Levél születik

– Gyere Árpi, hozz tollat, papírt, levelet írunk.

– De főnök, az előbb írtunk, még ki sem ment az összes, mert a postát lefizette a Soros, tudod, a Sziszi mondta.

– Hülye vagy, Árpi, nem a sok kreténnek írunk, hanem ezeknek a Verho…, a tököm se tudja, hogy mondják, még rendes magyar neve sincs, ennek a Verho… buzinak, meg a többi hülyének Brüsszelbe.

– De hát, most hajtottak el minket a picsába, főnök.

– Nem baj, azt kell lássa a proli, hogy a markomban vannak.

– Azt mondták rád ott a Brüsszelbe’, hogy hazudsz.

– Az lehet, de itthon az nem érdekes.

– Látták a tévében.

– Múló káprázat.

– Azt is mondták, hogy félsz.

– Tényleg be voltam szarva, de nézd a képemet, ettől olyan elszántnak tűnik.

– Nyalogattad a szájadat, rángatózott a fejed.

– Mindig rángatózik, mint egy fenséges nagypapának, ezeket ez nem érdekli.

– Azt is mondták, olyan vagy, mint a régi komcsi káderek.

– Nem láttak azok élő kommunistát, én igen. Különben sincs kalapom.

– Ezek már utálnak téged.

– Ki nem szarja le?

– De minek írunk akkor?

– Hiába tanítottalak Árpi? A sok senkiházi, aki majd rám szavaz, ettől azt hiszi, hogy én szartam a spanyolviaszkot, azok meg ott elnyammognak rajta, én meg itt zavartalanul csinálok megint kétharmadot a pénzükön.

– Nagy vagy, főnök. Mit írunk?

– Hogy nyitott vagyok, meg hálás, és tényszerű.

– Te? Főnök.

– Ejj, de nehéz veled, agyadra ment a kokó? Árpi!

– Azt én honnan tudhatnám?

– Hülye vagy, írd ezt: „Szeretném kifejezni hálámat, hogy részt vett az Európai Parlament plenáris ülésén. Biztosíthatom Önt, hogy mindig nyitott vagyok az eszmecserére és vitára annak érdekében, hogy megkönnyítsük a tényszerű és méltányos európai párbeszédet a minket közösen érintő ügyekről.”

– Elég lesz ennyi?

– Talán. De a biztonság kedvéért tegyél bele egy Jimmy cd-t, azt, hogy “Egyszer megjavulok ééén, jóóó leszek majd….”

– Nem értik.

– Én se értek semmit, kvittek vagyunk, de az a vonyítás majd megenyhíti őket. Írd alá helyettem, remeg a kezem.

– Oké, főnök.

– Hány óra van?

– Tizenegy.

– Éhes vagyok. Foglaltass asztalt abban a lakótelepi étteremben, ahol a múltkor voltam, jó volt a pörkütt, az Anikó már nem főz nekem, valamit csak kell enni, a szotyola nem telít eléggé.

– A szokásos módon?

– Ja. Kiüríteni, civil ruhás tekesekkel berendezni, ételkóstolót vinni, egyebek. Fényképész is jöjjön.

– Rendben, főnök. De mi legyen ezzel a levéllel, ha a sorospostások ezt se viszik el?

– Küldd el hollóval, nem a középkorban élünk, nemigaz?

„Zakatol a szentcsalád…”

Bolyhos szívem igazi szándéka szerint most Petri György Apokrifját idézném ide, de nem tehetem kegyeleti okokból. Kies korunk véres szájú inkvizítorai ugyanis olyan mocskot zúdítanának az elhunyt nyakába emiatt, ami fölérne egy halottgyalázással, és az nem ér meg annyit, hogy én viszont jót röhögjek. Meg magunk közt szólván nincsen is ehhez igazán kedvem, amit az alább előadandók alaposan megindokolnak.

Igazán delikát dolgokat tartalmaznak a napvilágra került szakgimnáziumi érettségi tételek és azok megoldókulcsai, amelyek a családdal, neveléssel kapcsolatos fideszkdnp ideákat tartalmazzák mindahányunk legnagyobb gyönyörűségére. A család definícióján már régóta sokat rugóznak az ájtatos manók, itt és most pedig kiderül, milyen választ várnak el a maturálóktól, hogy azok ne kerüljenek a kénköves pokolra.

„A család emberek egy közössége vagy több közösség kapcsolata, ahol a tagok között leszármazotti kapcsolat van, házasság vagy örökbefogadás. A családot az különbözteti meg más csoportoktól, hogy különnemű személyekből áll, akik különböző generációkhoz tartoznak, és reprodukálja önmagát.” Ez az a tempó, amelyet megszokhattunk a szexista fiúktól, akik szülőgépnek tekintik az asszonynépet, kellő számú gyerekkel, akik megvédik őket a vak komondorok csínytevéseitől.

Ugyanígy szerepel a feladatsorban a családi szerepek bemutatása is, amelyre ez az elvárt válasz: „A család élén családfő áll: ez hierarchikus viszonyt fejez ki a családtagok között, amely értelmében a családfő irányító szerepet tölt be a családban, az ő szava döntő a legfontosabb kérdésekben. A családi szerepek elsajátításának elsődleges színtere maga a család, amely a gyermekekre áthagyományozza a különböző szerepekhez, mindenekelőtt a nemi szerepekhez kapcsolódó magatartásmintákat”.

Íme, hölgyeim és uraim, az idea, amely gránátvásárló házelnök-, és dalszerző Ákos úr fejéből sarjadzott, s itt manifesztálódik nekünk. Ránézésre ez az egész nyíltan homofób, az elváltakat, özvegyeket, a gyereküket egyedül nevelőket is megalázó, hímsoviniszta középkori tempó, megfejelve a nevelés – szerintük – legitim módszereivel, úgymint kényszerítés, gátláskiváltás és fenyegetés, azzal az engedménnyel, hogy „mindig vegyük figyelembe az életkori sajátosságokat”.

Ez a könnyítés értékelendő, ha belátjuk, azt még nem írja elő, hogy az óvodásokat mondjuk nuncsakuval ajánlatos jobb belátásra bírni, de míg ennek örvendezünk, gondoljunk azért bele abba is, hogy mi folyik itt. A fentiekből kiindulva a házasságot nem kötött, együtt élő párok, de még csak az elvált, gyerekeiket egyedül nevelő szülők sem tekinthetők családnak, sőt a gyermektelenek sem, hogy a meleg párokat meg se említsük.

