Budibuli

Dezső már éltes egy disznó volt magunk közt szólván, és nem is szerették őt igazán a zemberek, a kutyák meg pláne nem, de ez egy másik történet. Mindenki tudta ezt, hogy Dezső egy bunkó, egy kőkorszaki szaki, és mindenki hallgatott is róla, de senki nem tudta, miért. Valami kimondatlan egyezség született a hátsó kert lakói közt úgy húsz éve, hogy Dezsőt nem bántják (Malacka szerint bánccsák, ki tudja már az emmi iránymutatásai közt), szóval, hogy békén hagyják. Olyan jól nézett ki a trágya tetején, föss egy disznó volt, tokája, hasa csüngése böllérek álomvilága. Mondta is a macsek, hogy elmegy ecsetért meg gyurmáért, hogy Dezsőt aztán szoborba meg vászonra kalibrálja a leendő kettőegészegyes szaporulat ámítására, de a hülye kakas lekukérkolta ezt is. Neki olyan gyurcsányfeje volt, de ezt senki nem tudta, és ebből fakadón észre sem vette se a kacsa, se a liba, meg a hülye tyúkok sem, és mindebből az fakadt, hogy a macsek már megint hazudott, viszont éppen ezért mindenki nagyon boldog is volt, hát hogyne. Nézték, mindenki együtt, ahogyan Dezső ül a szarok csúcsán, és, akár valami nyomtató, préseli ki a halomból a lét, amelynek ótvar szaga volt, a kiscsibék meg alig is tudtak odébb tipedni, hogy ne érjen a csőrükig a sár, de a Dezső le se szarta ezt az egészet, csak pofázott egyre. Mondta a baromságait a trágya tetején, a kakas taraja lekonyult, és a birka is csak annyit tudott mondani, hogy „He”. A csibék ámulva lestek, hogy jé, ez megtanult beszélni, de á, dehogy. Csak leesett az álla, és elgurult. Így nézték ők közös örömökkel a Dezsőt, amikor megcsikordult a ház ajtaja is, és abból panelprolik kis csapata pergett ki a napvilágra, az egyik kezében fémesen csillogott a frissen fent kés, és senki nem tudta, mi a lófasz lesz ebből, kinek a torkát vágják át, kinek a fejét basszák neki a háznak, egyszóval, hogy ki fiának lesz azonmód kampec, ha dolores nem is, és nem mennyország, de legalább hullaszag. Mindenki menekült. A csibék, kacsák, birkák és más mélyfagyasztott áruk, mind az összes szerteinalt, hogy mentse kis ideig a szaros életét, így volt nekik jó, és aztán így lesz vége a világnak, ha nem is tudjuk. Mostmég. Ámde így lesz. Így alakultak a dolgok az udvarban, és a Dezső ebből semmit nem látott az ég egy világon. Ott ücsörgött a trágya csúcsain, ajkaival megszólítva a csillagokat is, mikor az egyik panelproli elkapta az ő fenséges lábát, és húzta volna le a teszkós mocsokba alá, hogy megtudja, mi az élet, még a halál előtt. Dezső azonban éber volt, húgyos lábát kiszabadította, kiiramlott a szorításból, és az egyetlen menedékben csapta magára az ajtót, amely a budi volt, tisztesség ne essék szólván, és az mti se tudja meg. Ott ült hát hősünk zihálva a világ budi közepén, és, hogy sírt e vagy sem, azt még a kacsák sem tudták, ám a legyek ott kvaterkáztak az orra közepén, és a panelprolik – egyikőjük késsel, ezt el ne feledjük -, szóval ők nekiláttak nyitogatni a klozet ajtaját. Tisztára dili.

Inquisitio haereticae pravitatis

Most, hogy az új elit – amelynek zsinórmértéke például Németh Szilárd – a maga lehengerlő intellektusával bekvártélyozta magát a Kárpátok alá, és rohadtul otthon érzi magát, akár házmester a pállott, húgyszagú lépcsőházban, egészen sajátos lélekállapotba került. Mind, az összes helóta, valamint Spongyabob.

Nehéz ezt megfogni, csak a tapasztalat taníthatja a felőle való elmélkedést, ilyenből viszont bőséges a felhozatal. Minden napra jut egy mese. Éppen ezért volt szükség például Czeglédy szíjon való vezetgetésére is, hogy kis időre meglegyen az origó, amelyből kiindulva el lehet söpörni a világ alkalmatlan egyedeit, ergo, a Fidesz-en kívül mindent, és legfőképpen mindenkit.

Homokos, füves és vizes sík lesz az, ahová robog a kisvasút, amelynek állomásai mocskosak, ürülékkel és okádás tócsáival terhesek, de ez egyáltalán nem nóvum, ezek ezt tudják, ez jön elő belőlük olyan természetességgel, ahogyan kikelet előtt egy órával megszólalnak a rigó polgártársak.

Ha már a latin-görög tudatú Németh eszembe jutott, folytatnám is vele, mert megéri. A Czeglédy-saga kapcsán olyan bűnlajstromot vizionált a markáns arcélével ő, hogy a Népbíróság Pelikánt már meg sem környékezné, békaemberekre sem lenne szükség, semmire egyáltalán. Ha Némethen múlna, holnap vinnék akasztani, hajnalban, aztán tégedet is, ne bámulj vakon a kifent rohamkéstől.

Pedofílián és a terrorizmuson kívül szinte minden szerepel a rezsi-étlapon, de még az is meglesz, ha jól odafigyelnek. És mégsem ez az igazán érdekes, hanem a stíl, az előadás csökött tudattal terhesen, hogy a birkózó, és az összes haverja már annyira otthon érzi magát ebben a világban, hogy nekiállt szarni a spanyolviaszkot, mert a segükben is felyük van, vagy, mert helikopterek.

Aztán továbbá még, hogy ebben a nagy homepartiban az összesnek nőtt legalább három feje, így egy személyben hozzák nekünk a vádlót, a bírót, és az ítélet végrehajtóját is. Most állnak össze épp valami furcsa szimbiózissá, vagy mi a rosseb, már nem is tudható, mert eltakarja a pelyva.

