Kategória: Egyéb

Kígyó a plafonból

Nigéria Ondo szövetségi államának parlamentjében félbeszakadt az ülés. Nem azért, mert a helyi Kövér lefújta a bulit, hanem, mert a plafonról egy kígyó pottyant a képviselők nyakába, aminek – bár szokva vannak Isten különös teremtményeihez – mégsem örültek, tán érthető okokból. A következtetések levonásakor nem mindegy, hogy a plafonról, vagy plafonból esett a lábatlan jószág. Az elativusi helyrag (ból) azt mutatja, hogy a plafon belsejéből pottyant volna a csábító ördögfattya, míg a delativusi (ról) pedig azt jelzi, hogy a felszínéről zúgott alá az almával kísértő bibliai alak (ez is fontos lesz majd).

Hogy kívülről vagy belülről zuhant le a jószág, tényleg nem mindegy, az viszont igen, hogy görög-latinul (a’la Sziszi) hogyan nevezik ezeket a helyragokat (elativus, delativus), mert ezt csak azért mutattam meg, még ezt is tudom, hogy Novák Katalin államtitkár asszonyelvtárs ne szomorkodjon annyira. Tegnap ugyanis abbéli bánatának adott hangot, hogy a NER ellenségei kulturálatlan taplók, ezért, gondoltam, megcsillantom ebbéli képességeimet, ne ríjon már annyira. Egy elativus ér annyit, mint a CSOK, a delativus pedig a családvédelmi akciótervvel vetekszik, mint Novák asszonyelvtárs agyának felemelő összes tartalma.

De térjünk vissza Nigériába. Az Africanews azt írja, Ondo állam parlamentjének épülete annyira lepusztult, hogy bizonyára nem okozott gondot a kedves kígyónak tanyát verni a plafonban, ahonnan, elvesztvén hasának tapadását, alázúgott a képviselők közé. Képzeljünk el egy ilyen jelenetet a mi tiszteletlen házunkban, ahogy Kövér pedelluson, esetleg az állatok nagy barátján, Semjén elvtárson, vagy egyenesen Orbán Viktor Mihály zsíros tarkóján landol egy égből pottyant csúszómászó, hogy milyen visítás lenne ottan. Nem győzne érette imádkozni Matthew Hassan Kukah nigériai megyéspüspök, aki egymillió eurót kapott a magyar adófizetők pénzéből.

Az egyházfi egész júliusban fohászkodott Orbán Viktor Mihály lelke üdvéért ezért a pénzért, mert migráció és keresztényüldözés, ilyenek. És itt jön képbe a légtornász kígyó. Mert elég különös hely ez a Nigéria, a kőolajból annyi pénzük van, amennyit nem szégyellnek, ez azonban nem mutatkozik meg – az ondoi parlament is rogyadozik – az országon. A kedves nigériaiak hetven százaléka él a szegénységi küszöb alatt, alig van áram, aszfaltút, tömegközlekedés, viszont a kormány milliárdokat költött az új fővárosra (Abuja), elnöki palotára, aranyozott kupolájú mecsetekre, ilyesmikre, akárha kies hazánk tempója. Sőt, még egész jól is fociznak.

Nigériában nem a keresztények vannak veszélyben, hanem mindenki. Az utak mellől elrabolják az embereket vagy lelövik őket felekezettől függetlenül, de ez is mindegy szinte, mert egyelőre nem tudják biztosan azt sem, mennyien is vannak. Százötventől százkilencven millióig saccolják a nigériai lélekszámot, és az ország negyven százaléka keresztény. Ha csak az alsó hangot nézzük, akkor is van arrafelé hatvanmillió keresztény, akiket Orbán Viktor Mihály mind megvéd alkalmasint, s ha magyar őseik vannak, jó pénzért be is telepít. Most viszont ő adott a miénkből úgy háromszáz milliót, amire nem nyert felhatalmazást a választóktól egyáltalán.

Legalábbis szerintem. Az irányultság azonban, hogy hol kúrja el a magyar adófizetők pénzét, alaposan érthető. Ahol nehéz a nyomát követni, és az történik vele, amit csak akarnak. Régebbi nigériai sztori az is, hogy bizonyos vizsgadíjak eltűnését azzal magyarázták, hogy felfalta egy óriáskígyó, egy állatkert belépti díjainak köddé válását pedig egy gorillára igyekeztek rálőcsölni. Ezen a ponton nem tudható, a lopás módszertanáról ki tanulhat kitől, a nigériai mindenesetre egyszerűbbnek tűnik. Az Uniónak is el lehetne magyarázni, nem a Tiborcz vej lopta el a pénzüket, hanem egy vak komondor vacsorálta meg, mert nem tudta, mit cselekszik.

„Imádkozunk, hogy az Úr áldásai sose hagyják el Önöket.” – ezt írta levelében Matthew Hassan Kukah nigériai megyéspüspök Orbán Viktor Mihálynak a pénz kézhez vétele és elosztása után. Kétségek közt vergődik az ember, mert erre a püspökre is elég volt ránézni, ahogyan a várban talpig selyemben és bársonyban feszített a kedves vezető redves oldalán. Ő sem egy ferenci habitus így első blikkre, és nem is elsősorban a sorosista pápára, hanem a régire, a madarakkal társalgóra gondolok ilyenkor. Nigériában kígyók potyognak a plafonról, minálunk mállik le a kórházak vakolata, ezek ketten meg egymillió euróval kurválkodnak keresztényileg, pedig Isten nincsen is. Ez abból látszik, hogy nem verte meg őket.

Kólát iszol? Buzi-e vagy?

Új ellenség született. Mégpedig a Coca-Cola, amely ármány #loveislove, azaz “a szerelem az szerelem” feliratú plakátjain azonos nemű párokkal hirdeti a boldogságot, így akarván romba dönteni a Fideszt, a hazát és megfertőzni a pöttyös seggű, huszárcsákós magyar gyermekeket. Akkora a cirkusz meg a hangzavar, hogy minden józan hangot elnyom. Ez egy fasiszta ország fasiszta pártjának, fasiszta lakosainak artikulálatlan ordítása, hogy ezt is megértük megint és itt tartunk újra. Hangulatában hasonlít ahhoz, mint amikor Thomas Mann-nak kellett szinte menekülnie az olasz tengerpartról, mert meztelenül fürdött a két éves gyereke.

Másrészt az aggódás azért is fokozódik az emberben, mert a melegeknek eddig a csupán a családalapítást, a gyerekvállalást tiltották meg, most már szeretni sem szabad nekik egymást, amitől egy lépés, hogy élniük sem muszáj, illetve nem tanácsos. Bojkottálja a Coca-Cola fogyasztását elsősorban Boldog István fideszes képviselő. Mint írta: “Elhatárolódom a Coca-Cola plakátkampányától. Amíg nem távolítják el provokatív plakátjaikat Magyarországról, addig én nem fogyasztom a termékeiket!” – amibe a cég nem fog beleremegni, de abba sem, hogy sok degenerált csatlakozott hozzá. A Heinekent sem rázta mag nagyon, hogy Lázár Csiki sört ivott csakis.

