Kategória: Egyéb

Ha elfogadja a kormány, a statisztikák javítása miatt (feltehetőleg) lekerülnek a kórházi várólistákról azok, akik annyi ideje várnak már műtétre, hogy eközben az állapotuk annyira leromlott, már nem is érdemes megműteni őket. Ha elsőre nem lenne teljesen világos, lecsupaszítom a dolgot: az állam, miután a saját hibájából képtelen volt meggyógyítani az állampolgárát, egy tollvonással úgy szabadul a gondjától, hogy magára hagyja őt. Brutálisabban: hagyja meghalni, semmit sem tesz érte. Nem mondanám, hogy ide jutottunk, mert egyébként már régen itt vagyunk, csak most, ha a kormány (kabinet) elfogadja a tervezetet, papírunk is lesz róla. Illetve nekik lesz, de ez már mindegy.

Mégpedig arról, hogy a magyar állam lényegét tekintve megszűnik vagy megszűnt működni, mert képtelen ellátni alapvető feladatait. Orbán, aki önmagát jogvégzett embernek és nagy társadalomtudósnak tartja, nagy valószínűséggel tudja ezt – vagy tudnia kellene -, de be nem látja, mert akkor azt kellene bevallania, hogy kudarcot vallott. Mégpedig azért, mert szétvert egy a színre lépéséig úgy ahogy működő struktúrát, és most már mást nem tud tenni, mint visítozik a romokon ücsörögve. Az állam alapvető feladatai közé tartozik a gazdaság működésének fenntartása (egyes) a pénzügyi stabilitás biztosítása (egyes), a társadalmi működés – oktatás, egészségügy, szociális segélyezés – biztosítása (egyes).

Ezen túl még a társadalmi rend fenntartása törvényekkel, amik ma már csak rendeletek (egyes). Egy dologban működik a magyar állam, amelyek az ő erőszakszervezetei – rendőrség, katonaság, nálunk már határvadászok és TEK, illetve Kövér házi lövészcsapata -, de ez a boldoguláshoz édeskevés. Visszatérve a továbbhaladás előtt kiinduló tételünkhöz, hogy az állam magára hagyja, mi több, hagyja meghalni állampolgárait, azt kell felfedeznünk, hogy működésében semmivel nem jobb így, mint a Sánta „Sokan voltunk” című novellájában megjelenő feudális népi (nemzeti) szokás, hogy a fölöslegesnek vélt öregek fölmennek a büdösbe meghalni. Viszont nem irodalomórát tartunk, hanem Orbánt hívjuk tetemre.

Ma hazánkban (vagy annak romjain) bezárnak télire a hivatalok, színházak, mozik, könyvtárak, uszodák, iskolák, óvodák. Ami nyitva marad, abban tizennyolc fokban fagyoskodnak az emberek, s mivel a környező országokban nincs ilyen Apokalipszis, azt kell megállapítanunk, hiába mondogatja reggeltől estig ráolvasásszerűen Orbán és a többi rosszarcú, hogy a háború és a szankciók miatt van ez így, mindenki, még saját maguk is tudják, hogy ez egyáltalán nem igaz. Csak az ellenük netalán fölhorgadó népharagot próbálják más irányba terelni. Ezt is lehet, attól azonban az állam működni nem fog, ugyanúgy nem nyújt semmi ellenszolgáltatást az állampolgárnak a beszedett adó fejében, mint most.

Voltaképp az állam erre van, ezért tartjuk, vele olyan hallgatólagos egyezség köttetett, hogy a beszedett adókból úgy ahogy biztosítja ha nem is a jólétünket, de a civilizáció működését minimum, s ha erre nem képes, akkor az a ki nem mondott alku nem érvényes. Az állam nem csak fölösleges ebben a formájában, hanem lényegében nincs is, ha csak az erőszakszervezeteinek nagyszerű működését nem nézzük, de ezek fungálása ilyen körülmények között már csak a hatalom megvédését szolgálja. Mindezek után azonban, ha belegondolunk abba, hogy az adónk ellenértékeként voltaképp nem kapunk semmit, egyetlen kérdés marad csupán, mégpedig az: hol a pénz?

Muszáj ezt feltennünk, még ha a választ tudjuk is, hogy leginkább ellopták. Mindaddig, amíg az Unióból számolatlanul jött az utánpótlás, a működés fenntartható volt, ennek elapadásával viszont – mint kitetszik – az állam összeomlott. Nem képes gondoskodni állampolgárairól, s ha majd eljön a csőd – ami nincs messze – magáról sem. Ez Orbán bizonyítványa, s ha figyelembe vesszük Lenin apánk tézisét az állam elhalásáról a kiteljesedett kommunizmusban, Orbán valami elképesztő nonszenszt hozott létre. (Vagy Lenin is hülye volt.) Mindegy, egy azonban bizonyos, kies hazánk az utolsókat rúgja. S holott az is igaz, lehet, hogy Orbán ezt az egészet megússza, de látjuk, mire képes a túlélésért: hagyja meghalni a magyart, és ennyi elég is.

Miután tanárokat rugdosott ki, a népharag – legalábbis telefonon – a Klebelrsberg Központ felé fordult, és a nagyhatalmú, de teljesen fölösleges intézmény inkább elrejtette a tankerületi központok telefonszámát, hogy ne tudják felhívva gyalázni őket. „Hogy a kollégák el tudják látni a feladataikat” indoklással nem érheti el őket akárki vagy senki, mint Orbán, amikor függöny mögé bújva nézte a parlamentben azt, hogy őt kérték számon, illetve szerették volna, mert nem mert a plénum elé állni. Hogy a tankerületekben mit csinálnak a tanárok kirugdosásán kívül az nem igazán tudható.

Illetve az ország jelenlegi állapotában már nem is igazán érdekes. Amikor egy hivatalnak el kell rejtőznie az állampolgárok elől, akkor annak a hivatalnak értelme és létjogosultsága nincsen egyáltalán. Amikor egy hivatal a függöny mögé bújik a népharag elől, akkor az a helyzet áll elő, hogy bizonyságot nyer, nem a köz érdekében, hanem annak ellenében működik, akkor azt a hivatalt be kell zárni, és sóval hinteni be a helyét. Ilyen azonban a NER-rel és a NER-ben nem fordulhat elő, mert ezen a mezsgyén haladva lehetne ledózerolni az összes minisztériumot és végül a Karmelita erkélyét is, de azt forradalomnak neveznék.

