ott) meg. Ezért alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, illetve alkalmas a járvány elleni védekezés eredményességének akadályozására.” Már aznap, mondhatni egyből, amikor felkerült a poszt a Facebookra, amiből az következik, hogy ez a fideszes munkaidőben feljelenteni való dolgok után kutakodik ahelyett, hogy a várost vezetné.

Vagy van erre figyelő munkatársa, ügyosztálya, gépezete, fene se tudja. Nézik, hogy ki vágott feketén disznót, ki nem viseli a sárga csillagot, ki sorosista. Görgényi-Csetnekik mindig voltak, vannak és lesznek, csak némely korokban és társadalmakban nem tobzódhatnak a feljelentgetésben, mert a helyükön kezelik őket – hülye ez –, máskor viszont még el is várják tőlük a figyelő árulkodást, hogy a hatalomnak könnyebb legyen az általa kívánt rendet fenntartani. Így volt ez Horthynál, Rákosinál, meg most Orbánnál. Ezek folytatásai egymásnak, a fasiszta-kommunisták.

Ezeknek egyívású a rendőrségük is, előbb ütnek, s csak aztán kérdeznek, a félelemben élő hatalom rendőrsége ilyen szerte a világon. Mert Gyulán ahelyett, hogy utána néztek volna, igazat ír-e komolyan kézzel ez a Görgényi-Csetneki, csípőből vitték a feljelentettet, meg a mobilját, meg a számítógépét, vitték vasra verve az embert, dobozban a bűnben társai gépeket, hogy aztán kiderüljön, nem történt törvénysértés. Valahogyan rossz a logisztika a rend őreinél, illetve netán politikailag befolyásolt a működés, de ez már egészen messzire vezet.

El, egészen a nagy és bűnös Budapestig, ahol pedig a „bűntett” az volt, hogy az elkövető dudált és uniós zászlót lengetett. Ámde, míg Gyulán a rendőrök A tanú szavaival engedhették szabadon a delikvenst, „A gombócot is megzabálta, a bort is megitta, ki se végzik, dohányt is kap… Egy brancs maguk, ne is tagadja!”, addig a nagy Budapesten a lengetés bűnnek bizonyult, és elnyerte méltó büntetését is. Ezen a ponton pedig túllépünk a rend éber őrein, hiszen ők csak a hatalom termékei, ilyképp, azt visznek el, s azért, amit ez a hatalom megkövetel.

Hogy ott tartunk, egy Facebook-bejegyzés vagy zászlólengetés oder dudálás elegendő az állampolgárok zaklatására, az mindennél többet mond el ennek a hatalomnak a természetrajzáról, amit okkal nevezünk fasisztának, amikor ő először illiberálisnak, majd később, amikor ez már nem annyira komilfó, kereszténydemokratának hívja magát. Nevezhetjük akárhogyan, az adja a minősítését, miképp bánik az alattvalókkal, s mint látjuk, így. Elviszi és megbünteti őket, vagy, ha nem is büntet, de legalább fenyeget, hogy ne nagyon ugráljanak.

És itt térünk vissza a kiinduló pontunkhoz, a Csetnekikhez. Ezek tartják életben a hatalmat érdekből, megfelelési vágyból, szervilizmusból vagy csak egyszerű ostobaságból, ez a végeredmény szempontjából teljesen mindegy. Voltaképp, nagyjából kétmillió Csetneki van az országban, akik, s ezt tapasztalatból mondom, egy kiskanál vízben meg tudnák fojtani az összes többit, és még rohadt hangosak is. Végezetül viszont a fájó következtetés: ami velünk történik immár tíz éve, arra bizonyság, hogy a szelídség nem kifizetődő. És ezt tessenek szó szerint érteni.

Egy óvodás naplója 13. – Miniszerelő bácsi

Sokat vótam má otthol az apuva meg az anyuva, nem dógosztak, én se jártam a zoviba, azt se tuttam, mi lett az Ibojnénive, hogy elvitte őtet a mentő, vagyhogy hogyan van a dadus, a Pityu vagy a Kisböske. Elösször jó vót otthol, hogy nem kellett fölkelni reggel korán, meg menni a zoviba, de asztán unatkosztam, mer az apu itta a sörét a konyhán, az anyu meg főzött, és nészték a tévébe mindig, hogy mit mond az operálós törzs, hogy mi lessz. Mikor lehet a bótba menni vagy hintázni a térre, dömperezni, rohangászni, mer az apu nem engette, hogy a lakásba rohangásszak, a Pityu se jöhetett át, unatkosztam sokat.

Annyit vótam otthol, hogy közbe kinőttek a fák levelei, meg már világos vót, ahogy fölébrettem, meg orditottak a madarak is már. Nésztük mindig az operálós törzset, hogy mit lehet meg mit nem, én legjobban a Ceci nénit szeretem benne, hasonlitt az Ibojnénihöz, ahogy mongya, hogy mossuk a kezünket, meg tornásszunk a nagyiva, meg szellőzködjünk az ablakba, minden nap mond valami okossat. Sajnos a nagyiva nem tudok tornászni az előszobába, mer meghalt szegény a tavaly, az anyu sikittott akkor, meg valami szepsziset ordibátt, hogy a kórházba kapott szepsziset, azér halt meg.

