A nézésük meg a látásuk

Két és fél éve.

A hangszóró zakatolni kezdett, majd bugyborékoló, gurgulázó, földönkívüli hang szólalt meg belőle. Akkor és ott mindenki megdermedt egy pillanatra, a sötétségben sárgán világítottak a lámpák. Egy fiatal pár összebújt a hidegben, és szinte rémülten kereste a hang forrását, amelyet végül a betonoszlop tetejénél láttak meg. Egy megafon formájú készség volt az, és fenyegetően nézett rájuk. Egyébként mindenki, aki épp a Szűrcsapó utcai laposháznál volt, azt vizslatta, honnan jöhet a fenyegető zaj és ordítás, nyugtázták is, csak még az nem dőlt el, hogy valami teleportálással az állomásra röpítették őket, vagy az anyaföld azon helyén vannak még mindig, ahová eredetileg indulni óhajtottak.

A Szűrcsapó utca lehet ez, más mi volna, ilyen kétségek és tanácstalanságok mutatkoztak az arcokon, a valóságra ébredést az is segítette, hogy a fel-felhangzó ordítások előtt nem szólalt meg az utazók megnyugtató szignálja, a dííídudidúúúdadámmm. Ilyképp senki nem indult pavlovi módon a restibe sem, a rend helyreállni látszódott, de a hangszóró az istennek sem hagyta a népeket szelíden andalogni, meg egyáltalán. Bár érteni semmit sem lehetett, senki nem ment tovább, egy telefonáló nő abbahagyta a beszélgetést, és beszállt az össznépi játékba, amely arról szólt, hogy rohadtul forgatták a fejüket ide-oda, keresték a történést.

Mert valaminek történni kell, efelől senkinek nem volt kétsége. Kimerevedett a kép, keresték a baltás gyilkost, az álarcos betörőt, akármit, ami igazolná, hogy eset forog fenn, ami oka és indoka lehet ennek a szürreális játéknak, de sehol semmi. Enyhe köd gomolygott a sárgás fényekben, az időnként elhallgató recsegés-fenyegetés cezúráiban kutyák ugatása hallatszott, köpni-nyelni nem tudott senki sem, ahogyan a borvirágos népnyelv jellemezné találóan a fennforgást.

Babonázva bámulták egymást, a bűntudat beköltözött a lelkekbe óhatatlanul, mert mindenki mélyen magába nézett keresve: az elmúlt másodpercekben mit vétett, ami kiválthatta ezt a mérhetetlen haragot, amely a hangszóróból áradt. A szöveget érteni ugyan nem lehetett, de a hangsúly, a szavak lejtése, a folyamatos recsegés valami eredendő gonoszságot feltételezett abban a pár emberben, aki tanúja volt 1984 születésének a Nyugat Királynőjében.

Egy süldő lány elkövette ebben a helyzetben a lehető legnagyobb hibát, fixírozni kezdte a tutuló alkalmatlanságot. Hosszan nézte, amire végül előjött az egyetlen érhető mondat abból a szarból: Igen, maga. És elhallgatott, a recsegés is megszűnt, pedig a Hair MP-sei sem érkeztek meg morcos képpel szétlőni azt a mocsadékot, hogy legyen végre csend, a kurva életbe. De az lett. Az egész nem tartott két percig, de arra elég volt, hogy a böcsületes polgármester felmenőinek emlegetése elkezdődjön, a tájékozottabb polgártársaknak rémlett, hogy nemrégiben avatták fel cimbalomszóval a szombathelyi térfigyelő rendszer eme újabb beszélő gyöngyszemét, amely, ím levizsgázott. Sikerült Orwell világát megidézni, csak a módszereken kell még finomítani: de működni fog ez, ha el nem basszák.

És ma.

Szorosabb megfigyelés alá vonná az állampolgárokat a kormány egy hétfőn a kormány elé terjesztett törvénytervezet szerint. A Belügyminisztérium által benyújtott salátatörvény részeként átírnák a polgárok személyi adatairól szóló törvényt: így a jövőben a különböző szervek által készített kép- és hangfelvételeket egy központi helyen tárolhatnák, ahonnan egyes szervezetek ki is kérhetnék az adatokat. A tervezet kötelezettségeket ró a szálláshely-szolgáltatókra: a szállásadóknak el kell kérni, és tárolni is kell a vendégek nevét, nemét, születési helyét és idejét, állampolgárságát, valamint az anyjuk nevét. A legfurcsább, hogy kötelesek lennének lemásolni a vendég személyazonosító okmányát, emellett rögzíteniük kellene az érkezés és a távozás várható időpontját.

Ennyire csak nincs meleg.

A FÁZISKÉSÉS BAJNOKAI – Szombathely jövőképe

Pató Pál indulhatna a következő választáson!
Ráér!

Az esélyei jók – ehhez vagyunk szoktatva – a fő ellenfél kiiktatva – lám, lassan ehhez is hozzászoktunk – s valahogy a fősürgész is kezd veszíteni féktelen aromájából! Már csak alig-alig éleszt újra…

Persze, ne legyünk ennyire naivak – Szombathely a következő negyedszázadban nemközszereplő M és az ő mellszőrzete kies plázsa lesz – ha végre mindenkit sikerül hüvelykujjnyi méretűvé passzírozni!

