Kategória: Egyéb

Él és élni akar

Az élet közkeletűen szar, bár akadnak eltérő vélemények a megítélésében. Ez filozófiai hajlam, pénztárca vagy szerelmi állapot függvénye többnyire, de vannak egyéb ismeretlenek is az egyenletben, például az eperfagyi vagy a kisvasút, kinek mi. Bonyolult dolog ez, mint maga az organikus létezés is, legyen ázalékállatka az ember vagy prostisrácos bérgyilkos, esetleg levelibéka.

Ady óta tudjuk, hogy az élet él és élni akar. Bár ő még nem nézhette a Natgeo műsorait, amelyek bemutatják, hogy az első egysejtű megjelenése óta az emberig bezárólag a létezés első számú törekvése az ehhez szükséges energia megszerzése, legyen az bélszín vagy tyúkláb, egyre megy, csak másféle tőle a delikvens hangulata. Ha Schopenhauer, akkor az előző esetben is borongós, ha meg fideszbérenc seggfej, akkor viszont tutul tagolatlanul, és az örömtől csűrdöngöl fönnakadt szemekkel.

Pedig ha keresztény lenne, nem volna virágos jókedve. Hiszen tudná, ahogyan atyái is tartották, csak az ő penészes agyáig ilyen mókák nem jutnak el, hogy ez itt a siralomvölgy, ahol piros pontokat lehet gyűjtögetni a túlvilági gyönyörökhöz csupán. Ilyképp, amit hazudik, az nem különbözik az iszlamista robbantótól, aki szintén a szüzek és mézes sütemények ígéretével pusztítja el a fél világot.

Az egyedüli becsületes úriember ebben a színjátékban Sziddhartha herceg, aki mindenféle örömökről lemondott ezen a Földön. És nem azért, hogy a mennyekben kamatostul kapja vissza, hanem, hogy soha többé ne kelljen átélnie az evilági gyötrelmeket, amire nem az Atyának jobbja a gyógyír, hanem a Nirvana felemelő semmije. Ezt viszont elképzelni is lehetetlen nekünk, mert a nyugati agyával az ember azon gondolkozna, mi van a semmi mögött, valami biztató mégis.

Kitetszik tehát, hogy aki őszinte, belátja, élni nem mindig jó. Ehhez képest, kevés kivételtől eltekintve, amelyeket Camus doktor ismer alaposan, mégis ragaszkodik a nyüves életéhez nemcsak a bolha, de a bolhás teremtés koronája is a rongyaiban és korgó gyomorral. Olyan ellentmondás ez, amelyet évezredek óta nem tudnak feloldani sem a papok, sem a gondolkodók, csak most Kásler miniszter a mérhetetlen okkultista tudásával.

Amikor az ember elkészítette az első barlangrajzot feltehetően szintén ilyen vajákos céllal, akkor azt igazolta, hogy előbb volt filozófus és művész, mint párttitkár, esetleg miniszterelnök. Következésképp az élet akarása – mint fentebb látható – és a kultúra előbbre való, mint a politika, és ez utóbbi nem irányíthatja az előbbit. Ilyet csak Gajdics Ottó képzel a munkásőr agyával, és mindenféle magyaridőkös senkiházi kultúrharcos.

Tudni lehetne ezt, ha az ember indián öregasszonyok énekét hallgatná, amely a szívükből folyik elő, vagy J. A. összest mormolna magában szuszogva a foga között. Ilyenkor megértené a katarzis elavult fogalmát is, és belátná, hogy ilyesmi, tehát amit amúgy művészetnek neveznek, általában a szenvedésből fakad, mint arra föntebb utaltam a világvallások kapcsán, mert a dolgok összefüggnek reménytelenül.

És az ilyen énekek, versek akkor is megszületnek, ha ez most nem tetszik a Központi Bizottságnak, és a számtalan szarrágónak, aki az ukázt végrehajtja Esterházyt szapulva. Mert, hogy Babits-csal magyarázzam: “…Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas, fényes, páncélos ízelt bogarat…” – És ez olyan, mint az élet akarásának patakbugyogása.

Örök, megállíthatatlan, és legfőképpen pénzért nem előállítható. Pénzért Pataky Attilát lehet venni, meg Ákost, Cseh Tamást viszont nem. Így, hiába az ordítás most a hatalmi téboly közepette, fiúk, ez nem fog menni. Sőt, még a könyvek sem elvehetők, bár elégetni lehet őket. Viszont ha belegondolunk Faludy bácsiba, aki Recsken, az éhhalál közelében a fejében gyártotta a verseket, akkor egyértelmű, hogy ezek toporzékolhatnak ugyan, és mégis bekaphatják.

Úgy, mondjuk, mint a kamarás Parragh, aki az MTA-t vette a szájára, és egy tisztán látó polgártárs a tudósítás után tömören, egy mondatban mondta el a véleményét, amelyben benne van minden, amit föntebb körmönfontan óhajtottam magyarázni. Az egész magyar karikás ustoros nyomor van itten: “…Hej, bazmeg, a bukott parasztfideszes csempeárus nekimegy a kvantumelméletnek…” – Így valahogy, ha tetszenek érteni, mire gondoltam.

Légyszemközt

Tegnap reggelre, illetve hát, pitymallatra inkább, egy hulla feküdt a szobám közepén. Sikongatás és rendőri erő forszírozása nélkül egykedvűen hajoltam a test fölé, amely hanyatt feküdt a padlón, lábai az ég felé meredtek, és élet híján mozdulatlan volt természetesen. Megböktem a hasát, de arra sem reagált. Nézegettem, hogy ismerem-e, de olyan egyformák életükben, halálukban meg pláne, teljesen nem volt ismerős az ábrázatja, a szemei is kékes-zöldes kifejezéstelenek voltak, az egyikben tükröződött a nyitott ablakon át egy bárányfelhő, éppen elment egy autó, nem törődve azzal, hogy itt nemrégiben megszakadt egy élet.

Egy légy volt az. Illetve az egyik a három közül, amelyek napok óta zaklattak összehangoltan, mint valami repülőszázad. Nem voltunk jóban egyáltalán, amikor az orrom végin illegették magukat és a karomat birizgálták a lábaikkal, akkor sem kívántam a halálukat, csak agyon akartam csapni őket. Hogy a három közül melyik volt ez az egy, amelyik most itt feküdt szégyenszemre, azt nem lehetett tudni, olyan egyformák voltak, mint a cserkészek vagy az elsőáldozók, és olyan szemtelenek is. A piac is közel van, jutott szembe, ott szocializálódtak ezek, tanulták a kegyetlen életet, s lettek ilyen pofátlan galeri. Az ott a multikulti fertő, semmi rend, és ez meg is látszott ezen a hármon.

