Orbánbasi identitása

Orbán Viktor Mihály Csányi barátjának gépén – ahogy harminc éve is mindig – a messzi és egzotikus Indonéziába utazott elvtársakkal találkozni. A mi pénzünkön utazott párt, és nem is miniszterelnökként, ahogy harminc éve is mindig. Megértjük, hogy oda húzza a szíve, ha Európában már büdös, sőt, a kereszténydemokraták közt is szaga van, így hát a Centrista Demokrata Internacionálé – amelynek alelnöke, tudta ezt valaki? – kebelébe tért meg levegőt rontani. A mi pénzünkön.

Ez a kisebbik baj és gond, viszont azért utazott oda, hogy iszlám valagat nyaljon, s közben vagy tán épp emiatt hülyeségeket beszéljen. Szó szerint ezt: „Nagyon tanulságos és érdekes, hogy egy olyan iszlám mozgalom, mint az önöké, hogy jeleníti meg magát a politikai színtéren. Számomra ebből két kérdés következik: milyen lesz a kereszténység jövője és milyen az iszlámé. Tudunk-e úgy egymás mellett élni, ahogy régen, ami kiválóan működött”.

Ezt a helyi Nemzeti Ébredés Pártja kapcsán mondta, amelyről mindjárt beszélgetünk. Viszont ne lépjünk túl egy kézlegyintéssel az előző idézett szövegen, hanem vegyük ki belőle, amit az iszlámról mondott, hogy „Tudunk-e úgy egymás mellett élni, ahogyan régen, ami kiválóan működött.” Kérdezzük meg, olvasta-e a kedves vezető az Egri csillagokat, a busójáráson kívül hallott-e Mohácsról, s tudja-e, hogy miért harangoznak délben. Persze, hogy tudja, annyira nem hülye a kedves vezető.

Csupáncsak aljasan össze-vissza beszél, mert a Nemzeti Ébredés Pártjában nem az iszlámot látja, hanem a saját autokrata testvérét, ami fontosabb a hitbéli elköteleződésnél. Csak akkor itthon ne védjük a szánkókat adventkor a libsiktől, akik a fő ellenség, nagyobb, mint az iszlám, ha már hozzájuk menekül a szabadság fuvallata elől. Ezt sem én találtam ki, hanem Orbán Viktor Mihály panaszkodott muszlim testvéreinek, így:

„Az önazonosság megőrzésére nehéz dolgunk van Európában. Európában az a fő kérdés, hogy miképpen tudjuk megőrizni nemzeti és keresztény identitásunkat egy olyan időszakban, amikor az úgynevezett európai haladó, liberális politikai erők megpróbálnak nyomást gyakorolni ránk. Megpróbálják átvezetni a társadalmakat egy olyan korszakba, amelyet ők posztkeresztény, posztnemzeti kornak neveznek.”
– Mondja ezt a muszlimoknak, miközben Európa iszlamizálódásától retteg az egész csürhéjével. Állítólag.

A Nemzeti Ébredés Pártja – Partai Kebangkitan Bangsa (PKB), amelynek most valami ismeretlen okból a valagát nyalja, 1998-ban alakult, szoros személyi, szervezeti és ideológiai folytonosságot mutat a tradicionalista muszlimok szervezetével, a Nahdlatul Ulamával. Amelyik az iszlám köztársaságban hitt, és a saria híve volt. Nekik mondja Orbán Viktor Mihály, hogy „az ember számára a legfontosabb az identitása, és mi ragaszkodunk nemzeti és vallásos identitásunkhoz”.

Énnekem tök mindegy, hogy miket delirál össze a messzi távolban, de a tulokkeresztény haverjai megkérdezhetnék azért tőle, vagy, ha őket sem érdekli, akkor mondják azt. Hogy de jó, ha Orbán Viktor Mihály a pofánkba köp. Én viszont ezek után annyit csöndesen fölvetnék, hogy miféle identitásról beszél ez a manus és miféle vallásról, sőt, hovatovább azt a kérdést is föltehetnénk neki, tudj-e mi az a vallás, kereszténység és iszlám, mert nem úgy tűnik.

Hogy meddig lehet következmények nélkül ökörségeket beszélni, és mit szól a keresztényüldözési államtitkárság ahhoz, hogy a főnökük olyan országban parádézik, beszél vallásos identitásról, ahol üldözik a keresztényeket, olyan országban nyalja a muszlimok valagát. Mivelhogy az origo nevű házilapja egy évvel ezelőtt meggondolatlan volt, nem tudhatta, hogy a főnök majd odaröpül magángépen, és épp Indonéziát hozza fel (az origo) elrettentő keresztényüldözési mintaként.

„Január 13-án az indonéziai Medan városában helyi muszlimok egy olyan épület előtt gyűltek össze, amit keresztények használtak. Később behatoltak az épületbe, és sikerült elérniük, hogy ne tartsanak ott istentisztelet. A helyi keresztény közösség érthető módon felháborodott az eset miatt, és teljes joggal annak az érzésnek adtak hangot, hogy már saját országukban is megfélemlítik őket, miközben az állami hatóságok tétlenül szemlélik a támadáso
kat.”

Ilyeneket irkált az origo, hogy az emberben vágyak támadnak, bárcsak egymással beszélnék meg, miket hazudoznak. Ha meg Semjén lennék meg KDNP, megkérdezném a haveromat, mi volt ez a turné, miket pofázott ott össze-vissza, szembe menve az egész addigi eszmerendszerrel, ami alapján itt sorosozik, bevándorláspártizik meg keresztény kultúrázik. Először a kipcsakok, most meg ez, tudjuk, hogy a manus a jó édesanyját is eladja a hatalomért.

Ez az identitása, semmi egyéb, de valami méltóság lehetne a haverjaiban, hogy leállítják. Ha meg nem, mert így is jó, mint ahogyan a jelek szerint tényleg az, akkor ennek minden következményét is viselni méltóztassanak közösen, ahogyan momentán a fényben is együtt feredőznek. Lezárva az elmélkedést és összegezve az elhangzottakat szögezzük le és jól jegyezzük meg, hogy Orbán Viktor Mihály elkezdte a kacérkodást a fundamentalista iszlámmal. 2020. január 24-én, reggel. Hideg, szeles időben.