Fogják ezek a saját mészporos agyukat, és telefújják a világot, kezükben feszület, az tolják az áldozat képibe, s mondják, üvöltik, hogy ismerd be, akkor jó lesz a lelkednek. A spanyolcsizma máma így hangzik: “Várjuk a szocialista nagyhalak vallomását, szólaljon meg most már végre, és mondjon igazat Botka, Molnár és Ujhelyi!”

He? Fasza a kutyának? A Schmidt Mária intézmény kénköves falai közt a leendő tetem képibe toljuk a feszületet, hogy valld be bűneidet, és a lelked megmenekül, miután alád gyújtottuk a rőzséket, akárha Giordano Bruno segge tövébe, vagy netán ha előtte kivertük a fogazatod a vallató lámpák fényénél ÁVH-módra, vagy mi a rosseb?

Vallja be? Mi ez itten? Inquisitio haereticae pravitatis (panelproliul inkvizíció), tehát a tévelygő eretnekség kinyomozása? Tanainkat tán vissza is kellene vonni, és a feszületet reszkető ajakkal csókolni, miközben szivárog fölfelé égett lábkörmünk fenséges illata, sőt, a bűnös nyelvét is kivágják, hogy sülése közben ne tudjon lázító szavakat intézni a néphez?

Ez megy most már, és az is tudható, miért. A templomosokat is azért abáltatta meg a negyedik, szépséges Fülöp, mert köllöttek neki a kincsek, aztán ráfogta az eretnekséget a nyuszira, mint most is. De ennek oka van és indoka. Hogy Joe Strummer (The Clash) kéretlen szavait idézzem: „All the power’s in the hands/ Of the people rich enough to buy it.” Tehát orbánul: „Minden hatalom azoknak a kezében van, akik elég gazdagok, hogy megvásárolják”

Értjük hát Mészárost is alaposan, csak ez nem a szavannák vidéke, vagy tán mégis az. Az evolúció visszaforgott, és újra az erősebb kutya baszik, ha csálé is a farka. Most már tényleg nem tudom, hogy ezervalahányadjára miért mondom el újra meg újra ugyanazt, hogy J’acusse, pedig nem is vagyok egy Zola, csak egy utazó, aki arra kéri Buddhát, hogy engedjen azért még beszélni, míg el nem jő a cethal. Ti viszont jobban odafigyelhetnétek a kuplerájra, mert bűzlik a madám valaga. Momentán nincs több közlendőm.

Clash

Vasárnap, a kíméletlen örök vasárnap csillagsugarak csöpögtek alá az égből, mint a higany, vagy petróleum, bepatakzottak a függönyök mögé, át a redőnyök résein hömbölögtek a padlóra, fénytócsákkal, fényfolyamokkal üldözték a macskákat, akik holtra válva, fatutajon eveztek a szürke sarokba a pókok mellé, és minden cseppfolyóssá vált. Aztán megdördült az ég, a szél emberfejekkel játszott, és a Józsik térdig tapodtak az olvadó aszfaltban, amely, mint valami meleghengermű okádta vissza az eső gőzeit. Mondom, valami nagy ünnep volt, és a hívek templomokba mentek. A torony csálé keresztjébe villám csapott Zeusz ujjain át, az elektronyosság lekúszott a földbe, a jámbor alattvalók vihogva, gumicsizmában tapodtak a frissen támadt cunamiban, és Terus néni, a drága Terus néni egy pillanatra találkozott az izgága Jézussal, mert nem a játszós, hanem az ünneplős kalucsnit öltötte magára, hogy abban imádja az urat, s amint a lábbeli lukas talpán átiramodva a töltés elérte ritkás haját, az is égnek meredt, ágaskodott a teremtő felé dicsérni azt, és a földöntúli erőktől műanyag, pállott ízű fogsora a pocsolyába toccsant, de még ott is, a szájüreg menedéke nélkül is csak mondta az összes tartalmakat, amit gazdájától tanult, hogy uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz. Ott csattogott a sárban, más igéje nem akadt.

A bakelit elakadva surrogott a Sokol típusú rádióban, és mert vasárnap volt, motyogta az irányító torony tartalmait, hogy család, migráns, Soros, Brüsszel, civilek, megazisten, és ahogyan Terus néni elszabadult protkója ütemre mozgott, már abból jöttek Óceánia hangjai, a szovjet harsonát már ki is kapcsolták a Józsik, a fogsor ordított a Führer hangján rekedten, és Terus néni ősz haja lobogott a szélben, időtlenül, mert semmi nem változott negyven év alatt, vagy ugyanoda tért vissza, ezt nem lehetett megállapítani a hangzavarban. Aztán egy újabb, minden eddiginél nagyobb istennyila a fogsorban ütött lukat, amely a millió voltoktól a hetvenes évekbe pattant, és, mert nem is volt igazán magyar, nem a „Fekete Bárányok” koncertjét szürcsögte át az iszonytató nyíláson, á, nem, mert azok nyakig tele voltak III/III-asokkal, mint Óceánia mai hangjai, de nem is a kósjánost, hogyne.

Londonba evezett ez a lázadó fogsor, ahol ma bombák robbannak és emberhúsok fröcsögnek a furgonok kerekei alatt, a vért magyarok mosogatják az utca kövéről, és méteres szempillás Ariana Grandék fertőzik az ifjak tudatát, de akkor, amikor mostani kínjaink oka és okozója még fess, suttogó katona volt, majd Oxfordból nem látta azt sem, hogy a Temze mellett az Antikrisztus Johnny Rotten szúrt ziherejsztűt az orra likába, meg a Queen likacsos agyába, de mégsem ő volt az Isten, hanem Joe Strummer, az utcai harcos, aki apokaliptikus zenével indult harcba a sötétség ellen, és nem az Armageddonra, csak a következő csatára hívott fel. Most már üvöltött a protkóból a „Magnificent seven”, a templom tornya rezgett a dobtól, a sárból pedig lemezborító materializálódott, „Sandinista” fölirattal, és veres csillagok voltak rajta. Kikelt a sár habjaiból hát Lázár János hazát védni, de mellényúlt megint, és egy keresztet az orra elé tartva, mint valami ördögűző indult a kommunisták ellen a hülyéje. Aztán már hívta volna emberes szorultságában a tankokat, de a Józsik felröhögtek, és a képébe borítottak egy Heinekent, amitől János sistergő tócsává változott, és ekkor állt el az eső, a templom harangja pedig megkondult, és minden visszazuhant a jól ismert reménytelenségbe. Mondom, vasárnap volt.

