Füstölgő szemek világítanak

Hozzáértő emberek szerint napokon belül elfogyhat a benzin Magyarországon, hiába minden hókuszpókusz árstoppal és vásárlási limittel. Sok kút bezár, és a kipcsak nép majd integet a benzinkutasnak, midőn elsuhan a szamárvontatta kordéjával az egységek mellett. Orbán propagandagépezete – miközben a kedves vezető a luxusjettel röpköd a világban fasiszta eszméket terjeszteni, majd pedig nyaralni Horvátországba – az olajembargóra mutogat, miközben május végén diadalmas csűrdöngölőst jártak, hogy a vezér megint legyőzte az Uniót, mert ő kaphatja továbbra is a csövön Putyin olaját. Nem áll össze a kép.

Nem hozzáértő emberek mondják ugyan, de nem is kell mondaniuk, mert ez a tapasztalat, hogy győzedelmes és nem fajkevert országunkban egyes vállalatok, vállalkozók euróban kérik a szolgáltatásuk árát, a lakosság élelmesebb része szintén a közös valutában hirdeti meg a házát, lakását, lévén a forint annyira szar és kiszámíthatatlan, hogy csak így érzik biztonságosnak. Kezd kialakulni a másodlagos pénzpiac, amire a kormány is vallomásszerűen ráerősített, Varga pénzügyes adókönnyítésként kiböfögve jelentette be ugyanis, hogy dollárban, euróban is fogadnak el adóbefizetéseket.

Mindeközben állítólag hozzánk ömlik az überolcsó orosz gáz, ám az ország hétszázmilliárdnyi hitelt vett fel, hogy máshonnan is be tudjon szerezni. Mert hiába ment Szijártó Lavrovhoz segget nyalni és kuncsorogni, az beintett neki, és most be vannak szarva. Olyannyira a gatyájukba csináltak, hogy a kedves vezető egy kézmozdulattal engedélyezte erdeink kipusztítását, ami ellen mindenféle zöldek ordítanak, az erdészek vissza akarják adni a diplomájukat, egyáltalán, kies hazánk kezd – ha már nincs ott egészen – a bibliai tohuvabohu állapotába süllyedni, amit a fizikusok viszont entrópiának neveznek.

És most, hogy így elmeséltem a nyomorult életünket, felidézek egy képet az én nyájasaimnak, mikor is a délszláv háború vége felé Görögországba muszájból utazva végig a hajdani Jugoszlávián, de ott a Belgrád melletti autópályákon különösen, a lakosság benzinnel teli marmonkannákkal ácsorgott az utak mentén, üzemanyagot árultak kizárólag dollárért és nyugatnémet márkáért, mert akkor még nem volt euró. Ott állt a sok szerb Varga Mihály pénzért kuncsorogva, amit meg is kaptak az utazótól, mert a benzinkutak zárva voltak, mint ahogyan nálunk is zárva készülnek lenni.

Azon a részen, ami ma már Macedónia, de akkor még a valahai Jugoszlávia egy szétlőtt szeglete volt, öntörvényű rendőrök büntették szarrá az utazókat ok, indok és magyarázat nélkül, azért, mert egyenruhában voltak, és fegyver lógott az oldalukon, így megtehették. A görög határnál, a Gevgelija-Evzoni átkelőnél egy lélek sem volt, pedig akkor még kellett volna lennie, a kamionvárók üresek voltak, és az ember felsóhajtott görög földre lépve, hogy most már különösebb baj nem eshet meg vele. Olyasféle, hogy törvény nélküli helyen a zavarosban halászók fosztják ki a saját mulatságukra és hasznukra.

Akkor és ott ők túl voltak egy véres háborún, így a helyzet, amit futtában megmutattam, érthető és magyarázható volt. Ma Magyarország efféle állapotok felé sodródik, pedig itt senki nem lőtt. Itt minden mehetne normálisan, ha nem Orbán-féle hadiállapotban lennénk már tizenkét hosszú éve, aminek a gyümölcsei kezdenek beérni, amikor a szemünk előtt hullik atomjaira az ország, mert Orbán és a Fidesz e hosszú idő alatt először került abba a helyzetbe, amikor a dolgok nem pöförésznek el maguktól is. Amikor igazán kormányozni kellene, és kudarcot kudarcra halmoznak, de legalább a pofájuk most is nagy.

Káosz felé támolygunk, és nincs, aki a szakadék széléről visszarántana minket. Orbán kormányozni sosem tudott, csak vitte előre a pénzbőség és a konjunktúra. És most, amikor igazán szükség volna egy erős kézre, csak hőbörögni tud, és a válság – valamint az általa meghirdetett számos veszély-, és vészhelyzet – ellenére közpénzen röpködni, közpénzen nyaralni menni virágos ingekben. A kormány sem tud kormányozni, miniszterei propagandisták, és mindeközben is az a legfőbb gondja, hogy hadakozzon az általa hanyatlónak ítélt nyugattal, aki azonban köszöni, azért egész jól elvan.

Amikor Orbán meghirdette az energia-veszélyhelyzetet, az Unió szólt neki, tárja eléjük, ha az országnak nagy a baja és szükséget szenved, mert az Unió nem csak érték-, és gazdasági, hanem szolidáris közösség is, így a segítségünkre sietnek, ha égető a szükség. Orbán erre csak egyet böffent, hogy nem kell, megoldja ő maga, mint ahogyan annak idején azt is kijelentette, az Unió pénze sem kell. Aztán mára kiderült, dehogynem, mert nélküle nem győzi kivetni az extraprofitadókat dollárban és euróban beszedve, s miközben az ország olyan inflációtól gyötrődik, hogy átáll az euróban való elszámolásra a nép, ez ellen sem tesz semmit.

De nem is akar. Ömlik a kincstárba a drágaság miatt megsokszorozódó ÁFA, ami jól jön az uniós pénzek helyett, csak ennek így összességében a lakosság, én, te ő, mi, ti, ők issza meg a levét, vagy fortyog benne tehetetlenül. Valami nagy játszma folyik a háttérben egyébként olajjal, gázzal és az életünkkel, valami nagyon sötét ügylet, amibe nem látunk bele, csak a permanens hazugságokat érzékeljük, és észleljük a végeredményét: benzinhiány, égbe kúszó infláció, áruhiány és a letarolt erdők. Ezek így összegezve pedig kiadnak egy kietlen pusztaságot, amit megköszönhetünk a kedves vezetőnek. Ez sikerült neki tizenkét év alatt, és ez nem kevés.

Ikszek

Akkora mahometnagy teher, mintegy kavics, netán kőszikla hullott le doktorminiszterelnök urunk, mi egyetlen örömünk, nála nélkül szomorúság itt a földön életünk (i tak dalse a helyzetnek megfelelően) honifiúi kebeléről, mint az az ismeretlen rosseb. Újfajta vagyonbevallást adhatott be ő, a bátrak és az ellenzék sorai is, amelyen minden szerepel, csak vagyon nem. Ilyen cetlikre, amiket ezek összeirkáltak, egy falusi takszöv se adna hitelt, ha a doktorminiszterelnök urunk eléje járulna, hogy szeretne egy szántóvető gépet vásárolni a vegyesboltban, de pénze nincs, mert képtelen beosztani azt.

