Antiszemitának lenni vagy annak látszani

Szobrot kapott a Fidesztől Kornis Gyula, a Horthy korszak filozófusa, tanára, országgyűlési képviselője, kultúrpolitikusa, akinek munkássága, eszméi eléggé elítélhető módon szennyezettek. Igaz, a háború után az alatta és előtte végzett tevékenységét népbírósági feddéssel megúszta, mai szemmel nézve a keresztény kurzus számára annyi érdeme volt, hogy gyűlölte a szovjetet és a liberálisokat. S mint kitetszik, ennyi a maiaknak elég is egy szoborhoz meg egy látványos avatáshoz papsággal, Schmidt Máriával és Rétvári Bencével együtt.

Ebből persze cirkusz kerekedik. Az MSZP szerint “A Fidesz nem hajlandó leállni a Horthy-kultusz ápolásával és továbbra is folytatja az egykori kormányzót támogató antiszemita politikusok rehabilitálását”, és a Mazsihisz sem boldog, szerintük “Kornis antiszemitizmusa felvállalt és közismert volt. Szobrát társadalmi egyeztetés nélkül állították fel”. A summázat pedig szintén MSZP szemszögből: „A gyűlöletpolitika terjesztésével és Horthy-kultusz ápolásával a Fidesz nemcsak a holokauszt áldozatainak emlékét tiporja sárba, de ismét szégyenbe hozza az egész magyarságot.”

Aztán Rétvári Bence védi a védhetetlent, és beleszalad a késbe, mert ez a terület nem örömhír, aminek az avatott hordozója ő, se nem zsák krumpli, amit osztogatni lehet. Ha Rétvárinak lenne esze, ami nincs, akkor tudná, ahová Schmidt Mária a történelem kapcsán beteszi a lábát, ott hamisság keletkezik óhatatlanul (Dózsa László 1942-). De már az is maga a leleplezés, ahogyan a Mandineren tegnap gyorsan-gyorsan meg is született bizonyos Trombitás Kristóf tollából a dolgozat, amelyben Kornis Orbán szellemi előfutárává válik.

Számos érdemét taglalja a szerző a friss szobornak, van benne munka alapú társadalom, nemzeti és keresztény gondolat, bolsevisták megátkozása, mintha Orbán zsebszótárából dolgozna a szerző. S amikor Kornis érdemeit sorolva Trombitás elvtárs odáig jut, hogy azok olyan megállapítások, amelyeket a jelenlegi kormányerők is jól láttak meg és okosan hasznosítottak. Meg, hogy “Nemzeti, erős, technikailag fejlett, modern tudásokban felvértezett hadsereg kell, amiként erről írtam is pár hete”, akkor ez a Trombitás érdektelenné válik.

Erre futja Kornis érdemeit bizonyítandó, s ha valaki így zárja: “Megtanulhatnák már, hogy nem 2010 előtt élünk, amikor egy Népszava-hasábtól mindenki vigyázzba vágta magát. Azzal is tisztában kéne lenniük, hogy komoly gondolkodók szavait nem az alapján ítéljük meg, hogy azokról miként nyilatkoznak a kommunisták elvi örökösei; és nem vonulunk vissza, ha a réges-rég elkoptatott gyalázkodásokat újra előveszik. Legyünk csak büszkék a magyar szellemiség olyan képviselőire, mint Kornis Gyula.“, azzal nem lehet vitatkozni, mert minek.

Kornis Gyulával nem az a baj, hogy NER szemmel nézve milyen fess magyar férfi, hanem, hogy antiszemita volt. Az MSZP és a Mazsihisz is elfelejti igazolni ezt az állítást, így előadásukban Kornis nem antiszemita, csak annak látszik. Segítek, hogy a kép kiteljesedjen: „A zsidóság Keletről szabadon beözönölve, békésen először elhódította a magyarság anyagi, majd szellemi kultúráját…Fajával veleszületett radikalizmusa és utilitarizmusa egy félszázad alatt a magyarság szellemét megrontotta…Úgyszólván teljesen átengedte egy idegen fajnak, mely aztán így szerzett vagyona és függetlensége alapján a nemzet érdekeivel éppen össze nem hangzó aránytalan hatalomra és kultúrára tett szert.”

Ezt a megszoborolt Kornis Gyula írta “Kultúrpolitikánk irányelvei. Budapest: A magyar középiskolai tanárok nemzeti szövetsége, 1921.” című művében. Innentől lehet mondani akármit is, a bizonyítvány kész. Rétvári hiába vinnyogja, hogy „A balliberális oldal politikája abban merül ki, hogy antiszemitizmust kiáltanak, és nácinak nevezik, aki az erős és szuverén magyar nemzetben hisz”, Trombitás meg mászik bele tövig Orbán seggébe igazolandó Kornis, Orbán, és nem utolsó sorban a saját zsenialitását, a szobor eredetije nem csak antiszemitának látszik, az is volt.

Hogy aztán a jelenlegi rezsim szellemi restségből, számításból, aljas érdekből vagy eszmei közösség okán állít szobrot, az a vizsgálat tárgya, és nem Kornis minősítése. Az már régóta készen van. Persze a többi újólag felmelegített egykori eszementé is, mint Wass Albert vagy Tormay Cécile, például, akik most Takaró Mihállyal manifesztálódnak újra, míg Kornis Schmidt Mária és ilyen Trombitások segítségével. A tendencia – meg ami még látszik belőle – egyértelmű, oda iramlunk, illetve sok tekintetben már ott is tartunk, mint a két háború között, ami rendszert sok mindennek lehet nevezni, csak liberális demokráciának nem. Nem nóvum, kimondatott, hogy nem is azt akarják.

Illiberálisat és keresztényit óhajtanak, azaz, lépünk bele ugyanabba a folyóba megint. És ismét elbukunk.

A kismalac hasmenése

Nemrégiben Budapestet megülte a szarszag. Beterítette a bűnös várost oly titkos eredettel, hogy mindenki mindent képzelt, a legmerészebbek odáig jutottak, hogy a kedves vezető csinált be, vagy a budijából leng a penetráncia a parlamentig egészen, mert sok volt a tejszínhabos babgulyás házi kisüstivel. Ilyen népmesei elemek. Pedig akkor még meg sem jött a meghívó a messzi, imperialista Brüsszelből, ahol be kell számolni a hazai fasizmusról, s pláne nem klakőrök és krumplival lefizetett nyomorultak előtt. Az ilyesmi magában hordozza a baj előfordulását.