Bár…azt is mondják, itt még nem lefutott a meccs, hiszen, ha tényleg lehet mindenféle kurázsi nélkül is rajtvonalra állni, a néhai labdazsonglőr is befutó lehet!
Miért is ne?
Csak a hüléket kell jól mozgósítani, s lesz itt olyan szebb jövő, hogy „arról kódulunk”…

Szombathely – amúgy -az örök fáziskésés birodalma!
Most, hogy végre megékezett az első teherautó szalmabála a milánói pavilon fövenyéből Karcagra, már szinte biztosak lehetünk abban, hogy a Hende által bezengett, ünnepélyes keretek közt lealapozott, emléktáblával is emlékezetessé tett és többször is felavatott egészségcentrum Szombathelyen mégsem a „réz tökházikóban” lesz!
A milánói makaróni minden morzsája elvétetett Szombathelytől, nem jön ide semmiféle sámándob – elrepül ez is, mint a porpáci reptér! Nagy pártfogónk azt is elrendezte, de frankón! Egy ugrásra tőlünk, szinte az elővárosunkban, Pápán örvendezhettek a nagy elintézőnek!

Huszonhat éve, éppen augusztusban járt Szombathelyen a pápa – ezért ő és a faluvezér decemberben avattatott neki szobrot. Ugyan már, miért is lett volna jobb éppen a negyedszázad ünnepén?! Hja, akkor éppen Ferenc pápa beígért látogatásával bíbelődtek! Csak Ferenc nem tudott róla… Lehet, a festéknek kellett megszáradni az ominózus képen, ami addig a szerelmi fészek falán díszlett! Aztán jött a Szent Márton év, hogy azután egy évvel lehessen nekilátni a róla elnevezett térnek. Minek úgy rohanni! Legalább az új püspököt is lehet majd… használni! Mint az elődjét – sokszor!
Persze, a rossznyelvek szerint csak azt sikerült belátni, hogy Márton mégis Pannonhalmán született, egy évvel a Szombathelyre csalt dátum előtt!

Apróságok: Késik a Széchenyi utca – szenvedik a lakók, az üzletek, s a nagy, nagykorúként bezengett maskarás felvonulás is másfelé tekereghet majd. Nagy ügy! Aki meglátogatja a karneváli forgatagot, majd kicsit ügyesebben lépked, nehogy orra bukjék!

Késik a komplkexum is! Nem holmi stadion, holmi focipálya! Most születnek bele a drukkerek! Akkor meg ráérünk, még akár húsz évig is! Pató Pál esélyei növekedhetnek! Itt minden ráér! Addig a környéken lakók ugyan beledöglenek a porba, mocsokba, de utána halálukig élvezhetik a nagy fehér semmit! Na, de jó!

Szombathely fejlődik! Késve, mindig mindent lekésve…
DE!
A legkevésbé sem kell aggódni holmi ellenszéltől!
Akit még nem sikerült lesittelni, majd másként lesz félrepöckölve!
Balos politikus itt nem zörög bele a dolgokba!
Ez ügyben soha nem késhet a kormánypárt! Nehogy már Soros nevessen a végén!!!

A hatalom fölkent fideszes és kereszténydemokrata utódjainak nevei már kőbe vésettek.
Fix, hogy minden úgy lesz, ahogy megálmodták!
Megkésve ugyan, de töretlenül!
Savaria históriájában Nero utódjai jól teljesítenek!
Megírta a laoszi…

Másnap

Véget ért a kéthetes éjszaka, amelyben nemzetünk apraja meg a nagyja lehengerlő nemzethy részegségben fetrengett, mindeközben pedig a földteke összes lakosa – Szváziföldtől Timbuktuig – csodálta az álságos előadást, elalélva, ezt el ne feledjük azért. És eljött a józanító másnap, amikor egyből kiderült, hogy a sorosmaffia firkászai mért fanyalogtak jó előre a soha nem látott, tapasztalt, földbe döngölő és dagadó cirkusztól. Kezdetnek legyen elég annyi, hogy tán tovább láttak az orrukban lifegő fikánál, azért.

Nem volt ez így a királyi közvetítések során, amikor is minden, a medencéből félholtan kiszálló úszónak hitet kellett tenni amellett, hogy ez az uszoda a lehetséges uszodák legjobbika, ez a VB valahonnan az űrből jött, de legalábbis a kedves vezető fényesre nyalt valagából. A szervilis sajtóemberek éppen csak nem noszogatták a víztől csöpögő embereket, hogy köszönjék meg a határtalan örömöket egyetlenünknek, de, ha kitartóan várunk, és erősen akarjuk, még ez is meglesz. Sőt, teljesen bizonyos.

Máma meg kínzó katzenjammerben hömbölög mindenki, hétfőtől ugyanis nincs üzemeltetője a Duna Arénának. Senki emberfia nem vállalta az évi milliárdos terhet, így csak lötyög a víz bánatosan magában. Fenn az erdő, nincsen kas, másképpen szólván kilóg a seggünk a gatyából. Valami kormánymegbízott arról álmodozott szintén ebben a tévében, hogy a csecsszopótól a ténfergő nyugdíjasig mindenki itt feredőzik majd, és, hát nem, mert nincs, aki kinyissa az ajtót.

Elmúltak az ünnepek, és fába szorultak a férgek. Pusztuló civilizációk jellemzője ez a tempó, gondolhatunk itt a hedonizmusba ájult Rómára akár. Bár, ha Spenglerre ügyelünk, akkor annak is utána lehetne nézni, hogy hol marad a kultúra. A szalonnáci filozopter szerint ugyanis az emberiség elcseszett történetében a kultúra és a civilizáció kialakulása váltogatja egymást, s ebben a második a hanyatló szakasz.