És éppen ez az a hatalmas teher, hogy innentől és mindezek után mind az ő népei nem vethetik a szemére neki, hogy miként vezetne egy országot, ha saját pénzügyeit se tudja vinni, ha megtakarítása sosincs, ellenben vagyona sem gyarapszik soha, hogy látszatja nála semminek nem mutatkozik. Olyan, mint egy kezdő háziasszony, vagy mint egy részeges téeszelnök, egykutya, seckojedno, mondhatni pénzt az ember ilyen kezébe nem ad, inkább kiszedi belőle, mielőtt ismeretlen helyekre tűnne el. Szóval mostantól nem látunk bele miniszteres urunk zsebibe, se a haverjaiéba, se az ellenzék sorainak brifkójába.

Közünk mintha nem volna, pedig nagyon is, mert mi fizetjük őket az utolsó petákig, s ha többjük van, mint amit mi utalunk nekik, akkor az arra enged következtetni, hogy a delikvens lop, vagy tilos utakon jár. Nem mintha eddig lett is volna valami következménye, ha sehogyan sem passzoltak a dolgok, arra ott volt a rokoni kölcsön intézménye, és a titkolózásnak még annyi módja és lehetősége, hogy kiskátét lehetne róla és belőle kiadni. Mégsem tettük, ők se, csak egymás közt terjesztették a tuti tippeket, viszont annyira macerás volt állandóan tagadni és hazudni, ebbe fáradtak bele az urak és szépleányok.

Itt ez az új módi, itt már csak ikszelni kell a megfelelő rubrikába, már igazi számokat sem beleírni, mondom, a falusi takarék könyökvédős vezetője zokogva szaladna át a kocsmába egy kevertre egy ilyet meglátva. De ezeknek – s ebben a kontextusban ezek mi vagyunk – ez is jó lesz, vélekedtek nagyuraink, és úgy is lett. Kis közjáték volt azonban az új ikszelős vagyonnyilatkozattal, mert Kósa Lajosnak még ezt sem sikerült megfelelően kitölteni, amiben nem az a tragikus, hogy ennyire hülye, hanem, hogy ezekkel az ikszelgetésekkel mennyi milliót vagy milliárdot tud eltitkolni, amit az ember – és ebben a kontextusban rk – már kurvára un.

Unom én ezt az összeset, hogy dalra is fakadjak már úgy quimbiileg, de az én unásom semmit sem ér a játszmában, és a tiéd is éppen ugyanennyit én nyájasom, a különálló unásokkal kitörölhetjük a seggünket, de ez a világ már csak ilyen. De méltatlanul megfeledkeztünk főhősünkről, aki most épp az amerikai szereplés csalfa (ocsmadék) fényében feredőzik, és akkor épp az is aktuális, hogy most már soha a büdös életben meg nem tudjuk, mennyibe került neki, mennyit fizetett ki a béréből és fizetéséből, hogy ott felszólalhasson. Tudjuk, hogy semennyit, de most már az állítások és tagadások kínjai is eltűntek.

Egyáltalán, mondhatja, hogy harminc éve saját pénzen jár futballmeccsekre, sőt, és még egyszer egyáltalán, azt mond, amit akar – bár eddig is -, de most már az a minimális és hazug kontroll is elveszett, ami alapján megállapíthattuk, biztos, hogy hazudik nekünk. Ám innentől már hazudni sem kell, csak odatenni az ikszet a papírra, és máris olyan patyolatok az ember pénzügyei, mint egy hintőporszagú csecsemőnek. Az ember nem szereti, ha hülyének nézik, de be kell vallania, hogy debizony igen, és már harminc éve, de az utóbbi tizenkettőben különösen. Sőt, most már az ember pofájába is köpnek.

Félreáll és letöröli, nincs ezzel nagyobb baj, csak aztán nem érti a fekélyeket a gyomrában, az infarktusokat a szívében, a reá zuhanó permanens melankóliákat, és minden olyan nyavalyát, amelyek arra utalnak, hogy az ember nem érzi jól magát ebben a világban, illetve a világnak ebben a szegletében, amelyben félőrült kipcsak fasiszta kommunisták uralkodnak és röhögnek a képébe, hogy vagyonnyilatkozatot akarsz? Nesze, megkapod, rajzolok ide egy bazi nagy ikszet. És, hogy akad köztük, akinek még ez is szellemi kihívás, nos, ez az, ami mocorgatni kezdi az embert így a megfagyás előtt. Hogy a rohadt, kurva életbe.

Ikszek

Akkora mahometnagy teher, mintegy kavics, netán kőszikla hullott le doktorminiszterelnök urunk, mi egyetlen örömünk, nála nélkül szomorúság itt a földön életünk (i tak dalse a helyzetnek megfelelően) honifiúi kebeléről, mint az az ismeretlen rosseb. Újfajta vagyonbevallást adhatott be ő, a bátrak és az ellenzék sorai is, amelyen minden szerepel, csak vagyon nem. Ilyen cetlikre, amiket ezek összeirkáltak, egy falusi takszöv se adna hitelt, ha a doktorminiszterelnök urunk eléje járulna, hogy szeretne egy szántóvető gépet vásárolni a vegyesboltban, de pénze nincs, mert képtelen beosztani azt.

És éppen ez az a hatalmas teher, hogy innentől és mindezek után mind az ő népei nem vethetik a szemére neki, hogy miként vezetne egy országot, ha saját pénzügyeit se tudja vinni, ha megtakarítása sosincs, ellenben vagyona sem gyarapszik soha, hogy látszatja nála semminek nem mutatkozik. Olyan, mint egy kezdő háziasszony, vagy mint egy részeges téeszelnök, egykutya, seckojedno, mondhatni pénzt az ember ilyen kezébe nem ad, inkább kiszedi belőle, mielőtt ismeretlen helyekre tűnne el. Szóval mostantól nem látunk bele miniszteres urunk zsebibe, se a haverjaiéba, se az ellenzék sorainak brifkójába.

Közünk mintha nem volna, pedig nagyon is, mert mi fizetjük őket az utolsó petákig, s ha többjük van, mint amit mi utalunk nekik, akkor az arra enged következtetni, hogy a delikvens lop, vagy tilos utakon jár. Nem mintha eddig lett is volna valami következménye, ha sehogyan sem passzoltak a dolgok, arra ott volt a rokoni kölcsön intézménye, és a titkolózásnak még annyi módja és lehetősége, hogy kiskátét lehetne róla és belőle kiadni. Mégsem tettük, ők se, csak egymás közt terjesztették a tuti tippeket, viszont annyira macerás volt állandóan tagadni és hazudni, ebbe fáradtak bele az urak és szépleányok.