Ott feküdt tehát ő, milliók közt az egyetlenegy, s így, holtában, mielőtt illőn eltemettem volna, elmondtam egy de profundist fölötte. S amíg mozgott a szám, elgondoltam, hogy teljes volt-e vajon az ő négyhetes élete, amelyet az Úr rendelt neki igen szűkmarkúan, s hogy boldog volt-e egyáltalán, szeretett-e, gyűlölt-e, vannak-e gyerekei, s látta őket valamikor, vagy száműzöttként élnek egy másik lakásban, ki tudja, milyen veszedelmeknek kitéve. Semmit nem lehetett tudni róla, és már nem is lehet soha. S hogyan halt meg, leesett a plafonról, vagy röptében hagyta el a lelke, miközben lepergett előtte az egész élete, ezt sem. Talány volt ez, mint minden légy élete és távozása az árnyékvilágból.

S hogy mi tartotta itt vajon, milyen remények és érzelmek, hiszen az orromon szaladgálva nem várhatott tőlem szerelmet, barátságot is alig. A sarkokban pókok ültek csak a combja húsára várva, élelmet sem nagyon talált itt. A szabadulás lehetőségét mindig megkapta, szélesre tárt ajtó és ablak két irányban is, azon túl a tág, nagy világ, de nem élt vele. Önként ítélte magát életfogytig fogságra a szobában, jelleme így olyan acélos lehetett, mint Gojko Miticnek hőskorában a Kékes televízióban. Így kapcsolódott ő ezer szállal múltunkhoz és dicsőségünkhöz. Érdeklődő volt nagyon, ez jutott még az eszembe. A számítógép monitorán alakuló kéziratokat olvasgatott, hallgatta a zenéket, és a televízió is rendre lekötötte a figyelmét, s most itt fekszik kiterítve.

Isten, ha van, kegyetlen egy játékmester, mert ránézésre nem látszott rajta az öregség. A hasa nem ereszkedett meg, lábai nem lettek görbék és erőtlenek, szárnyai feszesnek mutatkoztak. Ha légylány lennék, csaphatná nekem a szelet, ez látszott rajta, s az még, hogy stramm egy alak, voltaképp élete virágában is lehetne, de nem volt abban a jelek szerint. S most, hogy földi pályája véget ért, nem tudni, hogy rövid élte igyekvése elnyeri-e jutalmát, s míg ezen mélázok, ő már katica mondjuk, vagy épp pillangó. De még az is bizonytalan, hogy egy légy számára előnyös-e katicának lenni, vagy jobb, ha szúnyogként születik újjá. Egyáltalán ismeretlen a bogár-rovarvilág hierarchiája, hogy egy légy mire vágyhat, amikor így is, úgy is megzabálja egy rigó, egy fecske, hogy kezdődjön minden elölről. Szar ez így, de, mondjuk, nekünk se jobb.

Gé, mint Gé

Éppen tegnap volt, hogy 2015 februárjában Simicska Lajos beleordította a nagyvilágba friss felismerését, amit egyébként rajta kívül addig is tudott minden jóérzésű ember: “Orbán egy geci”. – 2018 augusztus elsején pedig a délelőtti órákban kikerült a Facebookra egy mém, amelyen a Hír TV bemondónője a szájából előbúvó szövegbuborékban azt tudatta velünk melankolikus naturalizmussal: “Tájékoztatjuk kedves nézőinket, hogy Orbán Viktor már nem geci”.

Ennyi volt. A kör bezárult, a homokóra lepergett, a sajtószabadság örvén pedig siratóénekek lepték el a közösségi oldalt, akinek kellett, megtépte a haját, és kaparta az anyaföldet. A veszteség nagy, de nem akkora, mint sokan gondolnák. Én magam például évek óta nem láttam a csatornát, mert a drágalátos szolgáltatóm a “G” nap után egészen egyszerűen kivette a csomagból, most majd lehet, visszateszi. Másoknak benne sem volt, vagy, ha mégis, nem néztek ilyet, mert nem volt igényük rá.

A kár ugyanilyen nagy volt a másodszor is köntöst váltó Magyar Nemzet bezárásakor, az igazi mélyütés azonban a Népszabadság volt. Aztán lehetne itt sorolni az összes hősi halottat Origótól Figyelőig és tovább végtelenül, de mindegyik csak egy dologra lenne bizonyság: a Fidesz olyan, mint a rák, úgy burjánzik és annyira halálos. A hamvas és reményteli ifjúság, ami akkor következett be a magyar sajtópiacon, amikor a külföldiek fölvásárolták a lapokat, már régen elmúlt.

Volt szerencsém részese lenni annak a korszaknak. Az én lapom német tulajdonosa például jó tőkéshöz méltón csak arra ügyelt, hogy a pénzét kivegye, és magasról tett a politikai irányultságra. Soha akkora szabadság nem volt a lapcsinálásban, az ember szinte lubickolt, aztán persze elmúlt ez is, most meg ott tartunk, ahol. Ott voltaképp, hogy a Hír TV örülhet, nem jutott a hajdani Münchener Post sorsára, amelynek a szerkesztőségét náci keretlegények verték szilánkossá, a szerkesztőket csak azért nem, mert épp nem voltak ott az aktus idején.

Simicska úgy hagyta ott a TV-t és az ott dolgozókat, hogy keresztben az arcukra szart. Az atombomba ígérete után egy nyamvadt petárdája nem volt, kifakadása után néhányszor még részegen föstögetett az utcán, hogy “Orbán egy geci”. Ilyen munícióval nem lehet választást nyerni, amit persze nagyon akart, és, most már kitetszik, nem az igazság és a jobbítás olthatatlan vágya munkált benne, hanem a mammon igézete. S így, mivelhogy egy csöppet sem különb, mint a legecizett haverja, hagyta is a francba az egészet.

Nem volt ő forradalmár, ezért kimenekítette a milliárdjait, és most sütteti a hasát valahol. Beosztottjait pedig, akik kiálltak mellette, odadobta a hóhérok elé, akik azt hiszik, győztek, és csűrdöngölőt járnak, a mulatságuk azonban maguknak szól csakis. Olyan bőséges a mocsok-kínálat, hogy aki erre élvez el, azt sem tudja már, melyiket válassza. De végül is, tök mindegy, mindenhol ugyanazt kapja: győzelmi jelentések és fröcsögő gyűlölet, eggyel több vagy kevesebb nem oszt és nem szoroz.

Szokásban van még afölött keseregni, hogy szűkül az ellenoldal megszólalási lehetősége, ami igaz. De csak a három évvel ezelőtti status quo billent helyre röpke remények után. E három év alatt néhány kolléga bízhatott abban, hogy igazi újságot, TV-t csinálhat, most meg már nem, a nagyhalakat pedig kirúgják a portástól Kálmán Olgáig bezárólag azzal a különbséggel, hogy a műsorvezető minden bizonnyal elboldogul majd, a kapus kolléga pedig éhen hal, mert neki nincs megtakarítása.

Ugyanígy, ha igazi vesztest kellene hirdetni, az a nagyközönség lenne, aki abban bízott – függetlenül attól, hogy nézett-e Hír TV-t vagy sem -, hogy Orbán leváltható. Ilyen reményeket ültetett el sokakban Simicska, és őket is cserben hagyta. Simicska tehát egy geci, mondom én, és nem hiszem, hogy sokat tévednék a különalkuja után. De ugyanilyen, ha nem még nagyobb folyadék a komplett baloldal, amelyik még hatalmon sem volt képes megvédeni a hozzá lojális írástudókat, így a jelenlegi médiaviszonyok kialakulásában legalább akkora bűne van, mint a pofátlanul aljas Orbánnak és bandájának.

