Kandeláber-tudat

A múzsa csókja egyenesen Vácról:
„A pályaudvar világítóberendezéseinek, mint műszaki infrastruktúrának a megismerése, melyre a szerződés mellékletei adatokat tartalmaznak, nemzetbiztonsági kockázatot rejt magában a közelmúlt pályaudvari robbantásos merényleteinek tükrében.”

Hm, merengett Kiss József kandeláber, amikor neszét vette, hogy ő nemzetbiztonsági tényező, és annyit lehet tudni róla, hogy tizenhat millióba került, azt azonban nem, hogy melyik mindenhez értő vállalkozó fúrta a lukat, amibe belehelyezték, hogy egy életre fogoly legyen, holott momentán andalogni lett volna kedve, máskor meg futni, rohanni. Pedig tudta, és ezt is tudta, de hiába suttogott, ordított később, nem volt már száj ezeknek a füleknek. Amikor erre gondolt, elégedetten csettintett magában, hogy ő Nietzschében is otthon van, vihogott, és mégis magába nézett, úgy kereste a nemzetbiztonsági kockázatot a huzalos gyomrában, világító fejében, de sehol sem találta. Káromkodás hagyta el ajkait, amikor egy színtiszta magyar kutya, egy félig vak puli megjelölte őt, lerázta volna a kutyapisát magáról, de mint tudjuk, jól odabetonozták, hogy élelmes honfitársak ne szállíthassák karcsú testét mindenféle MÉH telepekre. Persze később ez is megtörtént, de Kiss úr nem láthatott a jövőbe, a múltat viszont nagyon jól ismerte a nagyapja meséiből, aki ábrándosan, hunyorogva adta elő neki százszor is, mennyire más volt a világ, amikor a részeges lámpagyújtogató lehelte belé az életet minden estén, és nem volt ő semmilyen kockázattal megbélyegezve, pedig az unokatestvére tövében lőtték szitává a Ferdinándot a messzi Balkánon, ami eseményről levélben tudatta az itthon maradt családot.

Az ilyen kalandok mellett Kiss úr élete maga volt az egyforma szürkeség, hiába cifrázta ki a kovács a fejét, az andalgó szerelmespárok ügyet sem vetettek rá, a kamaszok a telefonjaikat bámulták gyönyörűséges búrája helyett, és olyan lehangoló volt a világ, hogy Kiss úr bele is zavarodott volna, ha esténként nem kap rendszeresen egy kis elektrosokkot, ami után megtréfálta volna a szomszédjait, de hát, mint tudjuk, mozdulni sem bírt. Sőt, amióta kiderült, hogy nemzetbiztonsági kockázat, teljesen elhidegültek tőle, köszönését nem fogadták, így már annak is örült, ha egy korcs kutya körbeszimatolta a lába tövét. Így élt megbélyegezve és magányosan, mígnem egy nap óriási dac gerjedt benne, lehunyta szemeit, és elsötétült. Ápolók érkeztek darus kocsival, szidták a tiborcot, és Kiss úr megörült, hogy ők is tudják, és nincs egyedül, de kicserélték az agyát, hogy újra világítson, és Kiss úr már tudta, akárhányszor lázad fel, annyiszor terelik vissza, és világítania kell, akárhogyan is nem akar, és diktatúrát kiáltott volna, de, mint tudjuk, erre képtelen volt. Ha már ráhúzták ezt a kockázatot, akkor a saját fegyverükkel akarta legyőzni őket, és addig fészkalódott, mígnem karcsú bokája ki nem fordult a földből, és hatalmasan csattanva egy nyugdíjas mellett terült el, aki infarktust kapott, szirénáztak a mentők, rohangásztak a népek. Tisztára forradalom, gondolta Kiss úr, s amikor a jómunkásemberek megint a tiborcot emlegették, tudta, hogy halála nem volt hiába való, de ekkor megint megérkezett a nemzeti puli, és pofánhugyozta, tisztesség ne essék szólván. Mindenki bekaphatja, ez volt Kiss úr utolsó gondolata, a kollaboráns kandeláberek pedig hangosan röhögtek rajta.

PRÓBAIDŐ ALATT – a jellegzetes ázsiai vonásokat mutató férfi

The best revenge is a life well-lived.
A közmondás magyarul kb. annyit tesz: A legjobb bosszú a boldogság.

Csak pár szó, egy mondat…
Komoly feladat, kihívás lehet ez a szolgaléleknek, a fullajtárnak, csicskának, megoldhatatlan rejtvény a talpnyalónak.
A szolga ma kielégületlen – csak elvégezte a rá bízott mocskot, de valójában nem igazán értette azt, amiért fontoskodnia kellett.
Mint valami ostoba gyerekcsínyt, úgy csinálta végig az egészet – úgy, hogy azt a semmitmondó cikket jó előre megírta.
Tudósított…
Ő így tudja.
Vagy úgy tudja…
Írt.
Arról, amit és ahogy a gazdái látni akarták.

Aztán – mert felülmúlni vágyta beton-szürke képzeletét – odasettenkedett, belepiszkított (volna) egy rá nem tartozó dologba, de elhajtották. Pofára esett. Persze, azt gondolta, ezt csak ő fogja megélni.
A rittyenet elvégre már készen gőzölgött!
Így, dolgavégezetlenül ballagott vackába, aztán útjára eresztette a semmit.
Ahogy szokta – nem vállalva önmagát – egy olvasó tollába ragozva sunyi ostobaságát.

A kormánypárt napilapjának tegnapi cikke után ma reggel még olvasható volt pár sor… Még nem törölték… Egy olvasó – bizonyos Sávolyi Erika hozzászólása. Megköszönve a lelkiismerete által diktáltakat, teljes terjedelemben közlöm a szövegét:

A Vas Népében megjelent cikkben van egy nagyon érdekes rész a Czeglédy üggyel kapcsolatban. Olvassátok el mit ír a megyei napilap és utána mondom a csattanót!