TÉGED LEKURVÁZTAK MÁR? – most éppen Petike (szája) jár

Akár a boldogult ifjúkor is eszünkbe juthatna… – a mások után fütyörésző, kacsintgató, majd a türelmét veszített donhuán beszólása…

Akkoriban ennyi éppen elég volt, hogy akadjon egy, aki móresre taníthatja az elborult elmét. Nem kellett közzé tenni, megosztani, nem kellett lájkokra várni – jött a nyakleves, éppen akkor és ott, ahol annak ideje és helye volt. Mert akkor a közösség még valódi volt, a falkaszellem pedig támpontot jelentett – nem ismerősöket gyűjtögettünk, társaink voltak jóban – rosszban! Kiállni a másikért, ha azt méltatlanság érte – s ha kell, megtorolni a vétket… ez a legkevesebb volt!

Ma, – hogy szokás szerint a kocsiban ülve a Kossuth rádióra fanyalodtam, – komoly erőfeszítésembe került, hogy a verda az úton maradjon alattam.
A valaha szebb napokat látott Vasárnapi Újság műsorában megszólaló vasi országgyűlési képviselő volt szíves rövid bemutatót tartani „az alpári viselkedés” c. tudományból.

A dologban az volt a legfájóbb, hogy előzmény nélkül, mindenféle felvezetést mellőzve kezdett kurvázni a drága, vádaskodni, mocskolódni – ahogy kocsmában, néhány feles után szokás! Éhgyomorra, mindenféle gondolatébresztés helyett, óvatoskodó, megfontolást kívánó szavak nélkül – in medias rest, lekurvázta áldozatát.


Rabosított medvéje társaságában…

Beállt a sorba.
Éppen úgy, ahogy napok alatt Kósa, Németh, Lázár és buksi kutyájuk, a helyi Ferkó kiöklendezte magát, most megyénk egyetlen, munkát soha életében még nem látott, – mondhatni ághrólszakadt – titánja is jó alaposan lekurvázta démonát.
Azután elosont, mint ki jól végezte dolgát – persze, mint minden cimborája, most is dolgavégezetlenül!

De vajon, miből gondolják ezek a szerencsétlen percemberek, hogy komplett kórusuk üvöltésétől igaz lesz a genyóság? Vagy tényleg azt hiszik, hogy elegendő üzenni a félnótásoknak, a megetethetőknek, s a világ végérvényesen a javukra változik?

Petike – nevezzük így, annyira bájos! – ma reggel kurvázott egy jót! Büszke lehet rá az édesanyja és az édesapja is! Nekem csak az együgyű Kaffka Margit vers rémlett, míg hallgattam vérszegény erőlködését:

…elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám.
…Tűnnek az évek… Megöregedtem…
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím néha erős lépés zaja hallik,
Jön egy daliás, ifjú legény,
– “Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?” –
Tip-top! Öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vígan, –
Reszketve, ijedten suttogom én el:
– “Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!”

Családi kör

Nem elég az ember gyerekének a tíz, duci kis ujja, hogy megszámolja, összeadja, kivonja és szorozgassa azt a tengernyi jót, amit pártunk érette tesz, de legfőképp helyette gondol. Főleg a szexuális életében, és ezen belül is a szent családi tűzhely kapcsán, amely totem az alfája meg az omegája annak a szuszakolós vágynak, hogy a polgártársnők bugyogójában, valamint a keményen dolgozó kisember vonalkódos gatyájában turkáljanak könyékig, hogy tele legyen szülve az ország leendő elsőáldozó kisdedekkel. De azt hiszem, hogy cseszhetik, mégpedig többféle okból.

Két napja láttam egy tanulmányt, igaz, a hanyatló nyugattól, hogy Kelet-Európa homo sapiens állománya vészesen fogy. Olyannyira, hogy bár lángoktól öleltünk még csak nem is az élmezőnyben szerepel a listán, de a jövendölések szerint csak hatmilliónyian leszünk az évszázad végére, ami időt bár rohadt sokan nem érünk meg, de mégis csak itt van. És ezen nem segít a kettőegészegyes szaporodási ráta, amely bűvös számot egyetlenünk a partedlije fölött, és a pörküttre ráhajolva kigondolt a lakótelepi kifőzdében, hogy aztán Rétvári Bence, az ország mókamestere egészen különös dolgokat hozzon ki belőle.

A lényege az egésznek, hogy az ország erős és büszke, ráadásul jobban is teljesít, mert, mint nyilatkozta, „jelenleg úgy tűnik, mintha a nyugat-európai országok nem bíznának saját családjaikban, fiataljaikban… ezért a demográfiai helyzetet külső forrásból akarják megoldani”. Magyarán, nem tudnak azok már toszni se tisztességesen, szemben ugye a keménytökű magyar legényekkel. Azt is delirálta, hogy „az unióban olyan irányú próbálkozás van, hogy átírják az egyes országokban a természetes együttélési formákat. Ezeket a több évezredes természetes fogalmakat, vagyis, a férfi-nő együttélését azonban nem megváltoztatni kell, hanem tisztelni és támogatni”.

Ebből az jön le a vasvellára támaszkodó értő nagyközönség számára, hogy Brüsszelben a nagyhasú kapitalisták kirángatják a jobb sorsra érdemes fiatal kanok farkát a vaginákból, és a Soros segge felé terelik. Rétvári azonban nem csak szexológus, hanem történész is egyben, mert azt is tudja, hogy ez az egész a gyarmatosítás miatt van így, és most már tényleg nem lehet tudni, ez hogyan jött ki neki. Talán úgy, hogy a nyugat Szodomává válásának okai közt föllelte még a különböző miniszterelnökök személyes családi viszonyait is, és ez nem vicc, bármennyire iszonytató egy baromság. Ellenben logikus hivatkozás, mert pár napja még Szent László példás családi élete volt az etalon.