De ez régen vót, csakhogy ezér nem tudok tornászni vele, azér mondom, és, mer szeretem a Ceci nénit, szellőzködök az ablakba meg mosom a kezeimet állandóan. Azt monta az anyu, hogy majd a Ceci néni mondja meg aszt is, hogy mikor lehet menni az oviba, meg, hogy ők a dógozóba végre. De az apu monta neki, hogy aszt majd a miniszerelős bácsi mongya. Kérdeztem tőle, hogy ki az a miniszerelős bácsi, és mutatta a tévébe, hogy ő az, ilyen talpig fehérbe őtözve, mind egy ufó, úgy nézett ki. Na, gondótam, ha eszt az Ibojnéni látná, megin elájúna.

Pedig emlékszek, hogy szereti a miniszerelő bácsit, mindig róla beszét, hogy az mijen okos. Nem úgy nézett ki, inkább mind egy nagy, fehér hordó, vagy csomag. A képviselő bácsi is, aki a pöttyös labdát hoszta nekünk az oviba, meg az imakönyvet, meg evitt minket migráncsnézőbe, az is mindig a miniszerelő bácsit emlegette, de én akkor is a Ceci nénit szeretem a tévébe. Monta, hogy az anyu mossa ki a nyunyókát, de nekem nincsen ijenem, aszt se tudom, mi az a nyunyóka. Kérdesztem az aput, hogy neki van-e nyunyókája, de ojan csúnyát mondott, hogy le se merem írni.

A miniszerelő bácsit emlegette, meg az ő nyunyókáját, hogy micsinyájjon vele. Inkább montam az anyunak, hogy menyünk el a bótba, de monta, hogy most nem lehet, mer csak tíz óra van, és emlékszek, a Ceci néni is monta, hogy ijenkor nem lehet. Ki taláta eszt ki, aszt kérdesztem az anyutó, és ő is aszt monta erre is, hogy a miniszerelő bácsi. Kezdem unni már a karantémumot, meg, hogy mindent a miniszerelő bácsi mond meg, hogy mikor mehetünk a bótba, aszt is, meg, hogy nem dömperezhetek meg hintázhatok, hogy csak szellőzködhetek az ablakba, mind valami kispárna.

Nésztem a Ceci nénit a tévébe, és aszonta, hogy a gyerekekre nem is veszéjes a baj, csak arra, aki ekapja. Én meg nem kapom el, mer ügyetlen vagyok, a labda is mindig kiesik a kezembő. Úgyhogy nekiátam visittani, meg verni magam a fődhöz, hogy dömperezni akarok a téren, az anyu csitittott, az apu meg megin a miniszerelő bácsit meg az anyukáját emlegette de nagyon csunyán. Ojanokat mondott, hogy az Ibojnéni elájutt volna tőle, a Pityu szokott ijeneket beszéni, és mindig a sarokba kell mennie miatta. Az apu nem ment oda. Itta a sörét és nézett ki az ablakon, a madarak meg orditottak.

Utolsó felvonás

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma – haveroknak csak Emmi – háromszázmilliót ad a nemzeti Magyar Teátrumi Társulatnak, hogy fölvásárolhassa a Karinthy Színházat. Amikor először olvastam a hírt, hogy a teátrumosok háromszáz milláért megveszik a Karinthyt, az első kérdés az volt bennem, hogy ezeknek honnan az anyám valagából van ennyi pénzük. Hát innen, nem a tagdíjakból ezek szerint. Mert a nem nemzeti Magyar Színházi Társaságnak például ennyije nincsen, és nem is kap az Emmitől. Nekem sincsen és én sem kapok, pedig ilyen feltételekkel én is megvehetném a Karinthyt, sőt, bárki megvehetné, ha a vágyait az állam közpénzből kielégítené.

Sok aljas dolog van a világon, de ez a módszer mégis a kiemelt mocskosságok közt kap helyet, hogy miszerint a proletár pénzét odaadjuk a cimboráknak, hogy ilyképp ingyen juthassanak tulajdonhoz, és abban a tulajdonban aztán majd a proletár pénzén az ő ideológiai átnevelése zajlik majd. Mert a vétel oka ez. Hiába mondja az Emmi, hogy a színház átvételével az intézmény biztos fennmaradási körülményeit teremti meg, hogy tovább vigye a megteremtett művészi értékeket, hazudik a lelkem. Mért ne hazudna, ez a létformája. Mert ugyanis nekem, az egyszerű parasztgyereknek az jut elsőként az eszembe, mi történt volna, ha egyenesen a színház kapja a pénzt, ha inog. Így is lehetett volna menteni.

De nem, s mindebből az is következik, itt nem a színház megmentése, hanem megszerzése volt a kitűzött cél, ami – lássuk be – nem egészen ugyanaz. Ez a metódus, hogy kivéreztetjük a delikvenst, legyen az színház, újság vagy varroda, s amikor az utolsókat rúgja, fingért-húgyért fölvásároljuk, bevett gyakorlat a NER-ben. Pártunk és kormányunk most is létrehozott egy nagyon sok milliárdos alapot, ahová a NER lovagok kölcsönért járulhatnak, ha látnak valami jó, ámde a járvány miatt legyengült falatot a gazdaságban. A színház azonban egészen más, azt be is lehet záratni, ha már a miénk, mint a Népszabadságot annak idején.