Lehet siránkozni és sápítozni, hogy én édes Istenem, de még olyan baloldalinak nevezett milliárdost nem láttam ebben a nyüves országban, aki beletette volna a pénzét egy műhely kialakításába. Az összes várta tátott szájjal a sült galambot abban a meggyőződésben, hogy a dicséretüket és talmi igazságukat zengő média őket születésük okán megilleti. Hát, nem. És ennyiben ki is merült a sajtóval való kapcsolata az úgynevezett baloldalnak, míg az ellenérdekelt fél fölépítette a birodalmát.

A Hír TV egyébként nem most veszett el, hanem, amikor forradalomként, élőben közvetítette a 2006-os dúlást. Ezúttal éppen csak visszatért az anyaszentegyház kebelébe, mint, ahogyan egy, a távoli, bizonytalan jövőben bekövetkező hatalomváltás esetén is megtalálja majd a saját valagát. Csak a tisztánlátás kedvéért, és a tömeges szeppuku megelőzése okán említem ezt, meg, hogy sírni már sokkal régebben el kellett volna kezdeni, azért. Most már késő zokogni, hogy mi lesz velünk nagymama és más ilyen óvodás dolgok. Így jártunk.

Toldás: Itt, minálunk a házban teljesen hidegen hagyta a választópolgárokat a tegnapi tragédia. A földszinten a harminc éves sincs fiatalembert fölemészti a munka, hogy kifizesse a tartásdíjat, s amellett enni is tudjon. Tévét nem néz, újságot nem olvas, véleménye a világról nincsen. Közel áll az agytörzsi működéshez, csak egy hajszál a híja. A másik csak eszik, minden nap tömött kosarakkal jön haza a boltból, pedig egyedül van, és senki nem látogatja. A jóllakott óvodások elégedettségével nézi a világot, Fradi szurkoló. A futball VB nagyon érdekelte, de nem nagyon értette a csoportmeccsek bonyodalmait, és utál éjszaka dolgozni. Az emeleten van nekünk egy reggel hattól kettőig hentesünk, az ötkor nyitó piacon vodkával kezd, délutánonként a sarki kocsmában fröccsökkel levezet. A nyugdíjasunk a Kossuth rádióra esküszik, és rajong Orbánért, ennek gyakorta hangot is ad. A harmadik állandóan az időjárásról beszél. A múltkor beléptem a kapun az utcáról, ő az udvaron állt az Isten szent ege alatt, és megkérdezte, esik-e.

Csak, hogy lássuk, hol is élünk. Ehhez képest nagyon fess volt az Olga napszemüvege, amikor kirúgták. Jó reggelt tehát, és jó szurkolást.

Áder és a vizek

Egy nemzetnek – nem NER-féle, hanem romantikus értelemben – fennállása során kevés ihletett pillanata van, amikor esélye nyílik tenni valamit a hanyatlása ellen. Minekünk az utóbbi évtizedekben ilyen volt 1989, aztán 2004. Az egyik a rendszer úgynevezett megváltoztatása, a másik az uniós csatlakozás. Mindkettőt elszabtuk, voltaképp már az ellenzéki kerekasztal töketlenkedéseivel eljátszottuk estragoni jogainkat, hogy itt valaha normális ország lesz. Immár csak a kinyúvadás dátuma kérdéses.

Nem éji bagolyként mondom ezt, hanem csalás nélkül szétnézve könnyedén. Nincsen most érkezésem és fölösleges is Orbán újratemetési beszédétől elindulva Antallon át végig venni, hol, mikor és hányszor vétettek – a lapos homlokú polgárok éljenzése közepette persze – végezetes hibát az általunk kiválasztottak és fölkentek, mert ez már fölösleges és nincs is rá idő. Világvége hangulatban sem vagyok, esetleg, ha úgy vesszük, permanensen abban leledzek, így már elkopott az éle.

Tehát miniszterügynök et. kis színesét módosítva, ne azt figyeljék, amit mondok, hanem, amit érzek. De, hogy ez mi a maga valójában, arról tudni igazán senki nem akar, hiszen a fortyogásába nézve úgy lehet járni, mint amikor a halandó előtt Abadonna leveszi a szemüvegét. És most, hogy elmeséltem az életemet, nézzünk valami vidám helyet. Imhol egy temetés, amelyet Magyarországnak hívnak, és van neki köztársasági elnöke, viszont nincs köztársasága, hanem manapság valami keresztény trutyi lett belőle.

Ez az elnök meg olyan is, és voltaképp ő ingerelt engemet most kéretlen – és végül is – értelmetlen és kilátástalan szólásra, de az ember már csak ilyen. Mondja, ha tudja is, szavainak foganatja nincsen. Esetleg forrás lesz elkövetkezendő történészeknek, akik kerekre nyílt szemekkel olvassák a dokumentumot, amely kis adatot, adalékot mutat egy rég elveszett népségről, valami magyar nevűről, és látják, világverő volt az önsorsrontásban. El is hanyatlott, ámde – és ezen csodálkoznak majd – élénk harmonikaszóra.

Áder János normakontrollra küldte az Alkotmánybírósághoz a kútfúrási törvényt. Nem kéne ez alapján engedélyeztetni a nyolcvan méternél sekélyebb, házi pancsolásra fúrt kutakat. Ádernek ez környezetvédelmileg nem tetszik, intézkedett tehát, mert az előtte elterülő országban csupáncsak ez az egy gond van törvényileg. Más ellen nem böstörködött, s bár lehet, igaza van, és egy tanyasi kút fúrása előnytelenül hat a jegesmedvék nemi életére, de ez engemet nem érdekel egyáltalán.

Illetve dehogynem, csupán jobban izgat a mindeközben utcára paterolt családok, a kórházban fölöslegesen meghaló emberek, a kivándorlásra váró fiatalok dolga, az elbutuló nemzet ügye, meg, hogy ekézik Esterházyt, s vele egyben a felvilágosodott, józan észt, a szekularizációt, ami megszüntette a középkort, s ami felé Áder országa masírozik. Neki meg a kutak a nyomora csupán, meg a redves halai, valamint a kiskutya lafogó fülei.

Ezzel sem mondtam semmi nóvumot, csak a jövő történészeinek rögzítem, hogy a valaha volt Magyarország legfőbb két gonosztevője: Orbán Viktor, a bohóc, a kalasnyikovos mészáros, valamint Áder János, a babaarcú gyilkos, de nem solskjaeri megengedő értelemben, hanem aljamódon. Mert amíg az “álamfő” kijelentette, hogy ő a nemzet golyóstollának tekinti magát, és ehhez hű is volt, Áder – akinek jogilag még mindig lenne módja embernek lenni – itt kutak kapcsán játssza el a demokratikus cirkuszt. Ez, amennyire átlátszó, annyira aljas is. Ez sem újság, de rögzítsük azért, és ne nézzük hülyének egymást legfőképp.