Viszont bánatos szívvel azt tapasztalhatja a Németh Szilárdnál egy kicsivel alaposabban görög-latin dekadens magyar, hogy a Fidesz törzsfejlődéséből a kultúra szakasza valahogyan kiveszett. Egyből a civilizáció közepibe trafáltak bele, amikor nyakló nélkül építenek minden szart tök fölöslegesen, amely fedett sportlétesítményeknek, kisvasutaknak és a kismaci vérveres faszának az lesz a sorsa, hogy csendben belepi a pókháló, fölfalja a rozsda, és megebédelik a termeszek.

Lehetne az ember gyereke olyan álmodozó is, aki lélegeztető gépekről mesél, de ez teljesen fölösleges volna. Itt, most minálunk az ország erőforrásai arra vannak, hogy Orbán dicsőségét zengjék, és akkor lesz fájdalmas az ébredés, amikor az ezerszer átkozott Unió pénze már nem táplálja az utolsó tangót. Na, akkor, legyen hatalmon akárki is, eljő a jeges, és egy szempillantás alatt omlik össze ez az egész kóceráj. Hogy ez így lesz, az hóttziher, addig viszont tolják a pofánkba a vurstlit.

Engedve az irodalom incselkedésének, Faludy Gyuri bácsi Villon átiratával mutatom be a fényes jövőt: „Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,/ és hű barátom egy akadt: a köd./ Rakott tálak között kivert az éhség,/ s halálra fáztam rőt kályhák előtt./ Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,/ s szájam széléig áradt már a sár,/ utam mellett a rózsák elpusztultak/ s lehelletemtől megfakult a nyár,/ csodálom szinte már a napvilágot,/ hogy néha még rongyos vállamra süt,/ én, ki megjártam mind a hat világot,/ megáldva és leköpve mindenütt.”

Nincs kecmec, és igazi tanulságok sincsenek, csupáncsak egy. Sheldon szerint Júdásban legalább volt annyi jóérzés, hogy az árulása után fölkötötte magát. Erre az analógiára Szakhmáry Zoltánban meg annyi büszkeség maradt azért, hogy felgyújtotta a tanyáját és a saját szívébe eresztett egy bájos golyót, amikor meglátta, mire jutott. S bár az ilyen szakhmáryak a mérce manapság, de az úri erkölcs teljesen hiányzik a fiúkból, bácsikból, nénikből, szaralakokból. Egyáltalán minden éthosz kiveszett ebből a bagázsból. Most ott tartunk épp, hogy elkúrtak százharminc milliárdot a vezér dicsőségére, aztán minden más le van szarva. És nagyon kíváncsian várom, mi lesz még, meg az ordas eszmék, ha tetszenek belegondolni.

MEGALÁZÓ HAZUGSÁG – a családi pótlék, ami kétszer jön augusztusban!

Kormányunk – vagyis, a fidesz magyar hangja most éppen rétvári bence – képtelen az igazmondásra! Hazudik!
Mert sokkal jobban hangzik, hát napok óta kiabálnak a családok hatalmas megsegítéséről, a családi pótléknak gúnyolt könyöradományról, mely kommunikációjuk szerint „augusztusban kétszer jön”!
Megalázó hazugság!

Mint sok minden más, ez is egy ügyes trükk, amolyan mézesmadzag – bár ebben az esetben inkább egy újabb, jól csengő választási szlogennel van dolgunk! A családi pótlék, ami augusztusban kétszer jön, ugyanolyan szemétség, mint a nyugdíjasoknak mikulásra küldött nyugdíj!

Mert a magyar ember nem rendelkezik tartalékokkal!

Az elmúlt tél leggyötrelmesebb időszaka volt a karácsonytól újév tizenötödikéig kivallandó majd egy hónap, melyben egyetlen fillér nem érkezett a családokhoz, és az öregekhez! Az előrehozott családi pótlék, meg a nyugdíjkifizetés jó ötlet – olyan országban, ahol erre felkészítették a nagyapókat és nagyanyókat. Ahol a gyorsabban érkező pénzt nem „talált pénzként” emlegetik – amiről sokan azt gondolták, hogy egy ráadás nyugdíj – azután jött a pofára esés!

A pénz, ami előbb érkezett, csak meghosszabbította a következő nyugdíj érkezéséig tátongó időt!

Így lesz ez most is – de most a megfogalmazás még aljasabb!

Augusztusban kétszer jön a családi pótlék, ezzel segítve az iskolakezdést!

Pontosan így szólnak a nagy átverés mondatai!
Családi pótlék, ami kétszer jön – ó, beh szépen hangzik!
Talán sietve hozzá kellett volna tenni, hogy augusztusban ugyan kétszer jön, viszont szeptemberben egyszer se!

Ez ugyanis nem plusz juttatás, nem ajándék, nem a jóságos viktorbácsi szuvenírja, csak szimpla átcsoportosítás! A második augusztusi „gyermeksegély” után majd csak októberben csenget a postás! Szeptemberben jó messzire kerüli a családosokat!

Ez az aprócska nüansz elkerülhette kormányunk figyelmét?
Dehogy kerülte!
A valódi gazemberek, a nagy manipulátorok kiszámolták, mennyivel nő így majd az augusztusi bevétel – mennyivel hízik az államkassza!
A nép, az Istenadta nép pedig szerencsére nem rendelkezik közgazdasági előképzettséggel – hülyék, mint minden birka, kerek e mezőben!

Az meg csak ráadás, hogy ezt a mocskot éppen annak az édes kis bencuskának pakolták a szájacskájába! Ha ő gajdolja, nyilván még igazabb az ordas, nagy-nagy hazugság!

