Mexikói felállás és pézsmapockok

Ha jól számolom göcsörtös és sajgó ujjaimon, akkor egészen pontosan nyolcvanhármat kell aludni még, hogy az urnákat meglátogathassuk. Ez innen nézve nagyon sok, onnan meg kevés. Viszont, ahogyan föstenek a dolgok, momentán épp arra jutottam, hogy teljesen mindegy és érdektelen, hogy százezer év van még addig, vagy egy kósza pillanat.

Így is, meg úgy is győz a mostani mocsadék újra, és utána egyéni gusztus szerint lehet kardba dőlni, iramodni Londonba mosogatni, vagy csak kiülni a kert végiben álló kacska fa tetejére bámulni a Napot. Az újabb nemzeti tragédia nem csak a Fidesz aljas választási rendszere és tömegpszichózisa, és nem is a választópolgár bárgyúsága okán fog bekövetkezni, hanem ellenzéknek nevezett hülyegyerekek ótvaros töketlensége miatt elsősorban.

Arra ébred az ember egyszer csak – vasárnap -, hogy már megint meg akarja váltani a világot valaki. Most jelesül Szigetvári Viktor tartotta fontosnak, hogy az önéletrajzában majd későbben szerepeljen, hogy volt ő miniszterelnök-jelölt is. Másra ez a móka nem alkalmas, illetve arra igen, hogy még biztosabbá tegye Orbán et. győzelmét.

Bödőcs Tibort, a humoristát megkérdezték, hogy miért támadja sokkal kegyetlenebbül Orbánt, mint annak idején Gyurcsányt, amire elmondta, akkor nem volt élet-halál harc, most meg az van. Ilyen egyszerű, de ezt képtelen felfogni a sok önjelölt megváltó, és sütögeti a saját penészes pecsenyéjét Karácsony, Széll, Vona, meg még ki tudja, hány föl nem bukik még az árból. És ezért mondom azt, hogy el vagyunk veszve, azt hiszem.

És akkor még Thürmerről meg az ő Munkáspártjáról nem is beszéltem például. Őrá is szavaz majd pár ezer becsületes hajdani munkásőr, aki megőrizte a hitét, nem az olyanok, mint Bencsik et., aki voltaképp azt sem tudja, ki is ő valójában. De ezt csak kis színesként említettem meg.

Pártunk, ez az egyetlen, például mázsaszámra veszi a szavazatokat a határon túlról is, és ezt már nem is titkolja. Szintén ezen a hétvégén két és fél milliárdot kivettek a zsebünkből megint, és székelyudvarhelyi véreinknek adták, mint a sajátjukat. Aztán egy Soltész Miklós nevű államtitkárnak öltözött agytörzsi lény hozzátette az ukázt is, ami ez volt: arra kérte a székelyföldieket, hogy vetessék fel magukat a magyarországi választások névjegyzékébe, és döntsék el, melyik politikai közösség segített a legtöbbet, mert az áprilisi választásokon a kormánypártok is segítséget kérnek az erdélyi választóktól.

Virág elvtárstól irigyelhette el, ezt a fordulatot minden bizonnyal.

Ezt toldjuk meg a papjaikkal, akik közül szintén vasárnap a hódmezővásárhelyi mutatta meg, mire lehet számítani tőlük a sajgó ujjaimon kiszámolt elkövetkezendő nyolcvanhárom napon, és a kampány még el sem kezdődött igazán. Ki tudja, milyen cukiságok jönnek még a tavaszig.

Viszont a mi drágalátos ellenzékünk nem fogja fel, hogy ez nem klasszikus választási helyzet, amelyben lufival a kézben és bézs ballonkabátban, mosolyogva megy az ember voksolni a tavaszi szélben, hanem életre-halálra menő kézitusa. Vagy bokszmeccs vagy akármi, s ezek ehhez képest egymással játszanak mexikóit. Ez olyan patthelyzet – a mexikói felállás – a klasszikusok szerint, amelyben egyszerre többen is egymásra fogják a mordályt, és, ha valaki meghúzza a ravaszt, az összes megmurdel.

Hogy ezt mért nem lehet ép ésszel belátni, és közös erővel lőni tökön az ellent, azt én föl nem fogom. Például Komáromi Zoltán sem fogta fel, aki Szigetvári miniszterelnök-jelölti megvilágosodása után az alábbi szavakkal hagyta ott az egész bagázst:

„Az ok viszonylag egyértelmű: nem tudtam azonosulni, nem tudtam egyetérteni azzal a kamikaze mentalitással, amivel Szigetvári Viktor vezetésével az Együtt a túlélése érdekében elindult. Semmi korszakváltás, semmi kormányváltás, semmi együttműködés. Ehelyett a (potenciális) szövetségesek kritizálása és a felelőtlen döntések jellemzik az Együtt párt vezetését. Komikusnak tartom, hogy hatékony tettek helyett vagdalkoznak, az egy százalék határán billegő pártként legfontosabb dolguk volt miniszterelnök-jelöltet választani. Szerencsétlen megoldásnak és öngyilkos stratégiának tartom, hogy egy ilyen kis párt egyetlen számottevő szövetséges nélkül, ötvennégy egyéni választókerületben konfrontálódjon a demokratikus ellenzék pártjaival, és egyben veszélyeztesse ezekben a körzetekben a Fidesz jelöltjének a legyőzését. Vége!”

Magam sem mondhattam volna szebben. S mivelhogy nem akarnám megbántani mimózalelkű politimókusainkat, Svejk nyomán pézsmapocoknak titulálom őket. Az én drága bakám a fogdavagon őrét illette ilyen névvel, miután Jurajda, az okkultista szakács már szétcincálta a szerencsétlen agyát a meséivel. Svejk azért tartotta megfelelő névnek a pézsmapockot, mert úgy vélte, attól nem sértődhet meg a manus.

Úgy is lett. Szóhoz sem jutott az ipse.

HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI PÉLDÁZAT – engedd megértenünk, hogy ők is csak emberek…

Hódmezővásárhelyen történt valami.
Persze, mint mindenről – ami a mai magyar valóságról szól -, kétféle összegzést olvashatunk…

Egyfelől tudósítanak a szolgálatában „bátor elszántságot” gyakorló esperesről, aki ugyan e vasárnapon nem misézett, mégis vette a fáradságot, hogy beballagjon, s elmagyarázta a nyájának a fennálló paradicsomi állapotok iránt tanúsítandó hála alapvetéseit…

„A második világháború óta a magyar népnek és a magyar egyházaknak, nem csak a katolikus egyháznak, nem volt olyan lehetősége, hogy ilyen támogatást élvezzen, mint a jelenlegi kormány által, amit kap. Az oktatásban, az egészségügyben, szociális téren, könyvkiadásban, és lehetne sorolni. Hódmezővásárhelyen már itt van a pénz a számlán, most kezdjük építeni a kertvárosban a harmadik katolikus templomot”

Másfelől olvashattunk a hitüket, vallásukat csak úgy, maguk szerint, a lelkükből gyakorolni akarók megdöbbenéséről.
Na persze, ez utóbbiról lényegesen kevesebbet!

Rend persze ez is, és ilyenné lett a tájékoztatás, csak éppen azok helyébe egyre nehezebb képzelni magunkat, akik elszenvedni kényszerülnek, ott az Alföld városában, Hódmezővásárhelyen ezt az egészet. Íme, a totális káosz – a félve elsuttogott – anarchia, egyenlőre kicsiben, egy város, egy „nyáj” szintjén, ahol mostantól még az sem mindegy, ki kivel beszél és főleg miről!

Sebtében bekamerázott utcában, állásától váratlanul megfosztott ember, Márki-Zay Péter, aki eldöntötte, hogy kiáll másokért. Bejelentette, hogy indulni kíván a korábbi polgármester halála okán megüresedett, szinte mindeddig kizárólag a fidesz narancsszíneiben pompázó székért – független jelöltként. Na, ő az, aki most vasárnap kiátkoztatott…

Aki hívő katolikus, vallását aktívan gyakorló személy! És a munkatárs, „Laci Atya” feltétlen híve – akit a vasárnapi szentmisén megszólaló Németh László esperes plébános, a tábori püspökség nyugállományú őrnagya, nekibuzdulása megpróbált megsemmisíteni.
Márki-Zay Péter, aki korábban évtizedeken át a fideszre voksoló, de abban mérhetetlenül csalódott emberként a szentmisére invitálta a vele szimpatizálókat. Arra az alkalomra, ahol már jó előre lehetett tudni, milyen aljas kormánypropaganda fog befészkelődni az áhítatra várakozók lelkébe. Mégis megtette. Csak mert számítani merészelt a hitükben és vallásukban megalázott emberek lelkiismeretére!

Márki-Zay Péter így ír a történtekről: „…még csak 10 napja vagyok közszereplő, de a gonosznak az az áradata, amit már ennyi idő alatt is megtapasztaltam, nem hagy aludni éjjelente – ma sincs másképp… Katolikus testvéreimmel messengeren, telefonon egyeztetve most Laci atyáért imádkozunk – tudom, rettenetes lehet most neki. Laci atya most az emberek haragja, híveinek látványos elfordulása mellett a lelkiismeretével is viaskodik. Szeretném, ha tudná, hogy mi nem ellene, hanem vele vagyunk ebben a küzdelemben.”

Márki-Zay Péter, aki egyébként a hódmezővásárhelyi Szent István király plébánia világi elnöke, meg van győződve arról, hogy a háttérből egy mindent, vagy inkább mindenkit manipuláló politikus vehette rá Németh Lászlót erre, „valaki, akinek számára az egyház feláldozható, aki számára a közösségek megosztása puszta hatalmi eszköz, és aki emberi életeket tesz tönkre egy választási győzelemért.

Hétfő este szentségimádás lesz a Szentháromság templomban – aki teheti, jöjjön és imádkozzon László atyáért! MINDENKI MÁS pedig KÉREM, tartózkodjon az egyház, a vallásos közösségek megbántásától és FOGJUNK ÖSSZE a kútmérgezés ellen! A Gonoszt csak EGYÜTT győzhetjük le!!!”

Hódmezővásárhelyen történt valami.
Persze, mint mindenről – ami a mai magyar valóságról szól -, kétféle összegzést olvashatunk.
Egyfelől tudósítanak a szolgálatában „bátor elszántságot” gyakorló esperesről, aki ugyan e vasárnapon nem misézett, mégis vette a fáradságot, hogy beballagjon, s elmagyarázta a nyájának a fennálló paradicsomi állapotok iránt tanúsítandó hála alapvetéseit… Másfelől olvashattunk a hitüket, vallásukat csak úgy, maguk szerint, a lelkükből gyakorolni akarók megdöbbenéséről…

( A hódmezővásárhelyi plébánia a Szeged-Csanádi Egyházmegyéhez tartozik, amely részről senki nem kívánt nyilatkozni az ügyben. A Kiss-Rigó László megyéspüspök vezette egyházmegye egyébként az egyik nyertese a kormány tavalyi pénzosztásának. Milliárdokból építhet Szegeden stadiont, a beruházás kivitelezője pedig Orbán Viktor miniszterelnök „kötélbarátjának”, Garancsi Istvánnak a cége. )

Felénk a dolgok másként történnek.
Itt szó sincs arról, hogy a hatalom ármánykodása behódolásra kényszerítene embereket! Híveket és pásztorokat…

Felénk, Vas megyében minden ember tiszta szívvel és igaz lélekből, félelem nélkül készül a választásokra – a jelenleg hatalmukat gyakorlók örök megerősítésére. Szó sem lehet arról, hogy a katolikus egyház papjait a világi vezérek ostoba címekkel raggatnák tele! Ugyan, hogy is volna akár csak egyetlen lelkipásztor, akit egy bizonyos év emberének választanának, vagy bármi hasonló címmel kegyeskednének kitüntetni a hatalmasságok, politikusok, városvezetők stb.! …hogy aztán szabadkozhasson Isten szolgája, mert nem tudja megtáncoltatni a bál szépeit!
Hja, itt ilyen nem történhet!…itt ilyen nem történhet!

