Kampányok, eszmék, Soros

Hollik István minden bizonnyal egy jóravaló fiatalember, aki olykor leviszi a szemetet, vasárnap, mise után pedig meglátogatja a mamáját. Olykor-olykor (elég gyakran) viszont szól is neki a szája, amit nem kéne annyira erőltetni, mert elrontja a rózsaszínű idillbe hajló összképet.

Az Agymenőkben, amikor Sheldon a saját személyiségéről akart értekezni, Leonard frappánsan állította le a kibontakozni készülő szózuhatagot. Azt mondta a kényszeres fizikusnak, hogy neki nincsen személyisége, csak kedvenc sorozatai vannak.

Hollik keresztényi manusnak sincsen saját arca, ám sorozatai sem, az ő agyát nem a scifi meg a húrelmélet, hanem a párt zabálta föl. Neki kedvenc orbáni hagymázai vannak, amelyeket hirtelen-váratlan a legszokatlanabb helyeken böfög fel, arra ügyelve, hogy legyen a közelben mikrofon.

Nem róhatjuk meg ezért igazán, ilyen az összes. A már nem is tudható hányadik fideszvonal a permanens csatában, akiken távolról szaglik a kontraszelekció. Hol vannak már a pokornik és társaik? Elfújta őket a szél, és eljött a némethszilárdok kora, ami hasonlítással minden magasságot és mélységet sikerrel megmutattam.

És akkor Soros.

Róla annyit kell tudni holliki megközelítésben, hogy be fog lépni a magyar választási kampányba. A bazi sok dollárját ezért utalta a saját alapítványának, amely, s innen szó szerint: „…eddig is bőkezű és intenzív pénzforrása volt azoknak az illegális bevándorlást támogató szervezeteknek és politikusoknak, akik rendszeresen beavatkoznak a magyar közéletbe, és megpróbálnak nyomást gyakorolni a magyar kabinetre.”

És még: „…ezek az NGO-nak nevezett, nem kormányzati szervezetek és politikai támogatóik az Orbán-kabinet elleni támadásokhoz is minden eszközt felhasználtak, tüntetéseket szerveztek, Brüsszelbe jártak feljelenteni Magyarországot. Brüsszeli politikusok vannak a zsebükben, akiken keresztül üzengetnek és fenyegetnek.”

Továbbá: „… A kormánnyal szemben ellenséges civil szervezetek időközben országjárásba kezdtek – bevallásuk szerint uniós pénzből –, amit az általuk vallott ideológia terjesztésére igyekeznek felhasználni.” Látjuk, hogy ökörségeket beszél, két fogalom azonban megragadta kalandozó figyelmemet, úgymint kampány és ideológiák.

De először a pénz.

Mai árfolyamon saccperkábé négyezer milliárd forintot csoportosított át Soros, ami a Fidesznek kurvára fáj, de nem tudni miért. Gyuri uraságnak ez a lóvé a sajátja, ha úgy szottyan kedve, még a seggét is kitörölheti vele. Amivel a Fidesz kurválkodik, az viszont nem az övé, hanem közös. Ez az egyik.

A másik pedig, hogy fölösleges visongani, Pártunknak is van közel ennyije, csak be kell nyúlni a bugyelláris mélyére, és előkotorni a nyugdíjak lerablásából származó háromezer milliárdot – ami valami rejtélyes módon már senkinek sem fáj -, és máris kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Főleg úgy, hogy Soros ezt a dellát nem Magyarország elpusztítására szánja, azt csak úgy képzelik a jól fésült hollikok és más degeneráltak.

Sőt, míg Soros itteni költéseiről semmilyen adat sincsen, az övékéről viszont igen. Ennek az elcseszett 2017-es évnek az első hat hónapjában harminchat milliárdot költött államunk reklámokra, s mint az ismeretes, nem mosóporokat, se nem bontott csirkét népszerűsít ezekkel, hanem a saját hülyeségét.

Ennek a dolgozatnak nem tárgya ugyan, de a sztori kedvéért lemásolom a hányást: „5,9 milliárdot kapott a TV2 főcsatorna (a teljes csoport 7,9-et), 4 milliárdot a JCDecaux plakátcég – ők a G7 szerint nem egyértelműen kormánypártiak, viszont az Orbán-Simicska szakítás óta az egyetlen választási lehetőséget jelentik a kormányzati plakátkampányokra. 2,1 milliárd ment az Origo-Adnetworknek, 1,45 milliárd a Duna TV-nek, 1 milliárd az M1-nek, 923 milliót kapott a Rádió, 880 milliót a Petőfi Rádió, 870 milliót a Kossuth Rádió, 830 milliót a Lokál Extra, és 650 milliót a Ripost.”

Apróbb tételekkel, amelyek más, az egész univerzumot kitöltő úgynevezett kormányközeli médiumoknál landoltak, most nem foglalkozunk, meg a konzultációkkal sem. Csak miheztartás végett srejboltam ide, hogy a jómunkásember verejtékkel befizetett adóforintjait hogyan basszák el propagandára. Plusz a stadionok, templomok, futballcsapatok meg a többi trágya, ugye.

Ez a közel negyven milliárd egy félév költéseinek summázata, 2010-óta pedig már rohadt sok félév telt el, tessenek osztani és szorozni, majd megdöbbenni, befejezésképp pedig átkozódni, de még nem végeztünk teljesen.

Holliknak fáj, hogy a közelítő választások okán kampányolni fognak, akik a NER megrohasztásában érdekeltek. Érdekes idea ez, főleg, ha figyelembe vesszük azt, Orbán és hordája 2010-óta megszakítás és egy perc szünet nélkül kampányol. Máshoz nem is értenek, tulajdonképpen ez kormányzásuk alfája és omegája, a kampány. Ezért mállik szét az ország.

És itt érkezünk el az eszmékhez és ideológiákhoz, amelyek ezt a kampányolós, pénztől tocsogó felépítményt mozgatják. Sorosnak van ilyenje – mármint víziója a világról -, ami már harminc évvel ezelőtt is kiderült Akkor, amikor ezeket pénzelte, hogy lebontsa a kommunista – jó, szocialista – diktatúra vasfüggönyeit. Az ő bűne az, hogy nem változott, a mi tragédiánk viszont, hogy az idő körbeforogván ma éppen ott tart, mint akkor, és Soros most újra arra cseszi el a saját – hangsúlyozom még egyszer – pénzét, hogy az orbáni sötétséget elűzze.