Itt ez az új módi, itt már csak ikszelni kell a megfelelő rubrikába, már igazi számokat sem beleírni, mondom, a falusi takarék könyökvédős vezetője zokogva szaladna át a kocsmába egy kevertre egy ilyet meglátva. De ezeknek – s ebben a kontextusban ezek mi vagyunk – ez is jó lesz, vélekedtek nagyuraink, és úgy is lett. Kis közjáték volt azonban az új ikszelős vagyonnyilatkozattal, mert Kósa Lajosnak még ezt sem sikerült megfelelően kitölteni, amiben nem az a tragikus, hogy ennyire hülye, hanem, hogy ezekkel az ikszelgetésekkel mennyi milliót vagy milliárdot tud eltitkolni, amit az ember – és ebben a kontextusban rk – már kurvára un.

Unom én ezt az összeset, hogy dalra is fakadjak már úgy quimbiileg, de az én unásom semmit sem ér a játszmában, és a tiéd is éppen ugyanennyit én nyájasom, a különálló unásokkal kitörölhetjük a seggünket, de ez a világ már csak ilyen. De méltatlanul megfeledkeztünk főhősünkről, aki most épp az amerikai szereplés csalfa (ocsmadék) fényében feredőzik, és akkor épp az is aktuális, hogy most már soha a büdös életben meg nem tudjuk, mennyibe került neki, mennyit fizetett ki a béréből és fizetéséből, hogy ott felszólalhasson. Tudjuk, hogy semennyit, de most már az állítások és tagadások kínjai is eltűntek.

Egyáltalán, mondhatja, hogy harminc éve saját pénzen jár futballmeccsekre, sőt, és még egyszer egyáltalán, azt mond, amit akar – bár eddig is -, de most már az a minimális és hazug kontroll is elveszett, ami alapján megállapíthattuk, biztos, hogy hazudik nekünk. Ám innentől már hazudni sem kell, csak odatenni az ikszet a papírra, és máris olyan patyolatok az ember pénzügyei, mint egy hintőporszagú csecsemőnek. Az ember nem szereti, ha hülyének nézik, de be kell vallania, hogy debizony igen, és már harminc éve, de az utóbbi tizenkettőben különösen. Sőt, most már az ember pofájába is köpnek.

Félreáll és letöröli, nincs ezzel nagyobb baj, csak aztán nem érti a fekélyeket a gyomrában, az infarktusokat a szívében, a reá zuhanó permanens melankóliákat, és minden olyan nyavalyát, amelyek arra utalnak, hogy az ember nem érzi jól magát ebben a világban, illetve a világnak ebben a szegletében, amelyben félőrült kipcsak fasiszta kommunisták uralkodnak és röhögnek a képébe, hogy vagyonnyilatkozatot akarsz? Nesze, megkapod, rajzolok ide egy bazi nagy ikszet. És, hogy akad köztük, akinek még ez is szellemi kihívás, nos, ez az, ami mocorgatni kezdi az embert így a megfagyás előtt. Hogy a rohadt, kurva életbe.

Egy óvodás naplója 30. – Vaskályha

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, gyerekek, micsinálunk mi holnap, na mit? Senkise tudta, micsinálunk, a Kisböske csak nézett a bociszemeivel, a Pityu is elfelejtett rosszalkodni, és a dadus is csak állt az ajtóba, kezébe a tálca, rajta a zsíroskenyerek, hogy egy le is esett a padlóra. Átunk tátott szájjal, hogy micsinálunk mi holnap, és az Ibojnéni kibökte aztán, hogy rőzsét fogunk gyűjteni, meg ágakat, hogy de jó is lesz nekünk. Mondtam az apunk este, hogy rőzsét gyűjtünk holnap az oviba, mire csak annyit morgott a foga között, hogy na, kezdődik, mire az anyu meg, hogy ne a gyerek előtt. Mindig ezt mondja az anyu, ha az apu morog.

Meleg volt már reggel is, de az anyu melegittőt adott rám, hogy az erdőbe meg ne sérüjjek, meg, hogy kullancs ne jöjjön belém, bár nem tudom, mi az a kullancs, és hogyan tudna belém jönni, hogyha nem is akarom. De nem is mentünk messzire, erdőbe se, csak az ovi mellé a rétre, igaz sok a fa ott, gyűjteni is lehet, ha találunk. Sorban kellett menni katonássan a rétig, a Kisböske az nyafogott, hogy éhes, a Pityu meg bohóckodott, ahogyan szok mindig. A dadus nem jött el velünk, ezér az Ibojnéni ideges volt, hogy el ne vesszünk, szaladgált előre meg hátra, mint amikor a képviselő bácsi vitt minket a határra migráncsnézőbe.

Mostanában nem nagyon jön a képviselőbácsi, a papbácsi is alig, el vagyunk felejtve teljessen a tavasz óta, úgyhogy mentünk rőzsét gyűjteni. Az Ibojnéni emagyarázta, hogy mi az a rőzse, hogy az az, ami le van esve a földre, ilyen vékony ágacskák meg olykor vastagabbak is, a lényeg, hogy a földön legyenek, mer azt el lehet vinni. Nem találtunk sok rőzsét, mert előttünk egy bácsi összeszedte, rakta föl valami taligára, és amikor odaértünk, hogy szedjük a rőzsét mi is, úgy kapkodott szegény, hogy maradjon neki. Nem tudom, ő mért szedte a rőzsét, neki nem mondhatta az Ibojnéni, se azt, hogy sorban jöjjön velünk fegyelmezetten.

Mi ott szaladgátunk meg kapkottuk a rőzsét, ő meg csak nézett szomorúan, egyszer csak, és eltolta a taligáját. Pedig nem szedtünk olyan sokat, de az Ibojnéni mindenkinek madzaggal átkötve csinát egy kis csomagot a hátára, úgy mentünk vissza az oviba sorba és fegyelmezetten. Ott meg már volt egy kályha a szobánkba. A játékaink mellett a sarokba, ezüstre volt festve, ilyen vaskályha, amit a mesékbe szokok látni meg régi filmekbe néha. Le kellett rakodnunk a rőzséinket a kályha mellé, hogy de jó, be tudunk fütteni, pedig a Gyurcsányi nem is akarja. Eszt monta az Ibojnéni. Nem tudom, ki az a Gyurcsányi.

Az se tudom, mért akarja azt, hogy befüccsünk, ezt majd megkérdezem az aputól, morogni fog tőle biztos, az anyu meg megint mondja neki, hogy ne a gyerek előtt. De az Ibojnéni lelkes volt, hogy próbáljuk ki, füccsünk be gyerekek, ahogyan télen fogunk majd, de jó játék is lesz gyerekek. Hiába mondta neki a dadus, hogy negyven fok van odakint Iboj, de hiába, hogy füccsünk, próbájjuk ki. Kipróbátuk gyömtük bele a rőzsét meg a gallyakat, hogy alig is akart begyulladni, de asztán egyszer csak sikerült, és úgy begyulladt, hogy csak morgott a kályha meg hörmögött, és akkor elkezdett csöpögni mindenkiről a víz.