Ilyesmi azonban a magyar néppel ritkán történik meg, és ha igen, annak is rossz vége volt eddig mindig. Nem akarnánk azonban történelmi távlatokba helyezni azt, hogy nem lehet fölhívni a tanárokat nyektető hivatalt, mert ez csak a beszari pitiánerség bizonysága, és ezzel a megtalált minősítéssel, illetve ennek kiterjesztésével lehet jellemezni a Fidesz hatalomgyakorlását. Az egészet. Hozhatnánk a példákat a legfelső szinttől, Orbán is, mint a hivatal, elérhetetlenné teszi magát a felnyaló médián kívül mindenkinek, kormányinfókra nem mehetnek be a kellemetlenkedő lapok. Ez végül is a boldogkarácsonyt filozófiája.

Nem engedjük hozzánk közel a bajokat, teremtünk magunknak egy rózsaszínű álomvilágot, és a valóságot így szerencsésen kizárva csesszük szét az országot, voltaképp lehetséges kontroll nélkül. De messzire jutottunk a telefonszámoktól, illetve ennek az egésznek a pitiáner aljasságától. Mert milyen jellemző az is, hogy annak az intézménynek az igazgatója, amelyik eltünteti a telefonszámát, mert öt tanárt kirúgott, plagizálta a szakdolgozatát, ebből fakadóan diplomája sem lehetne, de nem ez a baj, hanem az, hogy ezek szerint csaló. Ugyan csak annyira, mit Schmitt ’álamelnök vagy Semjén Zsolt.

Ezeknél ez divat, és a csalás alávalóságánál csak az a szomorúbb ebben az egészben, hogy a plágium megtörténte leginkább annak a bizonyítéka, hogy híján vannak az önálló gondolatnak. Ezen kívül szeretnek lopni. De ezek a jó fideszkáder jellemző tulajdonságai, és emiatt nem is igazán vagyunk meglepve. Mindez annak a megállapítása csupán azonban, hogy egy morálisan és intellektuálisan erősen kérdéses kisebbség uralkodik a többségen azzal a sajnálatos tudomásulvétellel, hogy ez a választóiknak megfelel, nagy valószínűséggel azért, mert a választóik is ilyenek. Ilyen hely ez a valaha volt országunk. Lehangoló.

Nem árt azonban a telefonszám-eltüntetés filozófiáját (illetve magyarázkodását) is megidéznünk, mert ez is egy adalék az eddig elmondottakhoz: „Sajnálatos módon az ellenzéki sajtóorgánumok, ellenzéki politikai szereplők hecckampányai, hazugságai miatt a gyalázkodó, fenyegető telefonok százait kapják a fővárosi tankerületi központok, emiatt vettük le ideiglenes jelleggel a telefonszámokat, annak érdekében, hogy a kollégáink a feladataikat el tudják látni” – Mintha például Varga Juditot hallanánk uniós hecckampányokról és boszorkányüldözésiről, ami újabb bizonyíték arra, hogy ezek ilyenek.

Hogy milyenek, azt föntebb már szűkszavúan összefoglaltuk, bővebb megmutatást nem igazán igényelnek, mert ezt mondjuk már egy évtizede. És hasztalan, tegyük ezt hozzá sietve, de mindenféle szomorúság nélkül azzal a csírázó bizalommal, hogy a népek, akik eddig lehajtott fejjel engedték ledarálni magukat, most már odáig eljutottak, hogy telefonon akarják elküldeni az anyjába a hatalmat. S ha majd ez a buzgalom ennél tovább is terjed, akkor lesz némi halvány remény arra, hogy az egész nerbagázs oda kerüljön, ahová való: a szemétdombra. Bár népünket ismerve mégis kevés a remény, hogy a seggét is fölemelje. Igaz, a telefonnal már megteszi.

Amiben élünk, az nem a Nirvána, hanem egy bohózat közepe. Ne nevezzük már tragikomédiának sem, mert itt a térdünket csapkodjuk röhögtünkben, hogy ilyen nincs. És mégis van. Az évi százharminc milliárd forintunkból kitartott közmédia, amely az emlékezetes ellenzéki képviselős támadás (attack) után, mikor is Varju képviselőt húzgálták a földön a biztonságiak a bokájánál fogva, s emiatt Varju képviselő felfüggesztettet kapott, a közmédia pedig bevehetetlen erőddé alakult. Golyóálló üvegek, beléptető zsilipek tették ostromállóvá az épületet, majdnem lőrések is vannak rajta. Mert a közmédia (így en bloc) beszart, mint a gazdája szokott függöny mögé bújva.

Ez tehát a háborús múlt és a készületek, mikor is ilyen állapotok közepette a közmédia szerint Hadházy megint fegyverkezik ellenük, be akar hatolni, vagy ki tudja, mire készül, mert bejelentette, hogy sátrat ver ott. Ez az oka a beszarásnak, ami egy közleményt eredményezett, és ezért mondjuk azt, hogy az életünk immár bohózat, vérbő komédia, úgyhogy tessenek velem vigyorogni, mert elviselni ezt másképpen nem lehet. Azt mondja a közmédia az ő közleményében, hogy Hadházy mind az összes tankjaival és repülőjével, netán tengeralattjáróival támadni készül. Ha majd megismerkedünk a szöveggel, meglátjuk, hogy nem egyéb ez, mint egy elnyújtott visítás. Íme:

„Még élénken él a magyar polgárok emlékezetében az a nyomásgyakorlás, amelyet baloldali képviselők kíséreltek meg 2018 decemberében, amikor minősíthetetlen hangnemben, a törvények előírásainak teljes figyelmen kívül hagyásával, a közmédia munkatársainak fenyegetésével, becsmérlésével próbáltak meg érvényt szerezni saját pártjaik elképzeléseinek. A közmédia akkor sikeresen védte meg a szerkesztői szabadságot, a sajtó függetlenségét.” – Nem tudom, mi él élénken az önök emlékezetében az ütközetről, de a jelek szerint mély nyomokat hagyott a közmédiában, hogy még mindig emlegeti, ha meglát egy ellenzéki képviselőt, vagy megérzi az arcszesze illatát, amilyet fideszes nem ken magára.

