Kategória: Egyéb

Egy egészen friss felmérés szerint a hatvan év felettiek körében a Fidesz népszerűsége hatvannégy százalékon, a harminc év alattiaknál azonban csupán tizennégy százalékon áll. Ha Fidesz volnék, kétségbe esnék ezen, de szerencsére nem vagyok az. Ugyanakkor egy elemzés szerint maga a NER, ami egyenlő a párttal, a Fidesszel, nem leváltható, és két dolog okozhatja csupán a bukását, valami óriási kataklizma, vagy Orbán halála. Ebből fakad, hogy mostani elmélkedésünk sem csűrdöngölés a várható csodálatos jövendőn, hanem Spengler terminológiáját és következtetési módszertanát alkalmazva a Fidesz morfológiája, ha nem is tudományos alapossággal, hanem a szív látásával kizárólag és csakis.

Harminc év alatt a fiatal demokraták vén kommunistákká vagy fasisztákká váltak gusztus szerint. Más vélekedések alapján soha nem is voltak mások, csak a gúnyájuk volt másféle, és az álarcuk ártatlanabb, ugyanakkor a szemünk előtt és az orrunk alatt váltak történelmi léptékkel friss, tavaszi illatúból avasszagúvá. Illetve más szemszögből a protkó savanykás gőzölgése érződik rajtuk, amit a szenteltvíz sem tud lemosni. Hogy mikor ment végbe a metamorfózis, pontosan nem dátumozható, viszont a hatalom kizárólagos akarásával történt meg, morálisan pedig a székház eladásával, ami üggyel kezdődött a következménynélküliség Magyarországon, pedig akkor még Polt sem volt sehol. A felelős tehát máshol keresendő.

Mindemellett és ezzel együtt is azt látjuk így visszatekintve és a jelent is felmérve, hogy pártként azt az utat járták és járják majd be, amit Spengler a kultúráknál alkalmaz, azaz, a kialakulás, a fejlődés és csúcspont, majd az elaggás, a hosszú alkony és végül a megszűnés. A Fidesz működésében, a valósággal, a társadalommal való kapcsolatában, hasznosságában illetve haszontalanságában – vagy károsságában -, személyi politikájában és utánpótlásában ott tart, mint az MSZMP a bukás előtt, vagy, mint még előbbről az MDP ugyane stádiumában. Ha Spenglerre hallgatunk, akkor ez nem véletlen, hanem törvényszerű, s ha arra gondolunk, hogy a NER Orbán halálával szűnik meg, akkor igaz is egészen. Csak sajnálatos.

Mindemellett ami számunkra ezeken felül és kívül lényeges, hogy a Fidesz, mint párt életútjában eljutott az alkonyig, s ami viszont még lényegesebb, sorsának beteljesedéséért vajmi keveset lehet tenni kívülről – de belülről is –, egészen egyszerűen csak ki kell várni. Az alkonyodást, illetve annak beteljesültét nem kizárólag az mutatja, hogy a fiatalok nem kérnek belőle, míg az úgynevezett szocializmusban szocializálódtak meg igen, hanem az, ez azért lehet így, mert mondanivalója, olyan, amelyik el is jut a címzetthez, a fiatalok számára nincsen, a másik korosztálynak pedig van. Őket pedig azzal lehet megszólítani, amit megszoktak ifjúságukban, ami viszont Kádár hangja és szövege sztaniolban.

Más szemszögből, ezt azért el ne feledjük. Ugyanakkor ahogyan a Fidesz – és tagjai – egyedfejlődésében illetve egyedfejlődésükben – a liberalizmustól (vagy annak álcájától) a szélsőjobbig jutottak, azt is mutatja, nincs már hová menniük, ennél jobbra csak a nácizmus áll, amivel ugyan kacérkodnak, de a mai Európában ebbe belevágniuk nem lehet. Elfogyott a mozgástér, és fogyóban van az a társadalmi réteg – ha korosztályi, ha más besorolás miatt -, akit, illetve amelyet meg tudnak szólítani. Ezért van az, hogy most már mindig ugyanazt mondják csak más alakban, mindig újabb ellenséget kell találni, amivel riogatni lehet. De a jelek szerint fogyóban van az a bázis, aki meg is ijed, és ez is törvényszerű.

Mint egy képlet. Akár egy matematikai képlet. Ha belegondolunk, szinte szimbólumszerű, ahogyan a fiatal Orbán (és a Fidesz) a csuhások térdre, imához felszólítástól eljutott őszbe csavarodva a kereszténység óbégatásáig. A Fidesz és Orbán főként, immár önmaga rossz paródiája, s ha látnák ezt, akkor élénken elkezdenének pityeregni. Szerencsénkre azonban ezt nem teszik meg. Láthatjuk tehát, Spengler ide vagy oda, vizsgálatunk tárgya tényleg és valóban a hosszú alkonyát éli, szerves fejlődése mér rég véget ért, ám, hogy ez az agónia milyen hosszú lesz, az nem megállapítható, nem tudható, de, hogy mindenképp bekövetkezik, az törvényszerű és kikerülhetetlen. Ha más nem, ez valami vigasz lehet.

