PUSKÁS DOLGA LESZ BEZÁRNI AZ ÚJABB GIMNÁZIUMOT? – Parragh szerint ez a megoldás

Milyen nagyszerű, hogy ez a kérdés nem fog gondot okozni egy olyan városban, ahol már jó gyakorlata van a középiskola kapujának lelakatolásában a városvezetőnek! Bezárni egy újabb gimnáziumot? Miért is ne – nyilván, így bizonyos preferált intézmények legalább padlógázzal üzemelhetnének…

A legjobb lenne, ha a remek példát kicsit újraszellőztetnék – lehetne később országjárást is szervezni, ahol Puskás Tivadar “piszkosul jó” tippeket adhatna, akár éppen Parragh László oldalán!

Történt vala, hogy a kamara félistene felvázolta legújabb ötleteit a totális elsötétítésről. Óriási hibának nevezte, hogy “polgármesterek nem mernek bezárni gimnáziumokat.” De ez persze csak a mai jéghegy éppen aktuális csúcsa volt. A folyamatosan és megállíthatatlanul gyarapodó kamarai vagyon teljhatalmú ura ma éppen Debrecenben kóricált, s ha már ott volt, mondott néhány hajmeresztő mondatot. Bár… lehet, hogy ez már kormányprogram, 2018 utánra? Jó lesz elkezdeni, mielőbb imádkozni!

Az MTI-hez eljuttatott tudósítás felütése így hangzott: „A magyar mikro- és kisvállalkozások, de még a közepesek sem igazán versenyképesek, nem tudnak a nemzetközi piacon egységnyi idő alatt akkora értéket előállítani, mint a versenytársak.”

Hogy Parragh miért felejtett el egyeztetni Orbánnal, az nem világos. Mindenesetre Orbán szerint erősek, meg büszkék vagyunk, míg a kamara elnőke szerint a versenytársakat követő, „futottak még” kategóriásokká váltunk.

Hmmm!

Vajon, kinek kell hinnünk?

Parragh szerint: “Ha túl erősen nyomjuk a béreket fölfelé, azt nem tudják kitermelni”, ha viszont nem, akkor “kiürül az ország”…

Mindezek után gondolta úgy a kamarai elnök, hogy üzen egy frappánsat a nagyobb városok polgármestereinek, amikor a jövőt éppen a bezárt gimnáziumok világában tudja elképzelni. Valahogy így: Fájlalta, hogy rendkívül erős a gimnáziumok “elszívó hatása”. “Az elmúlt öt évben 100 ezer gyerek esett ki a középfokú képzésből, ebből 84 ezer a szakképzésből” – mondta Parragh László. Óriási hibának nevezte, hogy “polgármesterek nem mernek bezárni gimnáziumokat.”

Szerinte van olyan vidéki gimnázium, ahol 2,5 tanulmányi átlaggal indítottak első osztályt. Hozzátette: ez “kiszúrás” a gyerekkel, mert nem tud továbbtanulni, “kiszúrás” a családdal, mert olyat tanul a gyerek, aminek nincs piaci kereslete és “kiszúrás” a gazdasággal, mert nincs elegendő munkaerő. Meg kell győzni az embereket, ha a gyereknek van olyan munkája, amit a piac keres, és megfelelő jövedelemre tesz szert, az számára önbecsülést is ad, vélte a kamarai elnök.

A piac pedig – mint azt már évek óta tudjuk – keresi a jó szakembereket! Nagy szükség van operátorokra, összeszerelőkre, betanított munkásokra, szakképesítést nem igénylő munkák rabszolgáira, meg persze közmunkásokra! Ezekhez a ragyogó hivatásokhoz nem kell érettségi, nem szükséges középiskolai végzettség. Később sokkal egyszerűbb lesz majd újabb egyetemeket, főiskolákat is bezáratni, csak az első lépéseket kell megtenni a párthű polgármestereknek!

Parragh tudja a dolgát!
Meghallgatja főnöke vezérgondolatait, aztán az igéket előadja, mintha a sajátja volna.
A trükk pedig rég bevált!
Tűnjön úgy, mintha az ő mondanivalója beszélő viszonyban sem volna a miniszterelnökével, majd Viktor megérkezik és harcol, harcol, harcol – mint mindig! Harcol az ő éjfekete nemzetéért, azért a végül megmaradó négy-öt millióért, akinek elég lesz az ukáz.
Minek is vesződne diplomásokkal, érettségizettekkel!

Puskás most is hallgatni fog?
Őt nem érintik meg az efféle hírek?

Lapít majd, mint néhány napja, amikor szintén a nagyobb városok vezetőinek sugallták a legtutibb tippeket, a panelházak elbontásáról. Az is elkezdődhet nemsokára! Rogánék új biznisze, a lakáslottó már bevetésre készen várakozik! Csak utcára kell pakolni a tizedik, meg kilencedik emeletek lakóit, bele kell hajszolni őket a házvásárlási mizériába, s a jutalék ömleni fog…

Még mondja valaki, hogy nem jópofa ötlet bezáratni az iskolákat!

Medve a bőrében

Azt tudjuk a görög-latin kultúrával rendelkező Németh Rezsitől, hogy Soros György „nem fér a bőrében”. Ezen a hibán a FB baráti köre kacagva élcelődött, ami gonoszság miatt tanárosan meg kell rónom őket, ne tegyék. Könnyű fennhéjazva lenézni Rezsi bácsit, de ez a tévesztés, amellyel az inessivusi helymeghatározást az elativusival keverik, és ötödikben úgy verik a leendő közmunkások fejébe, hogy hol kérdésre ban-, ben, hovára meg ba-, be- toldalékot kap a lexika, gyakoribb, mint hinnék.