Mit látsz, Laca?

Az AE Bizottság Tánczenekar közismert és méltán népszerű kétsorosának – “Mit látsz, Laca? Egy nagy segget látok…” – második mondatát is választhattam volna címemül, mert voltaképp az felelt volna meg a gusztusomnak és mondandóm lényegének. Ámde hogyan nézett volna ki, ha a szerkesztőm mindenféle krikszkrakszokat tett volna némely betűk helyére, hogy megfeleljen a kényes közízlésnek, s pláne, ha le is cseréli nagy gonddal. Abba belehaltam volna, mint Majka a klipjében ahogyan meséli fekete-fehérben.

Az óvatosság persze érthető, hiszen a decens fehér és keresztény középosztálybéli úrasszonyok nagyon könnyen fölhúzzák a plasztikázott, fitos orrukat. Erre akkor találtam megingathatatlan bizonyságot, amikor a Facebookon a korszellemnek megfelelően némely egyedek Esterházy Pétert gyalázták holtában és írásművészetében, mert ez olyan trendi manapság. Ott szólt hozzá egy úrasszony, akinek feltehetőleg a valagából is böjti szelek fújnak: nem szereti az írót, mert csúnya szavakat használ.

Az ilyen érvek előtt pedig meg kell hajolni. És az ember nem emeli ki címbe, hogy egy nagy segget látok, amikor az Orbán köldökéből kinövő Nemzeti Sport főszerkesztő írásában eljut Mészáros Lőrinc ánuszáig, midőn körömszakadtáig védi a gyalázatos 2rule nevű márkát, amin viszont a fél ország hangosan röhög. Már innen kitetszik Virág elvtárs örök igaza, miszerint az élet nem habostorta, amihez én a magam szerény eszközeivel csak annyit tennék hozzá, hogy nem is babazsúr és emlékkönyvek lapjainak behajtott titoksarka.

Az írást, amely a segget látja, nem szedném ízekre, megtették ezt helyettem mások. Különben is, Szöllősi olvasatában, ahogyan volt szíves kifejteni, én “mindenre és mindenkire zsigeri gyűlölettel tüzelő ellenzéki média” vagyok, amit viszont kikérek magamnak. Itt, a kertben is egész jól eldiskurálok a rigókkal, ki sem hozom ellenükre az aknavetőt, sem a rongyos csúzlimat. Az ilyen Szöllősikre azonban tüzelek, és nem zsigerileg mint gondolni véli, hanem önös megfontolásból. A butaság megingathatatlan bátorsága ugyanis egészségügyi panaszokat okoz nálam.

Az olyanok különösen ritmustalan működésűvé teszik gyenge kis szívemet, hogy a 2rule létjogosultsága, mint nemzeti sportszermárka egyértelmű, ugyanis ’54-ben a VB döntőn azért kapott ki a magyar csapat, mert az Adidas a németeknek jó stoplit adott a csukájukra, a magyarok – 2rule híján – meg estek keltek a vizes füvön. Aztán: “Viszolyogtató, hogy az ellenzéki sajtó a rezsicsökkentés, a bankadó és egy sor más hasonló ügy után megint a multicégeknek szurkol.” – sőt, s ami a lényeg: “a tao-program milliárdjait most a nagy sportszergyártó multik rakják zsebre”.

Ezen a ponton föl is kiálthatnék, hogy aha, megvagy, elcsíptelek, mint Pelikán gátőr az ürgét, az a bánatod, hogy a futballba juttatott közpénz, miután jelleget váltott, nem szivárog tovább törvényesen és akadályok nélkül a mészárosi zsebbe. Viszont ilyet én nem teszek, mert úgyis az a törvény, amit csak akarnak, illetve és másrészt, szintén azt és annyit lopnak el, amit és amennyit csak óhajtanak. Ez már olyan alapvetés és evidencia, hogy énekelni róla fölösleges.

Az én gondom annyi már ebben a trutymóban csupán, hogy látszólag értelmes emberek mért csinálnak hülyét magukból nagy nyilvánosság előtt. Azonban, ha ennek a Szöllősinek a seggválasztásait nézzük, nem is meglepő, hiszen volt ő a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia kommunikációs igazgatója, vezette az MLSZ sportosztályát, most meg főszerkeszti azt a lapot, amelynél megkurvulása előtt már dolgozott. Akkor az összes olvasó rajta röhögött, midőn tudósításaink lényege az elfogyasztott ingyenpogácsa minőségének tárgyalása volt.

Ezen kajánkodott az újságolvasó közönség. Viszont így visszanézve az akkori féktelen jókedvre, az is kitetszik, hogy Szöllősi útja a mostani ténykedéséig nyílegyenesnek tekinthető, az ilyen pogácsazabálókból lettek a NER leghűbb szolgái. És voltaképp ezen a dolgozaton sem kell csodálkozni nagyon, nem ad mást, mint mi a lényege. Az a tragikus azonban, hogy a helyzet szürreális és abszurd voltát ő nem is látja, lévén maga is benne csücsül a varázsgömb közepében. Innen pedig más horizont nincsen, mint valakinek a segge.

Ám, ahogyan annak idején a pogácsás tudósítások idején is megnyilvánult a szürreálián kívül élő proletár, ezt most is megtette. Egy nyájas olvasó a dolgozat után így visított fel: “Azt a redvás, Vuitton gumicsizmás, fideszkretén, krömpörköltös, sunyi életbe!” – Egyrészt, magam sem mondhattam volna ízesebben és tartalmasabban, másrészt viszont ebből is látszik, nincsen teljesen veszve minden, hiszen van még élet a NER tébolyodott világán túl. Ha a föld alatt is, de van.

És hasad tovább

Úgy jártak a horvátok, mintha magyarok lettek volna. Lukat fúrtak egy hegybe, hogy alagút legyen belőle, abból meg út, és, hogy ez az egész a végén vezessen valahová is, aztán csak a szakadékba viszi a járatlan és jámbor utast, a semmibe úgymond. Így maradt szégyenben Omis városa, így röhög rajta mindenki, mert, mielőtt elkészült volna a nagy mű, igen, és út meg híd formájában toldás is került volna a luk végibe, elfogyott a pénz.

Nem értik a horvátok, hogy is van ez, pedig csak annyi történt, hogy miniszterügynökünk az egyik elborulásában a mi kutyánk kölkének nevezte a horvátokat, hogy futballilag beszéljen ökörségeket, de ennyi is elég volt, hogy a dalmát vidéket megülje a rontás, és csak nézhetnek a lukuk végiből most kifelé a párás egekre. Pedig akkor még Tusványoson ki sem jelentette, hogy ott is rendet tenne, viszont, mint ebből is kitetszik, már megkezdte.