Átunk ott, ahogy a kályha izgett meg mozgott, piros volt már az ajtaja neki, annyira tüzes, hogy keszdtünk félni, hogy baj lesz ebből, és lett. Nem úgy, hogy a kályha förobbant volna vagy elrepült volna, hanem, hogy a kéményből kicsúszott a csöve, és elkezdte a füstöt eregetni a szobába be. Az Ibojnéni vissza akarta gyömni a csövet, de elégette a kezét, ordittott, a gyerekek sikongattak, hogy jujj, már semmit nem lehetett látni, amikor a dadus kinyitotta az ablakokat, de kintről csak melegebb jött be, dőt a füst ki az ablakon, már szirénáztak a tűzoltók, hogy jönnek, én meg azt gondoltam, hogy na, vára dömperemmegyek.

Orbán, a messzire ment ember

Messzire ment ember azt mond, amit akar. Orbán, úgy ötvenedik felszólalóként, de amúgy mint fő attrakció feltüntetve magát, szót kapott a dallasi CPAC konferencián. Ha a Trumppal való találkozó a szürreális világ kapuja volt, akkor ez annak a mélységes gyomra, aminek azon kívül, hogy Orbán beteg egóját és manapság erősen megcsappant népszerűségét némiképp foltozgassa, semmi értelme nincsen. Mert ez csak olyan, mint amikor a nagyi a kipukkant villanykörtén stoppolja a lukas zoknit. Bár titkolják, de ne legyen kétségünk afelől, hogy mindez pénzbe került, és Orbán nem a magáéból fizetett, hanem az épp kizsigerelt magyar adófizetők állták a cehhet, ha a kormány, ha a Fidesz, ha akárki más rendezte a számlát.

Az Alapjogokért Központ biztosan, amely Supporting Sponsor néven és címen kénytelen volt huszonnyolcezer dollárt perkálni, a többiről, ami jóval nagyobb tétel, nem tudunk, és nem is fogunk tudni soha a titkosítások országában. Nem olyan időket élünk, amikor ilyenre kellene költeni, de egy kis önfényezés Orbánnak minden pénzt megér, mert míg azzal indítottunk, hogy messzire ment ember azt mond, amit akar, és ezt mindjárt el is meséljük, ha a szólást visszafordítjuk az eredeti színére, akkor a messziről jött is ugyanezt teszi. Mindkét állítás hatványozottan igaz Orbánra, akinek ez a szereplése már nem a szekunder, hanem a primer szégyen kategóriájába tartozik, de nem neki ég a képe, hanem nekünk.

Miniszterelnökünk, aki azzal takarózik, hogy a magyarok elsöprő többséggel választották meg őt, tehát azt akarják, hogy ő ilyen legyen, amilyen, sőt, így szeretik, amivel nem magára vet rossz fényt, hanem a népére. A népnek az a része, aki megválasztotta őt, nem törődik azzal, milyen szellemi és morális mocsarat képvisel a miniszterelnöke, csak a farhát legyen hatósági áras. Aki pedig ellene voksolt, elborzadva nézi, hová jutott ez az ember, de az ő hangja nem hallatszik sehol. Ezek a CPAC-sek egyébként már a mérsékelt republikánusoknak is sokak, mégis ők a hangosabbak, legalábbis Magyarországról nézve, mert az orbáni sajtó az ottani progresszivitásként ábrázolja őket, míg ott helyben inkább söpredéknek tűnnek.

Tumppal együtt. Ha pedig a mi miniszterelnökünk számára ő a zsinórmérték, akkor kijelöli a maga helyét a történelemben és a jelenben is. Azt ígértük, hogy mesélünk kicsit Orbán ott elmondott beszédéről, de voltaképp ez nem olyan nagy feladat, megnevezte az amerikai és magyar fasiszták közös ellenségét, ellenségeit, egy kalap alá vonva, egyenlőségjelet téve a kommunisták, liberálisok és az LMBTQ-sok között azt sugallva, hogy ez egy halmaz. Minden kommunista liberális, minden liberális buzi, voltaképp így nézünk ki mi Orbán szemében, és ellenünk így a harc eszköze a családvédelem, a kereszténység és a gyermekvédő népszavazás. Ez volt Orbán beszédnek törzse, s ha köpni támad kedvük, bátran tegyék meg.

És mégsem ez a legjellemzőbb, ami a szeánszon elhangzott, mert ezek Orbánnál már olyan klisék, amit untig ismerünk, s voltaképp ezért utálták ki Európából, hogy Amerikáig kell mennie tapsoló közönségért. Százszor ígértem meg, és századszor szegem meg, hogy Orbán delíriumaival nem foglalkozom, de mindig akad valami, ami annyira abszurd, hogy elővéteti a pennámat. Amikor a beszédekben rend szerint eljut az adomázásig, a viccesnek tartott atyai tanácsokig, amelyekről utólag bebizonyosodik, hogy a tyúkszaros udvaron nevelkedés terhét cipeli magával, és nem más így felnőve, mint egy adomázó párttitkár vagy téeszelnök. Voltaképp ez Orbán lényege, és ez a tragédiája is.

Az amerikai értő közönség előtt, amely Texas délvidéki, kertvárosi tahóiból tevődött össze, mint azt a nagy esemény előtt őt táncba vivő, talpig amerikai zászlóba és covboykalapba öltözött tenyerestalpas asszonyság is demonstrálta, egy blokkban beszélt Dzsingisz Kánról, Chuck Norrisról és Clint Eastwoodról, kijelölve a hőseit, és azt, mit ismer Amerikából. Az összevont szemöldökű verekedős embereket, akikhez viszonyulva utcai harcos ő, tehát ciki a manus, de nem veszi észre. Egy mondata volt azonban ebben a humorözönben, amikor nem tudni kinek címezve és milyen indíttatásból felhívást intézett a kétes hallgatósághoz, hogy aszongya: „Mindenki vegyen feleségül egy magyar nőt”.

Ekkor határoztam el, hogy én ezt megénekelem, hogy elgondolkodván fölfejtem az értelmét, mert valami csak van neki, kell neki lennie. De nincs. Mert nem elég, hogy mi lesz akkor a nem kevert fajúságunkkal, vagy, hogy mi ez, eladja idegenbe lányainkat és asszonyainkat, vagy egyáltalán, ez mi a lószar akart lenni. De lemondtam a megértésről. Orbánnál már régóta nem kell ilyet keresni, mondja, amit épp felbüfög, valami bizonytalan és nagyon kétes massza van a fejében, és annak a gőzei jönnek elő belőle. Pöfög, mint egy megfáradt mozdony. Viszont ez rohadt sokba kerül nekünk, hozzáértők szerint ez az amerikai kiruccanás uszkve félmilliárdba. De nem is ez. Hanem az életünk, amit ez a bohóc ilyen eszmékkel tönkre tesz. Ez a rohadt drága.