Végül

Az ember végül egyedül marad. Fekszik kiterítve, izzadságtól csatakosan, égő tüdeje zihál, csövek lógnak az orrából, füle lekonyul, és állhat mellette a hazudós kántor meg a főnöke, a pajkos plébános a tömjénjével, zokoghat elfordulva a sarokban egyetlen drága gyermeke, főorvos úr hümmöghet az ágy végiben, csak ő látja meg a fényt, és, mint Ivan Iljics jó tanítványa, csak neki kell kimondani a varázsmondatot: „Bocsáss el!”. Vagy más gusztus szerint: „Naranaja”.

Mindegy is. Aztán kis idő múlva eljön a halálban meglévő másik halál, a feledés, és akkor lesz végérvényesen vége mindennek. Vannak azonban másféle magányok is, már itt, a Föld nevű bolygón, Ünnepelt és imádott, vagy gyűlölt és rettegett diktátorokéi, akik, idejük kitelvén távoli szigeteken, börtönök mélyin, ürgelukakban vagy golyó által iramlanak a feledésbe. Kivétel nincs még a Kárpátok alatt sem, ez az Univerzum rendje, mert minden determinált, mint az József Attila óta tudvalévő.

Aureliano Buendia ezredes hatalma csúcsán botjával egy három méteres kört rajzolt a porba, amelybe senki emberfia be nem léphetett, s végül, amikor elkezdett az eső cseperészni Macondóban, úgy érezte, megfojtja a magány. Mai korokban új ezredesek golyóálló készséget öltenek, kordonokkal rajzolnak kört maguk köré az utca kövén, amely mögül fizetett lengyel és magyar klakőrök hazudják neki a rajongást, hogy egy kicsit még jó legyen.

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is, ekképp biztatnak kretén filozófusok olvasó embereket, akik így fölkészülten válhatnak Iljiccsé, mert tudják, hogy az életük egyszerű, mindennapi és iszonyú. Ilyen megfontolásokból van mindenkinek Geraszimja, aki jámbor jószág enyhíti a kínokat és a magányt. Diktátoroknak ilyen odaadó szolgájuk nincsen, hacsak nem teljesen debil az alattvaló. Ezért van, hogy amikor a kocka fordul, még Himmler is elárulja Führerét, és patkány módján nyüszítve menekül.

Most még van egy futsalos szolga itt, aki tartja a frontot mindenféle gyilkos ösztönű osztrákokkal, franciákkal, meg voltaképp az egész világgal szemben. Rikácsolva hörög, berendel, fröcsög, amíg úgy tartja az érdeke, aztán lelép ő is, meg mindenki, mert a diktátorokat nem szeretik, hanem félik őket. Ha eljön a nap, az összes Kósa, meg Rogán rabruhába bújva igyekszik kijutni a szögesdrótok közül, az atyaisten meg ül a bunkerja mélyén, és azon mélázik, hogy ezek meg sem érdemelték őt.

Hogy így lesz, ahhoz kétség nem fér, csak, hogy mikor, azt nem tudhatni. Hogy kibírja-e az ember fél lábon addig, vagy még kettőre kell állni. Csapkodnak már a tajtékok, a vénégy is bomladozik, a csehek, szlovákok a megvetett Nyugat felé kacsingatnak, a csónak tehát léket kapott. A lengyel tezsvírek is horgadoznak, s mint tudjuk, ha ők közösen elérik a bódhiszattvaság kívánatos állapotát, akkor nem sokat szoktak cicózni, s mi marad akkor annak a mókusnak, aki alig látszik ki Putyin atyuska valagából, ami lengyel lélekkel nem egy komilfó állapot?

Semmi se marad neki. Kétmillió bamba hívő csupán, akik viszont úgy járhatnak, hogy eljön az ő Eisenhowerjük is, aki felforgató alak körbevezeti az ámuló tudatlanokat a lágerben, és ők befogott orral, mélyen megdöbbenve fordulnak ki onnan, mert meglátják, hol is éltek. Mert tudjuk, hogy Ninive nem él örökké, a tök sem, és Jónás sem. Tehát, testvéreim az úrban, a boogie-woogie klubban, türelem, ami egyszer rózsát terem, vagy valami más francot. Magamnak pedig, ha már ilyen búvópatakos irodalomórát rittyentettem, csakis ezt, és biztatásul, Babitscsal kívánom: „…szavaim hibátlan/ hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran/ szólhassak s mint rossz gégémből telik/ és ne fáradjak bele estelig/ vagy mig az égi és ninivei hatalmak/ engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…”

Aztán meglátjuk, Babocsai néni.

Kampec dolores LIV. – Varázsceruza

Béla, ahogyan komótosan úszkált fölfelé az árból, nézegette élete kifestő könyvét, a beszínezett lapokat, amelyek rongyosak voltak már, meglepve vette észre, hogy a vége táján szűz oldalak is vannak, csupaszfehéren, és rájött, hogy ez a jövő, a sorsa és a végzete is. Megdöbbent, hiszen isteni hatalom volt a kezében, amivel nem csak arra kapott jogot, hogy belelessen, hanem, hogy előre kiszínezhesse, így döntve el, mi várjon rá, amikor kiemelkedik a habokból.

Sátáni öröm töltötte el, és nem azért, mert magának irkálhatott jobb sorsot, ezzel már rég nem törődött, hanem, mert a kezében volt a bölcsek köve, a lehetőség, hogy bosszút álljon, vagy másfelé terelje a fönti világ folyását, és ez, valljuk be, igen bizsergető érzés volt. Kezdte érteni a diktátorok lelkivilágát, már éppen azon volt, hogy elkárhozzon, hegyezgette a crayonjait, amikor az egyik keze valami langyosat érzett, és odanézve meglátta, hogy az egy szép, hófehér éjjeli edény sárgás tartalmában nyugszik, így ébredt fel.