Az igazi tragédia azonban nem abban van, hogy ilyeneket kérdeznek, hanem, sokkal inkább, hogy nagy valószínűséggel meg is kapják a nekik tetsző választ. Elsősorban azért, mert a rezsimnek immár hét év állt rendelkezésére, hogy kitenyéssze a megfelelő alattvalókat, a most érettségizők már az országra bocsátott tébolyban szocializálódtak úgy, hogy a talpaik egymásra léptek, és a szakiskola az nem éppen Trefort gimnázium

Ha jól belegondolunk, Hitlernek is elég volt hat év 1933 után, hogy majdnem az összes német degenerált legyen. Az a drága lélek nem nagyon foglalkozott a családdal, helyette Lebensbornokat állított fel, amely intézmények az árja faj nemesítését voltak hivatottak teljesíteni, úgy is, hogy az SS bikákkal hágatták meg a megfelelő nőstényeket a szebb jövő reményében. Ott egyelőre még nem tartunk, hogy Semjén vagy Harrach hálószobájába tereljék leányainkat, ettől megvéd minket az ő nagy kereszténységük.

Az, amelyik meglehetős rombolással jár, mint ebből az érettségiből is kitetszik. Amióta a kereszténység bekerült az alapszarba, amióta ezt védjük kerítésekkel, egyáltalán nem meglepőek az ilyen avítt folyományok, s ha nem figyelünk, még ideér II. Fülöp 1565-ös intelme is, miszerint: „Inkább haljak meg ezerszer, semmint vallás dolgában a legkisebb változást engedélyezzem. Mint igaz katolikus király, aki Isten kezétől kapta a hatalmat, minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem a katolikus hitet, amelyet a római apostoli anyaszentegyház vall, letiporjam a szakadárokat, az egyház ellenfeleit és megadjam az inkvizíció Szent Hivatalának mindazt a segítséget, amely az eretnekek megfékezéséhez, megbüntetéséhez szükséges, bárminemű kedvezés, vagy kivételezés nélkül.”

Ha most azt a megrovást kapnám, hogy a témától messze kerültem, elmondanám, hogy az ilyen érettségi kérdések és válaszok csakis a KDNP mindent behálózó áldatlan működése okán mételyezik fiatalságunkat, mert ezeknek még a seggükből is böjti szelek fújnak. Aknamunkával végzik a dolgukat, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a saját elcseszett honlapjukon nemrégiben azzal büszkélkedtek, sikerült elérniük, hogy a lengyel nagykövetség előtt az abortusztilalom ellen tüntetőket megbüntessék. Be kell látnunk, hogy a rezsim a náci mintára csupán szaporodási kelléket lát a nőben, csak ezt szenteskedve forgatott szemekkel, tömjénszaggal és miseborral teszi, ami így egyben meglehetősen lehangoló.

Ha ez így folytatódik, hamarosan beköszönt az az idő, mikor a magyar fiatal csakis Istennek tetszőn, kizárólag szaporodási szándékkal toszik, olyképp, mint Fernanda del Carpio, akinek a bokáig érő hálóingén a megfelelő helyen egy hasíték volt. Ennél sokkal szomorúbb folyománya azonban már ma van a rendszerszintűvé emelt homofóbiának, hogy például a rezsim ellenségei az ő értelmezésükben szükségképpen buzik is.

Ettől a felismeréstől, mint nagy ellenálló, keresni kezdtem az identitásomat, de valahogyan nem leltem a szomszéd Józsi trottyos seggében. Viszont elváltként mindenképpen pária vagyok, és nincsen se istenem, se hazám. Engemet ez egyáltalán nem érdekel, viszont az országban nagyon sokakat igen. S nem is azért elsősorban, hogy a hatalom mit gondol az ő családi életükről, hanem mert kőkemény anyagi vonzata is van. A családtámogatások ugyanis az érettségi szellemében járnak, és ez az igazán nem mindegy. Jelenleg itt tartunk a fülkeforradalomban.

RAJZOLJ NEKEM EGY BÁRÁNYT – a ládát akaróknak, benne a báránnyal…

Valahogy mindig ugyanoda lyukadunk ki.
Csak egyre nehezebb viselni a gügyögő fölnőtteket.
Mert egyre inkább úgy érzem magam, mintha mindenki és mindenáron pecsenyesütőként akarná végezni.
Ezért ez a végtelen tilláromhaj…

Pedig szólni, kérni, vagy akár a fejjelafalnakfutók útjába állni – ez mind a mi felelősségünk volna! De nem, nem lehet, aki most nem őrjöng a gyönyörűségtől, az nyilván ellenség.
Besúgó, vagy mi a nyavalya!

Ha már azok feltették a fazekat a tűzre, hórukkoljunk csak, kiabáljunk eszeveszetten, mennyire szuper lesz az a leves. Az ő főztjük! Majd jól körbeüljük. Csak a leforrázás pillanatával nem számol senki.

Azt mondják, nem lesz nehéz az egész.
Csak jókedv kell, meg egyre több ember, s a zsarnok fogja magát és eltakarodik! Mert majd belátja. Meg fél is nagyon, aztán majd menekülni fog.

És erről persze lehet majd órákon át hozsannázni, s rengeteg jelszóval és jelmondattal támogatni ezt a nagyszerű álmot! Már a taktika is kész! Felrakunk mindent pontosan, úgy, ahogy a forgatókönyvet kitaláltuk. Már tudjuk, mikor jön az a rész, hogy rajzoltatunk egy bárányt, jönnek a süket bari képek, amiket leszavazunk… aztán jöhet a doboz, a három lukkal. Na, az lesz, amiért ez a vidám és felszabadult sok-sok együttlét hullámzik, itt, szerteszét!

A dolog éppen csak attól sántít, amitől a magyar népmese több, mint a happy enddel felszerelt amerikai love story. Hogy felénk a jó elnyeri jutalmát, a gonosz meg megbűnhődik.
Na persze! Csak éppen ez utóbbi gyakorlata kicsit el van szabva e méltóságos hazában! Csak éppen ez a fránya elszámoltatás lesz lehetetlen!

Mert lesz majd egy ellenzék, aki abban érdekelt, hogy váltson.
Mint rendesen!
És itt a bibi, mely rosszabb, mint mindenféle bárányka firka elutasítása!

A doboz ugyanis nem egyéb, mint az ábránd!
Nem egyéb, mint Európa, ha úgy tetszik, Brüsszel!

És akkor talán nem kell tovább magyarázni, miért ennyire gáz a sok vénember örömködése. Na ugye! Na végre! Gyerünk, gyerünk, húzzatok bele! Meg hajrá Magyarország… stb. stb.

