Hagyjatok má’ lopni!

Hagyjatok má’ lopni! Vagy inkább autentikusabban: Haggyatok mán lopni! Nagyjából így lehetne karakánul összegezni, amit Halász János – mint Fidesz-frakció szóvivő – és Hollik István – mint kormányszóvivő – egymásra feleselve összedelirált, majd Halász így vonta meg a mérleget: “Ez így nem mehet tovább!” – Az elkeseredett és fölháborodott, mintegy forradalmi ihletésű felvonyítás az Európai Unió vezetésének szólt, mert Brüsszel nem kellő mértékben járul hozzá a határok őrizetéhez. Drága a GYODA, na. Halász új vezetést akar az Unió élére, viszont szólni kéne neki, hogy a választások már megvoltak, és a gazdája elbukott.

Elmesélem azért, hogy min vergődött ez a két nyomorult. Hollik szóvivő bejelentette, hogy a határvédelemre 2015-től szánt költségeknek csupán mintegy egy százalékát, azaz 6,6 milliárd forintot térít meg Magyarország számára Brüsszel. Erre ordibált még aznap, tehát tegnap a sárkány másik feje, ez a Halász, hogy tarthatatlan ez már, ki sem lehet bírni. Megbeszélhették volna a vár menzáján is ezt akár, vagy a liftben, vagy egy kocsmában dülleszkedve, merengve a világ gonoszságán. Ilyen produkcióhoz fölösleges százmilliárdos médiát, plusz még további ötszázat tartani a KESMA kebelében csurig írástudatlan slapaj pártmunkásokkal.

Fideszi gondolkodással ezt is fizethetné Brüsszel, több maradna a gazdának és a haveroknak. Mert azért arra jó volt ez a mű-kifakadás, hogy az ember elkezdjen számolgatni a ducci kis – oder csontos, göcsörtös – ujjain, hogyha egy százalékot fizet Brüsszel a határi pénzekből, és az 6,6 milliárd pénz, akkor a bevallott költségek 660 milliárd magyar adóforintokra rúgnak. És akkor megkérdi az ember, mire, s ha nem látja, akkor, hogy: kinek a zsebébe. Egy vizes világbajnokság már ez a határvédelem, viszont ezt megpróbálják pofátlanul Brüsszelre lőcsölni, s ha nem megy, hörögnek.

Egyébiránt ilyesmi miatt plakátolták ki Orbánt a ködös Albionban.Őt mutogatták az angol parasztnak, hogy Joe/Steve, etc., ha az Unióban maradunk, ez a faszi teszi zsebre a pénzedet, és kész is volt a Brexit. Orbán már úgy is képes ártani, ha nem is tesz érte, vagy nem is akarja igazán. Ez ám a karrier, de ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi. Hogy mire ment el a határon majdnem hétszáz milliárd, az majd a bíróságon kiderül, de a Fidesz és a vezér tapló habitusa már most összegezhető: a legrosszabb fajta harácsoló tolvajbanda, amelyik nem átall mindenre pénzt kérni a klímavédelemtől, határőrizeten keresztül a kis maci valagáig, mondván, ez neki jár, ez őt megilleti. Hát, nem.

Nem lehet számolatlanul zsebre rakni az angol paraszt, a német gyári munkás és a holland halász adóját, s ha jobban körbenézünk, ma már a távoli és elátkozott Brüsszelben is egyre többen látják úgy, hogy nem kéne finanszírozni az Orbán, az ő családja és az ő haveri köre gazdagodását. Sokan látják így, de nem elegen. Az pedig már tényleg mindennek az alja, hogy amikor az Unió úgy dönt – mert ismeri már Tiborczot – hogy ellenőrizetlenül és hasra ütésre nem ad százmilliárdokat, akkor ezek ordítanak fenyegető hangon, hogy “ez így nem mehet tovább”. Tényleg nem, és tényleg röhejes, ahogyan egymással feleselnek a magyar paraszt ámítására, plusz rezsiutalvány és zacskó krumpli.

Mindezeken túl, hogy a létezését igazolja, Halász elvtárs még megjegyezte: “Nem csökken a migrációs nyomás”. Akkor szólni kellene a statisztikának is, mert elég csak felmenni a police.hu honlapra, ahol snájdig kis grafikon található a nyitóoldalon “Illegális migráció alakulása – heti bontásban” címmel, és a kék kis oszlopok azt mutatják nekünk, hogy hetente úgy nagyjából kétszáz szerencsétlen keveredik a határunkra, mert követtek egy madarat, aki azonban a kerítésnél visszafordult. Ha osztok-szorzok, ez naponta átlagosan kábé huszonöt-huszonhat menekülő ember. Hogy mi került és kerül ebben majdnem hétszáz milliárdba, az titok. Illetve a címben már megfejtettük, tehát semmiféle látnivaló nincsen már. Tudjuk.

Illetve stílszerűen: Tuggyuk.

Orbán fátimai zarándoklata

Azt írja az újság, hogy miniszterügynök elvtárs a messzi, portugáliai Fátimába látogatott a hét végén. Azt még nem tudni – de majd úgyis kiderül -, melyik nem is kormánygépet, vagy inkább egyik kistafírozott cimbora röpcsijét használta-e az úthoz ahelyett, hogy saruban, meztélláb, hamut szórva a telt fejére, és tüskés ágakkal verdesvén magát vánszorgott volna a porban csodát látni a távoli, napfényes Fátimába. Ez a település nem arról híres, hogy futballoznak benne, szotyi sem kapható, ellenben Szűz Mária otthon van a környéken, és rendszeresen riogatja itt a tanulatlan parasztokat. Megjelenik nekik, dirigál, aztán huss, eltűnik.

Ilyen ez a Fátima, ezért járnak ide a bigott katolikusok, és most miniszterügynök elvtárs is, de ő viszont valami sunyi konspiráció miatt inkább, és nem imádkozni. Van egy szervezet, amelyet utál a Vatikán, és ez a Nemzetközi Katolikus Törvényhozók Hálózata (a továbbiakban ICLN). Nos, ők ültek össze most a hét végén, és az ő kebelükbe iramlott miniszterügynök elvtárs, akinek ezek-, és a jelek szerint akkor már tényleg és visszavonhatatlanul elment az a kevéske esze. Erről az ICLN-ről nem sokat tudhatni, annyit csupán, hogy a keresztény értékeket akarja hangsúlyosabbá tenni a politikai életben, ilyképp ilyen ellen-szabadkőműves kompánia, vagy mi.