Emiatt imbecillisnek, netán debilisnek tartani őt súlyos tévedés, amikor pedig idióta. Igaz, erre a nyelvhasználat alapján akkor lelnénk teljes bizonyosságot, ha írásbeli munkásságát ismerhetnénk, ilyen azonban nincsen neki. Ha például hiátustöltő hangokat használna, és mondjuk, ezt úgy vetné papírra, hogy hijátus, az már bizonyság lenne – legalábbis a nyelvtudomány tapasztalatai szerint – a retardáltságra. De lehetne demencia is, ha jobban belegondolunk abba, hogy már nem tüzes ifjú vizsgálatunk tárgya, s egyben alanya.

Mindenféle migránsok állítják, hogy a magyar kurva nehéz nyelv, és ebben igazuk is van. Ez már Schmitt ’álamelnök úr mókás bejegyzései után is kiderült, amiből arra a megállapításra juthatunk, hogy a mély-, és igazmagyarok nem igazán forgatják a Bencédy-Fábián-Rácz-Velcsovné szerzőnégyes „A mai magyar nyelv„ című alapművét, az ilyen gyönyöröket meghagyják a romkocsmák mélyében részegeskedő bölcsészeknek, akik viszont annyit is érnek. Az ilyen alakokra egyáltalán semmi szükség nincsen a munka alapú társadalomban, meg különben is ott van a rovásírás.

Viszont mindazok után, hogy mindenféle portálok hírül adták, egyre több medvét láthatni a rezsim kedvelt játszóhelyén, ahol nyári egyetemeket vagy mi a szart tartanak, Rezsi bácsi ennyit bírt kinyögni: “A Soros-média nekiment Tusványosnak is.”, majd óvó féltését azzal egészítette ki, hogy “Én a medvékkel és a székelyekkel vagyok!”. Nos, ekkor a doktor bácsi elővette a szetoszkópját, meg belevilágított a beteg szemébe, hogy a feje mélyén megtalálhassa a zavar igazi okát, mert mindezek után teljesen egyértelmű, igen nagy a baj.

Főleg úgy, hogy az ápolt mindehhez belinkelte az Igazi Csíki Sör reklámját, amelyben egy medve hatalmas pofont kever le egy férfinak, aki le akarja nyúlni a komájával közös sörét. Ha most Amy lennék az Agymenőkből, akkor okkal horgadna föl bennem a tudományos kíváncsiság, amelyet a neurobiológus úgy foglalt össze, de fölvágnám az agyadat, hogy meglássam, mi játszódik le benne. Ha meg rajongó volnék, aki igenlőleg küldte vissza a konzultációs klozettpapírt, akkor elalélva így sóhajtanék, micsoda asszociatív bázis.

Ezt kéne tennem, ha volna rá agyi impulzusom, amikor látnám, hogy egy briliáns, logikán túli ugrással ki lehet alakítani a székely-sör-medve szentháromságot, ami előtt le kell borulni, természetesen csak Orbán Viktor után, aki maga a teremtő Isten. Ilyen gondolatokra azonban a hívőknek nincsen érkezése, amiből kitetszik, hogy elsősorban kulturális különbségek vannak fülkeforradalmárok és a mai partizánok között, így ez a delír antagonisztikus szembenállásokat generál, mert az élet nem habostorta.

Viszont az is világosan látszik, hogy ezek mért vannak elválaszthatatlan szimbiózisban, ami szellemi állapotot egy mókás kedvű kommentelő így ábrázolt: „Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? „

Sommás jellemzés, ami a rajongókat ábrázolja, de Rezsi bácsi működése arra is bizonyíték, hogy ez a szint nem csak a megvezetettekre, hanem a csorda vezérbikáira is jellemző. Elég legyen csupán a legendás kupakokra utalnunk, és ezért is imádhatják annyira egymást, ami gyönyörű szerelmi történet. S ha már Rezsi bácsinak olyan kibaszottul nagy a görög-latin műveltsége, akkor jellemezzük őt Empedoklész „Tisztulások” című művének egy találó sorával: “Mert én egykor voltam már fiú is, lány is, bokor, madár és néma tengeri hal.” [B 117.], így máris feldereng előttünk hősünk nemes, puffatag arcéle.

De ha már Empedoklész, és szóba került egyetlenünk isteni mivolta, figyelmeztető zárásként elég legyen arra utalnom, hogy ez a jóember Diogenész Laertiosz feljegyzései szerint istenné válásának bizonyításául az Etna kráterébe vette magát, bronz szandálját pedig állítólag megtalálták a kráter szélén. Úgyhogy a rezsi örökös őre helyében óvatosan duhajkodnék ezekkel a görögökkel, mert egyszer csak arra riadunk, hogy prime ministerünknek nyoma veszett, s miközben mindenki azt hiszi, Soros diablo vacsorálta meg őt, a TEK egy szaros gumicsizmát fog találni a Ság hegy ormain.

EGYEDFEJLŐDÉS – hogy lesz a lánglelkű fiatal demokratából kiégett kommunista?

Minden bizonnyal téved Vona Gábor!
Azt találta mondani, hogy a magyar miniszterelnök lánglelkű fiatal demokratából kiégett kommunista lett!
No, nem, nem a „kiégett kommunista” bántja most a szívemet – főleg nem, ha tudom, hogy Orbán hiányolta miatta az összekacsintást az általa oly gyakran fikázott baloldallal! (…)
Már a felvetés is elborzaszt, hogy akadt ember ebben a kies hazában, aki valaha is képes volt hinni Orbán fiatalságában, sőt, demokrataságában is!

Érdemes visszanézni a „bimbódzó” Orbán videóit!
A helyzet az, hogy színművészeket megszégyenítő módon játssza már vagy három évtizede „fiatal demokrataságát” egy sajátságos módon a “röfik” mellől elszólíttatott, alcsúti furmányos ember – miközben persze nem tesz mást, mint a hozzá hasonlatos földijei! (Igyekeztem, minden pejoratív csengésű mondatfoszlánytól mentes meghatározást összehozni…)

Kiss Lajos néprajztudós szerint a hozzá hasonlatos „gyüvő-menő emberek” jellegzetessége a valóságtól messze elrugaszkodott életvezetés, az olykor fényévekre eltűnő igazmondás, meg a szerzés végtelen öröme! Meg persze a dac, mely az efféle ember mellé szegődve egyebet sem diktál, mint a folytonos harcot, a mindenáron való győzelem kierőszakolását.
Szóval, Orbán Viktor soha nem volt lánglelkű fiatal demokrata!
Ezt csak a sokáig kizárólag őt bálványozó Zázrivecz Gábor gondolhatja, aki az Orbán Viktor vezette Szövetség a Nemzetért Polgári Kör oszlopos tagjaként határozta el, hogy ő bizony kisvártatva pártelnök lesz, sőt Vonaként később miniszterelnök, aki egy alkalmas pillanatban hátba támadja – lekommunistázza – majd jó nevelőjét!