“A Vas Népét egy szemtanú kereste fel: kedd délután 16:30 perckor járt a Kossuth Lajos utcában. Itt található Czeglédy szombathelyi irodája, ahonnan felfegyverkezett bűnügyi munkatársak pakoltak éppen fekete zsákokba csomagolt, számára ismeretlen dokumentumokat egy hatósági gépjárműbe. A feltűnő jelenet kapcsán kérdéseket tett fel, amelyekre nem kapott választ, annyit azonban megerősítettek, hogy a NAV munkatársai.”

Ezt írta tehát a Vas Népe nevű újság. Valószínűleg nagyon kínos lett volna nekik leírni, hogy ez az állítólagos szemtanú Cseszkó Tamás, a napilap propagandista főmunkatársa, akit jogerősen elítéltek csalásért!

Ő ólálkodott tegnap a fenti iroda környékén. Kiszúrtam a jellegzetes ázsiai vonásokat mutató férfit és azt néztem, mit settenkedik. Előbb odament egy nőhöz, aki elküldte, aztán odament egy fekete farmeros, NAV-os kitűzős fegyveres fickóhoz, aki erélyesen elküldte a Cseszkót a fenébe. Ezután eloldalgott és a Vas Népe már “szemtanúként” hivatkozik rá, aki megkereste a Vas Népét.
Gáz.

És itt van, amit hiába kerestek a Vas Népében: A Szombathelyi Járásbíróság 2017. február 8-án, tárgyalás nélkül meghozott végzésében folytatólagosan, nagyobb vagyoni hátrányt okozó, üzletszerűen elkövetett költségvetési csalás bűntette és más bűncselekmények miatt egy év szabadságvesztést (börtön), 100.000 Ft pénzbüntetést és két év gazdasági társaság vezető tisztségviselői tevékenységtől eltiltást szabott ki Cseszkó Tamással szemben.

Úgy tűnik hát, hogy tegnap is lopni, csalni ment ez a jellemtelen alak, csalni, mint rendesen – ahogy megszokta! Próbaidő alatt…
(…)
Az idézetet szóról szóra közöltem.
Így még a nevét sem kell leírnom ennek a semmi alaknak!

A legjobb bosszú a boldogság. Ennyi!

Szent László krumplit pucol

Űzött nemzetünk szellemi vezetői mostanában különös vonzódásokat éreznek mindenféle emlékévekhez, most éppen Szent Lászlóban óhajtanak utazni, mert eljött az ideje. Kilencszáznegyven éve lépett trónra, és nyolcszázhuszonöt éve avatták szentté, amely számok semmiféle kerekded évfordulót nem sejtetnek, de, mint tudjuk, a leendő nagyformátumú rendezvényekre nagy a szükség, amelyek során a világ összes magyarja összehajol majd, aztán ez aktus során és miatt dől a lé, és lehet belőle bőséggel meríteni erre is, meg arra is.

A végén még megsárgult dagerrotípiát is találnak, amelyen Dózsa László tűnik fel a szent király jobbján, miközben az oroszokat üldözi hatalmas kardjával. Tudom én, hogy most indultam el a kárhozat útján, és nem vagyok magyar, ám Harrach vigyori kijelentése, miszerint Szent László politikai tevékenységével és magánéletében is példát mutatott, elemi erővel kényszerít szinte, hogy ezen az egészen én alaposan elgondolkozzak. Hogy mikor járt Harrach bácsi a királynál vendégségben, mit vacsorált nála, hogy ennyire ismeri a magánletét és becses családját, ez a kérdés.

Az a baj itt, hogy annak idején, 1192-ben III. Béla saját megfontolásból, viszont pápai jóváhagyással szentté avatta I. Lászlót, amely aktus a kései utódokat arra predesztinálja, hogy leboruljanak, és a szakralitás olyan bűbáját vonják a király köré, hogy mindenki, aki józan elmével gondolkodik felőle, felség-, és netán istengyalázást is elkövet egyszerre, mint most én is. Pedig ő csak egy középkori alak, aki tán a Gyalog galopp ábrázolásmódjával írható le hitelesen, és nem liturgiákkal. És ha már Monty Python, mentségemül, osztom az ő álláspontjukat, miszerint „Jézus alapjában véve rendes fickó volt”.

Ezt kéretik figyelembe venni, amikor alattam meggyújtják a máglyát, fölnégyelnek, kerékbe törnek, és kiontják a belemet. Viszont addig pofázni fogok. Ez a László egyébként, aki Lengyelországban született, nem sokat szarozott, amikor Salamon ellen kellett a bátyjának, Gézának megszerezni az igen ingoványos trónt, nem volt rest lengyel, cseh és orosz segítséget hívni, hogy flottul menjenek a dolgok. Milyen érdekes, hogy ez az irány ma is mennyire divatos, de ez tényleg csak a véletlen műve lehet, és nem is erről akarok értekezni igazán, hanem a KDNP-ről, mert most ezek vannak itt nekünk.

Kiindulási tételünk, hogy nemzetfelfogásuk a XIX. századi copyja, mindemellett a családról való felfogásuk László király korának felel meg, és a világlátásuk is avíttas. A középkori embernek ugyanis egyáltalán nem volt személyisége, az mintegy feloldódott a rendi közösségben, az egyén egyetlen értéke a lélek önfegyelme volt. Már az ő talpaik is egymásra léptek tehát, és ha Harrach vigyori oly otthon van a király magánéletében, azt is tudhatja, hogy őt krumplit pucolni sohasem láthatta, se porszívózni, mert a középkorban a vak komondoros attak volt divatban, mint ahogyan ma is.