Mégis, illetve tán épp ezért, Orbán az övéihez tért meg ide, mert nem ő volt az egyetlen politikai vezető, rajta kívül több szélsőjobboldali politikus is tiszteletét tette, többek között Mick Mulvaney, Donald Trump amerikai elnök kabinetfőnöke, és egy unikum például, Joseph Zen Ze-kiun hongkongi püspök. Ez utóbbiról nem tudható, az üldözött kategóriába tartozik-e, ekképp megjelenik egyszer a vár erkélyén, és kap egy pármillió eurós csekket húsz százalékos visszaosztással, vagy mi a rosseb. Mert, ahogyan a szervezetről, úgy erről a találkozóról sem lehet túl sokat tudni, csak egy bizonyos, nem Szűz Mária miatt mentek épp a kegyhelyre, hanem csak. Lehet, cukkolódásilag.

Mert, mint már tudjuk, a Vatikán, s így természetszerűleg a pápa bácsi sem nézi jó szemmel a középkorba való visszatérést. Ferenc, amikor ez a kompánia nála járt audiencián, arról beszélt, hogy a keresztény értékek alapján igazságosabb, humánusabb társadalmat kell építeni. A szélsőséges világi szemlélettel szemben pedig nem a fundamentalista vallásosság a megfelelő út. „Tudatosan kell mindkét, egymással ellentétes, ám ugyanannyira veszélyes ideológiával bánni: a világi relativizmus és a vallási radikalizmus is álvallásos radikalizmus.” – Ezt mondta a pápa bácsi, amivel ennek az egész társulatnak meghatározta a helyét a világban. Ő viszont sorosista lipsibolseviki, mint tudjuk.

Ezzel szemben az ICLN-ben tőről metszett és tömjénszagú keresztény úriemberek vannak – képzeljük hozzá Márai vonatkozó definícióját a fajtájukról -, és akárki nem is jelenhet meg. A buli meghívásos alapon működik, tán nagy benga kidobóemberekkel, a klubtagságit ki kell érdemelni. Ezek szerint Orbán miniszterügynök elvtárs méltó arra, hogy belépjen a körbe, csak azt kellene egészen pontosan tudni, melyek voltak azok a cselekedetei, amelyek megnyitották számára a titkok kapuját. Volnának tippjeim, más is mélázhat a dolgon, a végeredmény azonban lehangoló volna, és kevesek számára kedves.

Ilyenekkel töltötte az idejét hát a kedves vezető azon a napon, amikor a budija mellett a házi csapata négy egyre alázta a világverő Ferencvárost. S hogy ő nem ott szotyolázott, hanem részt vett a politikusoknak megtartott nemzetközi zarándoklaton, azt mutatja, valami nagy dolog lehet a váratlan út célja. S mivel tudjuk, ilyentől bármi haszon nem remélhető, s különben is azt csinál az országgal, amit csak akar, más pragmatikus célt kell tételeznünk. Tudjuk, hogy Orbán ideálja, a vitéz meg nagybányai, meg Horthy ezen a vidéken húzta meg magát az akasztófa elől, így a mi mostani kedves vezetőnk is azt nézte csupán és talán, hová meneküljön, ha üt az óra. Bár inkább az azeri vidék lesz a végcél, momentán úgy tűnik.

Kövér intelligens torokharapása

Annyira jó már, de tényleg pitypangosan örömteli, hogy nagyjaink naponta adják a szellemi muníciót nekünk. Nélkülük az ember olvasgatna meg dudorászna, nézné a fellegeket, ilyenek, így meg csak elmélázik, hogy mit mondott, mért mondta, hogy is mondta. És még csak az sem igaz, hogy nem kellene foglalkozni vele, le sem szarni úgymond, de aztán mégis igen, s nagyon. Hiszen, akkor az volna, ha mindent beleegyezőleg rájuk hagynánk, nagyjaink tévesen azt hihetnék, náluk a bölcsek köve, a seggükből böjti szelek fúnak, és csupa drágakő minden egyes szavuk.

Pedig rossebeket. De mégsem őket akarja az ember megváltani, mert nem lehet, hanem inkább a bávatag nagyközönség kósza figyelmét irányítaná az ember afelé, ne higgy neki, mert megint elment az istened esze, ha volt neki egyáltalán valaha is. Ilyen determinált az ember élete. Hogy nem elég fütyörészni, sétálgatni zsebre vágott kézzel, mert tele az élet veszedelmekkel, tegnap Kásler, ma meg a Kövér, egyik jobb, mint a másik. Ráadásul a pedellus kétszer is volt okos, és az a mi tragédiánk, hogy a képünkbe tolják, s nem ám az a hír, hogy négyet fialt a szamár, hanem, hogy mit mondott a Kövér, mintha volna értelme is annak, amit mond.

De azért nézzük, miből élünk. Elsőként kereszténydemokráciáról beszélgetett Szárszón, meggyalázva a helyet. Főleg, amikor jöttek elő belőle a tételmondatok, hogy például “kommunista találmány, hogy a politika és vallás két különböző dolog”, ezen túl az a költői kép sem piskóta, miszerint “ha semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”. És továbbá “a liberális demokrácia ott lépett tévútra, amikor totálissá tette az egyéni szabadságjogokat”.

Pluszban és vallomásként az ideális társadalmat a két világháború közti Magyarországban vélte megtalálni, ahol is “a történelmi egyházak egyértelmű igazodási pontot jelentettek a társadalom számára”. Nos, ezekről a zöldségekről köteteket lehetne írni és már írtak is, amikor Horthy félfeudális, fasiszta államáról értekeztek tudósi és irodalmári alapon, míg agyon nem verték a kekeckedőket, vagy el nem üldözték, be nem vagonírozták őket, illetőleg el nem estek a távoli doni harcok mezején. Ami Kövérnek az áhított idea, az már száz éve is dohos volt, erről Ady tudna sokat mesélni.