Soros maradt, aki volt, Orbán nem igazán, így vált ebben az általa egyáltalán meg nem értett világban üldözőből üldözötté. Ez fájdalmas lehet, de mit lehessen tenni. Ez a mi átkunk annyiszor váltott ideológiát, jelszavakat hatalmi tébolyában, hogy mára valami kiismerhetetlen, fortyogó massza lett az ő lelke. Világnézetről, kiérlelt világlátásról, eszményekről esetében nem beszélhetünk, olyanja soha nem is volt, csak a trón akarása.

És bár a degenerált Schopenhauer szerint ez éppen elég, ő is lebuktatta önmagát, mert azt a szöveget, amelyben eljut az akarat diadaláig, azzal kezdi, hogy a világ az ő képzete. Stimmt, most szakítottuk át a célszalagot, most értettük meg Orbán et. zavaros tudatát és látomásait. Mit ne mondjak, nem egy üdítő elegy, de ez látszik a véreres szemein is.

Legaljanépek

Még 2004-ben, a Szombathelyi Televízió élő adásában volt szerencsém kijelenteni, hogy Orbán Viktor a csőcselék vezére. Nem voltam egy vátesz, csak már akkor is szaralak volt, és szeretem a tényeket pontosan rögzíteni. Hejj, de mekkora palávert csaptak, nyüszítettek és röfögtek fideszék, szétrobbant a város, szaladgált hozzám az akkor még nem megvilágosodott Hír TV. Nagy örömök voltak tehát, meg a monnyon le, persze, hiszen főszerkesztőként sértettem meg a Hello kittys lelküket, ami rezgett nekik a bordájuk mögött. Csoda volt.

Elszaladtak a vasellájukért, és a Fő téren vágták volna belém, koncoltak volna föl istengyalázás címszó alatt, mert már akkor is a hitük terelte őket a sötét oldalra, meg a markuk, természetesen. Aztán eljött persze 2006. Mondhattam volna, hogy na, ugye, de egyrészt nem vagyok akkora költő, mint Orbán, másrészt meg, hiába igazolta az élet szemem korai élességét, nem volt az annyira happy, hogy az apám fiának kedve támadt volna élcelődni. Most sem boldog az ember ebben a világban, de vannak egyenlőbbek, akik viszont igen.

Azok a hajdani Hír TV-sek, akik akkor nem voltak restek kétszázötven kilométert autózni, hogy eretnek személyem fölött jófajta autodafét tartsanak, a „G” nap után tovalibbentek, s ma már az Echóban művelik ugyanazt, négyzetre emelve, és végleg elfajulva. Ahogyan elburjánzott a NER, úgy lett belőlük annyi, mint hercegnő a Burgban, és ezek egészen sajátos egy organizmusfajta. Próbálja megfogni az ember, hogy mitől annyira visszataszítóak, és más viszonyítási pontot nem talál, mint a romlott, kamasz horda típusjegyeit, akik öntudatukat és arroganciájukat abból merítik, hogy sokan vannak kevesek ellen.

Még továbbá, hogy perverz örömüket lelik a másik ember gyalázásában. Ami vasvillát 2004-ben magukhoz vettek, de akkor még nem használták, mert tulajdonképpen beszari alakok, máma kéjes szuszogással forgatják mindenki mellkasában, mert a gyűlölet, az megmaradt. Jószerivel csak az maradt. Most is csámcsogva és röhögve, a butaság bátorságával törölték bele a szaros csizmájukat a megruházott indexes újságíróba, akinek az a bűne, hogy indexes, és ettől ő irtandó organizmus. Azon is göcögtek volna elégedetten, ha a belei a környülálló fák ágairól lógtak volna alá.

Bencsik András, Huth Gergely és Szentesi Zöldi Lászó viccesnek találták, hogy a Király utcai KFC-ben véresre verték ezt az indexest, ezzel indokolva virágos jókedvüket: „Egyébként az Index egyik legvéresszájúbb, leggátlástalanabb paprikajancsijáról van szó, akinek a megjelenése is irritáló.” Efféle szellemben folyt a diskurzus, kiegészítve ezzel: „Nem tudom, mi történik a liberálisoknál éjfél és öt között, ugye, a magyar ember alszik ilyenkor, vagy ha már rendesen elmegy valahova, akkor úriemberként viselkedik rendszerint. Én nem tudom, bevadulnak fél három és fél öt között.”

És ott vihorásztak a reflektorok alatt. Újságírónak képzelve és nevezve magukat, és látszott, hogy itt már rég nem világnézetek csapnak össze, hanem a zsigeri gyűlölet irányítja az írástudatlan brosúra félnótásokat, akiknek a pénzéhes szervilizmuson kívül más nem nagyon mozgatja az öntudatát. És ezt kápóként teszik, szar ávós vallatótisztként, akik elcseszett életük minden kínját a védtelenen verik le, de csak addig, amíg abban biztosak, hogy senki nem üt vissza. Ahogyan kinéz a válaszpofon, nyüszítve iszkolnak a másik horda langymelegébe, mint a pártrovattól a bocskais nemzethy akolig.

A pártjelszavak monoton mormolásán túl ezt nevezik ezek újságírásnak. Ők közvetítik a vezír igéjét a népnek, annak a másfél, uszkve kétmilliónak, akik tőlük tanulják a gyűlölet módszertanát, nagyképűen röhögnek, belerúgnak a földön fekvőbe, és itt már nem csak a KFC-s ügyről van szó. Mind a többi nyolcmillióról is, akit páriának tekintenek, aki minden erkölcsi skrupulus nélkül eltaposható. Nincsen más, csak a vegytiszta gyűlölet, és ez az ő komfortos világuk. Legaljamocsok népek, söpredék, csőcselék, Orbán-csőcselék. Milyen szar bír lenni, amikor az ember rádöbben, hogy tényleg igaza volt tizenhárom évvel ezelőtt.

Minőségi éhezés

Kétfajta éhezést ismer a népi folklór, valamint a dietetikusok, viszont Hegedüs Zsuzsa az nem. Sem Pártunk és ormányunk. Az egyik tök egyszerű, ennek a „mennyiségi éhezés” elnevezést találták ki a szagemberek, és nagyon könnyen kivitelezhető. Annyit tesz a dolog, hogy a kísérleti alany nem jut elegendő táplálékhoz, és a szó szoros értelemben éhezik, nem eszik eleget, nem jut a tányérjára annyi falat, amennyi megtölthetné a gyomrát. Éhes, és tud is róla, viszont sokat tenni ellene nem igazán képes.