Orbán, a messzire ment ember

Messzire ment ember azt mond, amit akar. Orbán, úgy ötvenedik felszólalóként, de amúgy mint fő attrakció feltüntetve magát, szót kapott a dallasi CPAC konferencián. Ha a Trumppal való találkozó a szürreális világ kapuja volt, akkor ez annak a mélységes gyomra, aminek azon kívül, hogy Orbán beteg egóját és manapság erősen megcsappant népszerűségét némiképp foltozgassa, semmi értelme nincsen. Mert ez csak olyan, mint amikor a nagyi a kipukkant villanykörtén stoppolja a lukas zoknit. Bár titkolják, de ne legyen kétségünk afelől, hogy mindez pénzbe került, és Orbán nem a magáéból fizetett, hanem az épp kizsigerelt magyar adófizetők állták a cehhet, ha a kormány, ha a Fidesz, ha akárki más rendezte a számlát.

Az Alapjogokért Központ biztosan, amely Supporting Sponsor néven és címen kénytelen volt huszonnyolcezer dollárt perkálni, a többiről, ami jóval nagyobb tétel, nem tudunk, és nem is fogunk tudni soha a titkosítások országában. Nem olyan időket élünk, amikor ilyenre kellene költeni, de egy kis önfényezés Orbánnak minden pénzt megér, mert míg azzal indítottunk, hogy messzire ment ember azt mond, amit akar, és ezt mindjárt el is meséljük, ha a szólást visszafordítjuk az eredeti színére, akkor a messziről jött is ugyanezt teszi. Mindkét állítás hatványozottan igaz Orbánra, akinek ez a szereplése már nem a szekunder, hanem a primer szégyen kategóriájába tartozik, de nem neki ég a képe, hanem nekünk.

Miniszterelnökünk, aki azzal takarózik, hogy a magyarok elsöprő többséggel választották meg őt, tehát azt akarják, hogy ő ilyen legyen, amilyen, sőt, így szeretik, amivel nem magára vet rossz fényt, hanem a népére. A népnek az a része, aki megválasztotta őt, nem törődik azzal, milyen szellemi és morális mocsarat képvisel a miniszterelnöke, csak a farhát legyen hatósági áras. Aki pedig ellene voksolt, elborzadva nézi, hová jutott ez az ember, de az ő hangja nem hallatszik sehol. Ezek a CPAC-sek egyébként már a mérsékelt republikánusoknak is sokak, mégis ők a hangosabbak, legalábbis Magyarországról nézve, mert az orbáni sajtó az ottani progresszivitásként ábrázolja őket, míg ott helyben inkább söpredéknek tűnnek.

Tumppal együtt. Ha pedig a mi miniszterelnökünk számára ő a zsinórmérték, akkor kijelöli a maga helyét a történelemben és a jelenben is. Azt ígértük, hogy mesélünk kicsit Orbán ott elmondott beszédéről, de voltaképp ez nem olyan nagy feladat, megnevezte az amerikai és magyar fasiszták közös ellenségét, ellenségeit, egy kalap alá vonva, egyenlőségjelet téve a kommunisták, liberálisok és az LMBTQ-sok között azt sugallva, hogy ez egy halmaz. Minden kommunista liberális, minden liberális buzi, voltaképp így nézünk ki mi Orbán szemében, és ellenünk így a harc eszköze a családvédelem, a kereszténység és a gyermekvédő népszavazás. Ez volt Orbán beszédnek törzse, s ha köpni támad kedvük, bátran tegyék meg.

És mégsem ez a legjellemzőbb, ami a szeánszon elhangzott, mert ezek Orbánnál már olyan klisék, amit untig ismerünk, s voltaképp ezért utálták ki Európából, hogy Amerikáig kell mennie tapsoló közönségért. Százszor ígértem meg, és századszor szegem meg, hogy Orbán delíriumaival nem foglalkozom, de mindig akad valami, ami annyira abszurd, hogy elővéteti a pennámat. Amikor a beszédekben rend szerint eljut az adomázásig, a viccesnek tartott atyai tanácsokig, amelyekről utólag bebizonyosodik, hogy a tyúkszaros udvaron nevelkedés terhét cipeli magával, és nem más így felnőve, mint egy adomázó párttitkár vagy téeszelnök. Voltaképp ez Orbán lényege, és ez a tragédiája is.

Az amerikai értő közönség előtt, amely Texas délvidéki, kertvárosi tahóiból tevődött össze, mint azt a nagy esemény előtt őt táncba vivő, talpig amerikai zászlóba és covboykalapba öltözött tenyerestalpas asszonyság is demonstrálta, egy blokkban beszélt Dzsingisz Kánról, Chuck Norrisról és Clint Eastwoodról, kijelölve a hőseit, és azt, mit ismer Amerikából. Az összevont szemöldökű verekedős embereket, akikhez viszonyulva utcai harcos ő, tehát ciki a manus, de nem veszi észre. Egy mondata volt azonban ebben a humorözönben, amikor nem tudni kinek címezve és milyen indíttatásból felhívást intézett a kétes hallgatósághoz, hogy aszongya: „Mindenki vegyen feleségül egy magyar nőt”.

Ekkor határoztam el, hogy én ezt megénekelem, hogy elgondolkodván fölfejtem az értelmét, mert valami csak van neki, kell neki lennie. De nincs. Mert nem elég, hogy mi lesz akkor a nem kevert fajúságunkkal, vagy, hogy mi ez, eladja idegenbe lányainkat és asszonyainkat, vagy egyáltalán, ez mi a lószar akart lenni. De lemondtam a megértésről. Orbánnál már régóta nem kell ilyet keresni, mondja, amit épp felbüfög, valami bizonytalan és nagyon kétes massza van a fejében, és annak a gőzei jönnek elő belőle. Pöfög, mint egy megfáradt mozdony. Viszont ez rohadt sokba kerül nekünk, hozzáértők szerint ez az amerikai kiruccanás uszkve félmilliárdba. De nem is ez. Hanem az életünk, amit ez a bohóc ilyen eszmékkel tönkre tesz. Ez a rohadt drága.

Szevasz, kenyér

Mindannyian emlékszünk, mert hogyan is feledhetnénk, amikor jótevőnk tavaly a királyi erkélyen megszegte a böhöm nagy, legalább három kilós ünnepi kenyeret, ami nemzetiszínű szalaggal volt feldíszítve. Nemzeti kenyér volt az így, azzá transzformálta a szalag, és a megszegés helye. A szakrális jószágot egy akkora késsel szelte a kedves vezető, akárha lovagi kard, már csak a páncéling és más hasonló középkori készségek hiányoztak róla, hogy abba a múltba röpüljünk vissza, ahová ma az ispánok, főispánok, vármegyék és más, nemzeti nagymúltunkra utaló avas szagú szarságok juttatnak bennünket.