Nem volna egyszerűbb az öregre figyelni.
A kampec ugyanis kampec.
Még akkor is, ha minden marad a régiben!
De pofára esni minek, ha egyszer szólt valaki, azok közül, akik láttak már valami hasonlót. Akkoriban ugyan azt mondták róla, hogy rendszerváltás. Később rendszerváltozásként szokták emlegetni. Ma meg…

Na valami olyan jön most is!
Megjött a kis herceg.
Legalább kettő…
És azt mondják, rajzoljunk nekik egy bárányt.
Nem volna egyszerűbb, apukáim, eleve a dobozt felpingálni?

A léggömb elrepül

Most, hogy elmúltak az ünnepek, és a férgek is beleszorultak a fába, valamint minden régi és frissen kikelt politikusfattya elmondta, amit szükségesnek és elégségesnek tartott, a lufik tobzódása után szétnézhetünk a szomorú, füves, vizes síkon, ahová a ringlispíl centripetális ereje röpített valamennyiünket. Okos fejünkkel pedig szétnézünk merengve, biccentünk, nem remélünk.

Fölösleges csalni. Voltaképp a rendszer lebontásának buzgalma célegyenesbe fordult, megszülettek az új megváltók, akiket jövő tavasszal fognak keresztre feszíteni a föltámadás legcsekélyebb reménye nélkül, már leendő miniszterelnökből is van három, és még mennyi lesz majd, akik, ha nem is esnek a másik torkának, híveik majd megteszik azt, mint ma is látszik a szájberbe böfögött kommentárokból.

Az az áldatlan helyzet állott elő, hogy rendszerváltó buzgalmukban a választó proletárok jobban utálják a másik forradalmárt, mint Orbánt, aki úgy fog nyerni egy év múlva, hogy a kisujját sem kell megmozdítania, hacsak nem malmozási céllal. De ne legyenek kétségeink, el fogja indítani az úthengert, amire már most megtette az előkészületeket.

Sok minden más mellett azért sem történt visongás, hogy például a kormány a túl sok plakátra hivatkozva osztaná újra a piacot. Alig egy hónap múlva a helyi önkormányzatok dönthetnek majd arról, kik, hol és mit hirdethetnek. Kaposváron például már járdát föstögetni sem lehet, tessenek elképzelni, ha Szita Károly dönt arról, ki és mit plakátolhat a felségterületén, és Szita Károlyokból annyi van ebben az országban, mint lószaron a légy.

Továbbá a helyi rádiók ledarálása is elkezdődött, így, amikor a permanens választási kampány a finisébe fordul jövő tavasszal, egyetlen józan hang nem lesz fellelhető a piacon. Az én felségterületemen, amely Vas megye volna, már most is csak egy szál internetes portál az, aki ellenáll az országot megülő narancssárga tébolynak, és hiába dicsekszik azzal, hogy hetvenezer kedvelője van, ha a megyében kétszázhetvenezren vegetálnak. A maradék kétszázezer ingó tudata ki van téve a manipulált mocsoknak.

Várom a bíztató jelentéseket, hogy az ország mely eldugott csücskében jobb a helyzet, a végeredmény felől viszont szemernyi kétségem sincsen. Másfelől azt a lehangoló tényt sem árt figyelembe venni, hogy hazánkban az olajtól iszamos kezű Józsik és Bélák egészen egyszerűen szarnak az egészre, a közállapotokról valami halvány derengést a fideszmédiából nyernek, és az is alig érdekli őket.

Nem lehet őket kézen fogni egyenként, nincs az az elhivatott mozgalom, amely erre képes, ez a monolit massza, ha szavaz is egyáltalán, arra fog, akinek a neve úgy halványan földereng a mindennapjaiból, és ez a tapasztalatok szerint nem a Momentum lesz, se nem a Kétfarkúak, a Gyurcsányt és a többi “kommunistát” meg a beléjük nevelt zsigerből utálják, mert csak. És amikor ezek majd együtt jelennek meg egy kilométeres szavazólapon, akkor leblokkol a panelproli tudata, mert nincs ekkora étlaphoz szokva. Elég neki a pörkütt. ubi, nokedli biztos szentháromsága.

Mindezeket egyébiránt nem valami überokos vátesz íratja velem, hanem a végtelen, kiábrándult szomorúság, amikor végignézek házam és utcám lakóin, amely organizmusokat négyzetre kell emelni, és kész az újabb Fidesz kétharmad, de ne legyen igazam. Ilyen körülmények között az új forradalmárok oktogonos happeningjei, bár a szabadság friss szellőjét hozzák az áporodott légbe, ahhoz kevésnek mutatkoznak, hogy kereszthuzat legyen a tömjén-, és rothadásszagú kriptában. A majálisi lufik is elrepültek, gazdáik pedig ott maradtak a lócitromos anyaföldön. Ez van.

TÍZ ÉVE TÖRTÉNT – “deréktól fölfelé” elrabolták Kádár Jánost!

Azt már hetek óta lehet tudni, kik lopnak ma Magyarországon, amíg mi dolgozunk…

Viszont éppen tíz esztendeje, hogy senki sem sejti, kik lehettek anno a tettesek, akik az éj leple alatt feltörték és kiásták a Magyar Népköztársaság néhai vezetőjének a sírját, s magukkal vitték Kádár János csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét – a koponyájával együtt… Elvitték a vezető csontjait és felesége Tamáska Mária urnáját!

A tíz esztendővel ezelőtt történt bűncselekmény elkövetői először eltávolították a fedlapot, amire a „gyilkosok 56” feliratot fújták rá, utána majdnem 2 méter mélyen kiásták a sírt. A fémkoporsóba a lábhoz közeli részen egy 30×30 centis lyukat vágtak. Alapos munkát végeztek, szinte értékelhető nyomok nélkül távoztak, s a mai napig semmit sem tudhatunk az elrabolt maradványok hollétéről.

2011. decemberében a borsonline.hu különös részleteket közölt a felbukkant „ereklyéről”:

„…arra voltunk kíváncsiak, vajon kik és miért lopták el Kádár János koponyáját? S hogy bizonyosságot nyerjünk, ezúttal is Nadint, az ismert fővárosi médiumot, jósnőt faggattuk. A hölgy megidézte a holt pártvezér szellemét, aki elmondta, 2007. május másodikán nem ketten (amint azt a rendőrök feltételezték), hanem öten bontották meg a sírját, amelyben testével együtt nyugszik a felesége hamvait rejtő urna is.
Nos, egy olyan, 1956-ban Magyarországról az NSZK-ba disszidált férfi bérelte fel őket, aki él, elmúlt 76 éves. Gazdag ember, több ingatlannal rendelkezik. Ezek egyikében rendezett be egy műemlékszobát, ahol több más „ereklye” mellett őrzi az egykori magyar kommunista politikus koponyáját is.

