Kategória: Egyéb

– Jézusom, Béla, mi történt a lábaival? – kérdezte a két mankón vonszolódó férfit a kocsma előtt egy kopott kabátos, borostás ember, lukas bakancsban, svájcisapkában és lila ajkakkal, ami azt jelezte, hideg van.
A mankós szívott egyet az orrán, fátyolos szemeivel a borostásra nézett egy kutya tekintetével, de ennek ellenére határozott hangon mondta neki:
– Lefagytak.
– Uramisten – szisszent fel a bakancsos, aki ajkainak színéből és állagából tudhatta, mi lehet az az igazi fázás,
– Illetve nem is mind a kettő, csak az egyik, de történt egy kis baleset.
– Milyen baleset lehet még azon kívül, hogy lefagy a lába – értetlenkedett a másik.
– Tudja, az úgy volt, hogy odaértünk a kórházba a mentővel, de nem volt villany.
– Ne mondja, kórházban? Villany? Nem volt? Hát milyen egy világ ez?
– Szóra sem érdemes, ha a Gyurcsány lenne hatalmon, kórház se lenne, ebben biztos lehet – győzködte a mankós a svájcisapkást, de nem igazán sikerült elhitetnie vele az igazát.
– Aztán mégis mi történt? – kérdezte a kétkedő lila ajkú.
– Először is nem volt orvos.
– Orvos?
– Orvos.
– Nem volt?
– Nem.
– Hallatlan.
– Ugyan, ha a baloldal lenne hatalmon, mankóm se lenne.
– Aztán?
– Lett orvos, igaz, bőrgyógyász.
– Bőrgyógyász?
– Az, mit csodálkozik, orvos, orvos, egykutya, Gyurcsánynál fizethettem volna a vizitdíjat, emlékezhet. Ehhez képest, hogy bőrgyógyász vagy sebész, tök mindegy.
– Aztán?
– Nekilátott.
– Minek látott neki?
– Levágni a lábamat.
– Atyaisten.
– Nem ez volt a baj.
– Hát mi?
– Mondom, nem volt villany, és a jót vágta le.
– Mikor derült ki?
– Amikor a portás meggyújtotta a gyertyát.
– És?
– Gondolták, már mindegy, ment a másik is a levesbe.
– Felháborító.
– Ugyan, ha a dollárbaloldal lenne, szike se lenne. Sőt, gyertya se.
– Mit szólt a felesége?
– Annuskám?
– Ő.
– Meghalt szegény még előtte.
– Sajnálom, miben?
– Éhen.
– Hogyan?
– A Gyurcsány ellopta a tizenharmadik havi nyugdíját. Tizenöt éve várta Arankám, de nem jött. Tudja, Őszöd, Brüsszel, hazudnak reggel, délben meg este. Gázom is azért nem volt, a szankciók.
– Aztán hogyan volt ez az egész, egyedül volt otthon?
– Egyedül, egyedül, a gyerekek külföldön vannak, elüldözte őket a dollárbaloldal. Ha Gyurcsány nem lett volna, itthon lenne mind.
– De már nincs.
– Dehogynem, irányít a háttérből, Arankám is miatta veszett éhen. De, hogy kérdezte, hogy volt, hát ébredek fel az egyik reggel, látom, hogy lefagyott a lábam, a macska majszolgatta már, alig tudtam elhessegetni.
– Ez borzasztó.
– Dehogy borzasztó, ha a Gyurcsány lenne, macskám se lenne. Most meg mankóm is van. Háború van, szankciók, szankciós infláció, megőrült a világ, mit lehetne tenni. Még szerencse, hogy nincs a Gyurcsány, ha lenne, itt lennének a migráncsok, gáz se lenne, semmi se.
– De most se volt gáza, ha lefagyott a lába.
– Az igaz, de akár lehetne is.
– Aranka is élhetne.
– Ha a Gyurcsány lenne, nem.
– De hát, most se él.
– Az igaz, de legalább mondhatjuk, hogy élhetne. Ha a Gyurcsány lenne, még ezt se mondhatnánk.
– Lába is lehetne.
– Lehetne, lehetne – csattant föl emberünk – de akkor nem lenne mankóm.
– Ha lenne lába, mankó se kellene.
– De nem lehetne, hagyjon már.
– Meg lehetett volna orvos is a kórházban.
– Nem volt.
– Áram is lehetett volna.
– Mondtam már, örüljünk, hogy kórház egyáltalán van. Meg vizitdíjat se kellett fizetni.
– Ez a lényeg – lett megengedő a lukas cipős, és megveregette barátja vállát, aki ettől majdnem összeesett – magára férne egy feles.
– Az rám férne, mondta a mankós. Menjünk be a kocsmába – bökött az omló vakolatú épület felé, és odamentek ezek ketten.
De egy kézzel írt tábla lógott az ivó falán, rajta a tény ákombákomokkal, hogy a kocsma bezárt, nem bírta a terheket, és azt se tudni, mikor nyit ki. Álltak ott ezek ketten a permetelő ködben, a lila szájú elkezdte szidni az isteneket, a pártot és minden elcseszett hatalmat, mire a mankós megnyugtatta őt, hogy ez nem baj egyáltalán.
– Ha a Gyurcsány lenne, már a ház se állna egyáltalán – emelte fel az ujját tanítani akarva, de az egyik mankója megcsúszott, hanyatt esett, ült ott a fölszaggatott, likacsos flaszteron, és azt mondta korgó gyomorral, miközben forgott vele a világ:
– Nem baj, ha a Gyurcsány lenne, föld se lenne, amire le lehet esni – ez volt az utolsó szava, aztán elájult.

Orbán Viktor nagyon népes küldöttség élén járt Üzbegisztánban türk kapcsolatokat ápolni, mert itthon olyan jól állnak a dolgok, hogy másra sincsen szükség. Messzire kell menni olykor, hogy sikerjelentéseket lehessen hazaküldözgetni azt gondolván, úgysem ellenőrzi azokat senki. Ez Orbán magával való elégedettségének kulcsa, olyan helyekre járkálni, ahol még nem köpik le, illetve a jurtalakók közt eljátszani a gazdag, nyugatra szakadt testvért, aki majd segít megoldani az ottani bajokat. Röhejes az egész, de ezek szerint valakiknek épp így jó, Orbánnak biztosan, hogy nekünk-e, az mellékszál.