Van még egyébként, ami jókedvünket fokozhatja, mert egészen különleges állításokba menekülnek. Megtudjuk, hogy „Várhatóan ismételten hazugságokat fog terjeszteni, elfogultsággal vádolva a közmédiát, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a 2022. április 3-ai választásoktól 2022. augusztus 31-éig 2700 alkalommal kaptak meghívást a baloldali és más ellenzéki pártok képviselői a közmédia adásaiba. A közmédia továbbra sem enged semmiféle politikai nyomásgyakorlásnak, kitart az Alaptörvény, a médiatörvény, és a sajtó működését szabályozó valamennyi jogszabály betartása mellett.” – Édes jó Isten, aki nem vagy nekünk, és mégis miért teszed ezt velünk, irgalmazz nékünk. Mert sok minden van ebben, ami ismét halálra röhögtet minket, de a számok különösen.

Ha jól osztok szorzok, áprilistól augusztus végéig eltelt uszkve százötven (150) nap, s ezidő alatt az álnok ellenzékiek kétezerhétszáz (2700) meghívást kaptak fellépésre. Ez napi közel húsz (20) ellenzéki szereplést tételez, ergo a köztévéből az ellenzéknek kellett volna folynia, akárha csap, de ezek nem éltek a lehetőséggel. Elképesztő, amit a képünkbe hazudnak, de szokva vagyunk hozzá, és mondom, eltelten röhögünk az élet ilyetén folyásán. Mi mást is tehetnénk nagy nyomorúságunkban. No de, hogy mindez azért született meg, mert Hadházy támadni és „hazudozni” fog, az már delikát, de egészen. Azért, hogy el ne feledjük, mert az immár eposzi előnévvel „hírhamisító” rendelkező Papp Dániel ennek az egész kupinak a vezérigazgatója.

De nem is ez, hanem a rettegés foka az, ami a legérdekesebb, hogy a fegyveres biztonsági őrökkel, golyóálló üveggel, évi százharminc milliárddal kistafírozott és rendelkező kupleráj megriad és összeszarja magát attól, mert Hadházy feltűnik a kapui előtt. Ante portas, hogy utaljunk a múltra, bár a független képviselő nem is elefántokkal érkezett, sőt, feltehetően gyalog. És még azt is elmondta megnyugtatásul, hogy „ha bármit csinálok, bejelentem akkor, amikor ideje van”. És így álltak neki reszketni ezek a szerencsétlenek, ami azért is alapot ad széles jókedvünkre, mert látszik a nagy-nagy félelem az óriási arcok mögött. Mi más lenne, amikor a nagyfőnök is kevlárban bújik a függöny mögé.

Szijjártó Péter valami különös anyagból van gyúrva, ahogyan a régi komcsik dicsekedtek ezzel, hogy ők másfajták. Ők is különös anyagból gyúrattak, mint élcsapat, a végét pedig már ismerjük. Ez a mostani élcsapatosunk nekünk hangos szájjal dicsekedett a minap, hogy „persze, leírta mindenki, hogy micsoda szar alak vagyok, hogy a Lavrovval találkoztam New Yorkban”. Mi ugyan így szó szerint nem írtuk le, de a „mindenki” ténymegállapításával egyet kell értsünk helyeslőleg. Tényleg szaralak vagy Petya.

Hogy ezzel a Lavrovval találkozott a mi emberünk, azt azzal igazolta: „De az a kérdésem, hogy ha én ott nem találkozom vele, akkor ki tudja garantálni, hogy a késleltetett fizetést meg tudjuk oldani a Gazprommal? Vagy ki tudja garantálni, hogy a garantált 5,8 millió köbmétert a Gazprom naponta behozza nekünk?”. Ha jól értjük, Szijjártó a saját magának adott felmentésében úgy gondolja, hogy az ő Lavrovval való találkozása a haza üdvéért történt, és azért kell szaralaknak lennie, hogy Mari néni meg ne fagyjon.

Vannak ilyen hősök a meseirodalomban, sőt, azon túl is, szintén a Fidesznek megfelelő világból, ahogyan a nóta mondja, mint emlékezhetünk, Lenin, a hőőős ki csak nééépének élt. És már helyben is vagyunk. Ha Szijjártó ezt a képet próbálja magáról kialakítani, ám tegye, de nem mindenkit tud átverni vele, mivel aljaembersége nem csak a mostani találkozón és miatt mutatkozott meg, mivel kapott ő Szintén ettől a Lavrovtól plecsnit is. Ez az elismerés azonban nem tudni, minek szólt, mivel érdemelte ki ez a mi hősünk, ugye.

Mert ez is benne van a képletben, mint ahogyan az is, hogy most már a fizetési halasztás és a napi ötmillió köbméter birtokában, akkor ezek szerint csak szimpla jófejségből vesz részt Szijjártó egy orosz energetikai konferencián, szólal fel ott, tart előadást – mert ehhez is ért -, ahová senki emberfia européer ember be nem teszi a lábát, csakis ő. Akkor derült ki, hogy elutazik megint, amikor Putyin, mint egy eszelős, bosszúból nekiment az ukrán városoknak, hogy földig rombolja azokat. Nem komilfó most már a cimboraság vele.

Igaz, eddig sem volt az, de a mostani akciója immár a teljesen megőrült Hitlerére emlékeztet, aki lődözte ki a V2-eseit Anglia irányába, szintén megtorlásként és elrettentésként. Nem gondoltuk volna, hogy az emberiség – illetve néhány emberszerű lény – újra idáig süllyedhet, és ím, megtörtént. És nem gondoltuk volna azt sem, hogy Magyarország megint nemhogy csak a vesztes, hanem a megvetett oldalra áll, illetve azt sem, hogy amint Szijjártó szavaiból kitűnik, erre még büszke is. Veri a mellét, hogy ő szaralak.

Ez így elég lehangoló bír lenni. Ha és ugyanis az volt az ára a gáznak, hogy ő meghengergőzzék a szarban, s vele együtt az ország is nyakig süllyedjen a ganyéba, ez az ár nem érte meg. És mégpedig azért nem, mert kitetszik, lehetséges volna másik út is, amelyet Európa – az a közösség, amelytől függünk, de ahová nem akaródzik tartoznunk – választott, amely bár nehéz helyzetben van, de korántsem olyan kilátástalanban, mint amilyenben mi magunk leledzünk. A lassan teljesen bezáró és kihűlő országgal.