Nadin megtudta Kádár megidézett lelkétől, hogy a sírrablók 35-40 év körüli emberek voltak, német rendszámú kocsival érkeztek a Fiumei úti temető sírjához. Amúgy egyikőjük már Kádár temetésén is jelen volt, mert fel kívánta mérni a leendő tetthelyet. Az öt férfi 2007 tavaszán, profi módon szervezett meg mindent. A sofőr a kocsiban maradt, négy társa közelítette meg a sírt. Hárman eltávolították a fedlapot, miközben a negyedik társuk arra ügyelt, nehogy megzavarják őket.

Precízek voltak, előre megtervezték, mennyi idő alatt ásnak le a kétméteres mélységbe. A koporsó felnyitása mellett váratlanul előálló nehézségekre is hagytak tíz tartalékpercet. Szakszerűen dolgoztak – mesélte Kádár lelke Nadinnak –, és amikor végeztek a koponyája leválasztásával, a kocsijukba ültek, és aznap hajnalban elhagyták Magyarországot. A ritka hobbit választó megbízó, az idős magyar férfi kora délután Németországban átvette tőlük a koponyát, az öt sírrabló felvette a fizetségét, és eltűnt.”

A tíz esztendeje történt bűncselekményt sem addig, sem azóta nem követte különösebb sajtóérdeklődés – úgyszólván tudomásul vettük, hogy Magyarország egyik legnagyobb sírkertjének talán legfrekventáltabb területén található síremlékét egyszerűen feltörhették, s az abban nyugvó holttest maradványait a maguk módján exhumálhatták az elkövetők. A munkálatokat kísérő fény és zaj nem tűnt fel senkinek, a mozgást nem rögzítették kamerák, s a sírkert egyik kapuján mindenféle gond nélkül gördülhettek ki a nem mindennapi zsákmánnyal!

A jósnő szavait senki nem vette komolyan.

Nem kezdtek nyomozni a német megbízó után, így a Fiumei úti sírkertben található sír a mai napig csak a deréktól lefelé megmaradt Kádár János előtt tisztelgő elvtársakat várja, ahogy felesége hamvainak hollétéről sem tudunk semmit…

Ezért is olyan fontos, hogy legalább azt tudhatjuk, kik lopnak ma!

Kampec dolores XLVIII.- Táncköszöntse

Amikor Béla azt hitte, hogy a tél fagyos barlangjával minden lázárját, minden félelmét és az összes nyomorúságát odahagyta, két havazás, három szélvihar és nyolc reszketés után máris ott állott előtte hatalmasan a május, és annak is az első napja, amely különös dátum megint csupán arra volt jó, hogy alábukjon a rég elmúlt idő szürke masszájába, csak azért, hogy soha ne lehessen gondtalan rigóélete.

Így volt ez most már ezekkel a jeles napokkal, amelyek ott tolakodtak egymás hegyén-hátán, közöttük apró szünetekkel, amely óramasszák arra valók voltak, hogy közelről tanulmányozza az élet ostoba és hiábavaló voltát, és nem azért, mert visszavonhatatlanul megöregedett, hanem, mert a világ állt tótágast, amiben minden dolgok puffanva zuhantak le az anyaföldre, jelezve még azért a mindenható gravitáció hatalmát, amelyet valahogyan nem tudtak eddig ellopni.

Így mélázott Béla, amikor a kocsma előtt elporoszkált egy reszketeg járgány, tetején a hangszóró majálisra hívta a falu apraját meg nagyját, hogy lesz máma májusfaállítás meg műsor is a színpadon, amely két ünneplő alkalmatosságot a templom előtti téren, a kereszt mellett helyeznek majd el, hogy vigadhasson mindenki kedvére. Ingyen sört meg virslit nem ígért, nem volt pénze ilyenre a falunak, sem fölvonulást.

Béla rájött, hogy ma van az a nap, amikor a megalázottak és megnyomorítottak a munka ürügyén valami álomvilágba ringatózhatnak el, átihatják magukat a túlpartra, hogy feledhessék, ez a munka az, amiből nem tudnak megélni ma sem, vagy nincs is. És ez a nap az, amikor a politikások aláereszkednek népükhöz okoskodva beszélgetni velük és mosolyogva, amikor pedig sírni volna jó, valamint az, hogy a nagyokosok két gonosz szeme közé köpni lehessen emberesen.

De ilyen veszély nem fenyegetett, mert Béla eszébe jutott az egy évvel ezelőtti gyalázat, amikor ugyanezen a napon három éves gyerekek vonaglottak a színpadon iszonyatos tuctuc zenére, olyan kölkök, akik alig tanultak meg járni, azok rángatóztak, dobálták a karjaikat, és mindez olyan szürreális volt, mintha vetítőből jönne elő, de nem. A kölkökhöz oda lehetett menni, méretes pofont adni nekik, amit az apjuk elfelejtett, de értelme ennek nem lett volna semmi sem.

Tavaly a koszos melegítős fiatalasszonyok – akik kivirulva hülye szoknyácskába és olcsó kölnibe öltöztek – csillogó szemmel nézték a szerencsétlen gyerekeket, ivadékaikat, akik lám, milyen ügyesek máris, ott vannak az út elején, amelynek a végén ugyanolyan foltos mackóban, és ugyanúgy zsíros hajjal, bajuszosan és pálinkával a gyomorban viselik majd el az életet, mert ez egy ilyen szeglete a világnak.

Béla eszébe jutott, hogy milyen tehetetlenül nézte akkor ezt az egészet, amikor rájött, hogy menthetetlenül egyedül van. Erről akkor szerzett teljes bizonyosságot, amikor mintegy meglepetésként valami hastáncos szukák gurultak a színpadra, és a migráncsok zenéjére ringatták a csípejüket meg rázták a seggüket, elbódítva a traktoros legényeket meg a nyáladzó öregeket, mintha ez lenne a boldogság, meg az élet.

Egy éve mezítláb, alig ruhában tekergőztek a boszorkányok, amitől a zsíros hajúak nyála eleredt, a mackónadrágosok meg szúrós szemekkel figyelték az uraikat, hogy mitől indul el a mocskos képzeletük. És nem azon voltak, hogy majd este, amikor a műanyag dömperes diktátor végre elalszik, szabadjára engedjék kapálástól merev testüket, örömet okozva maguknak és hitesüknek is, nem. Az járt a fejükben csupán, hogyan ordítsák majd le a férjük fejét, aki guvadozó szemekkel legel idegen idomokon.