Az ilyesmi dolgok szimbólumok. Annak mutatói, hogy hazánk sötét egy hely, veszélyes jövővel és kilátástalan jelennel. A Coca-Cola ettől a ponttól a melegek itala lehet, aki ilyet szopogat forró nyári napokon, az gyanús identitásában, a gyerekektől is eltiltjuk az üdítőt, mert megfertőzi őket, és elbuzulnak. Ez nem túlzás és nem hülyeség, így működik a Fidesz-választó agya. De nem is kell messze mennem, elég a saját szaros kis életem az illusztrációra. Emlékezhetünk a hajdanvolt csodavilágra, amelyben a Coca-Cola mámorban fetrengő imperialista fiatalokról mesélt nekünk az újság, mint ahogyan most is – ki más – a prostisrácok robbantotta ki a dilit.

Szóval, bő fél évszázaddal ezelőtt anyámék egyik ismerőse a mesebeli Ausztriában járt, ahonnan olyasmiket hozott – olyan rágó, olyan csoki -, hogy beleremegett az Inota szelethez és Gránát kockához szokott magyar kisded gyomra. Meg Coca-Colát is persze, amiből mi, aprónép csak egy kis gyűszűvel kaptunk, egy nyalatot, mert árt. Ezt nem azért meséltem el, hogy bemutassam, hülyék akkor is voltak, hanem, hogy rávilágítsak, miért van benne ebben a játszmában az, hogy megverik az ilyen italt fogyasztó embereket, mert buzik, vagy a buziságot propagálják, és romlást hoznak az aprónépre. Mindennek pedig lelkesen tapsol a homofób közönség.

És csodálkozunk, hogy a magyar hungaristák panaszkodnak, miszerint nem tudnak már megszólalni sem, mert a Fidesz ugyanazt mondja, mint amit ők óhajtanának. Megkérdezték azért a Fideszt, mit gondolnak Boldog István meg a többi hülye akciójáról, amire az a cinikus válasz érkezett: “Magyarország szabad ország, ezért mindenki szabadon eldöntheti, hogy iszik-e Coca Cola-t.” Mintha nőügyekkel nem foglalkozom és pláne boldog karácsonyt, amiből is kitetszik, ez a cirkusz épp a Párt kedvére való, s voltaképp a Pesti Srácok nevű csápja robbantotta ki. Lehet, nem is saját kútfőből meg önszorgalomból, és ez a Boldog képviselő csak rátromfolt, vállalva a gyűlölet arcát Orbán helyett.

Ez a Boldog, ez boldogtalan voltaképp nyomorúságában, viszont mellékszál és öt perces alak, mert a lényegi mondanivaló a petíció, amelyben segítséget kérnek “a plakátok mielőbbi eltávolításában, illetve a gyermekeket, a családokat és az egész társadalmat megcélzó homoszexuális lobbi megfékezésében”. Bayertől kezdődően, aki Tusványoson ratyizott, ez a támadás célzottnak tűnik a melegek ellen, összehangoltnak nagyon. Mert, mint látjuk, az egész homogén, homofób társadalom veszélynek van kitéve, ezek a plakátok a keresztény ország létét veszélyeztetik, s ez a petíció nem egyéb, mint burkolt felszólítás a buziverésre megint. Már csak ebből a megfontolásból sem kellene annyiban hagyni, mert erre a receptre bárki ráhúzható.

Ugyanígy a gyermekeket, a családokat és az egész társadalmat veszélyeztetik az idegenszívű írók és költők, a liberális filozófusok, a gerinces színészek, a nem behódoló tanárok, tudósok és a söprűt rosszul tartó köztisztasági alkalmazottak is. Mindenki, aki nem ők. Mert az, hogy a Fidesz szerint mindenki szabadon dönti el, hogy iszik-e Coca-Colát, ebből fakadóan ugyanúgy mindenki szabadon határozhat arról is, hogy emiatt kitekeri-e embertársa nyakát. Mert ez a párt normális reakcióra – miszerint elítéli a Boldog István nevű tagját, mert kirekesztésre szólít fel – képtelen, sőt, inkább a szája íze szerint való ez az egész műbalhé. Nem véletlen hát, hogy a hungaristáknak elfogyott a mondanivalója, mert a Fidesz mind lenyúlta.

Akkor most hol élünk? Kérdezhetjük fideszista rajongóinkat, de felelni úgysem tudnak, és nem is akarnak már.

Sírásó verseny

Három férfi állt a kiégett mező szélén öltönyben, és az egyik közülük gumicsizmában mégis. Kelemen szaktárs volt az első közülük, a Temetkezési Vállalat igazgatója, aki úgy nézett ki, mint egy aszott, vén, akasztott holló, mellette János, a sírásó. Ő volt a gumicsizmás, mint szakértő, és végül a díszes kompánia színe-virága, bokréta a kalapon, Balázs elvtárs a helyi pártirodáról, mint a zsűri elnöke. Balázs elvtárs kis tévedésben volt a mai feladatról, mert egy ollót szorongatott a kezében, hogy mit kell átvágni, avatni, kereste a nemzeti színű szalagot, de az nem volt sehol.

Kicsit kurvaanyázott, de, amikor lefényképezték, megnyugodott, hogy bekerül az újságba mégis. Úgy pózolt, úgy tartotta az ollót a kezében, mint egy győztes hadvezér, és vigyorgott, hogy kilátszott mind a száznegyvenkét foga is, ahogyan középen állt, és ölelte át a vállát Jánosnak, a sírásónak, akinek viasz-szerű képe, fényes gumicsizmája és zsírfoltoktól fénylő öltönye ezer temetést idézett meg. Kelemen szaktárs pedig, az igazgató és ötletgazda, hogy sírásó versenyt rendezzenek, egy napkeleti bölcs elégedettségével szerepel a képen a szordínós mosolyával örök időkre immár.

Így várták ők hárman a kiégett mező peremén a versenyző csapatokat. A sajtó is izgatott volt. Húsz éves slapaj volt a sajtó, aki azzal a megbízással érkezett ide, hogy riportot írjon a nagy és nemes vetélkedőről, kidomborítva az anyagban a keresztény, magyar temetkezés és sírásás felsőbbrendűségét a mindenféle liberális ásással szemben. De nem tudta, mi az a riport, ezért minden szart lefényképezett. Balázs elvtárs nyugtatgatta, ne izguljon, majd ő diktálja, hogy mit lát, már gyűjtötte a harcias jelzőket, a kedves vezető iránymutatásait az ásó és lapát megfelelő használatáról úgy, hogy a másik kezünkben kard van.

Nagy volt az izgalom tehát, amikor elkezdtek szállingózni a versenyzők, és ennek a háromnak – bár Jánosnak, a sírásónak kevésbé, mert neki minden mindegy volt az apátiájában és a szétivott agyával -, szóval, akkor a másik kettőnek lekonyult a füle és elhervadt a mosolya, amikor érkezett a versenyzők különleges menete, amiben nem volt köszönet. Elsőként egy bazi nagy markológép jelent meg, amely úgy csattogott, zörgött, mint egy rossz csontváz. Mögötte érkezett egy ember keselyűvel a karján és kopaszon, aztán egy csapat óriás a feje fölött egy tutajjal, végül egy lepukkant UAZ, hasábfával rakva csurig.

A hármak néztek csak rökönyödve, hogy mi ez, kik ezek, és ők hol is vannak végül. A slapaj fényképezett veszettül, de Balázs elvtárs leállította a buzgalmát, míg nem tisztázódik a helyzet. Ekkor tűnt fel a rét peremén a felmentő sereg, három öltönyös, gumicsizmás alak, vállukon ásó, lapát, csákány. Cefreszagot árasztottak, és nagy hangon üdvözölték Jánost, messziről ordítoztak neki ezen a szép napon, amikor a madarak csicseregnek, enyhe, langyos a szellő, a föld sem mutatkozik keménynek meg agyagosnak sem, öröm lesz benne és vele a nemes vetélkedés. Spulni madzag is volt náluk, hogy élire és elvágólag készüljön az a gödör.