Nem látszik, és nem érezzük Szijjártó önfeladó, önfeláldozó küzdelmének eredményét ugyanis, mert az a helyzet állott elő, hogy egyáltalán nem látjuk – mert nem engedik látnunk – mi történik a gázzal és olajjal. Mennyiért és mennyit vesznek, és miért kínálják azt nekünk megfizethetetlen áron. Semmit sem tudunk, és semmit sem hiszünk már, így jó okkal feltételezzük, hogy Szijjártó önszorgalomból, illetve önös – párt és cimborák – érdekből lett szaralak, akkor pedig semmi nem indokolja, hogy a mellét püfölje emiatt.

Szijjártó most is csak fürkészik és portyázik, mint a már elfeledett lélegeztetőgépek idején, a vakcinákkal és egyebekkel, amelyekről a haverok leszedték a sápot, mi pedig fizettünk. Jó okunk van azt hinni, hogy most a gázzal, olajjal is ez a helyzet, ha márpedig ez, és erre minden esély megvan, akkor Szijjártó valóban szaralak, de nem azért, aminek az ódiumát dicsőségként magára akarja húzni, hanem mert az egész hősköltemény csupáncsak mutyi. Az élet ilyen bonyolult vagy ennyire egyszerű, de örülünk, hogy már Szijjártó is tudja, minek tartjuk.

Olyan csendes hétvégénk volt, hogy még a szomszéd gyomra korgását is hallottuk ebéd előtt, majd azt követően csendes és megadó emésztését eldőlve a kanapén. Nem vagyunk mi kantok, hegelek meg schopenhauerek, egyszerű, porbafingó irkáló emberek vagyunk a magunk barlangjában, mégis, ennek ellenére is, vagy tán éppen ezért hiedelmünk szerint rendelkezünk valamennyi józan ésszel. Ha nem is mindig tűnik úgy, de legalább megpróbáljuk, mint a néma indián a Kakukkban. És most, hogy elmeséltük az életünket, keressünk valami vidámat, amit Kövér Lászlóban vélünk felfedezni, bármennyire tűnik is ez magának az antagóniának momentán. De már elég régóta is.

A fideszember élete egy pokol lehet. Minél nagyobb fideszember, annál pokolabb, Kövér eltárs pedig elég nagy még a nagyok között is, ő már MSZMP-ésként is fideszes volt, így lett alapító atya, akinek ma már minden dukál. De nem is ez, hanem a terhek napra-nap és a hét végén is minduntalan, hogy állandóan avatni kell, keresztény meg fasiszta konferenciákon szónokolni, és mindenütt mondani az okosat. Annyi okosság nincs is a világon, ami muníció a permanens szónoklatokhoz szükségeltetik, a hülyeség azonban köztudottan végtelen, határa nincs, se alja a kút fenekén, szobánk már homállyal teli. De mindig csak ez az irodalom, a líra, ami rabul, ejt, holott itt van a nagybüdös élet is egészen.

Erről volna szó, és ebben az életben, mint tapasztalható, Kövér elvtárs alapító atya szónokol, ha nem fojt éppen szót valakibe, nem hívja rá a teremőröket a renitensekre, vagy babrál a mikrofonok gombjaival, mint a díszzsoké a buliban még boldogult úrfikorunkban. Szóval csak annyi a mondás, a mondanivaló, hogyha Kövér elvtás felölti az ünnepi bocskaiját, és szónokolni kezd, akkor rend szerint és rendszeresen méretes ökörségeket hadovál, hacsak nem uszít, illetve ezek vegyesen. Ha közel menne valaki hozzá, bizonyára látná, hogy habzik a szája, mintha épp Flóra mosószappant früstökölt volna, de a bajusza ezeket eltakarja, így jön ki a végeredmény belőle szűretlenül, mint említettük. Jófajta baromságok kivétel nélkül.

No most, ilyen helyzetben, amikor a mi pedellusunk mindig és egyfolytában, sőt, mindenütt összeesküvéseket, háttérhatalmakat és ludvérceket vél felfedezni, akik a magyarságra, így egyben reá is törnek, sőt, és ezen kívül a baloldal a csattogó fogaival, a kötélre való panelprolik és a kiskutya pörgő farka is, akik és ami mind benne habzanak Kövér elvtás fejiben a szájával elegyest, mint márt leföstöttük, akkor helyzet keletkezik, amely feloldást kíván. Így képzeljük el magunknak Kövér elvtársat (fejestől, bajszostól és tébolyodott szemestül mind), amikor a józan észről értekezik, egészen pontosan azt adja elő, hogy „az európai jövőért folytatott küzdelemben a legélesebb fegyver a józan ész és a tiszta lelkiismeret”.

Ilyenkor dicsérjük Kierkegaard atyánkat, akárha urat, aki arra intett minket, hogy legyen velünk mindig a nevetés, bár egy másik passzusban arra is utalt, hogy mindenképpen meg fogjuk bánni. Egye fene, ha megbánjuk, de úgy röhögünk a cserepes ajkainkkal, hogy mind az összes fölszakad, és állunk a tükör előtt nézve bele, hogy ki ez a jóképű vámpír, aki lettünk keserves röhögtünkben. Kik ozuk, mi vogymunk. No de, nem is ez, hanem jókedvünk eljövendő tele, aki ím elképzeli Kövér elvtárs zavaros szemeit, amelyek ezek szerint tiszta és józan eszet takarnak, sőt és pláne még tiszta lelkiismeretet is. Patyolatot magát. Remélem érezzük az örömöket, amelyek reánk borulnak ezektől a képzetektől.

Nem éppen a fideszista archetípusa a Kövér által megrajzolt organizmus, tőle magától pedig oly távol áll, hogy nem találunk jelzőt hozzá a készletünkben. Pedig van egypár, ezt nekem magamnak elhihetik. No de jól van, nem is az a baj, hogy Kövér elvtárs a valóságtól elrugaszkodván az álmok hímes mezejére ért abban a tripben, ami néki megint megadatott, hanem az ámuló közönség. Mert és ugyanis mindezeket Kövér elvtárs Erdélyben adta elő egy avatásin, és az ottani atyafiak nem gurultak le a székről, hanem fogták az ollót, és együtt vágták át a nemzeti színű szalagot. Mindezek közösen mutatják magyari létünk legeslegévégét, hogy már minden mindegy. Nevetünk nagyon, és kurvára megbánjuk.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, mi lesz gyerekek, holnap, na mi, de most se tuttuk kitalálni, hogy mi is lesz velünk holnap, hogy mit akar mondani. Mert csak nézett a szemével, ahogyan szok mindig, amikor eztazt bejelent, amikor asztán mindig furán sülnek el a dolgok, most is éppen úgy nézett miránk, meg mosolygott, de csak annyit mondott asztán, hogy vendégek jönnek mihozzánk megint. Gondolkoztunk, ki lehet az, ki jöhet, de semmit nem mondott többet, úgyhogy az anyunak se tuttam megmondani, hogy ki is jön mihozzánk, csak az apu vélekedett, hogy biztos megint valami képviselő vagy ilyen.

