Órák

Juhász Péter azon rugózik, hogy Rogánné Cilikének milyen óra lafog a csuklóján. Szerinte ez hasonlít ahhoz, amely Botkát díszíti, s ami miatt meg a Fidesz hülyéi verték a nyálukat. Erre Rogán aszondja, hogy Juhász többet költ jointra, mint amennyit keres. Tisztára, mint valami tébolyult, dedós óvoda, de mi választottuk magunknak őket.

Juhász ezen kívül divatguru is lehet, mert tudja, és ezt is tudja, hogy a nőn valami Valentino cipő van, ami ötszázhúsz ajrót kóstál, igaz, tavalyi modell, és még sokszázezres táskája is van neki. Az állítólagos drogos fölteszi a kérdést: „mibü” – tán ezzel a népies fordulattal óhajtja meghódítani az V. kerületiek szívét -, én meg hozzáteszem, ki nem szarja le?

Ilyen apatikus állapotban van például a szombathelyi MSZP is. Vezérünk itt építi nekünk a kacsalábon forgó fedett sportlétesítményt, amelynek tegnap készen kellett volna lennie, de nem lett. Valami ganyéság van körülötte, és arról sajtótájékoztak a szocik a verőfényben, hogy baj van, viszont nem fognak feljelentést tenni, mert nem érdemes.

Megkérdezhetném akkor, hogy mit érdemes, de már azt sem érdemes. Ennek az egésznek így annyi értelme van, mint a Cili órájának, tehát, semmi. Ott tartunk a zsarnokság hetedik évében, hogy időnként kiállnak az ellenzékiek, mondanak valamit, mert az úgy illendő, és megy tovább a NER a maga jól kitaposott útján. A másikak sem különbek, és ez a pofázás elfedi a mélyben megbúvó mocskot.

Róna Péter viszont elmesélte nekünk a tutit: „Van az országban olyan száz-kétszázezer ember, aki ennek az új uralkodó osztálynak a része. Van további ötszázezer, aki jól él, mert kapcsolódik valamilyen szinten hozzájuk. Van egymillió ember, aki elvan, és akkor ott marad nyolcmillió, aki nyomorog, leszakad, küszködik. A kormánynak az alapvető feladata, hogy ezt a hét-nyolcmillió embert becsapja.”

Úgy vélem, az ellenzéknek meg az lenne a feladata, hogy ezt a nyolcmillió polgártársat kiemelje az anyagi és lelki mocsokból. Nem most, hanem ha valami csoda folytán győzne jövőre – amire alig van esély -, és leginkább erről kéne mesélni, nem órákról meg stadionok csúszó átadásáról, meg hogy épp ki mennyit lop. Majd aztán. Később lehet számon kérni.

De addig munka van. Ezt például nem úgy képzeli az ember, hogy balos pártmuftik diákok testére föstögetnek, sőt, vörös csillagot, mert juj, az olyan izgi, hiszen tilos. Ilyenkor tényleg azt hiszi a választópolgár, hogy a középső csoportban van, és mindjárt hozzák ebédre a finomfőzeléket, ami megfelel egy jókora hányásnak, így pont illik a képbe.

Nézegetem én ezt a világot már jó ideje, és azt tapasztalom, hogy a NER beszivárgott a legrejtettebb zugokba is, ott ücsörög az agyak homályában, és eltorzítja embertársaink ábrázatát. Itt, a bő szomszédságban nem találhatni egyetlen manust sem, aki ne hülyült volna el teljesen, s holott küszködik és nyögi a mindennapokat, mégis dicséri az Orbán formájú urat.

Ez voltaképp felfoghatatlan, az azonban teljesen bizonyos, hogy őket ilyen Rolexes históriákkal nem lehet megvilágosítani, mert nem tudják, mi az. Hallgatják a Sokoljukon a Kossuthot, s miközben egy kis apróért kuncsorognak, hogy kilegyen a napi fröccs, úgy vélik, hogy most nekik jó nagyon. Ilyenkor én meredten nézem ezt az abszurd drámát, és imbolygok, akárha Vladimir vagy Estragon.

Mivelhogy csupán krónikás vagyok és nem elvetemült politikus, agyon is nyom a tehetetlenség. Ha nem lennék már ennyire vén, választhatnám az antalli taktikát, hogy alámerülök, és kibekkelem őket, de erre már egyáltalán nincs időm. Annyi marad hát, hogy szomorúan mérleget vonok, és megállapítom, hogy teljesen szétcseszték a nyamvadt életemet, és, mint jó indián, ezért soha nem bocsátok meg. Aztán az egésszel kitörölhetem az Arschomat.

KI TUD NAGYOBBAT RÚGNI? – a gazemberség is tűnhet bátorságnak

Telnek, múlnak a napok, hetek – az utolsó döntés értelmében, mostantól a hónapok.
A meghallgatás, vallomástételi lehetőség nélkül odabent veszteglő ellenfél fegyvertelen – gyakorlatilag sok-sok körön át kell, hogy kimaradjon a dobásból.