Mint mondtuk már, Jánosnak, a szakértő szakmabélinek teljesen mindegy volt minden, Kelemen szaktárs és Balázs elvtárs viszont rendet akart a rendetlenségben, és kérdőre vonták a megjelenteket fura készségeikről, a karon ülő állatról, hogy mi a francot akarnak, hogy képzelik a dolgot. A markolós kijelentette, hogy ő tömegsírban utazik, a keselyűs parszi őseit emlegette, hogy hol a hulla, hadd szálljon rá a madár csontig pucolni azt, a nagydarab tutajosok a vizet keresték, hogy rábocsássák az elhunytat a meggyújtott készségen viking módra, sőt, a UAZ-ról már rakták le a fát a turbánosok, hogy Káli istennőnek tetszőn hamvasszanak.

Balázs elvtárs mindezt látva és hallva elordította magát, hogy most ettől látszott ki mind a száznegyvenkét foga is. Üvöltött, mint a vadbarom, hogy takarodjon innen az összes kozmopolita, globalista, liberális hullagyalázó, és csak az maradjon, aki magyar, keresztény módon tud ásni, temetni. Így ment el mind az összes, a keselyűs, a markolós, a vikingek, fölültek az UAZ-ra a turbánosok is, és maradt a három cefreszagú, öltönyös gyászhuszár. Balázs elvtárs felszólította őket, hogy az első díjért azért állítsanak elő valami lukat, de a hármak kijelentették, fejenként ötezer alatt egy göröngyöt arrébb nem raknak.

Balázs elvtárs hörgött, megfenyegette Kelemen kartársat, hogy kirúgatja, János sírásót és a három versenyzőt pedig, hogy közmunkára küldi, de ezek az utóbbiak csak röhögtek rajta, mondván, elsertepertélnek ők szívesen, de akkor Balázs elvtárs kaparja el a halottait maga. Balázs elvtárs tehetetlen volt, vonyított, és kifizetett nekik fejenként ötezret, hogy ássanak egy lukat, legyen mi mellett fotózkodni, és a lapban is megjelenhessen a riport a jó hangulatú versenyről, ahol az első helyezettek mintha lézerrel húzták volna a gödör élit, és közben a talpaik is egymásra léptek. A hármak ásni kezdtek, Balázs elvtárs pedig diktálni kezdett a slapajnak.

Államjólét, jóléti állam, meg az Orbán

Már megint elkészült egy tanulmány, amely a mimagyarokat támadja és beleavatkozik a belügyeikbe, valami liberális ármány egyben, összeesküvés, aknamunka ez is. Mert az szerepel benne, hogy az uniós tagállamok közül csak a bolgár háztartások egy főre eső végső fogyasztási kiadása volt távolabb az EU-átlagtól 2018-ban, mint a magyaroké. Hétköznapi nyelven megfogalmazva: csak ott alacsonyabb az életszínvonal, csak ott van távolabb az uniós átlagtól, mint itt. Számok mutatják ezt, viszont a számok is kommunista csökevények csupán, bolsevista trükkök, ha az igazat mondják és nem a Fidesz rózsaszínű kifestőkönyvét.

Egyébként ezt a nyomort, ezt a gyalázatot, ha nem is ilyen frappánsan, de több millió ember is el tudta volna mondani a saját tapasztalataiból kiindulva, csak nem tudta volna besorolni magát tyúklábat szopogatva, ám már ez is megy. Másrészt meg, mi az Uniónak csak szőrmentén vagyunk tagjai, kivesszük belőle a zsebpénzt, de amúgy szarunk az egészre, ilyképp az életszínvonalat ahhoz méricskélni szintén felforgatás. Tágabb kontextusba helyezve kies hazánkat találhatunk számos afrikai országot, ahol szarabb a helyzet, s akkor okkal mondhatja azt a kedves vezető, hogy na, ugye, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, vagy jön a TEK.

Nem is ebbéli nyomorunkon óhajtok sóhajtozni máma ezért, hanem a tanulmány egy másik eleme mozgatta meg a képzeletemet. Az is szerepel benne ugyanis, hogy lakosaival ellentétben az állam helyzete korántsem ennyire gyalázatos, a magyar állam ugyanis a végső fogyasztási kiadásai tekintetében nemhogy sereghajtó, hanem a középmezőnyben van az Unióban. Államjólétnek nevezik – ha furcsán is – ezt a mutatót, amely azt jelzi, mennyit költhet a rezsim, és ezek szerint nem keveset. Kocsmák mélyein ezt úgy mondják, van itt pénz kisapám, van dögivel. A kérdés azonban mindezek után csak annyi, hogy hol az anyám valagában van, ha van, és miért ott.

Az állam fura és összetett jelenség, képződmény, rengetegféle dolga van, illetve lenne, ha megfelelően működne, de nem működik. Csak slágvortokban: az állam áll előttünk büdösen az okmányiroda sorában, az állam az, aki miatt lerohad a fülünk a kórházban, és szintén ő az oka, hogy a gyerekünk hülyén jön ki az iskolából. Az államot látjuk továbbá az ácsorgó vasútban, a füstölgő buszokban, a méteres kátyúkban, a töketlen rendőrökben és mindenütt. Az államnak pénze nincs, mi adjuk neki adó formájában, és ő dönti el, mire költi.

Továbbá az államot testesíti meg az úgynevezett végrehajtó hatalom, ami nálunk egyenlő a Fidesszel. A végrehajtó hatalom pedig a törvényhozó hatalom – úgymint országgyűlés – törvényei alapján működik, ami, mint ismeretes – mármint az országgyűlés – szintén egyenlő a Fidesszel. A Fidesz pedig Orbán Viktor maga, így nem kerül sokba annak belátása, hogy az állam maga Orbán Viktor, akárha XIV. Lajos, ha mondta ezt a francia, ha nem. Így áll előttünk az önkény, ha Mari néni nem is tudja, mert ő azt sem tudja, hová tűnik a befizetett adója, amiből az állam (Orbán Viktor) jól él, van neki államjóléte. Míg ellenben Mari néni meg nem él jól, semmiféle jóléte nincsen, ami anakronizmusnak tűnik, pedig csak szimpla lopás, de itt tetten érhető.

Odáig jutottunk, hogy végső soron Orbán Viktor és az ő csápjai meg folyományai döntik el, mire költik az állam, tehát Mari néni pénzét, s mint kitetszik, nem Mari nénire. Ezért szenved hiányokat a nyugdíjában, ezért kap csupán nyolc év múlva csípőprotézist, mert a csontja eltört az állam által be nem tömött kátyúban. A friss házasnak is olcsó hitelt kínál az állam, eladósítja, mert nem rá költi a pénzt, hanem stadionra, térkőre és bumfordi szobrokra. Sőt, egészen képtelen dolgokra szórja el a pénzt az állam futballtól kezdve határon túli szavazatokig, míg pedig Mari néni, az ő középkorú gyermeke és csetlő-botló unokája meg nagy ívben le van szarva.