Ha úgy vesszük, egy évvel ezelőtt a maihoz képest boldog békeidők voltak, és Orbán népe nem nézte nyálcsorgatva azt a nemzeti kenyeret, amit egy naptárfordultával valószínűleg nem tud már megvenni. Hozzáértő népek mondják nekünk, hogy pár napon belül ezer forint lesz a kenyér kilója. És most ne a mindenféle faksznisra – ilyen bogyó, olyan mag – tessenek gondolni, hanem olyan mezeire, amely Kádár apánk alatt háromhatvanat kóstált. Na, azok voltak az igazi békeidők, és sokak számára olyannyira, hogy épp a nemzet atyja utáni nem is látens vágyakozás az mások mellett, ami Orbánt sokak szemében annyira vonzóvá teszi.

Viszont nem veszik észre, hogy Orbántól egészen mást kapnak, mint az előző apafigurától. Többek között azt, hogy nála eljutottunk oda, nem tudják megvenni azt a kenyeret, amit Kádárnál viszont egészen biztosan. Most nem a múltba akarunk révedni azonban, hanem a kenyér dolgáról elmélkedni, mert mindjárt itt van augusztus 20-a, és megint jön a gurulós, bádog Szent István, a morális tartalmakat hordozó milliárdos tűzijáték, és minden olyasmi, ami ezt az egészet egy rohadt drága búcsúvá teszi. Egy valami azonban megmarad, és ez a totálisan értelmetlen és hazug pátosz, ami a falakról csöpög.

Mindemellett ez az egész nem akadályozza meg kormányunkat, hogy operatív törzset alakítson a bazi nagy búcsú lebonyolításra, amelynek vezetője, Kovács Zoltán arra intette az elkanászodni látszó népeket, viselkedjenek méltósággal a nemzeti ünnepen, de valljuk meg, ez több okból is elég nehéz lesz. Nem olyan időket élünk, hogy a méltóságnak akár a szikrája megmaradna az emberekben, amikor az egy évvel ezelőtti andalító világ után mára az életben maradás a tét, aminek csak az egyik eleme, hogy nagyon sokan nem lesznek képesek megvenni nemhogy az ünnepi, de egyáltalán semmilyen kenyeret sem.

Ehhöz képest Kovács Zoltán sajtótájékoztatón mutatta be az idei Szent István-napi kenyeret, amelyik méretben köszönőviszonyban sincs azzal, mint amivel Orbán tavaly az erkélyen bohóckodott. Nem akarnánk itt és ezúttal méreteken és az azokból fakadtatható következtetéseken rugózni, mindezek után kíváncsiságunk kimerül abban, hogy vajon ezt is lovagi karddal kaszabolja-e jótevőnk, vagy ez a pörformansz az idén elmarad. Ez utóbbira tennénk inkább a pénzecskénket, ami viszont nincs, mert fölzabálta az infláció, de megismerkedhetünk egy új fogalommal, ami azonban nem is annyira az.

Ez pediglen a zsugorfláció, amit Pippa Malgren alkotott meg pár évtizede, bár a közgazdászok nem igazán rajonganak érte. Nagyon egyszerűen ez az a folyamat, amikor ugyanolyan csomagolásban a réginél kevesebb árut adnak, de ugyanazon az áron, mint például a félkilós tejföl helyett negyven dekát, amitől otthon csodálkozik az ember, miért fogy el olyan hamar. Ez az, amikor nem a zsömle kicsi, hanem az elvtársak pofája nagy, és megint ott vagyunk a háromhatvanas időkben, pedig eszünkben sem volt errefelé indulni. De az élet fogja a ceruzánkat, és a rögvaló.

Szóval ilyesmi eshetett az ünnepi kenyérrel, amit Kovács Zoltán a képünkbe tolt, és ami után csorog a nyálunk. No de, azon a sajtótájékoztatón, ahol mindez megtörtént, a háttérben volt egy felirat, miszerint „Isten Éltessen Magyarország”, így csupa nagy betűvel, és még csak nem is ez volt az, ami a zavart keltette, hanem a képzet, hogy augusztus 20-al, bár nagyon akarnak, mégsem tudnak mit kezdeni az új elvtársak, lévén, annyi sok neve és képzete volt már a zivataros évszázadok alatt. Alkotmány, új kenyér, államalapítás a kurzus gusztusa szerint, hogy mind a magyarok össze is zavarodtak teljesen.

Alkotmány már régen nincs, kenyér hamarosan nem lesz, marad a Szent István, aki viszont mostanában kerekeken gurul. Viszont, ha kenyeret nem is tud venni a pórnép, legalább boldogra ihatja magát a nevetségesen olcsó borral, sörrel és pálinkával, amely bódító készségek a szakrális napon levetik az infláció béklyóját, így a paneprolik majd méltósággal okádhatnak a felvonulás alatt és után. De, hogy milyen lesz a másnap, azt senki nem tudja, még Kovács Zoltán, de maga Orbán Viktor sem. Annyi látszik, hogy a cirkuszhoz ragaszkodnak, a baj viszont az, hogy kenyeret nem tudnak adni mellé.

Az amerikai dácsa

Közös lájkot mutogatva fotózkodott Orbán és Trump a volt amerikai elnök bedminsteri (New Jersey) birtokán, miszerint ők a békére kötöttek volna szövetséget, ami érdekes. Nem különösebb kifogást keresve, de eszünkbe ötlik, amikor Trump csapatai megrohamozták a Capitoliumot, amiből az a következtetés fakad, hogy neki az a béke, ha ő van hatalmon. Mondjuk Orbánnak is, különben meg az ő csapatai a magyar tévészékházat ostromolják meg, és nem azt állítjuk, hogy ez már közös nevező a két bajkeverő között, de már majdnem az. Ahogyan Trump eszméje az ukrán békéről, hogy a megtámadott ország mondjon le a Krímről és egyéb területekről, valamint a NATO tagságról, és legott béke lesz.

Ezt Putyin sem mondhatta volna szebben, és innen nyer értelmet az is, amit Orbán Tusványoson a fajok keveredésén kívül még előadott, miszerint, ha Trump (és Merkel) lenne még mindig hatalmon, a háború ki sem tört volna. A merkeli utalást nem értjük, csak érezzük, Trump viszont világos, mert Orbán szájával beszél, ugyanazt gondolják ezek ketten a világról, és elég rosszul gondolják. A találkozó, amiről Orbán most posztolgat, ilyen szemszögből lehetett volna a gelendzsiki Putyin-palotában is, amiről viszont Navalnij készített ugyanolyan drónvideót, mint amilyet Hadházy szokott Hatvanpusztáról. Navalnij sorsát ismerjük, Hadházyt pedig innentől fogva féltjük, de ez csak intyeresznij mellékszál.

