Kategória: Egyéb

Drámapályázat

Baktatott az író, drámaíró, költő, novellista, esszéista, publicista és utcaseprő, valamint sakkbajnok a térköveken, amelyek fehéren világítottak a szúrós napsütésben. Égették a talpát, az agya pedig bugyborékolt, mert egy fa nem sok, annyi sem volt a téren, még a tavasszal valami ismeretlen okból az összeset kivágták ugyanis. Így haladt hát eléggé lehasználtan, de reményekkel telve mégis, mert behívták, ami csak jelent valamit, esetleg jót is. Bár ez egyáltalán nem volt biztos.

Drámapályázatot hirdetett a helyi színház Szent Istvánról, de, hogy ez ügyben miért a pártirodára kell mennie, azt nem tudta, de nem is érdekelte igazán, sőt egyáltalán. Úgy volt vele, csak nem végzik ki, azon kívül meg mi történhetik vele, semmi se. Így vélekedett, mert meg volt győződve arról, hogy túl van már minden jón és rosszon, ezért lobogó hajú Nietzsche hősnek képzelte magát, pedig csak egy nyamvadt éhenkórász volt a satnya lábaival és kihunyófélben lévő opálos szemeivel.

Kellemesen hűvös volt az épületben, amelyben a pártiroda volt található. Ahogy a tűző napról a félhomályba lépett, egy pillanatra nem is látott semmit sem, aztán fölfedezte a sárga matricát az egyik hófehér szárnyas ajtón, rendbe szedte magát, megtörölte a homlokát meg a nyálkás szemeit, és összekaparva minden erejét, kopogott. Engedélyt kapva belépett, és ott állt előtte a bírája, élők és holtak ura aprón és gonoszan a hátranyalt pomádés hajával.

Az utcaseprő, valamint sakkbajnok azonnal tudta, hogy ismeri valahonnan, ott volt a zsigereiben a képe meg a hangja kitörölhetetlenül, de nem tudta még eldönteni melyik zsebben. Aztán, amikor a pomádés megszólalt, hogy üdvözlöm K. elvt…, aztán itt elharapta, és urat varázsolt az ajkaival mégis a szókezdeményből, akkor rájött, beugrott neki egy másik pártiroda. Csak azon agitprop tábla díszelgett és harminc éve volt. Ekkor pedig a sakkbajnok felsóhajtott, mert rájött, hogy semmi jóra nem számíthat.

Kellemesen csalódott aztán mégis, mert ez a pomádés, miután az egész életét ilyen szolgálatban töltötte, hol ennek, hol annak, mégis csak szedett magára egy kis modort, ha nyálasat is. Úgy tűnt tehát, mintha lett volna gyerekszobája, így a sakkbajnok még jól is járt, hogy nem valami ifjú hiéna fogadta a csattogó fogaival és totális sötétségével, de ellenmondást nem tűrőn mégis, ahogyan ez szokásban volt a mostaniak alatt. Ezért nem halt meg egyszerre hősünk, bár a lába azért reszketett.

– Elolvastam a pályamunkáját – kezdte a pomádés a róka szemeivel -, és valamilyen szinten elfogadható. Főleg annak fényében, megvan benne az az erény, hogy egyeztette benne az alanyt meg az állítmányt, ami a többiről nem mondható el. Azok ideológiailag – ha szabad ezt mondanom – rendben vannak, a magáé pedig nyelvi jártasságról tanúskodik. Most úgy látom, könnyebb magát a helyes irányba terelni, mint a többieket megtanítani magyarul, ezért kényszerűségből ugyan, de maga mellett döntöttem, csak egy kicsit dolgozni kellene rajta.

– Sok ebben a vér – folytatta -, magánál lekaszabolnak mindenkit, meg közben lelki tusáik is vannak, drámáznak, viaskodnak. Ebben a műben István olyan emberi, sajnálja azt a Koppányt, amikor a lábait meg a fejét föltűzi a dárdára. Nem kellene, meg a kereszténység is ellentmondásosan jelenik meg, mintha megfontolásból, mintegy hatalmi érdekből vonzódna felé ez az István, és nem eleve elrendelésből. Még csak Szűz Mária sem jelenik meg a színen, hogy utat mutasson. – hülyén nézett rá a sakkbajnok, de azért folytatta.

– Ez így túl földhözragadt. A francba a tényekkel, fröcsögjön belőle a szenteltvíz meg a spiritualitás. Lehetnének benne imádságos énekek betétként, asszonykórussal előadva, ez az István meg ne karddal, hanem ráolvasással győzzön, és turul is legyen benne mindenképp. Szántsák az eget azok a rohadt turulok, és például a Székely Himnuszt fütyöljék, vagy visítsák, mit tudom én, mit csinál egy ilyen turul. – a pomádés teljesen megvadult, és semmi nem szabott gátat a beteg képzeletének.

– Remélem érzi a hangulatot, a gregorián és a magyar nóta keveréke adja meg a ritmusát, legyenek táncosok, és tapodják egymás talpát. Említse meg benne Trianont és Sorost, mint Sátánt. Őt többször is, és nem ártana néhány migráncsot is beleírni. Na, azokat kaszabolhatná az István, és a Koppány az legyen buzi, aki genderszakon végzett Bizáncban. Viszont a Szűz Máriának legyen négy gyereke, ott, a színen potyognának ki belőle kokárdával a fejükön, cserkész nyakkendőben, kezükben kis puskákkal.

A sakkbajnok nézett csak, ahogyan a pomádés lihegett, mert nagyon megerőltette őt a gondolkodás, és rájött arra, hogy éhes, szomjas, és nincs egy normális gatyája. Eszébe jutott, hogy a lé határozza meg a tudatot, meg az is, hogy tett ő már ennél sokkal aljasabb dolgokat is, ezért mindenféle tusakodás nélkül döntött úgy, kurva lesz. Negyven, már negyven nyüves éve igyekezett pénzt keresni az írással, és csak az utcaseprésig jutott. – Ott bassza meg az Isten – így merített erőt a végső feledkezéshez, és fapofával kérdezte.

– És, ha úgy kezdődnék, hogy Szent István már halála után alászállna az égből, és Orbán atya kezébe tenné az ország sorsát, csak a komcsikra ügyelj felszólítással, és utána Orbán atya hőstetteiről, szabadságharcáról, országépítéséről, helytállásáról a libsi ármány közepette szólna a darab stadionmorajlással és kisvasútfüttyel a háttérben, ahhoz mi szólna? – így ment le kutyába a sakkbajnok.

– Ha ennyire tudja, mért nem ezzel kezdte? – tette fel az értelmetlen kérdést a pomádés.

– Nem sejtettem, meddig mehetek el. – ezt felelte neki az író, majd megnyugtatta – Holnapra kész lesz.