De már nem is morgott és nem bánatoskodott, ahogy szok, nem is ment ki a konyhába se, csak ült, és nézett maga elé, mostanában nagyon sokszor néz így, és már az anyu se mondja neki, hogy ne a gyerek előtt, mert csak néz, aszt meg lehet a gyerek előtt, gondolom. Mentünk asztán reggel az oviba az anyuval, de nem látszott, hogy jött volna valaki vendégségbe, megettük a reggelit, a Kisböske se volt szomorú, mert a dadus sokat adott neki, a Pityu se csinált semmi rosszaságot, ahogyan szok, gondolom, nem akarta, hogy a vendég megkérdezze majd tőle, mint mindig, hogy ki az apuja, mer ez is mindig így van.

Sokáig nem jött senki, amikor egyszer csak asztán a mindenes bácsi jelent meg az ajtóban, és elkezdett rakodni be a szobánkba ilyen összehajtható kiságyakat, mint amilyen a miénk is, csak hordta be sorba, és még ekkor se tudta senki, hogy ki kis jön mihozzánk, amikor egyszer csak kopogtak, és a Pityu ordittott, hogy jön a Mikulás biztos, a Kisböske egy kicsit sikkantott, nem is sikittott, ahogy szok. De csak a Márti néni feje jelent meg az ajtóba, aki a másik csoportnak az Ibojnénije, és ő is úgy mosolygott most, mint a miénk, a mi Ibojnénik, na, gondoltam, de jó, már kér Ibojnéni van, de lettek ennél nagyobb bajok is.

Mert a mi Ibojnénink már megint azzal a szemmel, mint tegnap ő, ma meg a Márti néni elkeszte mondani, hogy jön a tél gyerekek, jön a hideg, és nincsen pénze az ovinak, hogy fűccsön, hiába a kályha a sarokba, kiderült, hogy semmire se jó, hiába gyűjtögettünk már rőzséket is hozzá, és hosztuk haza a hátunkon mind. Nem lehet mindenhol fütteni gyerekek, mer a szankciók, kezdte, de a Pityu kérdezte, hogy milyen szankciók, de észre se vette ezt az Ibojnéni, csak mondta, és együtt mosolyogtak a Márta nénivel már, egy nagy mosolygás volt mind az egész szoba, de ekkor elkezdett a Kisböske szája görbülni lefele.

Látszott, hogy baj lesz megin, de az Ibojnéni nem vette észre, mert soha nem veszi észre, és csak mosolygott és monta, hogy milyen jó lesz nekünk, gyerekek, mert mostantól a másik csoport is itt lesz velünk, és akkor jó meleg lesz, és megértettem a mindenes bácsit, meg az ágyakat is, és a Kisböske is kezdte megérteni, a Pityu is, és mind az összes többi gyerekek, amikor kiszakadt az ajtó, és bezuhant a szobába a másik csoport, mind a sok gyerekek, hogy akkora lett a hangzavar, hogy a kereszt leesett a falról, és az Ibojnéni csak vetette magára szintén a keresztet, mintha attól változna valami, de nem változott semmi se.

Bezúdultak a gyerekek, a két néni, az Iboj, meg a Márti próbálta túlkiabálni őket, de azt már nem lehetett, a dadus is csak állt tátott szájjal az ajtóba, hogy mi van itt, uramatyám, mi van itt. A gyerekek sikongattak, rohangásztak, át a játékokon, keresztül az ágyakon, törtek a babák meg az autók, hely se volt egyáltalán, nem fértünk el ennyien, hogy meleg legyen, a Kisböske már úgy visittott, hogy lila volt a feje, ahogyan szok neki mindig, már szinte semmi sem volt ép a szobában, sőt, meleg se volt egyáltalán, én meg az anyura gondolva mondtam magamnak, hogy na, vára dömperemmegyek.

Prágába indult Orbán Viktor uniós csúcsra, amiből a Facebookon olyan sivalkodást hozott ki, hogy az ember fölkapta a fejét, mi van itt, kit nyúznak, hacsak nem őt. De nem. Csupán kifütyülték és pfújolták, midőn kiszállt a páncélozott géperejű járműből, az arcára fagyott a hülye mosolya, mert rá kellett jönnie, ez nem hazai pálya, ahol kifertőtlenítik a területet, amerre jár. Hogy Domestos-szal is dolgoznak-e az nem bizonyos és tudható, de a rend szerint kordonnal elkerített területre még ellenzéki érzelmű madár sem röpülhet be, ha mégis, a TEK légelhárítása leszedi. Bár, ha az oroszoknál képezték ki őket, akadhatnak hibák.

De nem azért gyűltünk egybe, hogy ezen élcelődjünk és göcögjünk, még csak nem is a prágai fogadtatás miatt, mert az hovatovább általános. Azt kell látnunk, amerre jár-kel őfőméltósága nem naturálisan szélsőjobbos terepen, most már rend szerint ezt kapja. Nem szeretik őt, igaz, mi sem, és mi is kifütyölnénk, ha a közelébe engednének, de ezt nem kockáztatják. Ha pedig mégis, elveszik a sípjainkat, idehaza tehát az a téves benyomása támadhat, mert ezt rendezik meg neki, hogy népe rajong érte. Nem könnyű a diktátorok élete, útjuk a történelem tapasztalatai szerint nyílegyenes, csak az út hosszú és gyötrelmes a lehangoló végig.

Ez is mindegy, mert erről sem lesz szó, hanem, mint ígértem, a Facebookon való sivalkodásról, amivel az elmúlt napokban szintet lépett a manus. Prágába indultában elsőként nekilátott hisztizni, hogy micsoda drágaság van, uramatyám, semmit nem lehet megvenni, és hozzátette, hogy Brüsszel az oka az elhibázott szankciókkal, amelyeket minden gond nélkül megszavazott ő is. Érdekes ebben már nem a hazugság, hanem az attitűd, ahogyan mondja a dumát, mintha a sparhelt mellett pörlekedne kis otthonkában, álla alatt megcsomózott kendőben. Igaz, sokszor nem áll ettől távol a toalettjével, amikor a nép egyszerű gyermeke maskara van rajta.