Az üzbégek újabban rohadt sok krumplit esznek. Egyre többen vannak, így egyre több krumplira van szükség, ami gond megoldásában Orbán Viktor segít. Milyen nagyszerű forgatókönyv egyébként, hogy akkor érkezett a távoli, testvéri vidékre, amikor itthon a Gulyás nevű gauleiter bejelentette az ársapkát a krumplira, mert ezek szerint a mimagyarok is sok krumplit zabálnak. Így meg is van az üzbég-magyar testvériség alapja és bizonyítéka. A látogatás elején Orbán Viktor kiadta a jelszót, miszerint szankciók helyett együttműködés kell, és senki nem kérdezte meg tőle, hogy hülye-e.

Ezért jár oda voltaképp. A világ ilyen messzi vidékén mint messziről jött ember azt mond, amit csak akar. Például, hogy ért a krumplihoz, ezért is hozták létre még régebben az Üzbég-Magyar Burgonyakutató Központot, amelynek tudományos munkássága abban nyilvánul meg, hogy elvetik a krumplit az üzbég földbe, és nézik, kikel-e, hoz-e ehető eredményt vagy sem. Abdullah Aripov, üzbég miniszterelnök pedig, aki most is fogadta diktátorkollégáját, magát Orbán Viktort, majd kijelentheti egy idő után, kiadtuk a jelszót, hogy legyen üzbég krumpli és lett. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de az övék.

Mindeközben, alighogy Gulyás gauleiter ársapkát vont a krumplira, azok, akik értenek hozzá, megfújták a harsonákat, miszerint baj lesz, mert heteken belül eltűnik a pocokról a krumpli kies hazánkban. Mindezt kristálytiszta közgazdasági gondolkodással vezették le, de régóta tudjuk, ilyen sarlatánságok minálunk nem játszanak. Ha gond van, elég csak Gyurcsányra vagy Brüsszelre mutatni, és a világ azonmód lesz kerek. Mint látjuk, Orbán Szamarkandban is Brüsszelre utalgatott, ott is a szankciókat nevezve meg bajaink okaként, de, ahogyan Üzbegisztánban sem amiatt hiánycikk a krumpli, nálunk sem azok miatt lesz az.

Miközben gőzerővel dolgozik az üzbég-magyar krumplikutatás, hogy távoli, türk testvéreinknek ne kelljen annyit importálniuk, Magyarország eljutott oda, hogy szintén nem képes ellátni a lakosságot gumóval. Mari néni francia krumpliból főzi Kádár krumplilevesét, innen nézvést tehát meg kellene alapítani a francia-magyar krumplikutató intézményt, vagy vissza kellene venni az ordas nagy pofánkból, mert azzal nem lehet jól lakni egyáltalán. Az üzbégek már tudják ezt, mi most tanuljuk. De soha nem fogjuk megtanulni, ha ugyanis nem lesz krumpli a magyar boltban, akkor jön a szankciós tutulás.

Krumpliügyben azonban – annak ellenére, hogy mi oktatnánk őket – lenne mit ellesni az üzbégektől, hiszen ott, bár ezek szerint nincs, vagy kevés, mégis lefelé megy az ára, míg nálunk a féktelen drágulás miatt kellett befagyasztani kötött sapkával. Aki közgazdasággal nem törődik, annak egyszerűek a dolgok. Lehet, hogy az üzbég krumpli is a központi akarat miatt egyre olcsóbb, mint ahogyan a fehéroroszoknál a bájos elnök (Lukasenka) is betiltotta az inflációt. Őt szeretné utánozni Orbán, amikor utasításba adta, hogy a romlás legyen a felére csökkentve, de az nekünk nem mindegy, mihez képest és mikor.

Az időzítéseknek is megvan a maga művészete. Így, mint látjuk, az üzbég látogatásnak is, a krumpliról való közös gondolkodásnak is, minden a lehető legjobb helyen és legjobbkor történik, főleg majd a történelem távolából visszatekintve. Ha minden igaz, egy gyakorlati haszna van a kalandozásnak, és ez az, hogy a péntek reggeli Kossuth rádiós delirálás emiatt elmarad. Már megérte, egy agybajjal kevesebb a nap indításakor, úgyis lesz belőle elég, mire fölkel a hold. Viszont induljanak krumpliért, hamarosan nem lesz a boltokban, és Üzbegisztánig kell szaladni érte a kis bevásárlókosarunkkal a magyari paradicsomból.

Hallottunk már érdekes dolgokat a fideszistáktól eddig is a világról és benne magukról – hadaik élén Orbán Viktor bölcs vezérük -, de a helyzet fokozódik. Ha azt mondom, Deutsch EP képviselő lakossági fórumozott, és adta elő bölcsességeit a szavait szürcsölő talpasoknak, akkor önök meg azt mondják nekem, hülye az, minek vele foglalkozni. És voltaképp ebben igazuk is van. No de, mondom én erre makacsul és hajthatatlanul, csak figyelni kell rá, mert az a szomorú állapot van, hogy igazából Deutsch sem klasszisokkal hülyébb, mint az összes többi, mert mind ugyanazt mondja. Ha tehát megnézzük, miket beszél össze ő, máris tudjuk, mivel van tele a rajongók feje. Úgyhogy ez egy laboratórium.

Nem szaporítanám különösebben a szót a Nagykátán elhangzottakról, hanem in medias res csapunk a húrok közé, mert ahhoz képest, amit most mondok, mutatván Deutsch EP képviselő lelkének éjfekete, agyának zakkant tartalmáról, minden egyéb másodlagos. Másról voltaképp nem is kell beszélni, mert ez Deutsch – és a rajongók – univerzuma maga. Azt hallották a nagykátaiak, és olvastuk mi is, hogy Deutsch EP képviselő szerint Orbán Viktor kies hazánkat ugyan enkezével mentette meg a mostani vérzivatarban, ezért olyan kurva jó most, ellenben és viszont Európát – mind az egészet – nem sikerült eltántorítania az önsorsrontástól. Nem hallgattak a végtelen bölcsességére, és most leshetnek ránk irigykedve.

Ehhöz képest kapott tegnap sapkát a tojás meg a krumpli is mint jólétünk záloga, mindeközben bezár a fél ország télire, mert vagy nem lesz gáz, vagy, ha igen, képtelen lesz kifizetni. Ugyanakkor a végóráit élő Európa vezetője, az Ursula nevű tegnap bejelentette, Európa fölkészült a télre, intézkedéseikkel – amelyeket Orbán bölcsessége és akarata ellen hoztak – kétharmadával csökkent a gáz ára, de elmondta, az se lenne baj, ha Putyin egy dekát se küldene. Európa köszöni szépen, egész jól van, csak Deutsch nem látja Brüsszelből, mert elvakítja őtet a ragyogás. Vagy olyan lelkiállapotban leledzik, mint Nagy Ferenc Csótány, aki szintén tegnap rebegett imát: „Örülök, hogy Orbán Viktor a miniszterelnökünk, ő vigyáz ránk”.