Faludy Gyuri bácsi Pokolbélijében, a Recskről szóló bohózat-fejezetben ezt nagyon plasztikusan tudta ábrázolni, amikor is azt taglalta, hogy létezik egy szint, amikor az embernek nem a gyomra, hanem az egész teste éhes, ha tetszenek érteni, mire gondolt a költő. Harrach Péter ilyeneket nem ismer, mindenki kívülről fújja ugyanis a zsengéjét, miszerint: “Múltkor láttam egy érdekes kimutatást, egy felmérést melyben az szerepel, hogy a gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni, vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes”.

Miközben Afrikából mutatnak nekünk kiálló bordájú és felpuffadt hasú kisdedeket, voltaképp senki sem tudja, hogy a NER kebelében hányan vannak olyanok, akik mindennapjaikban a Faludy-féle recski örömöket élik át rendre. Gonosz sorosbérencek milliós tétellel számolnak, és az ételosztások sorállásával példálóznak, hogy hangulatot keltsenek a magyar Kánaánban. De tényleg nem tud senki pontos adatot felmutatni, ezért efelől nem nyitok vitát, mindenki saját gusztusa szerint eldöntheti, hogy Magyarországon létezik-e mennyiségi éhezés, mint az ideállá emelt Horthy korban, amikor mint az tudvalévő, épp ez elől tántorgott ki emlékezőn és okádva másfélmillió emberünk.

Van viszont a szakirodalomban egy másik fogalom is, és ez a „minőségi éhezés”. Ez sunyi dolog, hiszen a mintamókus ebben az esetben elegendő élelmiszerhez jut, így az éhségét csillapítani tudja. Az eszébe sem jut, hogy szervezete éhezhet, hiszen bármikor jól tud lakni, és fel sem tételezi, hogy a teste ezek elfogyasztásával nem jut hozzá minden szükséges tápanyaghoz. Pedig – sajnálatos módon – az az érzés, hogy valakinek tele van a hasa, még nem jelenti azt, hogy valóban ellátta magát az összes szükséges tápanyaggal. Ha ezt az ember nem tudja megvalósítani, akkor hiányt szenved bizonyos anyagokból, aminek egészségromboló hatása lesz. És mindez független attól, hogy éhesnek érzi magát, vagy jóllakottnak.

Mindez azért jutott most eszembe, mert jobban teljesítő hazánkban készült egy felmérés, hogy egy átlagos családban milyen kajára futja a jómunkásembernek, és felettébb érdekes az eredmény. Azt mutatja nekünk a statisztika, hogy a panelproli családokban naponta egy mókusra jut körülbelül negyven deka kenyér, vagy éppen öt darab zsemle, gusztus szerint. Tizenöt deka parizer vagy kilenc deka sonka Esetleg három tojást vesz a manus, vagy hét deka trappistát, oder fél liter tejet, ezt önmaga eldöntheti, együtt már nem megy.

Negyvennyolc forintja van gyümölcsre, ebből egy almára futja, hetvennyolc pénze van zöldségre. Ebből fél kiló krumplira telik, másra nem nagyon, a paradicsom már nem fér bele. Ezekkel végezve negyvenegy forintja marad édességre, ebből vehet mondjuk egy lejárt szavatosságú sportszeletet. Ez viszont kár belé, ha az egészséges táplálkozás prófétái vagyunk. És itt a vége a megveszekedett költekezésnek. Ha ezeket szép nyugodalmasan összeadogatjuk, akkor máris előttünk áll a minőségi éhezés klasszikus esete. Vizsgálati alanyunk nem éhes, ezért elégedetten dorombol, ám, ha a vázolt étrendet követi, előbb-utóbb tele lesz a töke vele.

Ez az egész, amit itt teljesen higgadtan leirkáltam, nem azt jelenti, hogy a kákán is csomót keresek, és mindennel elégedetlen vagyok. (De.) Csak csöndben elmerengek, hogy a huszonegyedik században, Európa közepén ennek feltétlenül így kell-e lennie. (Nem.) Mert ilyen kondíciókkal a magyar proletár élete nem sokban különbözik a rabszolgáétól, akit úgy tartottak a gazdái, hogy dolgozni azért tudjon, más meg nem volt érdekes. A magyar választópolgár is teletömi a gyomrát, hogy újrateremtse, megőrizze a munkaerejét, másra nem nagyon telik, ugye. Feltehetnők a kérdést, hogy akkor Lóma óta változott-e valami? Semmise. Jóvan, ustorral nem noszogatják a beszélő gépeket, viszont ezen kívül minden ugyanaz. Fasza.

Igaza volt Spenglernek a társadalmak ismétlődéséről. Ajánlott irodalom: A nyugat alkonya. (De nem úgy, ahogy Orbán képzeli.)

Mocsadék innsbruckiak

Az istenadta pofán vágta Orbán Viktort. De, ami delikát a dologban, hogy a tiroli traktoroslegények osztották ki a maflást helyettünk, amit ezúton is hálásan köszönünk.

Nem leszünk társrendezők a 2026-os téli olimpián, pedig nagyon szerettük volna – Orbán szerette volna -, hogy amíg tőlünk hétszázötven kilométerre suhannak-visszaszállnak a hegyeken, itt, a kerítések mögött meg korcsolyázgatnak kecsesen. De az egészből nem lesz semmi, röhej is lett volna magunk közt szólván.

Nem pályázik ugyanis Innsbruck, mert megnépszavaztatták őket – a szerencsétlenek – és az jött ki, hogy nem akarják azt az olimpiát. Az ilyen népszavazásokkal mindenhol csak a baj van. Ezek az osztrákok meg még ahhoz sem értenek, hogy ugyan a népek nem akarják azt a cirkuszt, de találtak volna egy olyan algoritmust, mint a mi pártközpontunk a migráncsos voksolás után, hogy egy huszárvágással kijelenthessék, az igenek győztek. Élhetetlen egy népség.

Ez a kisebbik baj, a mázsásabb, hogy ezzel az egésszel ezek a labancok a magyar nép lelkébe gázoltak bele megint, mert semmit se tanultak a Tenkes kapitányától, na de majd most, mocsadékok. Má’ megin’ odavan az álom, ami így történhetett:

– Mit álmodtál édes, jó Viktorom? Csak dobáltad magad egész éjjel, meg gőgicséltél. – Kérdi Anikó asszony hajnaltájt a hitesétől.
– Bazi nagy olimpiáról álmodtam én Anikóm, stadionokról, szotyoláról. Sütött a Nap, és olyan szép volt miden. De semmi se lesz ebből se, kisvasutazzunk kicsit, nem bírom én már ezt az egészet.
– Ne sírjál, édes, jó Viktorom, majd rendezünk neked kicsi olimpiát meg kicsi futball vb-t. Kicsi stadionod van, kicsi vasutad van, jó lesz minden, csak ne sírj, nagyon szépen kérlek. A CÖF majd lerendezi, ugrándoznak, sétálnak a stadionban, a közönség meg lengyel lesz, más be sem jöhet.
– A Soros volt, vagy a Gyurcsány, meg Brüsszel. Meg a Vona, biztos elverte az osztrák nyugdíjasokat.
– Ne sírj, édes, jó Viktorom, majd elmegyünk Grazba megnyugodni, jó lesz minden, csak ne sírj.