Ismerjük ezt disznóölésekről, de az álca most meg is telt tartalommal, nagy valószínűséggel közelít az igazi önmagához. Nyanya képében még nem láttuk, de ezzel a szöveggel abba esett bele, hogy rögtön ki is kecmeregjen belőle egy másik figurával, amikor mindehhez azt is hozzá tette, hogy indul a hibákat kijavítani, aminek itt az ideje. Ekkor már szaki ő, kezében a villáskulccsal, aki ennen kezével szereli meg a bajokat, másfajta egyszerű ember most, a magyar férfilélek ugyanis ilyen megcsinálós, na majd én, add ide a söröm. Csakhogy ez az Unió és nem talicska, aminek kitörött a kereke. Nem javít meg senki semmit.

Pláne nem Orbán, aki ezzel a nyanyatempóval, sőt szaki képében megint csak megszavazta az újabb szankciókat azzal a Facebook bejegyzéssel, hogy megvédi a magyarok érdekeit. Mindeközben elmesélték róla a kollégái, akik már nagyon szóba sem állnak vele, hogy tudják, miket ad elő itthon a szankciókról, amikor viszont szemtől szembe, kard ki kard kellene védeni állítólag a magyarok érdekeit, akkor lapít, mint szar a fűben. Szánnánk ezt a nyomorult színjátékot és a szerencsétlen manust, akinek már most iszonyú lehet az élete, ha vele együtt a miénk is nem volna az. De az, így Orbán nyomora egyáltalán nem érdekel.

Visszatérve azonban a kiinduló tételre és a szipirtyós álcára, hogy jáj, édesegyjójézusom, mekkora a drágaság, nem sejthető, mire gondolt a költő ennek kárálása közben. Tudjuk, mert el is mondták, hogy most az összes szarukat az Unióra óhajtják kenni, de Kiss Béla ötvenhét éves szalagmunkás nem tud Brüsszelbe repülni rendet rakni, erre van vélekedése szerint Orbán, aki pedig a fentebb vázoltakat képes csinálni. Röviden összefoglalva semmit sem. S ha minden úgy folytatódik, ahogyan eddig, a harag hozzá is eljut, mint ahogyan Prágában is tapasztalta. Egy egész országot nem lehet körbekordonozni, és nem lehet elvenni mindenki fütyülőjét sem.

Mindent összevetve izgalmas napok előtt állunk mindenképp, hiszen az ősz most épp kegyes, de nem sokáig lesz az. Még nem jöttek meg az első igazi rezsiszámlák, de azok is megérkeznek hamarosan, és akkor nem lehet elindulni kijavítani a hibákat, sem kárálni a sparhelt mellett a drágaságról, mindezt természetesen a jól fűtött karmelitából. A magyar nép hülye ugyan és szolgalelkű, de, ha életről és halálról van szó – mert arról lesz szó -, nem ismerhetők a reakciói. A hatalomé viszont igen. Látszik a válságkezelésük a tanárok kirugdosásán, csak az a kérdés, azokkal mi lesz, akiket nem lehet kirúgni. Azokat lelövik? Kiderül hamarosan.

Ültem tegnap a teremen az embereket nézvén a műhelyemben, ami az élet, amikor hang hallatszott egyszer csak közelről és lágyan, hogy gyere Timi beteszlek a biciklibe, ami fura volt, hogy kerül Timi a biciklibe bele, hogyan lesz annak alkatrésze vagy nyúlványa csupán. Mi lesz akkor Timivel, emeltem oda csuklyás szemeimet nehezen, de Timi csak a hátul lévő gyerekülésbe került bele, akárha valami csomag, olyan hangtalanul és maga megadón, türelmesen, mintha valóban alkatrész volna csupán, csavar vagy kerék, az eljövendő utazás eleme, amikor anyuka elteker Timivel csendben szintén és örömtelenül.

És akkor eszembe jutott Fanni.

Tizennégy, tizenöt évvel ezelőtt meg akartam írni Fannit, aki lenyűgözött egy langyos tavaszi délutánon talán. Vagy kora őszön, illetve mindegy is mikor, az is lehet, hogy reggel volt, de valamikor az időben biztosan, ahogyan száguldott ott, szája fülig érvén, hogy előtte az élet, vagy és netán akkor még csak az ebéd vagy a vacsora ígérete, de mindenképpen nagy, nagy örömök. Állt az ember az utcán, a flaszteren, amikor jobbról bicikli érkezett szélsebesen, anyu tekert, akárha túrdöfranc, mögötte pedig, mint tegnap Timi, Fanni utazott, de hogyan, haja lobogott, szája fülig, fanniságának teljes és hatalmas tudatában.

Hogy tán jön a vacsora, majd a napok fölnőni hirtelen.

Ilyet addig nem láttam. Ezt a büszkeséget, mert a lányka mögött a biciklibe applikákva zászló lobogott egy vékony rúdon, ami szintén meghajolt az iramtól, rajta sárga, háromszögletű zászló, amin felirat, hogy Fanni. A zászló a rúdon hajbókolt, remegett, rajta a név, hogy ki utazik ottan Fanniként haza, hogy röpül az időbe bele fölnőni aztán, Fanni néninek és nagyinak, amikor zászló már nem mutatja se a nevet, se az utat, amikor az idő már széttörik apró szilánkokra, pattog a konyha kövén múlt jelen és jövő egy koszban, amikor az ember szertenéz és elmúlnak a mesék, bár kezdődhetnének újak, de ez az élet nem olyan.

Tizennégy, tizenöt éve száguldott el Fanni.

Három lehetett talán annak idején, amikor lenyűgözött, hogy így is lehet viselni az életet, utazunk, mögöttünk zászló, azon a nevünk, hogy tudja a világ, Fanni érkezik. No, de hová, merre vitt az út, amit senki nem tud, csak Fanni maga. Tüntettek itt minálunk is a diákok előtte napon, mint amikor Timi biciklialkatrészként útra kelt, nem vigyorgott, zászlaja sem volt egyáltalán, az örömök benne maradtak, mert ez már nem az az idő, mint Fannié volt a reményteli jövővel, ami tán csak egy vacsora volt habos tejekkel és vajas kiflivel elegyeset, de kilátásokat ígérve azért. Most, hogy Timi utazott, Fanni meg épp tüntetett talán.