Ez a csótányos közbevetés csak egy kis színes volt, mutatva azt, milyenné válik az ember, ha sok Deutschot hallgat. De mondhattam volna akármelyik másikat is, mint már említettem a dolgozat elején. Illetve, idetehetnénk még a hangzók közé a fideszsajtót is, amelyik reggeltől estig hatalmas töménységben okádja ugyanezt. Nem csoda, ha az ilyen csótányoknak elmegy az esze, és akkor még Mari néniről a sparhelt mellett nem is beszéltünk egyáltalán, de most már arra is mondhatjuk: minek. Ez itt az alapállapot egyik fele, a másik pedig az, hogy a Fidesz – élén Orbán nagy és bölcs vezérrel – most már az anyukáját is eladná, hogy kapjon a végvonagló Európa pénzéből. Lehangoló, amit művelnek.

Viszont az az érdekes az egészben, hogy még így sem biztos, hogy kapnak. Őszintén szólva, ha mi lennénk Európa, egy kanyit sem adnánk. Mert megszemélyesítve a történetet, ki adna egy olyan koldusnak szívesen, aki koldus a könyörgés közben szidja a kurva anyánkat, és ki is oktatna arról, hogy hülyék vagyunk. Most, hogy jön a tél, és még a tojás is sityakot kapott, hogy forradalom ne törjön ki, a Fidesznek és Orbánnak be kell látnia, hogy jó azért tartozni valahová, ahová melegedni térhet az ember. Ilyen vágyaik közepette pedig – amelyek voltaképp a túlélést jelentik – egy pofáncsapással érhetett fel, hogy ők már idestova egy éve kepesztetnek a pénzükért, a színész Zelenszkij meg kapott.

Nem is keveset, mert amikor Ursula bejelentette, hogy köszönik, ez a tél rendben is lesz, ugyanazzal a lendülettel mesélte el azt is, hogy Ukrajnának tizennyolc milliárd eurót szánnak jövőre, hogy túléljék a telet, és Putyint. Ezzel a gesztussal voltaképp Ukrajna és a megvetett bohóc, Zelenszkij, végleg Európa kebelére öleltetett, üdvözölték őket abban a klubban, ahonnan minket pedig a legszívesebben kihajítanának. Így rajzolódtak ki az erőviszonyok tegnap, és ilyen körülmények között, erre mondta Deutsch, EP képviselő, hogy Orbánnak nem sikerült eltántorítania Európát az önsorsrontástól. Deutsch, EP képviselő orrát bele kellene verni a valóságba, hogy megtapasztalhassa, kinek a sorsa és hol romlott el.

Szaporodnak a jelek. Kigyulladtak a debreceni, Szabadság-telepi református templom padsorai, olyannyira, hogy a tetőszerkezetet is át kellett vizsgálni. Viszont senki nem sérült meg, csak úgy, mint nemrégiben, amikor egy katolikus iskola plafonja szakadt le talán szintén figyelmeztetésképpen, de ügyelve ott is arra, hogy emberépségben kár ne keletkezzen. Jónás ül csak a halban, Ninive egyelőre áll. A két baleset vagy ügy szorosan összefügg a szakrális térben, főleg, ha azt a toldást is hozzá tesszük a debreceni esethez, hogy a templom padsorai az ülésfűtés meghibásodása miatt gyulladtak ki, s innentől már döfi az eset, mert olyan időket élünk, amikor döfinek kell lennie.

Nem akarnánk mi itt sem élcelődni, sem ujjal mutogatni az ülésfűtésre, mint olyanra, mert a templomokban hideg szokott lenni, és a hívők segge is fázhat. A hívő valaga éppoly érzékeny a hidegre azonban, mint akármely hitetlen ülep, így ennek a pikantériáját épp az adja álkeresztényi hazánkban, hogy míg a templomba nem járó, s ezért itt, minálunk másodrendűnek tekintett állampolgár hátsó fele minden további nélkül fagyhat le az ember összes más alkatrészével együtt, a templomokban eszerint kényeztetik a delikvenseket. Ott nincs celziuszlimit, nem jön a hatalom embere a hőmérővel, hogy ellenőrizze a szabályszegést, mint egy hivatalban vagy iskolában, amely helyeken kirúgás jár a túlfűtés vétségéért.

Sok irányba indulhatunk tovább a hír kapcsán, mielőtt eljutnánk a szándékoltan prófétai szerepig és pózig. Elsőként az ülésfűtés, mint a civilizáció dekadenciájának biztos jele. Mert, ha emlékszünk az Agymenőkre, abban pedig a részeg Rajesre, aki az egész világot, de legfőképp az apját szidta, mert ugyan BMW-t vett a fiának, de abba ülésfűtést nem, amitől az elkényeztetett kölyök elnyomva érezte magát, másodrendűnek, mint mi a templomjárókkal szemben, akiknek a valagát is melengetik, míg minekünk a kedves vezető azt vetette oda rezsipanaszainkra, hogy fogyasszunk kevesebbet vagy keressünk többet, és részéről ezzel a rólunk való gondoskodás le is volt zárva.

A templom tehát – amelyre hőkorlátok nem vonatkoznak a központi hatalomtól – ezek szerint nem fogyaszt kevesebbet, hogy többet keres-e, az meg titok, de minden egyes fillér, amivel ott a hívők seggét langyítják, tőlünk származik, felhorgadásunk tehát ezen a ponton jogosnak mondható. Hogyhogy neki futja a dekadenciára az én pénzemből, míg én ezt saját magamnak nem engedhetem meg, és máris előttünk áll a konfliktus forrása, ami olyan szinte, mint a stadionok gyepének napoztatása. Ugyanekkor és szintén ide tartozóan az állam az új szociális törvényével azt mondja, hogy felőle mindenki ott dögölhet meg, ahol van, ami az orbáni rezsiútmutatások egyenes folytatása és folyománya.

És még akkor is megengedőek lennénk a templomi seggek kényeztetésével, ha ott akármely hajléktalan polgártársunk is meleget találhatna vagy menedéket a hideg elől, de ilyesmi keresztény országunkban elképzelhetetlen. Számos alkalommal tapasztaltuk ugyanis, sőt, erre egyes isten házai előtt vagy falán feliratok is születtek, hogy még a templom környékén sem látják szívesen a megalázottakat és megnyomorítottakat. Nos, ebből a kontextusból is vérlázító a templomi valagmelegítő, és nem csupán morális szempontból most már, hanem szimpla gazdasági megfontolásból, hogy ott miért lehet azt, amit az élet más területén még véletlenül sem, és el is jutunk a végére.