Ezt az egészet a végtelenségig lehetne folytatni, azonban forduljunk a tudományhoz. Freud bácsi azt mondja, hogy az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével és szimbólumokat rejtenek, amelyek miatt néha abszurdnak vagy hihetetlennek tűnik az, amit álmodunk.

Orbán permanensen olimpiáról, futballról, stadionokról álmodik, tehát nap közben is csak ezzel foglalkozik. Stimmt, de az a baj, hogy az álmoskönyvekben ilyenekre nincsen megfejtés. Abszurdnak abszurd, szimbólumnak szimbólum, de onirológus legyen a talpán, aki ezt az egészet ki tudja hüvelyezni.

Mert például az elcseszett nóta, miszerint:

„Holdvilágos éjszakán/ Miről álmodik a lány?/ Hogy jön egy királyfi tán/ Hófehér paripán./ Ez az álom oly mesés,/ Ám de jön az ébredés./ A királyfi oly kevés/ És az hogy jön, tévedés.”

Ez egyértelmű, a címlapkurva BMW-s manusról delirál, aztán belelóg az ujja a bilibe, mert csak a szomszéd Józsi jelentkezik egy menetre. Nem kell ahhoz Sigmundnak lenni, hogy az ember ezt értelmezze. Viszont ez az olimpia, ami álmot először a Momentum, most meg a redves Innsbruckiak fúrtak meg, hogy tábornokunk ebbe mért van annyira beleállva, ez még elemzést igényel.

Főleg azért, mert annyit azért tudhatna nagy – látens – bölcsességében, hogy a világnak azon része, amely fölött nincs totális hatalma, ahol egy csöppet is ér valamit a népek szava, rendszerint homlokegyenest más következtetésekre és döntésekre jut, mint ami belőle kifolyik. Mindig. Ezen el kéne gondolkoznia, de hát, ilyen tevékenységet nem ismer már évtizede, így el sem várható a megerőltető foglalatosság.

Viszont még egyszer köszönjük meg Tirol népének, hogy megakadályozta az újabb vizesvb-s tombolást. Örülni nagyon mégsem kell, mert lesz majd másik, egy új álom, mert így megy ez nálunk, bizony. Mondjuk Afrika Kupát vagy Copa Americát rendezünk, akármit.

Lopni ugyanis szükséges. És ez az egyetlen igazság.

A HAJLÉKTALAN JÉZUS – helyetted szégyenkezem, nem miattad!

Van egy szobor, amit hónapok, hetek óta cipelnek településről településre. Megérkezik, lepakolják egy jól látható helyre, néhányan körbeállják, aztán kezdődik az imádság, a megrendülés, a közös szomorkodás, olykor felháborodás, meg mindenféle megnyilvánulások, valahol az ún. „emberi együttérzés” tájáról.

A mű padon alvó hajléktalanként ábrázolja a Megváltót. A szobrász, Timothy Schmalz, korábban Kanadából szállította Rómába művét, a pápához. E szobor másolatai jutnak el magyar városokba, terekre, templomokba, ez az a szobor, ami különböző módon bár, de megmozgatja az emberek lelkiismeretét.

Akad, aki sír, van, aki órákon át imádkozik mellette, akadnak, akiket felháborít a puszta megjelenése és vannak, akik nem értik, miért is kell az arcukba tolni egy ezer szám látható hajléktalant – ráadásul bronzból! Hja, és persze akadnak, akik ezt is Soros bűnei közé sorolják, miatta kénytelen az a nyomorult ott reszketni a bronzpadon… Helyetted szégyenkezem, nem miattad! Ezt írta egy cetlire valaki az elmúlt éjjel, aztán a szobor mellé helyezte. Kommentelte a műalkotást… még gyertyát is helyezett mellé, hogy az írás éjjel is olvasható legyen…

A dolog, meg vele a számtalan történet itt véget is érhetne! Azok magánügye – mondhatnánk – akik odacipelték, feldíszítették, s esténként ellátják mindenféle „folklór műsorral”. Még ételeket is visznek neki, hogy azután véletlenül ottfeledjék a jóféle falatokat, hátha rátalál egy valódi hajléktalan.

Emberséget így is lehet, hű de bátran… kipipálni!
Kár, hogy ez az elrendelt „spontán megrendülés” már nem igazán esik jól! Nekem legalábbis!
Mert történetesen úgy esett, hogy ugyanakkor jelent meg a számítógépem képernyőjén a híradás a hajléktalan Megváltó szobrának aktuális helyszínre érkezéséről, amikor bemutattak egy halott hajléktalant, valahol a főváros utcáiról. Képeket mutogattak egy férfi élettelen testéről, ami mellett úgy sétált el több ezer ember, hogy senkinek nem tűnt fel! Nyilván, itt is kellett volna némi hírverés, kevéske hacacáré, lám-lám, így jár, aki hajléktalannak tetszik lenni… De semmi!

Az az ember ment az utcán, aztán összeesett, meghalt, majd órákon át úgy feküdt ott, hogy senki nem gondolta megtudakolni, vajon vannak-e még életfunkciói. Nem hajolt fölé senki, nem kérdezte tőle sem gyerek, sem felnőtt, hogy „segíthetek?”…
Nyilván, be van rúgva…

Nem állták körbe, csak amikor hatalmas vijjogással megérkeztek a mentők, meg a rendőrség járművei. A látványosság csak azután kezdődött, hogy a tetemet letakarták egy fekete zsákkal. Most már volt miért megrökönyödni, lehetett indítani a találgatásokat, latolgatni a lehetőségeket…

Helyetted szégyenkezem, nem miattad!

Lementettem, aztán ezt írtam a kép alá, csak úgy magamnak. A letakart, órák óta halott hajléktalan képe alá, csak úgy emlékeztetőül…

A hajléktalan Megváltó szobrának búcsúztatására papok érkeztek, két kórus, meg rengeteg „együtt érző”, síró ember. A budapesti hajléktalant dobozba gyömöszölték a hullaszállítók, a földön esett foltra homokot szórtak, s pillanatok múlva már vígan sétáltathatták arrafelé kutyáikat a környék lakói.