A fenti összefüggések alapján Orbán Viktor szarja le, de Mari néni mégis neki csókol kezet, mert nem tudja, miben él. Nem jóléti államban, amit pedig ígértek neki a rendszer megváltoztatásakor, úgy csomagolva, hogy ekkor meg ekkor utolérjük Ausztriát, és még, harminc év után is csak a határidőket módosítgatja a Matolcsy-Varga páros, mint Orbán egyik csápja. Viszont ez soha nem fog megtörténni, mert a magyar állam jóléte olyan beruházásokban manifesztálódik, amelyek semmire sem jók, ámde ki lehet belőlük venni a százalékot, mint az immár százmilliárd fölött járó leendő kézilabda csarnokból is. Ez – és az összes többi – nem a sportszeretet, hanem a juss miatt épülnek, olyanok is.

Ideális esetben az államjólét arra volna való, hogy jóléti államot teremtsenek belőle. Ennek két fő típusa van, az úgynevezett univerzális (mely univerzális állampolgári jogon garantálja a jóléti szolgáltatásokat) és a reziduális jóléti állam (ez csak rászorultsági alapon garantál). Az előbbire klasszikus példa lehet Svédország, míg az utóbbira az USA. Ezen belül léteznek még altípusok, a szociáldemokrata, a liberális és a konzervatív-korporatista Ezek részletezése nélkül a bőrünkről és a gyomrunktól tudjuk, hogy Magyarország – nem köztársaság – egyik sem, és nem is lesz soha, míg Orbán Viktor létezik, mert nem a népjólétre, hanem saját hasznára fordítja az állam jólétét. Már csak emiatt is megérdemelné a kötelet sok más mellett.

Nem győztünk? Nahát!

Szokatlanul halk volt tegnap miniszterügynök elvtárs az Ursula von der Leyennel való találkozás után a messzi és ellenséges Brüsszelben, midőn a házi televíziójának (M1) nyilatkozott sajtótájékoztató híján. Máskor ilyenkor a füstölgő puskacsövét szokta fújkálni, vagy vértől iszamos kardját törölgeti böfögve egy kommunista hullájával, s csak azt nem mondja mindig majdnem, én vagyok a legnagyobb, istenkirály és életcsászár. A hívek pedig ilyenkor szoktak behugyozni a gyönyöröktől, elájulnak vagy magukhoz nyúlnak gusztus szerint.

Ám most, mint valami megszeppent óvodás, aki a műanyag dömperét keresi, tétova hintaló, friss hús a kupiban az ismeretlen éjszaka előtt, ezt a képet mutatta, ami változhat még a mai Kossuthos szeánszig. Meglátjuk, hogyan rakja rendbe a képét a maflás után, amit már akkor megkapott, amikor az EB friss elnöke, akinek a jelek szerint volt gyerekszobája, nem engedte, hogy összetaknyozza a kezét, és egy jól fejlett tapló módján – ahogyan amúgy szokta – zsíros ajkaihoz emelje csókolgatni azt, de lukra futott. Mondhatnánk, hirtelen szembe jött Európa, és váratlanul új volt.

Viszont nem illemóra volt a tegnapi randi, hanem élet-halál kérdés miniszterügynök elvtárs számára arról, hogy folytathatja-e kisded és aljas játékait, amibe amúgy egy ország, ez a magyar, ez a miénk pusztul bele. Nos, épp ez az, amiről semmit meg nem tudtunk, csak jelzések és utalások történtek, mint egy elcseszett szemiotikai föladvány, de azért kihüvelyezni valamit csak lehet belőle, ha nagyon akarjuk. Ilyen az első, hogy a tetemre hívás után se egy közös sajtótájékoztató, se egy közös nyilatkozat, semmi nem történt és nem született, ami a tankönyvek szerint arra utal, hogy a randiból hiányzott a harmónia.

Nem értettek egyet a dolgokban vagy épp teljesen másképp látják azokat, legszívesebben kitekernék a másik nyakát, csak a protokoll ezt nem engedi. Minden lehet, és mindennek az ellenkezője is, csak egy nem, hogy a legparányibb engedményt is kapta volna a köpcös, mert akkor ott csűrdöngölt volna a kamerák előtt, ilyen viszont nem történt. Más forrás híján az ő eladására kell szorítkoznunk tehát, ami viszont – mint láthattuk – meglehetősen visszafogott volt, ez a szerénység viszont rengeteget mond annak, aki harsonaszóban éli az életét amúgy és állandóan. Meg csatamezőn.

Nos, miniszerügynök elvtárs az állandó népmesei motívumok mellett, úgymint migráncsok, család, nemzet és az összes többi kényszerképzete, egy dolognak örvendett csupán, hogy, mint mondta, jó döntés volt “az ideológiai gorillákat távol tartani”. Szegény ügynök elvtárs Timmermansra gondolt, mint az ő mumusára, viszont ezzel a lendülettel szúrta tökön magát ekkor. Ugyanis, ha körülnézett volna a vizes síkon rádöbbent volna, hogy ott egyedül ő nem a pragmatizmus kérlelhetetlen bajnoka, hanem inkább a fasiszta eszme idejétmúlt és megvetni való ideológiai gorillája. Egy null.

Ezen kívül valami kétséges és bizonytalan jövő jelent meg csupán a homályban, úgymint: “jó döntést hoztunk, eddig” – “hogy ezután mi történik, majd meglátjuk” – Trócsányi “szőr mentén” került szóba, ilyenek. De, hogy meg ne tagadja magát egészen, és egy degenerált varázsló szintjén fogalmazzon, megjegyezte, hogy Ursula von der Leyen olyan, “akinek a jövőről való gondolatai között ugyanazok a kérdések lebegnek, mint a mi fejünkben“. Hogy mi lebeg a bizottsági elnök fejében, s hogy miért lett annyira siralmas miniszterügynök elvtárs nyöszörgése, arról nekem is gomolyog a fejemben ez meg az.

Legfőképp, hogy Leyen nem a Mari néni zsák krumplival a hóna alatt az M1 csecsén lógva, ilyképp házi oltárt állítva a kedves vezetőnek, hanem más formátumú asszony, aki tisztában van azzal, hogy az a manus, akinek nem engedte meg a kézcsókot, az egy szar alak, akinek már szaga van. Az is feltehető, sőt, bizonyos, hogy tud a ganyéságairól, amelyek közül a legfrissebbek a Microsoft, meg a GRECO-jelentés. Ez utóbbiban pedig miniszterügynök elvtárs birodalmáról olyan jelzők sorjáznak leginkább, hogy “kiábrándító” és “aggasztó”. Persze, hogy bizonytalan az a rohadt jövő, és persze, hogy lekonyult a kedves vezető füle.

Ne legyünk azonban elalélva a gyönyöröktől, mert ez politika, és mint ilyen, mocskos és aljas még von der Leyen előadásában is. És, hogy miniszterügynök elvtárs fejeiben – ha már ragaszkodik a többes számhoz – mi lebeg, azt senki sem tudja. Egy dolog azonban bizonyos: nem fogja könnyen adni a szaros életét, sőt, jó diktátorhoz méltón inkább fölégeti az országot, hogy mentse a rühes valagát, mintsem szépszerével megadná magát. A tegnapi történések tanulsága tehát annyi csupán, a NER Európát még nem győzte le, csak a magyarokat, és lehet, hogy Európa meg itt hagy minket a szarban. Mert nem tudjuk, mi lebeg a nagyságos fejekben. Sem az Ursuláéban, sem az Orbánéban. Na jó, az utóbbit sejtjük azért.