Így mérte fel Béla a mai napra rendelt cifra hazugságokat, és, hogy ne ordítson fel hangosan, fejest ugrott az időbe, abba a szeletébe, amikor ő volt műanyag dömperes stádiumban, de csak fakerekű járgánnyal, az apja nyakában ücsörgött hülye napszemüvegben, kezében hurkapálcás papírzászló, és imbolyogtak a tömegben, az akkori olajos hajúak különös táblákat cipeltek, mígnem a massza túl nem jutott a kritikus ponton, és tűzhangyaként marcangolta szét a sörös sátrat, ami habos ital ott és akkor tényleg majdnem ingyen volt, de Bélának csak bambi jutott.

Egy lappal később már a saját lábán haladt el a tribün előtt, amelyről felnyírt hajú, kalapos, drótkeretes szemüvegű emberek integettek kínos vigyort küldve az alant haladók felé, és mindkét oldal tudta, hogy ez az egész hazugság, de még nem pattant el a húr, és akkor sem, amikor Béla már nem is vonult, hanem csak kipergett a zöldbe ilyen napokon, és addig ivott, míg el ne veszítette az önkontrollját, és csak este tért magához, amikor már mindennek vége volt.

Ott ült ilyenkor kerti székeken, amelyek föltörték a seggét, és mégis boldog volt, mert az ivás huszárvágásával kiemelte magát az időből, átlapozott egy napon, így menekülve meg a közös hazugság álságos mosolyaitól. S mivelhogy az idő körben forog, mint azt José Arcadio Buendia volt szíves fölfedezni, Béla azon kapta magát, hogy ugyanaz van, mint akkor, azzal a különbséggel, hogy a mai kalaposok nem hagyják magára, hanem agyának legrejtettebb zugába is befurakszanak, így téve pokollá azt az életet, ami nélkülük is alig elviselhető.

Idáig jutott elmélkedésében Béla, amikor a harang kolompolásába bekavart a két bazi hangszóró a téren, olyan kontrasztot mutatva, hogy egyből leomlottak a falak, és amikor a disznószarral kevert kölni illatú népek elözönlötték a Szentháromság szobor tövét, és eldurrant az első luftballon, Béla a számítógéphez libegett, nyomkodta, míg föl nem hangzott belőle a mai nap örökzöldje, az énekszó és tánc köszöntse féle elfeledett sláger.

Béla engedelmeskedett a régmúlt idők harsogó gyerekhangjának, ezzel kiemelte magát a valóságból, és motyogva topogott ide-oda, amit ő táncnak vélt, a fröccsök ura viszont azt hitte, hogy stroke-ot kapott, vagy valami gonosz lélek szállta meg, és rárivallt, hogy igyon inkább, de Béla nem törődött vele. Ajkainak mozgása lassan kivehető alakot öltött, és asztráltestként, tejszerűen folyt elő belőle monomániásan ez: soledad. És amikor odakint egy basszustól összedőlt a sátor, a kocsmára ködszerű csönd ereszkedett, a plafonból pedig elkezdtek alázuhogni a sárga pillangók.

EGYSZERVOLT MESTEREK, MESTERSÉGEK – meg a ma üldözött ezermesterek


Tavasz van! Kezdődik a riogatás. Erről csicsereg a… rádió. A rendőrség fokozott ellenőrzésekkel szűri a menet közben bekötetlen övekkel telefonálókat, a spicces locsolókat, meg a gyorshajtókat; az fogyasztóvédelem az ÁNTSZ fullajtárjaival vendéglősök pecsenyéit, kereskedők portékáit méregeti, a nemzeti adóhatóság pedig irgalmat nem ismerve hajkurássza az ezermestereket. Ez utóbbiak „ősei” valaha köztiszteletben álló, amolyan „mindenhez jutányos áron értő” bütykölgetők voltak, ma közönséges adócsalók, megrögzött feketézők, akik a hatóságok szerint szinte mindent szabálytalanul végeznek, rengeteg munkát adva ezzel a szegény adóellenőröknek!

A hajdanvolt reparálós világot végre valahára felváltotta az elnyüvős, eldobós időszak, melyben azért akadtak „őrizgető, kacatoló figurák”, akik most, a ki tudja már hányadik szűk esztendőben elővarázsolják a megmaradt holmit az „elvásíthatatlan dolgok” időszakából. És kezdődhetnek a nagy felújítások, az életre keltő beavatkozások, megannyi átszunyókált esztendő után. Az évenként rendezett lomtalanítások alkalmával éjjelente az utcákat járó fürkészek által lebontott alkatrészek idővel megtalálják újdonatúj gazdáikat. Talán…

Csak a jó szaki hozzáértése kell! Meg vele a bűne!

Gyermekkorunkban persze még nem volt baj és bűn, ha valaki időről-időre becsengetett a lakásokba, s felajánlotta, mondjuk a „vándorköszörűs” szolgálatait.

003

A kicsorbult, életlenné vált késeket, kificamodott ollókat magához véve a kapualjunkban letámasztott kerékpárjához sietett a harcsabajszú Jánó mester, a verdát praktikus keretére emelve tekerni kezdett, s a forgó köszörűkövön megfente a vágóeszközöket. Fillérekből varázsolt újra használható, éles eszközöket.

A széltépte, kifordított esernyőinket sem kellett a kukába hajítani, csak figyelni a téren kényelmesen sétálgató, tobakjából nagyokat szippogató esernyőjavító érkezését. Nem volt szórólapja, sem gigafonja, Tóni bácsit, az ujjait a háborúban elvesztett esernyőjavító mestert mindenki ismerte és tisztelte.

001

004

A tönkrement esernyőket magához vette, aztán, ha elkészült, visszahozta, vagy átvehettük a kisszobájából kialakított műhelyben. Ha elkészült, az esők ellen védő alkalmatosság jobban szuperált, mint újkorában. Drótozott, foltozott, varrt és forrasztott, mikor mi kellett. A fizetség itt is jóval szerényebb volt, mintha új ernyőt kellett volna vásárolnunk.

A belvárosi nagyáruház lépcsői alatt székelt a szemfelszedő műhelye. Manapság ilyen mesterség űzője sem található sehol. Ugyan, kinek jutna eszébe, hogy a felszaladt szálú harisnyát valaki megreparálgassa?

002

007

Akkoriban a harisnyáknak, sőt a fuszekliknak is volt becsülete… Felénk, a Derkón Juli néni járta a lépcsőházakat, kezében villanykörtével. A lyukas zoknikat a körtére húzva, pár másodperc alatt foltozta használhatóvá, csak egy hokedlit kért, s az előszobánk sarkában végzett is a művelettel. Az a néhány forint, amit elfogadott, igazán nem volt sok az ügyességéért.