Ezzel a lendülettel a medvék országában sunyin megrajzolt a képzeletében egy ezer kilométer sugarú kört, mint ahová uralmát kiterjesztené. Abban a pillanatban ezen a vidéken lekonyultak a csillagok, égi jelként a Hold is elbújt kis időre, csak sötét kör volt a helyén, amitől felugattak a kutyák, elsírták magukat a kisdedek, ellenben Mészáros Lőrinc csatakos álma ideje alatt is keresett száz milliót, mert mért ne keresett volna.

Most már tehetetlen ez ellen, a láncreakció elindult, és mindent fölzabál. A horvátok is abban reménykednek, hogy elér a mágia egészen hozzájuk, hogy ott is minden a gázszerelőé legyen. Hallották ugyanis, hogy a környezetében nem érvényesek a newtoni törvények, ő csak annyit mond, legyen, és lesz is minden egyszerre, mint az univerzumot megrengető sportszermárka is világ szégyenére és a magyarok kuncogi örömére egyként, hogy valaki pofátlanságában is ennyire egyszerű, pedig az.

A horvátok alagútja a semmibe vezet, a duplarúle meg hasad. A Mészáros csapatában a Mészáros játékosa a Mészáros mezében borult meg az ő agyában és állíttatta ki magát, mert egy másik Mészáros-mezes eltépte a rulettot. Hogy a mezét sajnálta-e annyira, vagy az élete ilyen nyomorult, azt nem tudni, de a trikójában sértett futballista polgártárs meggyakta a tépkedőt, ezért kiállították. Így telnek Neriában a tusványosi ünnep után a dologtalan hétköznapok.

A mez egyébként fontos dolog, és így volt ez már a NER előtt is. Engemet példádul egy bájos kosárlabda mérkőzésen Sopronban egy amerikai migráncs, aki azonban akkor még osztrák zsoldos volt, úgy könyökölt le, hogy feneketlen kút nyílt az agyam helyén, és bőven okádta magából a vért, hogy tocsogni lehetett benne. A hülye csapatkapitányom meg nem újraélesztett, hanem a fejemet előre toszta, vigyázz a mezedre felszólítással. Két hétig szédültem az ütéstől.

Ha innen nézzük, a rulettes futballista megborulása magyarázatot nyer, de az is lehet, csak felforrt az agya a hőségben. Mert ugyan a pályák fűtése már megoldott a hideg időkre, a hűtésükről még senki nem rendelkezett, de Isten és a Párt segedelmével meglesz az is. Nem mindenki lehet azonban futballista, mint ahogyan Mészáros Lőrinc sem. Ebből fakad, hogy – mint most kiderült – két év alatt kétszázötvenkilenc polgártársunk fagyott meg csak azért, mert rossz helyre született, és éppen ide, meg futballista se volt, hogy fűtsék a valagát.

Itt, minálunk pedig – mint azt megtudtuk a meztépéssel és a horvátok semmibe lukadásával egy időben – a liberális multikulturalizmus elleni harc a legfőbb gond, amely minden lényegest kitölt. J A. kabátja a széken szunnyad és nem hasad tovább, ez az ország azonban úgy megrepedt, hogy, mint a horvátok alagútja, épp kilukadni készül a semmibe. Hogy ez egy hülye kép? Tudom, de mit lehessen tenni, sőt, mondhatnám nagy arccal, hogy ez van, ezt kell szeretni. Aztán mégsem teszem.

Gondolatok a könyvtárban

Komolyan mondom, hogy tényleges egészségügyi kihívás – hányinger, szapora szívverés, légszomj, és ilyen cukiságok – Magyarország miniszterelnökének mindenkori eszemenéseit hallgatni, következésképp én ilyet soha nem is teszek. Azt azonban nem lehet elkerülni, hogy a kivonatát elolvassam, mint történt az tegnap is, s bár ne vert volna meg az Isten ilyen méltatlan feladattal.

Ebből a hagymázból a totális téboly mutatkozik meg, és még igazán rendszer sincsen benne, hogy a Williamnak megfeleljen. Ellenben néhány hősének arculata fellelhető belőle, elsősorban is bizonyos III. Richárdé, aki, mint tudjuk, úgy határozott egyszer csak, hogy gazember lesz, és sikerült is neki. Ennek a miénknek púpja nincs, csak a hasa felől, de ugyanúgy eláradt benne a gonoszság.

Sok minden van a tegnapi szózuhatagban, ami egyáltalán nem is érdekel engemet, említett azonban egy bizonyos öt pontot, amelyet vezérlő eszmeként használva a jövőben még jobban igyekszik majd tönkre tenni az országot, ha ilyet lehet, s minden bizonnyal igen. Az ötből négy sem taglózott le igazán, mert tőlem szó szerint semmit el nem vehet, pénzt, munkát, lakást meg ilyesmi dolgokat, maximum az életemet, de azt előtte még meg kell beszélni.

Az ötödik azonban az szíven ütött, amely ez volt: “Minden európai országnak joga van megvédeni keresztény kultúráját. Joga van elutasítani a multikulturalizmus ideológiáját.” – és ehhez kapcsolódóan szeptembertől komoly változásokat ígért nekünk a jótevőnk, s izgatottan várom, mi lehet az. A valagából kitartott újságjai mindig jól értesültek, mindent előre tudnak, ezt is, ám most, hogy eldördült a startpisztoly, fröcsöghet igazán a fekália.

Ezért volt most az esterházyzás, meg a többi, de, hogy mi jöhet még, milyen ordas eszmék, az érdekes egy dolog lesz. Főleg, ha tettekben is manifesztálódik a gondolkodás ellen fellobbantott izzó gyűlölet, miközben védik azt az elcseszett keresztényi kultúrát, amiről maguk sem tudják mi lehet az. Egyelőre úgy néz ki, hogy a harmadvonalas írók és költők akarnak sok pénzt. Ez látszik belőle, meg annyi, hogy minden értéket irtani akarnak, ahogyan ez a fasisztáknál szokásban van.

Ilyen felütések után merült föl bennem, körbenézek a könyvtáramban, hogy mennyi elfajult szöveg van benne, s hogy ezek tanulmányozása, ami már ötven éve folyamatos, mennyire bandzsítja meg a lelkemet, hogy ne legyen NER kompatibilis. És rájöttem, veszélyes egy alak vagyok, és a minielnök kígyót melenget a kebelén énbennem, amire, ha rájön, nem lesz maradásom, de vagyunk így ezzel néhány milliónyian.

Nézegetem itt a tutit, és megvan nekem a kötelező abból az időből, amikor nem volt az, sőt. Szóval van Biblia kicsi, nagy, régi meg új, tudnék belőle kölcsön adni a minielnöknek egyszeri olvasásra legalább, de nem értené, és nem adná vissza. Mellette azonban ott van a Talmud, a Korán, a Baghavad Gita, a Buddha beszédei, ilyenek, és akkor most kérdem, mi van? Terrorista vagyok?

Vagy szabad-e ezentúl olvasni a Glasenapp-féle Öt világvallást, esetleg ez eretnek dolog, mert az jön le belőle, hogy a gyökerénél mindegyik ugyanaz, hogy a halandó tökre be van szarva a haláltól, és andalítja magát. A cukormáz változatos, de úgy tűnik – nekem legalábbis -, hogy mind közül ez a kereszténység a legelvetemültebb, de nem folytatom, mert hívogat a máglya.