Viszont lekommunistázni azt, aki az állam és az egyház szétválasztását tartja helyesnek és illőnek, nem csak ostobaság, hanem tudatlanság is, ugyanis a szekuláris állam szükségessége és törvénybe foglalása az amerikai alapító atyák kora óta élő valóság. Másrészt, hogy szórakozzunk kicsit Kövér pedellussal, amikor úgy fogalmaz, hogy a politika és vallás egy és ugyanazon dolog, akkor – bár akaratlanul is – a fideszizmus lényegét ragadja meg élén az istennel magával, akit Orbán Viktornak hívnak. Amikor egy fideszes vallásról kezd el beszélni, annak mindig hazugság, izzadság és lopás szaga van ostobasággal elegyest.

Mégis hangsúlyosabban inkább azzal a pedellusi gondolattal bíbelődnék, hogy “ha semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”. Ebből nem egyéb világlik ki, mint, hogy a pedellus fél egyedül, és tanácstalan. Nem fizikai értelemben reszket a sötétben, hanem herótja van az önálló gondolkodástól, s ez nyomon is követhető. Bimbózó ifjúságában az MSZMP kebelében tevékenykedett, később pincsiként ment a gazdája után annak liberális, polgári, keresztény majd fasiszta útján. Most épp itt járnak.

Kövérnek önálló gondolata soha nem volt, ha lett volna, nem jutott volna ilyen mélységekbe. Sőt, az is megállapítható róla, hogy mindig szüksége van egy falkára, egy vezérre, egy meggyőződésre, amit szervíroznak neki kistányéron, enélkül elveszik. S hogy most a vallással is összezagyválja a sodródását, az is egyértelművé válik, nem hisz az önálló akaratban, s abban sem, hogy az ember külső kényszerek, fenyegetések és jutalmak ígérete nélkül is tudhat jó lenni, hogy Isten és vezér nélkül is van erkölcsi norma. Az látszik sajnálatosan, hogy Kövér pedellus elvárja és igényli az útmutatást és irányítást.

Nem egyéb így ő, mint egy arctalan tömeg gondolat, kreativitás, érzelem nélküli tagja, akit irritál, ha mások rendelkeznek azzal, amivel ő nem. Második fellépésén alá is támasztotta ezt, amikor tárlatot nyitott meg, és kijelentette: “Nem a mesterséges intelligencia térhódítása aggasztó, hanem ezzel párhuzamosan az emberi intelligencia csökkenése.” Ezt láthatta borotválkozás közben. És zárásként azért arra is utaljunk, itt, minálunk nem a szabadság miatt harapják át egymás torkát az emberek, hanem a falkából való kiűzetés miatt – lásd Simicska -, s amit Kövér pedellus rendszeresen delirál, az arra való, hogy ne történjen vele is ugyanez. Ezért beszél zöldségeket, vagy meggyőződésből. Viszont ez a veszélyesebb.

Kásler éji dala

Kásler minisztert végleg elvesztettük. Bár sohasem volt a miénk egészen, most viszont teljesen elvitte őtet a rézfaszú bagoly vagy a ludvérc. Van úgy, hogy egy ember beszél, látjuk, hogy mozog neki a szája, halljuk a hangokat előtörni belőle, mégsem megyünk semmire sem az előlüktető kontrollálatlan hullámokkal, amelyek csak terjednek, míg akadály nem kerül az útjukba, mondjuk, egy iskolaigazgató füle. Kásler miniszter ugyanis a Klebelsberg Központ intézményvezetőinek kinevezési ünnepségén hozta magával a feudalizmus dögletes leheletét és az ostobaság kénköveit.

Amiben az az elborzasztó, hogy ezek az emberek aztán megtérvén iskolájukba ilyen hülyeségekkel etetik a tanárokat, ha meg akarják tartani az állásukat. A tanárok pedig tovább fertőzik a gyerekeket, szintén, mert meg akarják tartani az állásukat. A gyerekek pedig, nos, ők a gyerekek. Ha az édes jó anyukájuk és apukájuk megóvja őket az iskolai ártalmaktól, akkor akár normális felnőttek is lehetnek. Viszont kevés anyukának és apukának van annyi pénze, ideje és főként késztetése arra, hogy kivédje az iskolai rontást, így sajnálatos módon a gyermek elhülyül. Mondjuk, ez is a cél, ezért is tartja ezt a Káslert a köpcös.

Kásler miniszter “emberhez méltó életformát és gondolkodásmódot” akar közvetíteni a csiszolatlan lelkeknek, ami a NER-ben kivitelezhetetlen feladat. Az organizmusok ugyanis a mindhalálig és reggeltől estig végzett munkára vannak tartva, ez az életforma, meg a szotyola. A gondolkodásmód pedig az idegen utálatától a hajléktalan nyektetésén át a menekült éheztetéséig terjed, megspékelve a lopás szentségével, hogy egyéb nyalánkságokat ne is soroljak ebből a romló világból. De Kásler miniszter mondott mást is, amitől ilyen dohos szag terjengett és tömjénfüst. Amit hablatyol, abban a szavaknak egyesével van is jelentése, mégsem érthető, mit is akar.

A koszos körmű azt szorgalmazza, hogy “a gyerekek az ősi kultúra, értékrend, az európai és keresztény értékek mentén élnék le az életüket, abban, ami a magyarság elmúlt ezer évének gondolatiságát meghatározta”. Ezen most így külön, szavanként lehetne élcelődni, de ehhez nekem már semmi kedvem. Elég csupán, ha megérezzük belőle a monolit, masszív korlátoltságot, ahogyan odahányja a szavakat, hogy ősi, keresztény, ezer év, ilyenek. Nem tudható mit is akart a költő, de a balladai homály jött össze neki, és arra kell rájönnünk, hogy Kásler miniszter voltaképp misztériumjátékokat tart szünet nélkül.

Kis híja van, hogy nem fordul ki a szeme és vonaglik az ördög szorításában, aki jószágot állandóan megidéz. Kásler miniszternek izzadság és fokhagyma szaga van, feszületet hord a zsebében és szentelt olajat, habitusában pedig inkább egy tébolytól szenvedő remete. Ez is szép foglalatosság, ha nem terjeszti az igét a hős, de terjeszti, és mennyire, hogy nagyon. A következő tétele, hogy “az emberi élet célja a gyermek”. Különös meglátás, ami egy kőszáli kecske agytörzsi működésével azonos. Istennek állat nevű teremtményei, akik az ösztönök által irányítottak, nos, ők ilyenek. Evés, az élet féltése és a szaporodás kényszerítő ösztöne. Ezek működtetik a kecskét.