Szeptember tizenhatodikán lesz a tetemre hívás, s nem azért, mert a soros (nem Soros) elnök finnek berágtak volna a kedves vezetőre, amiért őméltósága Tusványoson illetlen szavakat használt róluk, hanem, mert Helsinki az már nyugat. Oda kell battyogni a szaros gumicsizmában, és elmesélni az MTA-t, CEU-t, a KESMA nevű gólemet, bíróságokat, és sok mindent Mészárosig bezárólag, hogy aztán eldönthessék, méltó-e Orbán a klubtagságira. Az igen képzett, óriási tapasztalattal rendelkező igazságügyisünk, ez a Varga Judit odáig ment a rinyában, hogy egyenesen Timmermansnál érdeklődött, mi lesz most?

Mi lenne – válaszolhatta volna a sorosi, démoni szintre emelt Timmermans -, átharapjuk a torkotokat. De ilyet ő nem mondott, mert úriember, hanem udvariasan közölte, majd a szeánszon minden kiderül. Most akkor Orbán rághatja a koszos körmét, mert még az is lehet, hogy a brüsszeliták azt mondják neki, fasisztáknak nem adunk pénzt. És akkor fejre állna a kurva nagy magyar siker seperc alatt, és odalennének a vetések meg a hatalom is. Ilyen szerencsénk azonban nekünk nincsen egyáltalán, viszont az emberben azért annyi gonosz lakik, hogy jó neki, ha ezek be vannak szarva. Mert be vannak, nem véletlenül érdeklődött az amúgy ordenáré nagyarcú Varga – bírósági fogalmazó -, vigyenek-e magukkal fogkefét és borotvát az útra.

Brüsszelbe menni kell, az OLAF vezetője meg jön. Alighogy Isten nevében megnyitottuk a tanévet, a szeptember olyan nyüzsgést hozott, hogy ihaj. Megjelent a legfrissebb OLAF jelentés is, lesújtó eredménnyel, megmutatva, hogy az országban súlyosan lopnak. Az OLAF vezető is azért érkezik, hogy Poltnál érdeklődjön, miért nem történik semmi, amikor ők bebizonyították, hogy a burgenlandi traktorista adóját Tiborcz lopja el, és ez nem komilfó. Bár épp ez a tizenhárom milliárd kikerült a vizsgálati körből, hogy a kormányzó család jó híre ne sérüljön, az osztrák – német, holland – paraszt ellopott pénzét pedig a magyar fizette be, és így minden rendben lévőnek mutatkozik Orbán szerint. Szerintünk meg nem.

Viszont, ahogyan a szarszag sem Orbán budijából jött, kiderült, a tavaly ellopott pénzekért is a szocik meg a Demszky a felelős, legalábbis Deutsch szerint, akire mindezek után sem szakad rá a mennybolt. Sőt, valami elképesztő módon az EP Költségvetési Ellenőrzési Bizottságának alelnöke, s mint látjuk, ebbéli minőségében sem átall hazudni, de természete ez már a fideszembernek. Mindez azonban nem vigasz, csak annak a bizonyítéka, hogy az EP nem tökéletes, sőt, nagyon tökéletlen, sokat remélni tőle naivság, a kevés meg nem érdekes. Ezek a csillagot is letagadják az égről, vagy ráfogják Gyurcsányra. Innen nézve nemcsak Varga nacsasszony kérdezheti aggódóan, mi következik a heréléskor, hanem mi is.

Mi, a magunk erejéből, hogy mi lesz velünk Timmrermans bácsi, segítetek-e a gonosz tökeire lépni, mert a mi csülkünk ehhez láthatólag kicsi. Valami lesz, mert végül aztán kiderült – legalábbis ezt mondják -, hogy a budapesti szarszagot az Óbaroki Kerti Vasút Kft. okozta a földjein végzett trágyázással, ez eredményezte a kellemetlen “szaghatást”. Ma már ott tartunk a világ hitelességében, hogy hiszem, ha akarom. Még az is lehet, hogy Orbán dögletes lehelete volt, vagy egy kismalacnak ment a hasa. Ha ennek az ellenkezőjét egy kormányhivatal állítja, egyáltalán nem biztos, hogy úgy van. A világ is annyira relatív, hogy például Tiborcz bukszáját is Gyurcsány tömi, a térkő fa, az őserdő bozótos, és Kósa is okos.

Magyari világunk annyira szürreális már, hogy Unió legyen a talpán, ha eligazodik benne. Most majd kiderül, sikerül-e neki, bár eddig sem ment.

Keserves keresztény sors

“A kereszténydemokrácia külső és belső támadás alatt áll.” – Jelentette ki bájos-álságosan bizonyos Menczer Tamás, aki állítólag Magyarország nemzetközi megjelenítéséért felelős államtitkár (hogy ez milyen funkció, azt én nem tudom, de szép neve van). Ez már az a szint, amikor támadtak az imperialisták, a nemzetközi helyzet fokozódott, az volt a gyanús, ami nem gyanús, és az ellenség befurakodott pártba is, beszivárgott a soraiba. Ez maga a paranoia volna, ha nem lenne kiszámított aljasság. De épp, hogy az.

Olybá tűnik Menczer elvtárs kijelentése, mintha állnának a vérzivatarban körülvéve csupa Nérókkal, akik az oroszlánok elé hajigálják a hívőket, Orbán Viktor vértanúságot szenved mindeközben, de előtte katakombákban élt bogyókon és patkányszaron. Pedig épp szövik össze az egyházat és az államot, Menczer elvtárs tehát előre megfontoltan, különös kegyetlenséggel, nyereségvágyból hazudik. Épp fordítva, a kereszténydemokrácia támadja a külső és belső ellenséget pénzt, paripát és fegyvert nem kímélve és nem spórolva vele.

Magyarországon momentán megszűnőben van a szekuláris állam ezer ködös évre, kultúrára és a hívő sokaságra hivatkozva, holott a legutóbbi felmérés szerint a lakosságnak alig a fele vallja magát egyáltalán kereszténynek (2011), és az is látszik, hogy a számuk szignifikánsan csökken. A fiatalok hatvanhét százaléka hitetlennek tarja magát, így kies hazánkban ha úgy tetszik, keresztény terror van, rekatolizáció és hittérítés állami vezérléssel. Pláne a hitetlenek adójából, amit ők nem tömjénre és miseborra adtak, mégis arra költik el.

A legbicskanyitogatóbb az egészben, hogy mindez a hatalmi játszma része, és nevezhetnénk zseniális húzásnak is, ha nem lenne ocsmányul visszataszító. A nagy ötlet az, hogy mindent: államot, családot, oktatást, ünnepeket – meg ami belefér – a hit bűbájos mázával vonnak be, így téve tabuvá a dolgokat. Mégpedig arra a téves, de sajnálatos módon élő meggyőződésre alapozva, hogy a hittel nem viccelünk, az a legbensőbb dolog, azt meg nem kérdőjelezzük, tiszteljük és suttogva beszélünk róla, körülötte pedig lábujjhegyen közlekedünk.