Itthon is vagyunk hát, de ha már magánélet, akkor azt sem árt megjegyezni, hogy királyunk neje Rheifeldi Adelhaid volt, egy lányát ismerjük Árpád-házi Piroska néven, a másik kettőnek még a nevét sem tudjuk, de Harrach bejáratos volt hozzá. Mindez, az egész rizsa, amelyet itt a bamba tömegnek előadnak a magánéletről, arra szolgál, hogy a hitetlen magyart a kereszténység felé tereljék, mert ez az állam feladata Soltész államtitkár szerint, és, hát nem. Voltaképp ezért horgadok én, ne akarjanak már téríteni Lászlóval, csak, mert a Bélának ez volt a heppje, hogy ő szent volna a véres kardjával.

Sokkal érdekesebb lenne magának a KDNP-nek a becses figyelmébe ajánlani László harmadik törvénykönyvét, amely igen tanulságos olvasmány. Ebben a törvények több mint fele a tulajdon védelmével foglalkozott. Minden lopásért kemény megtorlás járt, akit lopáson tetten értek, felakasztották. Ha közben bemenekült a védelmet nyújtó templomba, megúszta megvakítással, de tízévesnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Liba- vagy tyúklopásért kitolták a tolvaj szemét, gyakori büntetés volt a kéz- vagy orrlevágás, a nyelv kitépése. Ha a bíró a bűnöst futni hagyta, az mindenét elvesztette, és őt magát is eladták. Ellenben ártatlan ember felakasztása esetén csak az áldozat vérdíját kellett kifizetnie. Mindez nagyban megkönnyíti a mai koncepciós perekben való ítélkezést is.

Ilyen orrlevágós, és más, hasonszőrű cukiságok, voltak akkoriban tehát, de a jó pénzért megrendezett konferenciákon erről bizonyára nem esik majd szó, csöpögni fog az ájtatosság a plafonról, mert ez felel meg a párt eszmeiségének, és nem a jóisten igaz vizsgálata. És ha most arra érezne ellenállhatatlan késztetést bármely hívő honpolgár, hogy engemet elátkozzon, vagy a lelki üdvömért imádkozzon a mindenhatónál, kérem, ne tegye. Gondoljon bele abba, hogy nem az ő hitén élcelődtem, hanem a KDNP sajátos gondolatiságán, ha van neki ilyenje egyáltalán, azzal a kitétellel, hogy természetesen baszódjon meg. És ne nézzen hülyének legfőképpen a mi Lászlónk magánéletével.

GYILKOS TÓ – kilencven kilométerre Szombathelytől?

A Gyilkos-tó, melynek neve mostanság románul: Lacul Roșu, vagy ahogy odakünn a magyarok nevezték, a Veres-tó, egy úgynevezett természetes torlasztó Hargita megye északkeleti részén, a Keleti-Kárpátokban, a Hagymás-hegységben. A tó maga 1837-ben keletkezett egy közeli hegyről lecsúszó törmelék következtében…

Szomorúság tölti el szívünket, ha a mára leküzdhetetlenné vált, tehát megfizethetetlen távolságról kell elgondolkoznunk. A Gyilkos tó elérése kiváltsággá, úri hancúrrá változott – sok más mellett…

Csak kevesen tudják, ezért eláruljuk, hogy Gyilkos tó azért akad kicsit közelebb, pontosan 90 kilométerre Szombathelytől is!

Íme a közkedvelt útinapló leírása:

„A Hamuházi-séd és a Szalai-séd összefolyásánál, a Somberek-séd völgyében, apró tisztásként rejtőzködik az erdő mélyén a Hamuházi-rét. Itt, Hubertlakon állt egykoron az erdőbirtokos Eszterházy-gróf emeletes vadászkastélya, a hubertlaki vadászkastély. A festői kastély azonban az 1900-as évek második felében, egy tűzesetben a lángok martalékává vált. Helyén ma vadászház áll.
Nem messze tőle, kis völgyben mesterségesen felduzzasztott tavacska, a Hubertlaki-tó bújik meg. Csillogó víztükrét meg-megszakítják a tóból kiálló elárasztott fák csonkjai. A hely csendjével és varázsával méltán adózik a több, mint ezer éve a vadászok védőszentjeként tisztelt Szent Hubertus emléke előtt. Az addig kicsapongó életet élő hercegi sarj nagypénteken, egy vadászat alkalmával fénylő keresztet pillantott meg egy gyönyörű szarvas agancsai között. E jel hatására megtért, előbb remete, majd pap, végül pedig püspök lett, akit már a X. században a vadászok védőszentjévé választottak.”

A tó megközelítése egy kicsit kacifántos, jó sokat kell gyalogolni, de a végeredmény – a látvány és a kiváló erdei környezet – mindenért kárpótolja a lelkes túrázót! Első lépésben Pápáig kell utaznunk, majd onnan a MOL kút körforgalmából a Pápateszér felé vezető útra térve, Nagygyimóton, Bében átgurulva, Bakonykoppányt elhagyva érkezhetünk a Huszárokelőpusztai vadászlakhoz. Itt elegendő parkolóhelyet találva nekilódulhatunk a valamivel több, mint 10 km-es távnak!

Megéri!

A szavak helyett álljon itt néhány felvétel a tóról – ahogy mi láttuk, néhány nappal ezelőtt!

És Bayer?

Orbán Viktor nem komálja Zagyva György Gyulát, mert azt mondja ki, amire a miniszterelnök sötét lelke mélyén gondol. Rendszerünk pedig, Moszkva és Ankara felé tartó evolúciója során már ott tart, hogy nem jó ómen, ha országunk hoppmestere valakire megorrol, mert váratlan dolgok történhetnek vele.

Zagyva György Gyula egy antiszemita, homofób vadbarom egyébként, aki most is zsidózott egy pöttyet, és emiatt érheti őt a baj. De nem a dolgok természetéből fakadólag, hogy Pintér Sándor és hős csapata saját kútfőből rúgná őt tökön, hanem Orbán Viktor személyes és kifejezett kérésére, aki a törvény teljes szigorát kérte ellene, és az eljárás hogy, hogysem, varázsütésre meg is indult.