Csipás szemeit nehezen nyitogatta, és semmire sem emlékezett. Állapotát nevezhetnénk pavor nocturnusnak is azzal a különbséggel, hogy nem óbégatott egy két éves kölök összes őszinteségével. Viszont az álomból visszamaradt egy homályos érzés, valami kósza vágy ceruzák és kifestő könyvek után, színezni meg rajzolni akart, s az idő teltével ez az egész valami olyan sötét akarattá sűrűsödött össze, hogy lehetetlen volt neki ellenállni. Itt a faluban, az élet peremén semmi esélye nem volt, hogy ilyen gyermeki készségekhez jusson, az itteni gumigatyások nem rajzoltak és nem föstöttek, dömpereztek csupán.

Viszont Bélában ott lüktetett a vágy, mint amikor váratlanul versek kezdtek el folyni belőle, vagy regények indás mondatai, most kifesstette volna az egész világot, lilára, kékre meg zöldre, és színes tintákról is álmodott. Már látszott, ha a kezébe kaparint valami plajbászt, akkor olyan csodákat láthat a fröccsök ura, mint amikor levitált a cimborája, vagy éppen életre keltette a gondolatait a kocsma légyszaros falán, Buddhaként zuhant a bádogbános oltárára, és mindenféle ilyen cukiságok, amiket csakis ő tudott, ha kellő volt benne a maligán.

Ceruzát és fröccsöt kért tehát, amikor annyira magához tért, hogy meg tudott szólalni, a kocsmáros naiv bizalommal adta át neki a varázskellékeket, mit sem sejtve arról, hogy a végveszedelmet adja a kezeibe, pedig így volt. Béla nem tagadta meg önmagát, duruzsolt a foga közt, mintha vajákolna: „…Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,/ ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas/ fényes, páncélos, ízelt bogarat…” A fröccsök ura azt hitte, megint valami irodalmi est kezdődik, de nagyot tévedett.

Béla vodkát is óhajtott, mielőtt nekilátott volna az alkotásnak, a kocsmáros pedig megsejtette, hogy baj lesz, mert voltak már súlyos emlékei az ilyen hűsimixekről, tudta hát, hogy jön a veszedelem, csak azt nem, honnan számítson rá. Béla fogta a ceruzáját, és húzott egy vonalat a szalvétára, de alig is végzett vele, ez a vonal, ez a csíkocska elszabadult a papírról, és nagy csattanással odakenődött a repedezett falra, hogy beleremegett az ivó. Néztek mindketten tág szemekkel, amikor hősünknek szalmasárga frufruja nőtt, meg piros orra is, és a fröccsök ura rádöbbent, hogy világot pusztító erő van Béla ceruzájában, és kész élni is vele.

Az ajkai debil mosolyra húzódtak, és nekilátott rajzolni, folyt belőle a Brehm, amitől a kocsma úgy nézett ki, mint valami leharcolt Jumanji, orrszarvúak és elefántok rohantak át a köveken, és a kocsmáros szitkozódott, hogy most mosott fel épp, de Bélát ez nem hatotta meg. Napot, Holdat, csillagokat, tengereket, göncölöket, rossz kurvákat és durva tankokat keltett életre, és, amikor egy atombomba kezdett alakulni a papírján, a fröccsök ura, hogy elkerülje a világvégét, kitépte a kezéből azt a ceruzát, és ripityára törte. Minden csöndes lett egy csapásra, csak az egerek neszeltek a sarokban, és a templom kongatott, hogy végérvényesen kijózanodjon mindenki.

A kocsma visszazuhant a valóságba, a ceruza pedig utolsó erejével küldött még egy üzenetet, mielőtt végleg kilehelte volna a lelkét, és a harang kongásának ütemére mocskosszürke iszappal borította be a falakat. Az egyik közmunkás hatalmasan káromkodott a Szentháromság szobor tövében, és mindent úgy megült a reménytelenség, hogy Béla teljesen otthon érezte magát. Nem volt egy jó ébredés, Béla olyan bambán lesett, mint az olajos hajú traktoristák, és ugyanúgy fogalma sem volt a körötte folyó világról, mint nekik. Haloványan emlékezett még, hogy valami versbe kezdett, ez ott rezgett benne tovább, és elsusogta, ami még bugyogott benne belőle:

„…De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön/ mint beesett szemek gödreiben/ remegve fölcsillan a könny…” A kocsmáros megint szűkölni kezdett, ami állapotot most agresszivitásba burkolt. – Mi az Isten vérvörös fasza van már megint? – Így ordított félelmében, és Béla ha lehet, még csöndesebben, mint a verset mesélte, úgy válaszolt: – Semmi, ó, semmi. – Aztán fortyogó tócsává változott, és ez a tócsa, mielőtt teljesen elpárolgott, még annyit bugyborékolt: – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – A fröccsök ura látta, hogy ez megint csak irodalom, és, amikor Béla gőzei újra a megszokott öregemberré álltak össze, csak meglapogatta a vállát, és ennyit mondott: – Te vagy aptya? Jóvan aptya. – Így indult újra a józan robot.

Párhuzamos univerzumok

Ezek a fideszmókusok megcsókolhatják Andrej Linde összes kezét, aki a ’80-as évek elején előállt a multiverzum ideájával. Ez az elgondolás azt feltételezi, hogy a mi univerzumunk mellett számos más univerzum is van, s ezek együtt tartalmazzák mindazt, ami létezik és ami létezhet: a teljes világűrt, időt, tömeget, energiát és teret éppúgy, mint a fizika törvényeit és azokat az állandókat, amelyek leírják őket.