Itt éppen csak bámuljuk, amint a nép, az istenadta nép szavaz, felterjeszt, s a kegyurak végre magukévá tehetik a mindaddig érinthetetlent! Jó volna, bizony, jó volna közénk is egy ilyen Márki-Zay Péter! Talán ma, holnap, vagy holnapután szervezne Szombathelyen is egy szentségimádást, mindazokért, akik már behódolni kényszerültek, vagy akik éppen elkövetkeznek majd!

Mindenesetre vigasztaló, hogy megyénk egy kicsiny falujában ezen a hétvégén is elhangzott a pásztoruktól örökül hagyott ima, melyet itt, minden héten elmondanak: „Urunk, adj nekünk jó papokat, ne olyanokat, amilyeneket megérdemlünk! Akik Neked szolgálni szeretnének, és nem uralkodni helyetted. Akik a Te igazságodat hirdetik, és nem a sajátjukat erőltetik ránk. Akik nem szégyellnek rólad mindenütt beszélni, de tudnak tapintatosan magukról hallgatni. Akik nem akkor nyugtalanok, ha miattad bántás éri őket, hanem amikor miattuk Téged ócsárlás ér. Akik hiszik mindazt, amit tanítottál, és azt nem csak velünk elhitetni akarják. Akik nem velünk versenyezve gyűjtik az anyagiakat, hanem velünk együtt járják a göröngyös utakat. Végül kérünk, Urunk, engedd megértenünk, hogy ők is csak emberek, s hogy ők is minél jobban megértsék: mi bennük keressük jóságos arcod fényét. Ámen.”

Mimézis

Nem is olyan régen Harrach et., vagy Semjén sekrestyés – még vizsgálják az erről szóló, kétszáz évre titkosított iratokat – megteremtette a tányérszerű Földet, rajta az őket dicsérő megszámlálhatatlan élőlénnyel, amelyek közül van, amelyik lop, a többi az üres űrbe lógázza a lábát a kerek, lapos világ peremén.

Némelyik teremtmény valami különös véletlen, vagy az élethez szükséges gonosz fortély miatt az egész univerzumot átveri. Itt van nekünk mindjárt a nagy hangyautánzó pók, a myrmarachne formicaria, aki például belopódzik egy hangyabolyba, és álruhában él az ellenségei között. Hogy elkerülje a leleplezést, megváltoztatja a küllemét és a viselkedését.

Például a hangyának hat lába van, és egy pár csápja, míg a póknak nyolc lába van, és nincsen csápja. A mi pókunk tehát hat lábon szaladgál a hangyaboly környékén, a maradék két lábát pedig úgy helyezi el, mintha azok lennének a csápjai. Ezen kívül a két álcsápját is nagyon élethűen mozgatja, és úgy hadonászik velük, mint a hangyák a csápjukkal.

Ez a pók megpróbál mindent tökéletesen úgy csinálni, mint a hangya, mert a biztonsága érdekében létfontosságú, hogy a hangyaboly lakójának könyveljék el, hiszen a hangyabolyban a pók védelmet élvez a természetes ellenségeitől, például a pókölő darazsaktól. Az énekesmadarak, amelyek ínyencfalatnak tartják ezt a pókot, szintén békén hagyják őt a hangyabolyban.

A hangyautánzó pókok még azokat a pókokat is átejtik a „csápjaikkal”, amelyek más pókokra vadásznak. Ám ha egy madár, gyík vagy valami más élőlény megtámadja a hangyaközösségét, akkor a pók gyorsan visszaváltozik önmagává, és eliszkol. Nappal mindent megtesz, hogy észrevétlen maradjon, éjszaka azonban ugyanabban a hangyabolyban kapja el a hangyákat, amely otthont ad neki. Ha a pók lelepleződik, jó hasznát véve nyolc lábának, elillan.

Most mondja valaki, hogy a myrmarachne formicaria nem egy kiköpött Orbán Viktor. Úgy tesz, mintha közülünk való lenne, de nem az. Jár-kel, billegeti a hamis csápjait, titokban a vérünket szívja, velünk takarózik a pókölő EU elől, és emellett ő is készen áll arra, ha végleg lebukik, villámgyorsan elmeneküljön a svájci bankszámláihoz. Lenyűgöző a hasonlatosság.

Ez a tökéletes mimézis, a valóság utánzása, amelyből Arisztotelész szerint minden művészet ered. Az öreg arról is mesélt, a művészet elsődleges feladata, hogy az ember éthoszát, belső jellemvonásait utánozza, hiszen ezek határozzák meg elsősorban az emberi magatartást és a társadalomhoz való viszonyt is. Pókunk tökéletesen mutatja be, milyen ember is ez a mi vezérünk, és hogyan viszonyul hozzánk, nyomorultakhoz.

Tulajdonképpen azért meséltem erről a gonosz pókról, hogy megmutassam, nincs új a Nap alatt, és van, aki hangyákat zabál, más meg panelprolit, mivel az élet kegyetlen. Viszont ez a mimézis, ez az utánzó magatartás nem keverendő a mimikrivel, amikor egy élőlény felveszi vagy utánozza egy másik élőlény vagy a környezet mintáját, színét, külalakját, szagát, viselkedését.

Ezt az evolúció mozgatja, de ilyenben mi Mária országában nem hiszünk, mégis, ebben is láthatunk egyetlenünkre utaló mozzanatokat. Ilyen például a Peckham-féle vagy agresszív mimikri, ilyenkor a ragadozó a zsákmány fajtához vagy egy arra veszélytelen előlényfajtához válik hasonlóvá – farkas a báránybőrben -, és ennek segítségével gyilkolja le.

Egy tanulság van végül, hogy nincs menedék. És vagy bennünket zabálnak fel, vagy mi zabálunk. Tessék választani.

Miniszoknyában migráncsot szülni

És akkor Farkas Éva, Makó köztiszteletben álló polgármester-asszonya kimondta a végső érvet Soros, és ezen keresztül persze minden épeszű ember ellen a polgármesterek vuduzásán, ahol Kocsis Máté felmutatta a szent iratokat. Igaz, közel nem engedett hozzá senkit sem, nehogy égési sérüléseket szenvedjenek a népek.

Szóval Farkas elvtársnő ilyet bírt mondani: “Kedves Brüsszel, valaki megkérdezte az európai nőket arról, hogy szeretnék-e, hogy migránsok zaklatásainak célpontjává váljanak, szeretnének migránsoknak gyereket szülni?” Ehhöz nem fűzök inkább toldást, mindenki saját gusztusa szerint elmélkedjen a szellem ilyen lehengerlő nagysága előtt.