Ez minden normális játékban, minden normális játékszabály esetén, minden normális ellenfélnek előnyt jelentene. Sima emberhátrány a kiseprűzötteknek, s bíztató emberfőlény a méltóságoséknak – ennyi az egész, kár is szaporítani a szót sportszerűséget, emberséget (sic!) kutatva!

Ezek mégis csaholnak, vinnyognak, hétről hétre!

Most végre igazán férfias a feladat! Nekik…

Vagány megnyilvánulási lehetőség, kormánypárti hangembereknek, odafent a magasságokban, meg persze ugyanez némi háztáji ízzel fűszerezve, itt, a végeken! No, halljuk, lássuk, ki tud nagyobbat rúgni a magatehetetlenné töpörített ellenfélbe, ki lesz képes felülmúlni az előtte hőbörgőt!?

Kósa kezdte, Németh folytatta, de azóta már vinnyogott ez ügyben a magát halálra dolgozó helyi plüssmedve, meg a 66-os út helyi üdvöskéje is. Csak egyetlen, a guriga hallgat – nyilván nem véletlenül…

A boncolgatott probléma, a téma, a megnyilvánulások micsodája mindegyre ugyanaz a semmi. Amolyan lerágott csont, amit a leginkább azért kell újra, meg újra elővenni, rágcsálni egy keveset, nehogy még elfelejtsék a szita agyú választók, a béna rigmusokat!
A legújabb – persze az égvilágon semmi újdonsággal előrukkolni nem képes büfi tulajdonosa, hangmestere a kis Halászjani – aki amúgy több éven át egészen normális embernek adva ki magát, tudott összefüggő mondatokat közvetíteni a hallgatóság felé. Most ő lett a soros… Neki jutott az a hálás szerep, feladat, hogy tizenhatodszorra is elárulja pártja kínjait a Czeglédy üggyé gyúrt politikai hacacáré kapcsán. Jani előhozakodik a klisékkel, néha átvesz elődeitől egész gondolatsorokat, olykor cifráz és újraáraz – de a lényeg ugyanaz. Ki tud nagyobbat rúgni Czeglédy Csabába?

Eleinte arról szóltak a politikai programbeszédek, hogy a szombathelyi politikus szürke és jelentéktelen. Azután a következő felvonásban kiderült, hogy a nagy Gyurcsány, meg a nagy Botka fegyverhordozója. Ma meg a teljes baloldal kincstárnokaként, mindenféle ipari aranyat próbálnak belökdösni a szegedi zárkába. Na, ami az egészre pontot hegeszt, nem más, mint, hogy a neves urak mára már az amúgy előszeretettel lenullázott balosokon keresik a diákmunkásoktól ellopott garasokat. Nem számít, hogy éppen ők feküdtek keresztbe a pénzcsapok elé…

Most, hogy elhagyja hazánkat a legbarátibb izraeli küldöttség, jöhetnek az újabb gyűlölet plakátok. Mondjuk hatalmas Czeglédy potréval, s mellette a szöveggel: ne hagyjuk, hogy Czeglédy nevessen a végén. Persze ennek a hórukknak sem lesz semmi értelme – ahogy Soros is csak a hivatásos antiszemitizmusnak adott terepet! Na, és…

KI TUD NAGYOBBAT RÚGNI? – a gazemberség is tűnhet bátorságnak

Telnek, múlnak a napok, hetek – az utolsó döntés értelmében, mostantól a hónapok.
A meghallgatás, vallomástételi lehetőség nélkül odabent veszteglő ellenfél fegyvertelen – gyakorlatilag sok-sok körön át kell, hogy kimaradjon a dobásból.

Ez minden normális játékban, minden normális játékszabály esetén, minden normális ellenfélnek előnyt jelentene. Sima emberhátrány a kiseprűzötteknek, s bíztató emberfőlény a méltóságoséknak – ennyi az egész, kár is szaporítani a szót sportszerűséget, emberséget (sic!) kutatva!

Ezek mégis csaholnak, vinnyognak, hétről hétre!

Most végre igazán férfias a feladat! Nekik…

Vagány megnyilvánulási lehetőség, kormánypárti hangembereknek, odafent a magasságokban, meg persze ugyanez némi háztáji ízzel fűszerezve, itt, a végeken! No, halljuk, lássuk, ki tud nagyobbat rúgni a magatehetetlenné töpörített ellenfélbe, ki lesz képes felülmúlni az előtte hőbörgőt!?