Kásler miniszter fentebbi olvasatában az embert is. “Az emberi élet célja a gyermek” – ez megható és érzelemdús, a magam részéről azonban más célokat is látok, sőt, például Madách a tragédiájában rengeteg szöveget szentelt a cél keresésére. Végig ment az egész nyüves történelmen, de alig is találta. Ezek meg, akik a nemzeti Madách-csal kurválkodnak nemzeti ünnepen a nemzetiben, mint valami kinyilatkoztatást fogalmazzák meg: a cél a gyermek. Ebből is kitetszik a rendszer, s benne Kásler miniszter gazdag gondolatisága, amely egy kecske nívójával korrelál, de ne legyünk telhetetlenek.

Mindez azt mutatja, hogy a NER agyilag zokni alattvalókat óhajtana, ezen kívül azonban sajnálatosan egy teáskanna dús érzelemvilágát várja el a hívőktől. Ugyanis tetézve az eddigi örömöket, Kásler miniszter mintegy slusszpoénként azt is kinyilatkoztatta, hogy “a családi lét értelme a nemzet fenntartása”. Én ehhez már nem teszek hozzá semmit, csak elmélázok, hogy nem lennék a miniszternek sem a gyereke, sem a felesége, ahogy ránk néz, és egy lukas zászlót lát a szemünk helyén. Ezt most itt nem azért adtam elő, hogy elborzasszak akárkit is, mert ezt már rég tudjuk. Hanem így iskolakezdéshez közelítve arra intenék inkább, hogy óvjátok a gyerekeiteket ezektől. Óvjátok nagyon.

Tüntetők és tüntetettek

Petőfi-díjat kapott Ákos dalszerző és Nagy Feró csótány. Előbbi az év előadója lett kiadott zene nélkül, utóbbi életműdíjat vehetett át voltaképp életmű nélkül, de ezen lehet vitatkozni. Érdemük csak egy, de az alapos: nyalják a kedves vezető valagát, ami minden pénzt megér. Viszont teljesítmény nélkül díjat, kapni és adni is veszélyes foglalatosság, haszontalan időtöltés, mert torzulást okoz a lelkekben, és hazavágja az alattvalók értékrendszerét. Már, ha rendelkeztek egyáltalán ilyennel.

Egy társadalomban az uralkodó osztály, réteg, rend szerint kitünteti azokat, akik a szívének vagy eszméinek kedvesek, vagy a hatalmáért buzgólkodnak. Mások tüntetnek azok ellen, akik a kitüntetéseket osztogatják, néha a kitüntetettek ellen is. Olykor felcserélődnek a szerepek, a tüntetőkből lesznek a kitüntetők, ezekből pedig páriák, forradalmárból is vált már diktátor, míg diktátorokból meg halott. Ez is gyakori jelenség, a változás örök, csak a hülye hiszi a változatlanságot állandónak.

Egy hatalomra mi sem jellemzőbb, mint, hogy kit tüntet ki, és, hogy ki tüntet ellene, ha egyáltalán. Szezonja van most megint a kitüntetések és elismerések osztogatásának, tele van az ország boldog és elégedett manusokkal, akik kaptak valami plecsnit, és szentül hiszik, hogy meg is érdemelték. Hülye egy színjáték ez, mint amikor dedós módon Sheldon osztogatott magának kapitányi címeket, és nagyon elégedett volt vele, a többiek pedig csak legyintettek rá.

Ugyanígy legyint a NER népe már arra is, hogy ki mindenki kedves Orbán – és csicskái – szívének. S míg a kitüntetést adók és kapók arról vannak meggyőződve, hogy ők az ország színe-virága, okosak és szépek, tán illatosak is, azok, akiket az ilyen elismerésekkel voltaképp pofán köpnek, előbb-utóbb tüntetni indulnak (de ez nem egyértelmű és ziher). Nem azzal lesz bajuk esetleg, hogy őket nem tüntetik ki, hanem a rendszerrel, amely minden értéket lerombol, de legalábbis viszonylagossá tesz.

És a legvégén sem az lesz a gond, hogy talmi dicsőségek lengedeznek az országban, mert a józan ember azt mondja: tőle föl is dughatja a kedves vezető és a pincsije a plecsnijét. Hanem azzal támad majd baj, hogy a mindenféle keresztek, polgári meg másfajta vackok arra predesztinálják a pávákat, hogy az összes anyagi forrás is nekik jusson – mert hiszen annyira érdemdúsak -, a hatalomnak nem kedves emberek pedig éhen is dögölhetnek, lehetnek bármilyen okosak vagy tehetségesek. Így burjánzik el a középszer.

Rosszabb esetben a bávatag hülyeség, sőt, az aljasság is, ha például Bayer tagkönyvet vizslatjuk. Most mégsem azt nézem, hogy ez a rendszer mennyire igazságtalan, hanem, hogy jellegénél fogva hogyan öli meg a lelket, mert két irányban is gyilkol. Míg az érdem nélkül elismertekben az a fals tudat alakulhat ki, hogy a semmi teljesítményük mégis valami, az értékesekbe meg azt a tudatot plántálja, hogy lószart sem érnek. Ez skizofrén állapot meg téboly.

Nem csak azért, mert gyomorfekélyt vagy éhhalált okoz az egyik, míg narcisztikus öntömjént a másik oldalon, hanem, mert az élet minden területére átszivárogva – Mészáros is a tehetsége miatt gyarapszik, nem másért – azt a tévképzetet erősíti, hogy dolgozni nem érdemes, tudni valamit nem kell. Egyáltalán, teljesen elégséges az ütemes tapsolás, ami magával hozza a pénzt, paripát, fegyvert. Az ilyen rendszerek végül saját súlyuk vagy súlytalanságuk miatt roskadnak össze, de ez meg is gyorsítható.

Erre szolgálnának a különféle tüntetések, sztrájkok, és az elégedetlenségek más formái meg eszközei, amelyek a világ más szegleteiben oly hatásosak bírnak lenni, míg itt, minálunk egyáltalán nem. Mi tüntetni sem tudunk igazán. Ez vagy genetikai hiba, esetleg tényleg a vég, vagy a kettő együtt. Egy olyan ország, ahol Nagy Ferenc csótány a nyolc óra munkával hódít, Ákos dalszerző meg a százmilliárdos tévék infantilis szignáljait teszi le az asztalra, és van, aki tapsol is nekik, minden rosszat megérdemel.