Ugye, milyen egyszerűen aljas? A gazdaságban úgy is megy, hogy a NER-lovag megveszi az egységet, még szív belőle egy kis naftát, majd utána passzolja tovább felárral az államnak – lásd Mészáros erőműve –, de a színház bonyolultabb, abban nevelni lehet a népeket, hogy a bemutatott módszereknek tapsoljon, miszerint nemzeti tőke, meg ilyenek. De nézzük ezeket a teátrumosokat, akiknek Vidnyánszky az első embere, s ha ránézünk a Nemzeti Színházra, akkor látjuk, milyen sors vár a Karinthyra is, feltéve, ha meg nem unják a játékszert, s el nem dobják. Tehetik, ha az övék lesz a te pénzedből, egy garast sem veszítenek, sőt, letudnak egy nekik nem tetsző műhelyt.

Kiiktatják. Vagy a maguk képére formálják, és magyarkodnak benne. Így a járvány idején merülnek el egyre jobban a magyarságukban, a távoktatást is arra használják, hogy a televízióban ez a tanterves Takaró naponta fejtse ki az elveit arról, amit ő beemelt a tantervbe, s így kiderül az is miért tette, és hogyan gondolja. Elborzasztó a manus. Voltaképp irodalom címén hazafias nevelést folytat, bár meg kell hagyni, nem is ígért mást, de így, sűrítve letaglózza az embert, és főleg az, ha belegondol, milyen outputok lesznek az iskolákban, ha a védtelen gyerekek kapják meg ezt az agymosást. Mert én csak-csak elokádgatok rajta, ne de ők?

A NER irodalma mást sem tesz, mint a magyarságot teszi mércének – emberségről szó sincs –, ez a Takaró pátosszal a képén a magyarságról mint megrendítő erkölcsi kötelességről, felemelő szent teherről, meg ilyképp beszél. Összegezve tehát a múlt század húszas éveinek nacionalista, soviniszta, kakastollas világát idézi, azt, ami Trianonhoz vezetett, amin viszont lehet most károlyizva búsongani. Akkora szellemi trutymó ez, amiről nehéz higgadtan beszélni, és most is csak azért teszem, hogy lássuk, mire nevelik ezek a kölkeinket, és mire fogják használni a te pénzeden megszerzett Karinthy Színházat is.

Megboldogult Kerényi elvtárs mondta hatalmi székfoglalójában, hogy mindenhol ott lesznek, és tényleg ott is vannak. Megállíthatatlanul terjed a sötétség. És ami a legmókásabb az egészben, ezt az egész fekáliahalmot Orbán szabadította ránk azért, hogy négyévente megkapja az ikszet, naponta pedig a milliárdokat. És még ez is kutyafasza kár ahhoz, mint ami dúlást a cél elérése érdekében a fejekben végeznek a csinovnyikjai. Ez az ország olyan szellemi sötétség felé halad, amiből még egy esetleges hatalomváltás után sem tud kikecmeregni legalább száz évig. De mit is jajongok, ez megy itt már ezer éve.

Hypo

Tegnap reggel a jószomszéd boltban összetört egy férfi szíve. Hangosan csörömpölve hullott a koszos, kopott járólapra, és a szeme, amely alig is látszott ki a maszkja mögül, olyan nyüszítő-bánatosan csillogott, mint egy gazdáját vesztő vizsláé, és lehet, hogy előző életében az is volt. Vagy tacskó. Ezekben a maszkos időkben felértékelődik az emberek szeme, ennyi marad a személyiségükből. Meg a hangjuk, ami visít vagy kopog, lágyan árad, netán nincs is, esetleg dadog, mint a lét. És mindezek után, hogy elmeséltük az emberiség történetét, nézzük meg közös erővel, mi is történt létbéli vizslánkkal – vagy tacskónkkal – a jószomszédi boltban.

Hypót vásárolt ő két flakonnal. Mert bár Ceci néni nem mondta neki a tévén keresztül, mint életben tartó igét, hogy a kórságot azzal tartsa távol ő, de, mint régi vágású proletár, aki a külvárosi éjben nevelkedett és tanulta a létezést, úgy emlékezett, úgy ivódott belé az igazság illata és szaga, hogy a tisztaság, a kosz ellentéte tehát, és a kórság, fosás, hányás elkerülésének esszenciája a hypo, ez a csodaszer, ami annyit sem érdemelt eddig, hogy megfelelő flakont kapjon. Ilyen kiszuperált barna, hülyekék vagy szürkésfekete műanyagokban állott a polcokon mindig is, filléres ócskaság a főzött pelenkákhoz, de amióta papírba bugyolálják a kisdedek seggét, már arra se jó.

Sőt, mint flancos háziasszonyok szokásába jött, lecserélték a hypót cifra és citromszagú cloroxra, csicsás fertőtlenítőkre, így a hypo már majdnem elfeledve porosodott a polcokon. Legalul mindig, ahová olyasmiket dugnak, amik már senkinek sem kellenek, meg különben is, szaros nyolcvan-kilencven forint volt a hypo literje, és valljuk meg, kinek kell valami, ami ékességek nélkül, kiszuperálva porosodik a polc alján, kilencvenért. Mert mit érhet az, amit a vadkapitalizmusban ennyiért adnak, semmit, ha belegondolunk. Mintha nem is lenne. Így haldokolt a hypo már évtizedek óta, amikor a világot elöntötte a járvány, és maszkos népek lepték el a boltokat, utcákat meg mindent.