További unikumok is akadnak ebben a fortyogó katyvaszban, például, hogy: „Az unióban jogi eszközökkel akarják átírni azokat a definíciókat, amelyek már az európai államok létrejötte előtt megfogalmazódtak. A különböző nemű emberek házassága és együttélése, a családi lét a természetes gondolkodásból, a biológiai rendből fakad. Nem hiszem, hogy ez ellen kellene küzdeni.” Harangkongásos tudatában valahogyan nem ragad meg, hogy ez az egész nem azért van, hogy Isten összes bárányát megbuzítsa, hanem elsősorban az okból, hogy a melegeket ne ruházzák meg a villamoson, és szittya álmodozók ne óhajtsák kiherélni őket.

„Aljas bűnökkel terhes a századunk: / megfertézé a házasok életét, / aztán a mocskos ár kiöntött / s elborította egész hazánkat.” Ez nem Semjén Zsolt fiatalkori zsengéje, hanem Horatiusé. Kizárólag a Németh-féle göröglatin kultúránk miatt jutott eszembe, meg az is, hogy a szabadság egykorú az emberiséggel, Rómában már Caligula előtt is Rétvárinak nem tetsző életet éltek a népek, még a férjek és feleségek is nyíltan vállalták házasságtörő életmódjukat. A „görög szerelem”, vagyis a homoszexualitás a férfiak és nők körében is teljesen általánossá vált, sőt a „fiúszerelem” is széles körben elfogadott volt.

És hol volt akkor még Brüsszel, és pláne Soros. Jött viszont Augustus, aki rendet kívánt tenni elfuserált, a rómaiak libidóját kordában tartó törvényeivel, amelyeket meg is cseszhetett magunk közt szólván. Kiröhögték vagy fellázadtak ellene, mint saját édes lánya, Iulia is. Őt ugyan már tizennégy évesen házasságra kényszerítette, s ezután még két ízben férjhez adta, így végül három férjtől összesen hat gyermeke lett, azaz teleszülte Rómát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a „szemérmetlenségen túl is szemérmetlen” életet éljen, így az apja száműzte, mert akkoriban még nem voltak kolostorok.

Ez az egész csak azért villant be, mert a mókamester ősi definíciókról mesél, hogy a saját nyomorát igazolja. Ennek olyan izzadságszaga van, mint jófajta leharcolt kuplerájoknak, és az a tanulsága, hogy a népeket békében kellene hagyni a gatyájukban meg a bugyogójukban, nem matatni benne, és akkor sem fog összedőlni ez a rohadt világ, maximum a NER. Ám mivelhogy felettébb virágos a kedvem, iderakom a drága Marquez vízióját arról az asszonytípusról, amely a KDNP ideálja lehet, tessenek tanulmányozni:

„…Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében. Második Aureliano bízott benne, hogy idővel majd csak elvásnak az ellenséges spanyollovasok, s a tervezettnél hosszabbra nyújtotta a lakodalmat. A házat elárasztották az üres pálinkás- és pezsgősüvegek, Ursula már belefáradt a kihajigálásukba, s ugyanakkor megbotránkozva látta, hogy a fiatalasszony és a férje nem egyszerre fekszik le, és nem is ugyanabban a szobában, miközben szünet nélkül pukkannak a petárdák, szól a zene, és nyúzzák az ökröket: eszébe jutott a saját esküvője, és arra gondolt, hogy hátha Fernanda is szeméremövet vett magára, ami aztán előbb-utóbb szóbeszéd tárgya lesz, és tragédiát okoz. De Fernanda bevallotta, hogy csak várni akar két hetet, mielőtt először magához engedné a férjét. Amikor a két hét letelt, Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján…”

Most, hogy ezzel készen vagyok, valami eszményi férfitípust is keresnem kell a világirodalomban a NER számára. Vakkomondoros hőst még nem leltem, de rajta vagyok erősen, és mindeközben nem mondom ki, milyen mosdatlan szavak jutnak eszembe erről az egész szarhalomról, mert mégsem vagyok egy Ötös Számú Tagkönyv, ugye.

Kampec dolores LII. – Divertissement

Jointot ugyan nem kapott, de hurkás, poros haja még mindig csapott vállait verdeste, így tért vissza a színpadra Béla a fröccsök urának tátott szájától kísérve, aki megadta magát sorsának, mert végre megértette, hogy ennek soha nem lesz vége, meg persze nem is akarta igazán. Most is, ahogyan barátja lekászálódott a fáról madárszarosan, szivárványszín sapkával a fején, mint valami jamaicai tánczenekar, látta, hogy mindez azért történt, mert a Nap, akár valami nyúlós massza csorgott alá az égből, átugorva négymilliárd évet, egycsapásra elérve csillaglétének végóráit, amikor majd okoskodó asztrofizikusok jövendölései szerint fölzabálja a Föld nevű bolygót, és benne ezt az országot, ezt a falut és ezt a kocsmát is, teljesen értelmetlenné téve azt a szót, hogy örökké.

Béla is tudta, hogy Isten már nagyon régen meghalt, ezért tartotta álságosnak a bádogbános fondorkodásait, aki a duplagyűrűsöket úgy vágta át, mint valami rossz csaló a vurstliban, kiszívta a lelküket, hogy egy főnéni sátáni hatalmával eszközöljön csoportos lobotómiát, így lökve őket a debilitás mélységes bugyraiba, elvéve szemük csillogását, lekaszabolva testük valaha volt gerjedelmeit, ágas-bogas göcsörtté téve imába fulladt ujjaikat és mennyországot hazudva, amely némely neurológusok szerint nem egyéb, mint poszt mortem hallucinogén állapot, amikor testük már elkezdett párologni, hogy egy bűzös hajnalt követően ne maradjon belőle egyéb, mint szén meg vas, és mindenféle atomok, amelyek pár milliárd éve valamely csillagban keletkeztek az űr végtelen mélyén.

Innen látszott, hogy ez hazugság csupán, s ha az ember őszinte akart lenni, fel kellett tennie a kérdést, hogy mi igaz egyáltalán, hogy Béla, a kocsmáros, a duplagyűrűsök és a traktoristák nem csak árnyképek-e egy barlang falán, és amikor idáig jutottak, s egyszerre mindketten, Béla is, meg a fröccsök ura is, mint valami elfuserált ikrek, a rasztahajú újra bizonyságot tett arról, hogy ő nem erre a világra való, mert ősz barkója nőtt, bongyor, fehér haja lett, és valami eszelős fényekkel a szemében mély hangon így szólt: – Die Welt ist meine Vorstellung. -, majd marhabélszínt követelt, és arra a kérdésre, ki a jóisten most éppen ő, már Béla hangján felelt: – Viktor Eremita. -, és bár a kocsmáros marhával nem tudott szolgálni, arra mégis rájött, hogy Béla eltévedt az időben és a térben, ahol poros filozófusok eszméit keveri össze, de jól volt ez így.