Kósa kezdte, Németh folytatta, de azóta már vinnyogott ez ügyben a magát halálra dolgozó helyi plüssmedve, meg a 66-os út helyi üdvöskéje is. Csak egyetlen, a guriga hallgat – nyilván nem véletlenül…

A boncolgatott probléma, a téma, a megnyilvánulások micsodája mindegyre ugyanaz a semmi. Amolyan lerágott csont, amit a leginkább azért kell újra, meg újra elővenni, rágcsálni egy keveset, nehogy még elfelejtsék a szita agyú választók, a béna rigmusokat!
A legújabb – persze az égvilágon semmi újdonsággal előrukkolni nem képes büfi tulajdonosa, hangmestere a kis Halászjani – aki amúgy több éven át egészen normális embernek adva ki magát, tudott összefüggő mondatokat közvetíteni a hallgatóság felé. Most ő lett a soros… Neki jutott az a hálás szerep, feladat, hogy tizenhatodszorra is elárulja pártja kínjait a Czeglédy üggyé gyúrt politikai hacacáré kapcsán. Jani előhozakodik a klisékkel, néha átvesz elődeitől egész gondolatsorokat, olykor cifráz és újraáraz – de a lényeg ugyanaz. Ki tud nagyobbat rúgni Czeglédy Csabába?

Eleinte arról szóltak a politikai programbeszédek, hogy a szombathelyi politikus szürke és jelentéktelen. Azután a következő felvonásban kiderült, hogy a nagy Gyurcsány, meg a nagy Botka fegyverhordozója. Ma meg a teljes baloldal kincstárnokaként, mindenféle ipari aranyat próbálnak belökdösni a szegedi zárkába. Na, ami az egészre pontot hegeszt, nem más, mint, hogy a neves urak mára már az amúgy előszeretettel lenullázott balosokon keresik a diákmunkásoktól ellopott garasokat. Nem számít, hogy éppen ők feküdtek keresztbe a pénzcsapok elé…

Most, hogy elhagyja hazánkat a legbarátibb izraeli küldöttség, jöhetnek az újabb gyűlölet plakátok. Mondjuk hatalmas Czeglédy potréval, s mellette a szöveggel: ne hagyjuk, hogy Czeglédy nevessen a végén. Persze ennek a hórukknak sem lesz semmi értelme – ahogy Soros is csak a hivatásos antiszemitizmusnak adott terepet! Na, és…

KI TUD NAGYOBBAT RÚGNI? – a gazemberség is tűnhet bátorságnak

Telnek, múlnak a napok, hetek – az utolsó döntés értelmében, mostantól a hónapok.
A meghallgatás, vallomástételi lehetőség nélkül odabent veszteglő ellenfél fegyvertelen – gyakorlatilag sok-sok körön át kell, hogy kimaradjon a dobásból.

Ez minden normális játékban, minden normális játékszabály esetén, minden normális ellenfélnek előnyt jelentene. Sima emberhátrány a kiseprűzötteknek, s bíztató emberfőlény a méltóságoséknak – ennyi az egész, kár is szaporítani a szót sportszerűséget, emberséget (sic!) kutatva!

Ezek mégis csaholnak, vinnyognak, hétről hétre!

Most végre igazán férfias a feladat! Nekik…

Vagány megnyilvánulási lehetőség, kormánypárti hangembereknek, odafent a magasságokban, meg persze ugyanez némi háztáji ízzel fűszerezve, itt, a végeken! No, halljuk, lássuk, ki tud nagyobbat rúgni a magatehetetlenné töpörített ellenfélbe, ki lesz képes felülmúlni az előtte hőbörgőt!?

Kósa kezdte, Németh folytatta, de azóta már vinnyogott ez ügyben a magát halálra dolgozó helyi plüssmedve, meg a 66-os út helyi üdvöskéje is. Csak egyetlen, a guriga hallgat – nyilván nem véletlenül…

A boncolgatott probléma, a téma, a megnyilvánulások micsodája mindegyre ugyanaz a semmi. Amolyan lerágott csont, amit a leginkább azért kell újra, meg újra elővenni, rágcsálni egy keveset, nehogy még elfelejtsék a szita agyú választók, a béna rigmusokat!
A legújabb – persze az égvilágon semmi újdonsággal előrukkolni nem képes büfi tulajdonosa, hangmestere a kis Halászjani – aki amúgy több éven át egészen normális embernek adva ki magát, tudott összefüggő mondatokat közvetíteni a hallgatóság felé. Most ő lett a soros… Neki jutott az a hálás szerep, feladat, hogy tizenhatodszorra is elárulja pártja kínjait a Czeglédy üggyé gyúrt politikai hacacáré kapcsán. Jani előhozakodik a klisékkel, néha átvesz elődeitől egész gondolatsorokat, olykor cifráz és újraáraz – de a lényeg ugyanaz. Ki tud nagyobbat rúgni Czeglédy Csabába?