Igazán nem akarnék több ezer köteten végigmenni, csak a főbb vonulatokon, a történelemből belepiszkálok kicsit Jászi Oszkárba, hogyan is volt az a Trianon, és azt is tudom, ha valaki a mai okosok közül vette volna a fáradságot, hogy elolvassa Károlyi Mihály Hit, illúziók nélkül című önéletírását, lehet, még mindig ott dülleszkedne a szobra, bár azt hiszem, ennyire naiv nem lehetek, vagy mégis.

De van bőséges szakirodalmam Hitler bácsiról meg az összes csicskájáról – Göring, Himmler, Hess, Goebbels meg a többi -, és igen érdekes William L. Shirer A harmadik birodalom felemelkedése és bukása című monumentális munkája is. Ezeket most nem azért emeltem ki külön, hogy dicsekedjek, hanem, hogy bemutassam, milyen forrásokból jöttem rá, hogy ezek ugyanazok. Az ilyesmi sem komilfó a NER-ben.

Áttérhetünk a filozófiára, amivel meg úgy jártam, hogy miközben a dialektikus materializmust akarták a fejembe verni, egészen máshol kötöttem ki. Például Kierkegaardnál, aki úgy keresztény, hogy a Harrach még csak nem is sejti, de érdekes egy alak Schopenhauer is, aki elszégyellte magát, hogy a lét értelmetlenségéről hadovál, miközben bélszínt zabál. De említhetném Spengelert is, akit, ha Orbán olvasna, nem verné a nyálát a migráncsok miatt, mert felfedezné a törvényt.

Érthető, ha ezek annyira multikultik, hogy óvni kell tőlük a magyar választópolgár satnya tudatát, és ahelyett, hogy az irodalom végtelen tengerébe alámerülnék, most csak szőrmentén utalok például Szerb Antal A világirodalom története című csudálatos összegzésére, ami meg maga a globalista fertő. Agyon is verték a szerzőt a keresztényi országvédők, amely fényes jövő felé most is kitartóan haladunk.

Mielőtt teljesen elvesznék a részletekben, mentségemül csak annyit hoznék fel, hogy van párezer könyvem, pontosan nem tudom, mennyi. Majdnem az összeset olvastam, ami nem érdem, csak állapot. És most így visszatekintve erre az egészre, azt kell látnom, hogy ettől én okosabb nem lettem. Sőt, annyira tele vagyok kétségekkel és kérdésekkel, hogy nem kívánom senkinek sem. Megértem a minielnököt, az ilyesmitől óvja az ő népét. Mégsem jó ember egyáltalán, mint az ismeretes.

Kampec dolores LXXX. – Medvekaland

Béla, amikor a tapló polgártársat kihajította a kocsma ablakán, úgy érezte magát, ahogyan mondani szokás, mint aki jól végezte a dolgát. Ahogy repült a traktorista át a levegőégen és az ablakon, azonmód szállt el a haragja, s még mielőtt földet ért volna a közmunkások csámpás lába előtt, Bélát megszállta a szentlélek, vagy valami más földöntúli nyugalom, és olyan lett a szeme, mint a ma született báránynak, olyan véreres, valamint jámbor is egyben. Ezért hiába visítozott a fröccsök ura, hogy hülye vagy te, mi a szart csinálsz, cseszhette a cirkuszt magunk közt szólván, mert a barátja kiesett az időből, és ilyenkor szoktak mozit vetíteni a szürke falak, istenek alászállani az égből meg más ilyen cukiságok, és ez volt az az állapot is, amikor hősünk szót értett a teremtő összes tákolmányával a bádogbánostól a tücsökig bezárólag. Mind egy hangszeren játszott neki ilyenkor, és ez volt az az állapot is, amikor eljöttek hozzá, akárha a kisdedek, vagy Ferenchez a madarak a feje búbjára.

Nem volt hát véletlen, hogy Béla az udvarra indult, csak azt nem lehetett tudni, a fa tetejére telepszik vagy a tövébe heveredik épp. Most is, már a rigók, a macska és az összes patkány azt nézte remegve, mi lesz, melyikükkel elegyedik szóba ezúttal, és Béla sem tudta, mire kíváncsi most, a madarak örökös panaszára, a macska sunyi dumájára, esetleg a patkányok tudálékos, és mégis lapos okoskodására. Szóval, ott állt tanácstalanul, amikor pisszegést hallott a bokor mögül, és odakapva a fejét látja ám, hogy egy mahomet medve integet neki a fejével, s ugyan a hangra minden más teremtmény, a madarak, a macska és az összes patkány lelépett, sőt, a hangyák is meneteltek a bolyba gyorsan, hogy csak úgy rengett a föld, és mégis a medve szemében ült meg az űzött vadak riadalma, holott mancsának egy óvatlan mozdulatával letarolhatta volna az egész kocsmát, és leheletétől ledőlt volna a templom tornya. Mégis ott pisszegett bujkálva, mert ismerte már a kétlábúak világát alaposan, ezt a magyari részét meg, aranyapám, ne is emlegessük.

– Hé, cimbora! – ez jött elő a medve szájából, s mivel nem kapott választ egyből, megeresztett egy cifra káromkodást is, de rájött, hogy mégis csak ő van vendégségben, ezért udvariasabbra fogta, már amennyire tőle ez tellett.

– Gyere már ide! – integetett a kezével, letarolt két bokrot eközben, és megjegyezte, hogy el kéne már mennie manikűröshöz, mert rendezetlen a körme. Béla ebből tudta, hogy baj már nem lehet, odaslattyogott a medvéhez, és álltak egymással szemben, mint a kamasz szerelmesek, akik az első csókra készülnek, de nem tudják, mit és hogyan kell csinálni, ettől pedig egyre nagyobb a zavar bennük, s csak toporognak. Eltelt fél perc, mire a medve megunta a tökölődést, nyújtotta a mancsát és bemutatkozott.

– Béla.- Ezt mondta, és a másik Béla, ez a miénk egy hatalmasat sóhajtott.

– Ne szórakozzál már.

– Komolyan – erősködött a medve -, a nagyapám után, Isten nyugosztalja. – és keresztet vetett, de tényleg – Az a szemét Ceasusescu végzett vele a Havasokban, de meg is kapta a magáét, hogy rohadna meg holtában is.

– Ugyan. – képedt el Béla, ez a másik, hogy milyen messziről jött és tájékozott vendége van, és már kérdezni akart, de a medvéből ömlött a szó.

– Most is ott van az a sok barom, az ember, illetve a medve már egy jót sem sétálhat, hallatlan.

A mi Bélánk szeme elkerekedett, és bár sokat látott és tapasztalt, mégis óvatosan kérdezte.

– Csak nem Tusványosról?

– Hát honnan az anyám valagából? – ezt vágta rá a medve, de rájött, hogy nem az erdőben van, ezért visszavett kicsit az arcából, ami nehézségekbe ütközött, mert hatalmas egy pofája volt neki.