A szobor helyén maradt egy galacsin. Rajta az értelmetlen mondat: Helyetted szégyenkezem, nem miattad! Ugyan, miért is kellene cikkeket írni a hajléktalanokról, migránsokról, szegényekről…stb. Mennyivel emberibb megemlékezni egy replikáról, bizonyos Timothy Schmalz szobráról, amit a legalkalmasabb terekre helyezve bármikor szövegelhetünk emberségünkről!

Egy zsák krumpli

Illetve nem is egy zsák, hiszen a panelprolik között huszonöt, illetve ötven kiló neveződik emberes tartalomnak, Újpesten viszont csak tíz kiló krumplit kínáltak a nyugdíjasoknak a megtérésért és behódolásért a fideszkurvák. Az volt, illetve az van, hogy az önkormányzat adományt oszt, s mindeközben figyelmen kívül hagyja a Füst Milán-féle etikai parancsot, miszerint: a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.

Továbbá, mivel ez deklaráltan és lihegve keresztény ország, Jézus mester is le van szarva. Mert nem önzetlenül adják azt a nyüves krumplit, hanem, csak akkor, ha átvesznek vele együtt egy kiadványt, egy propaganda anyagot, amely a Soros-terv elleni konzultációban való részvételre buzdít, beleverve az abban szereplő hazugságokat az éhhalál elől menekülő szerencsétlenekbe. Ennél nagyobb mocskot ritkán látni, de ez itt a NER, amivel mindent elmondtam és megmagyaráztam.

A tíz kiló krumpliról, hogy mire elég, eszembe jut Ili néni, a madárcsontú, átlátszó öregasszony, aki anyám nagynénje volt, s akinek minden őszök kezdetén oda kellett szállítani ötven kiló krumplit a kamrájába, azt ott szépen elrendezgetni. Ettől ő megnyugodott az aranyló októberekben, hogy azon a télen sem fog éhen pusztulni. Igaz, látványosan volt veréb étkű, aki tudta azt a csodát, hogy egy tojást elfelezett, és lett belőle rántotta meg nokedli is, és ettől ő olyan nagyon jól lakott, hogy csak szuszogott és sóhajtozott.

Az ő ötven kilójához képest képzeljük el ezt a tíz kilót, amiért a Fidesz az emberek lelkét kéri. Lepkefing, és ezt sem tudják odaadni emberi módon, hanem ilyen árubemutató mintájára. Az ilyeneken, mint ismerhetjük, a ganaj cég ingyen vacsorát, kirándulást, wellness-hétvégét ígér, cserébe „csak” meg kell hallgatni egy árubemutatót a csoda-mágneses-örökéletet adó matracról, elixírről, papucsról vagy hasonló dolgokról. Ilyen szinten van pártunk és kormányunk, vagy még ennél is lejjebb. A kétfarkúak is ígérnek örökéletet meg ingyen sört, de nem kérnek cserébe semmit. Mennyivel jobb ez már, ugye.

És még örülhetünk is, verdeshetjük a seggünket a földhöz, hogy a pártkatonák nem az inquisitio haereticae pravitatis, magyarul a tévelygő eretnekség kinyomozása módszertanát alkalmazzák a nyugdíjasok felvilágosítására. Az a jámbor alakulat az emberek meggyőzésére több eszkközt is alkalmazott. Volt, ugye a vezeklés, kiközösítés és börtönbüntetés, amelyek rendszerint halállal végződtek, a végső meggyőzés eszköze pedig a tényleges halálos ítélet volt, amely módszertanában igazi örömöket hordozott.

A halálbüntetés ítélet utáni kivégzéseket rendszerint ünnepnapokon celebrálták, hogy a kellő nézőszámot és a megfelelő elrettentő hatást produkálni lehessen. A jól-rosszul elégett holttestet a végén feldarabolták, csontjait porrá törték, hogy az eretnektársak számára ne maradhasson semmilyen relikvia, ereklye. A spanyol inkvizíciónál szokásos volt, hogy az eretneknek előtte meg kellett bánnia bűneit és hűséget kellett esküdnie az egyháznak. Amennyiben ezt megtette, úgy a fájdalmas és lassú máglyahalál helyett a „kíméletesebb”, azonnali kivégzés jutott neki osztályrészül. A meggyőzés ilyen látványos formájánál még nem tartunk, de, ha Semjén et. tovább garázdálkodhat, még ez is lehet.

Viszonyításképpen azért azt is jegyezzük meg, hogy a krisnások épp tegnap osztottak ételt a Blahán. Ezerötszáz csomaggal örvendeztették meg a rászorulókat, és ezekben volt konzerv, olaj, tészta, tej, cukor, datolya, üdítő, édesség, kávé, mazsola, vaj és joghurt. És még csak azt sem kérték, hogy a szerencsétlenek borotválják le a fejüket, és virágfüzérrel a nyakukban táncikáljanak. Meg még adtak ezerhatszáz adag lencsefőzeléket is. Igaz, az ő működésüket nem nézi jó szemmel a hatalom, mert halomra kényeztetik az annyit is érőket, akiknek tíz kiló krumpli meg a Soros-duma épp elég. Így gondolják ezt fideszék, nem épp sehogy.

Kun Béla konzultál

Homok került a gépezetbe, esetleg szar a propellerbe – filozófiai nézet vagy mocskos-száj gusztus szerint -, de Pártunk, kormánynak maszkírozva magát boldog, boldogtalannak küldözgeti az ő nemzeti konzultációját nagy kíváncsiságában, illetve ganajságában. Ezek közül is lehet kedv szerint választani.

Így eshetett meg, hogy már Kun Bélát is kérdezgetik Sorosról, aki Kubatov et. listája szerint a Szugló utcában lakik. Őt már rég elvitte az ördög, de az ott lakók szerint nem először érkezik számára levél, így valahogy dicséretes ez az állhatatosság, másfelől közelítve Pártunk kitörölheti az arschát a névsorával, ugyanis egy 1977-ben elhalálozott ember is kapott levelet.

Pedig mennyi-mennyi aláírás-, és más egyéb adatgyűjtés szolgált arra, hogy mindenkiről mindent tudjanak. Valahol azért működik is a rendszer, ennek ékes bizonyítéka, hogy én például még egy megveszekedett levelet sem kaptam a NER-től, ami miatt meg is sértődhetnék, mert csorbulnak a tájékozódáshoz való állampolgári jogaim, és nem tudhatom meg első kézből, mi fortyog egyetlenünk fejében.