Szili Katka sziliszíve

Tedd a szívedre a mancsod drága olvasó őszintén és igazán. De nem azért, mert vallani kell eskü alatt, ne rinyálj-rezegj, hanem puszta vizsgálat okán, hogy ver-e még egyáltalán. Szuszorog-nyöszög, vagy dübörög rossebb módján traktorul, mert az útjai kifürkészhetetlenek. Megáll a sarkon, netán kiszökken a helyéről, amikor elibéd ugrik egy Orbán, és azt kiáltja: kőműveskanál, és pláne kard, illetve, naugye. Nyúlj a kebeledre drága olvasó, markold meg ennen csöcsödet, mint Kenderesi a koreai lány fenekét, mélyesszed a körmöd a bőröd alá, hogy fájjon, akárha Trianon, és úgy tapasztald meg a lüktetésit neki, és ropjál aztán táncot, hogy élek még. Egyrészt hurrá, másfelől meg minek.

A jobb kezed mutatóujjával aztán hatolj a bőr alá, a bordák közé, gyomrod fölé, tüdőd mellé, hogy fröcsögjön a vér. Éles karmoddal metéld az ereket meg inakat, tépjed ki azt az izomcsomót, és emeld föl, de ne az Úrig, csak a fejed fölé csupán, hogy ott csattogjon, verjen, meg ilyenek. Miután ez megvan, tedd kistányérra őt, takard le folpackkal, ki ne száradjon, azért, meg a szabad mozgás végett. Ülj MÁV-ra, és iramoggy a messzi Budapestre, egyszer majd odaérsz, napszálltakor, hajnalodván, vagy sohase, és csöngess be Szili Katalin nagyságos elvtársasszonyhoz de nagyon. Tedd elibé a szívedet, told az orra alá neki, és kérd zálogba az övét, hogy vegye ki, emelje fel, tegye kistányérra, borítsa folpackkal, úgy mutassa neked.

Ha kérdi miért, érdeklődd meg, magyar-e, szíriuszi szittya-e, van-e pötty a seggén, neki-e, mert, ha igen, kitépi azt a nyamvadt szívét, és bemutatja, hogy együtt ver a tiéddel. Mondd neki, hogy ő mondta, ha tudja, mit mondott, vagy csak úgy mondta is meg nem is, hogy aszondja “az egész nemzet együtt gondolkodik, együtt dobog a szíve”. Ordíts rá, hogy mutassa a kurva világot, mi a szarotok dobog együtt, mert, ha nem, kivájod az agyát neki, kiemeled szintén csak praktikusan, hogy mi az, amit gondol vele, akárha enmagad, mert ez is együtt megy, mind az összes magyar minden elcseszett neuronja Orbán seggébe köttetett, s ahogy rottyant a fenséges valag, úgy cikáznak a képzetek, legalábbis a Szili Katka fejibe.

Vagy mondd neki, hogy hozza eléd mind a nemzet összes szívét, ahogyan egy ütemre lépnek a talpaik egymásra, miközben kinyílik a pitypang, és viszik a hajléktalant a dutyiba bele életvitelszerűség miatt, és a nyolcvan éves nénit kiteszik az utcára az életvitelszerűségből egy másik életvitelszerűségbe bele. A stadionok úgy csillognak, mint a napsugár, fűtik a gyöpüket nekik, és kihűlnek a szobákban az emberek. Hogy ezeknek a mindmagyaroknak hogy a szutykos vaginába dobog együtt a kihűlő, dadogó szívük a potrohos vezér zsíros szívével vele. Kinek a retkes szíve dobog itt kiével, vagy csupán a mimagyarok a győzők és a mindegyik sohasem. Ezt kérdezd meg Szili Katkától, és küldjed el az anyukájába, de csak finoman, eltartott kisujjal az illem miatt.

Tétesd hát a nyomorult szívét a tányérra, kérd meg szolidan, ustorral, karikással, mutassa meg benne a lelket, a morált, vagy az álnokság helyét, az árulásét, s hogy hol van benne az a rész, amely a tiéddel közösen kalapál. S ha ilyet mutatni nem tud, mert képtelen, mert soha nem is volt, meg nem is lesz, kérd meg rá, hogy a hülyeségeit tartsa meg, tegye mélyen a zsebibe, majd rázza a köpcös gazdája babgulyásába bele íznek, és pláne muníciónak, mert slampul a manus agya a marha nagy keresztény szabadságtól. Ilyen likacsos már, mint az ementáli, amiből férgek lesnek elő. Meg, hogy dobogjon a szaros szíve az övével, meg pláne járjon vele az agya is közösen, nyikorogjon, mint a zsírtalan budiajtó.

S ha mindezzel megvagy, drága olvasó, a sajátodat, az elgyötört szívedet a folpack alól gyömd vissza a helyibe, kapcsold össze az inakat, ereket, adj neki bétákat, gammákat, telítetlen zsírsavakat, hogy erőre kapjon újra arra a kis időre, míg a MÁV-val hazatérsz megint estére, reggelre vagy sohase, de azért végül valahogy. Üsd föl a könyvet, merülj el bele vizsgálni a szív dolgait, ahogy írják benne a lapokon: “Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” – (igy nem szökik rá hirtelen az éj) s mig kis szive nagyon szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kiván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél…” – Hogy ezzel kerüljenek helyre a szív és az ész dolgai, no meg, a fasiszta kommunizmus elől menekülő léleké.

A relativitás Kósa-féle elmélete

Ha egy kamaszfiút análisan megerőszakolnak, lett légyen az erőszaktevés eszköze bár partvisnyél, székláb vagy akármi, az Kósa elvtárs szerint nem szexuális zaklatás, csupáncsak bántalmazás. Mintha pofán verték volna a szerencsétlen gyereket, azzal egyenértékű, bár mindkettő aljas, az előző viszont ocsmány is. Ám Kósa elvtárs relativizálja az erőszak és zaklatás fogalmát, mert ezt kívánja meg a Párt ordenáré érdeke. Ki sem derült volna, következménye sem lett volna – mert politikailag kényes időszakban, választások előtt történt -, ha egy magyarokra rontó, idegenszívű lap meg nem írja.

A Párt igénye így ír felül erkölcsöt és törvényt, ennek az aljas vezérlő eszmének pedig más vége nem lehet, mint, hogy mindent lehet, ami a kedves vezető érdekeit szolgálja, és semmit sem, ami az ellen van. Ezt nem jogállamnak nevezik, hanem valami másnak, és ezen a ponton föltennénk a kérdést a friss és ropogós igazságügy-miniszter asszonynak, hogy még mindig határozottan állítja-e, minden rendben van, és még mindig hamis és cinikus mosollyal az ajkain – akárha Tusványoson – mondja-e, “Mi vagyunk a keménymag, akik vagányan elmondják Európában, hogy gyerekek, ez hülyeség”.

Bár tudjuk, hogy Einstein apánk a relativitás általános és speciális elméletét a tér, idő és gravitáció sajátosságainak megértésére dolgozta ki, felrúgva minden addigi érvet és elméletet, s ezzel erősítve azt a meggyőződést, hogy Isten nincs is. És ugyanígy ősi, mondhatni az emberi DNS-be kódolt viselkedésminták, tabuk és szabályok válnak relatívvá politikai alapon, akkor megértjük, hogy az emberi fajnak, s benne különösen a magyarnak mért kell kipusztulnia. Ha az isteni és emberi törvények sumákolva, hatalomért áthághatók, akkor közelít a világvége, bár tudjuk, hogy Orbán Viktor Mihály különös DNS-eket őrizget.