– Onnan. – mondta aztán olyan szerényen, ahogyan csak telt tőle.

– Ne má’. – hitetlenkedett az ember Béla.

– Aranyapám – vált megint kioktatóvá a medve hangja -, nem hallottál még teleportálásról? – és látva vendéglátójának elképedt arcát, feledve az óvatosságot, nagy hangon folytatta.

– Látnod kellett volna, hogyan rohangászott utánam a sok ökör, már épp elkaptak volna, amikor annyit mondtam nekik, mikkamakka, és itt is voltam. Úgy látnám a buta képüket most.

Emberbélának ez már sok volt egy kicsit, szóhoz sem jutott, csak nézte a medvét, és nem tudta, egy csaló kókler, vagy tényleg igaz, amit mond, de valós lehetett, meglepően tájékozott volt ugyanis. Ezen merengett, mígnem a medve megunta a hallgatást, és barátibb, de mégis határozott hangon felszólította.

– Meg sem kínálod a vendéget?

– Ja, egy kis zsíros kenyeret? – ezt tudta kinyögni elmélkedésében, a medve viszont visítva felröhögött.

– Édes Bélám – így kezdte a lehengerlő monológot -, mint azt Ginsberg Leples Bitangja óta tudjuk, én, mint a világ kivetettje, jól élek szemetes kannákból. És kérdezhetnéd, honnan a nyavalyából tudok én ilyeneket, de nem tudsz te semmit. Van rokonság a Yellowstone-ban is, igen, onnan kapom az irodalmat, de Misa bátyámtól, az Uralon túlról is, most épp Jerofejevet küldött, isteni a delírium ilyen magasröptű ábrázolása, de beszélgethetünk Kafkáról, vagy a kategorikus imperatívuszról is, esetleg a kiskutya kajla füleiről. Zsíros kenyér, Isten a Holdon. Mézes pálinka, azt akarok.

De megint rájött, hogy messzire ment, hiába, benne volt a vadság, tehát módosított:

– Egy kis mézes pálinkát innék. Arra vágyok.

Emberbéla pedig beiramodott az ivóba, szót sem szólt a fröccsök urának, aki a leszálló alkonyatban épp újságpapírral fedte be a kitört ablakot. Szóval Emberbéla magához vette a pálinkás üveget, a hóna alá csapta, és kislattyogott az udvarra. A kocsmáros hagyta, s ahogyan dolgozott, az udvarról Béla hangját hallotta, ahogy vitatkozik, érvel csodálkozik, nevet és szörnyülködik. Így telt el egy óra, a holdfogyatkozás már elkezdődött, a falu is elnyugodott, mert az ilyesfajta ég nem érdekelte sem a duplagyűrűsöket, sem a bánatos szeműeket, az olajos hajúakat meg pláne. Ők elteltek a bádogbános talmi egével, és, amikor a bagoly kettőt huhogott, elcsendesült az udvar is. A fröccsök ura kinézett azért, mi van a barátjával, és elképedt, ahogy látta, egy hatalmas plüssmackót szorongat, amit tegnap hajítottak ki a szemközti házból, mert lomtalanítás volt. Hogyan került ide, senkise tudta. Béla ezt ölelgette, és a részegek magabiztosságával beszélt a fülébe.

– Na, akkor ezt mondd meg, te überokos. Mennyi földi esztendő egy galaktikus év, Jézus tényleg élt-e Indiában, és végül, hány térgyem kalácsa van, ha gumiból vannak a falak? Ezt mondd meg te nagyokos. – Oldalba bökte a medvét, és az ölébe hajtva fejét elszenderdett.

A fröccsök ura hagyta, hadd aludja ki magát, ahol van, indult az épületbe, amikor suttogó brummogást hallott a háta mögül.

– Mint már egyszer elmondtam…- a kocsmáros hirtelen visszafordult, és csalfa mosolygást látott a mackó gombszemeiben. Megrázta a fejét, fölnézett a Holdra, aminek máma különös, vörös fénye volt. Béla békésen szuszogott, ez a másik meg, aki mesélt neki, csak nézett maga elé, és, hogy tényleg Béla volt ő is, vagy pedig nem, ezt már soha meg nem tudjuk. Viszont árulkodó volt, hogy a macska szolidan ült a háztetőn, a rigók pedig hallgattak, ami nem szokásuk így pirkadat előtt.

Pofájuk, az van

“Azért vagyunk a világon, hogy önök otthon legyenek benne.” – Ez a fölirat virított a színpadon lévő emberek háta megett, akik egy zupás őrmester indulatával és összes intellektusával, illetve az arcukra kiülő gonosz terhével vitatkoztak irodalomról, illetőleg arról, hogy ők mondják meg, kiket és miket olvasson a magyar. Mi a jó irodalom és mi meg nem, és a távolból könyvek égő szaga imbolygott elő. Ez volt Tusványoson, kies hazánk fasiszta szeánszán tegnap. Sütött a Nap, mert mér’ ne sütött volna.

Ilyenkor fölteszi magának a kérdést a kajlafülű magamfajta, hogy ki a faszomok ezek, kinek is képzelik magukat, hogy ítéletet mondjanak élőkön és holtakon. Másrészt meg, hogy mi ez a prófétai és megváltói attitűd, hogy őket azért szarta a világra a teremtő, hogy nekem legyen otthonos, holott nélkülük inkább érzem magam komfortosan a barlangomban, mint a medve is egészen jól elvolt ott, amíg ez a csürhe meg nem szállta a lakhelyét. És őt is elűzték onnan, mint engem is akarnak, meg tégedet szintén, nem bámulj vakon a kifent rohamkéstől.

Meg, hogy kurválkodnak Tamási Áronnal is, elferdítve a városos Ábel szövegét: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” – és ez is jellemző, ez a kifacsarás, hogy nem majd én otthon érzem magam, hanem a nyikhajok megmondják, hol és hogyan legyek otthon. Elmennek ezek a langymeleg náthásba. Akik velük szemben ücsörögtek, és itták a szavaikból a mérget, biztosan az édesanyjuk kebelén érezték magukat a gyalázat közepette, amikor Romániában szidták a románokat és azt az irodalmat, amihez szaglásuk nincsen, és fröcsög belőlük emiatt a gyűlöletbe ojtott irigység.

Mégis azért, hagyjuk most a betűket és a Parnasszust valamint elefántcsont-tornyokat, és szőrmentén, csak huszonnégy órára figyelve nézzük, mitől kéne otthon lenni az embernek szerintük. Azért csak ilyen kurta az intervallum, mert az immár majd’ évtizedes dúlást leírni szinte lehetetlen, ha mégis megtennénk, egy ilyen “Tulajdonságok nélküli ember”-féle kétezer oldalas dolgozat kerekedne. Ezt a mutatós szövegtengert viszont fenntartjuk a majdan elkészülő vádiratnak, amely alapján a milliárdokkal kistafírozott irodalmárok, költők és a cimboráik a plafonig bezárólag otthont lehetnek a Naptól óvott hűvös homályban.