Ha én Orbán lennék, aki hála Istennek nem vagyok, akkor tökön rúgnám a listákért felelős Kubatovot, mert amióta belefeledkezett a Ferencvárosba, eléggé trék ezek az adatok, mint az a föntebbi esetekből is kitetszik. Viszont egyik sem tanulságok nélkül való.

A vereséget nem tudják elismerni, ezt az is mutatja, hogy a ’77-es eset kapcsán a Kádár-éra nyilvántartásait szidják a bennfentesek, ami nyomán az a kérdés merül föl az emberben, honnan a búbánatból jutottak ehhez hozzá. A másik meg, hogy Kun Béla vélelmezett címét melyik kisujjukból szopták.

Az viszont, hogy kíváncsiak az ő véleményére, egyáltalán nem meglepő, voltaképp egy tőről fakadnak, így a levélbéli szeánsz lehet tudatos is, vagy pedig Freud mesternek van oka csupán mosolyogni. Választ a néhai népbiztostól biztosan nem fognak kapni, ahhoz a kommunarkai kivégzőhelyre kellett volna címezni az érdeklődést, ahol a mi Bélánkat a haverjai kifasírozták, mert jóban volt Trockijjal

Választ helyette magam vagyok kénytelen adni, és az nem egyéb, mint golyót a sorosistákba, vagy kötelet nekik. Béla ehhöz értett, a hajdani Tanácsköztársaságban elrendelt párszáz kivégzése kutyafasza volt a krími ténykedéséhez képest ugyanis, ahol uszkve hatvanezer tatárt küldött/küldetett a másvilágra, így szolgálva Kobát, aki meg őt iktatta ki 1938-ban. Szugló utca, röhej.

De, mint látjuk, az orosz szál nála is erősen élt, más kérdés, hogy Lenin apánk egy vele való beszélgetésben tucatszor nevezte őt félkegyelműnek. Igaz, legalább a pofájába mondta. Ez azért lehet érdem, mert manapság például senki sem tudja, hogy midőn a mi Orbánunk odahagyja Putyin dácsáját barna nyelvvel, ez a karate-kölök milyen jelzőkkel illeti ezt a mi egyetlenünket, és ezt soha nem is fogjuk megtudni.

Ha mindebbe belegondolunk, a párhuzamosságok és ismétlődések nagyon jól működnek, amit felfedezhetünk Kosztolányi Édes Annájában is:

„…Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta. Legalább a Krisztinában ezt beszélték…”

A fukszokon kívül mintha Orbán nézne le erről a gépről, és erről ennyi elég is. Mindezt azért kellett kényszeresen elmesélnem, hogy megvilágítsam a mi konzultációnk mocskosságát, amelyben Kun Béla véleményét kérik, hogy megerősítsék a hitüket, és megalapozzák a téboly politikáját.

Röhej, és sírás.

Kampec dolores LIX. – Sztriptíz

Ott ült tehát Béla kezében a centijével, amellyel az árnyékokat vizsgálta, és erősen zajlott benne az élet. Igaza lett, hiába aranylottak a levelek, és fölöslegesen bágyadozott a Nap, mintha valami szúnyogháló mögül szemlélte volna a világot, annyi erő még most is volt benne, mielőtt jégcsapok nőttek volna rajta, hogy a rigókat jobb kedvre derítse. Igaz, hogy ők nyári napokon pirkadat előtt egy órával szoktak fülsiketítő koncerteket celebrálni, hogy előkészítsék a terepet a fénynek, most ugyanazzal a buzgósággal ordibáltak, és nem lehetett tudni, mit köszöntenek, pedig csak boldogok voltak, hogy van még pár percük, mielőtt lefagyna a lábuk, és éhen halnának, mint arra jónéhány falusi lakos is felkészült. Hogy az eljövendő télbe vagy beledöglik, vagy pedig nem.

Novembertől február végéig űzték ezt a társasjátékot páran, duplagyűrűsök, akiket otthagyott az uruk, hogy egyedül görgessék az időt, fogatlan hajdani traktoristák, akik korán megözvegyültek, és férfi létük minden eszenciájával voltak annyira szerencsétlenek, hogy már az is csoda volt, ha elporlott feleségük nélkül képesek voltak a levest kikanalazni a tálból. Megmutatkozott a teremtés álságossága, hogy míg a nők, alighogy elsiratták gyűlölt férjüket, máris talpra álltak, mint valami világháborús őrmesterek, a teremtés koronái meg annak is örültek, ha magányukban egyáltalán életben maradtak. Abban viszont közös volt a sorsuk, hogy a temetések után, ami minden pénzüket fölemésztette, megkezdődött a nyomorgás fenséges időtöltése, ami nagyon jó móka, fejleszti az életösztönöket, és megedzi a lelket.

Béla forgatta a kezében a mérőszalagját, melankolikusan bámult ki a poros, légyszaros ablakon, és ámulva látta, hogy a halálra ítéltek a tél közelítvén milyen élénkülésbe kezdtek, mint a medve, aki a téli álom előtt még egyszer egy nagyot akar zabálni, hogy kihúzza tavaszig. A falu vén bocsait Isten nem áldotta meg a hibernáció kegyével, olyanok voltak ők, mint a rigók, és a bágyadt napsütésben ugyanaz járt a fejükben, mint a madaraknak, hogy vajon mikor fagy majd le a bütykük. És bár minden nyomorukért voltaképp az istenük volt a felelős, aki hűvös távolsággal szemlélte, hogy bárányai hogyan hullanak el a vérzivatarban, ezek a szerencsétlenek még mindig dicsérték őt, mert nem tudták, mit cselekszenek. Őszbe fordulva a templomban egyre hangosabbak lettek a zsoltárok és egyre hamisabbak is, a sunyi bádogbános pedig malacszemeivel örült, hogy újra hatalma van a falu felett.

Ennyiből állt a szolgálata, s amíg ő túlfűtött szobájában ürühúst zabálva imádta az Istent, és elsősorban azért, mert neki megkegyelmezett, gondolata sem volt arról, hogy drága hívei milyen küzdelmet folytatnak, hogy életben maradjanak, és befizessék neki a tizedet. Látta ezt Béla már régóta, most is ezen gondolkozott, és ugyanezzel a lendülettel meg is nyugtatta magát, hogy az élénk utálat, amit a bádogbános és intézménye iránt érez, jogos, és szükségszerű. Másképpen nem lehet. Így telt el három nap, hogy Béla az ablakhoz tapadt, a fröccsök ura pedig csodálkozott a nagy szótlanságon, és azon is, hogy semmilyen mutatványt nem adott elő a barátja, nem lebegett a szék fölött, nem mozizott a falon, és verseket sem szavalt Olyan komolyság költözött belé, mintha napkeleti bölcs volna.