Jusson eszünkbe ez akkor, amikor minden napunk minden percére, minden irányból és egyre hangosabban telepednek rá. Ez is – ha nem is tudatosan – az elnyújtott agónia jele, ahogyan a beteg szűnni nem akaróan és egyre hangosabban, mind értelmetlenebbül kiabál, mint olyan tevékenység, ami az utolsó szalmaszál ahhoz a világhoz, amelyhez olyannyira ragaszkodik. Minél jobban sivalkodik a Fidesz, annál inkább a végét járja. Egy nyugodt, jövőképpel rendelkező, s nem utolsó, sorban nagy támogatottsággal rendelkező pártnak nincs szüksége hangoskodásra, ezzel egyidőben egy olyan párt, aminek nincs jövőképe, saját jövővel sem rendelkezik. Ezt mutatta már a folytatjuk szlogen is. A haláltusa akkor kezdődött. Azóta nézzük.

Varga Judit nyílt levelet írt az EB alelnökének. Annak a Vera Jourovának, akivel egypárszor már (és szinte mindig) egészen súlyos gondjai akadtak, amikor a jogállam definíciójáról volt (és van) szó. Ebben az irományban pedig az Action for Democracytől félti a demokráciát a magyar igazságügyek felkent bajnoka, mint akik veszélyeztetik a hazai választások tisztaságát. Most abba ne menjünk bele, hogy mi az igaz és mi a hamis, mennyi pénzt küldtek ők vagy mennyit nem, de magával Varga állításaival, hogy úgy ne mondjuk, még be sem bizonyosodott vádjaival is egészen súlyos gondok vannak. A szellemiségében még a bírósági fogalmazó nívóján álló Varga tudhatná, az ítélet kihirdetéséig bűnösnek senki nem tekinthető, innen erednek a bajok.

Ezek pedig nem kicsik. Mert túl azon, hogy az Action for Democratyt jelen pillanatban még alaptalanul vádolja, azt is sugallja, hogy az EB együttműködött velük. Felszólítja Joruovát, valljon színt erről, a kormány nevében kér tájékoztatást a hallatlan ügyről, tehát úgy másodkézből magát az EB-t vádolja a magyar választásokba való beavatkozásába. Mindezt pedig az európai népek nevében, akiknek szerinte momentán az a legnagyobb gondja, hogy mennyi pénzt kapott vagy nem kapott Márki-Zay. Úgy vádolja meg magát a Bizottságot is, hogy egyben feljelenti a komplett magyar ellenzéket, akiket ezek szerint Jouorva (aki lehet, hogy maga is bűnös) segítségével szeretne teljesen elkaszálni.

Vargának eddig is voltak fura dolgai, hogy úgy ne mondjuk teljesen érthetetlenek, de ez az akció még azokon, tehát minden eddigin túltesz. Mert még továbbá azt is jegyezzük meg, hogy Orbán szerint (akinek a szava Varga számára maga a szentírás) Brüsszel olyan korrupcióban feredőző mocsár, amit a tiszta tekintetű magyaroknak kell lecsapolni. Innen nézvést is nehezen érthető mit is szeretne Varga ezzel a levéllel, amikor a bűnösöktől kéri más bűnök megállapítását és megbüntetését, tehát totális káosz az egész. Hacsak nem a szarkavarás a szándék, bár ehhez már az sem szükséges, ez a fideszistáknál alapállapot. Ezen túl mást tételezni nem tudunk, mint árulkodást, ami újra csak delikát.

Mert kitetszik, hogy ahogyan az egy miniszterhez (pláne igazságügyi) illik, Varga nacsasszony érdeklődésbe burkolt árulkodásba kezdett, akárha óvodában volna. Ettől egészen röhejes az egész. Hogy Vargán, a Fideszen és az általuk közösen képviselt aljasságon érezzük meg a sajátos kettősséget. Mert előadja a dedót, mintha csak a kis társának a copfját akarná meghúzni a sarokban, ám mindeközben látszik a kis kantáros szoknyácskája alatt a patája. Varga, amióta berobbant – Orbán berobbantotta – a magyari közéletbe, azt az érzetet kelti az emberben, amit J. A. polgártárs oly plasztikusan írt le nekünk: „Nézz a furfangos csecsemőre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát”.

Mindemellett boszorkányüldözés is folyik. Ezt el ne feledjük, ami képletben Varga a boszorkány maga, Jourova pedig, aki őt ebbéli minőségében üldözi, tehát ebből a szemszögből is fölfoghatatlan maga a nyílt levél is, illetve annak tartalma még inkább. Vargától a kis szoknyácskájában mindeddig kioktató kurvaanyázást szoktunk meg az Unió felé, ebben a tegnap megénekelt Szijjártónak méltó párja és társa, tehát a mostani dedós demokráciaféltés egészen különleges. Főleg attól, aki annak a maffiának a tagja, amelyről már szerte a kerek világon az a közvélekedés, hogy az általuk irányított országban demokrácia nincs. Diktatúráról csak azért nem beszélnek, mert a píszí fontosabb az igazságnál.

