Kategória: Egyéb

Hosszú évekkel később, a kocsmában ülve eszébe jutott Bélának az a nap, amikor nagyanyja elvitte temetőnézőbe. Annyira új volt a világ, hogy sok minden nevet sem kapott Béla fejében, és csodálkozva nézte, ahogyan kérdésére, mik ezek a nagy, malomkeréknyi fehér labdák a síron, az öregasszony határozottan, igazának teljes tudatában felelte és állította: krizantémum. Ettől, mivel kimondani képtelen volt, az egész temető, benne a fehér virágok, a gyertyák és mécsesek, az ezektől szürkületkor a világra ereszkedő reszketés misztikussá vált, kimondhatatlan mesék birodalmává, hogy krizantémum, ami más napokon nincsen, csakis ott és csakis akkor, hogy kizárólag neki-e, az még bizonytalan volt.

Nem is olyan sokkal a temetőlátogatás előtt, amikor, és ami során a kölök Béla a sírokon tapodott, mászkált a halottakat befödő betonon a beszakadás veszélye nélkül azzal a feladattal, hogy apró kezével a legeldugottabb szegletből is kiszedegesse az elsárgult tűleveleket, amelyek a sír fölött, mellett kornyadózó fenyőről hulltak rá, volt a tanúja annak, hogy nagyanyja ugyanitt, csak egy kicsit odébb, a kandeláberek ingadozó fényében imbolygó koporsó oldalát megpaskolva búcsúzott élete párjától, aki Béla nagyapja volt, ezt mondván: Te vagy aptya? Jóvan aptya! – Így bocsátva a feledés ösvényére a nagypapát, akit ím, máris majdnem elért ez a második végzet. Csak még itt volt Béla, hogy eszébe jusson.

Nem sírt az öregasszony ott a temetőben és a temetésen, mint ahogyan sem előtte, sem utána nem látta senki hangosan zokogni. Hogy ott belül mi volt benne, azt nagy valószínűséggel aptyával beszélte meg a dunna alatt átizadott magányos és álmatlan éjszakákon, mert ahogyan panasz nélkül csinálta végig az életet az ura mellett, ami egyáltalán nem volt könnyű, ugyanígy zokszó nélkül végezte el vele és mellette a halál rituáléit is, lezárva és elkönyvelve azzal a paskolással és a feledésbe eresztéssel sok évtizedet. És még arra, is maradt ereje, hogy mosolyogjon kicsit, amikor Béla őt utánozván ugyanazzal a hanghordozással és paskolással majomkodott ott a koporsónál csengő gyerekhangon, hogy jóvan aptya.

Mindez eszébe jutott most Bélának a kocsma asztalánál, ahová a fa tetejéről leereszkedett erre a napra, mert a rigókkal sok mindenről lehetett diskurálni, de a halálról éppen nem. Mert ugyan rettegtek tőle a macska pofáját látva, de nem az elmúlás iszonyata, hanem az ösztönök miatt, s így, mert igazából és mélyen nem volt mitől félniük, nem is voltak isteneik. Nem paskoltak koporsóoldalt elbocsátó szavakkal, és az sem érdekelte őket igazán, mi a neve a nagy fehér virágoknak, ami miatt lehetett irigyelni őket, de nem annyira, hogy cseréljen velük az ember. Ezért tért vissza a földre Béla az emberek közé, mert, ha máskor nem is igazán, ilyenkor azért érezhető volt, hogy ide tartozik, ebbe a világba, ahol a szék is őrzi a feneke rajzolatát.

De ennyi volt az egész. Egy lenyomat a fán, ami hosszú évek kitartó ülőmunkájával keletkezett, azoknak az éveknek a széken maradt mélyedése, amikor már a nagymama sem volt, sem az anyja és az apja, amikor, ha úgy vesszük, Béla végérvényesen egyedül maradt ebben a kajla világban. És az a hely, az ott keletkezett nyom volt az egyetlen igazolás arra, hogy még úgy-ahogy benne van, mert voltaképp már akkor sem volt igazán, amikor megtudta, hogy ha ugyan tévesen is, de krizantémum a virág neve. Ez lehet és semmi más, mert a halálnak nincsenek konvenciói, nincsen története, csak bekövetkező pillanata van, és egyetlen folyomány, az itt maradottaknak az elviselés terhe és kényszere.

Aztán jól vagy rosszul, de végigcsinálja ez ember. De a végén úgyis egyedül marad, mielőtt atomjaira hullik, és életre kel netalán megint a sírjára vitt virágokban akár, az azokban megbúvó szenekben, vizekben és rostokban, az örökös elhullás és újjászületés körforgásában, ami vigasz ugyan lehet, de ésszel mégis nehezen felfogható, mert, aki egyszer egyedüli példány volt, az nehezen viseli, ha megszűnik az lenni. Ezért találja ki magának az örök életet, és már megint ott vagyunk az Isten illúziójánál, ami voltaképp arra való, hogy ne menjen el az ember esze a halállal szembenézve. Ezért vállalja azt mindenki, hogy már az életben megtörténjen vele ez a baleset, és innen nézve lehet megértően nézni azt, ami van. Hogy ez adatott.

Így ült tehát Béla ezen a napon, ilyen mélázásokkal ezen az órán, amikor a népek, mint valami hangyakaravánok özönlenek a virágaikkal a temetőbe ki, s leginkább azért, hogy egyetlen nap egyetlen órájába gyömjék bele mindazt az emlékezést, amivel egész évben adósak maradtak, de nem tudják, hogy ezt a vezeklést egyetlen gyertya is alkalmas teljesíteni, ám azt nem látják a többiek. Így teszi illúzióvá a konvenció az életünket, a megfelelés színházává, amelynek mindig vannak új és naiv szereplői, mint Béla is hatvan éve, amikor megtudta, hogy a nagypapa krizantémumot kap, egypár gyertyát, amik viszont nem feledtethetik az útra bocsátó integetést a szavakban, hogy jóvan aptya.

Hadházy Ákos, az egyszemélyes ellenzéki hadsereg tábort vert a Kunigunda utcában, az MTVA épülete előtt. Ez egy erődítmény. Mint tudjuk, amióta egyszer egy kis csapat bejutott oda, ott őket lábaiknál fogva húzgálták, egyebek, majd el is ítélték, de ez már a magyar igazságszolgáltatás dicső fejezete. Mindez azonban elég volt ahhoz, hogy a székházból végvár legyen lőrésekkel, de, mivel a XXI. században élünk, golyóálló üvegekkel és biztonsági kamerákkal, fegyveres őrökkel, hogy Dobó István Egernél megnyalta volna a tíz ujját, hogy az összes Jumurdzsák bekaphatja neki, most próbálják meg elfoglalni a rozzant aklot.