Egyébként annyi polgármester gyűlt össze a gonosz ellen, mintha a Burgban a hercegkisasszonyok, és valamennyinek a segében volt a felye is a sok bölcsességtől. Például Koncz Ferenc, Szerencs ura alapozott meg elméletileg Farkas elvtársnőnek, midőn azon örvendezett, hogy az ő fatornyosában „ki lehet menni az utcára miniszoknyában, és nem éri baj az embert”.

Persze, hogy nem, a jóisten az ő nagy kegyelmében enyhe telet bocsátott reánk, nem fagy le a miniszoknyában flangáló delikvens lába. Nem homeless ő, hogy ilyennek ki legyen téve, de ők nem látszanak a polgármesteri emelvényről, csak a migráncsok pöcse (már bocs).

Viszont ez a kettő, aki itt szóba került, legalább tudta, hol van, és legalább Platón szerint tette, amit tett, ha fogalma sem volt róla, akkor is. Az öreg így szólott rohadt régen ugyanis: „Ami a kimondás és elgondolás (számára) létezik, annak lennie kell: hiszen létezését tekintve (az) van, a semmi pedig nincs. Arra intelek, fontold meg ezt!”

A Soros-terv tehát a kimondás által manifesztálódik, ez az egyetlen tanulság szűrhető le, de sajnálatos módon ez nem minden megjelent polgi számára volt egyértelmű. Megkérdeztek néhány szerencsétlent, hogy mi a jó francot keresnek ott, de fingjuk nem volt. „Jönnek fülesek”, mondták a zászlóikat szorongatva.

Két továbbgondolás is jön ebből. Milyen füles jön nekik? A kókadt, lifegő fülükbe súgnak valami titkos tutit netán, vagy szó szerint kiosztják nekik a maflást, ha lehet ennyit élvezkedni édes anyanyelvünk mérhetetlen bőségén és furmányosságán. Viszont a zászlót, azt nehéz megértenem, hogy mire föl utaztatták a vásznakat a szeánszra.

Azt kapisgálom, hogy Szita ügynök úr a háta megett az erdővel óhajtott egységet és erőt demonstrálni, vagy lehet, titokban meg is áldotta azokat a mindent eldöntő csata előtt, de ettől olyan lett az egész, mint valami maszkabál. A momentumosok ennek megfelelően álarcban is érkeztek, de kivágták őket, mint a macskát szarni. Nem cicóztak, ha lehet így kajánkodni.

De ha már így elmerültem a szarban, remélem sikerült ennek az egésznek az emelkedettségét leföstenem. Igaz, olyan nívót én soha meg nem ütök, mint a TV2-jük, Vajnástul meg Timistül, amelynek gárdája képes volt V. Németh Zsoltot ötödik Németh Zsoltként emlegetni. Arról nem meséltek, ki volt az első négy, de képzeljük el, amint ilyen mérhetetlen tudással felszerelkezve mesélnek a fenti ökörségről az őket figyelő egytálételeknek, és máris előttünk áll a NER teljes foglalata.

Én kérek elnézést megint, hogy így megszaladt a pennám, de elragadott a hév. Tulajdonképpen a nagy hangyautánzó pókról (myrmarachne formicaria) akartam értekezni, mert hasonlóságot véltem felfedezni benne Orbánnal. Erről holnap tessenek elszámoltatni, de most mindjárt hajnali öt óra, nyit a nemzeti dohányos. Megyek, mert csetlik a bélem.

Azt hiszem, a skótkockás miniben szaladok át, közben pedig hálát adok Szitának, hogy ezt is lehet. Kirielejszon.

Ha, akkor

Ha igaz, az, hogy – mint azt Altusz Miklós államtitkár a Times of Malta című lapnak elmesélte – Pártunk ezerháromszáz migráncsot már a keblére ölelt, és befogadta őket, csak az ő biztonságuk miatt nem kérkedett ezzel, akkor igen nagyon rohadt bazi fennforgás van.

Akkor nem csak hazudtak, hanem ótvar mocskos átverést foganatosítottak, és momentán eljutottunk a nietzschei állapotba, hogy minden hazug, következésképp mindent szabad.

Akkor színház volt az egész világ, és benne színész minden fideszmókus. Akkor átverés volt az „Állítsuk meg Brüsszelt!” kampány, a kvótanépszavazás, a nemzeti konzultáció és az összes sorosozás a tegnapi polgármesteri szeánsszal bezárólag.

Akkor Orbán et. átkúrt mindenkit, de legfőképp a saját kétmillió hülyéjét, akik már teljesen kiszáradtak a sok fröcsögéstől, és most ott vergődhetnek partra vetve, nézve szemre meg fejre, hogy mi folyik itt, milyen büdös és ótvaros ganyé.

Akkor, ha kétmillió hülye lennék, megindulnék, mint a birnami erdő, hogy Orbán et. becses fanszőrzetét szálanként tépegessem ki, kivágjam a nyelvét, vagy vegyünk akármilyen pogányirtó fortélyt a mi egyetlen, drága Szent Istvánunktól, aki nagyon értett az ilyes szórakoztatáshoz.

Ha ellenzék lennék, akkor momentán nem a listákkal foglalkoznék meg a nyelvöltögetéssel, hanem – Moldova nyomán – kitépnék egy tölgyet az anyaföldből, és a lángoló fával írnám az égre nem azt, hogy „Hajrá Fradi!”, hanem, hogy – mondjuk – nyasgem Orbán, vagy valami más cukiságot.

Ha nem kétmillió hülye lennék, hanem a nyolcmillió többi megalázott és megszomorított, akkor lenne annyi tököm, mint középiskolás gyerekemnek vagy unokámnak, és az utcára mennék, bele az esernyőzuhogásba meg savesőbe, és kinyitnám a harminc éve befogott pofámat.

Ha ellenzék lennék, és rendszerváltást akarnék, és nem egy, a seggemet négy évig kellemesen melegítő széket Kövér pedellus felügyelete mellett, akkor nem sajtótájékoznék, hogy lárifári, hanem megkeresnék egy szerencsétlen ágrólszakadtat, a hónom alá fognám, és beállítanám a kétmillió hülye ajtajába, hogy őt a gazdád küldi neked.