Jól volt, mert azt mutatta, hogy Béla alakváltozásai, meg, hogy a kocsma az ő aurájától úgy viselkedik, mint egy gumiszoba, mindez azt jelezte, hogy bár odakint felváltva tombolt a hóvihar meg a szaharai forróság, és a vizesvödörbe a hőguta elől fejest ugráló rigók a másik pillanatban a jégen törték ki a nyakukat csőrükben tavaszi cseresznyével, szóval, hogy az idő így megbolondult, az nem egyéb, mint Béla nyüszítő menekülése az elől a valóság elől, amelybe beleszületett valami furcsa véletlen folytán, mert az anyja nem bírt a vérével. És a fröccsök ura rájött végre, hogy az egész mese csak Béla végtelen nyüszögése, mert a körmeivel a valóságot kapargatja csupán kitartóan, hogy mögötte valami értelmet találjon, de minden próbálkozása után csalódnia kellett.

És ez volt az a pillanat is, amikor a kocsmáros maga vált főnénivé és marha nagy indiánná egyszerre, és úgy vette el Béla kínokat okozó tudatát, hogy egy másik szinten, mintegy sub specie aeternitatis adja vissza neki, hogy barátja el tudja viselni a házfalakról csorgó vöröslő fájdalmat. Ezzel a bűnös és megváltó szándékkal kevert a borba vodkát és unikumot, és, amikor ez a massza olyan lett, mint valami habzó cokezero, ünnepélyes arccal barátja elé csúsztatta, kijelentve, ez jobb, mint a joint. És Béla, aki már egy partra vetett hal minden haláltusájával vágyakozott a feledésre, egy hörpintésre küldte magába, s miután az okádás nemes időtöltését későbbi korokba nyelte vissza, érezte, ahogyan a gyomrát elönti a forróság, agyát pedig a hulló falevelek ringása.

A cselvető egyetlen dologgal nem számolt, pedig tudhatta volna, hogy Béla tudatában ilyenkor olyan erők szabadulnak fel, amelyeket nem lehet kordában tartani, akkora energiák, amelyek legyőzik a gravitációt, féreglyukakat fakasztanak a falon, ezekben pedig Béla úgy száguldozik oda-vissza térben és időben, mint valami pattogó biliárdgolyó, s hogy némely hajlatokban feltűnik szerencsétlen Albert, aki zokogva követeli a receptet és reménytelenül, mert ő az értelemmel akarja megoldani azt, amit csak a szívével tehet az ember. Így szabadította magára a kocsmáros a veszedelmet beláthatatlan véggel, és eldöntötte, hogy beszerez valami mariskát, mert attól Béla agya nem formaegyezik majd, hanem jámboran vigyorogva diskurál a mókusokkal.

De addig munka volt, nem is akármilyen. Ahogyan a bűnös kotyvalék egyre inkább hatalmába kerítette Béla neuronjait, annál inkább rezgett a világ, mint valami kőkorszaki űrhajó visszaszámlálás közben, és amikor már azt lehetett volna hinni, mindent elnyel a föld, a kocsma ropogni kezdett, elemelkedett, akár egy túltöltött léggömb, s amikor elérte az első cumulusokat, az idő ott visított mellette, dínók röpködtek és Árpád népe, tatárok és törökök, bombák meg őszirózsák, gázkamrák és akasztófák, és amikor az első kék plakát is odairamlott az ablak elé, akkor egy lift kattanásával állott meg az ivó, de már a sztratoszféra magasában.

Így látták meg ők ketten a Hold sötét oldalát, s miközben odakint az angyalok kara mint szakadt Roger Waters adta elő, hogy Welcome my son, welcome to the machine, rájuk szakadt a kilátástalan reménytelenség, mert alant bokrétát ült egy tábor, talpaik egymásra léptek, és, amikor a fröccsök urának koktélja erőtlenedett, iszonytató zuhanással indultak vissza az anyaföld és a valóság felé mindenféle szekundumnégyzetekkel, rántott húsok meg moslékok szagát érezték, majd a kocsma csörömpölve landolt, megállt, s amikor falai kifelé eldőltek, mint egy részeg lámpagyújtogató, ott állt egy kupacban az egész díszes kompánia, hányva magára a keresztet, a bádogbánostól az öntudatos traktoristákig, és látszott, hogy ez másféle faj, mert fejükön másképp tapad a haj. – Ej, a kurva életbe – Így sóhajtott Béla, és megindult vissza a cseresznyefa csúcsára, mert látta, hogy máshol már nincs menedék.

FERKÓ – a telefirkált zöld pólók, meg a túlhajszolt telefonbetyárok tanácsnoka

A dolog úgy fest, hogy Ferkó leette kedvenc zöld pólóját. Ha már így alakult – mindenféle ostoba mosás helyett – nosza, nekiveselkedett, és létrehozta a szerinte legütősebb homokozó-sztorit, amit e város legalja megzabálhat! Alkotott!

Ferkó összeverbuválta kedvenc csapatát – mely korrekt módon, egyetlen nőstény, bizonyos Hornyák Emőke és persze maga Ferkó volt – majd kicsattogtak az elkerülő útra, kerestek egy megfelelő, a vasúti átkelő közelségére figyelmeztető, ám a zöld pólóhoz igen jól pászoló táblát, és…

Ráhúzták bizony, közösen, fájdalommentesen e snájdig zöld kotont a kiszemelt táblára! (Ki nem szarja le a közúti veszélyeztetés fogalmát!) Az előzőleg, odahaza, gondos demenciával összefirkált, (lezabált) póló igen élethűre sikerült, s valljuk meg, ez a móka igen elterjedt szokás látszatát kelthetné mostanság a tizenhét éves diákok között! (Olyan hülék szegények…)

Ha valami nem tetszik egy tizenévesnek, fogja a pólóját, felírja kínjait, kirobog a töltés mellé, azután felöltözteti a táblát – gondosan! Ütős, hiszen rengetegen látják! Abban a néhány másodpercben legalábbis, amíg Hornyák Emőke elkészíti felvételeit a momentumról… Ott, az út szélén! Ez Ferkó kedvenc motívuma!