Ez az oka annak, hogy semmi értelmes nem jutott az eszébe (sic!), s a szokásos fideszes klisét felhasználva kommunistázott egy egészségeset.

Ez a két véglet ismert előtte, erről hallott még polgári körösként, ez maradt mostanáig a sajátja, s nem mer változtatni a tuti recepten. Csak ennyi az oka az esélytelenségének…

A nagyobb baj, hogy Vona körei évek óta változatlanok! Egyetlen épeszű, a magyar történelmet, lelkületet és nyelvet ismerő társa, korrektora sincs, valaki, akire hallgathatna, akitől a tanácsokat kaphatná! (Lipusz Zsolt történész életének legnagyobb csalódása volt, amikor alig egy évtizede ugyanezt bátorkodta felvetni, s őt ezért azonnal eltávolították a Jobbik tagjai közül, de még a Kurucinfóról is száműzték… no comment! Azóta a helyzet változatlan!)

Elég megcsodálnunk a Jobbik legújabb óriásplakátját, melyen Vona, mint felbőszült bikaborjú fújtat, s közben alig próbálja manipulálni híveit, amikor így üzen: Mi, veletek, leváltjuk őket! Szegény Gabika! Ha tudná, hogy a magyar nyelvben a valaki váltása szó szerint azt jelenti, hogy valaki, valakivel helyet cserél – kvázi Orbán helyett Vona fog lopni. Naná, hogy tudja, erre készül, csak a „szóbeszéd” és a „testbeszéd” sem tartozik az általa megismert tudományok közé. Kár!

És akkor, íme a tegnapi beszólás: Orbán a lánglelkű fiatal demokratából kiégett kommunista lett.

Jajj, jajj – szegény Zázrivecz Gabó, aki egyenest a lánglelkű fészkéből pottyant, most siratja a jóságos alma mátert, s fújja bőszen az ott megtanult, ellesett, elcsórt szófordulatot – a kiégett kommunista alakját! Hmmm!

Szegény Vona Gábor, aki a 2017-es Befolyás-barométer szerint Magyarország 44. legbefolyásosabb személye…
Mennyivel bizakodóbbak lehetnénk, kedves Vona Úr, ha Ön nem leváltani, hanem elkergetni méltóztatna Orbánt! és mennyivel derűsebb lehetett volna a tegnapi traccsparti, ha az ifjú disznópásztorból tokás földesúrrá változott ember hasonlatával méltóztatott volna élni! Lehet, hogy a parlamenti büfében – ezúttal – elmaradt volna a jutalom Coca Cola, meg a Boci csoki, de legalább a remények közt vergődő millióknak jutott volna egy álmodozással teli tolt délután…

Utóirat:
De – kedves olvasók – ne szaladjunk olyan nagyon messzire!
Kiégett kommunistákról szokott vizionálni Puskás Tivadar, meg Hende Csaba csapata is, amikor a múlttal szeretnék megbarátkoztatni őket – de ugyan, kinek van kedve minduntalan visszatotyogni a start mezőre?

Ezek a „fiatalkereszténydemokraták” már csak ilyen egyformán gondolkoznak!
Mint minden lánglelkű kommunista… irtóznak önmaguktól!
Ez az egyedfejlődésük lényege.

Kilengés

A móka, valamint a kacagás folytatódik drága polgártársak, valamint panelprolik. Itt van mindjárt Kocsis Máté, aki fajának és fajtájának különös, bizarr egyede, így a rendszer természetéből fakadóan persze, hogy polgármester máma még beláthatatlan lehetőségekkel. Leginkább e fiúból pap lesz, akárki meglássa outputtal.

Az általa degenerált VIII. kerületben álomszerű az élet, egyáltalán semmi felől nem kell gondolkodnia az alattvalóknak. Ez a Mátégyerek megteszi helyettük a maga különös módján, most épp egy rendeletcsomagot terjesztett a bólogatójánosok elé, amivel királyságában a „közösségi együttélést” óhajtja szabályozni, előírva, hogy mikor lehet fingani.

De nem is ez az érdekes igazán. A pukit még mámoros arccal el lehet titkolni a másikra mutogatva hangosan, ellenben, ha az embernek libikókázni támad gusztusa olyan parkokban, amelyek a megállíthatatlan Brüsszel miatt alkalmasak emberi tartózkodásra, akkor polgármester csinovnyik elvtárs tökön rúgja a fegyelmezetlen alattvalót.

Fölvezetésnek elég legyen annyi, hogy az elképzelt kocsisi világban, ha a panelben nincs kint az ajtón a lakás száma, akkor a Mátégyerek bekopog egy kétszázezres csekkel. Ez is milyenmár, mégis engemet az ütött szíven leginkább, miszerint az a tizennégy éven felüli rabszolga is ennyit fizethet, aki használja a játszóteret.

Ezzel ő a VIII. kerület illemkódexe szerint megsérti a közösségi együttélés szabályait, amire erős felhorgadásssal annyi szakad ki az emberből, hogy megazisten. Bukolikusabban: azt a fűzfán fütyülő rézangyalát neki.

De hát, így jár a magamfajta paraszt, ha eléggé el nem ítélhető módon kihullik a fejéből az a tétel, hogy a NER-ben korán érnek az emberek, akik tizenhat évesen már teljesen alkalmasak közmunkára. Hogyan is venné ki magát, ha a komoly, dolgozó kamasz nem a kocsma homályában feledné a rabszolgasors keservét, hanem egy libikókán inogna ide-oda.