Csak sejteni lehet, mi történhetett, ami oda vezetett, hogy a jószomszéd boltban a vizslaszemű vásárlónak összetört a szíve, mégpedig az alábbi módon. Ott állt a kosarával, benne a két hypóval, amit a pénztároskisasszony lepittyegtetett a géppel, és a vizslaszemű elé tárta a döbbenetes végeredményt, miszerint hétszáznyolcvan. Ismerjük a nyüszítés fokait a lelkünkben, amikor úgy gondoljuk, maximum kétszáz pénzből miénk lesz a hypo, a többi sokból pedig fagyizgatunk, bambizunk, esetleg rázzuk az aprót a zsebünkben, gazdagságunk elterülő nyugalmával, amikor a pénztároskisasszony szava, miszerint hétszáznyolcvan, ezt az egész idillt apró cafatokra szaggatja.

Mijafasz, sóhajtunk fel, és a fagyi oder bambi ideája messzire száll. El a magas égbe, a végtelenbe bele, miközben a pénztároskisasszony magyarázza nyugtatón, hogy bizony, így felment az ára a napokban. De, teszi hozzá mintegy magát és a boltját is mentegetőn, hogy az árdrágító pecsétjét ő és a boltja is elkerülje: nem csak nálunk, mindenhol. S látjuk, hogy az elbeszélésben már mi vagyunk a vizslaszemű polgártárs, az ő élete a miénk, vagy mindannyiunké, mindnyájan ilyen csodálkozó kutyusok vagyunk, ahogyan az életünkön dübörög át a szürreális valóság. – Kiüssem, vagy csak egy maradjon, kérdi aztán a pénztároskisasszony, bizonyítva végtelen jóindulatát és kegyelmét.

És most elbeszélésünkben visszahelyezkedünk a szenvtelen mesélő állapotába, s onnan mutatjuk, hogy a vizslaszemű polgártárs lemondóan legyint, hogy maradjon akkor, mit tehetne mást, sóhajt, hogy a maszkja majdnem leröpül, s fizet. Talán sem ő, sem a pénztároskisasszony nem gondol ebben a pillanatban a kereslet-kínálat közgazdasági törvényszerűségére. Mert ez már nem az. Ilyen háromszáz százalékos emelkedést még ez sem igazol, hanem csupán a végtelen észérség, a Mammon imádata, ami élet-halál helyzetben, háborús időkben kivégzőosztagot ért, rögtönítélő bíróságot. De ilyet ma csak a rosszul fészbukozó kap, a hypógyártó nem.

Más, felmentő szemszögből viszont belegondolhatunk abba, ez a képtelen árdrágítás valami módon keresztényi cselekedet is. Régi időkben ugyanis, mint emlékezhetünk, a megesett cselédlányok lúgot ittak szégyenük és sorsuk elől menekülve, a mai korban ez a kegyes szer lehetne a hypo, de, ha majdnem négyszáz literje, már csak a takarékosság vagy fösvénység okán is százszor meggondolja a szégyenbe került szolga, hogy hypót szopogasson. Hanem inkább Novák elvtársnő ajtaján kopogtat, és a születendő kisdedet fölajánlja a nemzetnek. Mint kitetszik, messzire jutottunk a vizslaszemű polgártárstól, vagy csak most érkeztünk meg hozzá igazán. Ezt pedig mindenki maga döntheti el.

Színházsirató-magunksirató

Dr. Nemény András, Szombathely polgármestere tegnap bejelentette, hogy eladta az ördögnek a város mindkét színházát. Megszületett a szerződés ugyanis Fekete Péter, kultúráért felelős államtitkárral – tehát Orbán Viktorral –, hogy a kedves vezetőnek a minisztériumon keresztül jogköre lesz a kinevezésekben, vezetői megbízásokban, felmentésekben, vezetői megbízások visszavonásában, fegyelmi eljárások megindításában és a fegyelmi büntetések kiszabásában is. Orbán Viktor ezért az adófizetők pénzéből nagy kegyesen a Weöres Sándor Színháznak háromszáz-, a Mesebolt Bábszínháznak ötvenmilliót fizet évente. Ennyi volt az ára színházaink függetlenségének, és ennyit fogadtunk el – fogadott el – dr. Nemény András polgármester, hogy egy nem is olyan hosszú álom véget érjen.

Mennyit élcelődtünk azon, hogy volt olyan fideszes helyi képviselő, aki a színház próbafolyamát akarta ellenőrizni, és a repertoárt a saját képére szabni, hát, most már erre nem lesz szükség, eggyel föntebbről intézik a dolgot ugyanis. Emlékszünk Jordán Tamás újbóli kinevezésére annak idején, amikor a fideszes fiúk – élükön Eperjessel – akarták kiszórni őt a színházból, és a mostani polgármester, mint hamvas ellenzéki, háta mögött a városban Jordánért zajló tüntetéssel elérte, hogy a budapesti fideszesek ne pofázzanak bele a város színházának ügyébe. Most pedig sajtótájékoztatón jelenti be, hogy kékszegélyű kistányéron adta át nekik. Hogy itt Alföldi, Valló, Jeles és a többiek többet rendezni nem fognak, az borítékolható, hogy a szombathelyi Weöres Sándor Színház azt a rangot, amit eddig kivívott, elveszíti az szintén bizonyos.

Mint ahogyan az is, hogy ezzel a kiárusítással a WSSz NER-kompatibilis, Trianon-sirató, nagymagyarkodó, sámándobos operettszínház lesz a jövőben, épp olyan, amilyet annak idején a próbafolyamot ellenőrizni óhajtó fideszes képviselő óhajtott, s akin annak idején emiatt mennyit röhögtünk. Dr. Nemény András polgármester elkótyavetyélte a város két legfontosabb kulturális intézményét, viszont mentségére felhozható, hogy mást nem tehetett. Illetve tehetett volna, ha kerít valahonnan háromszázötven millió forintot. A városnak az iskoláihoz már nincs köze, színházaihoz sem, dr. Nemény András polgármesterként lassacskán annyit tehet csupán, hogy kinyittatja és bezáratja a játszótereket, mert a csúszdák fölött még van rendelkezési joga. Ez is valami, az önállóság illúziója legalább.