Velocipéd

Amióta az orbántévéből tudjuk, életünk alakulása azon múlik, hogy a főpolgármester mivel megy a Kunigunda utcába – mért nem biciklivel, mért nem –, a sarki oviban is meghasonlottak a középső csoportban, hogy mi legyen a műanyag lökködős motorokkal, és pláne a pedálos dömperekkel. A kis Jenő, akinek az apukája már egyszer látta magát Németh Szilárdot is, és azóta velőspacalon tartja a gyereket meg lőleckéket ad neki, szóval a kis Jenő kijelentette, hogy ő ezekre föl nem ül, háromkerekű biciklit követelt, verte a földhöz magát és visított a sarokban.

Mária néni, az óvónő meghasonlott, ott álltak a motorok, dömperek egymásra hányva a sarokban, háromkerekű bicikli meg nem volt egy sem, mert a képviselő elvtárs csak pöttyös labdákat hozott minden alkalommal, meg misekönyveket. Állt a bál az oviban de az egész lakótelepen is, mert Bakondi elvtárs mondta szintén az orbántévében, hogy a migráncsok meg létrán járnak, alagutakon, uszadékfán lebegnek a szent magyar anyaföldre, és irgalom anyja ne hagyj el, környezetszennyező kamionok sötétjében utaznak az ígéret földjére, ami a nyócker, és pláne a szabolcsi tanyavilág.

És most látták csak, most fedezte fel mind az egész lakótelep, hogy migráncsok jártak a játszótéren is, a libikókát – amelyet képviselő elvtárs kegyelméből tízmillióból építettek – szóval a libikókát körülölelő óvó katrocot is megrongálták titokzatos lények. Alagutakat fúrtak alatta, hogy bejussanak a szent libikókához, amit ökumenikusan áldottak meg, ott volt az összes orbáni egyház képviselője, a nyugdíjasotthon lakói pedig a nélküledet énekelték. Csak Karcsi bácsi kapott egy maflást, mert nem állt fel a tolószékből. Kiesett a protkója, de büntetésül nem kapta vissza, azóta szívószállal eszi a kiflit.

Szóval valakik alagutakat ástak a libikóka felé, a párt hajtóvadászatot indított, keresték a nagyfarkú turbánost, Irma néni odaült egy padra, hátha elkapja egy menetre az idegen. De aztán az éjjelátó kamerák, a drónok és a kivezényelt polgárőrség, tűzoltóság, rendőrség és a helyi lőegylet közösen megállapították, hogy csak Buksi volt az, a korcs kutya, mert azt hitte a protkóra, hogy velőscsont. Irma néni csalódott bizsergést érzett az ágyékában, Buksit beíratták hittanra, és tíz héten át kellett ministrálnia a kultúrházban, amit József atya felszentelt, azóta csak suttogva beszélnek a száz méteres körzetében az emberek.

Előre a bicikli felé, adta ki a jelszót a párt, s bár a körzeti Fidesz iroda vezetője egy bazi nagy SUV-val közlekedett, elmagyarázta, ez azért van így, hogy megmutassa, hogyan nem szabad, mi a nem helyes, s amikor Karcsi bácsi a protkó nélküli tátott szájával kifigyelte, meglátta egy ajtónyitáskor, hogy még neccharisnyás kurvák is utaznak a bazi nagy autóban, akkor az irodavezető elmagyarázta neki, hogy ott térítik meg őket, terelik a pártnak tetsző élet felé, különben meg, ha eljár az a fogatlan szája, kiszúrja a tolószéke kerekét, és legközelebb nem kap kampánykrumplit.

Karcsi bácsi kussolt tehát, a kurvák vihogtak, de a bicikli gondja még mindig nem oldódott meg a telepen, plébános úr is erről prédikált, hogyha az alkalmatlan főpolgármester autóval jár, még ha villanyos is, akkor mimagyarok biciklivel csakis, vagy rollerrel még megengedőleg. Így történt, hogy másnap megjelent a telepen egy alak valamin, elől bazi nagy, hátul alig kerekekkel. Miska bácsi volt, aki a levelesládájából vette elő, leporolta, és büszkén imbolygott a magasban, akár valami légtornász, és meglátta ezt a kis Jenő az oviból.

Vágtatott felé ledöntötte, hogy Miska bácsi csak úgy nyekkent, másnap pedig megjelent a helyi sajtóban, hogy a migráncsok már biciklinek álcázott tákolmánnyal próbálnak elvegyülni, de hülyék, a különféle kerekek lebuktatják őket, ezekkel biztosan repülni is lehet a kerítés fölött. S amíg Miska bácsi a saját hugyában fetrengett a sürgősségin, mert eltörött a karja, de két napja rá sem néztek, a pártirodán vizsgálták a különös járművet, amilyet még sosem láttak, s megállapították, íme, a bizonyság, hogy a Szíriuszról jöttünk, mert ez csak onnan származhat, s nem máshonnan.

Orbán természetben fizet

Azon már elmélkedtem egyszer, hogy a jogász Orbán látszólag nem tudja, mi a különbség munkabér és kártérítés között, s ezzel hogyan játszik Gyöngyöspata kapcsán. De maradjunk annyiban, hogy a kedves vezető nettó uszítást végzett csupán, ahogyan jó fasisztához illik. Ám itt meg is állunk egy szóra, mert a közvélekedésben megy a hümmögés, hogy nem fasiszta ő, csak autokrata, egy kicsit odahagyta a liberalizmust, meg ilyenek. Ha igazán belegondolunk, és valami érthetetlen szemérem miatt nem akarunk egyfolytában mellébeszélni, akkor azt kell tudomásul vennünk, hogy aki fasiszta dolgokat beszél, ilyeneket cselekszik, az nem csak annak látszik, hanem az is.

Nem kell szépíteni, hanem nevén kell nevezni a dolgokat. Hogy mindenki értse és le ne tagadhassa, sok más mellett használjuk Umberto Eco kritériumait, mert ez a legegyszerűbb és legkönnyebben felfogható. Eco bácsi jelölte meg a fasizmus pilléreiként a tömegmanipulációt, a vezérkultuszt, az idegenellenességet, a nacionalizmust, a hatalomkoncentrációt, az igazságszolgáltatás és a sajtó központi irányítását, valamint a tudományok megvetését. Ezek után tessenek körülnézni kies hazánkban, és lehajtani a busa fejeket. Léteznek Ecoénál bőségesebb feltételeket tartalmazó meghatározások, meg lehet nyugodni, vezérünk azoknak is megfelel.