A rendszer különben is kiemelt figyelmet fordít a fiatalságra. Ennek másik bizonysága, hogy egy épp bimbódzó ellenforradalmár bírósági tárgyalását meg azért kellett elnapolni, mert épp aznap érettségizett, és ez nem vicc.

Az elvetemült alak bűne az, hogy egy tüntetésen beleszólt a mikrofonba, majd buszra szállt, és hazaindult. Azzal nem számolt csupán, hogy a tömegben számtalan Bretschneider ólálkodik, hogy Palivecekre vadásszon. A császár öfenségfének képmását ugyan nem szarták le a legyek, ezt a fiatalembert viszont mégis a hónuk alatt vinnék a Pankrácba.

A filmvászonra kívánkozó jelenet úgy történt itt, a mi országunkban, hogy a fegyelmezetlen egyed felszólamlása után buszra szállott a Blahán, pár perc múlva pedig az egyik megállóban rendőrautó csikorgott a busz elé. Egy fakabát fölszállt a készségre, és célzottan csak ezt az egy embert igazoltatta, most meg, ha túljutott az érettségin, mehet a bíróságra piknikezni, mint felforgató alak.

A rendszer múkodik, és zavarja őtet a hangos beszéd. A megafonos migráncs az terrorista, a mikrofonos maturáló pedig biztosan anyagyilkos. Tehát drágáim, itt kopogtat az ajtón a szép, új világ, és még csak szómánk sincsen, hogy helyre biccentsen. De látjuk, hogy már a legkisebb kilengést is, úgymint mérleghintázás és meggondolatlan pofázás, keményen igyekszik megtorolni, hogy kis ideig még jó legyen neki. Mindebből az a beláthatatlan rossz érzés horgad föl az emberben, mi lesz itt, ha ne adj’ Isten esetleg egy pofon is elcsattan, amit oly nagyon óhajt már a királyi udvar. Szarrá fognak lőni bennünket nagy reszketésükben. Az lesz itt.

PRÓBAIDŐ – meg minden, ami már “csak” a jó ízlésbe ütközik

Szombathely kisváros.
Úgy is jellemezhetnénk, hogy lassan önmagánál is jóval kisebb!

Éppen ezért jelenthetjük ki, hogy kisszerű, pitiáner egyedek is lakják bőven – s akkor még a legfinomabban fogalmaztunk…
Amolyan mindenki más szemében szálkát látók, bátran és önként ítélkezők, mindent tudni vélők.

Aki ide érkezik, vagy csak egy kicsit is más, mint amit a „helyi genetika” diktál, talán észre sem veszi e szombathelyiség ilyetén lényegét.

Végül, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a „gyüttmentek” sokaságában szinte észrevétlenül plántálódik a magukkal hurcolt gyűlölet, a soha meg nem értettség, meg a csakazértis hűvös „dafkéja”, miközben gyűlnek, csak gyűlnek a mindig megválaszolhatatlan kérdések…

Tamás – nevezzük így – Szombathelyen él.
Szándékosan nem nevezem őt a barátomnak, ismerősömnek – a világháló pletyka-telepén ez a dicsőség bárkinek, bármikor megadatik. A valóságban kulcslyuk is alig látszik, ahol jókat lehet befelé köpködni…

Szóval van ő, meg a kettétört története.
Már nem fontos, mióta, de megtanult önmagára vigyázni.
Ez a dolga…
Akkor is, ha a törvények szerint éppen vigyáznak rá!
A rá szabott szabadságmegvonás nem haladta meg a két esztendőt, felfüggeszthetővé vált a végrehajtás, próbaidőt kapott…

A véget érni nem akaró hónapokat, napokat morzsolja, kínosan ügyelve arra, hogy ne történhessen vele valami végzetes. Valami, ami ezt a kegyelmi állapotot megbolygathatja. Mert éppen ez a lényege a próbaidőnek. Meg persze a pártfogói felügyelet, ami feltételezi, hogy a felügyelt együttműködik, betartja a játékszabályokat.
Amolyan kalitka, melyről ugyan megfeledkezhet, de hiába… nem számít, volt-e, s ha volt, mi volt a bűne!

Bűnhődik.

Amikor a minap összefutottunk, jól érezhettem, hogy bántja valami. Évtizede már, hogy magába fordult, s ismételgeti egy régi, világtalan barátság rá hagyott mondatát, miszerint „hülyének lenni is jobb, mint vaknak”.
Tíz esztendőnyi keserűsége ecetesedett meg még inkább, mert látja, hogy ez a méltóság, a „felfüggesztettség” helyzete sem mindenkit képes porig alázni. Csak néz maga elé, s nem érti, miért, hogy akadhat „sorstársa”, aki ma is teheti dolgát – akit a próbaidő ki sem zökkenthet. Sőt!

Azt mondja, most veszítette el csak igazán a hitét, a „változtathatóba” vetett bizalmát.
Míg ő tudomásul vette a rá mértet, meghunyászkodva, a világ elől elvonultan, megszégyenülten vár a feloldozásra, addig a hatalom cimborája teheti tovább a pávatáncot, mintha mi sem történt volna!

A másik, akit a bíróság szintén elmarasztalt, börtönbüntetésre ítélt, melynek végrehajtását próbaidőre függesztette, ugyanúgy teheti és teszi mókáit, mint korábban! Pörög és tódul, a hatalom részeként irányít és pózol.

Mert Szombathelyen ma már ez is megtörténhetett, ma az egyenlőbbekre nem vonatkozik törvény, nem őrli fel őket a lelkiismeret, s úgy tűnik, a jó ízlés sem mutatkozik köröttük. Mondhatnám, hogy a barátom druszája, de nem akaródzik e szó… az a másik még csak szégyent sem érez,míg terpeszkedhetik!
Hmmm…

Egy város végtére is nem attól változik, hogy köveit felújítják. Nem attól lesz értékes, vagy értéktelen, hogy mekkora stadionja, medencéi, meg szobrai nőnek az égig. Az itt élők lelke és a nüánsz a fontos, az attitűd, mely nélkül már csak egy város, egy település áll a letűnt korok emlékei helyén!