Mint kitetszik, kies hazánk a XXI. században ramatyabb állapotban leledzik moráljában, mint az emberiség még Krisztus – akiről egyfolytában óbégatnak – születése és áldozata előtt, s akikre ezek szerint a szép szó és a csendes gondolat egyáltalán nem hat. Beszélhet ezeknek az ember, hivatkozhat Istenre és a tanaira, oda se neki, ülnek a hamis pátoszaikban, és fogalmuk sincs sem Istenről, sem hitről, semmiről. Igaz, emberről és emberségről sem, úgyhogy belátható, nem vagyunk fülek egymás számára. Ezt unhatta meg a teremtő – hogy elérkezzünk a metafizikához -, és nekilátott jeleket küldözgetni a züllött emberiségnek, akik közül is a legalja magyarnak vallja magát, és itt ül a fejünk fölött öröknek tűnően.

Hogyha most a 24.hu tulajdonosának kihallgatásáról írnék, akkor meg kellene említenem a Magyar Nemzet névre hallgató sajtóterméket, ennek viszonyát a NER-hez, a NER viszonyát a bírósághoz és ügyészséghez, itt aztán eljutnék az Unióhoz, ami a pénzért cserébe igazságügyi reformokat vár el. És amikor a 24.hu tulajdonosának kihallgatása tegnap fura körülmények között megtörtént, akkor az Unió is megkapta az ígérvényt, hogy a NER megjavul, lesznek igazságügyi reformok, csak már küldjék azt a rohadt pénzt. Ekkor viszont meghallanánk, hogy Varga Judit halkan felsír, jogállamról álmodik, amiről tudja micsoda, de mire felébred, elfelejti. De még az is lehet, hogy Kaczynski miatt van ez az egész.

Induljunk el a végétől akkor. Jaroslaw Kaczynski, a PiS (lengyel kormánypárt) elnöke meglengette a képzeletbeli kaszát kies hazánk fölött azt kijelentvén, hogy gazdaságunk az összeomlás szélén áll, s ha Orbán el akarja kerülni az apokalipszist, akkor engedményeket kell tennie az Uniónak. Varga Judit arca ekkor megrándult álmában, Navracsics pedig új fogkrémet vett, hogy szebb legyen a rókamosolya. Igazából nem tudni, ez a lengyel miért példálózott Orbánnal, amikor tudatta, ő megkapja azt a pénzt, amit kies hazánk nem fog, de minderre a magyar kormány mélyen hallgatott. Illetve titokban ígérvényeket tett az Uniónak az igazságügy megreformálására, ami érdekes.

Már csak azért is, mert ha belátta a magyar kormány, hogy az igazság ügyei reformra szorulnak (amelyeket most nem részleteznénk), akkor ez egy beismerő vallomás arról, hogy van mit javítani a jogállamiságon, ami Varga Judit szerint nem definiálható, ellenben hazánk ennek ellenére ezen elvek alapján működik. Ám most bevallódott, hogy mégsem. Varga arca ekkor rándult meg másodszor, ami már maga a TIK, de a nacsasszony máma egyáltalán nem érdekel bennünket. Viszont Budai Gyula meg igen. Ő jelentette fel ugyanis a 24.hu tulajdonosát, akihöz tegnap kiszálltak a hatóságok, egyelőre még nem nagy, fekete autóval, annak majd később jön el az ideje. Vagy pediglen nem, ha jóban akarnak lenni az Unióval.

Kiderült, hogy a laptulajdonos – ügyvédje szerint – semmilyen bűncselekményt nem követett el, a vele közölt gyanúsítás hiányos, a büntető jogszabályok téves értelmezésén alapul, így a gyanúsítás ellen panasszal élnek. Nem akarnánk a padból kiesve jelentkezni, hogy tantóbácsi, tudjuk, mi ez, koncepciós eljárás, mert messziről is látszik. Elég annyi, hogy Budai Gyula volt a feljelentő, aki ténykedésének mindig ez a vége, Budai Gyulát egyszer majd megverik egy sötét sikátorban. De mégsem ez az igazán érdekes, hanem az, alighogy elmentek a nyomozó emberek a laptulajdonostól, a Magyar Nemzet című nyomdaipari termékben már benne volt az egész sztori olyan részletességgel, amiről még a feljelentett sem tudott.

Ha túlbuzgó lett volna a Magyar Nemzet című sajtótermék, netán az ítéletet közölte volna már előre, mert lehet – vagy csak azt hiszi -, hogy az is a birtokában van. Ez a kis sztori is mindent elmond a magyar igazságszolgáltatás – jogállam és Varga arcrángása – elképesztő állapotáról, illetve a NER működéséről, amelynek gazdasága Kaczynski szerint összeomlik az Unió pénze nélkül, s mi, akiknek már minden mindegy, rábólintunk, bár történne úgy. De nem fog. Annak ellenére nem, hogy miközben az igazságügy reformjáról szóló csomagot elküldték, mindaközben pedig így mennek a dolgok, pénz tehát nem jön, a rendszer mégsem omlik össze, mert életben tartja a kizsigerelt nép.

Érdekes dolog ez az inflációval, amit hagytak elszabadulni és vágtatni, mert az adóbevételek eltömik a költségvetés lukait. Minél inkább nyomorgunk, annál többet fizetünk a rezsim fennmaradásáért, s bár Kaczynski valamit lát, mégsem próféta, mert el sem tudja képzelni, hogy a cimborája milyen messzire tud elmenni a hatalomért. Ebben azért különböznek. S bár azt látjuk, a felszínen megy a teperés és a kavarás (integritás hatóság, igazságügyi reformok, egyebek), hogy pénzhez jussanak, a rendszer leglényege egyáltalán nem változik, mert erre természeténél fogva képtelen. És nem is akar igazán változni, illetve egyáltalán nem. Ezt nevezhetjük akár olyan sajátos patthelyzetnek is, amibe az ország beledöglik.

Mi magunk is egyébként, de ez itt már senkit nem érdekel. Mert bármi szép is ilyesmikről beszámolni, a nagyhangú brüsszeli ígéretekről, amelyek vagy teljesülnek vagy nem, országunk lényegéről az igazságot az utcákon ezrével látható bombás plakátok, a nemzeti konzultáció, a télire bezáró intézmények, a végleg csődbe menő éttermek, az éhezés szélén álló lakosság, a sötétbe boruló utcák, s mindezek ellenére az adja, hogy a népek csak bambán néznek ki a fejükből. Kaczynskik, 24.hu-k, ügyészségek, bírók egyáltalán nem érdeklik őket. De még az sem, ha a hátukon törik szét a széket. Ha ezt a telet Orbán túléli, mindent túlél, ez a manus enkezével fogja az egész országot eltemetni.