Amúgy ez egy televízió volna, közpénzből és a köznek fenntartott intézmény azzal a feladattal, hogy a hülye magyaroknak elmagyarázza a világot és annak történéseit, nem pediglen, hogy elhülyítse őket. Pedig ezt teszi. És Hadházy érdeme, hogy április óta szinte monomániásan mondja, Orbán addig nem győzhető le, amíg ez az intézmény (és összes csatolmányai) így működnek vagy egyáltalán működnek. Mert Hadházy, szemben az összes többi ellenzékivel, lehet, hogy tanult a történelemből, Goebbels működéséből, ami arra példa, hogyan lehet egy komplett nemzetet annyira átvágni, hogy dalolva ássa meg a saját sírját.

Az MTVA (és összes folyományai) ezért veszélyes intézmény, mert ő szállítja nekünk a pénteki orbáni monológokat a Kossuthon, a sportközvetítések szüneteiben is az egy perc gyűlöleteket, és különben is egy komplett párhuzamos univerzumot, ami fenntartja Orbán – bár csökkenő, de mégis testes – szavazóbázisát, a jobb érzésűekben pedig hányingert kelt. Tehát az MTVA így, ahogyan ma kinéz, eltörlendő a föld színéről, csak hát, Hadházy ehhez egyedül édeskevés. Az intézmény azonban így is retteg tőle, remeg szinte, amiről a képviselő táborozása során kis színesekben számolt be, ahogyan őt meglátva a várba menekültek, és riadtan néztek kifelé.

Mindezen jót mosolygunk, holott sírnunk kellene, mint ahogyan azon is, hogy az egyszemélyes Hadházy-hadsereg, vs. százharminc milliárdos MTVA székházastól és fegyveres őröstől egymásnak feszül, mint a vadnyugati filmekben a morcos szemű kovbojok. (Hadházy van fehér ruhában és kalapban.) Most így méregetik egymást, Hadházy ül a sátrában, vele szemben a mahomet épület, és néznek egymás szemébe. No de, míg eddig az volt, hogy ahogyan a képviselő kidugta az orrát a sátrából, az ellenérdekelt fél iszkolt a várába, és zárt be mindent kettőre fordítva a kulcsot, most taktikát váltva elkezdték őt kitartóan filmezni.

Ráállítottak egy komplett stábot, és reggeltől estig forgatnak, Hadházy minden lépését és rezdülését rögzítik, ami a titok viszont, hogy nem tudni, mi célból. Ha az ábrándok világába utazunk, akkor az lehet a lelkes munka oka, hogy a nyersanyagból majd Kálomista pár milliárdért összerak egy egész estés filmet. Ha viszont visszazuppanunk a valóságba, mivel egyébre a több tíz-, vagy százórás nyersanyag alkalmatlan, ez lélektani hadviselés lehet, illetve az emlegetett egy perc gyűlöletekbe és más propagandaműsorokba össze lehet vágni egy elrettentő anyagot, hogy Hadházy az MTVA, következésképp Mária néni életére tör.

Így vagy úgy, ez tényleg röhejes, s mindamellett végtelenül elkeserítő is. A képviselő egyébként november 4.-ig tervez egyedül az MTVA-val szemezni, arra a napra pedig blokádot hirdetett. Egyedül blokádolni bajos, ezért segítőket vár, a népeket, hogy állnának mellé jobb belátásra bírni ezt a kócerájt. Meglátjuk, mire megy Hadházy, de leginkább az derül ki majd ezen a napon, hogy mire mennek a népek, akik mi magunk volnánk, a rezsim kitaszítottjai, vagy Dosztojevszkij után nem is annyira szabadon megalázottjai és megszomorítottjai. Nem kellene magára hagyni ezt az embert, mint megannyi elődjét eddig.

Mert az is látszik, hogy amikor a népek – jogosan – azt követelik, hogy az ellenzék hagyja ott a parlamentet, ami ugyanúgy Orbán bábszínháza, mint az egész ország immár, akkor, ha valaki ezt megteszi – és Hadházy ezt teszi április óta -, akkor segítjük őt abban a küzdelemben, amit most már jól láthatóan magára vett teljesen. Negyedikén kiderül, hogy mi is úgy gondoljuk-e, ahogyan ő, illetve leginkább az, ha úgy is gondoljuk, akkor mellé állunk-e abban a küzdelemben, amit értünk folytat. Nagy szavaknak tűnnek ezek, de ide jutottunk, az utolsó percekben vagyunk, és eldől a sorsunk. Vagy, vagy. Harmadik opció nincsen.

Eddig sem volt habostorta, de most szintet lépett a bokacsattogtatós kreténségben a dupla nemesi nevű kaszinós hadügyminiszterünk. Bár aki parádés fogattal megy megtekinteni a katonalovak hogylétét és kedves egészségét, attól sok jót ne várjon az ember. Így ez a mostani felhívása, amelyet a Facebook-oldalán tett közzé a halottak napja közeledvén, miszerint a magyari temetőbe látogatók a saját sírjukon vagy sírjaikon kívül látogassanak meg csak úgy hazaffyságból egy hősi emlékművet vagy hadisírt is, minden pénzt megér. Amúgy meg elvagyunk a MasterCarddal.

Nem tudjuk, ő ilyen-e vagy csak csinálja. Azt sem tudjuk még továbbá, hogy már a magas hivatal elfoglalása előtt is ennyire tábori szürke volt a manus, vagy pediglen ez a kényszeres megfelelés, ami ül benne, vagy immár tobzódik. Egyébiránt vele kapcsolatban leginkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy azon a napon, amikor Orbán Zalaegerszegen beszélt a kiválasztottak és bedresszírozottak előtt, ez a mi miniszterünk különgéppel ment Törökbe’ valamit megtekinteni. S már maga a különgép, de, hogy emiatt még egy – árasítva – hárommilliós kitérőt is tett az a nyüves gép, nos, az az érdekes.