Ott tartunk azonban magunkban, hogy mindezekről nem is kellene írni, mert magunk is unjuk a naponta ránk ömlő mocskot, és az nem teljesítmény, ha megállapítjuk erről, hogy micsoda. Mégis, ebben a nyílt levélben olyan röhejesen keveredik a kislányos árulkodás a politikai aljassággal, ráadásul a legádázabb ellenséget vádolva voltaképp tőle látszólagos segítséget kérve, hogy tátva maradt a szánk ámulatunkban. És azért ez jó, hogy tudunk még min csodálkozni. Van remény. Csak azt sajnáljuk, hogy Jourova asszony (vagy kisasszony) írásművünk elkészültéig még nem reagált a kihívásra. Még az is lehet, hogy ő is leesett állal néz maga elé azt kérdezve, mi a jó isten folyik itt, s majd megüzeni: húzd meg a copfom, Juci.

“Az Egyesült Államok budapesti nagykövetének nyilatkozataival kapcsolatban azt tudom mondani, érdektelen, teljes mértékben érdektelen, hogy mit gondol ő, vagy bármely más nagykövet a magyarországi belpolitikai folyamatokról, mert semmi köze nincsen hozzá.” – Ez Szijjártó Péter, Magyarország külügyminiszterének magvas gondolata, amiben benne van ezeréves keresztény Magyarországunk története egészen, különös tekintettel a Horthy-korban való kijegecesedésre, miszerint ahogy a magyar külügyminiszter, úgy a kormányzó oldal és az úgynevezett magyar elit pökhendi, ostoba és lekezelő mindenkivel szemben, és a saját hülyesége miatt mindig a vesztes oldalra áll. Onnan átkozza a győzteseket.

Mint kitetszik, újra helyzet van Pressmann nagykövet és Szijjártó külügyminiszter, s ami ezzel egyenértékű, Magyarország és az USA között. Ha a futsaloson múlna, újra hadat is üzenne a tengeren túlra, mint tette azt az az ember, akinek a korszakába most visszaájulnak. Ilyenre azonban nincs módja. Marad tehát a szavakkal vívott tankcsata, amelynek egyik fejezetét idéztük külügyminiszterünk szájából, s nem azért, mert annyira szép volna, hanem mert mintapéldája annak, amilyen a Fidesz és a belőle sarjadzó Szijjártó Péter maga. Stílusában, moráljában és gondolatiságában egy útszéli kocsma félrészeg, kötözködő alakja, s most már igazából nem is az a baj, amit, hanem, ahogyan mondja a tankönyvüket.

Ilyen az összes. Ha belegondolunk, mind ezen a nyelven és hangon beszél Kövértől Vargáig, Orbántól Bayerig, amelyikük csak megszólal, csak úgy teszi, mintha a seggéből rángatta volna elő az egész világot. Mindennek azonban oka van, s azok mi vagyunk – illetve a nyáj -, akik egyfolytában rájuk szavazunk, mert úgy tűnik, ez tetszik nekünk. És ez így is van sajnálatosan, ahogyan nézi az ember a reakciókat, amelyek ilyen helyzetek után születnek. Dolgozó népünk felettébb elégedett az útszéli stílussal, nyugtázza, hogy – akármelyik nagypofájú – na, jól megadta neki, magam sem tettem volna másképp. Így talál egymásra nagy szerelemben a prosztóság fent és lent. A prosztók országa lettünk, a barbároké.

Ady Bandi újra zokogna, mi pedig az ő nyomán tesszük ugyanezt. De nézzük kicsit magát az ügyet, amit onnan kezdünk el, hogy mi egy nagykövet feladata. A tankönyvek szerint az, hogy küldő országa érdekeit képviselje a fogadó országban, ezek szerint tehát nem az, mint ahogyan Szijjártó képzeli, hogy himzőszakkörökön dicsőítse Orbánt, mint tette az Pressmann nagykövet elődje, a Cornstein nevű, aki arról volt nevezetes, hogy trumpista lévén el volt ájulva a mi egyetlenünktől. Változnak az idők, változnak a hatalmi viszonyok, amihöz ezek szerint kies hazánk és annak prosztó vezetése alkalmazkodni nem tud. Mint kitetszik, arra képes, hogy az anyjába küldjön mindenkit, aki a fasiszta politikájával nem ért egyet.

Ez nem diplomácia, de még csak nem emberi együttélés. Ez valami egészen más. Hogy Szijjártót mint embert a futsalon és Kis Grófón kívül mi nem érdekli, az az ő nyomora. Hogy külügyminiszterként ebből a készségből fakadóan mit és hogyan nyilatkozik, az viszont az egész nyüves ország, és annak lakóinak baja. Pressmannak egyébként az volt a gondja, hogy a magyar fasiszták a náci Putyin kottájából játszanak, erre válaszolta Szijjártó azt, amit. A nagykövet viszont egyetlen visszafogott mondattal tette helyre, miszerint „Oroszország azon kísérletét, hogy egyoldalúan átrajzolja Európa térképét, nem tartjuk csupán magyarországi belpolitikai fejleménynek”. A különbség itt látszik a felszínen, de a mélyben nagyobb.