Csak, hogy lássuk, hol is élünk. De, hogy még egyszer előveszem a témát, annak egy oka van, hogy következetlenségen értem a kedves vezetőt – bár ez nem egy vaszisztdasz, és nevezhetjük nettó hazugságoknak is mindenkori szavait –, de ez a mostani tömény hülyeség, és nem értem, más még miért nem mázolta a képibe. Mint emlékezhetünk, a kedves vezető azon visítozott, mint a vett malac, hogy a gyöngyöspatai romák munka nélkül kapnak pénzt, ami hallatlan. (A bér és kártérítés dichotómiát már megbeszéltük) Aztán utána, és azóta is az a vezéreszme, hogy mindent, csak pénzt nem, most épp a természetbeni juttatásnál tartunk.

Ez, ha nem lenne végtelenül gyalázatos és lehangoló, még szórakoztatóan is alakulhatna, hogy a millióikat hogyan váltják át féldisznóra, zsák krumplira, kukoricára vagy az anyám valagára, amit ezek szerint megérdemelnek a romák, csak a casht nem. Érdekes egy idea, és egyben mutatja a kedves vezető közgazdasági ismereteit, miszerint az árunak, amit ő természetben adna pénz helyett, ezek szerint nincs ára vagy értéke, pénzbe az nem kerül, csak úgy van, vagy nem tudom hogyan képzeli azon az átlátszóan aljas szándékon kívül, hogy a romákat mindenképpen meg kell szívatni. Föltehető lenne az a kérdés is, jár-e boltba, s tudja-e, hogy a farhát pénzbe kerül, azért adják a nyugdíjasnak.

Mert ilyen gazdasági világszemlélettel, miszerint a krumpli oké, a kp. nem, s egyik a másiknak nem megfeleltethető, nagyon hamar az összeomlás szélén találhatjuk magunkat. De innen lesz érthető, hogy a nyugdíjasok is mindenféle utalványokat kapnak, bözsi, rezsi, mert lehet, az a meggyőződése, hogy az nem kerül pénzbe. Vagy én nem tudom, hogyan látja ezt a világot a véreres szemeivel. Ennyire tán nem ostoba, csupáncsak ennyire aljas, az lesz a megoldás, és ezzel megint ott vagyunk, mint évtizedek óta egyfolytában, most már megfejelve azzal a teherrel is, hogy bírósági ítéletet nem hajt végre.

Mert voltaképp az egész alkudozás erről szól. De az egy másik dolgozat tárgya lesz, ahogyan leföstöm az életutat, midőn a parasztgyerek fasiszta diktátorrá válik, hogy ismét csak tényszerűen beszéljünk a szétcseszett életünkről. Ám, hogy a gyászos hangulatot oldjam valamelyest ezen a borongós napon, tessenek elképzelni a kedves vezetőt, amint természetben fizet, ahogyan ez a csereüzlet pornófilmek kiinduló helyzete, és a végén ott áll előttünk Borkai maga. Vagy képzeljük el szintén a kedves vezetőt, amint a taxiban szintén így egyenlíti ki a számlát, és busa feje eltűnik a sofőr ölében. Ha ez a kép megvan, mindjárt vidámabban indul a napunk.

Erősödő igények

Megnyugtató az a tudat, hogy a kedves vezető szíve népével együtt dobban, és az agya is egy ütemre jár vele. Így, miként azt az ő hírirodája tudatta, erősödik az igény a házi pálinkára, s hogy ez ekként megjelent szerte a nyomdaipari termékekben, bizonyságot nyert, hogy a jódógos, jómunkásemberek sóhaja, sőt, imája meghallgatásra talált, ihatnak ezután is. Sőt, a kedves vezető a kockás ingjében maga dönti ki a demizsonból a kerítésszaggatót, még emberesebben pedig maga gyűjti a cefrének valót. Bár, ez talán fölösleges is, magyar ember a szaros ólajtóból is tud pálinkát főzni, mint az tudvalévő.

A pálinka fontos népélelmezési cikk, gyógyszer és altató, fájdalomcsillapító és búfelejtő. Ha rohad az ember foga s emiatt lüktet, leöblítjük, s kész a kúra. Ha ordít a friss szaporulatú magyar csecsemő, cumiját belémártjuk az isteni nedűbe, szájába gyömjük, s már alszik is, fél litertől a világ összes fáradtságát kipihenjük, ezen kívül a pálinka eleven alkotó erő, mint ismeretes. Tudjuk a népi igazságot ugyanis, miszerint a fröccstől hülye gondolatai támadnak az embernek, a pálinkától pedig meg is csinálja azokat. Például macsétével kiirtja a családját, fölgyújtja a pajtát vagy szíven lövi magát a vadászpuskájával, ilyenek.

A pálinka migráncsriasztó készség is, igaz muszlimok ilyennek a szagától is menekülnek, kombinálva disznóöléssel és szaros gumicsizmával a kerítésnél toporgó százezreket egy életre elriasztja, hogy már busókra sem lesz szükség ott. Mindeme áldásokat hordozza magában ez az ital. Hogy fölrobban tőle az ember mája, szétrohad a hasnyálmirigye és lekonyul a füle, az nem baj, egy ima segít a bajon, ha meg nem, csak a nyugdíjrendszerrel tesz jót az elhunyt, egy gonddal kevesebb, őt nem kell pátyolgatni az út szélén, tépelődni azon, otthagyjuk-e vagy magunkkal vigyük a csatába.

A pálinkafőzés összehozza a családot, közösségi program. Ha imádkozunk, hogy a készség föl ne robbanjon, maga a mise, a réztől kék első főzet egyenesen Krisztus vére vagy egy ufonautáé, az attól függ, mennyit kóstolgattuk kiskanálból, miután meggyújtottuk azt ellenőrizve, mennyire szaggatja a kerítést, lukasztja-e a gyomrot, oldja-e a fémet, és más cukiságok. Mindezeket belátva könyvelhetjük el, hogy a kedves vezető érti az idők és a nép szavát, s hogyan lehetne ez másként, hiszen ő maga is vagyontalan jódógos, jómunkás kisember, a nép egyszerű fia.