És kellően titkos is természetszerűleg. Meg az is, hogy az emlegetett, lovaknál tett baráti látogatásra is, mielőtt a cifra fogatra ült volna, helikopterrel érkezett. Ettől ennyire fontosak ők, Orbán is már harminc éve fontos, ahogy azóta jár nem is kormánygéppel futballmeccsekre. Az összeset az asztal körül kergette az anyukája, ha nem így tett és élt. Szóval ez volna a lényeg, de ennek van egy másik oldala is, vetülete mintegy, és ez a rongyrázáson túlmutató lélek és morál dolga. Jó, egy kicsit a kognitív dolgoké is, mert egy bizonyos szint fölött nem lehet egy bizonyos szint alá menni. Ezek azonban egyfolytában ott dagonyáznak.

Vissza azonban a sírokhoz. Az a baj velem, hogy e tájékon az egyedüli elfogadható ábrázolást és leírást a sírok közt Radnótival halkan sírogató anyókával látom és bírom elviselni, de ilyen habitusok a NER-ben nem játszanak. Itt vezényszavak vannak, és amióta hivatalba lépett ez a miniszter, egyre hangosabb harsonaszó. Értem én, hogy a fasisztának militánsnak kell lenni, ám még ezen a szinten is meg lehetne hagyni az embereknek azt, kit siratnak fájdalmas nyomorúságukban, vagy kire emlékeznek. De ahogyan a hatalom a nők bugyogójában matat, akképpen írná elő a bánatokat is. Katonásan és hazaffyasan.

Lehetne ebből egy jófajta kabaréjelenetet is írni, ahogyan és amikor a temetői tömeg egy emberként keresi a hősi emlékműveket és sírokat, ahogyan a párttitkár figyeli, ki jelenik meg ott, ki nem, és így tovább. Na jó, színdarab lenne ez, amin sokat lehetne nevetni, de legfőképpen sírni. Ahogy szereplőink, akárha Svejk volnának a vagonban, találkoznának a hadisírokat gondozó matrónákkal a frontra menet, akik pasztillákat osztogatnak a katonáknak, akik ezért őket lekurvázzák. Minden lehetne, viszont semmi sincs, mert pofán csap mégis a miniszter elképesztő gondolata.

Hogy milyen emlékművekre és sírokra gondol, ahová a nemzetnek testületileg ki kellene vonulnia erősítve magában a buzgalmat és a vérszagú pátoszt. Mert és ugyanis, az ilyen emlékműveink és sírjaink zöme abból a korból való, amikor az ő kedvenc Horthyjuk hajtotta a magyart a szovjet géppuskái és tankjai elé. A mai viszonyok között nem tiszta, hogy akkor kit kellene siratni, mint ahogyan még azt sem döntötték el, felszabadultunk vagy megszálltak minket, sőt, hogy akkor Orbán hazatakarította-e mind a ruszkikat, vagy hogy is van ez éppen most. Egy ideológiai káosz és pöcegödör ez az ország.

Benne persze a soknevű miniszterrel, hogy a fáradt, eltaposott, kisemmizett és rettegő polgármaradványok már ne is a nagymamára emlékezzenek meg, hanem mindenféle ismeretlen, hős katonákra. És azért a miniszter szerint, mert nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Emlékeim szerint mi a háborúkat rend szerint elbuktuk, így, akiknek az emlékművéhöz vagy sírjához terelne, azok halála még csak nem is hősies, de mindenképpen hiábavaló volt. Ezek után lehet csattogtatni a bokát, én maradok az anyókánál és a sajátjaimnál azzal a toldással: rohadt jó lett volna, ha a miniszter csöndben marad.

Az élet nagy mókamester, és a legnagyobb rendező, nem véletlenül nem érheti utol még csak a nagy Vidnyánszky sem. És ezzel minden lehetetlenséget el is mondtunk. Leszakadt ugyanis óra közben az álmennyezet egy budapesti katolikus iskolában, ami egy momentum messzeringó szellemi kalandozásra hív minket, föltűnve annak partjain mindenféle indulatok, vágyak és óhajok, az adventi szent szánkók ugyanúgy, de kikerülni mégsem vagy éppen emiatt nem lehet. Mert végül is, rájuk szakadt a plafon. Nem tudni, milyen óra lehetett, de állítólag senki sem sérült meg.

Úgyhogy az egytelen nagy akadály elhárult azelől, hogy ironikusan beszéljünk róla annak ellenére, hogy ezt az elbeszélésformát az az oldal, amely részünkről mostanában az irónia tárgya szokott lenni, nem, hogy nem szereti, nem is érti egyáltalán. Katolikus volt az iskola, ami ezt a plafonleszakadást különösen pikánssá teszi, ha belegondolunk abba, az ő istenük hány sokféle módon szokott üzenni, hogy nem tetszik neki, ami ott alant folyik. Mindezt a mókát azzal szokták elhárítani, hogy vallással, hittel nem viccelünk, amire Bödőcsnek van egy kurta válasza, ami ez: de.

Többféle megközelítési módja van e hír értelmezésének. Mi az első számútól indulunk el, mikor is, mint mindahányan ismerhetjük és tudjuk, gyakran felzengő vágy, óhaj, hogy valakire szakadjon rá a plafon miközben hazudik. Ugyanígy a csodálkozás kifejeződése, s egyben az elmaradt szimbolikus igazságszolgáltatásé is, amikor valaki hazudik, az ösztönös sóhaj szinte: és nem szakadt rá a plafon. Mindez az az ősi világ, amelyben a tárgyaknak ugyanolyan lelke van, mint nekünk, önálló életre bírnak kelni, hogy beavatkozzanak az emberek életébe. Bár lehet, hogy valaki mozgatja őket.

Ez az út nem járható, hiszen az a bizonyság reá, hogy magyar hazánkban ép tető, plafon, sőt, szinte már égbolt sem lehetne, ahányszor elhangzott, hogy szakadna rá valamely hazug fideszesre, ahányszor (egyfolytában) erre alkalmat adnak. Cafatokban lógna felettünk a tajtékos ég. Ugyanígy, bár adná magát a magas labda annak tételezésére, hogy a katolikus iskolában épp hittanóra zajlott, amikor a plafon büntetni vagy csak figyelmeztetni próbált, de erről nincsenek információink. Lehetett volna akármely irodalomóra is Wass Alberttel, vagy történelem Trianonnal, mindegyikre mondhatnánk, hogy na, ugye.