– Alig várom, alig. – bocsátotta el őt a pomádés, és valahogyan az utcasöprő másnak látta a világot. A térkövek neki világítottak, és a fülemile is neki fütyölt. Az ég, az kékebb volt, és a hajléktalan sem volt annyira büdös. A tér túloldalán egy család vonyított rendőrök gyűrűjében, mert kilakoltatták őket, de ebből a sakkbajnok semmit sem látott, mert egy pillanat alatt megülte az agyát a nemzeti nagylét, és azon tűnődött egyre, mi mindet vesz majd a pályadíjból, hogy így révbe ért. Szarul is érezhette volna magát, de ilyesmit ő nem észlelt egyáltalán. Mért is érzett volna bármit is, magyarok vagyunk, vagy mi a rosseb, nem? Nem.

Jé és nahát

Jé. – mondta Pálinkás József – Nahát. – tette még hozzá, akárha babos ruhás kamasz kislány volna eltartott ujjú teadélutánon a hétfejű sárkány szalonjában, ahol halomban fekszenek a hullák. Akár tiszteletre méltó is lehetne ez a jámbor józanság, és mégsem az, hiszen ő is csak akkor szólalt meg – a’la Simicska – amikor a saját háza égett. Ahogyan a vezér leváltotta a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal éléről, azonmód döbbent rá, hol is él. Hogy milyen mocsokban.

Pálinkás régi vágású úriember, aki belekeveredett egy galeribe, és még most is ilyen cizelláltan – “az általa is vallott értékeket bizonyos, magukat jobboldalinak tartó körök igyekeznek felhasználni, kiforgatni, nevetségessé tenni” – mesél a kurvaanyázás közepette. Nem baj ez, ettől is vagyunk emberek a vérzivatarban, csupán azért fals a sopánkodás, mert ugyanakkor az Orbán-féle első ciklust, – amelynek tevőleges részese volt -, pedig megfelelőnek találja, és ezen a ponton akár el is feledhetnénk egymást.

Ahogyan Simicska, úgy ő is – most elcsodálkozik, hogy kígyót melengetett a keblén, pedig nem. Mindketten a tojásokon ücsörögtek, és saját testmelegükkel segítették világra a sátánt. Ez bocsánatos bűn is lehet, de azért ne áltassuk egymást. Pálinkásnak már a politikába való belépése is magában hordozta a kudarcot. Az MDF dohos szagú ténykedése, ahogyan Antall szétverte a magyar gazdaságot az uram-bátyám világ felélesztése oltárán, na, az volt ez eredendő bűn.

Ennek is hallgatólagos részese volt Pálinkás, ahogyan aztán útja az MDNP-n keresztül egyenesen vezetett az elkurvult Fideszbe, és Orbán oktatási miniszteri székébe. Aki nem valami varázsszemüvegen keresztül nézte a nagyvilágot, akkor is tudta, hová vezet ez az egész a korona úsztatásával, a hosszú bájtok éjszakájával és Torgyán Józseffel együtt. Minderre andalodva gondolni erősen eufemisztikus cselekedet, még, ha máma szintet is lépett a téboly.

Az, hogy Pálinkás most kezdte rosszul érezni magát, nem jelenti azt, hogy a nagy többségnek jobb lenne, sőt, a plebs immár egy évtizede kapkod levegőért, és szó szerint az életben maradásért küzd. És azon a napon, amikor a devizahiteleseket sokadjára is halálra ítélte Orbán Viktor és udvartartása, hogy még tárgyalni sem volt hajlandó az ügyükről, miközben félájult nőket cibáltak ki a lakásukból, nos, ezen a napon a jobboldali értékek kiforgatása fölött keseregni számomra visszatetszőnek tűnik.

Kinek mi fáj, persze. Író embernek a betűk elkurvulása, tudósnak a pártalapú periódusos rendszer, Jolán néninek a bütyke, és egyik sem alábbvalóbb a másiknál. Csupáncsak – ha lehet még ilyen – kajánul nézem, ahogyan látszólag értelmes emberek rácsodálkoznak, mit is segítettek világra. S nemhogy a kígyót a keblükön melengették volna, és most nézik, mi is ez, hanem egyenest a feneketlen gyomrából ordibálnak kifelé, csak most már késő, mert lement a Nap. Derék dolog Pálinkás – és az összes többi – megvilágosodása, de már minek.

Továbbá abban sem kellene ringatnia magát – mint ahogyan meg is teszi -, hogy ez az egész majd magától összeomlik. Rossz hírem van, nem fog. Az ő hajdani székében máma már egy Kásler ül, és lesz ez még rosszabb is, efelől kétségeink ne legyenek. És ahogyan – annak ellenére, hogy nem vagyok látnok, de már ’98-ban is tudtam, hová vezet ez, most is elmesélem, mi lesz. A rezsim még hosszan bírja magát, s amikor mindent csontvázig lezabált és megemésztett, húsz év múlva enged a szorításán. Konszolidálódik, úgymond.

És akkor úgy egy évszázad alatt föl és újra épül az, ahol Orbán uralma előtt tartottunk. Csak azt se Pálinkás úr, se nem én és még sokan mások sem érik/jük meg. Így baszta szét Orbán az életünket. Ez az igazi jé és nahát, nem a nevetségessé tett jobboldali értékek. Csak, hogy világos legyen.

Forradalom van a mi uccánkba’

Ültek ezek hárman a kocsma hűvösében, a Tóni, a Jenő meg az Ottó, de nem a Tóth. A fene se tudja, milyen Ottó, olyan magyarul férfias a böhöm hőségben, foltos atlétában és borostásan, meg Buddha totyakkal, de akárha Adonis mégis. És úgy is meregette a szemét a csapos lány blúza alá, úgy hívogatta a melleit, mintha rajta kívül hím nem is lett volna a fröccsszagú életben, ammóniával vegyesen, persze.

A Tóni meg a Jenő a világ ilyen csalfa folyásán már rég túljutottak. Nem vártak semmit, mert által jutottak minden jón és rosszon az örök vasárnap délelőttben, amelyen, ahogyan az millió éve megíratott a köveken, születési előjoga minden magyar macsónak, hogy a kölkei, a porszívó és a felesége hangjai elől a fröccsök gőzeibe meneküljön egészen napnyugtáig, mert mindig akadt valami marasztaló ragacs.

A színpadot úgy rendezte el tehát a teremtő keze, hogy ezek hárman máma soha föl se keljenek, mintha technocol lenne a seggükön, esetleg epokit. És senki sem tudta, hogy ez lesz az a nap, amikor már délután felé elindulnak mégis kifordítani sarkaiból a világot, de nem találják azt, mert sarka az sehol nincsen neki. Végtelen élei vannak, és pláne ezek körbe is vezetnek, és konok keresésük közben mindig szembe mennek magukkal.

De most csupáncsak délelőtt volt, az aszfalt még nem bugyborékolt, csak pöfögött. A csapos lány is harmatos volt még, és a Nap, ahogyan sütött át a légyszaros ablakon, csíkokat rajzolt az arcára, amitől Ottó annyira férfias lett, hogy kérnie kellett egy feles kevertet, és innen indult el minden bonyolultság, hogy a végén még a Jenő biciklije is elveszett, de nagyon.