Ezt a teljes szigort már ismerjük a Reichstag égése, valamint Dezső malac halála óta, így most az a kérdés, hogy Zagyva György Gyulával példát akar-e statuálni Orbán Viktor, avagy sem. Lenne egy hangszóróm rá, hogy igen, ugyanis a pör során számtalan alkalommal el lehet mondani a bamba nagyérdeműnek, hogy „a volt jobbikos képviselő”.

És ebből a szövegből, mint égő fáklya marad meg a paraszt fejében, hogy Jobbik, meg az, hogy valami baj van vele, és ilyen homályos sejtések elegek is lesznek a fülke magányában a megfelelő ikszhez. Viszont a rendszer természetéről mindent elmesél, hogy a kedves vezető egy személyben dirigál, ügyészséget irányít, és Kossuth-díjakat osztogat.

Van, akire kopaszokat küld, van, akire Poltot, és olyan is akad, aki meg a NAV érdeklődésének örvendezhet, mint Simicska is. Ez pedig különösen delikát dolog, lévén APEH elnök korában éppen ő segített eltüntetni az eredendő bűnt a „Hosszú bájtok éjszakáján”. Most pedig ott forog a darálóban, igaz Röhmnek is meg kellett halnia.

„…kirgiz faszszopó geci … soros-ügynök és szarjankó …a pápa vagy egy demens vénember, vagy egy gazember … vajon ez a kretén fasz alkalmas-e bajor belügyminiszternek … ez a tetves török kurva, ez a Sevval Aytekin … cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik … ki a fasz hívott ide benneteket … egyszer végre kapjatok egy sistergős, rohadt nagy pofont … akkor egyszer megengedem, hogy kinyald a valagam … gyávák vagytok, ócskák vagytok, patkányok vagytok…”

Úgyis tudod drága olvasóm, hogy ezek a mézédes szavak kiből bugyogtak elő. Hát persze, hogy Bayer Tagkönyvből, akit más cukiságok miatt is már számtalanszor jelentettek fel, eljárás azonban soha nem indult ellene, mert ő valami különös oknál fogva védett példány, pedig legalább annyira aljas, mint Zagyva György Gyula, ilyképp őt érdemeiért még ki is tüntették.

Itt, minálunk a törzsfejlődés rögös útján már nem ott tartunk, hogy “Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.” , hanem inkább a négy láb jó, két láb rossz ganaj jelmondata látszik győzedelmeskedni, viszont ezzel még semmi újdonságot nem sikerült mondanom.

Ami ennél sokkal tarajosan lila fellegesebb jelenség, hogy Zagyva György Gyula, a sukorósok, a megafonos migráncs és a többiek nem azért bűnhődnek, és fognak bűnhődni, mert vétkeztek, hanem mert a hatalmi téboly útjába kerültek. Ilyképp, ha lesz nemzeti engedetlenség az őszön, mint ahogyan az kinéz, akkor cifra dolgok történhetnek, és fognak is történni, ergo: Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek!

Maci a magasban

Horváth Károly, ötvenhat éves plüssmedve ott ült a panel tizedik emeletén a kanapén, s mivelhogy nyár volt, nyár, és röpke lepke szállt virágra, meg zümmögött száz bogár, izzadt is volna, ha lett volna hozzá tehetsége, de ilyenje nem volt neki sohase. Bamba egy jószág volt magunk közt szólván, és plüssmedvéhez képest nagyon hosszú élete során semmit nem tanult, és azt a keveset is elfelejtette már.

Megviselte a sors, most, vénségére, amikor fülei szakadoztak, bundája csimbókokban lógott, és egyik szeme helyén, tisztesség ne essék szólván egy gomb – medvék, egy gomb – virított, és végtelen napjait megülte a magány, rádöbbent, hogy számot kell vetni életével, mielőtt a lomtalanítás elhozná számára a tisztességtelen halált.

Arra döbbent rá, hogy minden nappal, amit még élnie adatott, egyre világosabban emlékszik a mélységes múltra, amikor kikerülve a varrógép körmei alól valami kislányhoz került, aki csak Micimackónak nevezte, pedig ő tudta, hogy Horváth Károlynak hívják. Senki nem nevezte el így, de fűrészpor lelke ezt zakatolta, és ő hitt neki.

Iskolába nem járatták, azt a keveset, amit tudott a világról, saját erőből szedte össze, viszont kezdetekben jó sora volt, ezt meg kell hagyni. Hintázni vitték a játszótérre, kis gazdájával aludhatott illatos, habos párnák között, ölelgették és csókolgatták, ami maga volt a plüssmedve-mennyország. De hamar rá kellett döbbennie, hogy az ember háládatlan fajta.

Ahogyan cserfes, copfos gazdája kicsit megcseperedett, behajította őt egy sarokba, elfelejtve azt a sok szépet és jót, amit együtt éltek át. Ott ücsörgött Károly, a pókok hálót szőttek fülei között, a legyek pedig leszarták a szemét, hogy majdnem belevakult. Évek teltek el, mígnem egy nagytakarítás során megtalálták, elborult elmével, és porülte szőrrel.

Ahogyan kiemelték a bútorok közül, ahová élve eltemették, szúrta a szemét a fény, tagjai nyilalltak, és vágyta is már a kukásautót, de felsőbb hatalmak másképp döntöttek. Így került a mosógépbe forogni, és megismerni az óceánok mélyét, s ahogy száradni csipeszelték az udvari kötélre, meglátta a csillagokat, a Tejutat, és visongott, hogy jó, Micimackó is lesz akár, csak hagyják még élni kicsit.

A sors kegyes volt hozzá, így került a panel tizedik emeletére kopottan és öregecskén. Új gazdája hintázni nem vitte, vele nem aludhatott, csak ücsörgött azon a rohadt kanapén, ami alig is volt jobb, mint a sarokban elfeledve létezni. Nem tudta, mennyi időt töltött a félhomályban, de azt látta, hogy a világ teljesen megváltozott, olyanná vált, amiben nem jó lenni.