Hanem ez a kettő a vigyorgó képével és lájkot mutogatva, mint akiknek jobb dolga sincs, és voltaképpen nincs is. „Make America great again”, mondta az egyik, és az a helyzet állott elő, hogy kihullva a hatalomból (és a Capitoliumot sem bevéve) a spájzba kerülve nem marad más neki, mint Orbánra mutogatni, hogy ő milyen nagyszerűen csinálja azt, amit Trumpnak az ő népe a választások miatt nem enged. Ott tartunk, hogy Amerika fasizálódásához Orbán a zsinórmérték, nem véletlenül utazik Bedminster után Dallasba előadni úgymond, bár a rossz nyelvek szerint fizetett érte, hogy ott jártathassa a száját. Elégedetten dőlhetnénk hátra, hogy ez maradt neki, ha ez a maradék nem a mi életünk volna.

Pedig az. S ha fizetett érte, ha nem, ha a szabadságát erre használja, ha nem, valahol egészen elképesztő, hogy előadást lehet tartani arról követendő mintaként, hogyan lehet szétverni egy országot büntetlenül, és az amerikai republikánusok elvetemültebb ágának az lehet a lecke, hogyan kell ezt csinálni, mert nekik – egyelőre – nem sikerült. Mindezeken túl, akármilyen is a felhajtás, ez az egész úgy, ahogyan van, leginkább szánalmas, de ezen kívül végtelenül szomorú is, hogy erre a pörformanszra Orbánt népes delegáció (Szijjártó, Német Zs., etc.) kísérte el, amivel hivatalossá vált, hogy Magyarország nem a regnáló amerikai hatalommal épít kapcsolatot, hanem annak fasiszta ellenzékével.

Innen érthető már az is, miért küldte el az anyjába Szijjártó a hivatalát még el sem foglaló új amerikai nagykövetet, de tágabb összefüggésekben és Európában az is, a magyar kormány tagjai miért találkoznak Európában is rendszeresen mindenféle szélsőjobboldali alakokkal, míg egyedül Navracsicsot küldik Brüsszelbe tárgyalgatni. Ebből viszont az is kitetszik, hogy azt nem igazán gondolják komolyan, míg azonban ezek a nagypolitika peremén való dörgölőzések kies hazánk igazi irányát mutatják, azaz, hogy lator állam vagyunk, aki a szarkeverők barátságát keresi mindenütt, de csak egyéni érdekből.

És ez Orbán árulásának újabb fejezete. Az mégpedig, hogy valamikor a tyúkszaros udvaron a világ urának álmodta magát, és fölnőve azt hitte, ez sikerül is. Így vénülve azonban rá kellett döbbennie, hogy neki csak Magyarország kifosztása marad, az egója ápolgatása viszont megkívánja, hogy – ha fizetett érte, ha nem – mindenféle kétes tudatú alakok előtt adja elő azokat az általa megvalósított lázálmokat, amik nekik soha nem sikerülnek, mert arrafelé demokrácia van még egyelőre. Szánalmas ez így, ha nem lenne tragikus, ha az egész cirkuszt nem akkor látnánk, amikor Magyarország éppen atomjaira hullik. Mondanám, hogy ezért majd egyszer a szemünkbe kell nézni, de nem vagyok javíthatatlan álmodozó.

Démonstrázsa

Jóska bácsi egyik reggelre megbolondult. Nem ganajozta ki a tehenet, a disznónak nem adott enni, és bezárta a tyúkok ketrecét, hogy se ki, se be. Sőt, belerúgott Morzsiba, a kis korcs kutyába, a macskát viszont csak megfenyegette, mert az elszaladt előle, és nem mászott utána a tetőre. Félt, hogy kitöri a nyakát. Fogta magát, és ahogy volt, svájcisapkában, gumicsizmában és a kék munkáskötényében letelepedett a kapu elé a felhajtóra, ami alatt a tegnapi eső miatt sáros és büdös víz állott, a halál rothadás szaga büfögött fel a posványból, de ez Jóska bácsit nem érdekelte egyáltalán. Ült a feljáró közepén eltorlaszolva a be-, és kijárást, véreres szemeivel a kocsma felé pislogott a sapkája alól, ahol már dülleszkedtek a biciklik.

Margit néni, a felesége észre sem vette az ura lázadását, hogy megtagadta a házi teendőket, csak akkor eszmélt a langyos malátába áztatott száraz zsömle majszolásából, amikor a tehén különösen bőgött, a disznó szünet nélkül sivalkodott, a tyúkok pedig ki akarták dönteni a katroc ajtaját, sőt, a Morzsi is különösen húzta a lábát, ahogyan közlekedett a kiégett füvű udvaron. Margit néni szólongatta az urát kedvesen, hogy merre vagy te istenátka, vén barom, így kajtatott utána bájosan, amikor meglátta őt a felhajtó közepén ücsörögni, mint egy Buddha. De erre nem gondolt, mert Buddhát ő nem ismert. Krisztustól kérte tehát, hogy essen bele a nyavalya a vén bolondba, de ő sem tett érte semmit.

Fogta hát, odatotyogott az öreghez, megmarkolta az otthonkája alját az egyik, a kendője bogát a másik kezével, és így indította el az első rohamot, hogy ő még ilyet nem látott, hogy így meg kell bolondulni a vén kecskének, kiül a felhajtó közepére, hogy se ki, se be. Már a tehén is ott toporgott, indult volna a rétre, de nem tudott, az orrával böködte Jóska bácsit, aki azonban ült, mint a cövek. Hát mi az anyám valagát csinálsz itt te vén barom, noszogatta élete párját szerelmesen Margit néni, mire az öreg hosszú gondolkodás után, halkan és lassan kibökte a varázsigét: démonstrázsálok. Hogymiazanyámvalagát csinyász? Kérdezte így egy szuszra kimondva a felesége, ahogy nézett erre a nyomorult szerencsétlenre. És akkor eszébe jutott az este.

Hogy megengedte neki, ne az emmeggyes híradót, hanem az ertéellessett nézze, és azon mutogatták az embereket a hídon, meg mondogatták, hogy demonstrálnak. Tudta Margit néni, hogy ebből majd baj lesz, de ekkora nagyot nem sejtett, hogy az ura ahogyan van, megzavarodik, ha nem azt nézi reggeltől estig, hogy neki milyen jó mindig és egyfolytában. Demonstrálsz talán, te ökör, mondta az urának rikácsolva, aki kötötte az ebet a karóhoz, hogy annak semmi értelme, és ragaszkodott hozzá, hogy ő démonstrázsál, de itt már mindegy is volt. A tehén bőgött, mert indult volna erősen, a malac visított nagyon, és kezdett túl nagy hangzavar keletkezni, amit csak drasztikusan lehetett megoldani. És úgy is lett.

Margit néni besietett a házba, hogy csak úgy lobogott az otthonkája, meg szikrázott, és kisvártatva megjelent az ajtóban, hozta a kezében, gurgatta a zsinórját a hosszabbítónak, amiből kiállt egy vezeték, a vége lecsupaszítva, kétfelé választva, és azzal közelített vészesen az öreghez, aki csak nézett rá kerek és egyre rémültebb szemekkel, hogy micsinyász Margit, mire készülsz azzal a villannyal. Mire az öregasszony, hogyha te démonstrázsálsz, akkor én sokkolózok, hogy rend lesz itt az úrjézusát ennek a rohadt világnak meg az ertéellnek, aki elveszi az eszit az embereknek egészen. Így hozta a zsinórt, így közelített az öreghez, hogy sokkolózik akkor ő, mint a rendőr a hídon, de nagyon.