Eleinte arról szóltak a politikai programbeszédek, hogy a szombathelyi politikus szürke és jelentéktelen. Azután a következő felvonásban kiderült, hogy a nagy Gyurcsány, meg a nagy Botka fegyverhordozója. Ma meg a teljes baloldal kincstárnokaként, mindenféle ipari aranyat próbálnak belökdösni a szegedi zárkába. Na, ami az egészre pontot hegeszt, nem más, mint, hogy a neves urak mára már az amúgy előszeretettel lenullázott balosokon keresik a diákmunkásoktól ellopott garasokat. Nem számít, hogy éppen ők feküdtek keresztbe a pénzcsapok elé…

Most, hogy elhagyja hazánkat a legbarátibb izraeli küldöttség, jöhetnek az újabb gyűlölet plakátok. Mondjuk hatalmas Czeglédy potréval, s mellette a szöveggel: ne hagyjuk, hogy Czeglédy nevessen a végén. Persze ennek a hórukknak sem lesz semmi értelme – ahogy Soros is csak a hivatásos antiszemitizmusnak adott terepet! Na, és…

KI TUD NAGYOBBAT RÚGNI? – a gazemberség is tűnhet bátorságnak

Telnek, múlnak a napok, hetek – az utolsó döntés értelmében, mostantól a hónapok.
A meghallgatás, vallomástételi lehetőség nélkül odabent veszteglő ellenfél fegyvertelen – gyakorlatilag sok-sok körön át kell, hogy kimaradjon a dobásból.

Ez minden normális játékban, minden normális játékszabály esetén, minden normális ellenfélnek előnyt jelentene. Sima emberhátrány a kiseprűzötteknek, s bíztató emberfőlény a méltóságoséknak – ennyi az egész, kár is szaporítani a szót sportszerűséget, emberséget (sic!) kutatva!

Ezek mégis csaholnak, vinnyognak, hétről hétre!

Most végre igazán férfias a feladat! Nekik…

Vagány megnyilvánulási lehetőség, kormánypárti hangembereknek, odafent a magasságokban, meg persze ugyanez némi háztáji ízzel fűszerezve, itt, a végeken! No, halljuk, lássuk, ki tud nagyobbat rúgni a magatehetetlenné töpörített ellenfélbe, ki lesz képes felülmúlni az előtte hőbörgőt!?

Kósa kezdte, Németh folytatta, de azóta már vinnyogott ez ügyben a magát halálra dolgozó helyi plüssmedve, meg a 66-os út helyi üdvöskéje is. Csak egyetlen, a guriga hallgat – nyilván nem véletlenül…

A boncolgatott probléma, a téma, a megnyilvánulások micsodája mindegyre ugyanaz a semmi. Amolyan lerágott csont, amit a leginkább azért kell újra, meg újra elővenni, rágcsálni egy keveset, nehogy még elfelejtsék a szita agyú választók, a béna rigmusokat!
A legújabb – persze az égvilágon semmi újdonsággal előrukkolni nem képes büfi tulajdonosa, hangmestere a kis Halászjani – aki amúgy több éven át egészen normális embernek adva ki magát, tudott összefüggő mondatokat közvetíteni a hallgatóság felé. Most ő lett a soros… Neki jutott az a hálás szerep, feladat, hogy tizenhatodszorra is elárulja pártja kínjait a Czeglédy üggyé gyúrt politikai hacacáré kapcsán. Jani előhozakodik a klisékkel, néha átvesz elődeitől egész gondolatsorokat, olykor cifráz és újraáraz – de a lényeg ugyanaz. Ki tud nagyobbat rúgni Czeglédy Csabába?

Eleinte arról szóltak a politikai programbeszédek, hogy a szombathelyi politikus szürke és jelentéktelen. Azután a következő felvonásban kiderült, hogy a nagy Gyurcsány, meg a nagy Botka fegyverhordozója. Ma meg a teljes baloldal kincstárnokaként, mindenféle ipari aranyat próbálnak belökdösni a szegedi zárkába. Na, ami az egészre pontot hegeszt, nem más, mint, hogy a neves urak mára már az amúgy előszeretettel lenullázott balosokon keresik a diákmunkásoktól ellopott garasokat. Nem számít, hogy éppen ők feküdtek keresztbe a pénzcsapok elé…

Most, hogy elhagyja hazánkat a legbarátibb izraeli küldöttség, jöhetnek az újabb gyűlölet plakátok. Mondjuk hatalmas Czeglédy potréval, s mellette a szöveggel: ne hagyjuk, hogy Czeglédy nevessen a végén. Persze ennek a hórukknak sem lesz semmi értelme – ahogy Soros is csak a hivatásos antiszemitizmusnak adott terepet! Na, és…

KI TUD NAGYOBBAT RÚGNI? – a gazemberség is tűnhet bátorságnak

Telnek, múlnak a napok, hetek – az utolsó döntés értelmében, mostantól a hónapok.
A meghallgatás, vallomástételi lehetőség nélkül odabent veszteglő ellenfél fegyvertelen – gyakorlatilag sok-sok körön át kell, hogy kimaradjon a dobásból.