– Na, egy kis gyorsítót. – így noszogatta a kanos Ottó a másik kettőt, akiket buzdítani annyira nem is kellett, mert valahogyan ezekben is benne volt a kehe, hogy így, ilyen direkt módon mázolják szét a tudatukat, gyorsabban és alaposabban, mint a fröccsök végtelen tengerével. Meg, ami jár, az jár. Hát nem? De. Így, ilyen megfontolásokkal léptek be az alagútba örök igazságokat keresni teljesen hiábavalóan.

Ilyenkor pedig, amikor megsűrűsödik a történelem, amellyel a magyar férfiember merészen szembenéz, baljában a keverttel, a másikban a harmatos fröccsel, óhatatlanul, mintegy önkéntelenül feledkezik meg a csapos lány seggéről és melleiről, hogy megtárgyalja a világ folyását. Már, ami a légyszaros ablakon keresztül beszivárog belőle, annyit.

-‘ Gésség. – ennyit mondott Ottó ima gyanánt, mint ahogy illik, és ittak, és a templom is kongatott válaszul meg kajánul, mintha bólintana rá, pedig dehogy. – Hát, kirúgták az Ernőt. – folytatta a bevezetésből egyértelműen fakadóan, és ettől olybá tűnt, mintha az Ernőre, a halálára innának, pedig csak magukat siratták, és még csak nem is tudtak róla. A másik kettő hümmögött, hogy ja, meg hát, ilyeneket, a végtelen együttérzés rigmusait.

– Még hármat, virágom. – ezt már a Tóni mondta a csapos lánynak, aki egy mozdulattal a tévét is bekapcsolta, hogy tán akkor nem a melleit stírölik, mert azt másnak tartogatta, nem ilyen leharcolt proletároknak, hanem fehér lovon vagy fekete béjemvén érkező hercegnek. A haja színe nem számított, akár szőke is lehetett, de pepita is, mindegy, csak vigye el. Tele volt elvágyódással a levegő.

Viszont a tévével nagyon melléfogott, mert abból olyan töménységben ömlött a határt nem ismerő hülyeség undorral és gyűlölettel elegyest, hogy így, a keverttel – fröccsel izmosítva – olyan gyúlékony elegyet alkotott, mint a szivárgó gáztűzhely, amilyet tegnap prezentált a szomszéd néni, aki találkozni akart az urával az atyának jobbján, de a böszme mentősök visszacibálták a valóságba, pedig nem is akarta egyáltalán.

Ilyen volt ez a környék. A gyönyörök kertje panellal övezve, ahová menetrendszerűséggel járt a mentő ájultra ivott embereket elcipelni, akik mindig visszaszöktek reggelre, hogy végtelen legyen a szenvedés. De nem tudtak róla, hogy ez az, azt hitték, ez az élet, és más már nem is lehet. Ezért volt az, hogy a Tóni, a Jenő, meg az Ottó, de nem a Tóth, egyáltalán nem lógott ki a festményből, amit Bosch pingált, és nem fogta vissza magát.

Mondom, valami nagy ünnep volt, és a mi hármunk végleg elfeledve asszonyt, gyereket és a rántott húst, addig ittak, addig nézték a tévét, míg teljesen el nem áradt bennük a gonoszság, és elindultak migráncsot keresni a pöfögő flaszteron, de előtte még megfogták a csapos lány csöcseit. Ekkor a vak komondor felvonyított az ablak alatt, meg a lány is, aki úgy csapta pofán az Ottót, hogy kirepült a napvilágra, a másik kettő meg röhögve utána.

Keresték a migráncsot égen és földön, de nem volt se itt, se Fokföldön, se Ázsiába. Így hát l’art pour l’art vonyítottak, amitől olyan lett az utca, mint a Flinstonoknál Nyíltak az ablakok, polgártársak jelentek meg a keretekben, és nézték a mozit, hogy mit vetítenek máma, amikor Ottó a csapos lány melleire gondolt, de más jutott az eszébe róla, és váratlanul meg hirtelenül felüvöltött:

– Orbán, takarodj! – hogy honnan jött ez elő, azt senki sem tudta, de a lelke sötét oldala teljesen elhatalmasodott a közlendőjén, és egészen cifra, a magyar nyelv gazdagságát a legnagyobb mélységekig bemutató szókészlet buggyant elő belőle, amelyben bőven szerepeltek bizonyos testnedvek és nyílások, a legősibb foglalatosság szülőanyával együtt emlegetése, megminden.

Amilyen váratlan, annyira határozott volt az óhajtás, amitől a Tóni csuklani kezdett, a Jenő pedig átbucskázott a biciklin, a szaltó után pedig ömlött a fejéből a vér, és már jött is a menetrend szerinti mentő, mert már indok volt rá. Az egyik bámész lélek hívta őket, mert jóságos volt, ismerte ezeknek a kínját, és úgy döntött, jöjjön az a mentő, mielőtt megérkezik a TEK. Mert kinek hiányozna az a húgyszagos utcában, ugye.

Így történt, hogy bár a forradalom véres volt, de rövid és eredménytelen. S ahogyan a hármakat elvitte a mentő, az utcát megülte a reménytelenség. A csapos lány is elnézett még mindkét irányba, de se paripának, se béjemvének nyoma sem volt sehol. Csak a Jenő biciklije feküdt ott kiterítve, mint a fölkelés egyetlen mementója. De arra járt egy kamasz Nike cipőben és hülye hajjal. – Jé, egy bicikli. – Ennyit mondott, fogta, és most viszi.

Zsebpénz

Mint másnak a heroin vagy a kokó, miniszterügynök elvtársnak az a futball. Remegve szíja, nyomja magába, s ez az állapot már eleve romlottságot vagy betegséget tételez, és akkor a többiről még nem is beszéltünk. Most is, hogy az elvonási tüneteken enyhítsen valamelyest – úgymint a fej remegése, ajkak nyalogatása, meg más egyebek -, utánaröpült szíve szottya csapatának a messzi Bulgáriába, mert nem élhet ő a MOL Vidi nélkül, akárha muzsikaszó.

Ez is, hogyan lehet egy csapatnak a Vidi nevet adni, ilyen is csak a NER-ben történhetik, máshol sehol. Mert hogy hangozna, ha a Barcelonát átneveznék Barcikának, ugye. Bár lenne akkor egy kis nemzeti beütése, de a Manchester Unitedet se jutna eszébe senkinek Maninak hívni, bár jól hangzana a lényeget megragadva, aztán mégis szétvernék az Old Traffordot a jámbor angolok. Viszont most a pénzről fogunk beszélgetni, s nem ilyen álombéli dolgokról.

Szóval, az van, drágáim, hogy röpcsivel ment ez a bugris a meccsre, éspedig magángéppel, ami több fennforgást is von maga után. Havasi Bertalan sajtóriogató ugyanis nem átallotta azt nyilatkozni, hogy a röpködés során “közpénz felhasználására nem került sor”. – Ha egy sajtós a “került sor” kifejezést használja, akkor minden aljasságra képes, de erről sem érdemes többet gondolkodni, ezek ilyenek, mit lehessen tenni, ugye? – Így mennek neki, ezzel a munícióval Esterházynak.