Mint kitetszik, nem a két pártkatona díja fáj, mert ki nem szarja le a nyomorukat, hanem az ebben megbúvó tendencia, ahogyan minden következmények nélkül lekonyul az egész élet. Belehalunk az egészségügybe, hülye lesz a gyerek az iskolában, nem jár a vonat, nem viszik ki a leveleket, mállik az óvoda vakolata, szétrohadnak az utak, elcsalják a választást, lefejelik a romát, jóvanazúgy. Van tűzijáték meg stagyion, bugyog a cefre, az élet szép, három gyerek után már nagy autó is kapható. Ricse, ricse, beatricse hórukk: ez volt, ez is van. Megérdemeljük.

Áder meg az idegen eszmék

Állt ott a pecás az augusztusi verőben, körötte komor képű ólomkatona-bohócok, és fölolvasta, amit elé raktak. Máskor aláírja, amit megkap, mindent aláír, és ezek szerint mindent fel is olvas. Nem több ez az ember, mint egy felhúzhatós zenebohóc, de jól él belőle. Most azt olvasta fel az elalélós, szügyig keresztény ünnepen, hogy “Otthon az, ahonnan kitessékeljük az idegen eszméket.” – És ez már egyáltalán nem tréfadolog, ha van egy Takaró Mihályunk a pakliban, őt pedig ismerjük a zsidó lapocska Nyugattal és az idegenszívű Esterházyval.

Itt tartunk. Egészen őszintén kell feltenni a kérdést, hogy a pecás ember tudja-e miket beszél, ami nem egészen bizonyos. Egyébiránt minden magyar településnek megvolt a maga pecás embere tegnap. Szerterajzottak az országban, mindenhol handabandáztak, hogy ki a magyar, ki nem, meg mit üzent a véres kezű király. (Semmit sem amúgy.) Egyébként annyi ellágyulós definíciója van az otthonnak meg a hazának. Madárcsicsergős, anyukás vagy naplementés, de a miénk ez a kitessékelős, valagba rúgós, így az a vége, hogy föl kell tennünk, mi is az az idegen eszme, ugye.

Hol kezdődik és hol a vége, és ebből fakadólag kit kegyeskednek magyarnak tartani, kit meg nem. Ezt mondja meg a Kövér, az Áder, meg a többi, mostanában legfőképp a Takaró nevű véglény. Tegnap, amikor az undorral vegyes iszony kezdett elviselhetetlenné válni bennem, ahogyan a csapból is folyt a fasiszta ájtatosság a bávatag képükkel elegyest, kimenekültem az udvarra, ahol a szomszéd rövid gatyában, meztelen felsőtesttel, kitolt hassal, fehéren, mint egy húsvéti nyúl, kezében kőbányaival az okostelefonjáról székely himnuszt hallgatott Vikidál Gyula előadásában.

Belőle már teljesen kitessékelték az idegen eszméket ezek szerint, és gyorsan sarkon is fordultam, hogy ne hányjam le. Győztek és még csak tenni sem lehet ellenük semmit. Mert mindenki azon lovagolt tegnap, hogy mit mondott Merkel, illetve, hogy azt mondta vagy úgy mondta-e, amit mondott, miközben Orbán is pofázott, és nála volt a tételmondat megint, csak erre senki nem figyelt. Azt mondta a diktátor ugyanis, hogy a magyar demokráciát elmarasztaló véleményeket nem veszi figyelembe. Magyarán, mindenki le van szarva, azt csinálok, amit csak akarok.

Így köpte képen a szerencsétlen Merkelt és Európát is cuzammen, miközben a csicskása meg arról értekezett, hogy elüldözi az idegen eszméket a földjéről. Fasiszta manifesztum két tételben, hölgyeim és uraim, drága barátaim. Ezt kaptuk augusztus huszadikán kenetteljes aljasságba csomagolva, körmenettel és tűzijátékkal, vurstlival meg virágkarnevállal. És még az is látszott, hogy ennek soha nem lesz vége. Elég volt csak az ólomkatona-bohócok elszánt és alázatos arcába nézni, ahogy álltak a pecás mellett halálos komolysággal, és látszott az arcukon a hit, hogy fennköltnek érzik a mocskos színjátékot, és akkor itt az ország vége.

Felnőtt és józan ember azt a dumát hallva, amit a pecás elengedett, kétféleképpen reagálhatott volna: hátba veri a bajszost, és azt mondja neki, na ne szórakozzál Jani, vagy elszörnyedve tökön rúgja. Ehhöz képest úgy álltak ott azok a katonák, mintha valami szentségben lett volna részük, és ez a baj. Meg az is, hogy ilyenekkel van tele az ország, az ilyenek képesek azt is mondani, hogy miniszterelnök úr nevét halandó a szájára ne vegye, és imaláncot indítanak érte. Ha másra nem, arra jó volt ez az ünnep, hogy feketén-fehéren kiderüljön, mekkora a baj. Hatalmas. Az ország elveszett, menjetek belőle békével.

Profán litánia

Kedd van ma a lapok szerint, de egyáltalán nincs kedd-teste a napnak, mert ünnepnek neveződött ki. Más oldalról és szemszögből tegnap ugyan hiába volt hétfő, ha szombat volt, ami után nincsen kedd, hacsak nem tüntetünk el mögüle két haszontalan napot. De akkor meg hová lesz a wellness és a dugó az M7-en, valamint a kurvaanyázás. Kurvaanyázás nélkül nincs ünnep, élet se nagyon, így hát meg kell őriznünk azt a két napot, így máma csak azért van kedd a szombat után, mert holnap meg szerda lesz. De olyan szagokkal, mintha hétfő volna, és mégsem marad más, mint megadóan tudomásul venni, belenyugodni mintegy, hogy kedd van szombat után és ünnep, de nincs ünnep-szag mégsem.