Más megközelítésben a pálinka erősen addiktív és pszichogén kábítószer, s ha valaki ennyire szívén viseli a sorsát, odafigyel arra, hogy az alattvalók bőséggel fogyaszthassák, akkor nehezen érthető és értelmezhető az a vallásos buzgalom, amellyel a mariskát üldözi, egy tő vadkender miatt tömlöcbe veti az embert. De ezzel ott lennénk a sehová sem vezető vita közepében, hogy melyik méreg a jobb, ám ebbe nem mennék bele. Felőlem mindenki attól tép be, amitől csak akar, és vagy mindegyiket üldözzük vagy egyiket sem, de ez már ontológiai gond.

Sokkal inkább arra lennék kíváncsi ebben a kontextusban, hogyha a kedves vezető ennyire tisztán látja és nyilvántartja a pálinka vedelésére vonatkozó lakossági igényeket, akkor bizonyára van tudomása másfajta óhajokról is, amelyek a magyarokban felbuzognak. Nem sorolom, mert nem jutok a végére (lakhatás, tanulhatás, egészséghez való jog, európai fizetség meg a többi), de elég volna egyre figyelni, amely mind közül a leghangosabb, a többség listájának első helyén szerepel, s mint ilyen, nemzeti programnak és kívánságnak is nevezhető, jelesül, hogy ő maga takarodna a francba.

Ebben elég széles körű konszenzus mutatkozik, egyre erősödik rá az igény, sokkal jobban, mint a házi pálinkára, ezt azonban nem tudja vagy nem akarja meghallani. Az a cuki kurvaság azonban, hogy mint tudjuk, a pálinkától egészen elképesztő dolgokra tudja ragadtatni magát az ember, az agya elkezd kiszámíthatatlanul működni, így soha nem tudható, a gumicsizmás zombitömeg mikor indul meg a vár és az erkély ellen. Persze sosem fog, csak ez is benne van a lehetséges kimenetelekben, mert Sheldontól tudjuk, hogy az ember determinisztikus lény, de mégis van szabad akarata. Ám ez már teológia, ha már keresztények vagyunk.

Elfognak és felkötnek

Az orbáni televízió közvetítette az év sportolója díjátadó gálát a nemzet színházából, ami maga volt a megtestesült gyönyör. Főleg, amikor a műsor vezetője felszólította a publikumot, hogy álljanak fel, a süllyeszthető színpad pedig megemelkedett, és rajta állottak az 1964-es tokiói olimpia magyar versenyzői. Ki tolószékben, ki járókerettel, sok szegény öregember, akikből kirakati bábut csinált Orbán. Szóval, emelkedtek fölfelé a jupiterlámpák fényibe, s mindeközben oldalvást énekelte a Nélküled című friss, ropogós himnuszt egy lepusztult rocker, aki úgy nézett ki, mintha indulna Orbánnal szelfizni.

Ehhöz képest tegnap valami Potápi Árpád János, állítólag államtitkár, arról hablatyolt a magyar kultúra napja alkalmából, hogy „a Himnusz identitásunk és kultúránk legmeghatározóbb eleme, ezen a napon azonban nemcsak egy kiválóan megírt és csodálatosan megkomponált, az összmagyarság szívét összekötő művet, hanem a nemzet évezredes történelmét és keresztény hitét is ünnepeljük.” Örömteli, hogy Potápi államtitkár – de tényleg, mennyi van ezekből? – ilyen otthonos a kompozícióban, és megingathatatlan verstani ismeretei is vannak, sőt, ezeket meg is osztja velünk, arra nem méltó barmokkal.

Kölcsey maga nem sokra tartotta ezt a versét, amikor erre a depressziós korszakára visszaemlékezett, említést sem tett róla, mint kiemelkedő vagy jól sikerült írásról, hanem inkább például a „Hervadsz, hervadsz szerelem rózsája” címűt emelte ki, mint amire büszke lenne. De ilyeneket meg leginkább Szemere Pálhoz írt, mert viszonya hozzá a szentimentálisnál is több volt. Bayer Zsóti meg a haverjai buzinak mondanák a koszorús költőt, de már meg is halt, meg a magánügye is, csak a Fidesz meg ne tudja, mert meghasonlik, hogy nem lesz mire zokogni a futballmeccsek előtt.

Amúgy pedig, ha a Nemzeti Színház akkori igazgatója nem találja ki, hogy a Gotterhalte vagy a God save the King mintájára a magyaroknak is legyen néphimnusza, s nem ajánl fel húsz aranyat, hogy ének és zenekarra téve írjanak a zeneszerzők népmelódiát, ma nem lenne mitől állva pisálni. Egyébként pedig nem is a Himnuszra gondolt először a direktor, amikor kiírta a pályázatot, csak a csillagok sajátos együttállása okozta, hogy így alakult a dolog. Félreértés ne essék, nekem nem a Himnusszal van bajom, hanem a Fidesszel, ami bűnbanda a lihegésével lassan megkokárdázza ezt is.

Ismerjük az ehhez való ambivalens viszonyunkat, ami akkor alakult ki, amikor Orbán kisajátította a kelléket, s így van ezzel ez a szerencsétlen Nélküled című giccs is, ami ellett volna magában részeg dalocskának, most viszont már okádik tőle az ember. Amihöz ezek hozzáérnek, ami csak megsúrolódik is általuk, romlásnak indul, a Himnusz is nekiiramodott a dicstelen útnak, hogy ilyen Potápik vonják be a nyálas pátoszukkal. Szent szánkó lesz ebből a versből is, ahogy az orrunk előtt zuhan le az anyaföldre, különben is, az ember ambivalensen viszonyul a felkenésekhez, ha nem megvezetett organizmus.

Ahogy teleszórják az országot keresztekkel, megszentelik a Balatont, s ahogy fújnak a böjti szelek a seggük lukából is. Ez nem kereszténység, ez cirkusz, a Nélküled nem himnusz, a Himnusz nem ima, s főként nem nemzeti kultúránk legmeghatározóbb eleme – ahogy Potápi elképzeli –, hanem csak egy vers a meglehetősen széles kínálatból. De templommá vált abban a fals értelemben, hogy mikor a pap megszentel egy pajtát, utána keresztet vetve és reszketve lehet abba belépni csak, mondván, az Isten háza. Így teszik nevetségessé az életet a totemek és tabuk, meg a Fidesz.