A szülész államtitkár asszony, aki az életét tette április óta a nemzeti szaporulatra, a kismamákat szövetkezetbe terelve dolgoztatná a jövőben, biztosan, miután megtáncoltatta őket, hogy ne legyen nekik csontritkulásuk, meg, hogy el ne apadjon a tejük. A nyugdíjasokkal együtt táncolnának és dolgoznának egyébként, és ropja majd és otthon lesz a világukban az a pár család is, akiket ezen a napon, amikor Esterházyt hajtották el a világ végire a színpadon, épp akkor tettek az utcára, hogy majd az ősztől dutyiba rakjanak, hogy abban legyenek otthon. Lesorosoztak egy autista gyerekét sétáltató anyát, Mészáros pedig megvette Kádár üdülőjét.

Az Emmi nevű minisztérium pedig hat méteres világító keresztek állogatását finanszírozza a kézmosást reklámozó plakátok mellett, mert ennyire futja a gondolatiságából a Tízparancsolat mellett. Ezek a fekete levegőeget fehéren beragyogó keresztek fölhorgasztják bennem a lángolók képzetét, amelynek keresztényi tövében csuklyás alakok – szemük helyén két lukkal – védték a fehér übermensch fajt. De lehet, hogy csak nekem ilyen élénk a képzeletem és ennyire csapongó, viszont az már nem az én látomásom, hogy a magyar proletár abba a Romániába jár már dolgozni, mert ott többet fizetnek, amit ezek oly bőszen szidnak, és éppen ott.

Szóval totális a káosz és a téboly, miközben ott virít mögöttük a fölirat: “Azért vagyunk a világon, hogy önök otthon legyenek benne.” – Már csak azzal a toldással kellene kiegészíteni, ki, és hol? A Hair jut eszembe, midőn Berger a keresztény úri középosztály ozsonnás asztalának tetején ropta, s csak ennyi szakadt ki az egyik öltönyösből: pofája, az van. És még biztatásként nyugtázzuk azt is, hogy a fő fogás, egyetlenünk, az univerzum folyását a jövőben kijelölő felszólalása, mint desszert, még hátra is van. Hogy mi lesz, ha ebben a közegben még az ő beteg képzelete is elszabadul, az megjósolhatatlan. Ám ami riasztó, hogy ezt a diliházas színdarabot véresen komolyan is kell venni.

Idáig jutottunk.

Úrnak rongyok

A Magyar Helsinki Bizottság, ha lehet ezt ilyen módon elmesélni egyáltalán, úriembereset játszik a tébolydában. Teázni akar a nyálacsorgató baltás gyilkossal, ami öreg hiba, sőt, ha szabad ilyen közvetlennek lenni: fiúk, ez így nem fog menni egyáltalán. Az van, hogy a fideszhordák gecik voltak meg aljasok, jól ragadta meg tehát a torkánál a tökét Simicska bácsi, aki immár jobbra el és taps nélkül.

Ezeknek a civileknek jogerős ítéletük van arról, hogy a mi drága egyetlen kormányunknak az oldalukon, ahol az agyrémeik vannak, azaz, a kormány.hu-n harminc egész napon át világgá kell kürtölni azt a cáfolhatatlan tényt, hogy hazudtak éjjel és nappal, de legfőképpen akkor, amikor a nemzeti konzultációjukban azt állították, hogy az M. H. B. a törvénytelenségeket elkövető bevándorlókat védi.

De a mi drága kormányunk nem tette ki a szöveget arról, hogy hazug, mocskos és aljadék, hanem a Kúriához fordult orvoslatért, hogy nyújtsa az élvezeteket. Mindeközben pedig nyájasan megkérték a Helsinkit, amíg a Kúria monyol, ne kelljen kirakniuk a szöveget, és ezek a drága lelkek mit válaszoltak, hát ezt: “Szemben a kormánnyal, mi ennél a pernél is megőriztük a józanságunkat, és a lehető leggálánsabban járunk el, noha az alperes erre nemigen szolgált rá”.

Tökön többféle módon is szúrhatja magát az ember, többek között így is. Tudom én, hogy egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá, meg gyerekszoba és elsőáldozás vagy filozófia szakkör. De könyörgöm, csak rá kell nézni prime minister Victor Orbanra, a trottyos gatyájára, és meg lehet állapítani, hogy ilyen alaktól tyúkot sem venne az ember, mert a fazokból vinnék el, kiderülvén, azt is lopta.

Ezen kívül élénk háború is van, amiben nem szoktak kegyelmet osztogatni. Az M. H. B. meg úriembert játszik itt, holott ő kapta a stigmát, ráadásul már matricája is van, amely mutatja a szabadcsapatoknak, melyik ablakot kell betörni. Mindjárt elszedik a pénze huszonöt százalékát hadiadóba, majd fölszeletelik, megsózzák, megborsozzák, és így vetik a falka elé, ők pedig csak jópofiznak, és eltartott kisujjal szürcsölik a teát.

Játsszák a gentlemen’s agreement-et, amit viszont csak úriemberekkel lehet, ilyet viszont ezekről a fideszesekről egyáltalán nem állíthatunk. Ezek nem lovagok, az ilyesféle erények teljesen hiányoznak belőlük. Nem olyan keresztény magyar úriemberek sem, mint ami a mintájuk nekik az ellentengernagy idejéből, mert azokban minden ocsmányságuk ellenére volt úri böcsület, és legalább főbe lőtték magukat a kártyaadósság után.

Ezekben ennyi sincs, a gerinc leghalványabb jele, még gerinchúr sem, egyszerűen nincsen mit kezdeni velük. Tényleg az van, hogy betódultak a klubba, és széthugyozzák a zongorát. Adyval mutatható meg legjobban a világ: “…Minden a Sorsé, szeressétek,/ Őt is, a vad, geszti bolondot,/ A gyujtogató, csóvás embert,/ Úrnak, magyarnak egyként rongyot./ Mert ő is az Idők kiküldöttje/ S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze/ Hunnia úri trágyadombja,/ Ez a világnak nem közösse…”

Bandi bácsi ezzel a szöveggel a forradalomba rohant több mint száz éve, ilyesmitől most viszont meglehetősen távol állunk. Olyannyira, hogy a Szerencsen vasárnap tartandó időközi polgármester választáson már csak egy jelölt van, természetesen a Hazafias Népfronté, amely Fidesz-KDNP alakban reinkarnálódott. Kommunisták ezek is, csak aljasabbak és gátlástalanabbak.

Az M. H. B. rosszul teszi, ha gesztusokat gyakorol feléjük, mert ő nem fog kapni, és el fogják taposni a tankjaikkal. Ezt nem értette az egyik szerkesztőm sem, aki vinnyogott, hogy finomítsak, amikor mosdatlan szájjal szidtam a Fidesz kurvaannyát, de ennek most nincsen itt az ideje. Hogy korhűen fejezzem ki, nem lehet kenyérrel visszadobni, ha mindenképpen be akarják törni a fejünket. Ehhöz képest az egész ország kenyeret dagaszt, de még azzal sem tud hadakozni. Elszedik tőle, és éhen is marad. Így megy ez Neriában.