Csak az a baj, hogy ezt az egyszerű szófordulatot is ellopta tőlünk a kedves vezető. Lopja a magyar nyelvet is, elveszi a szavak jelentését, vagy használhatatlanná teszi azokat, de most nem erről, hanem arról beszélgetünk, hogy leszakadt a plafon. Találgatni pedig erről azért lehet és kell, mert az érintettek, az iskola és annak fenntartója hallgat az incidensről, amivel újabb találgatásokba hajszolnak bele minket. Például azt gondoljuk, hogy valaki kilopta a malterből a meszet, meg más efféléket alkotmányos költségekről és egyebekről, és az út errefelé is végtelen, ami aztán önmagába fordul.

Leeshetett volna bármely kiéheztetett világi iskola plafonja is. Azon senki neki nem állna neki hangosan tépelődni, mert azokat a szülők festik és tartják karban, hogy legyen hová járni a gyereküknek, ha már az elszedett adójukat nem erre fordítják, hanem odaadják az egyházi iskoláknak. És mégis náluk hullik a vakolat. Ezért mondtam, hogy nagy rendező ez a mókás élet, vagy pediglen igazságot szolgáltat, így szóba jöhet a karma vagy a jin és jang, másfelől a Sátán és az Isten duója, de a Mester és Margarita óta tudjuk, az előbbi milyen melegszívű bír lenni, csak nem mindig akar.

Ez tehát a könnyű kis hétvégi hírértelmezés. Nem tudom, tetszettek-e érezni a finom utalást állam és egyház egészségtelen kapcsolatára, kétségeinket az álságos keresztény hittel szemben, így egyúttal tán az is kiderült, ebből is azt akarjuk kihozni, hogy Orbánnak takarodnia kell. Mint ahogyan minden írásunk ezt szorgalmazza hol fennhangon, vagy csak sutyorogva. Ebbe olykor a mesélő belefárad, és hiába határozza el, na, máma csak valami könnyűt arról, hogy az iskolában leszakadt a plafon, de ennek is csak az a vége, mint az összes többinek már évtizede. Elhúzódó egy birkózás ez, Orbánt látom fáradtabbnak.

Az élet nagy mókamester, és a legnagyobb rendező, nem véletlenül nem érheti utol még csak a nagy Vidnyánszky sem. És ezzel minden lehetetlenséget el is mondtunk. Leszakadt ugyanis óra közben az álmennyezet egy budapesti katolikus iskolában, ami egy momentum messzeringó szellemi kalandozásra hív minket, föltűnve annak partjain mindenféle indulatok, vágyak és óhajok, az adventi szent szánkók ugyanúgy, de kikerülni mégsem vagy éppen emiatt nem lehet. Mert végül is, rájuk szakadt a plafon. Nem tudni, milyen óra lehetett, de állítólag senki sem sérült meg.

Úgyhogy az egytelen nagy akadály elhárult azelől, hogy ironikusan beszéljünk róla annak ellenére, hogy ezt az elbeszélésformát az az oldal, amely részünkről mostanában az irónia tárgya szokott lenni, nem, hogy nem szereti, nem is érti egyáltalán. Katolikus volt az iskola, ami ezt a plafonleszakadást különösen pikánssá teszi, ha belegondolunk abba, az ő istenük hány sokféle módon szokott üzenni, hogy nem tetszik neki, ami ott alant folyik. Mindezt a mókát azzal szokták elhárítani, hogy vallással, hittel nem viccelünk, amire Bödőcsnek van egy kurta válasza, ami ez: de.

Többféle megközelítési módja van e hír értelmezésének. Mi az első számútól indulunk el, mikor is, mint mindahányan ismerhetjük és tudjuk, gyakran felzengő vágy, óhaj, hogy valakire szakadjon rá a plafon miközben hazudik. Ugyanígy a csodálkozás kifejeződése, s egyben az elmaradt szimbolikus igazságszolgáltatásé is, amikor valaki hazudik, az ösztönös sóhaj szinte: és nem szakadt rá a plafon. Mindez az az ősi világ, amelyben a tárgyaknak ugyanolyan lelke van, mint nekünk, önálló életre bírnak kelni, hogy beavatkozzanak az emberek életébe. Bár lehet, hogy valaki mozgatja őket.

Ez az út nem járható, hiszen az a bizonyság reá, hogy magyar hazánkban ép tető, plafon, sőt, szinte már égbolt sem lehetne, ahányszor elhangzott, hogy szakadna rá valamely hazug fideszesre, ahányszor (egyfolytában) erre alkalmat adnak. Cafatokban lógna felettünk a tajtékos ég. Ugyanígy, bár adná magát a magas labda annak tételezésére, hogy a katolikus iskolában épp hittanóra zajlott, amikor a plafon büntetni vagy csak figyelmeztetni próbált, de erről nincsenek információink. Lehetett volna akármely irodalomóra is Wass Alberttel, vagy történelem Trianonnal, mindegyikre mondhatnánk, hogy na, ugye.

Csak az a baj, hogy ezt az egyszerű szófordulatot is ellopta tőlünk a kedves vezető. Lopja a magyar nyelvet is, elveszi a szavak jelentését, vagy használhatatlanná teszi azokat, de most nem erről, hanem arról beszélgetünk, hogy leszakadt a plafon. Találgatni pedig erről azért lehet és kell, mert az érintettek, az iskola és annak fenntartója hallgat az incidensről, amivel újabb találgatásokba hajszolnak bele minket. Például azt gondoljuk, hogy valaki kilopta a malterből a meszet, meg más efféléket alkotmányos költségekről és egyebekről, és az út errefelé is végtelen, ami aztán önmagába fordul.

Leeshetett volna bármely kiéheztetett világi iskola plafonja is. Azon senki neki nem állna neki hangosan tépelődni, mert azokat a szülők festik és tartják karban, hogy legyen hová járni a gyereküknek, ha már az elszedett adójukat nem erre fordítják, hanem odaadják az egyházi iskoláknak. És mégis náluk hullik a vakolat. Ezért mondtam, hogy nagy rendező ez a mókás élet, vagy pediglen igazságot szolgáltat, így szóba jöhet a karma vagy a jin és jang, másfelől a Sátán és az Isten duója, de a Mester és Margarita óta tudjuk, az előbbi milyen melegszívű bír lenni, csak nem mindig akar.