És egyben gyalázatossá is persze. Irodalomban, színházban meg minden egyébben a horgerantalizmus a mérvadó, a Tiszta szívvel ma ugyanúgy átkozott, mint száz éve, persze a manusok is ugyanazok, csak van okostelefonjuk. Szóval, nyájasok, ha ilyen Potápik óhajtják megszabni, azt, mi a kultúra, s hogyan viszonyuljanak hozzá, ne hallgassanak rá, de az összes többire sem, mert nem méltók arra, de igazából semmire sem. Még arra sem, hogy Kölcsey nevét a szájukra vegyék, mert, mint kitetszik, lerántják a sárba, a pénztárcájuk mellé, amiből lógnak ki a véres húszezresek.

Kampec dolores XCIX. – Vodka jéggel

Miután Béla a zenéjével földig rombolta a falut, a fröccsök ura pedig felköltötte őt, hogy ne sírjon már, ne zokogjon, kinézett a légyszaros ablakon, és látta, hogy a közmunkások ott úsznak a Szentháromság szobor mellett. Szabályos mellúszási tempóban az egyikük, háton a másik, mellen a harmadik, és mind a varjak hangosan szurkoltak nekik síppal, dobbal és nádihegedűvel, de győztes nem született, mert nem születhetett. Egy centit sem haladt előre egyik sem, hiábavalóan igyekeztek, mert mindent bevont a jég, becsomagolta az egész nyüves világot, csillogó burokpáncélt adva mindenekre, szikrázott a falu meg ragyogott, és megállt benne az élet.

A duplagyűrűsök, az olajos hajúak, a protkósok, a műanyag dömperesek és a bánatos szeműek ott álltak mind a házak ajtajában, nézték a világot, de kilépni nem mertek bele, mert attól tartottak, hogy visszatérés sose lesz, ott törik szilánkosra a nyakukat valamint a combjuk nyakát, a gerincüket meg a kezüket, koponyájuk bezúzódik, és ott vonaglanak az út közepén szégyenszemre sikongva, segítség pedig nem jön, mert nem jöhet, s így belepi őket is a jég, műtárgyak lesznek a faluban, ott várják majd a tavaszt, hogy kiolvadjanak, mint valami mamut, múzeumba kerüljenek kitömve és diákcsoportok sikongjanak köröttük, fényképezzék őket régi idők dokumentumaként, feltéve a kérdést, mi okozta a kihalásukat.

Ezt látta Béla és ezt gondolta végig, vagy nem is gondolta, csak átsuhant rajta mint egy érzés, a varjak elunták a kilátástalan szurkolást, mert látták, nem nyerhet egyik közmunkás sem, küzdelmük céltalan és kilátástalan, ezért elröpültek más mulatság után, madárijesztőt szaggatni vagy a bádogbánost ijesztgetni, mint Belzebub küldöttei, vagy Poe-é, de a bádogbános ilyet nem ismert, csak a talpai léptek egymásra, ahogy nélküled volt, miközben kinyílott a pitypang. A falu tehát belemerevült a jégbe, megdermedt, mindenkinek annyi volt hátra, amennyi a kamrájában állt, a hangyák tovább húzhatták, mint a tücskök, a duplagyűrűsök mint a bánatos szeműek, s valami különös ok folytán a soványak is jobban bizakodhattak, mint a kövérek. Ki érti ezt?

Béla pedig, aki hajlamos volt arra, hogy az egész világ terhét magára vegye, mindenkiért egyszerre fájt a szíve és mindent elsiratott, most csak a három közmunkásra figyelt, akik kilátástalanul úsztak a jégen, mert akit már a varjak is odahagynak, annak nincs remény semmi sem, ki tudja, melyikük ölti magára a sofőrsapkáját és indul el Abadonnáért, hozza ide ironikus módon a Szentháromság szobor tövibe, hogy vegye le a szemüvegét. Béla szíve most hát a közmunkásokért dobogott kizárólagosan, akiktől a jegek óceánja választotta el végtelen tíz méterével olyan messze, mint a Szíriusz, tehát szülőhazánk. Tenni kellett valamit, ez kétségtelen, kihúzni őket, ösvényt vágni a jégen, alagutat kaparni, mert karjaik tempója lassult, ahogy vonta be őket is a jég konokon.

Valami isteni ötlettől vezérelve bement Béla a raktárba, egy marmonkannát vett magához, amelyen Vodka felirat díszelgett, és miután megjegyezte, hogy ezért még elbeszélget a fröccsök urával, hogy milyen szarokat itat vele, vitte mégis a kannát kifele, úgy vitte, mint a Krisztus vérit, Szűz Mária könnyeit, azzal a szent tisztelettel vitte azt a szemszaggató moslékot közmunkást menteni. Megdöntötte azt a marmont, és bugyogott elő belőle a vodka, és nem csak olvasztotta a jeget, hanem szublimálta, ott gőzölgött az utca, és még a flaszter is rotyogott. Így vágott életmentő ösvényt Béla az itallal, hogy a közmunkások föltápászkodhassanak végre a nyomorukból, de azok ezzel nem törődtek egyáltalán, nem foglalkoztak a feléjük nyúló kézzel.

Hanem valahogy küzdelmesen a kocsma ajtaja felé kormányozták magukat, irányba álltak mintegy, és tátott szájjal várták, hogy a vodkapatak elérje őket. Átszellemülten, lehunyt szemmel, mint az elsőáldozók várják szorongva Krisztus testét a bádogbános koszos és hurkás ujjaiból, úgy várták a patakot, s ahogy megérkezett, nyalták a földet, zabálták a humuszt és ropogtatták a köveket, kiszítták az utolsó csepp vodkát is a világból, s ahelyett, hogy felálltak volna szabadulva fogságukból, ott hemperegtek, mintha zsák krumplit kaptak volna a kampányban. Béla nézte ezt a pokolbéli képet, odalöttyintette még a maradékot a malacoknak, és indult a fröccsök urához számon kérni rajta, hogy milyen szarokkal itatja őt. A háttérben pedig hallatszott a közmunkások böfögése.