Szombathely is próbaidejét tölti, valami megfejthetetlen büntetés okán, olyanok által, akiknek jogosítványait trükkök ezrei biztosították.
Nagyon sok múlik azon, meddig tűrjük ámokfutásukat!

Születlenül

Kiderült, hogy a nemzet ropogós nagyasszonya, az Oscar díjra törő tengerparti fetrengő, Lamborghinivel csapató aranyzabáló, tehát mindösszesen Vajnáné nem NER kompatibilis, és most holtan zuhannak le a csillagok az égről. Hiába jelentette be szellemi vezetője, valamint zsebpénzének gondos őre, azaz, maga a prime minister O. V., hogy 2018 a családok éve lesz, ez a háládatlan szarik rá, és nem szül.

Ezt ő saját erejéből jelentette ki, a KDNP pofájába vágta mintegy, ezekkel a szavakkal: „Tudom, hogy választhattam volna én is azt az életet, amit az osztálytársaim, akiket a Facebookon látok: fiatalon férjhez megyek, és gyereket szülök. De nekem mást rendelt a sors. Bár mindenki ezzel nyaggat, őszintén szólva, nem érzem, hogy olyan nagyon szülni akarnék. Azt gondolom, az sem baj, ha ez az érzés sosem változik bennem. Nem kell mindenkinek szülnie.”

Ne cseszd meg, senki nem kérte, és nekilátott a saját méhében turkálni, s amíg kiderül, hogy mi a rossebet rendelt neki a sors, annyit azért nyugtázzunk, hogy Ákos és Kövér elvtársak intelmei ellenére döntött így, és mégsem hengergetett a lábai elé egy vak komondort az ura, hogy szilánkosra törjön a pofacsontja, és azt sem vágták a képébe fidesz-vadbarmok, hogy maga szép lehet, de okos nem.

A szivaros nem kuvaszozott, nem tehette, nem volt rá ideje, annyira lekötötte a lerabolt milliárdok külföldre szállítása, hogy nem bírt odanézni az asszonyra. Egyébiránt ki nem szarja le, hogy Vajnáné szül vagy nem szül, különben is, ki tudja, milyen bajokkal érkezne meg erre a csodálatos világra a kisded, az arany, amelyet ez a némber zabál, ugyanis kevés olyan tápanyagot tartalmaz, amelyre a magzatnak szüksége volna az ő fejlődéséhez.

Mindez engemet egy kutyafingnyit sem érdekelne, ha nem élne ezen a Földön egy Gajdics Ottó névre hallgató organizmus, aki a NER idillikus családjának oly heves védelmezője és szószólója, hogy amikor Bagóné Borbély Ildikó – egyébként három gyermekes családanya – fölszólamlott, hogy a teleszülős családmodell okán ne turkáljanak az ő méhében, illetlen szavakkal illette őt.

A családanyát némbernek, nem nőnek, nem embernek és banyának nevezte egészen bensőségesen, ellenben most, amikor Vajnáné betekintést engedett az ő méhe világába, és megtagadta, hogy gyarapítsa a nemzetet, viszont hallgat, mint szar a fűben.

Egyáltalán senki a rezsim megmondóemberei közül észre sem vette, hogy Vajnáné pofán köpte a NER-t, és így egyben O. V-t is, aki pedig 2020-ra két egész egytizedes kívánatos szaporulatot irányzott elő családonként, most majd Bangóné szülhet a Timi helyett, és mégis őtet basztatják.

Ez a nulla egész egytized gyerek, amely családonként a kettő fölött kívánatos Orbán likacsos agyában, ez emlékeket generált bennem. Fölélesztette azt a hülye viccet, hogy megszületik a gyerek, akinek csak feje van, s amikor négy éves lesz, és begurítják a karácsonyfa alá, bánatosan így sóhajt fel, már megint sapka.

Hát, így valahogy, de hiába tűnik úgy, hogy ezen az egészen én most jól szórakozok, ez egyáltalán nincs így polgártársak, ugyanis a Vajnáné megjegyzéséből süt, mennyire lenézi a volt osztálytársait, akik fiatalon férjhez mentek és gyereket szültek. Mint valami asszonyi übermensch úgy nyilatkozik arannyal a fogai közt a lamborghini kabrióból, mint az egész NER szinte, amitől bennem fölhorgad az indulat, és mégis csak halkan motyogom, hogy a kurvaannyát a Vajnánénak, a Gajdicsoknak, az egész elcseszett NER-nek, és legfőképpen a delír vezérének, Orbán Viktornak. A kurvaannyát. A KDNP pedig baszódjon meg, természetesen.

NYEREGBEN – Áder János valami Csíkban járt

Akadnak magyarok, akiknek fontos ünnep a pünkösd.
Nem hívják ők hosszú hétvégének az átzabálható, átvedelhető napokat, nem terülnek verdáik, masináik alá, elvégezve a nyárelő nagygenerálját, nem nyírnak füvet napestig, s nem bőgetik unottan óránként a vasat, s még csak nem is fesztiváloznak, már bocsi… stb.stb.

Elmennek, szinte minden esztendőben útra kélnek, s meg sem állnak a Nyeregig. Azt mondják, ott a százezernyi szívdobbanás közt a maguké is hevesebben kalapál, azt mondják, a Búcsú napjaiban még a legnehezebb lélek is szárnyra talál.
Azt mondják.

Csak nekünk marad, kik itthon ülünk a bezárt ajtók és ablakok mögött, minden esztendőben ugyanaz, sőt egyre több! Nekünk Áder jut, meg Áderné, olykor egy kevés Semjén, de a lényeg minden esztendőben ugyanaz – egy lényegtelen esemény, melyet fényárral ragyog a nagy Áder, meg az Áderné.