Ez tehát a könnyű kis hétvégi hírértelmezés. Nem tudom, tetszettek-e érezni a finom utalást állam és egyház egészségtelen kapcsolatára, kétségeinket az álságos keresztény hittel szemben, így egyúttal tán az is kiderült, ebből is azt akarjuk kihozni, hogy Orbánnak takarodnia kell. Mint ahogyan minden írásunk ezt szorgalmazza hol fennhangon, vagy csak sutyorogva. Ebbe olykor a mesélő belefárad, és hiába határozza el, na, máma csak valami könnyűt arról, hogy az iskolában leszakadt a plafon, de ennek is csak az a vége, mint az összes többinek már évtizede. Elhúzódó egy birkózás ez, Orbánt látom fáradtabbnak.

Navracsics miniszter ábrándos kedvében volt tegnap. Miután kitörő örömmel tudatta, november közepén feláll az Integritás Hatóság, amelyet a lopás elleni kirakatként hoztak létre, azzal a lendülettel szállt el az álmok birodalmába azt delirálva, hogy ezzel a rend helyre is áll, érkeznek újra az uniós pénzek, és lehet megint lopni zavartalanul. Mi mást is lehetne. Mert ugyan a csodahatóság még nem látott neki a munkának, de legalább a látszatra elkezdhetnének adni, hogy jók lesznek majd ezután. De eszük ágában sincs.

Ugyanis mindezzel párhuzamosan az is hír volt, hogy Mészáros egyik lopott pénzből megvett szállodájának felújítására másfél milliárd vissza nem térítendő támogatást ad a mi pénzünkből Orbán, Mészáros pedig, hogy a családban maradjon, a fiával végezteti el a munkát. Már nem csak a stróman, hanem annak fia is rajtunk gazdagszik, még az unokákat kell kistafírozni kies hazánknak, hogy senki hoppon ne maradjon. De mégsem Mészárosról, és nem is Navracsicsról szólnánk ma, mert ők csak a bimbaja a NER tövisbokrának.

Navracsicsból kiindulva mégis, a kötelező optimizmuson túl nem tudjuk, honnan buzog föl benne a madárdalos jövő az uniós pénzek tengerével, mert a főnöke a szokásos tahóságon kívül is mindent megtesz, hogy a közösség úgy nézzen ránk, mint az eltévelyedett gyermekre, mint akinél nem sok esély mutatkozik, hogy visszatér az atyai házba, de azért még csendesen próbálkoznak. Nem fognak sokáig. Mert ilyen sem volt még a történelemben, hogy Orbán nemzeti konzultációját nem más, mint az Európai Bizottság töltse ki.

Ez is megtörtént azonban, tegnap ugyanis a testület közleményt adott ki, amelyben tételesen, pontról pontra cáfolják és szedik cafatokra Orbán propagandáját a szankciókról, amely kábítás már működik, még ugyan igazán ki sem teljesedett, de a magyarok nagy része már rühelli az Unió szankcióit, amelyeket Orbán és a magyar kormány megszavazott és jóvá hagyott, mint ahogy hangsúlyosan szerepel az EB közleményének első pontjában. Hogy utána sorjázhasson a többi hazugság cáfolata is egytől egyig, pontról pontra.

Ez legalább annyira mellbe vágó, mint annak idején az ausztriai táblák a boltokban a „magyar, ne lopj” felirattal. Az EB közleménye egy ugyanilyen általánosító felhívás, miszerint „magyar, ne hazudj”, és máris ott vagyunk a civilizált világ szégyenpadján Orbán mellett mi magunk is. Egy miniszterelnöknek minimum nem kellene lejáratni a saját országát, de nem kellene szolgasorba és szegénységbe taszítania sem, és mégis megteszi, de hát, ilyen ez a mi Viktorunk, egy kincs, fénylő állócsillag a magyarság tajtékos egén.

Mert ezen a ponton visszatérve Navracsicsra és az ő rózsaszín ábrándjaira, nem nagyon valószínű, hogy a kunyerálási hadműveletnek nagyon jót tenne, ha a gazdája permanensen az Unió arcába köp, notóriusan hazudik, és nem mellesleg tényleg közkeletű róla, hogy valóban ellopja a pénzüket. Navracsics szempontjából tehát a helyzet korántsem annyira rózsás, mint ahogyan ő látja, vagy a talpasoknak igyekszik lefesteni, ám mindebben együtt manifesztálódik a bús magyari sors, gebék vagyunk a föstményen, ráadásul viharban.

Nem szorosan, csak épp ebbe a lehangoló szellemi vonulatba tartozik Orbán történészének, Schmidt Máriának az a Nyugatot lenéző nyilatkozata, miszerint Németországban mindenki csak kussol, a szavukat sem merik felemelni az országban uralkodó terror miatt, az USA-ban boszorkányüldözés van, így kizárólag nálunk van szabadság. S habár világos, hogy ez is kinek szól, a két és félmillió hívőnek – ahogyan a nemzeti konzultáció is -, látjuk, nem hihetik azt, hogy a határokon túl ezeket a gőgös és hazug okádásokat ne hallanák.

Mint az EB – és eddig annyi sok más – reakciója is mutatja, hogy de bizony, hallják és értik is, tehát innen kiindulva is különös Navracsics mesebeli optimizmusa, mert sokkal valószínűbb, hogy az Unió pénze nélkül fogunk megdögölni. Igaz, azzal együtt is ez a sorsunk, s míg a nemzetrontók csak egy jó kis kártyajárásban reménykednek, mi azonban teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a szégyenünk túlél minket, túl őket is, amikor a füstölgő romjaink fölött sajnálkozik a lenézett Nyugat: kár értük, kiváló ország lehettek volna.

Novák Katalin Győrben tárgyalt a Nemzeti Pedagógus Kar elnökével, ahogyan erről a Facebook-oldala beszámolt. A Nemzeti Pedagógus Kar az a gyülekezet, amelyet azért hoztak létre, hogy legyen, aki a Fidesznek vigyorog. Számos szakmában vannak ilyen nemzeti jelzővel ellátott, mesterségesen létrehozott képződmények (színészek, újságírók, talán már nemzeti mozdonyvezetők is vannak), amelyeknek az a feladata, hogy az adott szakmát megosszák, a valódi érdekképviseletet szétverjék, és azokban bólogató Jánosok üljenek. Velük szoktak szóba állni (ha egyáltalán), az úgynevezett társadalmi egyeztetés címszó alatt.