A sok-sok világot a multiverzumon belül párhuzamos univerzumoknak is nevezzük, és ebből kettő egészen biztosan itt van a Kárpátok alatt. Minden univerzumnak megvan a maga realitása, a szakértő szerint például létezhet egy univerzum, amiben Donald Trump nem amerikai elnök, hanem csak cicás videókat oszt meg a Twitteren, illetve ebben a világban Orbán Viktor ganyét lapátol, ha van Isten.

De ne ábrándozzunk túlságosan, elégedjünk meg azzal a kettővel, amelyek jól látszanak most is, és még csak másfajta dimenziókat sem kell hozzá felfedezni, elég hozzá nekünk Lipcse. Ezen a különös vidéken járt például Boczkó Gábor, és Kamuti Jenő is, mégpedig egyszerre. A Fidesz-től leszedált Boczkó migráncsok tombolását tapasztalta, amit Kamuti meg nem. Erre nincs más ésszerű magyarázat, mint, hogy ugyanoda indultak el, de máshová érkeztek meg.

A lipcsei pályaudvar közelében van a hidegpont, ami jelen állás szerint az átjáró lehet a másik világba, ebből fakadhat, hogy Boczkó azt hitte, tényleg ott van, ahol a többiek, de végül a húrelmélet csapdájába esett. Ez az az elgondolás, amely szerint az életünk csak egy festett kép, amely a világmindenség héján lebeg. Az övét minden bizonnyal a Viktor pingálta, és most befejezem az ilyen túlvilági elméletekkel való dobálózást, amit nem csak én nem értek igazán, de a nagyfejű fizikusok sem.

De itt van nekünk mindjárt Horthy is, akiről pár napon belül bebizonyosodott, hogy kivételes államférfi, aki olyan országot gründolt magának, amely bűnt követett el a második világháborúban. Ez a két állítás csak az olyan hülyének, mint én, tűnik ellentmondásnak, egy Hollik István mindezeken egy félőrült fizikus szellemi bakugrásával emelkedik felül, mintegy párhuzamos univerzumba emelve a hetven éve történteket is.

Eszerint amit Horthy letett a két világháború közt az asztalra, az a jeles államférfiak közé emeli, ettől függetlenül a kormány és az akkori politikusok bűnt követtek el, mikor nem védték meg a zsidókat. Ők sem egy Magyarországon jártak tehát, az ellentengernagy permanensen tette a jót, és mellette, mintegy élire állítva pakolták tele a vagonokat, és küldtek kétszázezer embert a Donhoz nyaralni. Horthy erről mit sem tudott, nem volt rálátása ugyanis arra a dimenzióra.

Holliknak meg van, mint ahogyan Boczkónak is, ezek ketten nagy titkok tudói tehát, s hogy mindezt fölfejtsük, a két organizmust be kéne dugni a nagy hadronütköztetőbe. Apró veszély, hogy fekete lyukká változhatnak, viszont, ha jól belegondolunk már most is azok, igaz, speciális effektekkel. Az ilyenfajta lukaknak az a legfőbb tulajdonsága, hogy a Pártjuk delirálását teljesen elnyelik, ettől a gravitációs mezejük megsokszorozódik, és beszippantják a kétmillió hívőt is.

Tudjuk, hogy ezekből az objektumokból még a fény sem szabadulhat, így máris előttünk áll a magyarázat az egy a tábor sajátságos állapotára. Mondhatnád, nyájas olvasó, hogy az a veszély fenyeget, ez a fekete lyuk, természetéből fakadóan mindent magába szippant, így tégedet is, de garantálom, hogy ilyentől nem kell tartani. Mint megpendítettem az elején, az egy másik univerzum, az átjárót még nem fedezték fel, és nem is fogják soha. Ugyanott és ugyanakkor a boczkók azt látják, hogy a migráncsok szétkefélik a világot, másnak meg a rigók fütyölnek. Tanulság csak egy van, hogy nagyon szar lehet abban az univerzumban élni, ahonnan az Orbán-böfögés átszűrődik. De hát, ők tudják.

Konyhagyeplő

Már Adynak is baja volt ezekkel, és hát, nekik is vele. Bandi bácsi nem véletlenül irkált gémeskútról, fokosról, sivatagról és bambákról, meg, hogy mi a rossebet keres itt, arról. És ezek még mindig ott ülnek a szarhalom közepén, mint most például az Echo TV-ben, amely egészen sajátos jelenség. Oda járnak a pesti srácok panaszkodni a liberálbolseviki újságokra, meg az abban még szóhoz jutó újságírókra, akiket a program szerint Orbán Viktor ki fog irtani.

Szarvas Szilvesztert például nem fogja, mert ő is ilyen pesti srác, megfelelő szellemi horizonttal, és, ha még egy kicsit eldurvul, és még jobban viszket a tenyere, akkor nem a NAV-ot küldik rá, hanem egy lovagkeresztet hófehér paripán. Ez a csodaszarvas már felvezetésként arról elmélkedett ebben a tévében, csodálkozik, hogy nem szúrták le Tusványoson az Orbánt kifütyülő nőt. Látszott rajta, hogy ez neki tetsző végkimenetel lett volna, hogy a selejtje tudja, mire is számítson.