Miniszterügynök elvtárs azonban nincstelen ember, ahogy azt szóban valamint írásban (és tettel meg hallgatással) – vagyonbevallás – is állította, mondván, van neki hétszázezer megtakarítása a párnacihában, egy petákkal sem több. Ez volt az év elején, azóta viszont az óvodás kalandja után és miatt kapott a Patyi nevű NVB-s cimborájától egy büntetést, aztán a futball VB-re is magánerőből röpködött, ezért merül föl az emberben, hogy most Bulgáriába akkor hogy?

Mibű? Ugye. Mert minden emberi számítás szerint már egy peták sem lehet a brifkójában, hacsak nem egy kis zsebpénz, amit az Anikó asszony porcióz neki reggelente a parizeres zsömlés tízóraija mellé. De az Anikónak sincsen semmije se, ezek a két templom egere, ahogy kiszálltak Izraelben a nem is kormánygépből is, rájuk volt írva a nyomor. A lelki legalábbis, de akkor még mindig ott marad a bolgár röpködés ügye, mint fogós, ravasz kérdés.

Szívességből is vihette egy kistafírozott cimbora, ahogyan a Semjén szarvasa is gesztusból röpködött föllógatva, és az ilyenektől, ha nem illiberális egy demokrácia, illetve magyarosan kereszténydemokrata, le szoktak mondani a vezérürük. Minálunk azonban elég annyi, hogy a Soros kurvaannyát, és ebből is kitetszik, hogy ez az ország a lehetők legjobbika, már akinek. Ezt én toldom hozzá, mert eszembe jut a tegnap félájultan kilakoltatásilag vonszolt néni képe. Azt nem tudjuk, hogy ő szereti-e a futballt.

Az is közismert, hogy minálunk a közpénz általában elveszíti az összes jellegét, ami azt jelenti a proletár számára, hogy: Közöd? Köcsög! Valahogy így, engemet azért mégis nyomaszt miniszterügynök elvtárs, valamint az udvartartása pénzhez való ambivalens viszonya, hogy kaparják-e olykor az aprót, vagy van-e egyáltalán például pénz a mi egyetlenünknél, volt-e a kezében mostanában egy bankó, vagy az már szublimálódott a közelében.

Hogy a létezés egy olyan szintjére lépett, amelyben ilyen apróságokkal törődni sem kell, hiszen minden az övé. Hogy amikor partedlivel a nyakában tömi magába a pörküttet ubival, akkor azt ki kell-e fizetnie, vagy a kocsmáros megtiszteltetésnek érzi, hogy adhatott, hogy a szotyit a meccsre veszi-e, tudja-e, hogy van ára neki. Szóval, mint egy igazi király, aki úgy van már, a létezés olyan kegyes állapotában, mint a Mohamed koporsója, hogy csak lebeg ég és föld között.

Mert a képről úgy jön le, hogy csak csettint a duci kis ujjaival, és ott a terülj asztalkám, a röpcsi, a helikopter, szántók, rétek és kastélyok. Ez engemet komolyan foglalkoztat, mert megint az agymacskám jött elő ezzel a Hitlerrel, aki szintén nyomorgott, sőt, meg sem nősült, őneki a nép volt a hitvese, és mégis csak Berghofot, Sasfészket meg minden kutyafaszát épített. Igaz, már az ő uralkodásának kezdetén is eltűnt a határ a magánvagyon és a pártpénz közül, nálunk is lett székházból bánya, ugye.

Olybá tűnik tehát, hogy miniszerügynök elvtárs és belső körei számára leomlott a fal az ország pénze és a saját pénztárca között. Ebből fakadóan arra kell jutnunk, hogy a parizeres zsömle mellé azt a pár krajcárt nem is az Anikó asszony csomagolja neki, hanem éppen az, akit tegnap ájultan vonszoltak ki a lakásából az utca kövére. Az ilyenek, amiket itt elmeséltem, jobb helyeken a Bastille ostromához vezetnének, mi pedig készülünk nagy izgalmakkal a huszadikai tűzijátékra. – Hát, lelkünk rajta.

Azt mondd meg nékem…

Tiszta szerencse, hogy nincsen még október elseje, éspedig több okból is. Elsősorban, mert az Isten szent ege alatt, illetőleg a zivatarok elől híd alá vagy aluljáróba húzódva nem fagy meg azonnal az ember, lévén, nagy a hőség baromira. Ugyanakkor az sem elhanyagolható szempont, hogy a zsandárok nem viszik el csípőből például a csecsemőt és a terhes nőt, aki így múlatja az életét tegnap óta, mivelhogy az utcára rakták, csupáncsak azért, mert annyija volt és annyit is ért.

Hatfős családot lakoltattak ki kedden a bűnös Budapest kilencedik kerületében, mert nem tudták fizetni a lakás devizás hitelét, s mivelhogy a családok éve van, akárha rosseb, továbbá Pártunk megmentette őket is. Ám ez itt nem Horvátország, ilyen tartozásokra nem mondja azt az állam, hogy vége, nem ér, és nincs ezüstérmes futballcsapatunk sem, bögyös köztársasági elnökünk meg pláne nem. Mondjuk, nem emiatt került utcára a család, viszont, hogy totyakos miniszterelnökünk van, azért viszont igen.

Ellenben a dolog nem olyan egyszerű, hogy egyből győztest lehessen hirdetni. Így meg is oszlottak a vélemények a közösségi oldalon azon tűnődve, ki a hülye, valamint a bűnös, akinek a záloga a kezükben volt, s mint népi játék, hogy mit is érdemel az. Volt, aki úgy vélekedett, így van rendjén, ez így helyes, ez volt a nemzeti vonulat, mások kitették az árverési felvásárló képét, névvel, és kilövési engedéllyel, lincselési felhívással mintegy, ettől azonban a családnak egyáltalán nem lett jobb, de a felvásárlónak sem rosszabb.

A dolog viszont természeténél fogva kegyetlen, hiszen azt mondták az utcára tetteknek, hogy összeszedhetik a személyes holmijukat, és mehetnek a jelek szerint nem létező Isten hírével, a bútoraikat meg harminc napon belül kell elhordani. Viszont azt senki nem tudja, hová. Mert ugyan Pártunk arra hivatkozva hozott hajléktalan-vegzáló törvényt, hogy mindahány elhelyezését meg tudja oldani, a jelek szerint ez mégsincs így, sőt, még inkább, ha a hatalom szakmányban gyártja őket, mint ebből a történetből is kitetszik.

Hogy mi lesz most velük és számos sorsosaikkal, azt senki sem tudja. Még maga a milliárdokat a családok zsebében hagyó Rétvári et., a jó hírek zenebohóca sem. Sőt, Novák államtitkár asszonyelvtárs, aki meg momentán a családok jótevő úrangyala, ő sem, mert ez nem a munkaköre neki. Ő azzal foglalatoskodik, hogy idvezült mosollyal gondoskodjék az óvodai keresztényi nevelésről, és szaporodásra buzdítsa a honleányokat.