Ilyet is régen látott a falu, mint ami most jött, hogy a Jóska, az öreg, visítva pattant föl ültéből, mint valami siheder atléta, és ordítva kezdett rohanni, mögötte a Margit, hogy akkor sokkolózunk, de egyszer csak elfogyott a zsinór, és Jóska bácsi megmenekült. Már a fröccsét szopogatta a kocsmában, amikor Margit néni is a nagy rohanásból, amit a zsinór hossza behatárolt, visszaért a házhoz, ahol Jolán, a szomszéd fogadta, hogy ez meg mi az anyám valaga volt. Ertéellet nézett, aztán meghülyült, vázolta a bajok eredőjét Margit, és ebben maradtak. Ertéellet nem lehet nézni, mert csak fölkavarja az embert. Menjünk, mondta Margit a Jolánnak, kezdődik a miniszteres úr a Kossuthon. Mentek. Szép lett a világ.

Szijjártó rendet rak

David Pressman lesz az USA leendő magyarországi nagykövete. A jótét lélek még csak be sem tette a lábát a kipcsakok földjére, még talán csak a fogkeféjét csomagolja a nagy útra – vagy azt sem -, Szijjártó már elküldte őt az anyukájába, és erre nagy hangon büszke is. A mi külügyminiszterünk a diplomáciának egy egészen új iskoláját teremtette meg, a NER-ből kivirágzottat, amelynek alapelve a „leordítom a fejed” és elzavarlak a nuniba. Ezt a metódust a világ egyetlen más pontján nem ismerik, és majd száz év múlva a hungarian shout lesz a neve, a magyar üvöltős, és nem lesznek rá büszkék a kisonokáink. Feltéve, ha lesz még magyar a Föld nevű bolygón azidőtájt.

Szijjártó Péternek egyáltalán nem kellene külügyminiszternek lennie, mert az, amire képes – leégetni az általa képviselt országot -, nem szerepel úgy általában a külügyminiszteri feladatok között. Összegezve, amit Szijjártó csinál és tesz, azt egyetlen más külügyminiszter nem teszi és csinálja, így őt inkább nevezzük hungarikumnak, mielőtt másképp definiálnánk. Nem volt véletlen egyébként a mi drágaságunk ebbéli és ilyen megnyilvánulása, hiszen előadást tartott, és egy héttel ezelőtt Orbánnál láttuk, mire képesek ezek, ha az övéik előtt kell beszélni, és meg akarják mutatni, ki a faszagyerek, amiből viszont csak lelkük éjsötét tartalma türemkedik ki, előbugyog mintegy a mélyből.

Szijjártó az MCC fesztiválon – Mathias Corvinus Collegium, a közpénz milliárdokkal kitömött Fidesz keltető – mondta, amit mondott, így a tartalmai, ha el nem is fogadhatók, de megérthetők. Muníciót kell adni a leendő kádereknek, hogyan kell az egész világot utálni, aki kimondja rólunk, hogy meztelenek vagyunk. Mert ennek a David Pressmannak egy bűne van – eddig, de majd, s aztán -, hogy kimondta, amit amúgy mindenki tud, miszerint kies hazánkban hanyatlik a demokrácia. Ezt így kell diplomata körökben, ez a Pressman, amikor ezt mondta, azt gondolta, egy diktatúrába jön dolgozni, ehhöz képest finomkodott, Szijjártó viszont azonmód küldte el a picsába.

Gyümölcsöző kapcsolat lesz. De nem is ez, hanem a többi, amivel külügyminiszterünk igyekezett elkápráztatni a leendő szavazóbázist, influenszereket és más NER bástyákat, miszerint kikérte magának azt a feltételezést, miszerint ő a világ más tájékáról érkező összes nagyköveteket burkoltan fenyegette volna meg az áprilisi választások előtt. S innen idézzük betűhíven a futsalost magát: „Kikérem magamnak, teljesen nyíltan fenyegettem meg őket”. Látjuk, hogy ekkor az MCC értő és bimbózó ifjúsága csodálattal adózik az előadónak, aki megmutatja a magyarok viszonyát az egész kerek világhoz, hogy aszongya, mindenki bekaphatja, és örüljön a luknak a seggén.

Viszont az a nagy baj az egészben, hogy az ilyen ordenáré stílushoz a felhatalmazást mi adtuk neki, amit nem is győz hangsúlyozni, emlegetve a jól bevált elsöprő felhatalmazást, amit állítólag az ámokfutásukhoz a nép juttatott nekik. Ezzel minden megmagyarázható, ezzel minden igazolható, csak a nagyvilág azt nem tudja – illetve már talán igen -, hogy a nép felhatalmazása a közmunkából, a farhátból, a rezsicsökkentésből és más effélékből fakad, amely lózungokről épp manapság derül ki, hogy az összes hazugság volt. A nép pedig, aki őket állítólag felhatalmazta, passog ki a fejéből ostobán. Így az, hogy ennek a Presmannak mit mond vagy mit sem, voltaképp érdektelen.

„Elég volt abból, hogy hülyének nézzék a magyarokat, hogy lekicsinyeljék és hogy lekezelő módon bánjanak velük” – ilyen jól ismert fordulatokkal cukkolta még Szijjártó az MCC ifjúságát, akik bizonyára elégedett tapsikoltak nemzeti nagylétünk újabb bizonysága előtt, de egyiknek sem jutott eszébe megkérdezni, honnan veszi a külügyes, hogy a népet nézik le, amikor szimplán őt tartják hülyének. Stresszes munkája lehet Szijjártónak állandóan a vérzivatarban állni. Ami őt megtartja a vártán, az kizárólag Lavrov kollégája elismerő szeretete, de erre sem kérdezett rá egy MCC-s sem, hogy muszáj-e kies hazánknak állandóan lator államnak lennie, vagy volna-e mód más irányba terelgetni a történelmünket.

Megválaszolhatatlan kérdés, nem is kíséreljük meg, mert kiegészítésképp meg kell jegyeznünk, mind az összes ilyen. A magyar kormánynak nincs olyan tagja, amely ne az értelmetlen nacionalista gőggel nyilvánulna meg kifejtve azt, hogy nekünk – nekik – senki ne ugasson. Így is lehet, csak akkor a kunyeráló markokat vissza kellene húzni. Át a rácsok között, be a ketrecünkbe, amelyet rázva átkozzuk a világot cifra káromkodásokkal. S bár az MCC-nek beszélt, Szijjártó szavait is le fogják fordítani más nyelvekre, és látják majd megint, ez sem különb a gazdájánál. Így, amit elér, az a szégyen, amely nem az ő, hanem a mi fejünkre hullik vissza. És ez az egy lesz, ami túlél minket.