Egyik nap látott a tévében egy másik medvét a messzi Angliából, akit Ruffának hívtak, és az ottani külkök lufikat kötöttek rá, meg kamerát, és az egekbe eregették Ruffát, hogy elérje a csillagokat. Károlynak belehasított szívébe a vágy, hogy ő is lengene göncölöket nézni, így állott neki várakozni végtelen időkig.

Egyik nap, itt a tizediken, amikor csorgott a falakról az izzadság, ezek a prolik nekiálltak valami heppibörszdéjezni, tele volt a szoba luftballonokkal, és Károly rádöbbent, hogy itt a nagy alkalom. Éjszaka, amikor a lakásban már mindenki horkolva böfögte föl a söröket és a borokat, Károly minden maradék erejét összeszedte, a lufikat magára csomózta, a kitárt ablakhoz kúszott, és kilebegett a végtelen szabadságba.

Lenézett az alatta elterülő tájra, a holdvilágnál látta a kék plakátok tengerét, látta a föláramló nyomorúságot, de ott a magasban várták a csodák. Szikráztak a csillagok, a Hold pedig sajtból volt, és, amikor Károly elérte a sztratoszférát, már éppen Ruffának álmodta magát, és készült beleharapni az éji lámpásba, amikor hirtelen beütött a ménkő.

Károly nem tudhatta, hogy a léggömbök magyar gyártmányok, hogy kilopták belőlük a matériát, pedig így volt, és sorban, szépen, egyesével durrant szét az összes, hogy a tompa hangokat felváltsa Károly halálsikolya, aki kilencegésznyolctizedszekundumnégyzettel zuhant az anyaföld felé, amit ugyan nem tudott, viszont rohadtul érzett.

Sikított, ahogyan közeledett a vég, a hercektől elpattantak tiborcistván selejt lámpabúrái, az autók riasztója bekapcsolt, a panelek ablakaiban világosság gyúlt, néhányan éltették a forradalmat, Károly pedig már látta a fényt, amikor valami melegre és puhára érkezett, csak úgy toccsant.

Hosszan feküdt ott csukott gombszemével, nem tudta, ez a medvemennyország, vagy pokol, amikor megcsapta az orrát a szarszag. Fájó tagjait nyújtogatta, körülnézett, fölült, látta, hogy ott ücsörög egy trágyahalom közepén, és elömlött benne a bizonyosság, hogy otthon van, és már egészen biztos abban, hogy ő se nem mézédes Micimackó, se nem büszke Ruffa, hanem Károly, a panelproli, magyar plüssmedve.

Egyből visszatért a virágos jókedve. Egy fröccsre támadt óhatatlan szomja, kiáltani akart, de csak suttogott, hogy emberek, emberek, de senki nem hallotta, még a trágya tövében heverésző homlessz sem, akinek édes nyál csorgott elő a szájából álmai gőzei alól, amikor csirpelni kezdtek a madarak, köszöntve az új napot, mert ők sem tudták, hová születtek.

Károly pedig szorult helyzetében lomtalanításról álmodott, ami hajdani rémség immár kiváltképp csábító lett volna, mert a szar egyre inkább húzta magába az űrhajós mackót, szívta szinte. Így kelt föl a Nap, amitől közmunkások csoszogása hallatszott, vánszorogtak a trágyadomb felé vasvellájukkal, Károly pedig látta, hogy fölöttük csattog, ver fűrészporszíve, és el volt veszve, azt hiszem.

DÖGGYÁR – bűz és átláthatatlan por vár a Szombathelyre érkezőre!

A napjainkban folyamatosan fejlődő Sárvár – jó pár évtizeddel ezelőtt – egy elviselhetetlen bűzt árasztó üzem okán volt nevezetes. Ha Budapest, vagy éppen a Balaton felől iparkodtunk hazafelé, már a Hegyközség legelején nekiveselkedtünk a ceremóniának – felhúztuk az ablakokat, lezártuk a szellőztető berendezéseket, aztán, mint a mélyvízi búvárok, minden igyekezetünkkel megpróbáltuk visszatartani a lélegzetünket. Naná, hogy nem sikerült – bármit is tettünk, úgy a vár mentén kanyargó útig fuldokolni kényszerültünk! A kocsiszekrényt átjárta a döggyár szaga – az elhullott állatok elviselhetetlen bűze. Hja, mondták, ez a hihetetlenül hasznos üzem megér ennyi kellemetlenséget! Aztán szerencsére elhullott a legyintős városvezetők legutolsó generációja, Sárvár magához tért, s ahol ma bevásárló centrum létesült, a földdel tették egyenlővé az ÁTÉV néhai üzemcsarnokait.

Ami egykor tönkretette a dunántúli kisváros lakóinak az életét – ott – eltűnt.
Ma már mindenki a sárvári csodáról beszél.
A fürdőváros fejlődik, s ennek egyik fontos feltétele volt a mindenkit mérgező gyár éltüntetése.

Ma Szombathely életét keseríti meg egy DÖGGYÁR!


Hihetetlen, de a “szerencsénk” úgy hozta, hogy vasárnap hajnalban (!!!) igyekeztünk elhagyni szülővárosunkat, s az elkerülőn keresztül utaztunk Körmend felől Zanat felé. Elviselhetetlen szmog, a terület fölé terpeszkedő füst, és gyomorforgató bűz terjengett mindenfelé. A szombathelyiek életét megkeserítő Falco gyár füstje mélyen szétterpeszkedett az elkerülő kanyargós útja felett, s a kocsiba áramló fűrészpor és fojtó bűz elviselhetetlen volt.

Ez a mi döggyárunk, ez az ideérkezők, s az itt élők örömének a legfőbb gátja!