A KDNP, amint paródiává válik

Semjén Zsolt nagyot ment tegnap. Illetve ekkor derült ki, hogy meghasonlott, aminek következtében ökörségeket beszélt. Másrészt, elkezdte megásni a pártszerű valamijének a sírját, ha valaki is komolyan venné őket, illetve, ha lenne következménye egyszer is ebben az országban annak, amit valaki mond, vagy tesz. Ilyesmi azonban minálunk nem szokott történni. Mert ugyanis, ha így lenne, az egész bagázst rég el is feledtük volna, annyiszor húzták már le magukat a budiban.

Most végigmegyünk Semjén Zsolton, mint valami rénszarvascsorda, és a pártján (pártkezdeményén, ezen a valami izén) is átcsörtetünk, mert adja magát a buli. Úgy kezdte Semjén Zsolt a dumát, hogy „a KDNP mindent lát, mindent tud és mindent ért”, de marad az Európai Néppártban. Nem tudtuk eddig, hogy a KDNP Isten szeme a felhők között a belőle áramló fénysugarakkal háromszögbe zárva, mert ez a készség szokott mindent látni és tudni, sőt, belevizslat az emberek veséjébe is.

Még a rénszarvasok gondolatát is ismeri, midőn Semjén Zsolt jár a fejükben. De tudjuk be annak a botlást, hogy Semjén Zsolt lányos zavarában beszélt hülyeségeket, hogy mit lát a pártja így megszemélyesítve, meg mit ért, valamint, hogy mit tud. De ez egyáltalán nem érdekes. Az sokkal inkább, hogy minden körülmények között marad a Néppártban, amire vatikáni körök is kérték. Ez is szép, hogy a vatikáni körök fő gondja az, hová áll mondjuk Rétvári elvtárs hóna alatt egy zsák krumplival, de ez is mindegy.

Hanem engem most az érdekel, hogyan is áll ez a KDNP a Fidesszel, illetve milyen lesz a viszony, ha a Fidesz elmegy jobbra a végtelenbe a barnainges barátaihoz, a KDNP pedig itt marad. Elsőként a hazai viszonyuk érdekelne, hiszen ők ketten egy test és egy lélek, a szavazólapon is úgy szerepelnek, hogy Fidesz-KDNP, hogy a választópolgár azt sem tudja, kire is szavaz igazán. Ez már szerelem, ez nem is koalíció, ők ketten valójában egy párt két néven a mind teljesebb hatalomért.

Ha egészen profán módon gondoljuk végig az ő szimbiózisukat, akkor Semjén Zsolt kijelentése után, miszerint ők minden körülmények közt maradnak, kiábrándító következtetésekre kell jutnunk. A mocskos és aljas politikában koalíciót is olyan pártok szoktak kötni, amelyek valamely elvekben és célokban egyetértenek, jobb esetben az ideáik is hasonlóak. Ha ezekben nincs harmónia, nincs házasság, és lehet egymást ekézni, onnantól fogva ellenfelek a színpadon.

Nomármost, a Fidesz és a KDNP mindmostanáig a legteljesebb harmóniában éldegélt, amiben ezek után törés fog beállani. A Fidesz a jelek szerint átmegy fasisztába, a KDNP pedig nem óhajtja követni ezen az úton – vagy csak úgy csinál –, a nemzetközi színpadon tehát látványosan szétszakadnak, a KDNP olyan pártcsaládban óhajt ücsörögni, amely a Fidesznek ellensége lesz. Mindezek után föltehetjük a kérdést, hogy akkor most mi van? Milyen búbánatos helyzet adódott, ami megoldás után sóhajtozik.

Mert az normális emberi mércével nem keresztülvihető, hogy a nagyvilágban két párt vagyunk más-más célokkal, más pártcsoportban, idehaza pedig ezután is egy néven szereplünk és együtt lopjuk a napot meg a pénzt. Ilyen helyzetben még a koalíció is szétszakad, nemhogy a Fidesz-KDNP-féle és szerű házasság. Azt jelenhetjük ki tehát, hogy a KDNP válaszút elé érkezett. Ha Brüsszelben külön csapatba ül, itthon is ki kell lépni a kormányzásból, el kell távolodni a Fidesztől, s odahagyni a bödönt.

Ezt követelné a politikai gyakorlat, a logika, a józan ész és a tisztesség. Minden más, ami ezután ebben az ügyben történik a választók arcul csapása, s annak a bizonyítéka, hogy a KDNP nincs, ez csak a Fidesz egy csápja, s ha Néppárt lennék, őket is azzal együtt vágnám ki, akárha macskát a dolgát végezni. Ha ellenzék lennék a parlamentben, forszíroznám ezt, ha tébolyult Fidesz szavazó, akkor pedig meghasonulnék, mert olyan konglomerátumra kellene tennem az ikszet, aminek az egyik fele megtagadta a másikat. Várom hát a megvilágosodásokat nagyon.

Egy házasság története

Az ifjú férjről, mielőtt a frigy megköttetett volna, sok mindent beszélt a rokonság, hogy eléggé szabados a múltja, fékezhetetlen és zabolázhatatlan, voltak olyan hangok, hogy hazudós, istentelen, s ne adj Isten, hozományvadász is. Őszintén szólva volt alapja a híreszteléseknek, és a mélyen keresztény családban sokan rossz szemmel nézték, hogy régebben ilyen szabad szellemű társaságnak volt a hangadója a férjjelölt, szidtak mindenkit, minden tekintélyt, szemberöhögték a hagyományokat, de volt ennél is rosszabb.

A leendő apósnak névtelenül érkezett egy videókazetta, amelyen a családba bebocsátást kérő ifjú nagy hangon kijelentette, hogy térdre csuhások, és egyéb kellemetlen dolgok is kiderültek róla. Például, hogy ifjúkommunista volt, meg esetleg besúgó. Amit látott, azt az ifjúság bolondságának tartotta a jámbor – és a jelek szerint – ostoba apósjelölt, aminek meg csak a hírét hallotta, azt az irigy rokonság áskálódásának vélte, így áldását adta a házasságra. A fiatalember tagja lett hát a nagy hagyományú, tiszteletre méltó, kissé avas szagú és ütődött családnak.

Úgy tűnt, hogy szereti a lányt, régi énjét mintha odahagyta volna, megborotválkozott és öltönyben járt, igaz, késsel-villával enni még mindig nem tudott, sőt, azt a rossz szokását is megőrizte, hogy azt hitte, mindent mindenkinél jobban tud, így tele szájjal ordibált a családi ebédeken, de úgy vélték, majd csak levetkőzi ezt az énjét, de tévedtek. Mégis elnézték, mert úgy tűnt, a felesége szereti, és a család, de legfőképp az após volt annyira ostoba, hogy ezt fontosnak tartsa. Tévedett.