Ha lenne rá érkezésem, napestig sorolhatnám, mit tennék ilyen ajtó-ablak ziccerben. De nem vagyok sem forradalmár, sem politimókus, csak egy nyüves krónikás, aki most újólag ráerősít Peresztegi tanár úr örökzöldjével, hogy „Ez már sok a többnél!” – Ha tetszenek érteni a gyermeki mondatban megbúvó elakadó lélegzetű fölhorgadást.

Ha nem igaz, amit Altusz államtitkár megosztott a jó máltaiakkal, akkor meg azért rúgnám föl a bilit. Viszont bennem van a realitás átka, és azt is elmesélem neked, mi lesz most és ezután: a Nap továbbra is bájosan süt majd a temetéseken. Az lesz.

Magyarország, végállomás

Ott álltak, ácsorogtak a ködökben, szúró napsütésben, esőzuhogásban a bozontos ég alatt, tikkadt szöcskenyájak peremén a jó nyugodtszenterzsébetiek, és várták a buszt. Mindig csak várták, nézve a messzeséget, falujuk oldalát, így merevedtek bele az időbe az árok peremén, és az egyik helyi Estragon fölsóhajtott az ő szívéből: ”Semmi sem történik, senki sem jön, senki sem megy el – borzalmas.”

És vágyak támadtak bennük, hogy kellene egy buszmegálló, a várást intenzívebbé teendő, irodalommá emelve mintegy, és hogy ne ázzanak cafatokra, azért is. De ilyenre pénzük nekik nem volt, miért is lett volna, ha semmire sincs, csak távoli földek templomaira, kisdedóvóira, valamint a kiskutya csavaros faszára. De erre nem.

Milyen leleményes is ez a mi népünk – mondta volt Virág elvtárs kezében hajában sült krumplit szorongatva és forgatva azt, mielőtt a rohadt stanicli durranása okán szétlőtték Pelikán elvtárs hagyamszagú konyháját. És a mi falunk polgármestere is az, hiszen eszébe ötlött, hogy megállóra ugyan nem, de kilátóra adnak pénzt a hatalmasok.

Így született meg a gondolat, amelyet tett is követett, és szárba szökkent a kilátóba ojtott megálló, a hibrid, a kettőben az egy, hogy csak megmossák a hajukat és indulnak is. Kicsi is, kilátni sincs semmire, de az övék. Lett öröm, alunni se tuttak az éjjel, kínálták erősen káposztalevéllel. Azóta ott várják Godot-t, és néha a toronyba mászva olyik elmélázik azon, hogy eljátszották a jogaikat.

Ne ítélj el én nyájasom, nem vihogok, hanem bőgök, mint a bérmakeresztapám malaca. Az úgy volt, hogy taknyos orrú hülyegyerekként nekem nem a KLIK, hanem ó celebrált disznóölést, s amikor szegény pára már csak rángatózott, és alig is volt hangja, akkor megadta a kegyelemdöfést a kölöknek, tehát nekem, hogy aszongya, most sír a legjobban. És akkor csak néztem, ahogyan távozik belőle a lélek.

Akkor erősen el kellett gondolkoznom élet és halál dolgairól, most pedig formát mutat nekem az a malac, hogyan lehet bensőleg zokogni mintegy, amikor érezzük, hogy sírni volna jó, ilyen melankolikus, falvédős műdalok stílusában miközben rí a hármónika. Mert ebben a kilátóval terhes buszmegállóban benne van az egész ország. Sőt, ez maga az ország.

A működésképtelenség mutatója, hogy, mintha a sivatagban szomjúságtól haldoklónak adnánk egy tábla csokit, kinyúlva a medence hűvöséből. Olyan ez. S miközben a faluban minden bizonnyal szól a zene a gyönyörűségtől, hogy tető alól lehet elmélkedni, jön az a rohadt busz vagy sem, de mindenközben a jó falusiak feje fölött ott a torony, a tető ára mintegy, amitől minden traktorista, jegyző és tanító egy abszurd darab szereplője lesz.

S miközben örülnek a várónak és a váróban, annak oldaláról csorog a vöröslő fájdalom, és úgy lesz nem térkép a táj, mintha Svejk mesélné a kocsma gőzeiben az okkultista szakácsnak, hogy anabázisa közben milyen különös helyre tévedt. Röhögnének nagyon, míg a fejük felett röpködnének a srapnelek, a nyugodtszenterzsébetiek pedig látnák, hogy a busz nem jön, mert elbaltázták a jogaikat.

Remélem érthető, hogy mi fáj nekem.

BETILTHATJÁK AZ ISKOLÁKBAN A MOBILOKAT? – a kormány már fontolgatja

Moszkvában, Azerbajdzsánban és Törökországban már hónapok óta érvényben vannak azok a korlátozások, melyek a diákok személyes szabadságának gyakorlását, a kapcsolattartás legelemibb megnyilvánulásait nehezítik meg.

Csak bizonyos körök és csak bizonyos esetekben használhatják mobiltelefonjaikat, táblagépeiket – különös tekintettel tehát a legfiatalabb korosztály tagjaira.

Európa is lép!!! Jövő szeptembertől tiltólistára kerülnek a mobiltelefonok, tabletek és egyéb kütyük a francia általános iskolákban is – írta meg a legfrissebb számában a Guardian. A tilalomról már Emmanuel Macron elnök kampányában is szó volt, most pedig a nagy újító, valóra is váltja az ígéretét.

„A 2018-as tanévtől érvényes szabályok szerint a 6 és 15 év közötti gyerekek ugyan magukkal vihetik a mobiljukat az iskolába, de azt nem vehetik elő sem a tanórákon, sem a szünetben. Ha valamiért nagyon sürgősen telefonálniuk kell, vagy ha az oktatáshoz szükség van rá, akkor persze elővehetik majd a diákok a telefont, de amúgy nincs többet pad alatt csetelgetés meg facebookozás.”

Ui! vághatnánk rá frappánsan, ha valóban ilyen egyszerű lépésről volna szó a világ egyik legfejlettebb országában! Macron elnök ez egyszer túllőhet minden határon, hiszen Franciaország gyermekei szinte már az anyatej szürcsölése közben is a neten lógnak!