Csíksomlyó az idei esztendőben sem küldhetett komolyabb, veretesebb üzenetet, pedig Veres is úgy tett, mintha ő is, ott volna fontos – de legalább látott százezreket, ezreket a pajti, akikről oly megadóan vízionált egy esztendeje, még a püspökünkként a szombathelyi emlékmű dombjánál…!

A szertartás, a szentmise, a vonulások és a mindenféle örömek odaát ragadtak – alig-alig tapasztalhattunk egy egészen keveset a jóból! A médiák fotográfusai, a televíziók operatőrei csak egyetlen párocska rezdüléseit vélték fontosnak! Áderék!!!

Persze, a csodálkozás és dicséret nyilván a főméltóságnak, a címnek szólt – csak az a fránya közelmúlt ne sározta volna össze az Áderék idilli párosát!

Persze, minden jóravaló ember bízik, és várni is megtanultunk már türelemmel – egyszer tán elmúlnak ezek az idők, nem lesznek már nyeregben, eltűnnek, elhullanak majd megtipróink, nemzetünk árulói, akik, ha alkalmat kapnak, odareppennek, hogy zarándoklatnak hihessük fáradozásaikat!

Ott, a Nyeregben…

Csíksomlyó értéke talán egyszer az lehet majd, s arról is szólhatnak hírek, amit néhány éve Csintalan László fohászából őrizgethetünk:

„Isten áldd meg a magyart, beléd vetett erős hittel, hogy ne legyünk a hitetlenség, reménytelenség, szeretetlenség saját magát pusztító áldozatai.
Áldd meg a keresztény hitünk szerinti élettel, hogy ne csak ünnepnapokon és szóval emlegessük szent nevedet, hanem eszünk, szívünk, munkánk, családi életünk, oktatásunk, nevelésünk, művészetünk és irodalmunk, közéletünk és politizálásunk is és hétköznapjaink is a te dicsőségedet szolgálják.
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ne hagyd, hogy mi veszejtsük el édes szülőföldünket azzal, hogy hagyjuk elnéptelenedni, mert iskoláink évről-évre egyre kevesebb gyermeket tanítanak, mert fiataljaink a megélhetésért el/kivándorolnak, arra kényszerülnek, hogy itt hagyják szülőföldjüket, mert családjaink szétzüllenek, mert időseink és betegeink átdolgozott emberi élet után a legszerényebb emberi élethez szükségeseket is nélkülözniük kell.
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk, mert közös dolgaink megvalósításában is széthúzás van köztünk!
Érdemtelenségünk tudatában kérünk, Istenünk, Atya, Fiú és Szentlélek és Boldogságos Somlyói Szűzanyánk: áldd meg a magyart és ne hagyd elveszni Erdélyt!
Ámen.”

Mert amúgy ez a csíksomlyói pünkösd lényege – nem pedig az Áderék!

Kampec dolores LI. – Rastafari

Miután Béla hosszas vizsgálódás után arra a megállapításra jutott, hogy mégiscsak él, bármennyire furcsa volt is ez így első ránézésre, elhatározta, hogy odahagyva minden ősmagyar kesergést, ezentúl azon munkálkodik, ha már itt kell lennie ebben a világban, akkor mindent megtesz azért, hogy otthon is legyen benne. Befejezte hát a táncnak hazudott rogyadozást, mert így indulásként tisztán látszott, ez nem az a létforma, amelyet neki találtak volna ki, sőt, ha jobban belegondolt, ez volt az a reszketegség, amely minden baj okozója, tehát menekülni kellett tőle és előle.

Első, határozott lépésként lehanyatlott tehát a székére, amely már őrizte a tompora formáját, Bélához alakult mintegy, de ez azt a veszélyt is magában hordozta, hogy mint valami négylábú fekete lyuk, magába szippantja, nem ereszti, és végleg elveszik az olajos hajúak, a sóhajtozó melegítősök, és leginkább a duplagyűrűsök egydimenziós világában, ami elől pedig egész életében menekült. Föl akart állni, de amint nyújtotta volna rozoga lábát, megszólalt a harang, mintha a bádogbános vágta volna nyakon, akárha kölökkorában a hittan órán, amikor a lelkét kísértették hamis, egyszarvú angyalok.

Visszazuhant a székre, és a fröccséből óhajtott erőt meríteni a szökéshez, de ez a szék, ez az asztal és ez a kocsma mint valami elátkozott Alcatraz szorította, és be kellett látnia, hogy csak úszva juthat el a szabadulásig, amire mindennél nagyobb szüksége volt, mert a tévéből monotonul ömlött a trianoni kesergő, váltakozva a zarándokok óbégatásával, ami két színház már rogyadoztatta az ivó tetejét, hogy a hülyeség teljesen és végérvényesen maga alá temessen mindent és mindenkit. Béla érezte, hogy ez az a pillanat, amikor menni kell, de jobb híján, mint abszurd darabokban, csak a kopott udvar mutatkozott átmeneti mennyországnak.

Hörbölt még egyet, és egy, kettő, három, Béla gyerek legjobb a világon kiáltással a kockakőre vetette magát, majd élénk karmozdulatokkal, hadonászva, hason csúszva indult el az udvar felé. Ez volt az a perc, amikor a fröccsök ura minden meggyőződése ellenére keresztet vetett, mert látta, hogy a kocsma padlója hullámokat ringat, amitől táncoltak az asztalok meg a székek, és hajszálrepedések iszkoltak a légyszaros falon. Béla keményen dolgozott, s amikor a templomból a duplagyűrűsök sipogása és sikongatása az édes Jézusról eljutott a kocsma tengeréig, egy nagy húzással a cseresznyefa tövéhez ért, és keményen lihegett.