Szijjártó ugyanis még az emlegetett hőbörgésében elővette a másik szokásos fideszes mantrát, ami az, ezek meg akarják mondani nekünk, hogyan éljünk a saját hazánkban. Pressmann erről már korábban elmondta a visszafogott álláspontját, amikor kijelentette, a diplomáciai partnerek (Szijjártó) mindig azt feltételezik, hogy én genderkérdésről akarok velük beszélni. „Ilyenkor mindig félbeszakítom őket, és azt mondom: nem, én a Putyinhoz fűződő viszonyról akarok beszélni. Folyton a kultúrharcról akarnak beszélni, mi viszont a szomszédban zajló igazi háborúról akarunk.” – Erről volna szó, erről tereli Szijjártó és az összes többi a figyelmet az utánozhatatlanul bunkó stílusban és módon. Ráadásul ordítva.

Mint kitetszik, itt kultúrák különállásáról volna szó, hogy az egyiknek volt gyerekszobája, a másiknak nem, az egyikük beszélgetni és megegyezni akar, a vele szemben álló mimagyar pedig csak leordítani a fejét. Megint csak ahhoz a szomorúsághoz jutunk, hogy a piszkos, gatyás bambákat látjuk a gémeskúttal a háttérben, de ezen már nem lehet segíteni. És itt van még az időtényező. Hogy Szijjártó már túl régóta van a hivatalban, amit lehetett úgymond, már mindent kihozott belőle, az összes keleti despotánál járt ujjongva, ahol őt így szeretik, másutt pedig, mint kitetszik, nem annyira. Ideje volna a váltásnak, ami azonban nem következik be, mert ő az ideális a feladatra. Amikor megszólal, Orbánt magát halljuk.

Mélyen megható volt, amikor a kedves vezető a szokásos felvezető után – mindjárt bejelent, most aztán már tényleg, dobpergés és fanfárok, valamint fingszag – világgá kürtölte a Dunaferr bulit, hogy a kormány miként menti meg a gyárat, illetve annak dolgozóit. Kiinduló tételünk, hogy mivel nagyon sok milliárdba kerül, és tudjuk azt is, a kormánynak (államnak) pénze nincsen, így hát a gyárat a te (és az én meg az ő) pénzéből menti meg a fényes tekintetű, holott nem biztos, hogy azért adtuk neki. Szeretjük mi az olvasztárokat és kohászokat, aggódunk a családjukért, csakhogy itt van nekünk a magunké is százezerszám, rólunk azonban el van feledkezve. Nem érezzük a szeretetet, nem is hiányzik. De azért mégis.

A világrengető bejelentés az volt egyébként, hogy (és most tessenek figyelni) „Brüsszeltől hiába várunk segítséget”, ezért az állam – értsd kormány, azaz egyszemélyben Orbán Viktor maga – hat hónapig fizeti a Dunaferr dolgozóinak bérét, és ezidő alatt keres a gyárnak valami megfelelő tulajdonost. Ez utóbbiról nem tudjuk, kinyílt-e már a telefonkönyv az „M” betűnél, de ez nem biztos, egy vasmű az macerás, azzal dolog van és egyéb nehézségek. Mielőtt tovább haladnánk, megemlítjük azért a Tungsram utcára került dolgozóit, az Electrolux nyíregyházi üzeméét, és mindenki hozzá teheti a maga fájdalmát, akiket viszont nem szeret ezek szerint a kormány. Azaz, nem bánja, ha fölfordulnak csöndben.

Túl ezen azonban az első kérdésünk az, mi az anyánk valaga köze van a távoli és bűnös Brüsszelnek a dunaújvárosi kohászokhoz. Miért és hogyan kellene segíteni a kokainmámorban fetrengő libsiknek a magyar – egyébként eddig ukrán és orosz – nehéziparon, hacsak nem úgy, mint a tanárokon is, akiknek a béremelése szintén tőlük függ kormányunk (Orbánunk) szerint. Ámde míg a tanerők nyavalyáján a NER nem tud, akar, vagy nem is óhajt segíteni, az olvasztárokén meg igen. Az első nagyon rossz érzés, hogy itt valami nagyon gyanús és nagyon sanda szándék lapul, mert az emberek Orbánt nem érdeklik, csak a hatalom és a pénz, illetve az ezekhez vezető utak és módszerek. Hogy most az acélon keresztül érhető el ez, az mellékes.

Viszont egyszersmind érdekes is. Nem látjuk át az érdekek és bűnök összefonódó szövedékét az akkumulátorgyárak, vasmű és más környezetidegen ipari létesítmények telepítésében és megmentésében, sőt, közgazdaságilag sem értjük. Nem vagyunk egy vasérc nagyhatalom, a kohászat energiaigénye óriási, s ha Rákosi elvtárs idejében – aki felépítette nekünk ezt a gyárat, amit most Orbán átvesz tőle – ezek nem okoztak nagy bajokat, mert a baráti Szovjetunió segített, most ilyen ország már nincsen. Putyin játszana, de már nem fog a jelek szerint, Brüsszelnek pedig azon kívül, hogy nagyszerűen aljas dolog rámutogatni, nem sok köze van egy magánkézben lévő meleghengerműhöz. Ilyképp ismét csak a sandaságig jutunk el.