Ez minden normális játékban, minden normális játékszabály esetén, minden normális ellenfélnek előnyt jelentene. Sima emberhátrány a kiseprűzötteknek, s bíztató emberfőlény a méltóságoséknak – ennyi az egész, kár is szaporítani a szót sportszerűséget, emberséget (sic!) kutatva!

Ezek mégis csaholnak, vinnyognak, hétről hétre!

Most végre igazán férfias a feladat! Nekik…

Vagány megnyilvánulási lehetőség, kormánypárti hangembereknek, odafent a magasságokban, meg persze ugyanez némi háztáji ízzel fűszerezve, itt, a végeken! No, halljuk, lássuk, ki tud nagyobbat rúgni a magatehetetlenné töpörített ellenfélbe, ki lesz képes felülmúlni az előtte hőbörgőt!?

Kósa kezdte, Németh folytatta, de azóta már vinnyogott ez ügyben a magát halálra dolgozó helyi plüssmedve, meg a 66-os út helyi üdvöskéje is. Csak egyetlen, a guriga hallgat – nyilván nem véletlenül…

A boncolgatott probléma, a téma, a megnyilvánulások micsodája mindegyre ugyanaz a semmi. Amolyan lerágott csont, amit a leginkább azért kell újra, meg újra elővenni, rágcsálni egy keveset, nehogy még elfelejtsék a szita agyú választók, a béna rigmusokat!
A legújabb – persze az égvilágon semmi újdonsággal előrukkolni nem képes büfi tulajdonosa, hangmestere a kis Halászjani – aki amúgy több éven át egészen normális embernek adva ki magát, tudott összefüggő mondatokat közvetíteni a hallgatóság felé. Most ő lett a soros… Neki jutott az a hálás szerep, feladat, hogy tizenhatodszorra is elárulja pártja kínjait a Czeglédy üggyé gyúrt politikai hacacáré kapcsán. Jani előhozakodik a klisékkel, néha átvesz elődeitől egész gondolatsorokat, olykor cifráz és újraáraz – de a lényeg ugyanaz. Ki tud nagyobbat rúgni Czeglédy Csabába?

Eleinte arról szóltak a politikai programbeszédek, hogy a szombathelyi politikus szürke és jelentéktelen. Azután a következő felvonásban kiderült, hogy a nagy Gyurcsány, meg a nagy Botka fegyverhordozója. Ma meg a teljes baloldal kincstárnokaként, mindenféle ipari aranyat próbálnak belökdösni a szegedi zárkába. Na, ami az egészre pontot hegeszt, nem más, mint, hogy a neves urak mára már az amúgy előszeretettel lenullázott balosokon keresik a diákmunkásoktól ellopott garasokat. Nem számít, hogy éppen ők feküdtek keresztbe a pénzcsapok elé…

Most, hogy elhagyja hazánkat a legbarátibb izraeli küldöttség, jöhetnek az újabb gyűlölet plakátok. Mondjuk hatalmas Czeglédy potréval, s mellette a szöveggel: ne hagyjuk, hogy Czeglédy nevessen a végén. Persze ennek a hórukknak sem lesz semmi értelme – ahogy Soros is csak a hivatásos antiszemitizmusnak adott terepet! Na, és…

Apák és fiúk

Rékasi Zsigmond tizenhét éves, és rácsodálkozott a világra. Olyannyira, hogy ligetet véd, és kormányváltásról vizionál. A fiatalember Rékasi Károly és Détár Enikő fia, a papa pedig köztudottan konzervatív figura, így nem boldog a kölök ugrálásától, de nem is pofozza fel.

Eddig ez egy családi történet, ami elkezdett beleágyazódni a történelembe úgymond, mert ez Magyarország. Rékasi kábé két éve motorral törte magát cafatokra, és térne már vissza a színpadra, ami szándékot most már nem a mankók, hanem a manusok akadályoznak meg.

Úgy hírlik, hogy a kis Rékasi buzgólkodását nem nézik jó szemmel a nagyobbik munkahelyén, s emiatt a papa szerepektől esik el, és tulajdonképpen ez az ok, ami miatt a bulvárhírrel elkezdtem foglalkozni, meg természetesen, mert nekilátott gyötörni a hányinger.

1990-ben a posztfasiszta Csurka István tett közzé egy dolgozatot „Apák és fiúk” címmel, amelyben az SZDSZ vezérkarának felmenőivel foglalkozott, hogy azok milyen komcsik má’, s hogy emiatt a kölkök is fogják be a pofájukat. Ez a tempó nem igazán tetszett a népeknek akkor, s joggal.

Elvetemült alakok és elvetemült rendszerek listáznak származás és rokonság kapcsán, de míg harminc éve Csurka magányos jelenség volt, ma már rendszerszintű a mocsok. Akkor a fiúk feleltek az apák bűneiért, ma az apákat vonják kínpadra fiaik miatt.