Mert mit tehetett volna más egyebet, ha a zászlajára gondolt.

Vagy már el is feledett, csak az anyuka emlékezik már rá árkosodó szemekkel és élesedő arcéllel, hogy amikor röpültek a biciklivel Fanni meg ő, valami egészen másra gondolt, hogy az életbe megérkező leányka olyan lehet, mint akkor, azon az úton, hogy szája fülig ér, a világ szép, ahogyan a madarak csacsogása csíkká egyenesedve ki röpülés van meg a felhőtlen örömök, mert akkor nem volt még hatalom, amely mindent elcseszett volna, legyalult volna minden jövőt. Permanens, reszkető jelenné alakítva az életet, gondolva arra és csak azon merengve minduntalan, hogy hova lett minden, ami volt.

Hol a bicikli és hol az út, mindenki hova megy?

Mi lesz majd Timiből. És Fanniből mi lett vajon, hogy tüntetett, vagy megadta magát már, mert elfeledte az utat és a zászlót, a biciklivel való suhanást, és a száját fülig. Mi lett mibelőlünk is Fannival együtt, ha nem is felnőve, de korosodva és kiábrándulva ugyanúgy, hogy minden mindegy, bicikli sincs. Anyu se. Habos kakaó sem, semmi sem. Ez a közös, hogy hová jutottunk, homokos, füves, vizes síkra, ahol már szavak sincsenek, amelyben Timi nem nevet, hanem alkatrészként éli az életét. Gyere Timi, beteszlek a biciklibe. Így utazni nem lehet, ha az ember nem lehet Fanni, a lobogó hajú, szöszke vigyori. Ez itt a Nirvána, emberek, mindennek vége lett.

Tegnap elég nagy megmozdulás volt a pedagógusok, diákok körében a társadalom normálisabb felének szimpátiájától kísérve. Országszerte tízezrek elégedetlenkedtek, sztrájkoltak vagy engedetlenkedtek, s bár nem gyújtottak fel egy autót sem, mint annak idején Orbán szabadságharcosai (vö.: csőcselék), keservük legalább akkora, ha nem nagyobb volt, és legalább őszinte. A reggeltől estig tartó változatos tiltakozások azt fejezték ki, hogy ami van, az elviselhetetlen. Ennél tömörebben a helyzetet leírni nem lehet. Illetve annyit talán a leföstéséhez, hogy az oktatás – mint voltaképp minden az országban – romokban áll, már épp csak füstölögnek az üszkök, ha egyáltalán.

Azon már meg sem lepődik az ember, hogy Orbán médiája minderről be nem számol, illetve, ha mégis, akkor bagatellizálja és gúnyolódik a tüntetőkön. Hogy valóban az a benyomás – mint ahogyan így is van -, hogy ezek tényleg csak abból értenének, ha egyesével lennének pofán vágva, amit lájtosan úgy szoktak mondani, csak az erőből értenek, és tényleg így is van. Erő viszont többféle létezik, nem csak a nyers, fizikai, amikor kigyúrt kopaszok fenyegetőznek, vagy hülye nyugdíjasok savlocsolásról álmodoznak, illetve aszott matrónák kardnak használják az esernyőt, illetve megpofozzák – ököllel mennek neki – az ellenzéki politikust. Látszik, hogy nem vagyunk egyformák, és egyelőre az erőszakos hordák vannak fölül.

Mindezen túl azonban nem is ez a lényeg, hanem ezzel együtt, illetve ezzel párhuzamosan az, a hatalom mit tart fontosnak, illetve milyen elterelő hadműveleteket alkalmaz, hogy a valósággal szembenéznie ne kelljen, és a megalázottak és megnyomorítottak se szerezzenek tudomást arról, milyen szar helyen kell élniük. Tegnap kiderült, hogy az éhséget és fázást (reszketést) azért letagadni nem lehet, ezért az lesz a taktika, hogy ennek okát és okozóját magukon kívülre tolják, hogy a kisemmizett, megfagyni készülő, s kellően legyalult tudatú mimagyar ne őket, hanem Brüsszelt és a dollárbaloldalt szidja, miközben belepusztul a NER által biztosított létformába és keresztény kultúrába.

No most, van az oktatás, ami minálunk nem központi kérdés, hablatyolnak valamit róla a pártközpontban, de olyan nagy jelentőséget nem tulajdonítanak neki. Kis keresztény katonákat akarnak nevelni maguknak, misére járó futballszurkolókat, ehhöz pedig túl nagy befektetés nem kell, aminek látszik, illetve látszott az eredménye a tegnapi eseményeken. Mégis, emlékeznek arra, hogy a világban ennek a luxusnak, hogy oktatás, valami általuk ismeretlen ok miatt nagy jelentőséget tulajdonítanak, ezért ők is úgy tesznek, mintha. Kerestek egy szeletkét erről a területről, ami látványos is, lopni is lehet belőle, és az építkezésekben találták meg. Iskola épül. Újul meg.

Ez jól hangzik, ezt sokszor el lehet mondani, melléje téve ismeretlen jelentésű rengeteg milliárdokat, hogy ezeket mind az oktatásra fordították, ami így nem igaz. Elég lett volna tegnap kimenni az utcára, nem a saját médiát nézni és hallgatni, hogy a fideszfejekbe betüremkedjen a valóság egy kis szelete, de ilyen veszély nem fenyeget egyáltalán. Kell ahhoz valami aljas hülyeség, és a világ tagadása voltaképp, hogy amikor tanárok és diákok egyként ordítanak csendesen, de annál hangosabban, hogy elegük van, akkor valaki az oktatás, a Fidesz által biztosított oktatás nagyszerűségéről értekezzen, de ez is megesett. Rétvári elvtárs volt a szerencsés, aki tegnap eltagadhatta a valóságot.

A KDNP örömhozóját ismerjük, az ő szerepe eddig az volt, hogy hétvégente – ahelyett, hogy misére járt volna – mindig előjött valamivel, hogy kinek jó épp és miért, hogy a társadalom mely rétege feredőzik pillanatnyilag a Párt jótéteményeiben, és fürdik aktuálisan tejben és vajban. Rétvári elvtárs hozta a formáját, és akkor, amikor diákok, tanárok és minden jótét lélek nyüszítettek kínok között, ő megfújta az örömharsonát, miszerint mennyi milliárdból – már megint – mennyi jót tettek, hogy nemcsak téglával és malterral harcoltak. Mint valami ájtatos szocialista brigád, olyan győzelmi jelentést előadva, hogy csak úgy fröcsögött a nagyszerűségtől az egész pörformansz.