Az már kívül esik az érdeklődési körén, hogy a szaporulatot karhatalom rakja az utcára. Egyáltalán, ilyesmiről nincs is tudomása, hiszen a statisztikákat is maguknak tetszetősen manipulálják, és a magyaridőknek sincs ahhoz sem érkezése, sem kapacitása, hogy ilyen – egyébként napi gyakoriságú – kilakoltatásokról tudósítson. Így hát, aki annyira szerencsés – vagy szerencsétlen, ez hozzáállás kérdése -, hogy a világot narancsszűrőn keresztül észleli csupán, elégedetten böföghet. Ilyenekből lesznek a kétmillió fideszesek.

Nekik nem gondjuk az, hogy akkor most mi lesz a csecsemővel és a megszületendő kisdeddel, az anyjával és az apjával, akik magukra maradtak a vérzivatarban. Októberig még az utca kövén, aztán nevelőotthonokban és fogdákban, hogy ne zavarják a kényes madámok finnyás orrát az egyre erősödő szagukkal, és nincs nekik menedék. A farkasoknál az öregek haladnak a sor elején, hogy le ne maradjanak, a kafferbivalyok körbefogják és szarvaikkal védelmezik a körön belül álló kicsiket és betegeket.

Az állatokban több emberség van – ha úgy tetszik -, és nagyobb a túlélési ösztön, mint az elkorcsosult emberben. Aki ma még nincsen az utcán, nem tudja, hogy ugyanolyan egyedül van, és ugyanolyan védtelen, mint a tegnapi hat. Ez ellen a közösség lehet a védelmező erő, ilyen azonban nincsen az atomjaira hullott társadalomban. Az utcán döglünk meg úgy, hogy átlépnek rajtunk, ha a kórház mosdójában száll el belőlünk a lélek, napokig fekszünk ott, mert az intézmény azzal foglalkozik, hogy a falán vonatozó Orbánt lemeszelje.

Teljes a züllés és nincs kegyelem. Miközben genderezünk és csahos kutyákra pazaroljuk a maradék erőnket, a szemünk előtt zajlanak a tragédiák olyan mennyiségben, hogy alig is üti át már az ingerküszöböt. Minden kilakoltatott, kirúgott, megalázott és megszomorított megkapja a warholi tizenöt percét, és megy a levesbe aztán nyomtalanul. Tudjuk, hogy a király tette ezt, de csak addig jutunk, hogy Cseh Tamással tesszük föl, azt mondd meg nékem, hol lesz majd…- A többit pedig úgyis tudjuk. Vége van, emberek.

Megdögölesszem?

– Dögöleszd meg. – ez volt a kimerítő válasz Lóci kérdésére egy légy sorsáról Szabó Lőrincnél, akit, mint az közismert, O. V. prime minister elvtárs oly igen szeret, hogy képes volt idézni őtet a Terror Kuckójánál, igaz, szarul – ne égj, hogyha nem akarom -, amikor szerelmi költészetből csinált kommunista ellenes jelszót, ami hülyén adja ki magát. Ilyenekkel azonban ő nem igazán törődik, nincs ott honn, nem az ő világa.

Megérhetjük még, hogy – ha már Lőrinc, ha nem is Mészáros -, “A huszonhatodik év” halottsirató mondatát: “Úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát, hátamon érzem szíved dobogását” – óvodai altatóéneknek adja el majd a hazafias nevelés jegyében. Ergo, sem neki, sem a fullajtárjainak fingja sincs szépségről – en bloc -, és mégis pofáznak, mert nem tetszik a műalkotó ember képe vagy a szeme állása. A szürkék nem viselhetik a tehetséget ugyanis.

Rombolni, azt tudnak, és még milyen aljasul. Most is, a Kampf jegyében mennek neki nehézfegyverzettel az Art Capital Alapítványnak, amely az orbáni Wölkischer Beobachter (magyaridők) szerint migránssimogató kiállításokat tart. Hogy lássuk, kik is ezek: “Amíg a kormány emberfeletti erővel küzd a migránsok távol tartása érdekében, addig a képzőművészek tekintélyes része Soros György kottája alapján azt szeretné elérni, hogy minél több afrikai éljen Magyarországon, lehetőleg minél előbb.”

Ilyeneken, ha normális az ember, akkor röhög. Máma viszont nagy időket élünk, akárha Svejk, ami nagy idők nagy embereket kívánnak, és ilyen nekünk Matolcsy az unortodox, pöttyös seggével. Az általa gardírozott műintézmény, az MNB, a forinttal már csak az elbaszás szintjén foglalkozik, sokkal inkább műalkotásokkal, de most már politikai-, és gondolatrendőrség is egyben. Fél nap alatt vizsgálni kezdték az Art Capitalt ugyanis.

“Az MNB semmilyen politikai célzatú, illetve migránstámogató kampányt nem támogat”. – Ez volt az ok és az indok, ami oly bájosan aljas, hogy jelzőt már nem is keres hozzá az ember, és mégis, voltaképp sehol sincs attól, mint ami nívót a magyaridők, és tulajdonképpen a rezsim, és az egész ország magáénak tudhat. Ez, amiben szügyig ücsörgünk, ez a morális nihil, erkölcsi mélyföld és sósivatag.

Mert milyen ország már az, ahol a bakó megkérdezi a gazdát, megdögölesszem, az rávágja, dögöleszd meg, és nekieresztik a tankot meg az úthengert. Nem a magyaridők leprás betűharcosa az, aki a duci ujjaiból szopingálja, hogy kit kell aktuálisan eltakarítani az útból, hanem felsőbb kézmozdulatok és orrfintorgások. A végső megoldásnak sem volt soha írásos nyoma, és mégis milyen flottul ment az egész.

Ahogyan a rendszer működik itt is, az valami elképesztő A magyaridők rárakja a stigmát az elítéltre, utána pedig anyagilag, egzisztenciálisan, erkölcsileg és minden lehetséges módon szíják ki belőle az életet. Ha juhász az ember és létrája van, akkor pedig egészen közvetlen módon, vak osztrák nyugdíjas képében szabadítják meg a földi élet kínjaitól. És mindenkit érhet baleset.

Egészen elképesztő állapotokba süllyedt az ország, mindent megül az aljasság. Ez sem újság, még az újszülöttnek sem. Azonban, hogy mégis kitartóan nyomogatom most a billentyűzetet miatta, az még a határtalan cinizmusba ojtott ökörség, ami miatt tegnap a sok-sok lélekvesztő történés közül volt egy, amely kimondatta velem a varázsigét, hogy szakadna már a búbánatos ég erre az egész elcseszett világra.

És ezt, gyerekek, mi más is szállíthatta volna, mint az emmeggy, amiről már tényleg nem lehet eldönteni, mi a rosseb lehet. Ebben bizonyos Gyarmati István, biztonságpolitikai szakértő, azt szakértette, hogy Németországban és a svédeknél is a lakosság morális hanyatlást érez a migráncsok miatt, akikkel, ha már a kerítésen belül vannak, nehéz bármit is kezdeni.