És akkor a hét legelső hírei arról számoltak be, hogy „a romániai közoktatási rendszer egészére érvényes új keretszabályzatot hozott létre a román kormány, ami megtiltja az iskolai mobilhasználatot. A diákok nem tarthatják többé maguknál az órákon és a vizsgákon a mobiljaikat! A lehalkított vagy kikapcsolt készülékeket a tanterem egy erre kijelölt helyén kell ezentúl letétben helyezniük.”

A felkészültebbek jól tudják, hogy a románok bizony leginkább franciáknak szeretik magukat mutatni, hivatkozva a közös ősökre – lám, a világban uralkodni látszó trendeknek azonnal illik engedelmeskedni!

De hogy jön ebbe a sorozatba Orbán Viktor és a fidesz kormánya? Naná, hogy szeptembertől a magyar iskolákat is eléri az új trend! Szeptembertől, immár a negyedik Orbán kormány intézkedéseinek köszönhetően Magyarország valamennyi iskolájában tilos lesz a mobileszközök használata!

Kormány közeli informátorunk szerint a magyar miniszterelnök vágyálma, hogy az oktatás egészét az egyházakra elsősorban a katolikus egyházra bízza. Na persze a KDNP szájízének megfelelően! Ősztől jön a kötelező iskolaköpeny, a tanórák rendjébe igazított napi szentmise és persze a megtiltott telefonhasználat, mely így lehetővé tenné, hogy a papok a templomaikból is száműzhessék a telefonokat!

Így mindenki jól jár, s a templomok felújítása címén a támogatások is könnyebben illanhatnak el…
Lám, lám…Nincs ezen a világon olyan intézkedés, ami ne volna hasznosítható Orbánéknak! Ha franciáktól, ha Moszkvától – mindegy!

Persze, erről a lépésről hallgat a hatalom!
Előbb a választást kell megnyerni, azután jöhet a fekete leves, melyből a mobileszközök tiltása csak egyetlen korty lehet! Végre bezárulhatnak a tantermek, hermetikusan kizárva onnan a szülők árgus figyelmét, a tanárok pedig azt teszik majd, amit előírnak nekik!

A diákok pedig dugdoshatják a mobilokat, hazudozásra kényszeríthetjük őket – éppen, mint a felnőtt életben!

Éppen, mint a Büntetés végrehajtás intézményeiben!

Talán nem kell majd megérnünk, hogy gyermekeink körében is elterjedjenek a veszély esetén a testtájakba rejthető parányi készülékek, talán nem vezetik be az intézmények előtti motozást sem! De ki tudja!

Mindenesetre nyilvánvaló, hogy Orbán nem a szimpla Macron ötletét másolja! Neki ott az azeri, török és moszkvai vezetés, a nagy druzsba, ahol már gyűjtögetnek, hogy megsegíthessék az EU-ból kitessékelt magyarokat! (Na persze…) A mobilok tiltása éppen csak egy szokásos elterelő hadművelet, amin lehet majd rágódni, miközben…

Tessék mondani, tényleg jó ötlet a gyermekeinken kezdeni a megtorlást?

Állampártunk, pártállamunk

Kiderült most például – mindig kiderül valami -, hogy a Miniszterelnöki Kabinetiroda tizenegy milliárdot adott – megint – egy haveri reklámcégnek, amelyik szügyig benne volt a sorosozásban, további szíves elkúrásra. Van ebben valami nóvum minálunk? Semmi se, mondhatnánk, hogy nincsen itt semmi látnivaló, oszoljunk.

Nem oszolunk.

Szeszt olyat találtak az utalásra, hogy „az ország ellen most már hetedik éve folyamatos lejárató kampány van, a magyar kormánynak is élnie kell azokkal az eszközökkel, amelyek ezt ellensúlyozzák”. Ez se új a Nap alatt. Viszont K. Z., a CEU-n pallérozódott kormányszófosó azt is mondta, nem meséli el előre, mi születik majd ebből a pénzből, milyen mocsok, mert jönnek a választások, az ellenség megtudja, és reagál.

A kormány nem tájékoztat, a kormány agitál.

Mert mindezzel K. Z. hallgatólagosan bevallotta, hogy a kormány a választási kampányra gyúr, holott ilyeneket pártok szoktak tenni. Végül is, a kormány ezzel a kis apróval beszáll a Fidesz kampányába, és az ÁSZ néma lesz megint. De már ezt sem kéri számon az ember, csak leírja ide a füzetébe, hogy majdan a tekintetes bíróság is láthassa ítélethirdetés előtt.

Nem először látjuk és tapasztaljuk, hogy párt és kormány közt már semmilyen határvonal nincsen. A Fidesz, és ami vele egylényegű, a KDNP szépen kéri a kormányt, hogy csináljon már megint valami hülyeséget, a kormány pedig megteszi. A párt pedig azt kéri, amit Orbán összehagymázol, tehát nem a kormányfő kormányoz, hanem a párt, közben meg mégis Orbán.

Ez valami katyvasznak tűnik, és mégsem az, hanem jól bejáratott rendszer, amelyet állampártnak neveznek egyfelől, pártállamnak más megközelítésből, és diktatúrák jellemzőjeként írja le a szakirodalom.

Ez pedig ilyeneket is mesél nekünk:

A pártállam olyan speciális formája a diktatúrának, ahol a hatalom gyakorlásában kiemelkedő szerepe van egy, a többpárti demokrácia pártjaihoz egyes külső jegyeiben hasonló szervezetnek. Az állampárt részvétele a hatalomgyakorlásban történhet közvetve, amikor a párt az állami szervekkel szervezetileg és a működésében szorosan összefonódik, vagy közvetlenül, amikor a párt az állami szerveket saját szerveivel helyettesíti, illetve azok feladatkörében önállóan jár el.

Az állami és a pártapparátus nemcsak egybeépül, hanem a döntési hatáskörök gyakran tisztázatlanok, és kialakul a törvényesség egyoldalú, az adott párt érdekeit szolgáló szűkítő értelmezése.