Az ilyen egyeztetések Orbán dicséretéről szóló istentiszteletek szoktak lenni, színjátékok a gyalázatban, szügyig mosolyogva. Novák Katalin mint háromgyermekes, aggódó édesanya, és mint á’lamelnök tárgyalt a Nemzeti Pedagógus Kar szervilizmustól csöpögő elnökével, és megegyeztek abban, hogy „mielőbb megnyugtató megoldásra van szükség a tanárok anyagi biztonsága érdekében”. Mindehhez mosolyogtak, sőt, ehhez Novák köré – aki ezúttal hófehér toalettben vigyorgott negyvenkét foggal – kitereltek kiválogatott és dresszírozott gyerekeket is, hogy látszódjon felnövekvő nemzedékünk felhőtelen, kétségek nélküli boldogsága.

Ezek a gyerekek nem káromkodtak. Íme, egy újabb lap a Fidesz kifestőkönyvében, amely voltaképp a Rákosi kor termelési képeire emlékeztet, amelyeken a mi pajtásunk elvegyül az örömökben lubickoló, magáért és a népért dolgozó emberek között. A tanárok anyagi helyzetének megnyugtató megoldására volna javaslatunk egyébként Novák számára, talán szólni kellene a főnökének, hogy emelje meg a fizetésüket. A GKI most végzett egy kósza számítást, hogy mindezt brüsszeli pénz nélkül is megtehetné, de nem teszi. Novák, mint a nemzet egységét megtestesítő közjogi méltóság odahathatna az ügyben, de nem hat.

Helyette vigyorog. Igaz, ha volna valamilyen szándéka egyáltalán, akkor nem a lojális és kitenyésztett Nemzeti Pedagógus Kar elnökével smúzolna és sóhajtozna, hanem kimenne a tüntetők közé, de akkor még összekoszolódhatna a blúza, és értelmet nyerne az élete, ami most nincsen egyáltalán. Tényleg nem tudjuk, Novák voltaképp mivégre van ezen a világon – illetve igen -, de nem azért, amiért ezt a hivatalt létrehozták annak idején, csak épp Orbán ebből is a saját játszóházát alakította ki, értelme tehát semmi. Áder gubbasztott a pontyai közt, Novák meg rohangál, akárha mérgezett egér, és visszaveri a fényt.

Koltai Tamás állapította meg annak idején a fényvisszaverést, mint a szar színésznők léte értelmét, de nem megyünk el a színikritika irányába, ez ugyanis a tyúkszaros magyar anyaföld. Novák az óhajtozása mellett a magyari ifjúság jövőjéért aggódva kifejtette még a Nemzeti Pedagógus Kar elnökével egyetemben, hogy „Háromgyermekes édesanyaként és elnökként is az a meggyőződésem, hogy motivált, megbecsült, magas szinten teljesítő pedagógusok kellenek gyerekeink biztos jövőjéhez”. Ilyet én is tudok négyunokás nagypapaként, író emberként viszont azt is, hogy Novák Katalin elhúzhatna a negyvenkét fogával Orbánba vissza.

A különbség köztünk, illetve a válogatott és Novák köré terelt, valamint a hús-vér gyerekek között az, hogy mi káromkodunk, ahogyan azt Pankotai Lili is tette, de ilyenekkel Novák nem találkozik. Akkor sem találkozott élő magyar anyával, amikor családügyisként popsitörlővel pucolta az ablakot. A már akkor is a lényegét jelentő hazugságot azóta négyzetre emelte, de nem is reméltünk tőle mást. Az a helyzet, hogy egyáltalán nem is reméltünk semmit sem, csak még jobban idegesít, ahogyan – Koltai nyomán – visszaveri a fényt. Mégis, bármi meglepő, ez az egész dolgozat mégsem Novákról szól, hanem az életünkről.

Novák ennek csak egy különös díszlete, még csak nyomokat sem hagy benne. Annyit talán a rajongó esernyővel kardozó nénikben, hogy de csinos volt máma ez a mi Katikánk, és valljuk meg, ez nem egy mérvadó ok a létezésre. Be kell látnunk, hogy Novák is csak egy termék. A NER árucikke, amit lenyomnak a torkunkon, ha akarjuk, ha nem, és leginkább ártalmas. De még annyi erkölcsi minimum sincs benne, hogy belássa, ha segíteni nem tud, legalább ne tegyen keresztbe. De keresztbe tesz, csezmeg, hinti szét a hamis illúziókat a szarhalom tetején, és hozzá, hogy el ne feledjük, negyvenkét foggal vigyorog.

Varga Judit elment messzire elmesélni, hogy a NER a létező világok legjobbika. Hogy ehhez miért kell Amerikáig utazni, az megfoghatatlan, de kik vagyunk mi, hogy kétségbe vonjuk a röpködés hasznát és hasznosságát. Porbafingó kis senkik vagyunk, ideológiailag totál képzetlenek, akik azt sem tudjuk, mi a rosseb az a Duma bojkottja. Varga Judit ellentmondást nem tűrően jelentette ki a szélsőjobbos jenkik előtt, hogy „Magyarország a jogállamiság elvei alapján kormányzott demokratikus jogállam”, és ez a baja vele a liberálisoknak. Hogy a liberálisoknak mi fáj, azt nagy valószínűséggel ők jobban tudják

Vélhetően az leginkább, hogy a NER illiberális. És nem a puszta tagadás a baj, hanem az, hogy kijelentődött, az ilyen államban helyük nekik nincsen, ebből pedig az fakad, hogy ez a hely akkor ezek szerint nem lehet demokratikus. Ezen a ponton bicsaklik meg először Varga Judit agya, és mégsem ez, ami miatt az ember foglalkozik vele, mert amúgy most már ez sem érdemelne egy szót sem. Ezek beszélnek össze-vissza, és az az ember érzete, a mondat elején sem tudják, mi lesz annak a vége, s hogy értelem szorul-e belé, az ebből fakadólag teljességgel esetleges. Puffan, ahogy esik, a bávatagoknak úgyis mindegy.