A széles és végtelen Univerzumban föllelhető összes mimagyarok elnökének tekinti magát Novák Katalin, ahogyan ezt a minap Kanadában járván tudatta a világgal, és benne velünk. Kifogást emelek az állítás ellen. Mert, ha abból indulunk ki, hogy én is magyar vagyok, viszont nem tartom az elnökömnek, máris megdől a kijelentés, ugyanis, ha csak ez az egy híja van a halmaznak, az már nem egész, így Novák nem lehet a mindenhol föllelhető minden magyarok elnöke. Sőt, ha belegondolok, ezzel az érzülettel valószínűleg nem állok magam, így a halmaz hibája még nagyobb, kivéve, ha Novák is a Fidesz magyarságfogalmát használja.

Eszerint ugyanis csak az orbánista a magyar, viszont Novák akkor sem az összes magyarok elnöke, hanem csak pártkisasszony. Egy szekta vigyorgó alakja, a Fidesz fogkrémreklámja, aki mindezt ráadásul Kanadában jelentette ki, mellékelve hozzá egy képet, amelyen búvárruhában áll a hajnali sötétben, kezében mahomet kajaklapát. Itt is vigyorog, akár a vadalma, és hozzá teszi, hogy belefér az evezés az Ontario-tavon. Ez az imázs, a sportos elnökasszony, aki jár-kel a világban, és Brazíliától Kanadáig futkározik meg evez, illetve még celebekkel fotózkodik, hogy kell az a családi fényképalbumba.

Ebbe az irányba nem indulunk el, hogy Áder pecázott, ő meg rohangál, illetve, hogy eddig nem rohangált, most viszont már van rá ideje, nem érdekes. Csak annyit jegyeznénk meg csendesen, ennél még a popsitörlővel való ablakpucolás is őszintébb volt, ha ugyan ez a jelző egyáltalán használható akármilyen fideszistával kapcsolatban. Az érdekesebb viszont, hogy az ember egy tegnapi fejlemény miatt elkezd kétségekbe merülni, hogy hihet-e Katalinnak akkor, amikor állítása szerint a nagy tavak egyikén óhajt evezni. Elgondolkodunk, tudja-e hol is jár, bár az olvasatában ugye, tök mindegy, mindenhol magyarok vannak, és mindnek az elnöke.

Kanadából már megjött, és ahelyett, amit egyfolytában hangoztat, hogy ő három gyermekes édesanya, a nagy út után nem a gyerekeivel tanulja a leckét, nem olvas nekik mesét a három kismalacról, hanem kivágja őket az Isten szent ege alá, és elmegy a férjével túrázni. Kell a meghittség, bár ezirányú kétségeink is vannak megint, mert akkor az ember nem szarja tele a Facebookot a túrázós képeivel, hanem csendesen, kéz a kézben, szerelmesen sétálgat élete párjával. És akkor az sem derülne ki, hogy tényleg nem tudja, merre jár. Mi igen, Vas megyében, Tömörd és Bögöt között, ami nem a Kisalföld.

Novák szerint meg az. Lehet, hogy a földrajztanára most halkan felsír, már mindent bán, és másképpen állna a dolgokhoz, de már késő. S ha valaki azt mondaná, hogy na és, ez nem olyan nagy baj és hiba, ki kell ábrándítsam, hogy de bizony, az. Többféle hiányosságot tételez ugyanis, s ezek közül a földrajzi luk a kisebbik, bár mondom, innentől akárhonnan jelentkezik be, hogy épp hol rohangál, evez vagy szkanderozik, nem biztos, hogy ott is van. Másfelől meg a nagymagyari arcról is lehull az álca, nemhogy az egész világon, még ezen a nyüves, párezer négyzetkilométeren sincsen otthon, és nem képvisel senkit.

Nem olyan rég elnök ő, de ennyi elég volt ahhoz, hogy minden hitelességét eljátssza, ha eleve nem azzal a hendikeppel indult a pályán, hogy eredője miatt ilyenje nem is volt soha. Valahol itt lehet az igazság, csak az a kérdés, ha újólag rácsodálkozunk arra, amit már eddig is tudtunk, akkor ment-e valamit is előre a világ dolgozatunk által. Azt kell megállapítsuk, nem igazán, ez, amit művelünk, a gúzsba kötve táncolás klasszikus nietzschei esete, de mégsem lehet szó nélkül hagyni, ha azt hiszik – mert az hiszik -, hogy itt mindenki hülye.

Tegnap – szintén – például Orbán is megnyilvánult, csűrdöngölt, hogy a Meloni nevű haverja nem engedett kikötni hajókat, amelyeken tengerből mentett menekültek voltak. Orbán szerint ezzel az ő hazáját (vö.: Magyarország) védte az olasz (migráncstutulás). Mindezzel, hogy körbe érjünk, az a baj, hogyha Orbán hazája ilyen, akkor az nem a miénk, és megint ott vagyunk, ki a magyar, ezek a magyarok merre vannak, illetve, hogy akkor Novák kinek az elnöke és kié nem. Nem ártana tisztázni, mielőtt végleg összekeverednek a dolgok, és a nagyvilág azt hiszi, az összes magyar olyan mocsadék, mint ezek.

Nem lennénk Varga Judit. Igazából nagyon sok mindent fel tudnánk sorolni, miért nem lennénk ő, momentán azonban a hontalansága, űzött vad mivolta miatt. Hogy nem is lehetnénk, annak viszont egy nagyon biztos oka van, képtelenek volnánk annyit hazudni, mint ő, ami tulajdonsága – mármint a hamisság parttalan buzgása – igazságügyi miniszterként elég különös képesség, de ezen annyira csodálkozni nincs mit. Varga valóságai is párhuzamosak, az idősíkokat saját belátása szerint kezeli, ami maga után hozza a tények óhatatlan ferdülését vagy ferdítését, összefoglalva tehát, ami interjút most adott az American Conservative című lapnak, attól az ember leginkább visítva verné a fejét a falba.

Ennyit azonban nem ér az egész, így érjük be azzal, a magyar igazságügyi miniszter mivel eteti az American Conservative feltehetően trumpista olvasóit. Illetve rajtuk keresztül és általuk minket is azzal a különbséggel, hogy nekünk feltűnik, milyen ordenáré módon hazudik, s bár nem kellene, de kinyílik a bicska a zsebünkben. Induljunk el onnan, hogy az életrajzok szerint hősünk 1980-ban látta meg a napvilágot, ebből fakadóan, amikor jelenlegi idolja a szavak szintjén hazazavarta az oroszokat, alsós kis hugyos volt, következésképp dekázni ugyan lehet, már tudott, de Európában csalódni nem annyira, holott ezt állítja. Gondoljunk bele a kis, kilenc éves Varga Jucusba, akit a Gulág fenyeget.