Rékasi esete ugyanis nem magában áll. Volt egy diáktüntetés nem is oly régen, amelyből akkor Kövér házelnök azt a következtetést vonta le, hogy aki tanulók azon részt vettek, azoknak a szülei csakis kommunista funkcik lehettek. Ilyen egyszerű a világ kövéri olvasatban.

Ebből a kifordított logikából Rékasi esete azt mutatja, hogy mivel a fia liberális vadhajtás, maga Rékasi is kommunista funkci, ezért nem kaphat meg bizonyos szerepeket. Kövért ismerjük, amit művel, az a legprimitívebb antikommunizmus és politikai rasszizmus.

Ám, amint kitetszik, hülyeségében, gonoszságában egyáltalán nincs egyedül, sőt, azt mondhatnánk inkább, hogy rengetegen vannak hasonszőrűek. Erre épül a rendszer, mondhatni. Aki nincs velünk az ellenünk van, aki nem fideszes, nem magyar, és dögöljön meg.

Rékasi egyébként egyáltalán nem a szívem szottya, azért álltam neki foglalkozni a kínjával, mert azt is példázza, mi folyik a mélyrétegekben. Lehetetlen már fölmérni, hogy az apja, fia, menye, húga etc. miatt hány ember nem kapott munkát, vagy hányat rúgtak ki.

S ha már rosszkedvünk okát materializálni kell, akkor legfőképpen ez az, hogy az értelmes élet lehetőségét veszi el a népektől a NER-rezsim, minden más mocska mellett persze. Aki nem tapsol ütemesen, halálra van ítélve. Nem kivégzik, csak kiéheztetik.

Csoda, ha menekül innen ki merre lát? Csurka böfögése után volt egy kis szünet, amikor azt hihette az ember gyereke, hogy kisüt a Nap. Nem így történt, bár nem volt ez szükségszerű. Ki hitte volna akkor, hogy a kollégisták ennyire elvadulnak, és a rossz emlékű III/III-asnál is mélyebbre süllyednek? És még nincs vége.

Ahogyan a NER elterül az országban, és beszivárog a legrejtettebb zugokba is, a lelkek és a bugyogók mélyire, úgy hisz egyre kevésbé a reménytelenségbe zuhanó polgártárs Turgenyev Bazarovjának, aki azt hitte: „Az ember jó, a körülmények rosszak.” Nem igaz, nagymama, a rossz körülmények ganaj embereket produkálnak. Így megyünk tönkre teljesen.

Büdös van

Hollik István szellentett, de nem kért elnézést. Aztán megint, és ráfogta a nyuszira. Családtagokkal nem illendő foglalkozni, most azért jegyezzük meg minden bántás nélkül mégis, hogy a keresztényi fiatalember édesanyjának alapítványa még 1998-ban kapott Sorostól ötvenezer pénzt, amely összeg szinte szimbolikus, de azért, és megint azért.

A mintamókusnak erről az egészről ez a véleménye: „Lehet, hogy a Soros-hálózat tizenkilenc éve ötvenezer forintot adott jótékony célokra, ma viszont már évente több mint egymilliárddal támogatja azokat, akik támogatják az illegális bevándorlást, és sorozatosan feljelentik Magyarországot a nemzetközi fórumokon.”

Ez egyrészt dedós tempó, másrészt pedig végtelenül aljas. Az van, hogy az óvónéni megkérdi a kölket: Pistike, te húztad meg a Mari copfját? Én nem, de a Józsi megkúrta a takarító nénit. Ez a válasz, ennyire futja, és a keresztényi fiatalembernek eszébe sem jut, hogy a vezére által idealizált nagybetűs férfi legyen.

Ez az organizmus orbáni olvasatban a budi tövébe hívja ki az ellent, és vasvellával elrendezi a becsületbeli ügyeket, majd pök egyet a vak komondor füle tövére. Ebben az esetben Hollik azt mondhatná netán, csessze meg ez a sátán az ötvenezrét, megtévesztett, átvert, majd kicsapná az asztalra a dellát, hogy kiegyenesedjenek a dolgok, de nem. Nyuszizik.

Viszont az a helyzet, hogy Soros senkit nem tévesztett meg, a fideszvakoknak bármennyire furcsa lehet ez. Ma is olyan célokra adja a lóvét, mint harminc éve, mert van egy ideája az emberről. Csak a fiúk változtak meg, de nagyon, mondhatni elaljasultak önként és kéjjel, de ezt a mesét már mindenki ismeri, és a nyáj mégsem hiszi el. Na, ez a baj.

Különben meg hagyjuk Hollikot, csupáncsak marionett ő, akinek most épp így rángatják a zsinegjeit. Sokkal figyelemre méltóbb a bábos, aki nagyban űzi az ipart, például az Unióval is, odatartja a bal markát, a jobb kezével meg fityiszt mutogat, amíg teheti. Egyelőre még, aztán az egész országot rántja magával a pöcegödrébe.