Ez be is vált, az ellenzék is minden miatt ordít, de a hit és a vallás ügyét valami téves ösztön miatt nem meri tematizálni, mert attól tart, hogy eretneknek, hitetlennek nevezik, és kiközösítik. Pedig lehet – ha már itt tartunk -, több szavazatot nyernének, ha karakánul lépnének fel a rekatolizáció ellen, de nem. A Fidesz pedig – és a csatolmányai – ki is használják, a decemberi tüntetéseket például az advent megszentségtelenítésének nevezték már, a szánkókból is kegytárgy lett. Akár egy degenerált kolostor, olyan az ország.

És valami téves, rosszul értelmezett szemérem miatt mindenki kussol, amikor itt keresztényeznek, sőt, azt is elfeledik, hogy kikérjék maguknak, holott a más felekezetűeknek, a hitetleneknek és az ateistáknak is annyi joguk kellene legyen, mint a térdre csuhásoknak, és mégsincs nekik. Ezek meg hallgatnak, sőt, beállnak elsőáldozónak, hogy szó ne érje a ház elejét, ilyképp ugyanúgy hazudnak, és a hatalomért hazudnak a hitről, mint a Fidesz. Így kormányozza a keresztény retorika hazugságspirálba az országot.

Valamint a középkorba bele és vissza. Itt tartunk, senkinek nincs mersze kimondani, hogy a kereszténység vagy akármely vallás konvenció, ahogy a templom is csak azért szakrális hely, mert annak nevezik, pedig csak ugyanúgy tégla és malter, mint a kupleráj, a zászló is csak bot és vászon, de mindenki fél józan lenni. Ha a hit a legszentebb magánügy, akkor a négy fal között tessenek űzni, ne vonulgassanak utcákon, mert megrontják a látvánnyal a gyerekeket, mint a Coca-Cola. Így is lehet, csak mindenki gyáva.

Ha nekem olykor szükségem van istenre, akkor megtalálom magamban, és nem kötöm a szomszéd orrára. Ez ilyen egyszerű, de telhetetlen vagyok. Épp ezért nézzünk vissza kicsit Menczer elvtárshoz, mert volt még a tarsolyában hülyeség. A külső támadás a migráncsok – de mit s várhattunk mást -, a belső veszedelem viszont a liberálisok, amely eszme “semmilyen más értéket nem tűr meg maga mellett”, és kiszorított meg kiszorít minden más értékrendet – ezt állítja. Most nem mondom, hogy ez a Menczer hazudik, mert lehet, ez a meggyőződése. Akkor viszont beteg.

Az azonban baj. Nagy baj. Nem töltöm most itt az időt és a teret azzal, hogy elmagyarázzam a liberalizmus mibenlétét, ami a szöges ellentéte annak, amit Menczer elvtárs – meg a Fidesz – állít és hazudik róla a tudatlanoknak, ördögnek kiáltva ki, és ráadásul úgy állítva be, mintha őt, őket ez fenyegetné. Tulajdonképp ez a svédcsavar indokolja a támadásukat, ez a nagy ötlet, hogy okát adják a keresztény terrornak, amely tényleg nem tűr meg más eszmét maga mellett. Sőt, mint emlékezhetünk, ezt vérrel és tűzzel szokta nyomatékosítani, és újra itt tartunk.

…Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát…”

Én meg ennyit teszek hozzá J. A. szavaival. Meg a kérdést, hogy akkor most mi van?

Nemzeti, nemzetibb, legnemzetibb, békasegg

Tegnaptól van Nemzeti Sporthíradónk is már az M1-en. Naponta háromszor van, és szerte az Univerzumból – Lajosmizsétől Gyergyószentmiklóson át egészen a Szíriuszig – tudósítanak magyari nagylétünk sportos diadalairól. Vagy arról, hogy Dzsudák Balázs fingott, illetőleg, hogy Mészáros Lőrinc jachtja fedélzetén szotyolázva Kertész Ákos tanácsára fölvásárolta a Toronto Ratptorst, vagy stadiont épített Bukarestben, hogy bosszantsa a szőröstalpúakat.

Az M4-volt kijelölve eddig a sportra. Miden lószart közvetítenek rajta, ami a kutyát sem érdekel, vízi szánkózástól Holdon ugrálásig, és ezen is van meccsek között, szünetekben és hosszabb labdamenetek alatt közélet. A gyűlölet egypercesei, hogy a nemzeti jódógos kisember agya ne lazíthasson. Verik bele ott is a Gyurcsányt, Sorost, migráncsot, nemzeti családi autót meg a nemzeti CSOK-ot. Műfaji keveredés van, most meg a Bayerek közé rakják a gombfocit, de nemzeti formában.

Persze a szándék érthető, ha hamis is. Az M4-en élőben mennek a dolgok, ott a nemzeti csapatok olykor – sokszor – vereséget szenvednek a liberális futballistáktól és tekézőktől, míg az M1-en, a Nemzeti Sporthíradóban utólag úgy hajlítják a valóságot, ahogyan jól esik, illetőleg ezzel, hogy deklaráltan foglalkoznak “határon túli magyar sporthírekkel”, elébe mennek egy újabb bécsi döntésnek, amit Salvini hoz meg, és Orbán Viktor aztán fehér lovon beüget Kolozsvárra.

Mielőtt azzal vádolnának, hogy a revizionizmus bűnét alaptalanul olvasom nemzeti köpcösünk fejére, igazolásomul felhozom, hogy a Nemzeti Sportban már például a DAC (Dunaszerdahely-Dunajská Streda) futballcsapatának eredményeiről úgy tudósítanak, mintha az Budapest valamely kerülete volna. De politikusaink is úgy viselkednek, oda járnak szotyolázni a meccsekre, aztán csodálkoznak ha utálják őket is meg a magyarokat is. A csíkszeredai hokicsapattal ugyanez van, hogy csak a jéghegy csúcsait emlegessük.

A Nemzeti Sporthíradó arra szolgál, hogy Erdélyt, Vajdaságot és Felvidéket naponta háromszor vonják ne a nemzeti köztudatba, erősítve a leszedált szavazórobotokban Trianon gyalázatát, és irredenta, soviniszta érzéseket plántáljanak beléjük. Ezt szolgálja majd a Nemzeti Alaptanterv Takaró-féle megreformálása is, mint ahogyan erre utalt a Kossuth tér átépítése, meg az összes cirkusz és színház, amit palotaőrséggel, bocskaikkal, előadnak a korona úsztatásától elkezdődően.