Képtelenség, hogy az állítólag nagykorúsága okán vonzó karneváli napokat majd fuldokló kíváncsiskodók fogják ellepni! Jönnek a segítés városába fűrészport roszogtatni? Csak nehogy énekelni támadjon a kedvük Szent Márton városában, mert a tüdejük faforgáccsal fog feltelni!

Lehetetlen elhinni, hogy előbb-utóbb ne erről szóljanak majd mindazok, akik vissza-visszatérnek városunkba! Ha még jönnek egyáltalán…
Igen, az az a város, ahol egy bűzös döggyár eregeti a füstjét, ahol már jobb, ha a Zanat tábla környékén bereteszeljük az ablakokat, lezárjuk a szellőztető berendezéseket.

Amúgy, jobb, ha a városba érkezés előtt elfeledjük a tiszta kocsi nimbuszát is! Autót mosni Szombathelytől távozva érdemes, aki idejön, jobb, ha másnap gondol az alapos hajmosásra és a szabadban táplálkozni sem igazán érdemes! Ennyi!

Ez a bodorgó szörnyeteg mindenünket elveszi, kiforgatja értékeiből a hírneves várost és csak a felszínen úszó szörnyetegeket hagyja a nyakunkon! Puskás, Hende és garázda seregeik valahogy élvezni méltóztatnak ezt a füstfelleget, vagy úgy érzik, nekünk ez is jó…

Tessék mondani, tényleg elérhetetlen, hogy a kéményhez kötve szemlélhessük ezt a díszes kompániát? Legyen végre minden szombathelyi polgárnak elege a döggyárból és a döggyárat eltűrő politikusokból – ne a következő években esedékes választások előtt, de most, azonnal!

Tibi bácsi

Dévényi Tibi bácsi eltévedt az időben, és úgy járt. Valami furcsa oknál fogva nem jutott el ábrándos tudatáig, hogy nem sikongató aprónépnek dobálja a pettyes labdát, hanem kérges szívű hells angelseknek, és azt sem fedezte fel, hogy ezeknek voltaképp csak egyetlen kívánsága van, hogy zúzzanak nekik. Sőt, azt meg végképp figyelmen kívül hagyta, hogy ez nem az úttörővasút jámbor, csilingelő világa, hanem a tábori szürkéé, ahol programszerűen viszket az emberek tenyere.

Az álmoskönyvek szerint nem jó Kis Grófó örökzölddel megkínálni a bőrgatyásokat, mert az utánozhatatlan érzéstől azok megvadulnak, és elkezdik a színpadot mindenféle, kezük ügyébe eső készségekkel hajigálni, és Dévényi Tibi bácsinak onnan nyüves életét féltve kell menekülnie, hogy helyre álljon a világ rendje. Mert ez Harley-fesztivál, és a motorosok kies hazánkban egyáltalán nem szelídek. Százszor is meg kell gondolnia az embernek, miket hallgat, mit beszél, és hogyan néz.

“Eltört a keze, a térde szétment, a veséi fájnak, szétdagadt a hasfala, a fejét pedig szétverték.” – Ezt a látleletet Mali Zoltánról, Drávapiski polgármesteréről állították ki, akit Alsószentmártonban gyakott meg néhány mókás kedvű ember az italbolt teraszán. Mali szerint az alsószentmártoni alpolgármester és bandája támadt rá, a verekedés előzménye állítólag egy tüntetés volt, amelyen Mali ellen demonstráltak, aki boltosként kiskirálykodik Alsószentmártonban. Mali szerint viszont Alsószentmárton polgármestere tesz törvénytelenségeket: lopja a falu pénzét, önbetöréseket követett el, és szegénységben tartja a falut.

Látszik, hogy kicsiben hogyan mennek itt a dolgok, az életösztönök miként késztetik sűrű cselekvésre a viszkető tenyereket. S mivelhogy a rezsim csúcsain sincs ez másként, ugyanígy megtapasztalható a kiskirálykodás, a pénzek ellopása és a népek szegénységben tartása, kíváncsian várjuk, mikor pattan el egy húr, és következik a fogaknak csikorgatása. Voltaképp, ha innen nézzük, egy jól fejlett puskaporos hordón ülünk, és az is kitetszik, a rezsim erősen dolgozik azon, hogy az föl is robbanjon.

Hogy élénk képpel fössem le a hatalom és az uralás éhségét, valahogy úgy kell ezt az egészet bemutatnom, hogy nagy, szőrös seggét még a legkisebb falvak templomtornyára is ráereszti. Mielőtt ezt a látomást lecopyztatom, fölfejtem, hogy jobban tessen. Lázár vezérminiszter Csanádpalotára ment kampányolni az időközi választás előtt, hogy a helyiekkel kötözködjön. Az egész történet túl hosszú, legyen elég annyi, hogy az egyik ellenérdekelt jelöltről úgy nyilatkozott az annyit is ér ember, hogy az összeszarta magát a hatalom előtt.

Isteni szerencse, hogy Csanádpalotán nem ült a közönség között néhány jól fejlett motoros, mert ki tudja, Lázárnak mi módon kellett volna menekülnie, hogy mentse a nyüves életét, mert basztatta az ő jelöltjüket. Mint írják a lapok, csak egy gyönge nővel cukkolódott a vak komondorok összes öntudatával, amiből kitetszik, hogy voltaképp gyáva, szaralak, aki akkor izmozik, amikor teljesen biztos afelől, hogy ő az erősebb. Ilyenkor fölvillan bennem az a kép, amikor a náci haláltáborokat a ruszkik és a jenkik fölszabadították, és a volt foglyoknak pár órára megengedték az önbíráskodást. Nem mesélem el mit láttam, tessenek natgeót nézni, tanulságos.