Ezek a nem létező gerincek olyan erkölcsi dolgok volnának egyébként. Viszont az éthosz és folyományai már rég odavesztek, ha voltak egyáltalán a startvonalnál, de most már ebben sem vagyok egészen biztos. Ha Hollik pukizott, akkor viszont a vezérkar teljesen összeszarta magát, nyakig ül a ganyéban úgymond, és még büszke is rá.

A végtelen szomorúságot azonban, ami emiatt beköltözik az ember lelkébe, nem az élénk szagélmény okozza, hanem az, amikor mindez, a világ körülhugyozása virtualizálódik úgymond, és beköltözik a fejekbe. Ami most is van, éppen történik velünk.

Az élénk fekáliaszag ugyanis ott lengedez a déli határvidéken, ez csorog a plakátokról, és ezt érzi a polgár, midőn fölbontja miniszterelnök et. levelét. Ez tölti be az agyakat jobb híján, amit másképp fidesziségnek is nevezhetünk, vagy akárminek, ha már bunkóságnak nem akarjuk, mert az olyan zsenánt volna.

Viszont az eufemizmustól még nem lett jobb semmi sem. A minapi bayeres irkálásomra kaptam intést egy ősmagyar embertől, hogy okosabban is gyűlölködhetnék. Gyűlölködik a rosseb, csak elmesélem, hogy milyen világot látok magam körül, amitől elborít a spleen. Ez nem egy forradalmár hangulat, de, ha ellepi az embert, nem hallani a csatazajt. Orvosilag ajánlott tehát, és alig van mellékhatása.

MŰKÖNNYEK HELYETT – na húzzál szépen, apukám!

Lám, lám, még ez is megtörténhet, vele, az Örökkévalóval!
A félelmei okán mindenkor körülnézni kényszerülővel, akire a legnemesebb feladatot hozza ez az ostoba kánikula.
Összecsomagolhatja, sok-sok banános ládába gyömheti – mint példaképe… – a regiment kockás meg csíkos alsóneműt, a szépen vasaltatott üngöket, meg a sok mihaszna könyvet, azután eliparkodhat.
Örökre! Naná!
És meglehet, hogy persze cseppet sem elfogultan gyártogattatni méltóztatik majd a csuromvizesre bégetett zsepiket, a dolog egy mívesen nagy falban végződik – ennyi!
Az érdemek már csak ilyenek!

Amúgy ez a banános ládás cuccolás nagyon jópofa dolog!
Akkor is, amikor az emberfia nekiveselkedik, hogy a valami módon összepászolókat egybedöngölje, meg persze majdan odaát is, a nagy-nagy megérdemeltben!
Ott duplikálódik csak igazán e príma móka!
Becsomi, azután kicsomi! A leghiábavalóbb teszetoszaság…

Műkönnyek itt és ott, derékig meghatódott asszonyok, meg persze leánykák – bár, mint tudjuk, ők sohasem nem is léteztek – nem ám!

És eljön a két teljes hét, amikor még az eszébe botlik majd ezeknek, jön újabb kettő, míg az újdonság erejével szólani méltóztatnak róla, ott – aztán huss, mint a döglött gólya, kiveszik az emberfia mindenek emlékezetéből!
Na ennyit erről a búcsúzkodási gerzemürzéről!

A dolog úgy fest, hogy a harmadik héten már senkinek de senkinek nem jut az eszébe.
Megholni méltóztatik – újfent!
És ez a megholás az egészben a legpraktikusabb!
Amolyan rendszerváltás – némi teccettek vóna forradalmat csinyálni!

Ma este, amikor e lényről gondolkodtam, a lehető legmesszebb szerettem volna ellátni – lám, beesteledett. Amint pedig ezzel a beesteledéssel lenni szokott, az égvilágon semmit sem láthattam. Ez ennek az egész elrendelt cuccolásnak a lényege! A valaki nem elmegy, elköltözik, elillan – nem ám! Szedi a sátorfáját, mert elzavarták! Kitelt a becsülete, lejárt a szavatossága – és még sorolhatnánk! Láthatatlanul elcsámborog…
Hja, és ugye az új seprű is jól seper!

Míg bambulok ebbe a fene nagy semmibe, egyre csak azért rimánkodom, hogy tán egyszer még megérhetem, hogy valamennyien így iparkodnak majd… Mert kérem, én türelmes vagyok – kivárom! Nézem majd, ahogy meghökkennek, fejüket csóválgatva úgy tesznek majd, hogy mások már messziről láthassák, mi a dolguk, azután a siratócsapat élén elhúznak, mind, a bánatba!

A bánatba!
Jajj, jajj, de komisz egy élet ez! Kutya komisz élet…

Feslett víztükör

Lett öröm, aludni se tudtak az éjjel. Tegnap a Nemzetközi Úszószövetség főmuftija minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve felkiáltással lángoktól öleltünknek ítélte a 2024-es rövidpályás úszó világbajnokság megrendezését, amellyel újólag bizonyította nemzeti nagylétünket. Na, ugye!