Varga mondandója azért érdekes azonban innen, mert megmutatja az a nihilt, ahol ezek kormányzatilag ülnek, maguk mellé emelve ezt a szerencsétlen országot, amely így a semmiben ringatózva atomjaira hullik. Nem kellenek ennek bizonyításához különleges különleges kognitív dolgok, szikrázó és csodálatos elme, hanem a panelproli józan esze, amit őseitől örökölt. Két Varga Judit állítást rakunk most egymás mellé nem is oly messze egymástól az időben: “A jogállam fogalma nem definiálható”, illetve: “A jogállamiság elvei alapján kormányzunk.” Emlékszünk az elsőre a boszorkányüldözésiből

A második a friss, amerikai. Ha és azonban e kettő állításból levonjuk a következtetést, abból arra jutunk, hogy mivel a jogállamiság nem definiálható, viszont ennek elvei alapján kormányoznak, akkor egészen profánul a NER-ben Orbán vezetésével definiálhatatlan elvek alapján kormányoznak, és máris kiderült a titok, miért van itt olyan rohadt nagy kupleráj. Illetve ez több annál, ez a lebegés akárha Mohamed koporsója, de leginkább Lukács György zenedefiníciója illik ide, mikor is a filozófus azt mondta a muzsikáról, hogy az a meghatározatlan tárgyiasság, amit most nem fordítanék le.

Ha belegondolunk, úgyis megértjük, mint ahogyan azt is, nem ártana mindezzel szembesíteni Orbán miniszterét, hogy döntse már el mit tud és mit nem, illetve, ha nem tud semmit, akkor az alapján hogyan kormányoz. De tudjuk, hogy így, tehát sehogyan, ezért akkor ezen a ponton meg kellene határozni, mit csináltak ezek tizenkét évig, és mit művelnek most, a tizenharmadikban a permanens vészhelyzeti rendeleti kormányzással, ami mellesleg minden demokrácia fundamentuma. Most tréfálkoztam, mielőtt az a vélemény és szándék alakulna ki, hogy ez is hülye, menjen az anyjába ez is, vagy máshová.

Még nem. Előtte elvégzem azt a vizsgálatot, hogy akkor ezek szerint ködszurkálást művelve mégis mi az anyám valaga, másképpen radai rosseb történt itt velünk kormányzás címszó alatt. Erős érzelmek, indulatok és pátoszok nélkül, pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, arra kell jutni itt a kupiban, hogy az eltelt több mint egy évtized egyetlen be nem vallott, de minden eszközzel végrehajtott célja és törekvése, szándéka, alfája és omegája Orbán hatalomban tartása volt. Ez manifesztálódik mindenben, a Fideszre szabott törvénykezésben, hogy fenntartsa és működtesse azt a radikális bűnszervezetet, amely az országon ül.

Mennyivel egyszerűbb így, amikor látjuk a célt, és akkor mindjárt megértjük az eszközöket is. Így azt is, Varga miért hord össze-hetet havat, azt is, hogy ezért – mint ahogyan semmiért sem – miért nincs számonkérve, illetve ez a magyarázat arra is, a Völner-ügy miatt miért lehet még egyáltalán miniszter. Nincs itt se jog, se állam, a demokráciának már a heges maradványai se látszanak. És mégis az a legérdekesebb, hogy mindeközben Varga ilyeneket bír kijelenteni, amit: „Magyarország a jogállamiság elvei alapján kormányzott demokratikus jogállam” – a nap pedig vidáman süt. Ez a bizonyság arra, hogy nincs isten.

A Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának igazgatója azt közölte a széles nyilvánossággal, hogy elhatárolódnak egyik tanulójuk, Pankotai Lili felszólalásától, amely a vasárnapi tüntetésen hangzott el. Minden további mélázás előtt annyit azért jegyezzünk meg, nagy valószínűséggel ez az igazgató véleménye – elhatárolódása -, mert ő sem tudhatja, hogy az iskola mint másik entitás (diákok, tanárok és a takarító néni) hasonló véleményen van-e, mint ő, ami egyáltalán nem biztos. Így az iskola nevében beszélni, hiába annak az igazgatója, nem egyéb, mint annak megmutatása és bizonyítéka, mint hogy a Ciszteri Rend Nagy Lajos Gimnáziumának egy véleménye vagy nézőpontja lehet, az, ami az igazgatóé.

Ez a mentalitás és vezetési gyakorlat hadseregirányítást tételez, ahol, mint tudjuk, ellentmondásnak helye nincs, de nem is igazán erről szeretnénk diskurálni máma. Az igazgató kifejtette még, mire alapozza az elhatárolódását, miszerint „messzemenően elutasítjuk annak minden, a keresztény értékekkel össze nem egyeztethető tartalmát és narratíváját”. Ismét a többes számra hívnánk fel a figyelmet elsőként, másodjára pedig a keresztény értékekre, amiből két dolog fakad. Igazgató úr ezzel a nyilatkozatával – amelyet össziskolainak állított be – a valagát félti, hitet téve a NER hazug narratívája mellett, ugyanakkor ő sem tisztázza azt, mi volna abban a keresztényietlen, ha egy diák föl van háborodva.

Fölháborodott a diák, mert alapos oka volt rá, és nem szónokolt, mint Orbán szokott válogatott közönsége előtt nyüszítve uszítva, hanem slam poetrit adott elő, ami pedig nem egyéb, mint művészet. Igazgató úr tehát a művészi szabadságtól határolódik el keresztény erkölcseiben, ami eszünkbe juttat dolgokat, és el is meséljük egyrészt látva, hol is élünk, másodjára társadalmi berendezkedésünkhöz adunk vele lehangoló viszonyítási pontot. Horger Antal jut eszünkbe azzal a bevezető toldással, hogy a ciszterci igazgató úr nagy valószínűséggel szellemi kapacitásaiban a hajdani nyelvészt meg nem közelíti, csak eszméinek avas szagában hasonlít, de abban meglehetősen. Mindenki ismeri Horger Antal és József Attila históriáját.

De azért idézzük fel. 1925. március 25-én a Szeged című lapban megjelent a híres-hírhedt Tiszta szívvel című vers, amelynek bírálói erkölcstelennek és nihilistának tartották a fiatal költő szemléletét. A professzort oly mértékben fölháborította a vers, hogy két tanú jelenlétében „eltanácsolta” az egyetemről József Attilát. Viszont: a Tiszta szívvel hatására azonban nemcsak a tanári pályától tanácsolták el a fiatal verselőt, hanem egyúttal költővé is avatták. Ignotus Pál ezt írja a versről: „…van egy húsz vagy hány éves kis magyar költő: József Attila. Ennek szeretem, lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm és mormolgatom egy versét […]. Gyönyörű szép.” – Ennyit biztatásul Pankotai Lilinek.