Aztán tovább szőtte omló álmait, amelyek így jöttek elő belőle:

„Felteszem a kérdést, hogy ez a hölgy mire számított? Odamegy Tusnádfürdőre, ahol azért jellemzően egy jobboldali, illetve hát tulajdonképpen csak egy jobboldali közeg van jelen, ez egy nyári szabadegyetem, itt együtt gondolkodnak, söröznek és beszélgetnek az emberek, és ő ott megpróbálja Orbán Viktort kifütyülni, hát mire számít. És hát, van ugye az a klasszikus székely mondás, hogy a medve nem játék a sör nem ital, hát ehhez hozzá lehetne tenni, hogy a székelyek nem puhák. Csodálkozom, hogy nem került elő a fokos, vagy éppen a bicska. Ennek egyébként egy szomorú változata is előfordulhatott volna.”

Ebben az egészben több érdekesség is van. Egyrészt látom, ahogyan a kalapjukban együtt gondolkodnak, amely kép egy hatvanas évekbeli párttaggyűlést idéz, másrészt pedig azt is, amikor, ha sok ilyet pofáznak, hogy a medve nem játék, akkor az igazi székely emberek leverik azt a kalapot a fejükről, mert voltaképp ők is le vannak nézve. Nem tudom, hogy képzeli ez a Szarvas a körülötte folyó világot, amelyben a XXI. században fokossal és bugylibicskával közlekednek az erdélyiek, és pláne hallgatagon szúrnak is, de ez az ő baja.

Meg persze a miénk, hiszen ez az a nívó, amely elborítja az országot a lapjaikból, a tévéikből, a rádióikból, és nem csak a végtelen sötétség a gond, hiszen annak elviselésére Németh Szilárd már kellően és naponta kondicionálja a választópolgárokat, és már fel sem tűnik nekik, hanem, hogy hisztiznek, keringenek, mint egy elcseszett dervis. Egyfolytában visonganak.

Ezt a pörgő, tobzódó, önmagát gerjesztő ámokfutást, az AE Bizottság Tánczenekar „Konyhagyeplő” című örökzöldjében hagyta az utókorra abból az időből, amikor a Fidesz még gondolatként sem létezett. Íme:

„kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kések kések hatalmas kések/ kések kések népszerű kések/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szépségem szépségének a titka/ a metafizikus csodabogárkozmetikus/ ó anyám/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak”

Nem tudom, látja-e az olvasó azt az eksztatikus állapotot, amelyet az idézett mű kifejez. Ilyet érezhet például Szijjártó külügyér-futsalzseni most épp, amikor egy aktuális kirohanása után Ausztriából a képibe vágták, hogy ő egy igen egyszerű organizmus. Ez fájhatna is akár, de csodabogárkozmetikus metafizikusként ilyenhez a tarajosnak fingja sincs. Meg az őt ajnározó betűkből élő szarvasoknak sem. Így lehet az, hogy amikor az ember szertenéz, és meglátja, hová jutottunk, akkor Ady után száz évvel maga is hajlamos elábrándozni azon, hogy mi a francot keres a Tisza partján, ami tulajdonképpen egy fogós, ravasz kérdés.

KÖZMUNKÁSOK BALCSIJA – avagy a kormány ezt is elrendezi

A dolog úgy kezdődött, hogy felszámolták a „segilyesek” Magyarországát.
No, nem úgy kell elképzelni, hogy megoldották a problémáikat – csak egyszerűen nem kaptak segélyt.

Merthogy megteremtették a „munka alapú társadalmat”, melyben a nagy kiagyalók döntése alapján mindenki dolgozik, dolgozni fog. Szép idea!
Aki tehát mindaddig az aláhulló segélyekben reménykedett, attól a pillanattól lelkes munkásává vált a köznek – söprögetett és árkokat tisztított, virágot ültetett és gazt kapált.

Napi két doboz cigaretta, pár doboz sör, meg az okos telefonjaikon dübörgő facebook, meg a filhallgatón át döngő romapop rágcsálása közben… Mert így kell ma elképzelni a közmunkást!
Hja és nem ez a kirekesztés, meg az előítéletesség!

Hordáikra félve tekint az őket megvető, előítéletekkel bőven rendelkező őslakosság… Reggelente elözönlik az utcákat, néhányuk ételmaradékok után kutatva kukákat fosztorgat, néhányan túlharsogva a forgalom zaját, lármát csapnak, s akadnak köztük, akik a rájuk bízott munkaeszközbe kapaszkodva, erősen várják a nap végét.
Persze, nyilván, hogy a közmunkások között is akadnak mások, akikre a fentiek nem illenek… Mégis, a legalattomosabb és legaljasabb kormányintézkedés volt a cigányság legutolsó kirekesztése a társadalomból. Ez történt mostanáig!

Mert a mai nap egyik legfontosabb híre volt, hogy szeretett kormányunk örömmel konstatálta, hogy a balatoni szezon felén túljutva, már látszik az idei alagút vége.
Nem lesz gond, a vendéglátás a túlélésre kapcsolva végignyögi a nyarat.
Aztán jövőre… na jövőre megoldódnak a gondok és bajok!

Jönnek majd az iskolák, meg a továbbképzések, az átképzettek átképzése – s lám, a jövő nyáron már lesz rengeteg kiváló szakember a magyar tenger partján! Kormányunk átképezteti a közmunkásokat vendéglátó szakemberré! Ha kell, valamennyit! Évekkel a brummogó mackók, meg kukorékoló kakasok tanfolyamai után végre emelt szinten folyik majd az oktatás!