Nagyanyám szívesen mesélt a régi idők mestereiről. a drótos tótról, aki a törött fazekakat, porcelánokat javította meg. Mivel akkoriban megfelelően szilárduló, erős pillanatragasztók még nem voltak, az edényeket kívülről dróthálóval befonta, hogy a beléjük töltött anyag szét ne feszítse őket. De nagyi mesélt a foltozószűcsről, a vándorórásról, a jegesről, meg a szódásról is. Ez utóbbival még magam is találkozhattam. Hatalmas Tatra gépjárművével végigkürtölte a mellékutcákat, aztán lépésben visszaaraszolgatott valamennyin újra, s aki valódi szódát szeretett volna vásárolni, a kapuban állva megtehette.

Amikor a nagyszüleink faluról városba költöztek, – mesélték – még járták a településeket az ószeresek. A handlék jellemzően botcsinálta vándor kereskedők, többnyire öreg zsidók voltak, akik mindenféle számunkra már értéktelen dolgot begyűjtöttek: ócska ruhákat, rongyot, hulladék nyersanyagokat, bőrt, hasznavehetetlen üvegeket, dobozkákat, csontot, párnatollat, stb. Cserébe fémedényeket, borotvát, pipákat, törülközőket, kosarakat, kasokat, csizmákat, gyerekjátékokat adtak. Cseréltek. Munkájuk többnyire nem kívánt pénzmozgást, akkoriban a nyugtaadási kötelezettség sem volt még feltalálva…

Jó felemlegetni néhány rég kihalt mesterséget, melyek felett eljárt az idő, mégis hozzátartoztak a mindennapjainkhoz. Nem találkozhatunk már bakterral, vagy ahogy akkoriban elegánsan nevezték, vasúti sorompó kezelővel, ahogy villamos jegykezelők sem élnek már köztünk. Nincsenek pákászok, rákászok, a városokban töltőtoll- és pipa-javítók, de eltűntek a gombbehúzók és a kalaposok is, bár nehai műhelyeik olykor megjelennek álmainkban. Vargyasné a rövidárus, vagy Raspergerék a kalaposok ugyanúgy hiányoznak, mint a Marics féle bőrös-bolt, vagy a szinte egykor úton útfélen fellelhető suszter műhelyek. A Derkó Csoszogi bácsija a bőr- és gumi-ragasztó felejthetetlenül szúrós szagával…

005

006

Hiába is keresnénk gumijavítót! Kirmer Gyula bácsi legendás biciklijavító boltja, előtte a kerékpárok kitámasztására szolgáló öreg hársfával, ott a Karicsa és Hollán sarkon nem arról szólt, mint a mai modern kerékpárjavító műhelyek. Ott az első a diskurzus volt, a naprakész információk a várható időjárásról, majd a munka, a gumistoppolás, ami aznap, a munkából hazafelé igyekvőnek már használható bicajt biztosított, némi jókívánsággal.

Ma modern időket élünk. Hetekig várunk a villanyszerelőre, a gázosra, ha festőt, parkettást keresnénk, jobb, ha hónapokkal előre tervezünk. Cipzárt cserélni tudó, gatyáink felhajtásához hajlandóságot mutató szabóink eltűntek, a tönkrement cipősarkakat magunk cserélgetjük… hajat magunk vágunk, körmeinket sem igazán látja manikűrös.

A legszomorúbb az egészben az, hogy a magukat „ezermesterként” emlegető szakik kora is végérvényesen lezárult. A működésük lehetetlen. Ugyan, ki vállalná annak kockázatát, hogy a kevéske pénzért jelentős lelkesedéssel elvégzett munka után pár pillanat múlva előhalássza a megrendelő a táskájában lapuló igazolványt, s firtatni kezdje a nyugta, a számla, meg az árjegyzék meglétét, a kifüggesztett tilalomtáblákat és vásárlói tájékoztatókat, hogy az elvégzett munka után gondosan megsaccolják, vajon miből vesz majd házat a szolgálatkész segítő.

Ki vállalná a csendes működést, ma, amikor az ötvenes éveket megszégyenítő besúgórendszer egyenesen ösztönzi kádereit a mások beköpésére? Sikerült átesnünk a ló túloldalára. De a veszteség mértéke egyeseknek még mindig alig-alig látszik. Mert ugye, jobban teljesítünk… A segítőkészség a szabályok áthágását jelenti, aki elvállal és elvégez egy egyszerű javítást, s végül nem ad számlát, szorulhat!!! És félhet, a riogatásoknak megfelelve…

Mert úgy tűnik, hogy az egyszervolt mesterségek után az önkéntes ezermesterek is eltűnnek majd, a lakóközösségek, települések mindenhez értő és szívesen segítő szív-emberei, akik után mindössze a semmi és senki tódul majd…

Vajon megéri? Tényleg ez a jobban telesítő Magyarország?

Nekem te nem mutogatol

Nagy volt a zsivaj az 5. b.-ben, a nagyszünetben mindenki a tízórait majszolta, nagyon gyorsan, hogy a Viktor el ne vegye. Ekkor megszólalt az iskolarádió, és valahonnan az éterből hallatszott a hang:

– O. Viktor 5. b. osztályos tanuló azonnal menjen az igazgatói irodába!

Csönd lett egy csapásra, csak a sustorgás hallatszott, O. Viktor fölállt, kitörölte füléből a bukta maradékát, kiköpte a szotyolahéjat, zsebre vágta a kezét, és hasát kidüllesztve megindult a folyosón. Az egész osztály utána tódult, nézték, ahogyan pöckösen vonul, és csak suttogtak, ki-ki vérmérséklete szerint, hogy na, most majd megkapja végre, mások meg épp ellenkezőleg, hogy jól megmutatja annak a rohadék igazgatónak. Odaért az ajtóhoz, kopogott, s amikor megkapta az engedélyt, belépett. Ahogyan behúzta maga mögött az ajtót, tíz centivel rögtön összement, cinikus képére kiült a szűkölés. Az igazgató maga elé intette, de nem ültette le.

– Ide figyelj te istenátka. – Így kezdte az igazgató, amitől kicsi Viktor haptákba vágta magát, és elkezdett folyni a taknya.

– Megint elvetted a Jenőke tízóraiját? – Viktor megszeppenten bólogatott.

– Bezártad a szekrénybe a Bélust, összetörted a Marcsi vonalzóját, és elkoboztad a Misi matchboxát?

– Az úgy volt – kezdte suttogva a Viktor -, az úgy volt…- De az igazgató leordította a fejét.

– Nem érdekel, hogy volt. Ebben az iskolában vannak szabályok, amiket lehet, hogy a drágalátos szüleid nem tanítottak meg neked, de akkor is betartod, mert kicsaplak, és mehetsz az apád bányájába követ fejteni, értve vagyok?