Efféle fontolásokkal, ilyen meggondolásokkal belegyömtük ezt a napot az időbe, már csak a térben kell elhelyezni, hogy valóságos legyen, hihető, hogy benne vagyunk, ünneplünk valami szegletében az Univerzumnak, amikor elkezdenek Szent Istvánok szivárogni a fal repedéseiből. Amiből ugyan kitetszik, ettől, bár otthon nem vagyunk, mégis Magyarországnak neveződik a tér kitüntetett szelete, nem köztársaságnak, hanem valami másnak. Ezért szivárognak a Szent Istvánok mindenünnen, kígyóznak elő, Szent Istvánok pöfögnek, ők röfögnek a szájakban, akárha karácsonykor a szent szánkók, minden annyira szent, hogy az ember zavarban érzi magát, hogy nem asztrálteste van, és még kakálik is.

Egységbe kerülve így idő és a tér, mászkálhatunk benne ide s tova, föl és alá, s észrevesszük benne a múltat, amikor az ember még kissrác volt, boldogult úrfi mintegy, és ez a nap a papa szülinapja volt, amíg még élt. Amikor meghalt, akkor is, maradt a szülinapja, de abszurddá vált, lehetett virágot vinni neki, de minek, ha bort már nem feleslegesen. Amikor a papa szülinapja létrejött az időben, s éppen gusztushuszra esett, akkor is Szent István volt, aztán lett kenyér meg alkotmány, s amikor a papa meghalt, abszurddá téve a szülinapot, már megint Szent István volt. Ebből fakad, hogy a papa állandóbb, mint az ország, viszont, hogy már ő nincs, akkor meg mi van az országgal, ugye, aki ilyen nemlétező keddekkel igazolja a létezését.

Nehéz dolgok ezek, ahogyan beleájul az ország a körmenetekbe meg a Szent Istvánokba, sőt, mindenki egy kicsike kis Szent István az útmutatás szerint. Nézek én is magamra, na mondom, Kázmér, mutasd a karod, a jobbosat, aszalt-e kellően, van-é korona a hókodon kerek, és szállanak-é a seggedből tűzijátékok, de semmise. A hajnalon úttisztító-seprő jószág halad az ablak alatt, hogy beleremegnek a falak, és nem Szent István vezeti, a pirkadat szürkületében részeg polgártárs ünnepel magában okádva és támolyogva, neki sincs koronája, palástja sem. Harangszó incselkedik vele, hogy már tisztára ünnep, de csak a híveket csábítja, s nem, hogy megtisztuljanak, hanem csak a perselypénz miatt, hogy vér és arany.

Ilyen ez a kedd a szombat után, hogy alig is kezdődött el, de mindegy, ha vége is volna, árnykép a falon. Ahogy éles csattanással fölbukik a nap a házak fölött, és csíkokat rajzol a világra, s már őszül is szinte, hogy itt felejtsen. Se kenyér, se alkotmány szaga nincs a napnak, avas Szent István szaga van. Dohos inkább, ez a helyes, darutollas jobbágyszaga van, szent szánkó talpakon suhanva a semmibe bele. És a végén tűzijáték, hogy nyüszítsen és meneküljön az összes kutya mind, Londonig meneküljön mosogatni. Kurvaélet. Kurvaélet, mondja az okádó polgártárs az utca kövén, míg a falból szivárgó Szent Istvánok tócsává állnak össze a lábam alatt. Így lett nappal, így indult a józan robot. És kedd van, ezt soha el ne feledjük. Kedd csakis.

Pá, európai piknik

Harminc éve, 1989. augusztus 19-én Sopronpuszta térségében békedemonstrációt tartottak az osztrák-magyar határnál, miközben párszáz keletnémet menekült áttörte a kerítést-kaput, és Ausztriába szökött. Előtte, június 27-én az akkori osztrák külügyminiszter és Horn Gyula közösen vágták át a határzárat, demonstrálva a megfigyelő berendezések lebontását. Utána, szeptember 10-én éjfélkor Magyarország hivatalosan is megnyitotta Ausztriával közös határát a nyugatra távozni szándékozó keletnémet állampolgárok előtt, akik ekkor már a saját okmányukkal elhagyhatták Magyarországot és Ausztrián keresztül az NSZK-ba távozhattak.

A ma harminc éve történt úgynevezett páneurópai piknik a határ áttörésével ebben a kontextusban mérföldkő, amely aztán elvezetett a német újraegyesítéshez és az Európai Unió tagállamainak egységesüléséhez. Ironikus, hogy ma pedig az a Magyarország, amelyik akkor ennek a folyamatnak az élére állt, az Unió szétverésén munkálkodik szuszogva, és, hogy Merkel, aki a német nép hálájának szorításában vergődik, azzal az Orbán Viktorral találkozik, aki kerítést épített. A bontás ünnepén az építővel bazsalyogni elég nonszensz, de ilyen a politika, mindig a jómunkásember szívja a csöcsöt. Merkel egy módon lett volna méltó ehhez a naphoz csupán, ha egy szál szegfűt visz Horn Gyula sírjához.

Most három napos búcsút rendeznek Sopronban az évforduló okán, van ringlispíl és fellép Nagy Feró pénzt keresni, azzal a toldással, hogy egyelőre még nem Orbán vágta át a drótot, de lehet, két év múlva már arról harsognak zenei fesztiválokon. Harminc évvel ezelőtt olyanok szervezték a találkozót, akik szabadságot akartak, s ezért kockáztattak is, mert nem lehetett tudni, van-e érvényben lőparancs vagy nincs. Orbán Viktor már akkor sem szabadságot akart, hanem csupán hatalmat. Amikor mások határt nyitottak, ő Soros-ösztöndíjas volt, amit csak addig szakított meg, amíg a már úton levő oroszokat hazazavarhatta.

Ennek megvolt a kellő publicitása, míg a veszélyekkel járó piknikezésnek meg nem. Mégis vele találkozik meggondolatlanul Merkel, ami azért is nonszensz, mert hiába ő ennek a szerencsétlen országnak az első embere, az a gondolat, amit a páneurópaiság képvisel – benne az integrációval és szociális felelősségvállalással – távolabb nem is állhatna embertől, mint amennyire Orbántól áll. Sem a történelem, sem az eszme nem indokolja, hogy Orbán és mostani csürhéje itt kinyissa ugyanazt a száját, amit Tusványoson is, és esetleg ugyanazt mondja vele, vagy pedig, ha nem, akkor viszont hazudik. Sem Orbánnak, sem ilyen Novák Katalinoknak semmi keresnivalója nincs itt.