A kocsmáros meg is kérdezte tőle: – Beteg vagy? – De Béla még csak meg sem szólalt, csupán a fejét rázta, meg az ujjaival dobolt a viaszon, mintha várt volna valamire, ami aztán egyszer csak el is jött. Alkonyodott, vagy nem is, de az árnyékok elnyúltak, a templom tornya is ott ringatózott a kocsma kövén, amikor az egyik fogatlan a Szentháromság szobor mellett haladt el éktelen zajokkal, ahogyan a lapos biciklijét tolta, a csomagtartón átkötözve egy adag gally. A közmunkások, akik már teljesen belebambultak a vakarászásba, csak nézték a debilitás szelídségével, az öreg szuszogott meg imbolygott, jól láthatóan erősen igyekezett, hogy kincseit biztonságban tudhassa, amikor, mint valami hatalmas uszály, rendőrautó fékezett mellette, de senki sem tudta, honnan és hogyan került oda. Megállították ezt a fogatlant, és faggatni kezdték.

Béla, akiben dolgozott az igazság maligánnal vegyítve, nos, Béla fölhorkantott, mint valami versenyló, és a fröccsök ura semmi jóra nem számított már, mert ezt a hangot ismerte. – Basztatják ezt a szerencsétlent. – Ennyit mormogott a foga között, amitől párás lett az ablak, és lukat kellett rajta törölni, hogy láthassa a filmet. – Adj egy vodkát! – Így adott parancsot a kocsmárosnak, aki a hosszú évek tapasztalatai alapján tudta, hogy történés lesz, de azt még ő sem sejtette, milyen. Béla leslukkolta az erőset, megrázkódott tőle, de erő is költözött belé, és ott, az ablak mellett módszeresen vetkőzni kezdett, mint az előre kifizetett ribanc. Olyan is volt. Hatvan év alatt viaszossá fehéredett, megereszkedett bőrrel, pöttyökkel és foltokkal, amelyek a halál közelségét mutatták.

A fröccsök ura megnémulva nézte a sztriptízt, és tudta, hogy nem lesz ennek jó vége, de képtelen volt megszólalni. Béla hajigálta a ruháit, amelyek fönnakadtak kilincseken, székek támláin, csak a cipőjét hagyta magán, és kirontott a várból, rá a janicsár-rendőrökre. Ott ugrált a Szentháromság szobor mellett, férfiassága lafogott, az árnyéka pedig szörnyű túlvilági alakká vált. Hangot is adott ki magából, valami ilyesmit, hogy trullulullu, majd futni kezdett a kukoricás felé, a zsandárok meg utána. Hamar elérték, a földre vitték, és bilincset is kapott, persze. A kocsmáros most értette meg a forradalmat, és a tátott szájjal bámuló biciklis öregre kiáltott: – Menj már, öreg! – A fogatlan észbe kapott, és eltűnt a kapu mögött az életet adó rőzséivel. Béla pedig, ahogyan a rendőrautóba tuszkolták, még odakiáltott a barátjának: – Holnap jövök. – Öt perc volt az egész matiné.

NOVEMBER NYOLCADIKA – 1200-3500 forint között lehet piszkosul örülni!

Az időpont már megszületett.
Nyilván az egész estés program látványelemei is kirajzolódnak lassan, gyártják már a pályányi hosszúságú nemzetiszín szalagot, s a parlament aktuális feladatait is úgy állítják össze, hogy az alelnök úr ne hiányozhasson ott senkinek.

Hosszú hónapok várakozása után, elégedetten szeletelheti végre a nemzetit – polgármesterrel, püspökkel, pártfunkcikkal, haverokkal, cinkostársakkal és persze mindenféle, egészen elenyésző méretű üleptakarítókkal…
Ünnep lesz ez a javából!

Avató, mely után még nehezebb lesz megérteni, hogy az egészhez semmi közünk!
Nem terveztük, nem finanszíroztuk, nem vesszük birtokbamicsoda ócska hazugság ez a „birtokbavétel” című színműcsak tűrjük, mint ahogy mindezidáig minden mozzanatát.

És mindazok, akik ezt a pillanatot úgy várták, mint a Messiás eljövetelét, most koppannak csak igazán, mert a megpróbáltatások nem érhetnek véget!

Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek szart sem kapnak a megnyitóval – legfeljebb elmehetnek már napokkal az esemény előtt és jól bevásárolhatnak méregdrága jegyekből, megvehetik az ünneplés jogát!
Amúgy az imént felsorolt csapat csak egy töredéke mindazoknak, akik hosszú heteken, hónapokon át nyelték a port, cuppogtak a sárban, hallgatták a hajnaltól késő estig zuhogó, dübörgő gépeket, s akiket a kiválóan manipuláló sajtótermékek rendre összeugrasztottak a Hali-arénát oly rettenetesen váró drukkerekkel.

Szégyenkezniük kellett és kell, ha szólni merészelnek az elszenvedett kínokról, vagy ha említeni próbálják, miként esett az ingatlanjuk értéke a töredékszint alá, mióta a nagy fehér izé terpeszkedik az erkélyük előtt. Furán igazságtalan volt, ahogy senki nem kért a véleményükből, sem a tervezéskor, sem a kivitelezéskor, sem pedig a hetek óta tartó diszkivilágítás és mindenféle hangpróbák okán.

Az ő dolguk nem lehet más, mint a valami módon elérhető túlélés, minden tűrése és elfogadása – elvégre a miniszterelnök gyönyörűsége mindenek feletti gyönyör! Ostobaság előhozakodni a működésképtelen kórházakat, a lepukkant iskolákat, a járhatatlan utakat – de legalábbis hiábavaló küzdelem, Orbánisztán kies hantjain…

Szóval, a pontosság kedvéért ma világossá válhatott végre, hogy Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek beslattyoghatnak és megünnepelhetik nagyságosék „piszkosul jól sikerült” projectjét, ott lehetnek és tapsikolhatnak, sikoltozhatnak, mikoron a miniszter nyiszálni méltóztatik, ha…

Ha kifizetik a belépőjegyet, ha tejelnek egy kellemeset, miközben kóser kis bio díszletté válhatnak, a világot körbejáró tudósítások részeként, amikor a Haladás Sportkomplexum soha nem látott tömegeiről kell majd ódákat röffenteni!