Ez pedig az, hogy a mi pénzünkön megmentett dunaújvárosi vasmű dolgozók szavazatát veszik meg hosszú távra, de az önkormányzati választásokra biztosan, s ha most lelketlen alaknak tűnnék, mint akit hidegen hagy a kohászok – és a többi – sorsa, akkor újólag arra kell rámutatnom, hogy van pár szakma – vendéglátós, pék és valahány név a szakmák jegyzékében az ABC elejétől a végéig -, akikre szintén ráférne a gondoskodás, de nem érzik a törődő szeretetet. Ahogyan, mint már említve volt, a tungsramos és az electroluxos sem, akiknek ott van a lehangoló kilencven nap, amíg az álláskeresési járulékukat kapják, nem ám féléves habzsidőzsi. Ettől megint úgy tűnhet, hogy a kohászokkal van bajom, holott csak Orbánnal.

Mert a fent előadottakon (tulajdonszerzés, hatalomszerzés szavazatvásárlással) semmi nem indokolja, hogy ilyen megkülönböztetett figyelmet kapjon a társadalom egy kiválasztott szelete. Hogy a kohászokat meg akarja utáltatni Orbán a többiekkel, arra egyelőre nem gondolunk. Majd később esetleg. Mert az egészen biztos, ennek az egésznek közgazdasági haszna nincs és nem lesz, a sandaságon kívül pedig azt az érzetet erősíti az emberben, hogy kies hazánk a jövőben az akkumulátor, a vas és az acél országa lesz, de csak addig, amíg a fentebbi hasznok kinyerhetők belőle. Azaz, megint azt látjuk, hogy a józan ésszel szembe menve, Brüsszelre mutogatva kaptunk egy újabb felvonást a színházban. Sosem lesz vége.

– Hát, Feri bátyám, megvették a Vodafone-t – mondta az állott sörszagú kocsmában a pultra könyökölve egy tanárféle férfi a mellette iszogató öregnek.
– Mi az a Vódafon? – kérdezte ő tágra nyílt szemekkel, és látszott rajta, tényleg nem tudja. Sejtése sincs.
– Távközlési társaság – felelte a tanárféle, de kevés sikerrel.
– Mi az a távközlési társaság? – értetlenkedett tovább az öreg, mire a férfi nyugodt-magyarázón kezdte, hogy telefon…, de az öreg a szavába vágott.
– Akkor azt mondja, hogy megvették a postát. Ne dicsekedjen itt nekem távközléssel, Vódafonnal meg pláne ne, magyarok vagyunk, vagy mi a rosseb. De mindegy. Ki vette meg? – kérdezett vissza, és beletúrt a hiányosan zsíros hajába.
– Az Orbán Viktor…
– Egészségére – vágta rá az öreg kétségek nélkül -, úgysem volt neki még ilyen Vódafonja, vagy miket beszél össze nekem. Az az ember felőlem azt vesz meg, amit akar. Ősszel kaptam tőle nyolcvanat. Mondta, hogy utaljuk, Feri bátyám, és a postás hozta is, tudja a Jenő. A postás Jenő. Én az Orbán úrnak a lába nyomát is megcsókolom, Vódafonnal vagy anélkül, mindenhogyan. De mér érdekes ez a Vódafon magának annyira, hogy itt előhozakodik nekem vele, amikor nem is kérdeztem?
– Mert nagyon sokba került.
– Ha futja rá az Orbán úrnak, mi a baja vele?
– 660 milliárdért vette meg.
– És?
– Tudja az mennyi pénz?
– Honnan tudnám. Engemet az asszony elküld a boltba tejért meg farhátért, meg kapok valamennyit fröccsre, a többi engem nem érdekel. Milliárd olyan nincs is, itt találja ki nekem, hogy fitogtasson. A nyolcvanezer, amit az Orbán úr küldött nekem, na, az pénz. Milliárd – mondta megvetően az öreg, és majdnem kiköpött, de meggondolta magát. A férfi azonban nem hagyta.
– Képzelje el, hogy Orbán úr nem nyolcvanat küld magának, hanem százat.
– Mért képzeljem el? Nyolcvanat ígért, annyit küldött ő mindig állja a szavát.
– Akkor képzelje azt, hogy százat ígért.
– Mért ígért volna százat?
– Csak. Mert olyan szépen nézett rá – kezdett már kicsit türelmetlen lenni a férfi, de visszanyugodott – Tegyük föl.
– Tegyük.
– Akkor százat utalt magának.
– Húszat letagadhatok az asszony előtt? – élénkült fel az öreg, hogy már a szemei is csillogtak.
– Tagadjon.
– Az jó, akkor nem kell annyit fröccsre kunyerálni.
– Na ugye – mondta a férfi, mint aki kezd célba érni, és folytatta – Képzelje akkor el, hogy megkapja azt a százat, húszat meg eltesz fröccsre.
– El, el – kerekedett el az öreg szeme már vigyorogva-csillogva.
– Akkor képzelje el azt, hogy ezt hatmillió hatszázezer hónapon keresztül kapja.
– Mért képzeljem el ezt már megint, miket beszél, hogy hatmillió hatszázezer hónap?
– Akkor képzeljen el ötszázötvenezer évet.
– Minek? Ennyi év sincsen. Még a föld sincsen ennyi, Krisztus urunk is csak úgy négyezer éve teremtette. Ne jöjjön azzal az ötszázötvenezerrel, maximum a nyanya, tudja drága Juliskám lehet annyi – mondta, és most már huncutul nevetett.
– De mit szólna, ha ötszázötvenezer évig kapna havi százezret?
– Nem fogok én annyit élni. Jó, ha még ötöt. Esetleg tízet. Úgyhogy ne számolgasson nekem, hogy milliárd meg millió meg a kiskutya fasza. Tudom, mire megy ki a játék, maga ilyen kommunista, és Orbán urunk ellen akar itt engemet ojtogatni. De az nem fog menni. Ő nekünk a jótevőnk, olyan jó dolgunk, mint alatta, soha nem volt, utalta a nyolcvanat, olcsó a farhát, olykor osztanak a faluban egy zsák krumplit is, az az ember azt csinál felőlem, amit csak akar. Ha nem elég neki a Vódafonra, még adakozok is. Mit mondott, mennyi milliárd?
– 660.
– Jó, hogy nem 666.
– Hogy? – nézett rá a férfi egészen elképedve már, mert elképzelni sem tudta, most mi jön.
– Hát a Sátán száma, jó, hogy azzal nem jön itt nekem a kommunista agyával, most már teljesen világos minden. Maga egy sorosista kém, egy hazaáruló, hívom mindjárt a Pistát, a rendőrt, ha el nem megy szépszerével – kiabált már majdnem, így a férfi kiballagott a kocsmából, az öreg pedig a csaposhoz fordult.
– 660 milliárd, hát halottál már ilyet Bélám? Na, adj egy feles kevertet erre a kutyaúristenit neki – és meg is kapta.