Nemzeti köpcösünk olykor el is szólja magát, amikor például Kárpát-medencei élettérről ábrándozik, s amikor ez valakinek feltűnik, akkor nem azt mondta, nem úgy mondta, illetőleg nem is mondta, holott dehogynem. A nemzeti dohányboltokkal kezdődött az átnevezési őrület, illetve tán akkor tűnt fel először, és az ember azóta ilyen ambivalens érzésekkel viseltetik a jelenséggel. Először röhögött, aztán csendben sírdogált, hangtalanul, most meg a kettőt együtt, amit groteszknek nevez a szakirodalom.

De ez bővebb és mélyebb sírás annál talán. Ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor a malacot ledöfik, átszakad a hangszalagja, visítani már nem tud, csak csendben rugdalózik egyre gyengébben, miközben a böllér rajta térdel, a vájdlingot odatartja a vérnek, az asszonyok pongyolában már főzik a rizst a hurkához, várják a máját sütésre, körben a svájcisapkás, szaros gumicsizmás alakok isszák a házi főzésű felest, és ők röhögnek. Ez a malac vagyok én, és vagy te is. Te sírsz, ezek röhögnek, ez a magyar groteszk.

De most, hogy kirándultunk kicsit a költészetbe, nézzünk körbe azért újra a magyar ugaron. Rákosi alatt Kádárig áthúzódóan minden nép volt. Népszabadság, Népsport, népbíróság, népfürdő meg a kiskutya kacskaringós népi farka. Ezekből lett mára nemzeti, minden nemzeti már, egyik dolog nemzetibb mint a másik. A tudatalatti szándék azonban nem egyéb, mint, hogy megmutassák, melyik diktátor honnan eredezteti a hatalmát, s innen nézve nem is meglepő az Ukrajnából megvett szavazat sem.

Sőt a vásárolni óhajtott levegő-levegő rakéták sem, ha valamelyik szomszéd megunja, hogy Orbán az ő országában izeg-mozog, lázít és föllazít, aztán odacsapnak neki, s egyben nekünk. De mindeme tragédiák mellett tényleg kabaréba illő, amit ezek hótt komolynak gondolnak, és például Rétvári így cifráz még rá, és ezt is tegnap bírta mondani: “Ha büszke magyarokat nevelünk, a magyarság sorsa felvirágzik.” – Ez úgy, ahogyan van, böszmeség, a tanyasi falvédők nemzeti nívója, de nekünk ez jutott. Ezek dirigálnak, és ez a nemzeti tragédia.

Nemzeti tanévnyitó

Becsöngettek. Becsöngettek, és a happy tudósítások buzognak, hogy hétszázezer általános és csaknem félmillió középiskolásnak szorul most össze a gyomra, azt viszont nem tudni, hány tanerő kurvaanyázik. Nem csak, mert véget ért a nyár, s nem azért, mert nem szeret tanítani. Szereti ő azt, csak nem így, nem itt és nem most. Minden más rendben van, következésképp semmi sincs rendben egyáltalán a nyüves életben. Én is szerettem tanítani annak idején, csak ne kellett volna bejárni az iskolába. No de, ez nem móka, s pláne nem kacagás, iramoljunk tovább tehát.

Kásler miniszter voltaképp hazatért tegnap Sárvárra megtartani azt a szaros tanévnyitót, amely nemzeti tanévnyitó volt. Már a névért is büntetni kellene, ha a szó – úgymint nemzeti – nem veszítette volna el az összes szótári jelentését, és vált belőle alaktalan paca, elfolyó narancssárga trutyi. Kásler miniszter nem úgy tért vissza ide, mint jóságos nagyapóvá vált hajdani diák, hanem, mint szűkölő despota, didergő király. Útlezárásokat abszolváltak Sárváron, elrekesztették a fél várost, hogy Kásler miniszter megtarthassa a nemzeti tanévnyitóját.

Már ez rengeteget elmond nekünk kies hazánkról, és még csak körül sem néztünk igazán. Mert, ha körbe hordozzuk zúzós szemünket akárha Ginsberg leples bitangja, lekonyul a fülünk a gyönyörűségtől. Azzal voltaképp nem is nagyon kell foglalkoznunk, Kásler miniszter miket delirált össze a távoli Sárváron. Annyi tán elég, bár nem vigasz, hogy egy évvel eltolják a Takaró elvtárs által hazafiasított tanterv bevezetését, de voltaképp ez is mindegy, ennél jobban szétrohasztani az oktatást úgysem nagyon lehet, a fasiszta sovinizmus meg úgyis ömlik mindenhonnan.

Egy másik ilyen hérosz, mint a Kásler, jelesül a Palkovics névre hallgató ártány Káslerrel párhuzamosan volt boldog, hogy megtörtént az áttörés, már nyolc százalékkal több gyerek jár szakiskolába, mint gimnáziumba. Fasza. Nemzetünk zökkenők nélkül halad az olajtól iszamos kezű biorobotok kora felé, az összeszerelő ország orbáni ideája irányába, ami modell pár éven belül fog fejre állni, és itt állunk majd az írástudatlan tömeggel, csavarkulccsal a kezében. Ezek meg boldogok, hogy a kilátástalan jövő felé terelik az országot,

Nekem ez is mindegy, én már öreg vagyok, nincstelen, következésképp totálisan szabad, más organizmus viszont még szeretne élni. Akinek ilyen aljas szándéka van, mert szereti a madárfüttyöt, elmegy a nemzeti országból messzi vidékekre, Kásler és Palkovics meg itt maradnak a lezárt utcáikkal, amelyek már nem is azért lesznek néptelenek, mert a TEK tankjai őrzik a spiritualista sámán-onkológust, hanem, mert elfogy belőlük az ember. Majd az ukrán és vietnámi vendégmunkások tapsolnak ütemesen, és nézik őket a családi autóból bávatagon a bennszülöttek.

Mert azt ne gondoljuk, hogy a rezsim kiváltságosai a saját fattyaikat is szakiskolába íratják, ó, nem. Milliós tandíjú magániskola és svájci egyetem a sorsuk, míg a te kölködnek, nyájas olvasó, a hittan, a mindennapi testnevelés, a hazafias lövöldözés jut az iskolában Takaró-féle szövegekkel, Trianon siratása, talpaik egymásra lépnek, sőt, azt is megírják nekik, hogy kinyílott a pitypang. Mindezt jelentette a nemzeti tanévnyitó, ahová a pedagógus szakszervezet prominenseit be nem engedték, sőt, kicsavarták a kezükből a kamerát a fogdmegek.