Aki kamaszfiút análisan megerőszakol, lett légyen az erőszaktevés eszköze bár partvisnyél, székláb, vagy akármi, az magában hordozza a szexuális aberráció, a szado-mazo homoszexualitás csíráit. Kósa elvtárs viszont őt védőn óvja, és ezen a ponton arra is megkérhetnénk, fogja meg Bayer Tagkönyv kezét, nézzen mélyen a szemébe, és úgy mondja az elvtárásnak, amit nekünk mond. Bayer tagkönyv ugyanis szintén Tusványoson – ahol igazságügy-miniszter asszony annyira keménymag volt -, kelt ki a ratyik ellen, és akkor megkérdezhetnénk Kósa elvtárstól, hogy is van ez.

Ámde nem kérdezzük mégsem, hanem csöndesen vázoljuk azt az ellentmondást is, hogy a Pride idején mocskos buzizóknak most nincs sok bajuk az azonos neműek közötti anális közösüléssel, sőt, ez még beleegyezés híján sem számít erőszaknak. Azt azért nem feltételezi az ember, hogy Kósa elvtárs azért keni el a szart, illetve igyekszik maszatolni, mert úgy véli, seprűnyéltől seggberakva is teherbe eshet egy férfi, s mint ilyen, az aktus nemzeti érdek. Ennyire sötétnek Kósa elvtárs sem hihető, bár az emlékezetes kupakos meg tuszis ámokfutása után még az is lehet. Meg a minden is. Mégsem magát a debreceni győzőt ekézni jöttünk, hanem a rendszer pitiáner aljasságát lefösteni.

Ebben a rendszerben benne van Németh Szilárd is, sőt, ma már eléggé sajnálatosan és letaglózón Németh a rendszer egyik sarokköve, aki sarokkő szintén megszólalt az abúzussal kapcsolatosan, és azt bírta mondani, “aki ilyet csinál, abból nem lesz jósvádájú katona”. Ennyit volt képes hozzá tenni, és elment fúziós pacalt rottyantani. Ezen akár röhögni is lehetne, ha nem sírna az ember, de már ahhoz sincs kedve és ereje. Mert innen már csak egy lépés, hogy aki nőneműeket abuzál, az már jósvádájú katona, meg hasznos állampolgár, de akkor mi lesz a migráncsok vizionált erőszakolásaival, azt sem tudjuk.

Mindegy már, hiszen, ha kifordítjuk, ha meg be, akkor is csak NER a NER, amelyben az is mindennapos, hogy ez a Kósa elvtárs a szombathelyi polgármester szemébe mondja, hogy nem azért teszik parkolópályára, mert kicsúszott a kezéből a város, hanem, mert ő akar unokázni már nagyon. Neki is megmagyarázta Kósa elvtárs, hogy amit elszenved, az nem erőszak, hanem jótétemény, mert, visszaérve a relativitás Kósa-féle elméletéhez, magától a mestertől tudjuk: “Tudja, ki találta fel a kereket? Valaki biztos feltalálta, mert nem volt előtte kerék, most meg van. Azt sem tudjuk, hogy a kereket ki találta fel, valószínűleg nagyon sok mindenki.”

Nincs több kérdés most már egyáltalán.

Segg és lélek

“…- Mit látsz, Laca?
– Kicsit halkabban kérdezd, mert nem látok olyan nagyot.
– Mit látsz?
– Egy nagy segget látok!
– Na, hát ez már valami.
– De nem is látom! Lehet, hogy csak hallucinálok!…”

Így szól az igazság az AE Bizottság Tánczenekar “Putty Putty” című fergetegesének elején, és így lehetett ezzel Kenderesi Tamás úszóember is. A messzi, dél-koreai Kvandzsugban, ahol vizes világbajnokság volt, és az Origo szerint nem is volt olyan fenomenális, mint a miénk, amelyik még mindig drágul, pedig már ez a másik is véget ért, szóval az úszóember a kiváltságosok minden dölyfével ott múlatta az időt egy éjszakai csehóban. Mert mit tehetne mást egy úszóember-sportember, mint éjszakai mulat.

Szóval ott sportolt a bárban, kocsmában, sekrestyében egyszerre, és látott egy segget, amely jószág egy dél-koreai lányé volt, s mivel nem tudta, hallucinál-e, megfogta azt a segget csupán kideríteni, hogy ébren van-e vagy álmodik. A valóság azonban nem ilyen költői. A lehangoló igazság az, hogy Kenderesi úszóemberből előjött a keresztény, magyarmacsó vadbarom, és megmarkolta azt a segget, mert már nyert valamikor egy bronzérmet is. És most az van, hogy Dél-Korea megtámadta magyar hazánkat, mert emiatt őt az ügyészség kérdőre fogja vonni.

És nem egy Polt a helyi erő, így baj lesz. De nem is ez az érdekes, hanem, hogy az eset miatt hazánk közönsége meghasonlott, ketté szakadt lelkében, s míg az egyik fele levágná Kenderesi úszóember farkát és kiherélné, a másik a dél-koreai ribancot szidja, aki hisztizik, mint egy fürdőskurva ahelyett, hogy elalélna a gyönyöröktől, mert egy keménytökű, keresztény, magyar macsó, pláne világhíres úszó, akinek van már bronzérme is, megfogta a seggét. Mint kitetszik, itt kulturális különbségek vannak, valamint éjsetét homály.

Mert az erőszakoló Kiss Laci bácsi úszóedzőt is támadták, pedig mennyi örömet adott ő népünknek, meg büszkeséget is, jó hírünket is, nemzeti nagyságunkat is. Ott is a megerőszakolt úszólány volt a hibás, mert kacér dresszeket viselt, kihívó volt a lába neki, egyáltalán, maga a létezése arra volt hivatott, hogy Kis Laci bácsi erővel leteperje, megkúrja, mint a Második Ukrán Front maga. A cemendékkel mindig csak a baj van, ennek a vágott szeműnek is muszáj volt seggének lenni, direkt odanövesztette a Kenderesi úszóember orra elé, mit tehet mást a szerencsétlen, megmarkolja.

Ám egy kommentben minden benne van a számtalan közül, ami született az ügyben, amit muszáj volt megjegyeznem, és idemásolni is. Ezt, kedveseim, egy nőnemű egyed fűzte hozzá a gyalázathoz, ilyen szemmel olvassuk, és meglátjuk benne Magyarországot magát: “Nem török pálcát felette. Megfogta a fenekét, kárt nem tett benne. Országunkban néha durvább dolgok vannak az éjszakában, a sok külföldi hogyan viselkedik, meg a Balatonon.” – ez nagyon töményül sötét szöveg, minden szeletét most föl sem fejtem, csak egyet, illetve azon merengek el, mert ebben is benne van a teljes, letaglózó magyar valóság.

Szóval mit hisztizik a kurva, nem esett kár a seggében. Nem tudom, miféle kár eshetett volna benne, hogy Kenderesi úszóember kiharap belőle egy darabkát, bicskával farigcsálja, vagy akármi. A testhez azonban, mint ábrándos idealistáktól tudható, lélek is tartozik. A segg a test része, következésképp, ha a seggét markolásszák idegen emberek a női egyednek, a lelkében eshet kár. Ilyet azonban magyar nő és magyar anya nem ismer a jelek szerint, ami felettébb sajnálatos körülmény és állapot, viszont egyáltalán nem meglepő. A NER-ben a nő voltaképp tárgy, szülő és főzőgép, mint azt nagyjainktól is tudhatjuk.