– Jajj, ne! – Zokogott fel a kölök, már patakzottak a könnyei. – Drága jó igazgató bácsi, instálom, azt ne. Mindent úgy csinálok, ahogy mondani és akarni tetszik, jó leszek, csak ne csapjon ki, mert az apám agyonver. – Így szüpögött, remegett a szája széle, amit csak nyalogatott, és a fejét furcsán oldalra döntve tartotta.

– Jó leszek, édes, drága igazgató úr, ígérem, visszaadom a matchboxot, veszek egy vonalzót, Jenőkének meg egy kakaós csigát a büfében, csak ne tessen kicsapni. – Már meg is görnyedt, mint valami hülye zarándok.

– Takarodj a szemem elől, ez volt az utolsó figyelmeztetés. – Így az igazgató, és az ajtó felé mutatott.

Viktor hétrét hajolva, bólogatva iszkolt kifelé, és ahogyan bezárult mögötte az ajtó, érthetetlen módon megnőtt. Letörölte az arcáról a könnyet meg a taknyot, kezét zsebre vágta, és fütyörészve ment be az osztályba, ahol a degeneráltak rajongva várták.

– Na, mi volt? – Kérdezték, és letörölték a feneke alatt a széket. Viktor fölcsapta a lábát az asztalra, körbenézett a teremben. Látta az üres tekinteteket, és érezte, hogy újra otthon van.

– Lerendeztem. – Harsogta. – Nekem ez nem pofázik, nem mutogat, engemet nem lehet irányítani, utasítgatni, ugye? Be is kaphatja a buzeráns pondró. Jenő, mit hoztál tízóraira? Hol a szotyolám? – Amikor ez elhangzott, látszott, hogy az élet visszatér a megszokott kerékvágásba, és senki nem vette észre a téboly fényét a szemében.

– Győzött megint, megvédett minket a mi hősünk, egyetlen vezérünk. – Így sutyorogtak a bambák, amikor becsöngettek, Valóság tanár úr fölszabta az ajtót, két lépéssel a katedra előtt termett, és megszólalt.

– Na, sutyerákok, kuss legyen! Dolgozatot írunk. – Olyan csönd lett, hogy a légy a saját zizgése elől kezdett menekülni, a székek nyikorogtak, a levegő pedig megfagyott, mert senki nem tudta, hogy ebből mi fog kisülni. Viktor pedig gonosz szemekkel elővette a puskáját, és a füzete alá csúsztatta.

GYAKORIKÉRDÉSEK.HU – májusfát állítanék, de nem tudom, hogy kell!

Béláim az úrban!
Ha lehet, ne próbálkozzatok egyedül! De tényleg ne!

Szerezzetek be egy pár (vagy akár egy tucat) segítőt! A májusfa nem holmi karácsonyfa, amivel hazatotyogtok a piacról, talpába montírozzátok, aztán villamosítás után teleaggathatjátok szaloncukorral, hogy legyen mit lezabálnod! A májusfa állati hosszú, dögnehéz fenyő, csupa ragacs a gyantától… Igazi, emberes meló a faállítás! Különben is, a folklórműsor elmaradhatatlan kellékei okán sokkal élvezetesebb is a rituális májusfaállítás, ha nem egyedül cipeljük és díszítjük a fát, hanem egy-két barátunkat megkérjük segíteni. Ráadásul egy nagyobb fát nem is könnyű rángatni. Na ezért tuti a focicsapat! Toborozzatok egy egész falkát!

És akkor az akció!
Tehát, szerezzünk be egy fát.
Nos, ez nem mindig könnyű, és általában nem is túl környezetbarát. Képzeljétek, ehhez ki kell vágni egy fát! A kutyafáját…

Az erdőre ne menjünk, ott csak lophatjuk a fát, nézzünk körül odahaza. A fenyőfa olyan, akár a kuszkusz – mindenkinek van otthon… a kert végében, mondjuk!

Ha az elhatározás után is van még kedvünk a tortúrához, ha ragaszkodunk a tradíciókhoz, a jellegzetes népi hagyományokhoz, 10-15 méteres gyertyánfát vágjunk ki, szőröstül-bőröstül, pakkoljuk trélerre, osonjunk véle a tett helyszínére és az alsóbb ágakat, meg a bürkét vágjuk le róla. Praktikus, hogy jó előre gondoskodjunk szállítóeszközről, valamint szerszámokról a köpesztéshez, no és persze csákányról, meg ásóról, hiszen a fát egy oltári mély és stabil ácsorgást biztosítani kész gödörbe kell mélyen beleállítani, hogy úgy május másodika körül el ne dőljön. A fa amúgy igen banga jószág, némi vontatókötél segítségével tudjuk majd felhúzni a liknak támogatva – de csak a díszítés után. Lehet utóbb is diszíteni, de a mászás közvetlenül az állítás után meglehetősen fárasztó!
Készüljünk némi kreppel, színes díszekkel – aggassunk rá egy raklap sörösüveget, hogy a vagányabbaknak legyen konkrét cél a mászáshoz….

Gyakori, hogy kimustrált second-hand ruhákból vágnak csíkokat a legények, s ezzel díszítik fel a fát. Ha lehet, a mézeskalács figurákat hanyagoljuk!
A májusfát állogató tevékenységet feltétlenül az éjszaka leple alatt hajtsuk végre úgy, hogy lehetőleg senki ne lássa.

A rendőrség figyelmét elterelhetjük, ha a haveroknak ebben az időben sikerül megrendezni a szokásos Ják-Szombathely erdei gyorsulásit!

Tehát éjjel alkossunk! Mert nyilván az éj leple alatt minden jóravaló lény szundikál…
Május elsejére virradóan azután frankón el kell tűnnünk, csak a májusfa maradhat utánunk. Így majd a lány és a környékbeliek találgathatnak, hogy ki a hódoló.

Van még kérdés?

LÉGY RENDETLEN, CICUKA – a makulátlan hölgyikéknek kampec!

Nem tudsz főzni? Képtelen vagy a lakás kitakarítására? Mindent összemosol és a ruháid lassan az egyszínű szürke felé tendálnak? Fogalmad sincs az ablakpucolásról, s nem tudsz cipőket bagarolozni?