Bizonyos Eged István, Pétervására polgármestere megfenyegette Hadházy Ákost, miszerint: „Biztos legyél benne, hogy találkozunk még. A család az mindenhol tabu, csak nálad nem. Könyörögni fogsz.” Ebben benne van a NER maga, mondhatni, az esszenciája ez neki kilátástalan bunkóságában, moráljában és mindenkit eltaposásában. De a mutyit se feledjük. Eged István nagyot akart fenyegetni, de nincsen neki saját bejáratú TEK-je, NAV-ja és más, ellenzékieket nyektető készsége, sőt, Eged István még csak nem is Kövér pedellus, akinek tevőleges hatalma van Hadházy fölött, úgyhogy polgármester elvtárs a maga szintjén és színvonalán működik, ha megzavarják a lopásban.

Voltaképp azt mondta Hadházy képviselőnek akárha sarki kocsma vagy falusi ivó fölgyűrve az ingujját és kezébe véve a letört nyakú sörösüveget, hogy gyere ki, mint ahogyan maga a nagyságos Orbán Viktor szólította fel annak idején majdnem ugyanígy Goodfriend, amerikai ügyvivőt, hogyha férfi volna, kiemenne vele a szabad levegőre. Pedig akkoriban még nem is volt utcai harcos, csak később vált azzá. Mindenesetre látjuk, Eged polgármester honnan veszi a bátorságot, csak az a baj, ő nem a maffia főnöke, még csak nem is egy galerié, hanem csak egy hőbörgő kretén, akit lopáson értek. Mert el ne feledjük, ő a falujában uniós pénzből épített magának jakuzzis dácsát, csak lebukott. Hadházy lebuktatta.

Emiatt ajánlgatja neki a kisstílű alak a menekülést, és jelenti ki, hogy könyörögni fog, csak nem tudjuk, miért és kinek. Rosszul sikerült ez e fenyegetőzés, olyan bumburnyák íze van, de ettől annyira lehangoló. Ez a legalja utcai bandák stílusa, a NER kicsiben, de mindenképp esszenciálisan, amikor előkerül a család toposza is, mint amely védernyő legalizálja a lopást, ahogyan Orbán gyermekei is a saját lábukon állnak. Nem tudjuk, Eged polgármesterre ki lesz-e adva a kilövési engedély, mert az ilyesmik a legfelsőbb szinteken dőlnek el. Például Völner és Schadl már szabad préda az igazságszolgáltatás számára, Varga Judit egyelőre még nem, mert fontosnak hitt dolgai vannak Brüsszelben. Védi Orbán valagát.