Erről a morális hanyatlásról mesélhetne még az MNB és a magyaridők tükrében is, illetve és hát az egész szaros országról, hogy hová jutottunk, juttatták ők, illetve jutottak ők maguk, hogy a ganyétól nem látják a Napot. De, ami inkább baj, a józanabbja sem immár. Svéd morális hanyatlás, medveanyám…Egyébként tegnap egy már belül lévő migráncs kifelé igyekezvén akadt fönn a kerítésen.

Igaz, körözött bűnöző volt, de mégiscsak röhejes, mert, ha magyaridők nívón lennék, azt írnám, innen már a gyilkosok is menekülnek. S ha azok nem is, mert épp kormányon vannak, az alattvalók annál inkább, mert már senki és semmi, még a halott sincs biztonságban. Mert bármely csinovnyik rámutathat bárki országon belüli ellenségre, és fölteheti a kérdést az urára nézve: megdögölesszem?

És ő válaszol aztán nagy kegyesen: dögöleszd meg. Így lesz vége mindahányunknak.

A gyöngytyúk magányossága

Parádfürdőn megszűnik a mini állatkert, mert módszeresen ellopták belőle az összes állatot, kivéve egy vén gyöngytyúkot. Nem egyszerre, hanem visszajárva, apránként, vittek el mindent, mikor, mit kívánt meg a tolvaj szervezete: fácánt, foglyot, récét, nyulat vagy őzgidát, mert élni kell. Az nem mindegy, hogyan, de lehet így is. Az élet célja, hogy annak fenntartása érdekében energiát tegyünk bele. Megterített asztalnál szervírozott pörküttet ubival, nyakban partedlivel, vagy nyamvadt kisnyulat az állatkertből. Kinek hogy.

A parádfürdői gyerekek már nem nézhetik bámészan a csetlő-botló, poros és bús szemű őzikét, akit nem egy medve, hanem ember evett meg, ami őneki mindegy, az álszent társadalomnak azonban nem. A medvére azt mondja, csak tette a dolgát, erre van programozva – ennek ellenére lelövi, kutyával tépeti szét -, ha az ember zabálja a Bambi combját, aljas gazember, pedig ugyanúgy éhes volt csak, mint a medve. Őt nem öli meg – bár szíve szerint megtenné -, hanem ketrecbe zárja. Ezt nevezik civilizációnak.

Viszont, hogy a gyöngytyúk mért maradt ott magában társak és pletyka lehetősége nélkül, mint egy öreg hobó, az elgondolkoztató egy dolog. Hogy ő már levesnek sem volt jó. Ha én Poirot lennék, aki a tolvaj-gyilkost keresi, első figyelmem valami irodalmárra terelődne. Ő az, aki Marquezt forgat ezekben a vészterhes napokban, és emlékezne rá, amikor Jose Arcadio Buendia a tengert keresve barangolt az erdőben, mennyire megviselte az arapapagáj kékes és fanyar húsa. Egy irodalmár ilyen megfontolásokból sem lop gyöngytyúkot, hanem inkább nyulat – ha nincs is igaza.

Nincs igaza, mert például az előző emberminiszter, a Balog nevű, akinek a gonoszságát már el is feledtük, gyöngytyúkból jó levest főzetne a Hiltonban, és libamájjal kiegészítve fejedelmi lakomát szervírozna árva gyerekeknek karácsonyra. (Tíz éves fiú jeligére.) Mostani utódjának ilyenre gondja már nincs, ezt túlhaladta az idő és a NER szerves fejlődése. Ma már okkult dolgokkal foglalkozik az emberminiszter elsősorban, a gyöngytyúkot nem zabálná fel, hanem imádkozni tanítaná, hogy elkerülje őt a köszvény.

Mert ugye, hogy ne feledjük, a parádfürdői gyöngytyúk öreg már. Így, túllépve az irodalmár-tolvaj képzetén, aki regényélmények miatt nem gyömte őt a zsákjába, azt kell gondolnunk, hogy a tolvaj csak ránézett a szakadozott tollára, a sánta lábaira, az opálos szemére, s csak legyintett. Nem elsősorban humánumból, hanem, mert tudta, az ilyenek soha nem főnek meg. Így maradt magára a gyöngytyúk a lepusztult állatkertben mementónak, azt szimbolizálva, az élet voltaképp racionális, ha momentán, s főként gyöngytyúki szemmel nem is tűnik annak.

Ez a ráció pedig elsősorban a kegyetlenségen alapul. Aki már arra sem jó, hogy megzabálják, örök magányra ítéltetik, mint a szemben lakó néni, akinek szintén egészen gyöngytyúk formája van, főleg az ünnepi otthonkájában. S ahogyan ő az ellopásra sem érdemes szárnyas, akként egy lerabolt állatkert az egész nyüves ország, amit lassan be lehet zárni lakók és érdeklődés hiányában. Ilyen parabolákat lehet írni, sőt, tanulságos állatmeséket is, de minek? Máma harci dalokra van kereslet – erősen fizetőképes -, a gyöngytyúk éneke pedig senkit nem érdekel.

Ez nem depresszió, melankólia csupán, mert jön az ősz a csalfa fényeivel és a hajnali ködökkel. S ha azt hiszed most, én nyájasom, ebből az egészből levonok majd egy forradalmi tanulságot, hogy miként kell és kívánatos ezt a mi rezsimünket elzavarni, csalódást kell okozzak. Engemet ebből az egészből csakis a gyöngytyúk érdekel, azon belül is a bozontos lelke. Hogy mit tesz most a tépett kerítések között társak nélkül, s egyedül. Ő már nem címlap, akit elvittek, nem szenzáció, nem hoz kattintást sem a téblábolása, és már megenni sem akarják, aminél szörnyűbb nem eshetik egy gyöngytyúkkal. A halál előtt elérte a halálban meglévő másik halál, a feledés. Döbbenet és iszony.

Kereszténydemokrácia – nyilván

Azon felesleges morfondírozni, hogy a gender mennyivel ideológiább, mint a vallás, ezen belül a kereszténység, és még tovább, egészen a szeplőtelen fogantatás elképesztő gondolatáig, de, ha így van, akkor meg Rétvári elvtárs az új Keresztelő Szent János. És az is biztos, ha van neki gyereke – ezt én nem tudom, de nem is akarom -, akkor még nem cserélt rajta szaros pelenkát.

Olyan érdekes és lehangoló egyszerre, amikor a féleszű, alulművelt, pszichopata valamint messiás tudatú üldözési mániás vezér kiadja az ukázt, hogy valamit töröljenek el a Föld színéről, aztán meg is teszik. És még “tudományos” magyarázatot is adnak hozzá ahelyett, hogy bevallanák az igazat: csak, meg mér’ ne. Mindjárt egyszerűbb lenne az élet, és még hülyének sem néznék az embert, de ha Rétvári elvtársnak ez így jó, akkor nincs mit tenni.