Egyszer csak kezdtek eltünedezni a családi ezüst darabjai, s miközben a vő buzgón vetette a keresztet, a személyzetre fogta a lopásokat, látták, ahogyan belerúg egy koldusba, meghízott és lompos lett, kezdte átvenni az irányítást a vacsoraasztalnál egészen furcsa nézetekkel. Látszott rajta, hogy iszik, de ezt még a felesége is titkolta, ahogyan, amikor egy monoklival jelent meg a család előtt, akkor is azt mondta, megbotlott, pedig mindenki sejtette, hogy veri az ura.

Senki nem tudta, hogyan, senki nem tudta, mikor, de egyszer csak azt vették észre, hogy kimaradozik, a hírek szerint sötét alakokkal találkozik, igaz, titkolni sem akarta. Sőt, meghívta volna a családi asztalhoz őket, de engedélyt erre nem kapott, így csak azért is egyre sűrűbben találkozott velük. Mind kétesebb figurák társaságában mutatkozott, átvette a habitusukat, a szófordulataikat, és azt kezdte követelni, hogy a család is tegye ezt vele együtt, és senki nem tudta, honnan vette a bátorságot ehhez.

Innen látszott, hogy ez a család már nem tud mit kezdeni vele, de, hogy látványosan elzavarják, nem volt sem bátorságuk, sem erejük, meg a lány boldogságára is gondoltak, aki a jelek szerint még mindig nem ábrándult ki belőle, amit senki nem is értett. Pedig már kurvázott az ura, a hírek szerint rablóbanda élére állt, és azt hirdette, ő az igazi keresztény, ezeket pedig lekommunistázta, hitetlenezte, miközben a családi ezüst teljesen elfogyott. Mégis, valami rossz szemérem miatt tűrték.

Ha olykor még együtt reggeliztek, próbáltak a lelkére beszélni. Az apósa megfenyegette, hogy kirúgja, amire ő pökhendien képen röhögte, és azt mondta neki, majd ő dönti el, mikor megy. Így együtt élni már nem lehetett, már haza sem járt, csak a hírek jöttek a részeg tivornyáiról, kurvákról és jachtokról, miközben pópákkal fotózkodott, Krisztus nevében parolázott keresztényevő muszlimokkal, sőt, már a családi házat árulta a Jófogáson, és mégis mindenki tehetetlen volt.

A szolgák közt akadt néhány józan és a családhoz végletekig hűséges ember, aki csendben mondta, végleg ki kellene tenni a szűrét, de még bíztak valamiben, de nem tudták, miben. Eközben a vő a kuplerájból üzengetett, hányta magára a keresztet vedelés közben, felesége lefogyott és összetört, apósa pedig tehetetlenül toporgott volt élete romjai közt. Még mindig nem tudta, hol hibázta el, és még mindig nem hitt a veje elzüllésében, pedig Geraszim, a szolga évek óta mondta neki, hogy kígyót melenget a szőrös kebelén.

Ezek tán oroszok

Egészen sajnálatos, hogy Novák elvtársnő hitbéli buzgalma mostanában elfordulni látszik elsődleges szakterületétől, amely a gumigatya, szaros pelenka és a családi kisbusz, s helyette Weber elvtárs ekézésével foglalatoskodik. Mert láthatná különben, hogy tanításai termékeny talajra hullottak. Olyannyira, hogy tegnap mind az összes sajtók felkapták a sztorit, miszerint a városomban működő ELTE lerakatban egy anyuka vizsgázott ölében csemetéjével, aki úgy hét hónapos.

De cuki, örültek nagyon a sajtótermékek, és arról is számot adtak boldogságukban, hogy a kiskrapek az előadások vendége is volt rendszeresen, már szinte le is tudna vizsgázni, ha tudna beszélni, de az még odébb van. Ebben a címlapos történetben a főemlősök ősi működését látjuk, midőn a csimpánzmama is hurcolássza a kölkét, aki szülője a hasán, hátán csüngve fedezi fel a nagyvilágot, afrikai földműves asszonyok pedig mint csomagot aggatják magukra a kisdedet, s közben kapálnak.

Ezt az ősi aktust a városiasodó civilizáció, kies hazánkban pedig Brunszvik Teréz kisdedóvója feledtette el, így történhet, hogy szenzációszámba megy a vizsgázó baba, valamint az anyukája. Ha és viszont ott szoptatná meg a professzorok előtt, akkor kitörne a parasztgyalázat, amiből kitetszik, hogy hazugságban élünk, és nem tudunk mit kezdeni az anyaság biológiai és társadalmi szükségszerűségeivel. A kettő élesen elválik, s amikor a vizsgateremben újra egymásra talál, az már szenzáció.

Ha Novák elvtársnő lennék, aki a nemzet szaporodásáért felel, legott szaladnék egy plecsnivel a különös jelenséget kitüntetni, ha nem találnék benne kivetni valót. Ámde NER-logikával, bármennyire is örülnék, lelnék benne csontot, mert hol itt a család szentsége, férfi és nő örök életre való egymást nyaggatása. Hogy nincs ennek a gyereknek apja vagy nagyanyja, nagynénije vagy pláne keresztanyja, aki, illetve akik féltőn óvnák a kisdedet, amíg az anyukája a tudást dönti magába?

Novák elvtársnő agyával ilyen kérdéseim lennének, ha következetes lennék, de, mint kitetszik, nem vagyok az. Novák elvtársnőként az agyamat már rég átprogramozta a gazda, így azt sem veszem észre, vagy kihagyom a számításból, hogy a furmányos anyuka a kisdedet tán eszközként használja a morcos professzorok ellen. Mert ki buktatna meg egy anyukát karján a gyermekkel, aki ártatlanul, szájában cumival bámul reánk a boci szemeivel, hogy meg kell a szívnek szakadni.