A pártirányítás ugyanis valamennyi hatalmi ágban, a törvényhozásban, a végrehajtásban és az ügyészségi szervezetben, de még az igazságszolgáltatásban is érvényesül. A törvényhozás pártirányítása a választási rendszer törvényi szabályozása alapján válik lehetővé. Önmagában a többpártrendszer nem zárja ki az adott hatalomgyakorlás pártállami rendszerét.

Hol járunk vajon?

Hát, a Kárpátok alatt, polgártársak, holott a fönti pár sort az NDK-ról modellezték. Azt is tudom, hogy ezzel sem mondtam semmi újat, meg azzal sem, ha rámutatok újólag, Orbánnak az a diktatúra tetszik, amelyet ő működtet.

Viszont elárulok egy titkot így, visszahajtva a lap felső sarkát. Úgy szoktam dolgozni, hogy a napi kínálatból kiemelek egy mocskos elemet, és azt közelre tartva, ki és beforgatva levonom az általánosítást, hogy ez, amiben élünk, egy ganyéhalom, mert ilyenné tette a féleszű Orbán. Mindeközben olykor-olykor indulatba is szoktam jönni, és káromkodok, meg fütyörészek. Máma ezt teljesen hideg fejjel abszolváltam, és meg is lett az eredménye.

Amit találtam, még szarabb így összegezve, mint gondolhattuk volna. Viszont talán sikerült megmutatni, hogy az ember nem jókedvében ordítozik a dolgos köznapokon, hanem, mert látja, mivel áll szemben, ezért nincs érkezése dudorászni. Mint hamvas ifjúságában is, ami rohadt régen volt ugyan, de mégis itt van újra, csak mocskosabban, szemetebbül, aljadék módon. Tehát töményebben.

Róna Péter is hisztizik az ATV-ben, hogy juj, ha nem vigyázunk, diktatúra lesz. Nem lesz, van: fasiszta-kommunizmus, J. A. terminológiájával, nincsen ezen takargatni való.

Csak most, hogyan tovább? Döntsetek.

Victor Schopenhauer és Leslie Orbán

Én nem tudtam, hogy miniszterügynök úr ekkora országos cimbi ezzel a Leslie Mandokival, pedig de. Most is, midőn egyetlenünket királlyá koronázták bajor alattvalói, a pestisrácoknak meg ettől orgazmusuk lett spontán, ez a Mandoki legott Münchenbe szaladt odahagyva a dobjait meg mindent, hogy kandalló tüze mellett, pipával a szájakban, takaróval a bütykös térdeken, mint az kivénhedt prófétákhoz illik, Kant kategorikus imperatívuszáról cseréljenek eszmét.

Csak így lehetett, másképpen nem.

Ahogyan azt az Abend Zeitungnak, a német Ripostnak volt szíves ecsetelni – ez a Mandoki -, azt hangsúlyozva, hogy ő Willy Brandt tanítványa, aki még Brezsnyevvel is szóba állt. Ilyen első taktusok után az ember semmi jóra nem számít, aztán úgy is lesz. Több kuriózum mellett nekem az ütött szöget a sajtszerű agyamba, hogy Leslie szerint „Orbán művelt ember, egy értelmiségi, akivel Schopenhauerről és Kantról lehet vitatkozni”.

Innen a kép bennem a kandallóról, valamint az is, hogy ezek szerint Orbánnak még a segébe is felye van. Hazudni azért tudni kéne. Nem vagyok én egy filozopternáci, arról azonban teljes a bizonyságom, hogy aki Kantot olvas, az nem dobol Dschingis Khanokban, mint tette ezt a Leslie, hogy meglegyen a betevője migráncsként. Ezt még csak tudomásul veszem, hogy lárifári (by: Gyurcsány) Leslie uraság, Schopenhauerre viszont ugrok, mint a vak komondor, mert ő Füst Milán atyja volt, és nem Orbáné, de ezt nem részletezem.

Ez a Mandoki amúgy ügyes mókus, és látványosan kurválkodik. Mostanában a magyar adófizetők pénzében utazik, amit Orbán et. folyósít neki hatalmas bőséggel, de írt már kampánydalt Angela Merkelnek, meg Donald kacsának is, mikor, mi fizetett jobban. És innentől leszarom őtet, igaz, eddig is azt tettem.

Ellenben köszönetet is mondok, mert nélküle nem álltam volna neki miniszterügynök úr szellemi nagyságáról elmélkedni. Ez egészen érdekes házi feladat, ha tudjuk, hogy a dohos szagú parasztudvar budijáig terjed a horizontja, pöttyös labdával koronázva.

Miniszterügynök úr se nagyon olvasott Schopenhauert, az is hétszentség. Arthur etikája ugyanis így foglalható össze: az emberi élet cél nélküli, szenvedés, és nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük. Némi nyugalom azonban akad az életben, és ez a művészetekben keresendő. De a művészet is csak múló álom, így ébredés után az élet még elviselhetetlenebbnek fog tűnni. Egyetlen kiút a szenvedésből az önmegtartóztatás, az aszkéta életmód.

Ehhez tessenek hozzátenni egyetlenünk képét a nyakában fityegő partedlivel, és máris nincsen több kérdés.

Másfelől pedig, ha egyszer is belegondolt volna Schopenhauer nyitó tételébe, miszerint a világ csupán az ő képzete volna, egyáltalán nem lenne semmiféle kedve kerítéseket építgetni, meg permanensen forgatni a macsetét minden ellen, ami él és mozog.

Viszont nemcsak Mandokiban, hanem Orbánban is megvan a késztetés, hogy magát nagy gondolkodónak tüntesse fel, és ezeket könyvekkel illusztrálja. Milyen beszédesek már a címei, miszerint „Egy az ország”, meg „Út a győzelemhez – Minden hangszeren”, amelyek olyan jól fogynak, hogy a jogdíjakból lehet futballmeccsekre utazgatni nagyon messzi vidékekre.

Könyvet azért ír az ember, mert ellenállhatatlan vágyat érez rá, a múzsa unszolását, noszogatását mintegy. Így volt ezzel már a jó Adolf is, aki, miután a saját Kampfját papírra vetette, illetve hát, a hülye Hess vetette neki, de, amikor ezzel végzett, az abban foglaltakat ki is vitelezte az egész világ legnagyobb gyönyörűségére.