A jó hírek kifogyhatatlan szállítója a gender szak bedarálása okán szúrta tökön magát, midőn a marxizmus-leninizmushoz való hasonlítással óhajtotta indokolni a dúlást, formai és tartalmi kifogásokat emelve, mint valami napkeleti bölcs. Azt delirálta ide nekünk, hogy formailag ez csupán előadások sorozata, mintha az evangéliumok az univerzumról való minden ismeret eszenciái volnának. Másrészt pedig az volt a tartalmi kifogása Rétvári professzornak, hogy a gender állításai nem csereszabatosak azzal, mint amit a kereszténydemokrácia az emberről vall.

A világnak nagyon sok olvasata van így ezzel, hogy nem korrelál a Rétvári-féle kereszténydemokráciával. Főleg, ha rájövünk arra is, az a massza, amely ilyen címen ennek az embernek a fejében kavarog, sok mindennek nevezhető, de éppen annak nem, mint aminek állítja magát. Nem azért, mert eredendően gonosz – csak azzá tette a nyomorult élete -, hanem, mert ostoba. Ez viszont sokkal nagyobb csapás az emberiségre, s ezen belül a maroknyi magyarra nézve.

Erről a gender-dologról úgy kellene beszélni, hogy még ez a Rétvári is megértse. Leginkább úgy lehetne megragadni, hogy miként érzi magát egy apa, ha tisztába teszi a gyerekét, legózik vagy homokozik vele, leviszi a szemetet, takarít vagy rántást kavar. Hogy mennyire macsóállat akkor, és a társadalom mennyire tekinti annak. Ugyanígy, ha a törékeny asszonka autót szerel, netán céget vezet, akkor lepotyognak-e a csillagok az égről.

Mivelhogy nem a középkorban élünk, vadászni már csak a Semjén szeret, ölni sem muszáj, tehát egy nagy kavarás az élet, amiben nem árt, ha megtalálja a helyét az ember. Ha ilyeneken mélázik, akkor nem buziköcsög, a kislányoknak ettől nem nő farka, és a kisfiúk sem fognak magassarkúban rohangálni. Ellenben a papok ugyanúgy molesztálják a gyerekeket, de ez másik tészta, és mégis megérkeztünk a kereszténydemokráciához, amiről Rétvári ugyan pofázik és hivatkozik rá, de – magunk közt szólván – fingja sincs arról, mi is lehet az.

Úgy első – és második – ránézésre diametrális ellentéte annak, mint ami körülvesz minket Neriában. És az sem vigasztaló tudat, hogy ez is csak úgy épül orbáni megközelítésben, mint annak idején a szocializmus soha be nem teljesedve, és mégis célhoz érve a nihilben. Itt minálunk nincs szó perszonalizmusról, korlátozott államról és szubszidiaritásról, működő parlamentáris rendszerről meg pláne nem.

Ami pedig a társadalmi szolidaritást illeti, elég csak a hajléktalanok sorsára nézni, valamint arra, hogy éppen Rétvári képzeli úgy, hogy az éhezés ellenszere a kampányidőszakban kiosztott zsák krumpli, amiből ezek szerint négy évig meg lehet élni. Megszüntetni a gondolkodást igyekezni lehet, ájtatoskodni úgy, hogy az összes krisztusi értéket megtagadjuk és semmibe vesszük, azt is lehet, csak akkor nem tudom, minek lehet nevezni az embertelen rendszert, amit ez kiad.

Kereszténydemokráciának – nyilván.

Szakálla volt gender

– Gyerekek, figyeljetek, csend legyen! – így kezdte az óvónéni, de teljesen kilátástalanul, a rövidnadrágos, kantáros, kicsike kis szoknyás aprónép oda sem bagózott, amitől az óvónéni feje ütemesen reszketni kezdett. Gyakran megesett ez vele mostanában, amióta a nyakára jártak mindenféle nevelési felügyelők. Ez is, aki a sarokban ült, még meg sem szólalt, de már a frászt hozta rá. Ismerte még BKV ellenőr korából, de, amióta belépett a KDNP-be, bár a stílusa nem változott, mégis ájtatos képe lett neki, és egyből mindenhez értett. Most is azt nézegette, az idei almot hogyan idomítja ez a szerencsétlen óvónő, aki élő sem volt már, meg holt sem, amikor újra próbálkozott.

– Gyerekek, gyerekek! – ilyen elaléló hangja volt, ami mellé tapsolt, és csak még röhejesebb lett, hogy semmire sem megy.

– Hagyja csak, kedveském. – mondta kígyó szemekkel ez a funkci, és elbődült.

– Kuss legyen már! – úgy pattogott az ordítás a falak között, mint valami gumilabda, mégis fémesen, és egyszerre olyan csönd lett, hogy hallani lehetett, ahogyan az óvónéni koponyájában belül vízesésként zuhognak a könnyek, de még tartotta magát azért.

– Látja, kedveském, így megy ez. – mondta a volt jegyellenőr, miközben a gyerekek szája lefelé görbült, a dadus meg a nagy hasával bedugta a fejét az ajtón, mi történt, s ahogy meglátta az idegent, sűrűn keresztet vetve ki is farolt, pedig nem volt templomjáró egyáltalán.

Az óvónéni nem volt sem élő, sem holt, a feje jól láthatóan remegett, nyelte a könnyeit, de eldöntötte, hogy kibírja, akkor is kibírja, ha nyolc ellenőr ül is itt a nyakán. Elmosolyodott hát, és valószínűtlenül nyugodt hangon folytatta.

– Egy kedves mondókát tanulunk ma, gyerekek. – ezt mondta, és a kantárosok meg szoknyások valami ismeretlen erőnek engedelmeskedve figyeltek is rá. Az óvónéni ettől elmosolyodott, és rákezdte.

– Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender…- de nem tudta folytatni, mert az ellenőr a sarokban olyat bődült, mint egy fogfájós oroszlán, amitől egy kép leesett a falról.

– Gender? Gender? – ezt ordította artikulálatlanul szinte, hogy látszott a gyomra alja is – Hát buzikat nevel maga? Köcsögöket? Isten barma. – így folytatta bájosan, a gyerekek pedig pityeregni kezdtek, nem nagyon, csak egy kicsit.

Az óvónéni összeszedte az összes maradék erejét meg a cafatokban lógó méltóságát, hogy meg tudjon szólalni, mégis csak suttogás jött ki a száján, mint valami vattapamacsok.

– Nem gender, kender. – Ezt kockáztatta meg, de bár ne tette volna, mert még nagyobb bajt kavart, a hajdani ellenőr és mostani erkölcsi mindenesnek ez csak olaj volt a tűzre, és semmi nem szabhatott gátat a végtelen ostobaságnak, amikor ha lehet, még nagyobb hangerővel tett rendet a rendetlenségben, hogy megrepedt az egyik ablak.