Fogy a nyáj, kevés a ceremóniamester

Idén júniusban, amikor annak van a szezonja, a Magyar Katolikus Egyház húsz újmisés pappal gazdagodik az MTI szerint. Az adatot a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szolgáltatta, arról azonban mindenki mélyen hallgat, hogy a gyarapodás üteme egy évtized alatt feleződött, így az idén megyénként legfeljebb egy-egy új pap állhat szolgálatba.

Az egyház adatai szerint tíz év alatt húsz százalékkal csökkent a papok száma, de az igazi feketeleves még hátra van, a papság vészesen öregedik, egyre nagyobb hányad éri el, vagy már jóval túl is haladja a nyugdíjkorhatárt, a Győri Egyházmegyében például a papság több mint fele már betöltötte a 73. életévét, így az egyháznak hamarosan katasztrofális emberhiánnyal kell szembenézni.

Veres András püspök még januárban egy „önfelszámolási” tervet jelentett be az egyházmegyében, néhány éven belül a mostani közel százról nagyjából felére csökkentik a plébániák számát. A papságnak kell eldöntenie, hogy melyik plébániát zárják be, melyik maradjon, elvéve így sok hívőtől a vasárnapi matinéját.

Kajánul vihoghatnék, de nem teszem, mert hitetlen vagyok ugyan, de jóakaratú, így nekem is fáj, ha Mari nénitől megvonják az ostya szopogatásának örömeit. Igaz, ahogyan a papság, úgy a hívők is fogyatkoznak, hiába büszke az alapizé nemzeti hitvallása a kereszténység nemzetmegtartó erejére, az is csak olyan anakronizmus, mint maga az egyház.

Csak ezt bíborban, bársonyban és csúcsos süvegekben nagyon nehéz belátni. János pápa 1962-ben azért hívta össze a II. Vatikáni Zsinatot, hogy megújítsa az egyház belső életét, az elszakadt keresztény testvéreket visszahívja az egyházba, és párbeszédet folytasson a mai világgal, ami azóta sem, Magyarországon pedig különösen nem megy.

A baj viszont nem csak Magyarországra jellemző, rendületlenül zajlik az egyház leépülése másutt is. A zsinat óta papok tízezrei hagyták el szolgálatukat, főként a kötelező nőtlenség törvénye miatt. A papi utánpótlás, de a szerzeteseké, szerzetesnőké és laikus testvéreké is megfogyatkozott, mennyiségi és minőségi tekintetben egyaránt. Sokan cserbenhagyva érzik magukat szükségükben, és szenvednek az egyház reformképtelenségétől.

Egyházmegyék sokaságában áll elnéptelenedett papi szeminárium, egyre több az üres templom és plébániaépület. Számos országban paphiány miatt egyesítenek egyházközségeket hatalmas „lelkipásztori központokká”, amelyekben kevés pap rettentő túlterheltségben él, és amelyek létrehozásával csak színlelik az egyház reformját.

Visszatérve kéngőzös hazánk állapotjára, itt, minálunk még a redves politika is az egyház ellen dolgozik, pedig nem is tud róla. Megteremtett egy kirakatot, önti a földi javakat, a súlyos milliárdokat a saját hatalmi játszmája érdekében az egyházba, de a hívő nem teljesen hülye, mint például Somlóvásárhelyen sem, ahol a huszonhat éve szolgáló plébános ellen lázadtak fel a helyiek, és ez nem egyedi jelenség.

Itt Tamás atya szolgálata alatt többször összezördült már a lakossággal, de a politikától sem tartotta magát távol, mise helyett gyakran Orbán igéjét hirdette, ami sok hívének nem tetszett, és elmaradtak. Tavaly decemberben pedig föl is jelentették, miután megütött egy tizenöt éves fiút, ezért petíciót írtak a veszprémi érseknek, aki azt válaszolta nekik: a papokat általában augusztusban helyezik át. Gyönyörű.

Nincs egyedül a hülyeségével a somlóvásárhelyi plébános, s ha még fogyatkoznak is, igaza lesz a Beszélő 1981-es cikkének, amely így fogalmaz: „Jézus Krisztus azt ígérte, hogy egyházán nem vesznek erőt a pokol kapui, de azt nem, hogy a magyar egyház is megmarad. És valóban úgy tűnik, hogy a magyar katolikus egyház díszmenetben halad az összeomlás felé. Rohamosan csökken a papok száma, egyre kevesebb fiatal jelentkezik erre a pályára, mégsem hiszem, hogy egyedül a paphiány a magyar katolikus egyház végét jelentené. A nagyobb veszélyt az jelenti, ha az egyházat sikeresen eltérítik feladatától, küldetésétől.”

Majd’ negyven évvel ezelőtt a kommunisták bűnének tartották a roskadozást, és ma be kell látnunk, nem az a rendszer volt a legfőbb baj, hanem maga az egyház, amely kétezer év alatt sok vétkével szép lassan fölzabálja önmagát, s ha, mint Ferenc, egy emberarcú pápa kerül az élére, magában hordozva a nyitás és megújulás igazi lehetőségét, akkor az ortodoxok megfojtanák egy kanál vízben, minálunk pedig lekomcsizzák.

Csoda, ha fogy a nyáj, s vele együtt a ceremóniamesterek is? Soltész Miklós, az EMMI államtitkára például a hívőket basztatja az “Istentől és kereszténységtől, kétezer éves kultúránktól elforduló” mentalitás miatt, de nem azért, hogy a hitért aggódjon, hanem, hogy a muszlim vallást és a vadliberális ideológiát vádolja a havibajáért, de be kell látni, hogy ez így nem megy. Az egyház és az állam beteg szimbiózisa csak végromláshoz vezethet.