Megmagyarázom egyébként, mert az American Conservative nyájas olvasóit azzal etette, hogy mi itt – és ő is – kommunista terrorban éltünk, ha kinyitottuk a szánkat, vittek minket Szibériába, egyebek. Innen van az, hogy Vargában már ilyen ifjan buzgott a mérhetetlen szabadságvágy, de már ekkor csalódnia kellett Európában, ahol, idézem: „nyomást gyakorolnak ránk, hogy álljunk a sorba, különösen a nemi politikában vagy a migrációban”. Képes beszéddel is él nagy csalódottságát leírandó, miszerint úgy érzi magát Európára pillantva, mint a katona, aki hazatér a háborúból, és azt látja, hogy a családja már nem ugyanaz, mint amikor elment. Ő tudja, és a lelke rajta.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni viszont azt, hogy a kilenc éves Jucust senki nem akarta rávenni arra az Unióból, hogy operáltassa fiúvá magát, sőt, arra is csak ő emlékezhet abból az időből, mert felriadt a délutáni álmából, hogy annak idején migránsok dörömböltek volna az általános iskola ajtaján. De így jár az, aki összemossa a dolgokat, hogy valamiképp igaznak tűnhessen, ami nem az. Még továbbá az is kiderül, hogy Magyarország a kommunizmus alól szabadulva valódi szólásszabadságban, szabad akaratban és véleményszabadságban bízott, ám nem ezt kapta, hanem egy új függőséget. Hangsúlyozzuk azonban, hogy mindez a kontextus szerint már 1989-ben így volt.

Nos tehát – mielőtt tovább haladnánk ebben az immár Schmidt Máriát megszégyenítő katyvaszban -, szögezzük le azt, miért nem lennénk sok egyéb mellett Varga Judit egyáltalán. Mint kitetszik, ez a szerencsétlen egy homeless, kilenc éves koráig a kommunista diktatúrában nem találta a helyét a Gulágtól fenyegetve, mire végzett az egyetemmel – és éppen akkor – Magyarország az Unió tagja lett, ahol megint nem lehet otthon. Ezért tételezzük az űzött vad státuszt, és belegondolva a trumpista amerikai olvasók világképébe, látjuk ám az ő fejükkel, hogy itt van ez a szabadságharcos asszony Bukarestből, éljen Putyin, vesszen Biden. Valahogy így és ennyi értelemmel.

Beszélt egyébként még elképesztő dolgokat, ami megint csak a pénzért való kuncsorgás fényében válik érdekessé, egyet azonban képtelen fölfogni az ember. Hogy erre voltaképp mi szükség van. Pragmatikus oka nincs, így összefoglalva az országnak inkább árt mint használ, nagy valószínűséggel még ő maga is tudja, hogy hazudik. Így voltaképp az imperialisták eszén való Virág elvtársi túljárás lehet az egyetlen ésszerű indok, vagy, ha ilyen nincs, akkor előttünk áll a baj maga. Ez pedig Varga Judit személyesen, aki ezek szerint egyáltalán és sehol nincsen otthon a világban, kilenc évesen a Gulágtól félt, most meg, hogy fiúvá kényszerítik a migráncsok. Egy pokol lehet a fejében.

Kíváncsian várjuk Anikó asszony írásbeli válaszát arról, mennyi rezsit fizet Orbán Viktor, mert ő nem tudja. Viszont ígéretet tett, hogy „a feleségem írásban fog erre válaszolni önnek”. Innentől tehát a momentumos Bedő Dávid, aki Orbán rezsijéről érdeklődött (Cinege utca, Felcsút, Hatvanpuszta), várhatja a postást Orbán nejének levelével (…én írok magának). Ilyen levél persze érkezni soha nem fog, Bedő nagy valószínűséggel nem is reméli, mert úgy hiszi, jól megszorongatta Orbán tökeit, és az előadás véget is ért. Nem egészen így van azonban, mert az a párbeszéd, ami a parlamentben zajlott, több irányú és eltérő mélységű, sőt messzire is mutató következtetéseket rejt magában.

Legelőször is a „boldog karácsonyt” egy újabb változatát láttuk. Ezek azok az élethelyzetek, amikor doktorminiszter úr legszívesebben függöny mögé bújna, mert burokban töltött életének ez az a veszélyes terepe, amikor kérdésre hasonlító dolgokkal találja magát szembe. Repertoárja azonban nem túl bőséges: boldog karácsonyt, nőügyekkel való nem foglalkozás, függöny mögé bújás, amelyek mind arra bizonyságok, ha kiesik a komfortzónájából (kérdés nélküli kinyilatkoztatások válogatott közönségnek), nyüszíteni kezd a kis cukorfalat, a szokásosnál is jobban hebeg és nyalogatja a száját. Látszik, hogy rosszul érzi magát, és mi taktikailag nyugtázzuk, lám, milyen kevés elég ehhez.

Ebben a válaszban másik oldalról a tajparaszt macsó rejtekezik, aki az otthonával (vö.: család) annyit sem törődik, hogy tudja, mibe kerülnek abban a dolgok, mert a számlák befizetése legalább annyira az asszony dolga, mint a szülés és a fakanál. Férfiember meccsre jár, disznót öl és böfög, esetleg szotyizik. Ezen az ösvényen is messzire lehetne jutni, de nem indulunk el az úton, ugyanis fontosabb dolgunk is akad. Nos, azt hihetnők a fentiek fényében, hogy doktorminiszter úr azért nem foglalkozik ilyen apróságokkal, mint a rezsi, mert folyamatosan valami nagy dologban ügyködik, megment minket, ilyenek, de ez irányban is csalódnunk kell, a jelek szerint Orbán Viktor azt sem tudja, hol is él.

Bedő képviselő nyaggatta még egy kicsit ugyanis, s mint majd idézetünkből kiderül, amelyet hebegve adott elő, sőt, némi indulat is érződik a szövegben, Orbán Viktor nincs tisztában azzal ki is ő, hogy került oda, ahol van, és a reá osztott társadalmi szerepben milyen kötelmeknek kell megfelelnie. Amikor az itt mindjárt következő idézetet olvasni tetszenek, kérem, tegyék ezt úgy, hogy a férfit, aki ezt előadja, maguk elé képzelik, a hadarós kappanhangját, ajkai nyaldosását és rókatekintetét is. Nos, a rezsi témakörében még ez a mondandója volt Orbán Viktornak: „Nem ön fizeti a szállásomat, nem ön fizeti a lakásomat, és nem ön fizeti a rezsimet, mert a magánlakásomban lakok, és úgy élek a feleségemmel, ahogy akarok”.