Nem az egyszerű ellenérzések okán, hanem a logika parancsának engedelmeskedve. A harminc év előtti események voltaképp Moszkva ellen szerveződtek, ma pedig ismerjük a kedves vezető Moszkvával való perverz és visszataszító viszonyát. Mégsem ez az, ami miatt ez a csürhe nem méltó arra, hogy ünnepeljen, s éppen ezt a napot, hanem a Brüsszel az új Moszkva, nem leszünk gyarmat és minden olyan kijelentése és törekvése miatt, amely az egységes Európa ellen irányul, míg ez a nap épp annak az ünnepélyes évfordulója, hogy megnyílt az út az egységesülés előtt.

Érthetetlen tehát, Orbán és a Fidesz mit ünnepel ezen, amikor az idea szöges ellentétben áll az övékével. Bár a holnapi, bazi nagy tűzijátékos is. Mert Szent Istvánra hivatkoznak ugyan, ő viszont az országot úgy tartotta meg, hogy a kereszténységgel Európába vezette azt, míg ezek ennek örvén épp kivezetik onnan. A Fidesz egyszerűen elveszítette azt a jogát, hogy a múltra mutogatva bármit is ünnepeljen, ami az ilyen napokon – és voltaképp az összes többin is – folyik, szemfényvesztés és hazugság. Hogy összefoglaljam a mai és holnapi cirkuszi mutatványokat: méltatlan kezekben vannak az ünnepek, és méltatlan kezekben van az egész ország is.

Kampec dolores XCII. – Napraforgó

Túl az éhezés mókáin, megismerve a múltban, jövőben utazgatás tudományát, értve az állatok nyelvét és az emberek titkait, levelezésben állva az összes istenekkel, látva a föld gyomrát és az ég homályát, megélve teleket és nyarakat, viharokat meg szivárványokat, a szenvedélyek poklát és a gyógyulás kínjait, kövéren és soványan, összetörve, megáldva és leköpve mindenütt, tehát túl minden jón és rosszon, kilépve a purgatóriumból, így ült ott Béla az udvaron a fa alatt, és feltette magának az egyetlen kérdést, amit ilyenkor lehetséges: akkor most mi van?

Hogy a föld száguldott az éjfekete űrben iszonytatóan, amitől a nyár lassan őszbe fordult, az új rigók kiröpültek, mivelhogy gusztushusz, ami nem is ünnep, hanem határkő az időben, de nem olyan, hanem másfajta, azaz ilyen, hogy hosszabbak az árnyékok, lágyabbak a színek, a hangok is elkezdenek tompulni, pörsenésesek lesznek a falevelek és elkezdenek a szelíd öregek köhögetni, miközben nyúlik a fény. Eltelt hát ez is, ez a nyár is már és szinte, ahogyan rohan az őszbe a kis komisz, melankóliát hagyva az ember csontjaiban enyhe fájásokkal.

Ha nem is látta volna, akkor is a füléig ér, ahogyan a kocsma népe, az olajos hajú traktoristák, a protkósok és járókeretesek, a bánatos szeműek és az otthonkások mind készülődnek az ő lelkükben és szívükben a mulatságra, az évi rendes búcsúra. A bádogbános is feni a fogait, kongatná a harangot napestig, de nem teheti egészen profán baj miatt, hogy elromlott a sekrestyés karja, lekonyult neki, alighogy tarja magát a vállaiban. A fröccsök ura pedig, ó, a fröccsök ura szeme róka lesz, dörzsöli a kezeit, tölti a készleteit, halmozza a hordókat és palackokat.

Mert a tapasztalat azt mutatja, ezek az ünnepen kiinnák a borok óceánjait, sörök tengereit és pálinkák csörgedező patakjait is mind, egészen szárazra nyalva a medreket, míg el nem fehérül a száj is. Ücsörgött hát Béla a fa alatt, benne a végtelen tudások és bölcsességek, kártyázgatott a macskával kis tétekben, egy egér egy zsírosdeszka alapon, és tudta, hogy csal a kópé, de nem bánta, mert, mint láttuk, tele volt melankóliával a csontja neki. Így nézték ők ketten, ahogyan a nagy nap eljővén a Szarospisták Jézus nevenapján szügyig ünneplőben jönnek a végtelen borokba bele.

Ha férfi vagy, légy férfi alapon, túljutva a bádogbános miséjén, elérkezve a feledés partjaihoz, szájukban még Isten kovásztalan teste, mert a pék elcseszte és nem olvadt az a rohadt ostya. Ott fulladozott mind az összes Isten rágós és nyúlós testétől, hogy oly alaposan kellett öblíteni, mint még sohasem. Ekkor még nem tudta senki, hogy a pék, a bádogbános és a furcsa nyárvégi színek hogyan játszanak össze mind, hogy az legyen, ami lett, hogy elmesélni is alig lehet, mert a végén Béla összegezte magában aztán a nagy ünnep végső állapotját, hogy ilyen nincs, aztán meg mégis van.

Vízszintesbe fordult már a napsugár, a hangok egyetlen massza voltak, néha egy-egy ordítás csúcsosodott ki belőlük csupán, elnyújtott keservek, hogy Julis, Juliskám, néhány kósza pofon csattanása rend szerint, s pont akkor, amikor a macska elfogta Béla ultiját, olyan visítás hallatszott az utca felől, hogy kikeltek a holtak is a földből, alakot öltöttek poraikból, hogy megint itt a muszka, labanc, török vagy a mongolok épp, a kutyafejűek, úgy ordított a hírnök, hogy migráncs, migráncs, elnyújtott hangon, hogy migráncsok tengere közelg.

Hogy a határban, a kék plakátok töviben ott az egész sereg, barna a pofájuk, sárga a sáljuk, áll a pöcse mindnek és kisdedeket keresnek vacsorára. Rengeteg sokan masíroznak a plakátok alatt, mindmeghalunk, sipította a hírnök, csak úgy habzott a szája, és egészen ki volt fordulva a szeme neki. Az olajos hajúaknak, a bánatos szeműeknek meg a protkósoknak meg már üveges volt az összes tekintete a kurva sok hűsitől, így hát kaszát és kapát ragadtak, úgy hömbölögtek a hadsereg a határba falut védeni, és ott voltak a barna pofájú, sárga sálú migráncsok mind, csak úgy csörgött a meredt pöcsük a szélben.