A keresztényeket nem kell üldözni, üldözik azok saját magukat módszeresen, és, miközben fecseg a felszín, rohadtul hallgat a mély. Kábé úgy ábrázolhatnánk hatásosan a kialakult magyar helyzetet, hogy festményünkön Semjén lógázza a lábát az általa ismert világ peremén, boltzárról mélázik, miközben a Marsról gukerral nézik a jövő vándorai, ki lehet ez a saját hülyeségébe belekövült bohóc, aki semmit nem tanul, ráadásul mindent el is felejt. Nem egy haligali, ami itt folyik, viszont mégiscsak mosolygok az egészen, mert látom, a saját lelki nyomora fojtja meg ezt az egész kócerájt, nem kell ide semmiféle ördög.

Gázburkoló sminkes

Hogy ez itt egy maffiaállam, abban már egészen tetszetős konszenzus kezd kialakulni a küzdő felek között, de, hogy Bubóország is, arról még kevés szó esett, pedig ez van. Emlékezhetünk a röpködő orvos nyitó slágerére, amelyben kígyónak lábsóról, madaraknak fogsorról danászik az Ursula szerelmétől folyvást üldözött doki, amiből kitetszik a lét abszurditása, s leginkább az, hogy olyan készségeket javasol a betegeknek, amelyekre azoknak egyáltalán semmi szüksége nincsen. Mint ahogyan kies diktatúránkban is azzal foglalkoznak a krémmé fölkent alakok, amihez lófaszt sem értenek. (Ha egyáltalán valamihez, ugye.)

Így vált például Parragh Lászlóból a hazai oktatás atyaistene, aki mára annyira elszemtelenedett, hogy lángoktól ölelt hazánk polgármestereit basztatja, mondván, hogy „nem mernek bezárni gimnáziumokat, ami óriási hiba”. Ő sem tudja, hol él, polgármesterek egyáltalán semmiféle gimnáziumot nem tudnak bezárni, lévén, azok az állam halálos ölelésében sorvadoznak. Az internet népe, s különösen annak vehemensebb egyedei emiatt az ő jó édesanyját emlegetik, valamint hidegburkolónak titulálják, ami téves idea, hiszen jogász a lelkem, csakúgy, ahogyan az alapító atyák mindahányan.

Emiatt lehetett az, hogy szerelvényekkel foglalkozott, olyanokat árult, és a volt Szovjetúnióban vendégdiákként alapossá váló jogi ismereteit odahagyva már az induláskor olyanba vágott, amihez nem értett, és a csődtől hogy, hogysem, őt is Orbán Viktor mentette meg azzal, hogy 1998-at követően a miniszterelnök közvetlen tanácsadó testületének tagja lett. Innen pedig, mint az közismert, ha nincsenek testnedvi kínjai az embernek, a határ a csillagos ég. De ez nem életrajzi mese, hanem annak bemutatására szolgál inkább, hogyan válik kerengő dervissé O.V. közelében mindenféle kétes figura.

Amióta Parragh belepofázik az oktatásba, az a szemünk láttára hullik darabokra, ami elég nagy gond, ennek ellenére olvasatomban ez nem egyéb, mint a butaság bátorságával abszolvált leépülés, ami Orbán baromságát mutatja. Voltaképp Parragh a zümmögő kórus a munka alapú tébolyhoz, ami szimpla seggnyalás, de arra is van bizonyíték, hogy szaralak. A szakmatanulásról ugyanis így vélekedik a tanácsadó: „Ha valaki ügyesen foglalkoztat tanulót a saját cégében, már az egy versenyelőnyt jelenthet neki, hiszen egy tanulót fel tud használni vagy alkalmazni tud árufeltöltésre, polcfeltöltésre, egy csomó munkának az elvégzésére, ami mindenkinek hasznos.”

Így óhajt az oktatás segedelmével kicsi kis rabszolgákat tálcán kínálni a béjemmvés hajcsároknak, ami mégsem igazán komilfó kimenetel a magyar gyermekek számára, akiknek atyái és mindent teleszülő anyái csak néznek báván, mi van itt? Hát ez, polgártársak. Méhetek gyümölcse az állam szolgálatában áll, egy olyan alak csörtetésének engedelmeskedve, akinek az oktatáshoz se fingja-, se köze nincsen, de mint azt Bubó mestertől tudjuk, diktál a beteg, és írja a doktor. Ilyen tragédiák közepette hullik alá az ország a szürke nihilbe, ahol Németh Szilárd intellektusa a zsinórmérték.

A lengedező szotyolahéjak lágy suhogása sem takarhatja el, hogy ez a Parragh a népek kiszipolyozásához és elbutításához óhajtja az alapokat megteremteni, a felépítmény pedig maga a gázszerelő, aki karrierjét Istennek és Orbán Viktornak köszönheti. De, mint tudjuk, ez a kettő egylényegű, és, ha mindenféle skolasztikus vitát félreteszünk, még a szentháromság is kijön valahogyan. Ennél azonban sokkal elborzasztóbb, hogy milyen képességekkel lehet ma Magyarországon karriert csinálni. Az internet egyik fölhorgadó alakja Mészárost gázszerelőnek, Habonyt vitrin-üvegezőnek, Parraghot hidegburkolónak, Vajnát sminkesnek nevezte.

S bár kitetszik, hogy olyan vak indulat borította el az elméjét, hogy már csaknem fütyöl is, mint az ellenforradalmárok, azért egy kis igazsága csak van. Ez is, amit itt előadok, egy bájosan megfogalmazott sikoly, mert igaz ugyan, hogy nekem már minden teljesen mindegy, annyi melegség azért még maradt a szívem helyén imbolygó jéghegyben, hogy valami tompa kétségbeeséssel gondoljak azoknak az ablakom előtt műanyag dömperekkel szambázó kölköknek a jövőjére, akiket a rendszer ilyen parraghokkal óhajt ledarálni, miközben a Nap csábosan süt a temetéseken. S mivelhogy mazsolás az én lelkem, záró bíztatásként ideidézek a partizánok buzdítására valamit, hogy eszmélkedjenek: „Így iramlanak örök éjben/ kivilágított nappalok/ s én állok minden fülke-fényben,/ én könyöklök és hallgatok.” És most ti jöttök.