Mindemellett a sajtótájékoztatón, ahol a színházak kormányzati einstandja bejelentődött, dr. Nemény András polgármester abbéli bizalmának adott hangot, hogy a színházak kapcsán Szombathely önkormányzata és a magyar kormány közt nem lesz gond az együttműködéssel. Ha az együttműködés alatt a térdre, kutyába füttyentésnek való engedelmeskedést tekintjük, akkor biztosan nem. Ezért nem tudjuk mire vélni ezt a polgármesteri bizakodást, mintha nem ismerné, vagy nem akarná ismerni annak a hatalomnak a természetét, amellyel most szerződést kötött. Ez az a hatalom, amelyik pár hete elszedte tőle a parkolási bevételeket, s ez az, amelyik bármikor ráteheti a kezét az iparűzési adóra is, így gazdasági fenyegetéssel folytatja ideológiai térhódítását. Mert a színházak lenyúlása erről szól.

A szombathelyi polgárok pedig, akik annak idején kimentek a térre az ő direktorukért, aki Jordán volt, most nem mennek a színházukért, ami egy és ugyanaz. Amit Jordán Tamás felépített nekik az eltelt bő egy évtized alatt, a szemük előtt fog szétrohadni, mert a tegnap bejelentett szerződés erről szól. A Weöres Sándor Színház elvesztette ártatlanságát, és ehhez dr. Nemény András tartotta a gyertyát, ezen nincs mit szépíteni. Természetesen mindezek után lesznek majd az egyrészt-másrészt hangok, meg a mit tehetett volna szegény megjegyzések, amit értelmezni én nem tudok. Mert ugyanis azt látom, hogy az a forradalmi hevület, amivel a szombathelyi új többség annak idején letarolta a Fideszt, hogy egy ország szurkolt neki, mára odalett. Huss, beesett Orbán széke alá, s onnan integet, hogy megmentette a színházat. Hát, nem.

Nyunyóka és a tízparancsolat

Nyunyókát tisztítsuk gyakran, tartsuk be a tízparancsolatot, és mossunk sűrűn kezet. – Íme, hölgyeim és uraim a kásleri orvoslás és járványügy fundamentuma, de, ha belegondolunk, felépítménye is egyben, az egész, vaskos teste neki. Ha ezeket szem előtt-, és betartjuk, nem esz meg minket a Devla, és az örök élet vár mindannyiunkra. Juhhé! Mert ugyanis Ceci néni, úgy is, mint Kásler elvtárs kinyújtott karja a vészekben, tegnap értekezésében megemlékezett a kis szaros polgártársakról is, mert ezúttal az alábbi bölcsességet tudhattuk meg tőle: “A piciknél van valamiféle ragaszkodás – és itt nemcsak a cumikra gondolok -, hanem egy kis pelenkára vagy a nyunyókára, amit ő otthonról hoz és nagyon szereti. Próbáljuk meg ezeket otthon gyakran tisztítani!”

Ha mindeddig azt hittük, Ceci néni csak a hatalom áldozata, mert mintegy vállalja a mártír szerepét, és hülyének tettetve magát magára vonja a nép haragját, megvetését és sajnálkozását, hogy magasabb szintre ne érjenek el ezek az élénk érzelmek, tévedtünk. Magától, önerőből ennyire olyan, mert ezt a nyunyókát nem írták le neki, ezt a saját kútfőjéből merítette, összefoglalva tehát, ő ilyen. De milyen is, vetül elénk a dilemma, és ez az. Mert – hozzák fel védelméül Ceci néninek a megbocsátók – képzett szakember ő rengeteg papírral, akkora a szakértelme, hogy kitüremkedik a fejéből. Nos, ehhez képest nyunyóka, mint látjuk, ami azt igazolja, hogy a papírokhoz segg kell, a tudáshoz egészen más készségek, de ne merüljünk bele a pedagógia rejtelmeibe, mert mélyek azok.

Viszont tovább haladásunk előtt rendszertanilag meg kell határozunk a nyunyóka helyét a Brehmben, hogy mire gondolt a költő, midőn nyunyókát emlegetett. Mert a kis szarosoknak szokott lenni majmócájuk, medve bácsijuk, nyuszijuk, macijuk, vagy az egész állatkert becézgetve, nyunyókáról azonban hallani még nem lehetett. De biztosan Ceci néninek volt olyanja. Az úgy lehetett, hogy amikor indult sajtótájékozni, teázott tán sütivel, és neki nem Combray szállt fel a gőzökből, mint Proustnak, hanem nyunyóka. Amint Ceci néni kis szarosként fog valamit, bömböl, és valljuk meg, innen nézve a történet megható, járványügyi szempontból ellenben röhejes. Még szerencse, hogy nem nuni jutott az eszébe, de ezt nem részletezem.