Lekaszabolta mind az összeset a hős sereg, ütötték őket rogyásig, hogy végül a földön feküdt minden migráncs, s rajtuk a kimerült védsereg, hogy hortyogtak a győzelemtől meg a hűsitől, és csend lett végül is a vidéken. Akkora csend, hogy Béla oldalán a macskával kiballagott a határba a plakátok tövibe, ahol látták ám a földön feküdni a napraforgókat, lekaszabolva, s rajtuk horkolt a kimerült had, az olajos hajúak, a bánatos szeműek, még a járókeretes is mind az összes szegény hülyéje. – Snapszlizzunk inkább. – Így szólt a macska, és visszaindultak Bélával, mert a bál már véget ért teljesen és visszavonhatatlanul.

A Novák-életérzés

Nincsen nagycsaládos hangulatjel a Facebookon. Erre jutott Novák államtitkár borongva, és messzeringó “Hogy is van ez….?” kérdéssel fejezi be a nyaralásának befejezéséről szóló tudósítást, mert jön a munka “komoly beszélgetésekkel”. Novák államtitkár három gyerekével fotózkodott, amikor elkezdett neki hiányozni a nagycsaládos hangulatjel. A legkisebb gyerek is tíz éves forma, és egész eddig nem fedezte fel annak a rohadt emotikonnak a hiányát, csak most, hogy szülni kell államilag, és a Facebook is kezd sorosista ellenséggé válni.

Novák államtitkár kampányelemmé tette a családját, de ez az ő baja – meg a gyerekeié -, mert a bávatag nagycsaládba ájulós életérzésen kívül egy kis lájtos uszítás is van a vigyorok között. “Van mindenféle formáció: egy férfi-egy nő, két nő, két férfi, ezek különböző kombinációi egy-két gyerekkel, egyedül álló szülők egy-két gyerekkel, de kettőnél több gyerek sehol. Hogy is van ez…?” – Ez a Coca-Colára hajazás mellett utalás arra, hogy a Facebook családfelfogása nem felel meg a magyar igényeknek, meg az Alaptörvénynek sem.

Novák államtitkár pöpec kis fideszkatona. Amióta ilyen családügyi mufti lett, képtelen másra gondolni, CSOK-ok, hétüléses autók, családvédelmi akciótervek folynak ki a száján azzal a meggyőződéssel, hogy ez a világ a lehetők legjobbika. A kormány támogatja a nagycsaládot, a nők szülni térnek és nagy lesz a nemzet. Ilyen egyszerű a világ, amiből már valóban csak a nagycsaládos emotikon hiányzik némi rejtett buzizással (két férfi, két nő), és tényleg csak a Fidesz családmodell – papa, mama, gyerekek – akadályozza meg abban, hogy a rákosista buzdítást is idetegye.

“Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség.” – így hangzott a Ratkó jelmondat, ami felelevenítését csak a kereszténység csapdájába esés akadályoz meg, mert ez gúzsba köti az ember agyát és szaporodási lehetőségeit. Hitler bácsi sem sokat szarozott. Az ő birodalmában betiltották például az óvszerek árusítását, a házaspároknak hetente kétszer kellett nemi életet élniük, minden nőnek férjhez kellett mennie, és a cél az volt, hogy ezt minél korábban megtegyék, hiszen – a számításaik alapján – így akár fejenként (méhenként) húsz gyermeket is világra hozhattak.

De erről már rengeteget beszélgettünk, és arról is, hogy a gyerek ebben a világban önmagáért való cél, s egyben eszköz a lakhatás és a nagy autó megszerzésére, holott nem ez volna a funkciója. Egyáltalán, a gyerek születésének nélkülöznie kellene mindenfajta hátsó szándékot, amit Füst Milán mesélt el Hábi-Szádiként képzelt fiának, Tahtúrnak: “- Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. – És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.”

Ilyen az, ha a szerelem és a születés nem úgy működik, mint feladat, cél, eszköz és kötelesség. Ilyen, ha az ember gondolkodik is, bár az veszélyes. Camus-től tudjuk, hogy amikor az ember elkezd gondolkodni, akkor elkezd kétségbe esni is, bár az egzisztencializmus elég távol áll a keresztény szabadságtól, ez a liberalizmusnak valamely ocsmány hajtása, s mint ilyen, üldözendő. A NER-ben nem kell gondolkodni, s ennek bizonyságára elég csak Novák államtitkárra nézni, akinek az agyát a kedves vezető a szaporodásra programozta be, s azóta pelenkaszagúan mosolyog bele a világba.

Nem akarom én őt bántani, mert méltatlan rá, csak épp adta, fölkínálta magát, mint a Fidesz újabb egydimenziós embere. Lehetne és állhatna itt igazolásként Németh Szilárd is, aki először a rezsin nem látott túl, most meg a tankokon némi pacallal. Áder pecázik, Szijjártó ordibál, Mészáros lop, Pintér rendet rak, Bakondi migráncsoktól retteg – kit mire hangoltak -, és ennek az esszenciája Orbán fejében annyi: Soros. Ráadásként itt van ez a Novák, akinek már csak egy baja van, hogy nincsen nagycsaládos emotikon a Facebookon, amúgy minden rendben lévő a világban, permanens a boldogság, és véget sem ér soha.

Lehet így élni, csak nem nagyon érdemes. Főleg azzal a teherrel, hogy ezt a mintát sulykoljuk a hajléktalanba, az egyedülállóba, a melegbe, idősbe és gyerekbe, az emberi faj mindenféle rendű és rangú egyedébe azzal a sugalmazással, hogy abban a formában az ő létezése és élete a társadalom számára értéktelen. Ez a Novák-életérzés, amiből emotikonnal vagy anélkül, de valami elemi sötétség sugárzik, és veszélyesebb, mint gondolhatnánk. Vagy én vagyok túl érzékeny, ami nem macsó tulajdonság, így NER-béli létezésem teljesen indokolatlan. Kafka is elképedt azon, hogy vannak olyan emberek, akik arra a kérdésre, mit csinálnak, képesek olyan választ adni: ozsonnázunk a zöldben.

Aztán “A per”-ben megölte Josef K.-t, mert nem kérdezett.