Örülhetnek, hogy luk van a seggükön, és nem verték pofán őket. Mindemellett egy nappal előtte tüntettek a Kossuth téren a diákok, országos sztrájkot hirdettek, a TASZ az Alkotmánybírósághoz fordul a köznevelési törvény módosítása miatt, és van olyan iskola, ahonnan a komplett tanári kar hiányzik. Te pedig, én nyájasom, most épp vajazod a zsömlét a gyereknek, faragod a ceruzáját, és elindul az újabb tíz hónapos túra, ami közben az a szülő feladata, hogy helyre hozza a csemetéjében azt a rombolást, amit az iskola folyamatosan végez benne. Ehhez erőt, kitartást és jó idegeket kívánok, mást nem tehetek. Ide jutottunk.

Kampec dolores XCIII. – Már őszül is

Battyogott Béla a macskával az oldalán, maguk mögött hagyva a csatateret a halott napraforgókkal és a rajtuk hortyogó győztes sereggel, az egész falu kósza, szegény, szerencsétlen népével, a bánatos szeműekkel, az olajos hajúakkal, a protkósokkal és duplagyűrűsökkel. Ott pihegett mind az összes kimerülve a viadalban, mert a bál tényleg véget ért, és már őszült is. Előttük pókok indultak világjáró utakra ökörnyálakon, migráncs-pókok, kicselezve a kerítést, hogy magyar pókokból mindenféle más pókokká váljanak. Idegenszívű pókokká, hogy számtalan utódjukat majd ne magyarul tanítsák szőni-fonni, legyet fogni, akcentusos pókok legyenek, akik lenézik azt, aki a budiban éli az életét, szarra járó legyekre les, és nem ismeri a tenger sós illatát, mert nem volt mersze az ősszel ökörnyálra pattanni, és nyolc szemét a szélbe meríteni, s csak utazni, utazni, hogy sose legyen vége.

És a pockok, istenem, a pockok is, az ürgék egerek, alagutakon, vájatokon, iramlottak elfele, gyűltek a gólyák, fecskék, mintha nem is ősz jönne, hanem az Armageddon maga, és rajta csücsülne Bruce Willis. De a macska róla még nem hallott, mozit, ha nézett Truffaut-nál alább nem adta, és olykor, ha nem figyelt oda, eltartott kisujjal itta a teáját, mert sznob, falusi macska volt, akire ráfért volna egy kis ökörnyálon repkedés, de nem ment sehová. Szerette Bélát, akit megszelidített, és így felelősséggel tartozott érte. És most, hogy már őszült is, itt hagyni különösképp nem lehetett, mert ki tudja, ki sejtheti, hogy mi következik a csalfa időben, hogy jön a fagy majd, s vele a miniszteri értesítő, üljön át másik kocsmába, jövünk. Így mormogott a kurvaélet a macskában, amit Béla viszont dorombolásnak halott, ettől ellágyult, mint a gyertya viasza, már nyúlós lett a lába, terült szét, hogy a macskának jégért kellett iramodni, különben elpárolgott volna a barátja.

S ahogyan a veszélyek elmúltak, úgy ügetett a páros a falu felé, a Szentháromság térre, a végcélhoz, minden dolgok ősatyjához és újszülött fiához, az ivóba, hogy tegyenek valamit ezzel a melankóliával, ezzel a spleennel, amely a napból szivárgott már vízszintesen és olyan erővel, hogy a pókok feléje fordították ökörnyál hajójukat, és igyekeztek a fénybe. A téren viszont odalett az összes varázslat, meg a ragacsos csönd is mind odaveszett, mert a közmunkások, a tér és idő másik állandó és fix elemei, hogy a fülükhöz kötve a világot ki is lehetne fordítani a sarkaiból, szóval a közmunkások álltak most háborúban, mint a falu népe az előbb a napraforgókkal, ők pedig a záporozó levelekkel. Úgyannyira őszült, hogy gyorsított felvételként sorvadtak, sárgultak, asztak össze a fák, a bokrok és a sors levelei a téren, és bombázták a közmunkásokat, akik úgy úsztak az avarban, eveztek a söprűjükkel, mint a gályarabok az életükért.

A nyakukig ért olykor, fuldokoltak benne, úgy jöttek azok a levelek, mint a stukák, nyári zápor és hóvihar elegye, és az egész Szentháromság szobor minden alakja csak bambán nézett. S nem azért, mert ilyet még soha nem láttak, hanem, mert tehetetlenek voltak, pancser, szemfényvesztő banda. S ahogyan a közmunkások hajtották el a zúgó leveleket, halmozódtak azok, hegybe álltak, már a templom tornyáig értek azzal fenyegetve, hogy elnyelik az egész kócerájt, bádogbánost, parókiát, sekrestyést és minden aprószenteket. A sekrestyés valamennyi és végső erejét összeszedve átúszott, áttempózott az avartengeren, félreverte a harangot, mintha az ért volna valamit is a veszedelem ellen. De nem felelt senki rá a távol, ájulatba burkolt Neriából, mert őszült is, és mindenkit elfelejtett. És, amikor már a közmunkások sem bírták, s ott fulladoztak, a macska mormogott, hogy ájn, cváj, dráj, csettintett, és mindennek vége lett.

Mert, mint tudjuk már nagyon régóta, a drága és jóságos Behemót volt ő, akit Woland mester azért hagyott itt, ebben az elfeledett szegletében a világnak, hogy minden erejével, az összes hatalmas bűbájával óvja Bélát, hogy ne szippantsa be őt sem az idő, sem a templom tornya, vagy más gyalázatosságok. Terve volt vele a vénnek és örök fiatalnak, felemelő és gyalázatos terve, hogy ő legyen, ha nem is az új próféta, de Woland ostora majd, ha szólít az óra, és ki kell vezetni az ostobaság gyalázatából a falut, amely ott feküdt a lekaszabolt napraforgókon most is, észre sem véve, hogy szól az idő, a történelmi és emberi idő, trombitál rosseb módra, hogy ébredj a valóra. De ezeknek fújhatta. Így hát a macska kézen fogva Bélát mendegélt vele a térre, és elkezdett szelíd öregek módján köhögetni. Ez mutatta az őszt végérvényesen,újabb szakaszát a végtelen időnek.

Életre, halálra

Egerben egy kerekesszékes hajléktalan süttette a hasát a nappalijában, tehát az utca kövén, és buzgón dolgozott. Ez annyiból állott, hogy kinyitott egy sört, valamint kitett egy pekedlit adományokra, hogy tudjon venni újabb söröket. Nem kell ezen sápítozni, kinek zsömlére van szüksége az életben maradáshoz, kinek közbeszerzésre, másoknak meg sörre vagy tablettás borra. Az antilop sem eszik oroszlánt, míg fordítva pedig elég gyakori a dolog, Vajnáné fánkot árult, József Attila költeményt, Orbán meg bort iszik és vizet prédikál.