– Most meg a drog? – így vonyított már üveghangon – Mindig csak a drog, a szipu, mi volt a maga anyja? – ezt kérdezte váratlanul és érthetetlenül, néhány gyerek már hangosan sírt. De nem várta meg a választ, hanem erős tömjén és fokhagymaszagot árasztva folytatta nagyon zajosan.

– Csak a drog, meg a szipu, meg a szex. Nézze már meg ezeket a kölkeket, kilóg mindnek a térde, hol a szürke mackóalsó, a matyó blúzocska, a betyárkalap? Soha nem lesz ezekből rendes magyar ember. – ilyeneket üvöltözött, az óvónéni feje pattogott, lötyögött benne a könny, és mégis tartotta magát, hogy meg ne fojtsa.

A dadus azonban rutinos volt és nagy mókamester. Megjelent az ajtóban egy tál süteménnyel, s mint valami öregasszonykórus a délelőtti misén, kiengedte a hangját, és énekelt.

– Édes Jézus, légy velünk, mi egyetlen örömünk…- és csoda történt, a felügyelő befogta a száját végre, a szemei pedig fönnakadtak, miközben ostya potyogott a szájából.

Az ilyen ördögűzős feelingtől viszont a gyerekek vadultak meg, elkezdtek ordítani, túrták az orrukat, és ütötték egymást, egyszóval teljes lett a káosz. Az óvónéni ezen a ponton roppant össze, s ahogyan ő zokogott, az ellenőr pedig kifordult szemmel közelített a szent orgazmushoz, egyre nagyobb lett a sikítás, a dadus meg csak fújta, egyre csak fújta.

Ekkor kerekedett a forgószél, ami fölkapta az óvodát, kitépte az alapjait az anyaföldből, az udvarral, a homokozóval, az egész várossal és elátkozott országgal együtt vitte a messze ismeretlenbe, és egy nagy, sötét luk maradt csak az egésznek a helyén, amiből még mindig hallatszott a dadus éneke.

Az óvónéni ekkor ébredt föl csatakosan és mégis boldogan, hogy csak álom volt az egész. Pistike rázogatta szelíden közölve, hogy bepisilt, de ebben a pillanatban beszólt a dadus, hogy vendég érkezett a KLIK-től, és az óvónéni halkan fölsikoltott. Belépett az öltönyös, akit ismert már valahonnan. Buszokon látta régebben karszalaggal, és akkor tényleg elkezdett reszketni a feje is.

A hanyatló nyugat ópiuma

A Hír TV munkatársai nem hordhatnak térd felett végződő rövidnadrágot vagy szoknyát, de ujjatlan blúzt sem, mert – a Csengetett Mylord Henryjének bölcsességével élve – hová vezetne ez? Megszűnne a kívánatos egyformaság, a tábori szürke, kiderülne, hogy kinek duci a térde, kinek meg göcsörtös, valamint a szexualitás gőzei megülnék a szerkesztőség katonás légkörét, és permanensen a toszásra gondolva nonszensz volna a migráncsok erőszaktevéseiről tudósítani. Meg különben is, csak.

Virág elvtárs óta tudjuk, hogy a szexualitást hagyjuk meg a hanyatló nyugat ópiumának, Gogolák elvtársnő szoknyája is kurta volt, és körbe is értünk. Igaz, Bástya elvtárs egyik komisszárjának sem volt meg az a joga, hogy a b. neje seggét naponta nézegesse a fél világ, mint most a parókakészítő hitveséét, de nem is volt Lamborghinije egyiknek sem. Volt olyan kor, amikor adtak a látszatra – szerénység, elvtársak, szerénység – de máma nem olyan időket élünk, mint az tudvalévő.

Ilyen szempontból rövid idő alatt óriási fejlődésen ment keresztül a NER, ha létezhet ilyen egyáltalán. Emlékezhetünk, hogy 2015 februárjában még takargatni óhajtották a gyalázatot, és az emberminisztérium munkatársainak megtiltották a stadion szó használatát, bevezetve a fedett sportlétesítmény fogalmát. Életidegen szavakkal azonban nem lehet elfedni a gyalázatot, és a mélyszegénység sem tűnt el attól, hogy három éve betiltották ezt a hangalakot. Így forgatja az ájtatos szemét a műanyag, felfújhatós Szűz Mária.

Mindemellett akkoriban még mintha lett volna bennük valami szégyenlősség, szűzies szemérem, ahogy ribanc voltukat leplezni óhajtották, mára azonban totálisan elkurvult és elbutult az összes rohadék. Valamint bunkók is, ne szégyenlősködjünk, ha egyszer így van. Például Virág elvtárs kijelentése “…Ezt a zakót például 1938-ban varrták. Angol szövet, nyolcvanöt százalékos gyapjú. A válla egy kicsit túl van tömve, de a reverje jó…” – mutatja, hogy a komcsinak valaha volt gyerekszobája, ezek viszont tyúkszaros udvarokról érkeztek a vezérükkel együtt.

Ezért is ilyen kérlelhetetlen gyilkosok. Már nem rettegnek a Coca Cola mámortól, tisztában vannak a hanyatló nyugat összes csábító ópiumával – főleg a Habony -, viszont az összeset maguknak óhajtják. Rosszabbak tehát a régi komcsiknál, mert ezek hit és meggyőződés nélkül azok, csak szellemi restségből és gonoszságból, persze és ugye. Valami kiforratlan katyvasz van a fejükben, a keresztény-fasiszta-kommunizmus mérhetetlen sötétsége, amelyből minden nap újabb böszmeség bukik föl. Most ez a kurtaszoknya-tiltás, holnap tán keresztlevél a munkavállaláshoz, mert semmi sem elképzelhetetlen.

Voltaképp azért nem megfogható koherensen az egész katyvasz, mert őrült ugyan, de nincs benne rendszer. Ma a miniszoknyát tiltja be, holnap az óvodásokat menetelteti, az anyákat oktatja szoptatásra, világító kereszteket állít, lőgyakorlatot tart fiatalkorúaknak és szidja József Attila kurvaannyát a szentmisén, ahol arra int, hogy a templom közelében ne etessék az éhezőket, meg huszárcsákót vesz húszmillióért. Tehát totális a káosz, mintha Caligula élné az utolsó napjait az ólomtól meghülyült övéi közt, természetesen miatyánkot zsolozsmázva.

A második Orbán-uralom kilencedik évében a NER hülyeségek rejtélyes katyvaszává vált, amin segíteni immár nem lehet, és leszavazni sem. Az eszét még valahogyan bíró népesség pedig válaszút elé került: menekül, aki bír a hanyatló nyugat ópiumába, meg amíg még lehet, megadja magát és katatón őrületbe süllyed, vagy forradalmár lesz a maga módján, ki, hogy tud. Basky-matricázással és kátyútömködéssel kergeti őrületbe a szolgákat, mert az ilyesmi sokkal jobban fáj, mint azt képzelhetnénk. Nem véletlen az egy kátyúra kivonuló öt rendőrautó. Lássuk be engedelmes szível, hogy ennyi maradt. Vagy pedig el lehet innen menni. – Hogy a klasszikust idézzük.