Bedő erre nem ütötte le a magas labdát, kénytelenek vagyunk hát helyette megtenni mi. Nem is oly rég támadt a doktorminiszter úrnak az a tévképzete, hogy ő is bérből és fizetésből él, ezért osztozik népének sanyarú sorsában, de már akkor sem világosította fel senki állításának igaztalan voltáról. Ugyanígy e kijelentés kapcsán sem árt tisztázni, és ezt nem ártana Orbánnal is közölni, ha már elfelejtette, hogy ő egész nyomorult életében az adófizetők (én, te, ő, mi, ti, ők) pénzéből él, ha úgy tetszik tőlük kapja a fizetését, következésképp a rezsijét is legalább annyira fizeti Bedő képviselő, mint Mária néni a sparhelt mellől, tehát nem ártana visszavenni a túlságosan nagy arcból. És ez az első tétel.

A második mindezek után tán meg sem említhető, mert aki az első értelmezésére képtelen, ezt a következőt nagy valószínűséggel fel sem fogja. Ez pedig az volna, hogy egy ország miniszterelnökeként szerepelve igenis van közünk ahhoz, hogy ő abban a lakásban hogyan is él a feleségével, mert a magánéletnek is lehetnek olyan momentumai, amelyek méltatlanná teszik vagy tehetik a magas hivatal betöltésére. Bár tudjuk, hogy ez Magyarországon nem játszik, mint más konvenciók sem, amelyek a világ jobb tájékain természetesnek tűnnek. Neria, kies hazánk ezért annyira egyedien tulok hely a civilizáltak között, s innen nézvést az is igaz, nem nagyon van helyünk a kultúrnépek között. Azért is, mert ezt hagyjuk.

Hosszú évekkel később, a kocsmában ülve eszébe jutott Bélának az a nap, amikor nagyanyja elvitte temetőnézőbe. Annyira új volt a világ, hogy sok minden nevet sem kapott Béla fejében, és csodálkozva nézte, ahogyan kérdésére, mik ezek a nagy, malomkeréknyi fehér labdák a síron, az öregasszony határozottan, igazának teljes tudatában felelte és állította: krizantémum. Ettől, mivel kimondani képtelen volt, az egész temető, benne a fehér virágok, a gyertyák és mécsesek, az ezektől szürkületkor a világra ereszkedő reszketés misztikussá vált, kimondhatatlan mesék birodalmává, hogy krizantémum, ami más napokon nincsen, csakis ott és csakis akkor, hogy kizárólag neki-e, az még bizonytalan volt.

Nem is olyan sokkal a temetőlátogatás előtt, amikor, és ami során a kölök Béla a sírokon tapodott, mászkált a halottakat befödő betonon a beszakadás veszélye nélkül azzal a feladattal, hogy apró kezével a legeldugottabb szegletből is kiszedegesse az elsárgult tűleveleket, amelyek a sír fölött, mellett kornyadózó fenyőről hulltak rá, volt a tanúja annak, hogy nagyanyja ugyanitt, csak egy kicsit odébb, a kandeláberek ingadozó fényében imbolygó koporsó oldalát megpaskolva búcsúzott élete párjától, aki Béla nagyapja volt, ezt mondván: Te vagy aptya? Jóvan aptya! – Így bocsátva a feledés ösvényére a nagypapát, akit ím, máris majdnem elért ez a második végzet. Csak még itt volt Béla, hogy eszébe jusson.

Nem sírt az öregasszony ott a temetőben és a temetésen, mint ahogyan sem előtte, sem utána nem látta senki hangosan zokogni. Hogy ott belül mi volt benne, azt nagy valószínűséggel aptyával beszélte meg a dunna alatt átizadott magányos és álmatlan éjszakákon, mert ahogyan panasz nélkül csinálta végig az életet az ura mellett, ami egyáltalán nem volt könnyű, ugyanígy zokszó nélkül végezte el vele és mellette a halál rituáléit is, lezárva és elkönyvelve azzal a paskolással és a feledésbe eresztéssel sok évtizedet. És még arra, is maradt ereje, hogy mosolyogjon kicsit, amikor Béla őt utánozván ugyanazzal a hanghordozással és paskolással majomkodott ott a koporsónál csengő gyerekhangon, hogy jóvan aptya.

Mindez eszébe jutott most Bélának a kocsma asztalánál, ahová a fa tetejéről leereszkedett erre a napra, mert a rigókkal sok mindenről lehetett diskurálni, de a halálról éppen nem. Mert ugyan rettegtek tőle a macska pofáját látva, de nem az elmúlás iszonyata, hanem az ösztönök miatt, s így, mert igazából és mélyen nem volt mitől félniük, nem is voltak isteneik. Nem paskoltak koporsóoldalt elbocsátó szavakkal, és az sem érdekelte őket igazán, mi a neve a nagy fehér virágoknak, ami miatt lehetett irigyelni őket, de nem annyira, hogy cseréljen velük az ember. Ezért tért vissza a földre Béla az emberek közé, mert, ha máskor nem is igazán, ilyenkor azért érezhető volt, hogy ide tartozik, ebbe a világba, ahol a szék is őrzi a feneke rajzolatát.

De ennyi volt az egész. Egy lenyomat a fán, ami hosszú évek kitartó ülőmunkájával keletkezett, azoknak az éveknek a széken maradt mélyedése, amikor már a nagymama sem volt, sem az anyja és az apja, amikor, ha úgy vesszük, Béla végérvényesen egyedül maradt ebben a kajla világban. És az a hely, az ott keletkezett nyom volt az egyetlen igazolás arra, hogy még úgy-ahogy benne van, mert voltaképp már akkor sem volt igazán, amikor megtudta, hogy ha ugyan tévesen is, de krizantémum a virág neve. Ez lehet és semmi más, mert a halálnak nincsenek konvenciói, nincsen története, csak bekövetkező pillanata van, és egyetlen folyomány, az itt maradottaknak az elviselés terhe és kényszere.