A dolog ugyan kissé emlékeztethethetne most valamennyiünket ama fergeteges tacepaóra, – gigantcsekkre – amit anno hordozott a mi jó Ferkónk az ő Csabika barátjával, de nem, nem, nem, ez a performance milliószor átgondoltabb, magvasabb! Naná, hiszen ezt már egy naccerű tanácsnok agyalta ki, nem holmi képviselő!

Lelki szemeinkkel már látjuk, amint napokon belül több száz ilyen hacukába öltöztetett tábla virít majd Szombathely körül, valamennyi előtt Ferkóval, meg az ő Hornyák Emőkéjével. A pólókon más-más tartalmas, ütős szövegek lesznek olvashatóak. ( Pólót korlátlan mennyiségben vár a fidesz! ) Ez a módszer milliószor fancybb, mintha valaki a facebookon üzenget!

Eredeti, made in Ferkó mestermunka, ahogy az a végtelen harc is, mely még akár matekpéldának is elmehetne: hívj fel öt nap alatt tizenkilencezer szombathelyit, dumcsizd végig velük a három igen komoly kérdésedet, ne hagyd soká gatyázni a válasszal a te drága szimpatizánsaidat, azután alkosd meg odahaza az ezekből összedobható, ütős grafikonokat. Már kész is az újabb világrengető mutatvány!

Mindezek után már csak Ferkó asszonykáját sajnáljuk. Sokat unatkozhat szegényke, míg férje önmaga népszerűsítésére remek Photo shop képeket kreál, pl. kamerába bambán bámuló Ferkó a 66-os út mentén; pólókat firkál, vagy éppen kördiagramokat rajzolgat…

Persze az is lehet, hogy a tündérke telefonált! Lehet, éppen Ferkóné hívott fel sebtében tizenkilenc ezer szombathelyit. Mindenesetre a hölgy illik Ferkóhoz! Ez a teljesítmény öt nap alatt, napi húsz órában is Guinness-gyanús! Száz óra alatt feltárcsázni tizenkilenc ezer számot, kicsit bevezetni a mondókát, elbájologni a kérdéseket, aztán feljegyezni a válaszokat – igen komoly munka lehetett. Persze, nyilván többen is ezzel foglalkoztak, napi húsz órában. Keret volt rá, gondosan befizették az összes adót, meg járulékot, így a legtisztább módon jutottak a végeredményhez…

Mely majdnem olyan tökéletesre sikerült, mint a lezabált zöld póló… Kedves Ferkó! Te vagy a legeredetibb kormánypárti ellenálló kerek e hazában!

Csillagsors

Létezik egy tanulmány, amelyet Kövér László nem olvasott, esetleg nem értett meg, és úgy emelkedett szólásra a magyar egészségügy kapcsán, kiverve az összes biztosítékot azokban, akik már tényleg láttak magyar kórházat belülről, és nem csak rózsaszínű képeslapokon.

Ez a dokument’ a 2014-es évet vizsgálja, s ha figyelembe vesszük, a helyzet azóta csak exponenciálisan romlott, akkor minden joga megvan a választópolgárnak arra, hogy berúgja a Lendvay utcai kupleráj ajtaját, és a kopaszokat félrelökve keresetlen szavakkal illesse a portást és a vezérigazgatót.

A górcső alá vett évben harminckétezer magyarnak nem kellett volna meghalnia, ha megfelelő ellátást kap, amire esélye sem volt. Az én anyám az előző év őszén kapott egy jófajta szepszist a sebészeten, hogy három héten belül ne kelljen már neki nyugdíjat fizetni.

A szomszéd Józsi combjából narancs nagyságú daganatot operáltak ki alig egy hónapja, három nap múltán emittálták – hogy miket nem tudok -, és két hétig naponta sántikált vissza kötözésre. Valami megmagyarázhatatlan ok miatt még mindig él, így mutatva fityiszt a maga módján a magyar egészségügynek.

Ez a 2014-es harminckétezres lista egyébként az évi veszteség több mint negyede, ami emberes adat. Van egy rossz hírünk is vezénylő csillagunk számára: ha ez így megy tovább, nem lesz elég a kettőegészegytizedes szaporodási ráta, s mire megvénül, és teljesen elmegy az esze, nem lesz kit etetni a hülyeségeivel.

Kövér házelnök et. akkor állította, hogy világszínvonalú a magyar betegségügy, amikor az is kiderült, hogy a rendszerváltás utáni nyomorban, 1992-ben kies hazánk a GDP hat százalékát költötte gyógyításra, most meg, hogy erős és büszke, már csak négyegészhetet.

További cukiságok még ebben a Barbie-világban, hogy alig van orvos, kétmillió keményen dolgozó panelproli fél órán belül nem jut el sürgősségi osztályra, az esetek ötödében a mentőre negyed óránál többet kell várni, a listához pedig mindenki tegye hozzá a gusztusának és tapasztalatának megfelelő toldást.

Ami viszont engemet a csillagokról való elmélkedésre késztetett, az az egy mondat, miszerint „Az egészségügyre költött pénzek a háztartások egyötöde számára katasztrofális terhet jelentenek.” Mondhatnám, hogy ezen el lehet gondolkodni, de minek, hiszen ilyen, drága polgártársak a kövéri világszínvonal, legalábbis a Gyalog galopphoz képest, ahol kordéval gyűjtötték a megboldogultakat a falu közepén.

Visszük a hullákat, hozzátok a halottakat, mondá a vásári kikiáltó a filmalkotásban, és tényleg, a tapasztalatot és módszert át is vehetné Balog páter, az erőforrások atyja, aki hullazsukokat küldhetne szerte az országba, és az összegyűjtött szavazni már képtelen állampolgárokat közmunkások vakarhatnák a föld alá.

Nincsen most jó kedvem, sőt, ha belegondolok, egészen szar kedvem van nekem, hiszen azt is be kell látnom, hogy a magyar emberek nagy részének nem csak az egészségre költött pénz jelent katasztrofális terhet, hanem úgy általában az egész létezést bajos finanszíroznia. Hiába, nem lehet mindenki decens Bözsi néni.