Mert amint pl. az Őrvidékház valamennyi rendezvényén előforduló kilenc nézőről hetente méltóztatnak gyönyörű eposzokat firkantani, minden bizonnyal ezt a megnyitó ünnepséget is a hatalmas nézőszámmal teszik majd felejthetetlenné.

Lesz ott kérem minden, ami helyi különlegesség – tehát fellépti díjukról boldogan lemondó balga tősgyökeresek attrakciói -, lesznek ügyeletes sztárocskák, akiknek fenekén még ott piheg valamely közeli tehetségkutató maradványa, no és persze lesznek római kacatokba öltöztetett szombathelyi operátorok, meg integető manuszok, amolyan elkötelezettek. Ha nem szarakodtak volna oly soká a kivitelezők, maga Szent Márton is itt felezné aktuális köpönyegét, s pár százan lenyalhatnának pár száz reanimációs babut is – elvégre ez a segítés városa.

Kedves szombathelyi barátaink!
Drága Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek a Rohonci út lakói!
Legyünk már olyan bátrak és ne álljunk sorba méregdrága jegyekért! Ízléstelen és szokás szerint aljas húzás valami birtokba vételéről ünnepélyt rendezni, ott, ahol éppen csak ideiglenes vendégek lehetünk, egyetlen megváltott helyjegy erejéig!

Ez Szombathely vezetésének a szintje, amihez felesleges volna asszisztálnunk… Nélkülünk alkották, nélkülünk vegyék birtokba, akiket illet, s örvendezzenek, ahogy szoktak, publikum és érdeklődők nélkül!

Csak, hogy megírhassák, miként fanyalgunk, mi a nyilván Soros-bérenc szombathelyiek…

Veres püspök keresztje

Veres Andrásnak víziója támadt, amelyben megjelent neki az Apokalipszis. Itt és most. A lángokban álló Róma, valamint a vértől csöpögő szájú Néró, és ebből arra a következtetésre jutott, hogy ma, Magyarországon a demokrácia égisze alatt üldözik a keresztényeket, ami állítástól nyolcfelé áll az ember füle, és elgondolkozik a lelki szegényeken.

Úgy fest a dolog, hogy a magyar papság színe-virága, midőn a Kádár-éra III/III-as kötelmeit odahagyta, nem tud mit kezdeni a nyakába szakadt rohadt nagy szabadsággal meg a visszakapott javakkal, s mint valami degenerált szurkolótábor, rigmusra fakad, hogy még, még, még, ennyi nem elég, és meg is kapja az óhajtásokat. Két napja is hétmilliárdot, és ettől üldözöttnek érzi magát, ami érdekes életérzés.

Tényleg minden Nérótól indult el, aki játékos kedvében – talán, de nem biztosan – ókori Marinus van der Lubbét játszott, aki a Reichstag felgyújtásával alkalmat adott Hitler bácsinak, hogy a kommunistákat megszeretgesse kicsit. Néró is, ahogyan égett Róma kr. u. 64-ben, kommunisták híján a keresztényekben találta meg a baj eredőjét, és módszeresen irtotta őket.

És ez a tempó folytatódott, ellenben a keresztények tulajdonképpeni üldözése Traianus császár uralkodása idején kezdődött. Traianus ugyanis kr u. 112-ben kiadott egy rendeletet, amelynek értelmében a keresztények vallásuk gyakorlása miatt egyenként bevádolandók. Ennek vetett véget Galerius kr. u. 311-ben, amikor ezt a rendeletet hatályon kívül helyezte, és biztosította a keresztények szabad vallásgyakorlását.

Erről a cirka két évszázadról tudnának mesélni a jó keresztények, akik nem teli hassal és bíborban-bársonyban vizionálták, hogy üldözik őket, hanem élénken menekültek a rájuk eresztett oroszlánok elől, és egyéb cukiságok.

Máma is üldözik a keresztényeket a kerek világban, elsősorban Észak-Koreában, ahol a Biblia birtoklásáért nyilvános kivégzés jár. Az ötven kiemelt országból harmincötben a radikális iszlamizmus a keresztényüldözés elsődleges forrása. „Szélsőséges üldöztetésnek” vannak kitéve a keresztények Irakban, Eritreában, Afganisztánban, Szíriában, Pakisztánban, Szomáliában, Szudánban és Iránban.

Viszont Magyarhon nem szerepel a listán, és mért is szerepelne. Itt, minálunk az üldözés abból áll, hogy egy egyházi iskola kétszer annyi pénzt kap egy tanuló után, mint egy nem egyházi, kvázi kötelezővé tették a hitoktatást, az állami média orrba-szájba nyomatja az istentiszteleteket, körmeneteket, egyházi ünnepeket, és össze sem tudják számolni mennyi támogatást, kedvezményt kapnak. Ezt rohadt nehéz lehet elviselni.

„Évek óta terjed Európa-szerte a kereszténygúnyolás, minden véres üldözés így kezdődött. Most még csak tiltják a vallási tárgyak, szimbólumok viselését, a függetlennek mondó média támadást indít a másként gondolkodók ellen – előbb-utóbb véres végkifejlete lesz ennek.” – ilyeneket is mond a püspök, amiből kitetszik, hogy nincsen egészen magánál.

Nekem épp úgy tűnik, kies honunkban a nem-keresztényeket támadják elsősorban, mint a liberális ateisták például, Veres püspök viszont szabadon lóbálhatja a pásztorbotját. Ellenben a burka sok helyen tilos, és még sorolhatnám, hogy ez a mi vezérpapunk mért hazudik, vagy mért ment el az esze.

Annyit csöndben megjegyeznék, hogy senki sem gúnyolja a vasárnap misére csoszogó özv. Kiss Bélánét. Ellenben Veres püspököt és cimboráit, úgymint ilyen Semjének, Harrachok és Aradszkiak viszont igen, akik nagy buzgalmukban maguk űznek gúnyt a kereszténységből, mert megtagadták a pápát és orbánzsoldosok lettek.

Ez abból is látszik, az ilyen nyilatkozatokkal csak annyi a céljuk, hogy az egyszerű polgárokban, mint özv. Kiss Béláné, elültessék a félelmet. Így semmiben sem különböznek a fideszkatonáktól, akik meg azt vizionálták, hogy a jobbikosok verik a nyugdíjasokat. Az sem volt igaz, meg ez sem. Viszont az ilyen Veres püspököknek, ha mással nem is, de a lelkiismeretükkel egyszer majd el kell számolni. Hosszú menet lesz.