Ráfér, hiszen ismerjük a forgatókönyvet, amely szerint mindezek után a tanulólány élete pokol lesz az iskolájában, s ahogyan Horger nem engedte József Attilát tanári diplomához jutni, itt is minden el lesz követve, hogy a lány ne tudjon leérettségizni, ha ugyan odáig kihúzza. Minden attól függ, mit kezd vele a mindenható tankerület, a tanári kar, amelyik tart az igazgatótól, és mit a diáktársai, hogy ők is elhatárolódnak-e majd a fölvételi reményében. Mindenkinek, akiket felsoroltam, lesz oka és indoka Pankotai Lili ellen fordulni, őt ellehetetleníteni, így az a veszély fenyegeti, hogy teljesen egyedül marad a reá váró vérzivatarban, és le fogják darálni, mint annyi sokakat, akik szólni mertek hangosan a hatalom ellen.

A ciszterci gimnázium és Horger egyeteme ugyanaz, szellemiségük, az általuk értékként képviselt keresztényi valami, amiről soha nem derül ki, valójában micsoda, vagy mennyiben több egy agnosztikus morálnál, voltaképp a tőlük különbözőek stigmatizálására való. A magyar társadalom pedig, ahogyan száz éve, most is védtelen a totemizálás ellen, amikor valami azért szent, mert kijelentik róla. Mindemellett ez a fasizmus gondolkodásmódja, nem véletlen tehát, hogy a reakciók akkor és most, a Horthy-korban, s abban amelyik abba álmodja vissza magát, megegyeznek. Ezek ugyanazok. És éppen ezért – mert minekünk erre lehetőségünk nincs -, arra kérjük azokat, akiknek módjukban áll, vigyázzanak erre a lányra.

Amikor tegnap a magába zárt ketrecében Orbán Viktor elmondta, hogy ’56-ban, ha a Nyugat nem árul el bennünket, akkor sikerrel jártunk volna, akkor az első gondolat az volt, ezt azért mégsem kellett volna. De hát, mit is várhatunk egyebet egy ferdült elmétől, aki azt sem képes belátni, hogy ebben a pillanatban köpi szembe magát. Az analógiát ugyanis a jelenre vonatkoztatva azt látjuk, hogy a bűnös Nyugat tanult a hibájából, nem hagyja magára Ukrajnát, aki ezek szerint sikerrel fog járni, és a világ rendje helyre is áll. Béke lesz, ami után Orbán amúgy óbégat, az más kérdés, ahogyan kinéz, abban a békében ő nem leli majd a helyét. Igaz, a háborúban sincs otthon. Megzavarodott a manus.

Viszont, amikor mindez elhangzott, akkor jött el a döntés, hogy én erről a ketrecbe zárt tutulásról megemlékezni nem fogok, s nem csak azért, mert Szele kolléga már megtette, hanem a saját szemszögemből erről nekem mondanom nincsen mit. Ugyanis sikerült annyi hiphopot hallgatnom tegnap szerkesztési munkálataim közben, hogy kezdtem megérteni, amikor Kierkegaard arról mesél, hogy ő sub specie aeternitatis (aeterno modo), azaz, az örökkévalóság módján szemléli ezt a kajla világot, miközben röhög rajta tudva azt, hogy úgyis megbánja. Ilyesmiket danásznak ezek a hiphopászok, akik nem Majka-féle rapperek, mert senkinek a seggéből nem lógnak kifelé.

Eljutni Orbán beszédétől két bekezdés alatt – mondjuk – 21 Savage-ig vagy netán Whiz Khalifáig, az se semmi, nem véletlenül került címbe Babits Ősz és tavasz között-jének első sora, mert ezek voltaképp egylényegűek, és valahonnan a Tejút pereméről merengenek ide vissza, ahol viszont voltaképpen magunk vagyunk a nyűgjeinkkel és nyomorainkkal. Bálint György mondta annak idején, hogy az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk, és magam is belátom, az sem kimerítő publicisztika, ha Orbán Viktort naponta hajtom el a jobb sorsra érdemes anyukájába, viszont az én utam és lehetőségeim ebből a szempontból determináltak, illetve szűkösek akkor, amikor az írott szó becsülete már elveszett.

A beszélté is. Mindegy, hogy te mit mondsz, vagy ő, miket delirál Orbán, olybá tűnik, hogy a világ a maga determinisztikus módján stabilan rohan a vesztébe, ahogyan mi pedig benne csücsülünk. Úgy elfelejtjük ezt a tegnapot is, mintha soha nem is lett volna, korunk ma már olyan, hogy semmiféle lenyomatot nem hagy az időben. Nem történelmi, de nem is köznapi már, az entrópia az úr, mert lehet, hogy ez eleve elrendeltetett. Sőt, ha Spenglerre gondolunk, aki szerint bizonyos eszmék, zenék, irodalmak, az ezekből fakadó történések akképp determinisztikusak, hogy csak adott helyen és időben jöhetnek létre, viszont ott szükségszerűen létre is jönnek, akkor nekiláthatunk fütyörészni.

Fütyörészni és vakarni a hasunkat, mert vagy megdöglünk, vagy nem, de mindkettőt megbánjuk. Ez, uraim, a világbölcsesség foglalata, és annak magyarázata egyben, miért mindegy minden. Mondhatom én fennen, hogy Orbán, az iparos anyád, takarodj, el fog takarodni? Ugyehogy nem. S hiába mondják akár önök is, esetleg kórusban a szomszéddal, akkor sem történik semmi, mert mindennek rendelt ideje van, és ennek még a jelek szerint nem jött el. Mondhatnák most, mi történt, Kázmér megtért vajon, de rávágnám, a rossebeket, csak, mint mondom, aeterno modo vagyok. Ez egy nyugodt vidék, gumiból vannak a falak, és dúdolják tovább a Sziámit is velem. Vagy nélkülem.

Kétségbe esni azonban mindezek miatt egyikünknek sem kell feltétlenül, hiszen kettős a kimenetel: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is, illetve pedig: sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk. Előbbi bölcsesség azt hiszem, Schopenhauer, de ez nem bizonyos, ellenben a második, az színtiszta Micimackó, és máris keretbe foglaltuk szellemi horizontunk tól-ig határait, amelynek azonban a közepe végtelen. Bármi fura is, de én mindezeket vigasztalási szándékkal írtam le, ha viszont ön azt érzi mindeközben, hogy sírnia kell, az ám a boldogság feltétlenül, mert ez azt mutatja, hogy eljutott a groteszk megváltó állapotába. Innen már fát is lehet hasogatni a hátán, próbálja ki.