Célját elérve hátát a fa törzsének vetette, hogy találjon egy fix pontot a hagymázban, és éppen körülnézett volna felmérni új birodalmát, amikor egy hülye rigó ráürítette a cseresznyétől még hígabbá váló emésztményét, és, amint a fehér massza végigcsorgott Béla barázdált képén, röhögve fejest ugrott a fal mellett álló vizes vödörbe, mert a Nap már ott hömbölgött a kerítés mellett, készen állva arra, hogy mindent, fát, fémeket, Bélát és templomot pocsolyává olvasszon. A pofátlan rigó azonban, ahogyan kiemelkedett a habokból, a sárga golyó fölé röpült, azt is megkínálta cseresznye-változattal, amitől a galád csillag sistergett, füstölt, és visszamenekült az égre.

És most, hogy így minden veszedelem elmúlt, Béla maga alá húzta a lábát, lótuszülést óhajtott felvenni, hogy a bódhiszattvaságig iramodhasson képzeletében, de azzal nem számolt, hogy a cseresznye-, az nem fügefa, továbbá beteg lábával sem, mert a térdei akkorát roppantak, hogy a hang percekig ott pattogott a kerítés és a kocsma fala között, és ahelyett, hogy feltűnő pötty jelent volna meg a homlokán, akkorát ordított, hogy a templom tornya is belerogyott. Mégis, és elsősorban éppen ezért megérte a hasító fájdalom, amely miatt mindenféle Sákjamuni nyugalom a vakondtúrásokba költözött, és a rigó is rémülten pislogott a vödör welnesséből.

Olyan hirtelen szakadt rá a józanság, hogy megérezte a cseresznyefa kérgének szagát, odafordult, meglátta a marsi tájakat, göcsörtöket és bogokat, ormokat és völgyeket, amelyekben hangyák masíroztak kérlelhetetlenül, átellenben egy pocsolyában papírdarab hevert, Béla felemelte, de szaros volt, benézett a kocsmába, és látta, hogy a fröccsök ura hirtelen elhízik, valahonnan lila nadrágtartó materializálódik rajta, valaki pedig azt mondja a benti hűvösben, egy calvadost, gyermekem. Ekkor érezte az émelygést, a tolulást a torkában, a szorítást, hogy aztán vulkánszerűen elhányja magát, ami lávával együtt roquentini léte is kiszakadt belőle, és elnyugodott.

A rigó olyan hülyén nézett, hogy Béla elröhögte magát, s miközben sárgára, pirosra és zöldre változott, sávosan, mint egy elcseszett országzászló, amelyet beállt szövőnők szőttek, mint omló álmokat, valami nagy béke költözött belé, amit már régen nem, vagy sohasem érzett, fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, és megindult vissza, az ivóba. Minden lépéssel nőtt a hurkás haja, az ősz, bozontos szakálla, s mire a repedezett falak közé ért, piros, sárga, zöld, kötött sityakja is lett. Annyira sugárzott róla a szabadság, hogy a fröccsök ura megnémult, úgy nyújtotta volna az italát, de Béla szelíden eltolta, és csak ennyit mondott: – Jó volna egy joint. – Mi az Isten van? – Ez szakadt ki a kocsmárosból, mert már semmit sem értett.

Pletykastop

A Fővárosi Törvényszék gazdasági hivatalához új igazgatóhelyettes érkezett, és, mint a NER túlérett gyümölcse, egyből bele is tenyerelt a lecsóba, mert azt hiszi a drága, hogy ő szarta a spanyolviaszkot. (Ez olyan plasztikusan zavaros kép, hogy levédetem.) Kiadott egy befehlt az alábbi dumával: „Nem kívánatos, kerülendő, sőt tilos a pletykálás, a kéretlen véleményalkotás, a híresztelés, a munkahelyi közösség széthúzása, uszítása, az ügyeskedésekkel remélt előnyszerzésre irányuló magatartás és egyéb, hasonló jelenségek.”

Az ökörség mellett, ami süt ebből a dumából, az tűnik ki leginkább, hogy beosztottjainak nyelvét akarná megzabolázni a hatalmába beleájult hivatalnok, ami törekvés egyáltalán nem újdonság a rezsim életében. Félnek a szabad beszédtől, és joggal. Nem tudják, csak sejtik, hogy a nyelv a gondolkodás, a gondolatformálás, a gondolat közlésének, a cselekvésnek, az emberi létnek az egyik legmeghatározóbb eszköze.

A nyelv segítségével sajátítjuk el a kultúrát, válunk emberré, ez az emberi kommunikáció legfontosabb tényezője. A jelek segítik a világban való eligazodásunkat, tájékoztatnak, ismereteket adnak át, üzeneteket közvetítenek. A nyelv és gondolkodás között szoros kapcsolat van, Babits szerint „Gondolkodni és beszélni: voltaképpen egy. Gondolkodás nem képzelhető beszéd nélkül és megfordítva.” Szükséges hát korlátok közé szorítani a féktelen dumálást, erre minden diktatúra kínosan ügyel.

Human rights A

Nem is oly rég az emberminisztérium gondoskodott arról, hogy csinovnyikjai ne azt mondják, amire gondolnak. Emlékezhetünk, ekkor született meg a stadion helyett a „fedett sportlétesítmény”, mint a fideszes nyelvújítás igazi gyöngyszeme. De tiltólistára tettek olyan szavakat is, mint rokkant, fogyatékos, terhes, szegény, szegénység, mélyszegénység, gyermekszegénység, esélyegyenlőség, ápoló és gondozó.

Értem én, hogy az a törekvés, minden katona egyformán beszéljen, és ha ezt sokáig teszik, a likacsos, gömbölyded agyuk is egyen-kockaformájúvá válik, ami nagyon hasznos egy jelszavakkal operáló társadalom számára. Csak hát, nem erről volt szó, amikor állítólag elzavarták a komcsikat és a ruszkikat, hogy kiviruljon a kikelet. Ma ott tartunk, hogy visszatér az aparátcsik nyelv, hűen tükrözve a hatalom monolit jelegét, hogy ilyen virágnyelven mutassam be, ami itt van.