Évtizedekkel ezelőtt a hanyatló Svédiában úgy gondoskodtak az alkoholistáikról, hogy adtak nekik napi egy liter bort, mert van, akin már nem lehet, és nem is érdemes segíteni, a törődés viszont kötelesség. Mégsem a társadalmi gondoskodás módozatairól elmélkedek máma, hanem, hogy Egerben kirabolták a hajléktalan, kerekesszékes koldust, arról. Megitták a sörét és elvették a pénzét is, ez utóbbit a két támadó szerint azért, hogy tudjanak bort venni, így forognak körben a dolgok. Ha rózsaszínű lenne a lelkem és pöttyös-könyves, akkor most sipítanék, hogy ez már mindennek az alja.

Nem visongok mégsem. Nemecsektől is elvették az üveggolyóit, a leendő magyar nyugdíjasoktól háromezer milliárdot, tessenek eldönteni, melyik az aljasabb. Az ember azt hiszi, mivel feltalálta a kereket és a tankot, emiatt a civilizáció miatt különb állatfajta, mint a róka vagy a mosómedve, holott dehogy. Annyi a különbség, hogy valami különös okból fakadólag, amit kognitív képességeknek hívnak, s emiatt az ember látja a tettei következményeit, s így a jövőt is, azt is tudja, hogy meg fog halni. A mosómedve erre képtelen, nincs is szüksége istenekre, hogy elviselje a nyüves életét.

Minden organizmusban kódolva van az élet akarása, ki az antilop combját eszi meg ezért, mások füvet legelésznek, a hajléktalan, kerekesszékes koldustól elveszik a sörét. Nincstelentől nem lopunk, állítólag szerepel valami ilyesmi a csibész becsületkódexben. De mi van, ha szerencsétlen lop szerencsétlentől, erre nincsenek passzusok, mint ahogyan azt sem lehet eldönteni, ki a kiszolgáltatottabb, a fizikai vagy a lelki kín előrébb való-e, mert az élet nem habostorta. Másrészt, az állam is a legszegényebbeket fosztja ki arányaiban a legjobban, ilyképp hasonlatos azokhoz, akik a koldusnak isszák meg a sörét.

Mégis ez az állam fog ítélkezni a rablókon, ami azt igazolja, hogy tényleg érdemes milliárdokat lopni, míg kakaós csigát pedig nem. Az előbbiért lovagkereszt jár, az utóbbiért börtön, az egyik ideológia, míg a másik meg pőre biológia, a test parancsa úgymond, amely legyőzi az éthoszt és a konformizmust, átgázolva ezer éves szabályokon, visszatérve a teremtés ősi állapotához, a civilizáció alá, a DNS második spiráljához, ahol az éhségérzet lakozik. Mert azt is tudjuk már, mert annyira okosak vagyunk, hogy a kitartó éhezés nyomot hagy a genomban, amit Faludy György is érzett, de ő úgy írta le, hogy nem a gyomra, hanem az egész teste volt éhes Recsken.

Orbán Viktor a mimagyarok DNS-ének hordozója, mint az közkeletű. Látni kellene tehát, hogy lakozik-é benne ilyen éhezős csavar is, s hol vannak benne a hatalom végtelen akarásának reteszei, ha ezt megtaláljuk, sok mindent megértünk. Hogy mennyi kultúra és mennyi civilizáció van benne spengleri értelemben, s hogy minek van most az alkonya minálunk, mert, hogy van alkony, az le nem tagadható. S ez nem abban nyilvánul meg, hogy einstandolják a hajléktalan kerekesszékes sörét, mert ez a legjobb családban is előfordul, hanem abban, hogyha belegondolunk, a meglopott még jól is járt.

Történhetett volna olyan is, hogy mimagyarokkal és nem szimpla rablókkal találkozik ejtőzése közepette. A mimagyarok ugyanis – mint azt a Coca-Cola óta tudjuk – nem nézik jó szemmel a kerekesszékesek létezését, és nem a sörét vennék el alkalmasint, hanem a nyamvadt életét is. S míg az előbbi az élet parancsa, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass, az utóbbi jelenség civilizációs termék, és Orbán Viktornak köszönhető. Így a végső kérdés már csak az, ki, melyik organizmus képviseli inkább az embertelenséget, a rablók, vagy Orbán Viktor Mihály. Nálam van a hangszóró megfejtés esetére.

Ő ír neki

Orbán Viktor Mihály várának és erkélyének biztonságából levelet írt elv-, eszme-, harcos-, és aljastársának, Salvininek, bukása alkalmából. Megható figyelmesség, szerelmes gyöngédség. Tisztára Tatjána, bár azért benne van a fából faragott diktátor avas parasztszaga, ahogyan a budijából kitekintve belátja az egész univerzumot, csillagokat, göncölöket, és mind tele van migránccsal. Ott lógnak a migráncsok, és ő, meg eddig ez a Salvini karikás ustorral veri vissza őket. Vitézek, hősök, ilyenek. Gyönyörű kép az égen, meg Orbán fejiben.

Még tavasszal, istenem, tavasszal, amikor döngeni kezdtek a méhek, csácsogni a madarak, sőt pólót vettek melltartó nélkül a csalfa lányok, szóval akkor még együtt mentek a határra kerítést nézni, mint műalkotást, amely föltartóztatja a nem áradó áradatot. Akkor ez az olasz is arról álmodott, ha elv-, eszme-, harcos-, és aljastársa, tehát ez az Orbán megy hozzá háztűznézőbe, ő meg a flottáját mutatja meg neki Velencében, akárha Duce a Führernek a szép napokon. Szóval a flottáját, amely teljes gőzzel hajt át a fuldokló gyerekeken, védve az olasz nemzetet, s persze Európát.

A tavasszal még hárman voltak. Ő, a várbéli budiszármazék, a flottás olasz, meg az ibizás Strache, akik így együtt készen álltak az európai új rendre, amely majd jön nekik hülye szavazók és Putyin segedelmével, aztán nem, most meg már ide jutottak. Mimagyarok egyedül maradt a liberális vérzivatarban, ahol melegek, bölcsészek, írók meg filozófusok, sőt, Gyurcsányné és a kislányokat erőszakoló Donáth-lány feni rá a fogát. Odavannak a birodalmi álmok, meg a vetések. Orbán Viktor Mihály tehát levelet írt, már emlékezik, s egyben boldog, hogy még emlékezhet.