A magyar egészségügy momentán a nyunyókánál tart, hogy azt az anyukák tisztogassák. Ceci néni tanácsolt már olyat, hogy az erkélyen levegőzzünk, a nagypapák a kisunokával sportoljanak az előszobában, meg számtalan fajsúlyos dolgot, ami beleillik a rendszerbe, amit Kásler sámánpüspök alkotott meg, amikor elfoglalta a magas hivatalt. Ha betartjuk a tízparancsolatot – mondta első megvilágosodásában Kásler sámánpüspök – soha nem leszünk betegek. Másodjára azt súgta neki a szentlélek, nem árt, ha az orvosok olykor kezet mosnak, és ehhez jött most a nyunyóka tisztogatása. Ez az egészség szentháromsága, az örök élet feltétele, valamint kisnyúl.

Nem tudom, érezhető-e az a mély dráma, egyenesen tragédia, ami ebből szivárog, mert lehet nyunyókán élcelődni, meg köszörülni a nyelvünket, de mégis csak a mi bőrünkre megy ki a játék, hogy ezek ilyenek. És azzal is tisztában vagyunk, hogy ki választotta őket. Meg azzal is, nincs még egy olyan ország a földön, amelynek százmilliárdért fenntartott televíziójában az ország első számú járványügyi szakembere bizonytalan identitású nyunyókák tisztogatásában látná a kór megfékezésének feltételét. Hogy a járvány nem tarolta le eddig az országot, egyáltalán nem az ő érdemük, viszont mégis ők jönnek ki belőle jól. Legyőztem ezt is – mondja majd a kedves vezető –, és gyűjti be a meg nem érdemelt szavazatokat a bávatagoktól, kezükben nyunyóka, gyomrukban ingyen krumpli.

Beléptető-lélegeztető

Portyáztak az Orbán-hordák hátrafelé nyilazva és lóhússal a nyereg alatt, s mindeközben beszereztek használhatatlan, szar lélegeztetőket. Mert, mint tegnap lehetett olvasni a sajtóban, több fővárosi és vidéki kórházba küldtek olyan gépeket, amelyek a koronavírusos betegek kezelésére egyáltalán nem alkalmasak. Ami gépet a légihíd hozott folyamatos dobpergés közepette, az stabil állapotú, fertőzéses betegségben nem szenvedő emberek légzésének könnyítésére szolgál. A hasonlóság annyi, hogy a nafta ezen is egy orrot és szájat fedő műanyag maszkon keresztül áramlik a páciensbe, de még ez is mindegy, mert a gépeken kínai nyelvű a menü, így, aki nem tud mandarinul, cseszheti.

Ez tehát olyasmi, mint a Dájcstomi beléptető rendszere, csak ebbe a mókába könnyedén bele is lehet halni, de ilyen kicsiségekre nem adunk. Emlékszünk Virág elvtársra, midőn az építkezést vezényelte: „Nincs homok??!! Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!” – Ez megfizethetetlen, minden másra ott van a MasterCard. Amiképpen azonban Virág elvtárs annak idején dirigálta a kőműveseket és a culágereket a szakértelmével, minek következtében – mint emlékezhetünk – ajtó és ablak nélküli ház épült, hasonképp Orbán elvtárs is kiadta a jelszót, miszerint nincs lélegeztető, akkor csinálunk elvtársaim, és indult is portyázni mind az összes elvtárs.

És egyenesen nyolcezer gép szerepel az ötéves tervben. Ennyi lett kijelölve járványi csúcsokkal és fennsíkokkal, hogy a nyolcezer akkor lesz meg, amikor az utolsó fertőzött magyar is meghalt vagy meggyógyult, de meglesz, ha elfehérül a szájunk, akkor is. Viszont ezek szerint ilyenek lesznek, semmire se valók, csak házibulira szórakozni, buborékot fújni, ilyenek. Vagy mennek a raktárba, mint annak idején a beléptető, és annyi felelősségre vonással is, tehát semennyivel, hogy elkúrták a magyar adófizetők pénzét, vagy ellopták. Ezek a gépek is dobozokban vannak, amelyeket lehet fényképezni a reptéren, és ezeket is bejelentheti Szijjártó elvtárs reggel, délben meg este. Ő az új Mazsola a gyerekeknek lefekvés előtt.

Máma százmillió maszk érkezett a rózsaszínű légihídon, vattacukor felhők között, jó éjszakát gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok szépeket. Meg nagyokat, mint a kedves vezető. Ő pedig olyat álmodott, hogy tábornokok meg ellentengernagyok legyenek a kórházak élén, s láthatjuk, mire vezet ez. Számol a kórházi katona, hogy egy doboz, két doboz, sok doboz, hogy viszont mi van benne, az másodlagos. A kedves beteg ott szomjúhozza a zoxigént, aztán úgy jár, mint a varázshegyi szereplők, akik szlopálták Behrens udvari tanácsos szerint a palackokat, egyiket a másik után, és mégis meghaltak Hans Castorp ámuló szemei előtt. Egy regény lett az életünk is.

A királyhű médiában a diadalmak közt egy szó sem esett és esik arról, hogy elbaszták ezt (is), abban ezekben a napokban az szerepel, hogy Szijjártó két esti mese közt móresre tanítja a vikingeket, Varga igazságügyes pedig szólni akar a távoli Brüsszelben, de nem engedik neki. Mindehhez Karácsony a desszert, hogy gyilkolja az öregeket, valamint Soros, és kezdenek visszakúszni a köznapokba a migránsok, akik épp kétszázezren állnak a határon, fejükön turbán, foguk közt keresztény kisdedek, és áll a farkuk Bakondi szerint. Viszont megnyugodhatunk, a pár hétig üresen álló kórházi ágyakra lassacskán visszaengedik a még életben lévő betegeket, ami intézkedéshalmazt egy kommentelő így értékelt: „lófasz ez, nem kormányzás”.