Ezt a vizsgázós baba címlapsztorit a bulvárok, és valami különös okból kifolyólag az úgynevezett ellenzéki sajtótermékek osztották meg a magyar proletárokkal, hogy legyen valami derű a ködökben meg a jegeken. Míg és ellenben a lakájok a nemzet megmentésével foglalkoztak, mint mindig is, hogy Soros-kórus. Ezt ordították ironikus módon kórusban, amihez a töltetet, muníciót Novák elvtársnő, Dájcs Tomi elvtárs meg a többi szolgáltatta, kifejtve, hogy elégedettek a NER demokrácia-szintjével, már ami rájuk vonatkozik.

Üvöltöttek, mint valami hiénafalka, mondták az értelmetlen dumájukat, amikor – bár nem ültem a bódhifa alatt törökülésben, mégis – megvilágosodtam. Ettől a kilenc éve zakatoló dumától, ami ezekből folyik. Szerb Antal, akit jópofán agyonvertek ezeknek a szellemi elődjei, abban az irodalomtörténetben, amit elégettek volna szintén ezeknek a szellemi elődei, Jung és Spengler nyomán megmutatta az irodalomban manifesztálódó orosz néplelket, ami viszont a végtelen sztyeppékből fakad.

Szerb Antal azt figyelte meg, hogy az oroszok egyfolytában beszélnek. Látszólag és szinte cél nélkül ömlik belőlük a szöveg, mondják lankadatlan, a másikra szinte nem is figyelve ömlik ki belőlük a valósághoz látszólag semmi közű tartalom. Korlátok és cél nélkül dumálnak, mint ezek is, amit jobb helyeken papagájkommandónak hívnak, s ez milyen igaz is. Ezek tehát oroszok, így nincs mit csodálkozni atyuskánk különös vonzalmain és hazaárulásán. Azt is szokás mondani: ezek ugyanazok. Tényleg, és mindenféleképpen.

János vitéz

Egy mexikói hülye, mert egy harminc éves nővel akart lefeküdni, és mivel nem bízott isten adta képességeiben, bevett egy tenyészbikáknak szánt ajzószert, amitől olyan kitartó erekciója lett, hogy a harmadik napon kórházba kellett szállítani, hogy ott lohasszák le a bazi nagy férfiasságát. Arról nem érkeztek hírek, hogy a mutatvány megérte-e, megkapta-e a nőt, tudott-e emlékezeteset produkálni az ágyban, s vágyainak tárgya én édes bikámnak nevezte hancúr közben, amitől minden értelmet nyert volna egyszerre.

Vagy minden hiábavaló volt, mert a mexikói hülye azt feledte el elsősorban, hogy a lányok olykor szeretik azt is, ha gyöngéd hozzájuk a férfinép, és nem elsősorban teheneknek nézi őket, hanem mondjuk emberi lénynek, aki mindemellett és szerencsére kívánatos is. Az ilyenekből alakulnak ki a harmóniák, míg azonban egy ajzószeres dúlásból semmi, csak ilyen hírek az újság hasábjain. A mexikói hülye mindenesetre NER-kompatibilis, az effélék szoktak vak komondorokat tartani a tornácon, és ők tudják szaporítani a nemzetet.

Vagy nem. Mert, mint a hírből kitetszik, a bazi nagy férfiasságából kórházban kellett kigyógyítani, ami arra utal, hogy szaporítóanyagot nem produkált, ergo, ha vágya teljesült is volna, nem eredményezett volna kis, gőgicsélő mexikóit. Ilyképp a NER számára csupáncsak a habitusa a vitézségből forma, de az nagyon. Álló farokkal járni-kelni a nagyvilágban, az katonás, férfias, magyar virtus, az ilyeneket mutogatják az orbánjugend gyűlésein, mint a CSOK beteljesülésének alfája és omegája, az ilyenektől alél el a magyar anya méhe.

Ugyanekkor, amikor a nyomoronc azték leszármazott szűnni nem akaró erekciótól szenvedett, itt, minálunk, Szabolcsban két hasonszőrűen értelmes férfiegyed rendőröket hívott ki egy kis bunyóra. Épp törvényt sértettek, amikor a szervek intézkedni kezdtek, s ezek nem elszaladtak, meg sem hunyászkodtak, hanem magyaros virtussal párbajra hívták a hivatalosságokat, ahogyan kocsmában szokás. Hogy gyere ki, oszt lerendezzük. Ez a habitus viszont nem mástól, mint Orbán atyuskától ered. Ő volt az, aki Goodfriend ügyvivőnek üzente, ha férfi lenne, szemtől-szembe állna ki vele.

A NER színe-virága különben is ilyen Bunyós Bálint, viszket a tenyerük, katonaéletről ábrándoznak, egy nagy macsóhalom az egész elcseszett ország. A nő szüljön, mosogasson, ők beveszik a bikáknak szánt búgatóport, széttosszák a repedt fazokat is, majd a tankjukkal futballmeccsre mennek szotyolát zabálni. Ez a magyar ugar férfiideálja, és voltaképp Arany és Petőfi bűne, hogy így alakult. Toldi, a hős, mint a malomkereket hajigáló tajparaszt, aki nem érti a világot, meg Kukorica Jancsi, aki huszárként megy mennybe és nem másként.

Bár voltaképp Miklós és János is népmesei toposzok, de felőlük nézvést egyszerre érthető Harry Potter kiátkozása, Németh Szilárd velőspacal iránti vonzódása, és értelmet nyer az a híres kép is, amelyen Orbán Viktor demizsonból tölti a kisüstit vőmuramnak. Ez egy koherens világ és világkép, az egyik pólusán a tenyészbika-tudatú hímek, a másikon az ennek folyományaként szaros pelenkát hajigáló nőstények, középütt a nemzeti szaporulat, a gőgicsélő kisdedek. Ezt dobta a gép a XXI. századra a magyarnak, s erről végül is ő maga tehet.

A szomszéd Józsit is akkor szoktam kihajítani – sok más mellett –, amikor mondjuk kézilabda meccsről érdeklődve az a kérdése, hogy emberek játszanak vagy nők. Az ilyenekből fakad a magyar vagy zsidó, fehér vagy cigány kérdésfeltevés és ennek megfelelő öntudat, amit Márai a keresztény, magyar úri középosztályként átkozott el. Ennek üressége pedig a fentiek fényében mutatkozik meg, még ha mexikói vagy magyar hülyéken keresztül is mutattam meg. S ha emiatt szó érné a házam elejét, előre felhívom a figyelmet arra a sajátosságra, amit az esztétika egyesként és általánosként értelmez. Ha tetszenek érteni.