Szakértői vélemények szerint akkor már – talán – nem kell új uszodát vagy mézeskalács házat építeni, de ez a megengedő feltételes mód azt is jelenti, hogy esetleg igen, és ezeret. Hét év rohadt hosszú idő, és még az is lehet, hogy akkor már nem egyetlenünk dirigálja ezt a kuplerájt, mégis, sokkal inkább valószínű, hogy de, igen, ha így mennek tovább a történések a szögesdrótok között.

Ezt a dodonait arra alapozom, hogy minden jel szerint például az MSZP, mint pufók cserkészcsapat, kollektíven és teljesen elhülyült. Ennek kézzel fogható jele, hogy miközben a Fidesz évek óta nehéztüzérséggel lövi szét az országot, és röpködnek a srapnelek, ezek idióta módon az EFOTT-on henna-festegetéssel óhajtottak szavazóbázist bővíteni. Pedig Kunhalmit még bírtam is valaha.

De vissza az ugrótoronyba ájult Hunniához. Ez a mostani, két hetes csobogás százharminc milliárdot kóstál, amely zsebpénz kérdéseket generál a még gondolkozni képes polgártársakban. Az aggodalmakat azonban a Magyar Hírlap névre hallgató nyomdaipari termék azzal hessegeti el, hogy nincsen most ideje a kérdéseknek, örüljünk kifulladásig, mert az éjszaka sosem ér véget.

Mindez azt a fájdalmas emléket ébreszti fel bennem, hogy számos költözésem egyike során egy jó szándékú, ámde fölöttébb jámbor cipekedő ember a kincseket érő bakelitjeimet elejtette a lépcsőházban, s midőn azok pattogtak és ugráltak a kövön, magam pedig verődtem földön és égbolton, egy degenerált óvodás magabiztosságával így nyugtatgatott: nem baj ám.

Kötődése és tartótisztje okán az MH valahogy így viszonyul a közpénz magánzsebbe történő transzformációjához, a magunk részéről azonban még annyival egészítenénk ki a kórképet, hogy már kérdezni is teljesen fölösleges. Ott, ahol egy Polt Péter ül a szarhalom közepén, eleve halálra van ítélve mindenfajta érdeklődés, amiről Hadházy Ákos, LMP-s tótumfaktum tarthatna vetítettképes előadást.

Hangfelvétellel bizonyította, hogy lopnak itt cefetül, ezt csatolta, iktatta a feljelentéshez, a rend éber őrei viszont úgy értékelték a ganajságot, hogy nem merült fel hivatali visszaélés vagy hűtlen kezelés gyanúja. Polt válasza pedig arra a kérdésre, hogy miért nem történt semmi sem, ez: “A nyomozás időszerű befejezésének akadályát az igazságügyi építész szakértő késedelme okozza.”

A mostani rendezés sikerét viszont nem késlelteti semmi. Hogy hét év múlva is rajtunk legyen a világ szeme, ahhoz rabszolgákat alkalmaz a NER, végül is ehhez ért. Ápolóknak lehetett pályázni, hogy a nagy eseményen, fizetés-kiegészítésképpen egy hetet dolgozzanak. Pénz erre nincs, azt mondták nekik, egy-két nap oké, a többiben megengedik, hogy önkénteskedjenek.

Valaha is volt kommunista szombat, ez annak a továbbfejlesztett változata, azzal a delikáttal, hogy nem verte a mellét az akkori Lázár, a György, hogy ez a világ a lehetők legjobbika. Ennyit mondott csak, tiéd a gyár, magadnak építed. Most meg tán: övé a stadion, neki építed, de ez csak a kákán való csomókeresés minősített esete.

Vigasztaljon azonban minket az a tudat, hogy a nagy kékség közepette Semjén fővadász kóbor kutyának képzelte magát, bizonyítva, hogy az élet még most sem állt meg teljesen. „Ha én kidobott, kóbor kutya lennék, akkor azt kívánnám, hogy egy jól irányzott lövéssel ejtsenek el, mintsem nyomorultul fagyjak meg, megegyen a rüh, éhen pusztuljak vagy elüssön egy autó és az árok szélén még napokig kínlódjak.”

Ekként ábrándozott a világ összes gondját magára véve, viszont szerintem a kisemmizett, átvert ápolókra gondolt ő ezzel az antropomorfizálással, jelesül, hogyan oldaná meg az összes, nyüves gondjukat egy nagy durranással. Viszont az ápolók a medence mellett mi magunk vagyunk. Végezetül, hogy újólag bizonyítsam a versekhez való perverz vonzódásomat, Tóth Árpáddal fejezem be. Nem csak azért, mert érdek nélkül tetszik, hanem, mert éppen ez van: „Fekszem megadva, békén, resten,/ S néz rám, át a végtelen esten,/ Tűnődve sorsomon, az Isten.”