Viszont azt is Hadházy képviselő fejtette föl, hogy a dekázós-hegedálós nacsasszony pontosan tudta, mit művel a beosztottja, sőt, azt is bizonyítva látja, hogy találkozott Schadllal, megbeszélni az elkenendőket. Azaz, minimum bűnpártolást követett el, a maximumot nem tudjuk, mert titok. Ennek ellenére akkora a kuss ebben az ügyben is, mint amúgy Pétervásárán, csak a tét más és a játszma nagyobb. Viszont sem a minisztérium, sem Varga nem reagált a képviselő vádjaira, nem hívták ki őt egy kis utcai harcra, csak nehogy váratlanul valami baj érje. Minden attól függ, hogy ki milyen szerepet játszik Orbán színházában, ha valakire szükség már nincsen, mehet a levesbe, amely folyamatosan forr.

Följebb lépve a szinteken a még nagyobb lopásokhoz, itt van nekünk a lélegeztetőgépek százmilliárdos mutyija, amit már mindenki unalomig ismer, és mégsem történik semmi. Ebben éppen ott tartunk, hogy a momentumos Tompos Márton pert nyert a minisztérium ellen, azaz, ki kellene adni neki az erről szóló iratokat, de a külügy – ami felér egy beismeréssel – húzza az időt, a Kúriához fordul, hátha megússza. Ennek több módja is van. A Kúriában – és ez is az Unió jogállami baja – esetleg baráti bíró kenheti el az egészet, annyi idő telik el, hogy már senkit nem érdekel, vagy mindeközben minden nyomot eltüntetnek, ahogyan Schadl CD-it is ledarálták. A lehetőségek számosak, majd valamelyikkel élnek.

Ugyanakkor azt se feledjük, derülhet itt ki bármi is, korántsem biztos, hogy következménye lesz, minden attól függ, kell-e még a bűnös a NER-nek (Orbánnak) valamire vagy sem. Jogi és morális mocsárban tocsog az ország a legalsó szinttől a legmagasabbig, ha úgy tetszik Ady Bandival az értől az óceánig. A színház szereplői pedig védve érezve magukat kussolnak vagy fenyegetőznek, a bávatag népek ugyanakkor erről mit sem tudnak, vagy, ha netán igen, annak is tapsolnak hálás szívvel, hogy még akciós a farhát vagy kinéz választáskor egy zacskó krumpli. Minden nép azt kapja, amit megérdemel. Ha nekünk ez jó, márpedig az a választások eredményeit nézve, akkor megérdemeljük a sorsunkat. Tessenek mosolyogva fölfordulni.

Hetek, hónapok óta azt halljuk országunk fura uraitól, hogy azonnal békét kell kötni az orosz-ukrán háborúban. Mert ettől megszűnnek a szankciók, ránk pedig mindezek után madárdal és nem utolsó sorban Kánaán vár, ahol lehet majd cukrot is kapni. Mégpedig fillérekért. Ez a talpasoknak szánt üzenet, és akkor röhögnénk a legjobban – fokozva mostani virágos jókedvünket -, ha valóban megtörténne az elképzelhetetlen, Putyinból kisangyal válna, aki feledi az orosz birodalmi óhajokat, és nem gyilkolná tovább halomra az ukrán civileket. Kitörne az oly hangosan óbégatott béke, de itthon minden maradna a régiben.

Kiderülne ekkor, hogy nem a szankciók, nem a háború, hanem Orbán és a Fidesz alkalmatlansága miatt fázunk és éhezünk, a király pedig hirtelen meztelen lenne. És ekkor sietnének a segítségére az esernyővel kardozó matrónák, a CÖF és mindenféle elhülyített kitartottak, aztán felöltöztetnék bíborba és bársonyba csupasz egyetlenünket (tessenek csak elképzelni a decens képet). Ha ezen túl vagyunk, valamint annak belátásán is, hogy ilyesmi meg soha nem történhet, nekiláthatunk vizsgálni az óbégatást magát, hogy miféle békét akar Orbán, ha akar egyáltalán ilyesmit. Nem vagyunk annyira biztosak ebben.

Azért nem mégpedig, mert ez a mostani zavaros nagyon jó neki abban halászgatni, de nem is ez, hanem maga a pőre aljasság. Tegnap foglalkoztunk azzal az Orbán diskurzussal, amit az övéivel folytatott, s ami miatt ukrán oldalról elemi erővel küldték el szegény anyukájába, és teljesen megérdemelten. Senkiföldjének nevezte Ukrajnát, s emiatt az ukrán nacionalista érzések egész nemzetünket zavartak vissza az Urálon túlra, ahová szerintük valók vagyunk, de minderről már elmondtuk a keresetlen véleményünket nem tudva eldönteni azt, hogy miként az ukránok mondják, egyetlenünknek valóban ribancarca volna-e.

De nem is ez, hanem a többi. Háttérbeszélgetésnek nevezik azt a szeánszot, amelyen Orbán kifejtheti a világról alkotott különös elképzeléseit, s ebben elmondta, Putyin barátja egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy elveszítse ezt a háborút, és éppen ezért nem is fogja. Orbánnal ellentétben ebben nem vagyunk annyira biztosak, mert a Második Világháború óta tudjuk, a dolgok nem is annyira a harctéren, sokkal inkább a hátország ipari termelése minőségén és mennyiségén dőlnek el. Ebből fakad, ha most a civilizált világ a barbárság ellen összefog fegyverszállítással, nincs kérdés a végkimenetelről.