Most csak néhány dolog, hogy mért van ez így. Ákos dalszerző ember álláspontja a másik nemről: “A női princípiumot beteljesíteni. Hogy mondjuk, valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni. Anyának lenni.” Vagy Kövér pedellus részletesebb ideája: “Nem akarjuk Magyarországot férfigyűlölő nők és a nőktől rettegő feminin férfiak, a gyermekekben/családokban csak az önmegvalósítás akadályát látó jövőtlenség társadalmává tenni. Azt szeretnénk, ha fiaink nem csak tanulhatnák, hanem értenék is Petőfinek ‘Ha férfi vagy, légy férfi’ című versét, ha lányaink pedig az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, hogyha unokákat szülhetnének nekünk.”

Kenderesi úszóember huszonkét éves. Ő már a NER-ben szocializálódott, ezek között. Ez nem menti fel az alól, hogy képtelen egyenrangú félként tekinteni a női nemre, de magyarázat rá. Mint ahogyan az is, hogy a sportba ájult országban a keresztény, magyar macsóság mellett a kivételesség, a nekem ez jár tudata is belenevelődött, ha egy seggről van szó, ha pénzről, paripáról és fegyverről. Így torzítja el a NER féltett gyermekeinek csökött tudatát, s ettől már csak pár lépés a vak komondoros Balogh József álláspontja, aki, amikor kénytelen volt mégis bevallani, hogy meggyakta az asszonyát, elképesztő dolgokat hozott fel mentségéül.

Kétszáz kiló kakas feldolgozása, stressz a parlamentben, aggodalom a szeretett ember testi épségéért, zsinórban négy tanyaprogramos előadás, kölcsönadott bográcsok, közelgő falunap, pálinkára beszedett gyógyszer – ez mind-mind közrejátszott abban, hogy a leggyakrabban csak Terikéként emlegetett Sz.-nének, az élettársának 2013. április 28-án betört az orr-, arc-és a járomcsontja, úgy, hogy a tanúk szerint csak úgy ömlött belőle a vér azon a hajnalon. Kenderesi úszóember is tele volt stresszel és fáradtsággal, megmarkolta hát a lány seggét, mi van abban, baja sem esett annak a seggnek. Terikének sem az elsoroltakon kívül. Minden, mindennel összefügg azonban.

Így tehát az is idetartozik, hogy Illés Zoltán még államtitkári fénykorában azt mondta a parlamentben Széll Bernadettnek: “Attól, hogy ön szép, még nem következik, hogy ön okos”. Sőt, az is, hogy kies hazánk nem ratifikálja az Isztambuli egyezményt, amely a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről szól. Legfrissebben az új, nőnemű igazságügy-miniszter fejtette ki, mért nem. A kormány, úgymond “fellép a családon belüli erőszak ellen”. Ez minden bizonnyal elég, és az is, hogy Orbán Viktor Mihály meg nem foglalkozik nőügyekkel. Klafa, azaz, ide nekünk az oroszlánt is, mármint a női seggeket, mert mi bajuk lehet, ha csak belemarkolunk, ugye, és pláne naugye.

Ratyis mellékdal

Bayer Tagkönyv megint alkotott Tusványoson, illetve ott is, mint mindenütt szerte az univerzum szegleteiben. Megvédte a hazát a liberális mocsoktól, akárha a főnöke. Nem akartam volna Bayer Tagkönyv okádásával foglalatoskodni, mert minek, bizonyos szintek, alá és fölémenés okán, mint ismerhetjük a tételt a tehetségtelen, idegenszívű Esterházytól, de a dolgok sajátosan összeértek. Kitettek már egy elmondani muszáj elegyet, s ahogyan Marqueztől tanultuk, ismerjük az iránymutatást – azért élek, hogy elmeséljem az életemet, ugye -, ilyképpen nincs mit tenni, írni kell monomániásan, ha Bayer Tagkönyv akkor is. Mert valami kis tanulság azért kikerekedik belőle, ha jól odafigyelsz.

Ott, a tusványosi ganyéban sok mindennel foglalkozott Bayer Tagkönyv, de leginkább buzizott és náciskodott. Mert másként értékelni azt a felhívást, hogy szívesen látná hullaként a tőle eltérő nézeteket valló norvég professzort, hogy a keresztény fehérek szaporodása a fő gondja, valamint betűhíven: “Nem kérünk belőletek, nem kérünk az értékeitekből, nem érdekelnek a felvonuló ratyik. Isten, haza, család, ezek a tökös európai értékek.” – mondá bele a húgymeleg tusványosi légbe Bayer Tagkönyv. De új dolgot nem virított igazán, írói munkásságának újabb része nem mutatkozott ebben. Sokkal öblösebb kurvanyázásokért kapott ő birodalmi lovag, oder horogkeresztet – gusztus szerint -, most csak utólag törleszt, ahogyan a szar szivárog a szájából neki.

És ehhez orbános pólóban, a szomszédban azzal a kijelentéssel, hogy Orbán a filozófus, nem ám a Heller, valamint huszármentébe öltözött bohócok virtuális kézcsókjával a kedves vezetőnek – hogy köszönjük a hazát, amit adtál nekünk -, szóval ilyen aklos légkörben élénken tapsoltak Bayer Tagkönyvnek, és elaléltak a gyönyöröktől a keménytökű, keresztény magyar legények. Az már egy szint, ha valaki Tusványosra jár Bayert hallgatni, vagy és pláne Semjént, meg a többit, az összes nagy gondolkodót, ahogyan aggódó tekintettel, fátyolos szemekkel mentik meg a hazát Romániában, de ez puszta földrajz, és engemet ez sem érdekel. Hanem, hogy mindeközben az aljamunka hogyan folyik a hátországban, az már igen.

Mert miközben a posványban Bayer Tagkönyv ratyizott, Baján pedig elvtársai megkörnyékeztek egy meleget, hogy dolgozzon nekik. Arról van szó, hogy még az év elején egy bajai lángosost, aki kifejtette abbéli véleményét, hogy utálja a Fideszt, mint a szart, megzsaroltak, ha nem hagyja abba Pártunk és Kormányunk abajgatását, akkor világgá kürtölik, hogy a lángosos meleg, mintha az szégyellni való volna. S ezek szerint, a Fidesz és Bayer Tagkönyv szerint az is, sőt, ahogyan a költő mondta, nem kérnek a felvonuló ratyikból, mint emlékezhetünk. A lángosos akkor coming outolt, és a Fidesz cseszhette az aljasságát. Nos, ehhez képest a bajai ratyit megkérte a helyi Fidesz, hogy függetlenként, de az ő fasiszta jóváhagyásukkal induljon el polgármesternek a balos jelölt ellen.