No, akkor fussunk neki még egyszer! Voltak tehát a munkát messze kerülők, a lumpenek, a nehéz helyzetből felzárkózni képtelenek. Tehát voltak a segélyből tengődők, akiket mindössze az éhhaláltól óvhatta meg az odavetett garas. Bár nem szerettek volna hallani róla, ezeket az embereket fogták munkára. A munkájukért kaphatták meg azt a keveset, amiért korábban csak a rászorultságukat kellett bizonygatni. Sem késztetésük, sem motivációjuk nem volt és nem lett a felemelkedésre… Így nevezték el ezt a katyvaszt: „munka alapú társadalom”! És most jöhet az exodus: ezek a munkához soha, semmiféle kedvet nem érző egyedek a következő nyáron megtöltik majd a vendéglátó egységeket! Ők fognak mosogatni, alapanyagokat előkészíteni, ételeket készíteni, felszolgálni – ők fognak fogatlan szájukkal a vendégekre mosolyogni!

Szép jövő előtt áll a neki szánt felmentő sereggel a Balaton.
Már csak a dugót kell rögzíteni! Nehogy valaki haza találja vinni, mert túl fényes láncon lóg!

Testnedvi szervilizmus

Nem vagyunk már gyerekek, nevezzük nevén a folyadékot, ha már Simicska is megtette: baj van a gecivel. Most nem Orbánra gondolok elsősorban, bár, akinek erre van gusztusa, annak egyáltalán nem fogom vissza a lobogó képzeletét, hadd szárnyaljon az, hanem ténylegesen arra a matériára, amelytől végül is nemzetünk további ezer éves léte függ, ha tetszik ez a csuhásoknak, ha nem. Az élet a Föld nevű bolygón már csak ilyen mocskos.

1973 és 2011 között tanulmányozták komoly tudósok teljes odaadással közel nyolcezer manus hímivarsejtszámát, és arra jutottak, hogy a nyugati férfiaké csökkent, mégpedig 1,6 százalékkal. Nagy baj nincs azért, kihalni a Lajtán túl sem fog a dekadens emberiség, hiszen ejakulátumonként 137,5 millió lehetséges utód még mindig lubickol az elnyert szabadságban, a WHO határértéke pedig 39 millió. A csökkenést okozhatja a csecsemők által viselt túl meleg pelenka, a nadrágzsebben hordott mobiltelefon vagy az aszpirin is.

Esetleg a kiskutya fasza. Ez idáig voltaképp egy szóra sem érdemes, értelmetlen tanulmány, azt mutatva, hogy a világ más tájain is van pénz hülyeségre, viszont ezt el kell adni a magyar panelprolinak, magyarázva egyben egyetlenünk keleti nyitás dilijét ezzel is. A 888.hu tudományos szaklap ilyen címmel tálalja a geci-kérdést: „Ennyit a fejlett nyugatról: spermakrízis van!” Ne cseszd meg. Igaz, arról szó nem esik, hogy mondjuk Azerbajdzsán ebből a szempontból Nyugat-e, mégis benne van, hogy a Soros-maffia és Brüsszel miatt már toszni sem tud a keménytökű magyar.

Ha már spermakrízis, akkor viszont Simicska, midőn hajdanvolt harcostársát gecinek titulálta, voltaképp dicsérő ódát zengett róla, hiszen a férfiöröm végtermékének minden egyes ebihala arannyal ér fel. Eggyel több pedig maga a megnyugvást hozó boldogság, és az élet maga. Ha 888-hu lennék, akkor bemutatnám a még az 1800-as években is divatos ideát, amely azt tartotta, hogy minden csepp ondó kincs a férfi egészsége szempontjából A maszturbálás közben elvesztegetett sperma pedig betegséget okozhat, sőt akár halált is.

Ehhez képest a nyugati sihederek meg reggeltől estig verik a farkukat, ahelyett, hogy lóra pattannának, és őriznék a nemes hagyományokat. Bár arról nincs hitelesített adat, hogy a rózsaszín pöttyös seggel hátrafelé nyilazás milyen hatással van a szaporodási képességre, de, hogy még mindig itt vagyunk, azt mutatja, hogy csakis hasznos lehet. Másrészt tudományos magyarázatot is adnék pártunk és kormányunk barmainak hímsoviniszta taplóságára. Persze, ha seggnyaló lap volnék, és görög-latin kultúrájú, mint a Németh Szilárd.

Azt is elmesélném, hogy az ókori görögök szentül meg voltak győződve arról, hogy a sperma tulajdonképpen a férfi agy része. A nagyon csodált da Vinci pedig emiatt jutott arra, hogy a hímvesszőben két különálló “csatorna” fut – az egyik a vizeletnek, a másik a spermának – melyek a gerincoszloppal és az aggyal állnak összeköttetésben. Ilyen tudással felvértezve érthetővé válna minden vak komondor, meg a teleszülés is. Eszerint egy-egy aktus során tehát nem történik egyéb, mint, hogy a férfiember, midőn elélvez, csak mérhetetlen bölcsességét sprickolja az asszonyi állatba.

Mindezt kiegészíteném a XIX. századig élő okossággal is, miszerint nem a szülőknek köszönhetőek a gyermekek, hanem Istennek, így minden Földre születő ember Ádám és Éva testéből származik. Az Orbán által kívánatosnak tartott családonként 2,1-es szaporulat eléréséhez tehát csak imádkozni kell, ez az alap a nemzet fennmaradásához, a másik pedig, hogy vigyázó szemeinket ne Párizsra vessük, mert akkor leszárad a farkunk. A Nyugat alkonyát Spengler teljesen más aspektusból vezette le, igaz, bármennyire náci volt is, azért volt egy kis esze, szemben a kormánypárti „újságíróval”, aki úgy csinál segget a szájából, hogy geci csöpög belőle. Ezzel a gyönyörű képpel zárom soraimat.