A bájos és indulatos kommentelőnek igaza van, eddig is tudtuk, hogy egy nagy lószerszám az egész, azzal a Magyar Bálint kijelentéssel megfejelve, amit a Klubrádióban tárt a hallgatóság elé, miszerint „Orbán Viktor egy bűnszervezet révén uralja az államot”, és még azt is hozzátette, hogy ezért nevezte ezt már korábban is maffiaállamnak. Mint kitetszik, a lélegeztetőgépek esete is ezt mutatja, mert ezen a bolton, ezen a portyázáson valaki jóbarát gazdagodik, hogy viszont a jámbor betegek mindettől még megfulladnak, azt ki nem szarja le. Míg viszont a Dájcstomi beléptetői csak szimpla lopás volt, ebbe meg emberek halnak bele. És az a nagy kérdés, vajh, mit szól mindehhez Polt Péter. Biztosan megint elakad a szava.

Kele bácsi

Negyedével csökkent a magyarországi fehérgólya-állomány, négyezer pár érkezhetett a tavasszal, ami egy kisváros csupán, vagy egy nagyobb falu. Minek is jönnének ide, ugye, hiszen annak ellenére, hogy ilyen nagymagyar szimbólumok, mégsincs szavazati joguk, holott van bejelentett lakcímük. A fiatalabbak, akik családot alapítanának, nem kapnak CSOK-ot, az öregebbeknek sem jár egy zsák béka még négyévente sem, néhány helyen lemigránsozzák őket, volt, akit meg is ettek ahelyett, hogy gyógyítgatták volna mint magyar gyerekek a hülye nótában. Gilice ám az anyjuk valaga, még jó, hogy nem Cilike, vagy egyenesen Rogánné, ugye.

Régebben jó volt, nem vonták kétségbe a magyarságukat, a bő gatyás emberek örültek nekik, ahogyan tavasszal megérkeztek, és egyáltalán nem firtatták, merre jártak előtte, itt otthon lehettek feltételek és hátsó gondolatok nélkül. Látták, hogy nem géppel szálltak fölébe, bólintottak, lehetett a tehenekkel bóklászni az ingoványos réten, bandázni a tóparton, nótázni a kéményeken. Mostanában meg azzal riogatnak a fecskekomák, hogy ez a hely az ördög tanyája, itt leverik a fészküket, eltapossák a kicsinyeiket. Ilyeneket hallva az ifjabb gólyák persze, hogy el sem indulnak, vagy, ha útra kelnek, Vereckénél elfordulnak vidámabb tájak felé az új időknek új dalaival.

Az öregebbek, mint Kele is, elmesélték a tátott csőrű ifjaknak, régebben nem vonták kétségbe a magyarságukat, nem kellett egymás talpára lépniük, büszkén búslakodniuk Trianon miatt, senki nem kérdezte, mit olvasnak, azt sem, milyen istenhez imádkoznak, és imádkoznak-e egyáltalán. Azt mesélte Kele bácsi, vannak már sokkal jobb helyek is a világban, mindenki döntse el, hová röpül, ő a maga részéről kénytelen vissza, ugyanis az asszonyt ott hagyta az ősszel, mert beteg volt a szárnya, reméli, életben van még. Így maradoztak el a fiatalabb gólyák, ahogy meglátták a hosszan elhúzódó kerítést a magasból, ahogyan ott kanyargott, tudták, hogy eddig és ne tovább.

Azok, akik már évek óta nem ide jöttek tavasszal, lassan el is felejtettek magyarul, törve kelepelték a magyart, a fiókáik pedig már egyáltalán nem beszélték a nyelvet, bár akarták az öregek, de nem is igazán. Megfakult fényképeket nézegettek a családi albumban, a nagyszülőket, déd-, ük-, és Hans Castorp módján ük-ük-ük apákat meg anyákat, ahogyan valami kilenclukú híddal a háttérben büszkén néznek a lencsébe, fejükön kalap, szárnyaikkal pedig markolják a híres, mélytorkú edényüket, amivel a rókát úgy megszívatták. De ki tudja mi az igaz ebből a családi legendáriumból, mi nem, egyáltalán ki tud már akármit is?

Ilyen melankolikusak voltak a hazájukat vesztett gólyák olykor, de a gyerekek nem törődtek velük. Ők már úgy repkedtek a világban, mintha az volna a legtermészetesebb dolog, ráböktek a csőrükkel csukott szemmel egy pontra a földgömbön, s már indultak, is, csak előtte gyorsan megmosták a hajukat. Aztán az ősszel mindenféle rasztafrizurával, oldalukon fekete gólyákkal tértek vissza, szürke fiókákkal meg pepitákkal, hogy az öregebbek már egyáltalán nem értették sem őket, sem a világot. Nézegették a fényképeiket meg sóhajtoztak, mígnem Kele bácsi meg nem unta az egész töketlenkedést, és egy tavaszon az élükre állt.

Vitte őket vissza, röpült a sor elején, hogy elviszi ezt a nyugdíjas bandát vágyakozásuk terepére és honába, csak fogják már be végre a csőrüket. Hosszan utaztak, folyók kanyarogtak alattuk meg hegyek hullámzottak, itt-ott légvédelmi ágyúval tüzeltek rájuk, másutt sörétes puskával, s amikor először süvített el közöttük egy csúzliból kilőtt kavics, Kele bácsi azt mondta, na, itthon vagyunk. Leszállt a kis társaság egy tó partján, hogy körülnézzen az őshazában, a fakult fényképek helyén, de alig is fújtak egyet, amikor egy csapat rohant feléjük egyenes kaszákkal ordítva, hogy migráncs. Na, húzzunk innen a picsába, adta ki az ukázt Kele bácsi, és úgy elrepültek, hogy vissza se néztek soha többé.