“Biztosítom Önt arról, hogy mi, magyarok soha nem fogjuk elfelejteni, hogy Ön volt az első olyan nyugat-európai vezető, aki meg akarta akadályozni az illegális migránsok Európába özönlését a Földközi-tengeren keresztül. Függetlenül az olasz belpolitikai folyamatok jövőbeni alakulásától és attól, hogy más-más európai pártcsaládhoz tartozunk, mi harcostársként tekintünk Önre az európai keresztény örökség megőrzése és a migráció megállítása érdekében folytatott küzdelmek során. Jövőbeni feladatai ellátásához sok sikert és jó egészséget kívánok Önnek.”

Harcostárs, küzdelem, migránsok özöne, mimagyarok, keresztény örökség. Íme, hölgyeim és uraim, Orbán agyának foglalata. Ennyi ez a levél, de kérném, még egyszer olvassák át, szíják magukba a pállott szagát, majd pedig figyelmezzenek erre „Tudom, hogy számíthatok önre és kérem, higgye el, ha azt mondom, hogy önt Németország és a saját magam legjobb, s talán az egyetlen barátjának tartom az egész világon. A német nép az idők végezetéig hálás lesz önnek. Történjék bármi is, Németország és Olaszország megér még egy szebb jövőt.”

Ezt meg Hitler mondta a Ducének bánatosan utolsó búcsújukkor. Ez ugyanaz, ezek ugyanazok. Jó, aznap Hitlert megmerényelték, de megúszta, a Ducét meg hamarosan fölhúzták egy lámpavasra. De még mielőtt szeretett népe lehugyozta volna a hulláját, a Führer elleni merényletet hallva annyit jegyzett meg: „Nem vagyunk többé az egyedüliek, akiket elárultak.” A harcosok kard által szoktak elveszni. Ezt megjegyezhetné Orbán Viktor Mihály is, amikor Salvinit siratja, mint küzdőtársat, és arra nem bír rájönni, hogy végtelenül egyedül maradt már. Megfojtja a magány Európában.

A történelem, mint minden más is, előbb-utóbb megadja magát a karmának. A gonoszak elbuknak, a jók felemelkednek vagy fordítva. Minden megállíthatatlanul hömbölög az idő végtelen folyamában, ami tavasszal fényes jövőnek látszott, az ma bánatos búcsúzkodás csupán, csillagok gyúlnak és kihunynak. S ha a saját magunk vigaszát keressük, amikor azt látjuk, hogy körülöttünk minden nép normálisabb, és lerúgja magáról a gonoszt, szóval, amikor ezt látjuk, és a mi köpcösünk jut az eszünkbe, elővesszük az örök igazat, és saját Bardo-tödolként súgjuk a zsíros fülébe neki: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. – És ennyi a tanulság mára.

Az a rohadt gálya

Mint kiszivárgott – s tudjuk, ha egyszer kiszivárog, akkor előbb-utóbb nagyon büdös lesz -, a kormány, így a Fidesz és pláne miniszterügynök elvtárs, mint a csúcsok csúcsa, kezdet és végpont, eredet és beteljesülés, életünk oka és értelme legyalulná az önkormányzatiságot. Főleg, ha sok helyen veszítenének októberben. Nem látványosan, hanem apránként szívná ki a vérét, hogy a végén kirakat legyen, a polgármester pedig báb, mint mostanában az ilyen megyei közgyűlések és azok elnökei. Róluk sem mondja meg már senki sem, mi végre vannak ezen a nyomorult világon.

Ha nagyon borongósan és komolyan, mint szakértők mondaná a szájam, akkor az jönne ki belőle öltönyben és összevont szemölddel, hogy elvész a demokrácia magva, mi lesz velünk nagymama? Így aggódnék, de már késő lenne, mint ahogyan minden az. Évek óta, hosszú évek óta azt csinálnak a kétharmadjukkal, amit csak akarnak. Például olyan választásokat celebrálnak, hogy meglegyen a kétharmad, és így megy ez körbe-körbe, míg el nem fehérül a száj is, vagy pediglen a diktátor ki nem múlik, és nem jön helyette másik, mert még az is lehet. De ne szaladjuk annyira előre a fényes jövőbe, elég szar már ez a jelen is.

Szóval úgy monyákolnák meg a törvényi környezetet, hogy a települések közgyűlései, polgármesterei – ha ellenzékiek lesznek – ne tehessék, amit akarnak, hanem aljasul és furmányosan csakis azt, ami a Fidesznek kedves, vagy pedig állami irányítás alá vonnának már mindent. A bölcsődéktől az önkormányzati cégekig, a vezérigazgatótól a vécés néniig, csak, hogy mindenütt Orbán Viktor akarata érvényesüljön, és úgy rohadjon szét, mint most például a szemétszállítás. Ezeknek mindegy, csak a Gyurcsány bele ne szólhasson a lomtalanításba, ha szügyig járunk a szarban, akkor sem.

Ez a vezérlő eszme. Ha viszont és amennyiben mindez megtörténik, akkor a Fidesz és miniszterügynök elvtárs, életünk értelme, etc. okot, alkalmat és jogot is szolgáltat arra, hogy őt, valamint a pribékjeit forradalmi módon elzavarjuk a búbánatos nuniba. Éspedig azért, mert nem lesz mire álságosan hivatkozni, hogy felhatalmazás, választási eredmények, meg a többi, amelyekről tudjuk, hogy milyenek és mért olyanok. (Egyharmadból kreált kétharmad, ukránok, krumplik, a szerver leállása meg a többi.) Mindezt tudjuk, ámde mégiscsak mutogathatnak az eredményjelzőre, ahol az ő győzelmük virít.

Tudjuk azt is, hogy már most is a kisebbség uralkodik a többségen, ők is tudják, mindenki tudja, de jogilag – mindegy milyen jogilag, az ő törvényeik szerint – mégiscsak igazuk van. Ha és azonban az önkormányzati választásokon minden hátszél és az összes csalás ellenére veszítenek fajsúlyos helyeken, s erre ellehetetlenítik azok működését, akkor már az isten sem mossa le róluk, hogy a népakarat ellenére kormányoznak. S ezt, akárhogyan is forgatom ki meg be, mint egy nyüves bundát, diktatúrának nevezik, de joviálisan és eufemisztikusan hívjuk autokráciának, a lényegen nem változtat.