Vagy vegyük Lenin apánkat, aki meg egyszerűen teleszarta szövegekkel a nagy Oroszországot, és magyar követői is voltak. Rákosi pajtás például „A magyar jövőért, a magyar demokráciáért” címmel is értekezett – ez is milyen már -, vagy, ami egészen pikáns 1958-ból Kádár apánk tollából, már csak a dátum miatt is: „Szilárd népi hatalom, független Magyarország”. Hát nem édes? Nem.

Ezzel az egésszel én senkit bántani nem akarok, csak kijelöltem a sövényt, jelzőkarókat, gátakat abbéli igyekezetemben, hogy megmutassam miniszterügynök úr valós igazodási pontjait. Meg azt, hogy aki dakota lovakkal példálózik, az nem olvas filozófusokat, inkább üldözi őket, mint erre is emlékezhetünk a közelmúltból.

Kadhafi „Zöld könyv” című örökbecsűjét forgathatta volna, mert a gyakorlatuk egybecseng. Ez a Moammer arról álmodozott, hogy a kormány mindig győz, a demokrácia mindig veszít, meg hogy az embert csak a hagyomány és a vallás irányítja. Ezt O. V. sem mondhatta volna szebben, viszont ő sem merült el az olajipari gondolkodó lázárjaiban – abban sem -, csak ösztönösen ilyen.

Így jártunk, emberek.

Csemegepult a szívbe

A mi soha vissza nem térő klasszikusunkban az akkori és ottani párt úgy határozott, hogy legyen magyar narancs, és lett. Mint ahogyan falvédős, zűrös éjszakákon azt is el lehetett suttogni, eldönthető, hányat fialjon a disznó, ha ezt vele előtte alaposan áttárgyalják. Addig volt mód ezen göcögni, míg el nem vitte a Pobjeda a kulákot. Így vagyunk most is.

A mai sötét középkor Bástya elvtársa, akit ólommellény és páncélozott, guruló erődítmény véd attól, hogy a népek le ne sprickolják, úgy határozott egy delíres hajnalon, hogy legyen a magyar kiskereskedelem fele magyar kézben És ezért most beszéli meg a disznókkal, hogy mi a teendő, ha tetszenek emlékezni Lenin et. pamfletjére. Bár ez nem feltétlen előírás a forradalomhoz momentán.

Viszont a mi saját bejáratú mindenhatónk nem valami nemzeti hevülettől gerjedve üldözi a multikat, meg nem is azért, hogy dolgozó népének jó legyen. Azért csupán, hogy a cimboráinak legyen jó, rajtuk keresztül pedig természetszerűleg saját magának, valamint saját lábra nehezedő ivadékainak, azok ágyasainak, meg olyanoknak, akiket hatalma sakktábláján fontosnak gondol.

Most, január elsejétől ezért úgy igyekezett csapást mérni a mocskos kapitalista bolthálózatokra, hogy kitiltotta volna őket az úgynevezett világörökségi területekről. Ezt olyan szesszel vélte kivitelezhetőnek, hogy bezáratná azokat a négyszáz négyzetméternél nagyobb üzleteket ezekben a körzetekben, amelyek nem rendelkeznek a „friss hús, húskészítmény és tejtermék” kimérésére szolgáló pulttal.

A mocskos kapitalisták pedig röhögtek egyet, és elkezdték telepakolni csemegepultokkal a boltjaikat, és innentől egyetlenünk földughatja magának a rendeletét. Viszont ez a hamvába holt próbálkozás is azt mutatja, hogy ártunk és ormányunk, és mindkettő csúcsán, az ormain mintegy, O. V. et. ostoba, pitiáner, de legfőképpen aljas egy mókus. Most viszont megtapasztalhatta Virág et. igazát is, miszerint: „Csapásokat adunk és csapásokat kapunk.”

Kétségünk ne legyen, kitalál majd más mókát, hogy ezeket a láncokat szívassa, amelyek azonban úgy rázzák le magukról a próbálkozásokat, mint vak komondor a mocskos vizet. Fölöttük van ugyanis az Unió védőernyője, mint az már kiderült például néhány rájuk kivetni tervezett extrasarc okán. Tehát nem lehet velük mindent megtenni, és ez bassza egyetlenünk csőrét, de nagyon.

És nemcsak ez, hanem minden, ami valamely számára érthetetlen okból kikerül a fennhatósága alól. Európával ez a baj, és nem a migráncsok, hogy képes gátat szabni még a féktelen tombolásnak. Mert minden, ami nem kapcsolódik valamely módon a kerítésen túli világhoz, akkor rohad szét, amikor csak akarja. Mint például a Jobbik, akiért nem azért morzsolok könnyet, mert rajonganék érte, hanem, mert nem a porondon tépték szét, inkább sunyi méregkeveréssel múlatják ki.

A csemegepultos mókához visszatérve még: úgy tűnik, a piac ellen – ahol van még – semmiféle NER, rendelet és handabanda nem tehet semmit. Pénzt lehet ugyanis faszolni közbeszerzéseken, vásárlót viszont így nem osztanak. A baráti áruházláncok, a nemzetiek ennek megfelelően haladnak a tönkremenetel biztos útján, olyannyira, hogy az egyik már passzolja is le a boltokat az ellenségnek.

Mindebből kitetszik, hogy a minálunk regnáló baráti kapitalizmus lószart sem ér. Most is szíven lehetett szúrni pár csemegepulttal, és ez így lesz minden más ágazatban is, ahol a verseny csírája megmarad, csak idő kérdése. Meg az is, hogy ettől az egész unortodoxiától mikor áll fejre az ország. Feltehetően akkor, amikor elkopik az Unió pénze.

Addig viszont Orbán et. lubickol a saját posványában, és látszik, hogy nem véletlenül zárkózik be, akárha jól fejlett, gőgicsélő diktátorok. A végső cél nem gazdasági ugyanis, hanem, hogy az utolsó pedellus kinevezésébe is belepofázhasson. Nem véletlenül jelentette ki Kövér et., még legalább két ciklus kell nekik, hogy teljesen elkészüljön a nagy mű. Ebből egyet a tavaszon minden bizonnyal abszolválnak, az utolsó órában vagyunk tehát.