Nos, kedves kisasszony, a lehető legjobb hírrel szolgálhatunk: kiskegyed hamarosan elkél! A mai pasiknak éppen ez kell! Ne is próbálkozzon senki, holmi törékeny nőciként a magyar konyha remekeivel előrukkolni! Kell a nyavalyának a sterilre suvickolt fürdőszoba! Csajokra vágynak a mimóza műpalik – csücsörítve robognak a félidióta nőcik után…
Ha igaz ez a felvezetés – ha nem, azért az igyekezetet illik honorálni! A minap bukkantunk egy remek kis bejegyzésre, amit – tessék jó erősen megkapaszkodni – egy tipikusan csajos oldalon tett közzé, maga a címzett!
Állítólag az élete párja lepte meg vele, miután rászakadt a kis tündérvirágszál, „szíve egyetlen királynője”, a nyuszika gépkocsijának műszaki vizsgáztatásából adódó édes teher… A pasi, miután további felhasználásra átvette a barbie-rakétát, még elkövette azt a felelőtlenséget, hogy a vizsga idejére átengedte a saját verdáját! Csak tippelni merjük, mi maradt a gépcsodából, azalatt a mintegy két nap alatt, míg a szerelési munkálatok, meg a komplett ganajozás után végre átcsuroghatott a megmérettetésen anyu kicsi kocsija!

Mindezek után merüljünk el együtt egy „apucika” e-mailjében, amit szeretett gidácskájának pötyörgött – egyfajta dicséretnek szánva a megannyi boldogság petárdáért:

Sziasztok, csajok, nekem ezzel az e-maillel indította a férjem a hétfőmet, mert kocsit cseréltünk reggel, ez ment műszakira. Azt nem mondom, hogy kínomban nem röhögtem, végtelenül türelmesen. Csajszik, nektek is szólnak otthon a kupiért a kocsiban?

„Tizenkilenc flakon, ez hihetetlen. Tizenkilenc. Flakont. Kellett. Kidobnom. Hogy használható legyen az anyósülés lábtere. A gyanús piros és kékesfekete foltos zsebkendőkről és törlőkendőkről nem is beszélve, mégis mit csinálsz az autódban? Kölyökmacskákat segítesz a világra? Ott volt az ajtózsebben Zsuzsika összekávézott rajza, amire a mellette talált kék és kicsit más kék szemceruzával (vagy rúzzsal?) voltak felírva a gázóraállás karácsony előtti adatai (a dátumból tudom), meg egy szintén karácsony előtti ajándék átvételi helye és ideje? Március van, édesem!

Oké, a váltócipőt el tudom fogadni, mégse lehet körömcipőben vezetni, kényelmetlen és nem is túl biztonságos. De a korcsolyákat azért kitettem már otthon, ahogyan a kutya pokrócát is, szegénykém, hát két éve, hogy elaltattuk… A csomagtartóban lévő, nyárról ott maradt napozógyékényről nem is beszélek, csak rezignáltan kidobtam, mert valami belefolyt. Nini, meglett Ferike uzsonnásdoboza, amit szintén a síszünet óta nem találtunk. Kinyitni nem mertem, inkább ment a kukába ez is. Nem tudom, hogy hány szatyrod van, de itt a csomagtartóban volt két kék egymásban, meg egy fehér, és az az egész egy nagy zöld táskába volt begyűrve. Volt mellettük még egy, külön is, a biztonság kedvéért. Ja, jó hírem is van, találtam még egy utolsó darabot a kedvenc illatosítódból, a vattacukor-illatúból. Becsúszott a kutyapokróc rései közé. Installáltam, úgy rendeltetésszerűleg.

Ha már a kúton voltam porszívózni, megnéztem a keréknyomásokat is, mert folyamatosan le akart menni az autó az útról, és nehéz volt a kormány. Nem érezted? Mindegy, a 2,2 bar helyett elöl csak 1,2 és 1,4 volt. Máskor ilyet ne csinálj, kérlek, ha érzed, hogy nehezebb a kormány, szólj, vagy kérd meg a kutast, hogy fújja fel, és adj neki egy százast. Ne feledd a pótkereket sem, ez a csomagtartóban van alul, most már hozzá lehet férni.
Kíváncsiságból megnéztem, melyik a legrégebbi parkolócetli, amit az ajtózsebben találok – tavaly novemberi volt a lelet. Ugyanott 2015-ben lejárt fitneszbérlet. Érdekes, hogy nem vettem észre, amikor karácsony előtt kipucoltam az autódat, apád úgyse állta volna meg szó nélkül. Biztosan valamelyik zsebedből került elő közben.

Feltöltöttem az ablakmosót is, szerencsére még a tavaly téli volt benne, így nem fagyott szét a rendszer, de néha azért használhatnád, hogy kiláss. Már biztosan megszoktad, hogy világít a visszajelzője a műszerfalon, komolyan gondolom, hogy totál felesleges a női kocsikba bármilyen visszajelző lámpa. Egy nagy piros kell, hogy állj meg, mert baj van, és kész. A tank már a félnél mutasson üreset, a sebesség meg végig 10-zel többet.

Vettem ablaktörlőket is, meg kiszedtem a leveleket a szélvédő alól, mert ettől rohad el a kocsi csak úgy igazán. Jó hír viszont, hogy meglett a nyaraló kulcsa, az ülés alatti tárolóban volt azzal a postai értesítővel együtt, ami a NAV-tól jött, szintén a nyáron. Arra jöttem rá, hogy minél több rekesz, annál nagyobb a kupi, és a benne felejtett dolgokból is annál több van, majd legközelebb úgy vegyünk kocsit, hogy kicsit kevesebb legyen a rekesz.

Két adóra valami recsegős szlovák csatorna volt beállítva, kettőre meg ugyanaz a zenés magyar adó, a maradékon sistergés. Ha be akarsz állítani egy csatornát, akkor tartsd nyomva pár másodpercig azt a gombot, amelyik helyen akarod, hogy szóljon. És tádáám, ott lesz!

Most viszem a szerelőhöz, puszi, az én autómban, kérlek, ne hagyj semmit, köszönöm, nekem jó úgy, ahogy van. Azért, mert rendetlen vagy, és az autódban úgy élsz, mint egy sertés, még szeretlek. És jól állt ez a farmer reggel!”

Már kezdem azt hinni magamról, hogy rendetlenebb vagyok az átlagnál, pedig még anyósom is mindig megelégszik az otthoni tisztasággal. Vagy szerintetek igaza van a Zolinak?

Mit lehet még ehhez hozzáfűzni?

Nos, ha valóban arra készülünk, hogy hátha, hogy talán… akkor leírjuk bátran, hogy mindenki érthesse: Tündibündi kimaxolta a cukiságfaktort!
Ez a bige bizony mindent visz!
Mielőtt bárki latolgatni kezdené, vajon hány hasonló szaladgálhat kopár életünkben, ajánlani szeretnénk egy jóval egyszerűbb lehetőséget! Szóval, a másik típusból jóval kevesebb van! Ahhoz tényleg elég egyetlen mancsunk…

Bár a makulátlan, mondhatni normális fehérnép -ugye?- nem igazán trendi…

(Köszönettel a politika-mentes gondozottak!)