Pofája az van, mondhatnánk a Hair stílusában és habitusával, de voltaképp itt többről és egészen másról van szó. Amit Rétvári elvtárs előad, az olyan, mint amikor a kedves vezető mesél nekünk a Kossuthon a fejében zümmögő hangokról, amikor a médiájuk harsogja a permanens győzelmeket mit sem törődve a valósággal és igazsággal, hogy lassan azt hisszük, ez már nem is színház, hanem valami jobbfajta trip, amiben ezek permanensen röpülnek. De és ám ezzel felmentenénk őket, mert az a sajnálatos helyzet, nagyon is tudják, milyen szar minden, és kényszerpályán mozogva kell hazudniuk reggeltől estig. Nincs menedék. Viszont földünkön az idő érik, a folytatáshoz tessenek J. A. polgártárshoz fordulni.

Mint hírlik, kormányunk – élén Orbánnal – kampányra készül az őszön, hogy hatalmát megszilárdítsa. Azon már el sem merengünk felháborodva, miért nem inkább kormányozni szeretnének a kampány helyett, de ez fölösleges volna, mert rég kiderült, az ország irányításához nem értenek, mocskolódni viszont nagyon tudnak. Nem lepett meg, mégis azért némi csodálkozással olvastam, Orbán tudja, hogy nehéz ősze lesz, a készülő kampány pedig arra kell, hogy az indulatokat magáról másra irányítsa. Tiszta hatalommegtartó játékot kezd, ami közben a lehető legkevésbé sem érdekli az ország és a benne élő emberek sorsa.

Mint szintén hírlik, arra számít, hogy olyan hatalmi átrendeződés lesz Európában, amelyik majd jó szemmel nézi az ő oroszutas dörgölőzését, egyelőre azonban ennek jele nincs, és nagy valószínűséggel nem is lesz. Az is kiderült, azzal is tisztában van a mi messiásunk, rengeteg magyar lesz, aki képtelen lesz kifizetni a számláját, és azon dolgozik, ha ők netán utcára mennének, akkor Brüsszelt szidják a bajaikért, és még az is előfordulhat, hogy ezt majd a fideszistákkal együtt teszik. Orbánnal az élen és habzó szájjal. Nem értjük ezt a feszültséglevezető technikát, amellyel Orbán megmenekülhet ugyan, de a lakosság éhen hal.

Mint kitetszik, ez a vezért egyáltalán nem érdekli, állítólag a Rogán irányította stáb azon dolgozik, ki legyen az, akit majd a népek Orbánnal együtt habzó szájjal és okádva szidhatnak, s állítólag Guy Verhofstadt lesz az új Soros, akinek a nyakába ezt már mégsem lehet varrni, bár Orbán szájából már hallottunk olyat is, hogy ő keres újabb milliárdokat a szankciókon. Ugyanúgy az sem kizárt, sőt, szinte bizonyos, hogy Dobrev Klára is plakátra kerül, mint aki itthon árnyékkormánnyal, Brüsszelben pedig gombnyomogatással dolgozik a magyarok ellen. Ha ez így lesz, márpedig így lesz, csodálatos ősz elé nézünk.

A fázó és éhező népek teli pofával szidják Brüsszelt és gyurcsánynét, így ez már egyáltalán nincs messze az Orwell 1984-ében leföstött gyűlölet félóráktól azzal a különbséggel, hogy a regénybeli elhülyítetteknek volt mit enniük, és volt mivel fűteniük. Ha ugyan megértjük, de el nem fogadjuk, hogy Orbánnak most is Európa térképének újrarajzolása az egyetlen célja, s emiatt most sem a krízis megoldásán, hanem annak elmélyítésén dolgozik, akkor ezt is nevezhetjük bízvást – nagyon sok más minden mellett – hazaárulásnak. Ha így van, és nincs okunk feltételezni, hogy nincs, akkor az is szándékszerű, ami most történik.

A forint elinflálása, a rezsidémon elszabadítása, voltaképp az ország nyomorba döntése, amikor az az egytelen gondolkodás, amin már egy egész stáb dolgozik, hogy az emiatt felhorgadó indulatokat máshová vezesse. A haragot azonban nem lehet megenni, a gyűlölettel nem lehet fűteni, s ha Orbánnak elég, hogy mást szidnak, mert így vél megmenekülni, akkor nem kellene hagyni neki. Úgy tervez állítólag, hogy a télen tart majd a kampány, tehát készüljenek fel arra, hogy a csapból is ez fog folyni, a nemzeti konzultáció ennek csak a felvezető eleme, s annak eredménye után fog kiteljesedni.

Orbán állítólag azzal is tisztában van – mert ő alakította így -, hogy Magyarországon már nincs olyan erő, amely a hatalom elleni lázadást egységbe terelje, így elégnek véli, ha a szelepet kinyitja, és a gőz másfelé távozik. Nem tudunk azonban szabadulni attól a kilátástalan jövőtől, mi lesz az emberek sorsa, mert itt és most már valóban az a tét, hogy éhen döglenek vagy megfagynak, s mindezek szerint ennek elkerülésén senki egyáltalán nem dolgozik, ezen gondolkodás nincsen. Kíváncsi vagyok arra, ez a taktika a túlélésre valóban működik-e, mert, ha igen, akkor lehet valami abban, hogy Orbán 2060-ig tervez.

Ám, hogy milyen lesz az az ország, azt tán elképzelni sem lehet. Ami kinéz, az a középkor, és nem csak szellemiségében, mert az már most a sajátunk, hanem voltaképp fizikailag is a megszűnő szolgáltatásokkal, bezáró közösségekkel, azzal, hogy a magyar emberlét a fizikai túlélésre játszik majd. Elhülyített hordák fognak annak örülni, ha lesz egyáltalán valamit zabálniuk. Ezt a sorsot szánja Orbán az országnak, ilyen felett akar uralkodni, és mindannyian bábuk vagyunk a sakktábláján. Más diktátorok legalább jólétet ígérnek, Orbán már azt sem tud. Egy elhúzódó ordítást és a gyűlölet okádását igen. Országunknak vége. Nektek is.