Rebben a szeme vajon?

Nem rebben neki. Mármint Varga igazságügyis labdaemelgetőnek, ha emlékszünk még arra a népi mondásra, amely a hazugsággal élőket, akik orcátlanul, mindenféle lelki zavarok nélkül lódítottak, ezzel illette: a szeme sem rebben. Varga igazságügyisnek ebben a kontextusban szempillája sincsen. Mint Sartre „Zárt tárgyalás” című alapvetésében, amelyben a szereplők nem tudnak pislogni, igaz, a pokolban élnek, viszont a pokol a többiek. Nehéz ügy ez, nagy mókamester volt ez a Jean-Paul, de nézzük, mi miben élünk, és az az, hogy a fideszisták eredendően pszichopaták lehetnek, mert csak ez a fajta képes testi tünetek nélkül hazudni, pláne ilyen mennyiségben.

No most, Varga igazságügyis vagy pénzért teszi, amit tesz, vagy meggyőződésből, a végeredményt tekintve mindegy, viszont egyik szomorúbb a másiknál. Ezúttal az Európai Bizottság egyik alelnökétől, bizonyos Vera Jourovától védte meg a gazdáját és a rendszert a Facebookon, tehát a bávatag hívők számára csakis, ahogyan minden színjáték nekik szól. Emlékezhetünk, a kedves vezető kedvenc lapjai hogyan tálalták, miszerint na, ugyehogy ugye, azaz és tehát ez a Vera Jourova nem talál semmi kivetnivalót a fasiszta felhatalmazási törvényben. Viszont tegnapra kiderült, hogy Orbán kedvenc lapjainak slapajai ezt az állítást az ujjukból szopták, vagy épp a kedves vezető diktálta nekik.

Ki tudhatja? Mindenesetre ez a Jourova, aki eddig nemzeti hős volt Orbán kedvenc lapjaiban, mint aki tisztán lát, s megvédi az ő atyuskájukat a sorosistáktól, interjút adott a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak, amelyben nem átallott olyat nyilatkozni, hogy hiába sulykolja azt a magyar kormány, ő egyszer sem mondott olyat, hogy a magyar felhatalmazási törvény nem ütközik a közösségi jogba. Ilyenkor, amikor kap az ember egy nagy maflást, akkor befogja a pofáját, ha nagyon fáj neki, akkor mentegetőzik, hogy nem is úgy gondolta, félreértés történt vagy ilyenek. Ahogyan diplomáciában szokás volt a fideszistákig, náluk azonban nincsenek ilyen haszontalan formaságok.

Mivelhogy Varga igazságügyis labdaemelgető eltátotta a száját, és nekilátott okádni, hogy sárgarépa is jutott bele. Vera Jourova alelnök minden már, csak nem népünk és a kedves vezető nagy barátja, de elsősorban azért, mert a sorosisták módosították a tudatát, Vera Jourova egyenesen Coca-Cola mámorban fetreng, akárha imperialista fiatalok a békeharcok idejében. „Már mentegetőzik” mondta róla Varga igazságügyis lesajnálóan, „már fenyegetőzik” tette még hozzá, mert elvitte a liberális fősodor. Mindebben az a szép, hogy mostanában minden jóérzésű, konzervatívot elkap a liberális kórság, egy nagy liberális óceán a világ, és a közepén ringatózik a Fidesz fasiszta csónakja.

Ez a létállapot. Visszatérve azonban az elfajzott Jourova vs Varga igazságügyis csörtéhez, a labdaemelgető még azt is tudatta a Facebookon a hívekkel, hogy hallatlan az a metódus az igazság kiderítésére, amit az alelnök folytat, miszerint kapcsolatot tart magyar emberekkel, újságírókkal, civilekkel ahelyett, hogy beérné azzal, amit ő meg a Fidesz elétár. Ez a filozófiai a priori és posteriori dichotómiája, de, ha ilyenekkel operálok, akkor a fideszista azt mondja, hogy beszéljek magyarul, különben beveri a pofámat. Különben is, de ez most mellékszál, lényegesebb, hogy a Facebookon még azt is megtudják a hívek a sajtószabadság idilli magyar állapotáról, hogy senki ne pofázzon, mert vannak még nem leigázott lapok.

Tudvalévő, hogy ez böki a csőrét a fideszistáknak, de takarónak épp megfelelnek. Lehet mutogatni rájuk, miszerint na, ugye, ahogyan az országgyűlésre és a választásokra is, hogy vannak, a minőségükről viszont szó sem esik. Amit Varga igazságügyis labdaemelgető összedelirál itt igazi vagy tettetett felháborodásában, az minősített eset, de mit is várhatna az ember egy olyantól, aki szerint Kövér hímsoviniszta kirohanásai a nők megbecsülésének ékes bizonyítékai. Varga igazságügyis még a saját nemébe is belerúg, amiből kitetszik, tudata már annyira meghasadt, hogy két kategória létezik benne: a mi, és az összes többiek. Mondom, kis fasiszta csolnak a liberális világóceánban. Szar ügy. Neki.