Azon kívül, hogy ebből is látjuk, milyen pöcegödör módszerekkel próbálja meg a Fidesz szétbarmolni a választásokat, ebből a történetből az is kiderül, nincsen baj a ratyikkal, ha fideszes ratyik. Megjegyzem, a nácik is tele voltak melegekkel, ami szintén nem újság, sőt, a Fidesz elveiről is tudjuk, hogy a mi buzink jó buzi, a mi komcsink jó komcsi, és a lopás is Istentől való jog és hazáért való buzgalom, ha a cimborák űzik. Összegezve tehát, minden elhajlás és minden bűn engedett, ha a Párt és a kedves vezető hasznára szolgál, még a gyilkolás sem elítélendő, semmi sem számít, ha a hatalom és a pénz a tét. Elértek a pöcegödör aljára már rég, és még ez sem késztetett volna ilyen Bayer Tagkönyvezésre, ha felriadván nem látom meg az ágyam végiben a képét.

Arról van szó, hogy idén hatvan éves Szombathelyen a felsőfokú pedagógusképzés, s ennek okán ünnepel veszettül az iskola, amely immár az ELTE SEK (Savaria Egyetemi Központ az újszülöttek kedvéért) névre hallgat, és van neki irodalomtudomány tanszéke is, ahol én is – igaz még BDTF néven – beengedést nyertem az irodalom szentélyébe, és ez a mánia azóta is tart. Ez sem érdekes, de az már igen, hogy, mint megtudtam, Bayer Tagkönyv is erre járt hajdan, s mint ilyen, meghívták őt díszvendégnek, mint a falak közül kikerült neves alakot. Majd itt s ratyizik egyet, vagy mi a meghívás értelme, ez nem egészen világos. Ezzel sok, még élő vagy már halott itteni tanárt aláznak meg, de ez is mindegy a jelek szerint.

Úgy tűnik, a hajdani BDTF (most ELTE SEK) pofán köpi saját magát, valaha volt tanárait és diákjait, hogy beáll a fasiszta trendbe. Bayer Tagkönyv ratyizása és a különös bajai eset ezért verte át az ingerküszöbömet. Volt egy tanárom azon a tanszéken, akinek mindent – irodalom, történelem, filozófia, világlátás meg a többi – köszönhetek, de már halott szegény. Tán jobb így már, hogy ilyen lett a világ. Ilyen összefüggések miatt ez az iskola eddig az enyém volt, de elveszik ezt is. Emlék lesz a műhely, ahová Bayer Tagkönyv tésztaképe befurakszik az aljas gondolataival elegyest. Olyan ez, mintha megrabolna, és ezért éreztem, hogy les az ágyam végiben, és megfojt. Hogy nem csak Tusványoson fertőz, hanem itt is. Már az ember bőre alatt is náci kukacok tekergőznek, hogy elviselni nem lehet.

A célpont te vagy

Megkaptuk a pofánkba a setét jövőről szóló iránymutatást. Tusványoson kaptuk meg szokás szerint, ahol államalapítóként fogadták Orbán Viktor Mihályt a kilóra megvett székelyei, Lovasi András is beállt a sorba, valamint medve hajkurászta Rogánné haverját állítólag, aki viszont minisztériumi kifizető ember is, ám nem érte utol. A világ azonban nem ezért tébolyodott, hanem, mert van benne egy Orbán Viktor Mihály, meg a rendszere és a tenyésztett alattvalók. Viszont rajtuk kívül mindenkinek jaj lesz most már. Valamint alkonyat.

Két dologról érdemes szót ejtenünk abból a katyvaszból, amit a kedves vezető elénk fosott, hogy mik a tervei még földi pályafutása alatt. Tizenöt évre tekintett előre, tizenöt év harcot vizionált, nem konkretizálva a pusztítandó vasutat vagy gyárüzemet, nem megnevezve Gyurcsányt, a Sorost vagy a gyerekeiket. Az írmagjuk, ugye, mint a mesékben és náci álladalmakban, az aggastyántól a karonülőig, nőtől partizánig bezárólag. Az ellenség a liberalizmus maga immár, mint kiderült, amely gyűlöli Orbánt Viktort többes számban.

Két dolog kiemelendő tehát, és elsőként az, ami van. Mint megtudtuk, az illiberalizmus már néven nevezhető, már működik, és keresztény szabadság a neve. Pedig jelzős szabadság nincsen, mint tudjuk a történelemből, hanem szabadság van naturálisan. A jelzős, esetünkben keresztény szabadság a más kárára működtetett szabadság, tehát elnyomás, ha úgy tetszik, diktatúra. A keresztény szabadság mibenléte sem definiált tudományosan, rosszmájú elemzők szerint a cimborák lopásának szabadságát rejti a friss, eddig nem ismert fogalom.

A másik ugye, mint említődött, ami lesz, s ez tizenöt év szünet nélküli küzdelem a liberalizmus ellen, mint Orbán Viktor Mihály élete értelme még gyalázatos megdöglése előtt. Fölteendő tehát az az aggodalom, hogy a liberalizmus elleni fenekedés úgy esszenciálisan mi ellen irányul, és ez a szabadság, mint az ember lapvető szükséglete ellen lesz. A vallás, a gondolkodás, a tanulás, a nemi irányultság etc. szabadsága ellen való küzdelem lesz, fogalmazhatnék úgy is: keresztény terror lesz. Még inkvizíció is lenne, ha lehetne.

Bármi fura is, amikor államalapítóként köszöntötték ezt a redves idiótát huszárgúnyába bújtatott bohócok, nem mondtak badarságot. Az ő államuk jött létre a valamikori Magyar Köztársaság füstölgő romjain, a csápoló rajongóké és kivételezetteké, az élet féltett gyermekeié, a feltétlen híveké, a szolgalelkűeké. Aki rajtuk kívül van, az a hat, hét, nyolcmillió, az nem a keresztény szabadság része, az illiberális állam nem érte van, hanem ellene csakis, és az elkövetkezendő másfél évtizedben még inkább ellene lesz.

A liberalizmus voltaképp egy eszme, amit szavak, gondolatok, s azok hordozói, az emberek testesítenek meg. Egy eszme ellen rajtuk keresztül lehet hadakozni. Ha figyelembe vesszük, hogy az intézményrendszerek, az oktatás, a tudomány, a művészet, legfőképp ezen belül az irodalom, az egyházak, és a többi már mind-mind az illiberális állam, új nevén a keresztény szabadság szolgálatában állanak, ezeken farigcsálni már nincs mit, így a nagy küzdelem az elfajult gondolat utolsó hordozója, az ember ellen lett itt nekünk meghirdetve.

A célpont tehát más tereptárgyak fogyása okán te vagy. Az elfajzott ember, aki nem illik a keresztény szabadságba, az isten, haza, család vérgőzös, homályos, nacionalista-fasiszta ideájába, és úgy összességében, aki nem szeretne Horthy orbániasított Magyarországán élni. S hogy a kedves vezető nem ezt mondta? Hitler sem mondta ki soha, hogy a zsidókat ki kell irtani, megtették, akik értették a vezér burkolt óhajtásait. Bayer is már rotyikat verne szíve szerint, és mindig, mindenhol lesz, aki tetté váltja az elvadult gondolatot.

Ilyeneket mondott tehát Orbán Viktor Mihály a tusványosi ganajban, és ezzel a szájjal megy a héten Ursulához, hogy az új főnéni legyen jobb szívvel hozzá. Ahogy a csillagok most állnak, azzal is lesz, itt hagy tehát minket magunkra. Az egész elcseszett Európa magunkra hagy, amíg a német multinak magyar gyárakban ukránok és vietnámiak termelik a profitot fingért és hugyért, mert a kedves vezető eladta őket rabszolgának, mint ahogyan a sorba beálló magyarokat is. Gondoljatok tehát testvérek Petőfire, és válasszatok.