Aztán jól vagy rosszul, de végigcsinálja ez ember. De a végén úgyis egyedül marad, mielőtt atomjaira hullik, és életre kel netalán megint a sírjára vitt virágokban akár, az azokban megbúvó szenekben, vizekben és rostokban, az örökös elhullás és újjászületés körforgásában, ami vigasz ugyan lehet, de ésszel mégis nehezen felfogható, mert, aki egyszer egyedüli példány volt, az nehezen viseli, ha megszűnik az lenni. Ezért találja ki magának az örök életet, és már megint ott vagyunk az Isten illúziójánál, ami voltaképp arra való, hogy ne menjen el az ember esze a halállal szembenézve. Ezért vállalja azt mindenki, hogy már az életben megtörténjen vele ez a baleset, és innen nézve lehet megértően nézni azt, ami van. Hogy ez adatott.

Így ült tehát Béla ezen a napon, ilyen mélázásokkal ezen az órán, amikor a népek, mint valami hangyakaravánok özönlenek a virágaikkal a temetőbe ki, s leginkább azért, hogy egyetlen nap egyetlen órájába gyömjék bele mindazt az emlékezést, amivel egész évben adósak maradtak, de nem tudják, hogy ezt a vezeklést egyetlen gyertya is alkalmas teljesíteni, ám azt nem látják a többiek. Így teszi illúzióvá a konvenció az életünket, a megfelelés színházává, amelynek mindig vannak új és naiv szereplői, mint Béla is hatvan éve, amikor megtudta, hogy a nagypapa krizantémumot kap, egypár gyertyát, amik viszont nem feledtethetik az útra bocsátó integetést a szavakban, hogy jóvan aptya.

Hadházy Ákos, az egyszemélyes ellenzéki hadsereg tábort vert a Kunigunda utcában, az MTVA épülete előtt. Ez egy erődítmény. Mint tudjuk, amióta egyszer egy kis csapat bejutott oda, ott őket lábaiknál fogva húzgálták, egyebek, majd el is ítélték, de ez már a magyar igazságszolgáltatás dicső fejezete. Mindez azonban elég volt ahhoz, hogy a székházból végvár legyen lőrésekkel, de, mivel a XXI. században élünk, golyóálló üvegekkel és biztonsági kamerákkal, fegyveres őrökkel, hogy Dobó István Egernél megnyalta volna a tíz ujját, hogy az összes Jumurdzsák bekaphatja neki, most próbálják meg elfoglalni a rozzant aklot.

Amúgy ez egy televízió volna, közpénzből és a köznek fenntartott intézmény azzal a feladattal, hogy a hülye magyaroknak elmagyarázza a világot és annak történéseit, nem pediglen, hogy elhülyítse őket. Pedig ezt teszi. És Hadházy érdeme, hogy április óta szinte monomániásan mondja, Orbán addig nem győzhető le, amíg ez az intézmény (és összes csatolmányai) így működnek vagy egyáltalán működnek. Mert Hadházy, szemben az összes többi ellenzékivel, lehet, hogy tanult a történelemből, Goebbels működéséből, ami arra példa, hogyan lehet egy komplett nemzetet annyira átvágni, hogy dalolva ássa meg a saját sírját.

Az MTVA (és összes folyományai) ezért veszélyes intézmény, mert ő szállítja nekünk a pénteki orbáni monológokat a Kossuthon, a sportközvetítések szüneteiben is az egy perc gyűlöleteket, és különben is egy komplett párhuzamos univerzumot, ami fenntartja Orbán – bár csökkenő, de mégis testes – szavazóbázisát, a jobb érzésűekben pedig hányingert kelt. Tehát az MTVA így, ahogyan ma kinéz, eltörlendő a föld színéről, csak hát, Hadházy ehhez egyedül édeskevés. Az intézmény azonban így is retteg tőle, remeg szinte, amiről a képviselő táborozása során kis színesekben számolt be, ahogyan őt meglátva a várba menekültek, és riadtan néztek kifelé.

Mindezen jót mosolygunk, holott sírnunk kellene, mint ahogyan azon is, hogy az egyszemélyes Hadházy-hadsereg, vs. százharminc milliárdos MTVA székházastól és fegyveres őröstől egymásnak feszül, mint a vadnyugati filmekben a morcos szemű kovbojok. (Hadházy van fehér ruhában és kalapban.) Most így méregetik egymást, Hadházy ül a sátrában, vele szemben a mahomet épület, és néznek egymás szemébe. No de, míg eddig az volt, hogy ahogyan a képviselő kidugta az orrát a sátrából, az ellenérdekelt fél iszkolt a várába, és zárt be mindent kettőre fordítva a kulcsot, most taktikát váltva elkezdték őt kitartóan filmezni.

Ráállítottak egy komplett stábot, és reggeltől estig forgatnak, Hadházy minden lépését és rezdülését rögzítik, ami a titok viszont, hogy nem tudni, mi célból. Ha az ábrándok világába utazunk, akkor az lehet a lelkes munka oka, hogy a nyersanyagból majd Kálomista pár milliárdért összerak egy egész estés filmet. Ha viszont visszazuppanunk a valóságba, mivel egyébre a több tíz-, vagy százórás nyersanyag alkalmatlan, ez lélektani hadviselés lehet, illetve az emlegetett egy perc gyűlöletekbe és más propagandaműsorokba össze lehet vágni egy elrettentő anyagot, hogy Hadházy az MTVA, következésképp Mária néni életére tör.

Így vagy úgy, ez tényleg röhejes, s mindamellett végtelenül elkeserítő is. A képviselő egyébként november 4.-ig tervez egyedül az MTVA-val szemezni, arra a napra pedig blokádot hirdetett. Egyedül blokádolni bajos, ezért segítőket vár, a népeket, hogy állnának mellé jobb belátásra bírni ezt a kócerájt. Meglátjuk, mire megy Hadházy, de leginkább az derül ki majd ezen a napon, hogy mire mennek a népek, akik mi magunk volnánk, a rezsim kitaszítottjai, vagy Dosztojevszkij után nem is annyira szabadon megalázottjai és megszomorítottjai. Nem kellene magára hagyni ezt az embert, mint megannyi elődjét eddig.

Mert az is látszik, hogy amikor a népek – jogosan – azt követelik, hogy az ellenzék hagyja ott a parlamentet, ami ugyanúgy Orbán bábszínháza, mint az egész ország immár, akkor, ha valaki ezt megteszi – és Hadházy ezt teszi április óta -, akkor segítjük őt abban a küzdelemben, amit most már jól láthatóan magára vett teljesen. Negyedikén kiderül, hogy mi is úgy gondoljuk-e, ahogyan ő, illetve leginkább az, ha úgy is gondoljuk, akkor mellé állunk-e abban a küzdelemben, amit értünk folytat. Nagy szavaknak tűnnek ezek, de ide jutottunk, az utolsó percekben vagyunk, és eldől a sorsunk. Vagy, vagy. Harmadik opció nincsen.