Visszatérve még házelnök/mester elvtársra, azt kell megvizsgálnunk, hogy mért hazudja le a csillagokat az égről ő meg a főnöke is, sőt, hogy ebben a kontextusban egyetlenünk álló, avagy hullócsillag-e, ha már itt tartunk. Nincsenek jó híreim egyáltalán.

Állócsillag nincsen, azt csak a Fidesz állítja. A mi Napunk is a Tejútrendszer Perseus-karában kering a középen ücsörgő bazi nagy fekete lyuk körül, úgy hozzávetőlegesen egymillió kilométer perórás sebességgel, és, ami érdekes, még csak a menetszél sem fújja a hajunkat.

S ha már a fekete lyukaknál tartunk, azok halott csillagok, amelyek egy szupernova robbanás után maradtak meg, előtte még azonban az a rohadt csillag mindenféle anyagokat gyártott le, hogy azok szertelökődve a végtelen térben belőlük éppen itt és éppen most Kövér és Orbán képződjön, hogy cseszné meg dartvéder a fénykardjával.

Egyébiránt, ha egy csillag megmurdel, nem válik feltétlenül mindent, még a fényt is felzabáló Orbán/oppardon fekete lyukká, lehet belőle neutroncsillag, pulzár, kvazár, vagy tűzoltó, esetleg katona. A lehetőségek száma végtelen, mint a magyarnak, aki szabadon választhat az egészségügy kínálta halálnemek közül.

A hullócsillagok is, amelyek a világűr szemetjei, légypiszok nagyságú meteoritok, még ezek is becsaphatják a népeket, mintha Finkelsteintől tanultak volna. Képzeljük el drága polgártársak, midőn egy ilyen átsuhan az égen, és csókra ingerli a szerelmeseket.

Rosszabb esetben ez nem egyéb, mint az űrállomásról kilökött, csonttá fagyott szar, amely kulacsomó elhagyva a geostacionárius pályát a légkörbe érve felizzik, a honleány pedig ettől a harmatos fűre hanyatlik, és széttárja a combjait. Tiszta átverés, de nincs ebben semmi nóvum, megszoktuk már.

És abba is gondoljunk bele, hogy drágalátos Napunk a maga észvesztő sebességével is csak kábé kétszázharminc millió év alatt kerüli meg a Tejútrendszer középpontját. Ebből a szempontból, amikor a dínók hatvanmillió évvel ezelőtt végleg megmurdeltek, mert hosszú volt a várólista, akkor még csak a tavasz vége volt a mi csillagunk évében.

Ma június elseje van, éjfél után pár perccel, és egészen biztosan nem érjük meg a kakasszót. Ha erre gondolunk a koszlott várótermek roggyant székein, helyzetünkkel, ha nem is valami rózsás, voltaképp elégedettek lehetünk. Ezt nem azért meséltem el, hogy a házelnököt felmentsem, csak úgy, játszásiból, meg, hogy teljen az idő, míg nem szólítanak.

A BIBIRCSÓKOS MEGSZÓLALT – Németh Szilárd rettegései Czeglédyről

A közvélekedés szerint súlyosan alkoholbeteg Kósa Lajos után Németh Szilárd is úgy érezte, szólnia kell.
Oh, a fancy, balog páros!!!
Amikor ez a két bumburnyák nekilódul, ösztönösen sajnálni kezdem önmagamat: mondd Istenem, vajon, miért is szükséges a drága időt pazarolni rájuk!…

Német rezsibiztos Szilárd, úgyis, mint a fidesz alelnöke, – Kósa elszólós hörgése után szabadon – szükségesnek érezte, hogy lökjön egy kis kampányelőkészítő öklendezést – a maga senkivel össze nem keverhető, alpári stílusában, Czeglédyről! Végigmérve ezt a vinkliből totálisan kifordult – néhai pedagógus??? -véglényt, meghallgatva, mit gondol a versenytársakról, komoly kétségeim támadtak a manus beszámíthatóságáról!

Azt találta büfögni ez a bibircsókos kretén, hogy „Czeglédy Csaba piszkos ügyekben állt a baloldal rendelkezésére”. Na, ja! Így gyakorlatilag Kósa után Németh Szilárd is beismerte, hogy Czeglédy Csabát még véletlenül sem bizonyos költségvetési csalás, mindenféle rémes három milliárdok (sic!) miatt kellett megfosztani a szabadságától – mindössze politikai játszma, a jogállamiság leépítésének újabb szép példája játszódik előttünk. De lehet, hogy ez már a temetési szertartás? After party?

Ha ugyanis egy hete azért kellett börtönbe küldeni Czeglédyt, mert piszkos ügyekben állt a baloldal rendelkezésére, akkor miért kell/ett kikészíteni a cégeket, melyekkel a fent említett – állítólag elemelt – összeg sokszorosát termelte az államkassza javára, miért kell az őrületbe kergetni a fizetés nélkül maradó diákokat és főleg, milyen alapon lehet bűnt kiáltani, bőven az igazságszolgáltatás – bíróság – lefolytatott tárgyalásai előtt?

Mert Kósák és Mészárosok ezt is megtehetik ma Magyarországon, nekik elég, ha képtelenek a tisztességes versenyre, s ha betojnak, jól becsukják a náluknál jobbat, okosabbat és úgy tűnik, tisztességesebbet!

Németh kétmilliárdacsaládikasszába Szilárd nem hadovázott túl sokáig, kimondta a lényeget! Czeglédynek azért kell a börtönben passogni, mert „az ügyvéd két nagy halat fogott magának, ugyanis az MSZP és a DK legbizalmibb ügyvédjének számít, hiszen ő védte Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnököt és Botka Lászlót, az MSZP miniszterelnök jelöltjét is.”
Tetszünk érteni ugyebár?
Ha a fidesz üti, vágja, rúgja és mindenféle aljas módon le akarja járatni a két baloldali vezért, Botkát és Gyurcsányt; s ha ezek után akad egy tökös legény – jelen esetben Dr. Czeglédy Csaba ügyvéd – aki felvállalja a védhetetlennek gyanított pereket és nyer, nyer, nyer… Nos, akkor ez az ember bűnös, csaló, börtönbe való, mert már sok piszkos ügyben állt a baloldali politikusok rendelkezésére.