Mi a teendő? – Tehetjük fel Lenin apánkkal, s egyben ideidézem szellemét még arról, hogy ki nem tud a régi módon kormányozni és ki nem akar a régi módon élni, meg minden ilyen kommunista bölcsességet. Tetszettek volna forradalmat csinálni, vágta az elégedetlenkedők képébe néhai Antall József, így demonstrálva a hatalmát. Karakán megjegyzés, főleg annak tükrében, hogy mostani utódja, ez az Orbán – mint említettem volt – a népakaratra és felhatalmazásra mutogat, amikor magának formálja át az országot. Viszont, ha az önkormányzati vereség után ellehetetleníti azokat, akik szintén a népre hivatkozhatnak, de már jogosan, akkor végleg lehull az álca.

Nincs ezen mit ragozni. Pár héttel ezelőtt az estéli órákban vetítettek egy sorozatot “Diktátorok kézikönyve” címmel a NatGeón. Szorgalmasan végigmentek a nagy aljasokon – a teljesség igénye nélkül -, részt kapott Lenin, Sztálin, Hitler, Mussolini, Pinochet, Kadhafi, Pol Pot, Szaddam, meg még nem tudom, ki. És elborzadva látta az ember, hogy a mi kedves vezetőnk mindegyiktől tanult, mindegyik aljasságából átvett valamit, és gyúrta új egységbe, amit a történelemkönyvek majd Orbánizmusnak neveznek, és ő is kap egy részt majd a tévében elrettentési szándékkal. Viszont mi benne élünk a ganyéban.

Petőfi szegény, ha élne máma, teljesen paff volna, hogy milyen költői képet is alkosson, mert semmire se menne a gályájával meg a vízazúrral, mert azt látná, hiába is vergődik, mindig az a rohadt gálya az úr. A tenger sem támad föl, mint a népek tengere, nem ijeszt eget se földet, sőt, szilaj hullámokat sem vet, ilyenek. Petőfi éhen halna most, vagy elmenne a valóvilágba feledkezni, és az lenne a neve, hogy VV Sanyi. Így élünk Neriában, és mindezt azért bátorkodtam elővezetni, majd ne lepődjön meg senki, ha a neki kedves összefogós csapat győz októberben, és mégsem azt teszi, amit szeretne. Nem fogják megengedni neki.

Alaptörvény és Tízparancsolat (Múkoggy!)

Az Uzsoki kórházban arra intik a látogatókat az Alaptörvényből kiemelt és kinyomtatott passzussal, hogy „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”. Ennek legalább annyi értelme van, mintha az óvodában a Tízparancsolatból citálnák a kis hugyosoknak azt a tételt, miszerint “Ne paráználkodj!”. Viszont ez a kórházas még aljas is, mint az egész rendszer, legalább anyira. Sőt, ebben a formában még a célközönség sem kellően körülhatárolt.

Ugyanis, ha valaki nem törődik a felmenőjével, le sem szarja magunk közt szólván, be sem megy hozzá a nyüves kórházba, akkor nem olvassa, mert nem látja, ugye. Ha és ellenben valaki törődőn és gondoskodón, mi több, szívének minden aggódásával csügg a papán vagy a mamán a penészes falak között, számára a cetli és annak tartalma indifferens, hacsak nem arra hívja fel a figyelmet, hogy műtse meg a delikvenst, kötözze, ágytálazza, tehát végezze el azt, ami a kórház dolga volna.

Szórakozhatnék itt most, hogy még erre sincs szükség, hiszen, ha Kásler miniszter elvtárs szellemében járunk el, a kedves papát az isteni törvények betartására intjük, magunk pedig élénken imádkozunk, gyakran mossuk a kezünket, s ha ennek ellenére beüt a baj, Isten akaratába belenyugodván konstatáljuk, hogy ő adta, el is vette, mert a hatalma végtelen és szándékai kifürkészhetetlenek. Viszont ez itt kórház és nem kolostor, sőt, nem a középkor, hanem a XXI. század. Bár ez nem egészen biztos.

Ez a mondat az alapizéből “A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”, nem a kórház, hanem az egész ország és társadalom kudarcának bizonyítványa. A Fidesz-kormányzás hosszú éveinek eredménye és lenyomata, amikor az állam alkalmatlanná vált a feladatai elvégzésére, és azt utasításokkal az állampolgáraira testálja büntetési tételeket rendelve mellé, miközben csudálatos plakátokon hirdeti, hogy a magyar reformok működnek. (A széles fejsze mosolyog.)

Hát, így valahogy, mintha tényleg Fekete Pákó mondaná, hogy “Múkoggy!”, s látnánk a csodákat egyből is, röhej és tragédia. Nevetnék, de cserepes a szám, sírnék, de elapadtak a könnyeim. – Ilyeneket irkálnék, ha olyan pátoszos volnék, mint a szent szánkókért aggódók, akiknek ez a legfőbb gondja, míg körülöttük az ország meg szétrohad. Így a magam részéről csak szétnézek, biccentek és nem remélek. Mert, mint mondtam, itt nem erről a kórházról, nem erről a feliratról van szó.

Ez már csak az esszencia, az utolsó felvonás és a végső vallomás arról, hogy ez így nem mehet tovább. Az állam – s vele a Fidesz legfőképp és elsősorban – magára hagyta a társadalmat nyomorúságában. Illetve nem is magára hagyta, hanem a saját céljaira használja, s mindeközben rendeletileg utasítgatja a tagjait. Tartsd el a szüleidet, én nem fogom, kapard el őket ingyen, ezt is szabad. Mindent lehet, sőt, alkalmasint kötelező, csak engem, az államot hagyjál békén, mert nem érted vagyok, hanem ellened.

Ez a felirat ilyen szerelmetes vallomás, ami miatt nem a kórház igazgatóját kell keresztre feszíteni, ő csak egy tehetetlen és bunkó bábu. Azt kell elzavarni és kiherélni, aki az igazgatót, s rajta keresztül a betegeket, s velük együtt a hozzátartozókat hozza kiszolgáltatott helyzetbe. S ha osztunk, szorzunk, vizsgálódunk, akkor Orbán Viktorban találjuk meg azt a férget, amely szétrágja az országot és az életünket. Ő vonatozik a kórház lerohadt falán, csak mindig lemeszelik.

Orbán Viktor volt az is, aki hat évvel ezelőtt megölte az anyámat, aki a kórházban összeszedett szepszisbe halt bele. S lehet, még jól is járt, mert hiába írták volna már akkor a kórtermének falára, hogy köteles vagyok őt eltartani alaptörvényileg, képtelen lettem volna, lévén, hogy a rendszer többediziglen tett tönkre, elvéve nem egy munkahelyemet. Innentől ez személyes ügy is, nekem az ilyenek ne utasítgassanak a kórház falán. S nem azért hozom fel az egészet, hogy panaszkodjak, hanem, hogy okulj, nyájas olvasó.

Járhatsz így te is, és előbb-utóbb fogsz is. Csak ki kell várni.