De, hogy még pletykálni is tilos, az már sok a többnél, hogy Peresztegi tanár úr örökzöldjével fössem le az abszurdot. Kitetszik, hogy az új igazgatóhelyettesnek fingja sincs a kulturális antropológiáról, amely kutatások során bizonyos Gluckman arra a következtetésre jutott, hogy a pletyka a csoporthatáron belül forog, azaz a csoporttagokról szól, és a csoporttagok terjesztik, funkciója pedig a társadalmi szabályok újból és újból történő rögzítése a csoportnormák mentén. Ennek megfelelően a pletyka bizonyos értékítéletet hordoz, ezáltal erősíti meg a normatív rendet és a társadalmi kohéziót.

Ilyenekről fingja sincs sem az új seprőnek a hivatalban, sem amúgy a rezsimnek. Ők csak annyit észlelnek, hogy ezek itt pofáznak és duruzsolnak suttyomban, ki tudja, milyen ellenforradalmi eszmékkel tömik egymás fejét, ezért a zsigeri reflex, hogy betiltjuk a fölösleges dumát, a mágikus szavakat és mondatokat. Csak hát, az a kérdés, hogy így érdemes-e élni. Nem a pletykára gondolok elsősorban, hanem, ha még azt is megszabják, milyen szavakat használhat az ember, és kinek mondhatja azokat.

Öröm azonban a homokos, vizes síkon, hogy az ilyesmi a kéretlen hatalom végóráit szokta jelezni. Nem azt mutatja, hogy milyen erős a rezsim, hanem, hogy mennyire be van szarva. Viszont azt is sajnálatos opcióként kell figyelembe venni, hogy a friss igazgatóhelyettes egészen egyszerűen csak egy vadbarom. Kár lenne érte, olyan szépen levezettem, hogy mindjárt vége lesz a delírnek, és a végén még csalódnom kell. Ezért aggódva figyelem, mi lesz ebből az egészből, ordas eszmék, vagy hullaszag.

Sokkhatás

Drága-drága miniszterelnökünket saját bevallása alapján sokkhatásként érte, hogy az ember, akinek a seggét legutóbb fülig érő szájjal nézte, fölrúgta a klímaegyezményt, hogy az emberiség a saját mocskába fulladjon bele, vagy legalábbis megfőjön a saját levében belátható időn belül.

Úgy vagyok ezzel, hogy minek higgyek neki. Annak, aki megszünteti a környezettel foglalkozó minisztériumot, és megadóztatja a napelemeket, elég bajos is volna. Hitelesen tán ’álamelnök úr 2.0, a bajszos Simicska-csöpögvény ajvékolhatna, de nem teszi nagyon is érthető okokból, mert ez nem ponty.

Amitől sokkot kaphatott volna épp tegnap miniszterelnök úr, az az, hogy az őt kistafírozó Soros Gy. megunta a folyamatos basztatást, és kimondta az igazat, hogy az a kóceráj, amit mindenféle oxfordi stúdiumot feledve itt felépített nekünk, az maffiaállam volna.

Igaz, ez sem teljesen nóvum, hiszen Magyar Bálint már évekkel ezelőtt felállította a diagnózist, hiszen ez a magyar államforma. Működési módja demokráciának álcázott diktatúra, a rendszer ideológiája fasiszta, de az államformája maffiaállam.

Akkora sokkhatás azonban nem érte miniszterelnök urat, hogy ne adja elő újra a lényeget, miszerint az egyetlen maffiaszerűen működő hálózat Magyarországon Soros Györgyé, és ennek úgynevezett “ügynökszervezeteit” is ezzel a jelzővel illette. Azt is mondta, hogy Soros György magyarországi támogatói végre akarják hajtani a “pénzügyi spekuláns” programját, a migránsok beengedését. Az ökör.

Mindebből az is kitetszik, hogy a sorosozás mire megy ki. A Gyurival semmit sem tud kezdeni, hacsak nem küld neki egy kis Putyin féle polóniumot a kávéjába, de ez macerás, helyette a civileket basztatja a kerítésen belül.

Ennek ékes példája, hogy a Heti Betevő nevű szervezetet, amelynek maffia-tevékenysége abban nyilvánul meg, hogy hetente háromszáz annyit is ér embert lakat jól, elüldözték az ételosztás helyéről, mert áldatlan tevékenysége nyomán még túl sokan maradnának életben.

Lázár János is sokkot kaphatott, mással nem lehet magyarázni, hogy az OLAF jelentés nyomán, amely feltárta, hogy tényleg maffiaszerűen működik a gépezet, s emiatt tán kurva sok pénzt vissza kell csöngetni a kasszába, nos, nem azt mondta, hogy mea culpa, se nem, hogy mea maxima culpa.

Inkább kijelentette, hogy sok a feljelentés ezekkel a korrupciós ügyekkel kapcsolatban. Sőt, sikerült neki a kormányzati korrupciót feljelentők és a Rákosi-, illetve a Szálasi-rendszer besúgói között párhuzamot húznia. Milyen már ugye, hogy nem lehet háborítatlanul lopni. Skandalum.

Akkora áramütés azonban nem érte őket, hogy ne igyekeznének jó előre gondoskodni a jövőjükről, ami aggodalom miatt miniszteri biztost neveztek ki a határon túli birkák terelésére, hogy legalább adják fel azt a kurva levelet a rezsim érdekében.

Mindez azért is különös, mert az igazi polgártársak meg, akik messzi vidékekre menekültek a rendszer elől, vagy csak azért, hogy ne dögöljenek éhen a pitypangok között, ilyen opcióval nem élhetnek, igaz, miniszteri biztosuk sincsen.

Ez, drágáim, amit itt nagy hirtelen felsoroltam, egyetlen elcseszett nap nyüves krónikája, és még csak nem is teljes. Így, ha belegondolunk abba, ez az egész már több mint hét éve zakatol, csöppet sem csodálkozhatunk azon, hogy másfél, uszkve kétmillió honfitársunk permanensen sokkolt állapotban leledzik, és élteti a dagadt manót. Viszont a lobotómia még hátra van, ha szükségessé válik. De annak is eljön majd az ideje