„Azért állt a baloldal Czeglédy mögé, aki legutóbb gyerekeket és diákokat vert át azzal, hogy munkájukért nem kapták meg az ígért bért, mert ő az egyik bizalmi emberük, akire már sok piszkos ügy elintézésben tudtak számítani.”

Ez valami olyan nyakatekert, minden logikát nélkülöző mondat, mintha Németh Szilárd azt fejtegetné, hogy azért kellett a kiscsaládjának fészkébe utalni a sportcsarnok pénzét, mert a felesége a legjobb krumplitermesztő Csepelen… A történet azonban ennél dermesztőbb! Nem Németh, vagy Kósa gondolatai közt keresendő a gikszer! Az igazság odafönt leledzik!!!

Amúgy, szeretett hazánkban már tárgyalás nélkül is simán lehet tudni, ha valaki gazember! Lajcsi elmúlt huszonöt évéből lazán szemezgetett az ügyészség munkatársa, hogy aztán fő műsoridőben lehessen sztárt faragni az asszonyságból!
A Lúgos doki térdre küldheti a bíróságot – az államtitkár tesó, meg a néhai betegminiszter rokonság hátszelével. Majd ő diktál!
A maffiaperben elítélt izomagyú kettesével nyírja ki az áldozatait, vadiúj kabriójával, persze jogsi nélkül repesztve… hogy aztán néhány nap múlva egy újabb kocsival furikázhasson!
Ja és a pitiáner csórógép Farkas Flórika újjá választatik, miután elherdált milliárdjait gálánsan átvállalja az állam… nincs miért a piszkos ügyeket sorolni!

A dolog úgy fest, hogy ez a rengeteg szarság egyszer kíméletlenül elönti majd a torkunkat.

Fuldokolva, az életünkért kapaszkodva leszünk türelmesek várni valakire, akire már sok patyolattiszta ügy elintézésben tudtunk számítani.

A megrendelők, Kósa, Németh, stb. ez egyszer elszámolták magukat…

Raffiakötőállvány

Mire újabb egymillió emberünk kitántorog Londonba mosogatni, arra a kegyelettel teli pillanatra Semjén Zsolt eléri a célt, amit maga elé tűzött, mint nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, valamint madárgyilkos, és meglesz az egymillió új magyar állampolgár. Ezt követeli Trianon és főképp a hatalmi téboly.

Ők a határon kívül született véreink, akik minden „tárgyilag kiterjeszthető” dolgot – lesz pénz – megkapnak az anyasági segélytől kezdve a nyugdíjig, pedagógus bértámogatástól a kismaci vérveres faszáig, amely júdáspénzekkel a fideszbagázs mindközönségesen szavazatokat vásárol arcátlanul és pláne a mi pénzünkön.

Ez nem új vaszisztdasz, csak ótvar ganajság, de ehhez is szokva vagyunk már, mint a nem ér a nevem, káposzta a fejem éthoszhoz, ami abban nyilvánul meg, hogy egy pillanat alatt mondják az ellenkezőjét annak, mint egy perccel előtte.

Orbán Viktor kedvenc nyomdaipari termékében, a Hangérien Tájmszban nyilatkozta azt a Kósa Lajos névre hallgató kupaktudat egészen pontosan 2017. március 19-én, hogy „a következő egy évben nem módosul sem a választási eljárási, sem a választójogi törvény”. Dehogynem, királylány. Ugyanis határon kívül rekedt véreinknek nehézséget okoz annak a rohadt levélnek a feladása is. Messze a posta, vagy nem tudja a drága, hogyan hívták a szülőanyját, mint legutóbb kiderült.

Hogy a mocsok tovább indázik, arra abból lehet következtetni, hogy Semjén Zsolt meg tegnap azt lengette be, „Elszánt abban, hogy egyszerűsítsék az anyakönyvi vonatkozásokat, és akár a választási szabályokon is változtassanak.” És ha ő egyszer elszánt, akkor még a szalonkák is trappolva menekülnek.

Ötletem sincs, hogyan lehetne még egyszerűbben elcsalni a választásokat, mint ismeretlen helyeken feladott, bizonytalan mennyiségű, ködös tartalmú levelekkel, amilyen a konzultációs hagymáz is, amire egyfolytában hivatkoznak. Ahogyan megint csak tegnap valami Dömötör kismufti, aki harcukat a 2015-ös bevándorlási konzultációra, a tavaly őszi kvóta-népszavazásra, és a most lezárult konzultációra alapozza.

Erre a diadalmas alig kétmillióra, ami az óceániai matematika szerint a nemzetet testesíti meg. Mindebből az következik, hogy a maradék és kisebbségben lévő nyolcmillió az út szélén lett hagyva, vagy már el is felejtették őket a magasságos hivatalok mélyein. A győzelem akadályai a megveszekedettek, csak egyelőre nem lehet legéppuskázni ilyen tömeget, mert a TEK-nek nincsen annyi tölténye raktáron.

Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket nagyon.

Ezt az egész trágyahalmot már százszor megénekeltem, meg milliószor mások, mindeközben a ganyé már a szájunkig ér, a Nap pedig vidáman süt a temetésünkön. Az én dolgom az a világban, hogy írjak. Másoké lenne a cselekvés, ők azonban egészen más dolgokkal vannak elfoglalva, aminek egyáltalán nem lesz jó vége.

Éppen a múlt héten néztem rá az oldalam számlálójára, és azt mutatta, hogy elértem az ezredik dolgozatot röpke három év alatt, amely tempó azt jelzi, hogy monomániásan mondom a magamét. Aztán kitörölhetem vele a seggem magunk közt szólván.

Ezek között a kiáltozások között van ésaiási ordítós, meg jónási suttogós is, mára azonban lassan a Brian élete félőrült prófétája szól már csak belőlem, mert zakkant magamra ismerek delirálásában:

„És azt fogják majd rebesgetni, hogy eltűntek a dolgok. És hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok. És senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a fura kis izé… raf… raffiakötőállvány, amihez hozzávoltak erősítve. És akkor majd a barát elveszíti a barátja kalapácsát és a fiatal nem fogja tudni, hogy hol vannak már azok a dolgok, amiket apáik birtokoltak, mert apáik csak előző este rakták oda este nyolc körül.”

Tényleg, hol vannak a dolgok? És pláne a raffiakötőállvány! Hol van már este nyolc?