Ilyen tudás birtokában viszont azt a kérdést kell feltennünk magunknak, mert Orbánnak senki nem meri vagy nincs módja rá, miféle béke az, ami után oly erősen áhítozik, és arra kell jutnunk, olyan, ahol Putyin beteges vágyai kielégülhetnek. Ukrajna egy részét megszállja, és egészen egyszerűen végleg Oroszországhoz csatolja. Az ott élő lakosság sorsát pedig az eddigi történések (Bucsa, Irpiny) mutatják, azaz, Orbán békevágya pár millió ukrán minden további nélküli vágóhídra küldését jelenti, ami ebben a formában nem, hogy nem elfogadható, hanem egyenesen ocsmány elképzelés. Ha lehet egyáltalán vízióról beszélni.

Éppen ezért, amikor Gulyás, Szijjártó és az összes többi a békéről visítozik, akkor ők is, akárcsak a gazdájuk, erről beszélnek, és ezt sem ártana azért tudatni velük. Az Orbánt az anyjába küldő ukrán kifakadásban az is szerepelt, hogy kies hazánk a történelem során mindig a vesztes hatalmak oldalán állt, és megüzenték neki, most is így lesz. S ha azt tételezzük, hogy a Nyugat, illetve most már más országok is (Marokkó, Kenya), összesen negyvenen álltak Ukrajna mellé, akkor a második világégés tapasztalatai alapján most is a leendő vesztes valagát nyaljuk világosan látható és remélhető haszon nélkül. L’art pour l’art.

Vagy lehet, hogy nem is így. Mert utaltunk már arra, ez a helyzet és állapot Orbánnak éppen megfelel, van mivel takarózni. Viszont csak úgy az ország érdekét figyelve föl kell tennünk a kérdést, mi lesz aztán. Mi lesz, ha Putyin vereségével – mint ahogyan tételezhető – ér véget ez az egész borzalom, másfajta békével, mint Orbán képzeli, és akkor ott áll megint magában és megvetetten, mint az utolsó csatlós, akinek ahhoz sem volt esze, hogy idejében átálljon, de legalább a kommunikációján finomítson. Sejtjük a jövőt, ha nem tudjuk is, és az áll benne, hogy hazánknak egyáltalán nem lesz jó. Bár ez Orbánt e legkevésbé sem szokta érdekelni.

Miután szeretett vezérünk Ukrajnát „senkiföljének” nevezte a maga kéretlen és tapló stílusában egy, az övéi közt elhangzott beszédben (kappanhang, szájnyalogatás), helyzet keletkezett, és az ukrajnai magyar nagykövetet is bekérették az ottani külügybe, hogy elbeszélgessenek vele. Sőt, kilátásba helyeztek más intézkedéseket is. Ugyanabban a beszédben elhangzott az is, hiába minden, úgyis Putyin nyeri a háborút, és ezt sem igazán kellett volna erőltetni, mert mindenféle bajok lehetnek belőle.

A decens beszédről egyébként a Reuters számolt be, úgyhogy az egész széles világ tudhatja, miféle ember áll országunk élén, akit ráadásul tizenkét éve folyamatosan megválasztunk. Ebből fakad, hogy az ő sara a miénk is, ha őt utálják, bennünket is, azaz, ha Ausztriába mennek cukrot vásárolni, vagy más terméket, ami olcsóbb, mint szárnyaló hazánkban, akkor ne tessenek meglepődni, ha a burgenlandi traktoroslegény vagy a stájer virágáruslány a hátuk mögött kiköp. Ezek a várható lájtos folyományok, a többit majd meglátjuk.

Viszont ezzel szemben van az a világ, ahol a píszí megszűnik, mert olyan emberek szólalnak meg, akiknek vesztenivalója nincsen, éppen azért hangosan ki is mondják, amit amúgy mindenki gondol Orbánról és így felőlünk is, csak a gyerekszoba miatt nem teszi. Az ukránoknak is volt gyerekszobájuk, de beláthatjuk, jelen helyzetben olykor elfelejtik az illemszabályokat. Okkal teszik ezt és érthetően is. Az ember nem nagyon figyel a formaságokra, ha rakéták robbannak a nappalijában, a kishúgát megerőszakolják, és az egész országát a földdel teszik egyenlővé a barbárok.

Élet-halál harcnak hívják azt a helyzetet, amiben az ukránok vannak, nem csoda hát, ha állapotba kerülnek akkor, amikor egy olyan alak, aki a támadójukkal cimborál, annak majdhogynem kebelbarátja, jól fűtött szobából, teli hassal és böfögve nevezi országukat senkiföldjének. Nagy valószínűséggel ilyen érthető állapotban volt Borisz Filatov, Dnyipro polgármestere is, aki Orbán szövegét a Reuters által meghallván egészen kendőzetlen stílusban küldte el őt a picsába. Ennek csak az indítása volt, hogy a mi kedves vezetőnket „ribancarúnak” nevezte, ami valljuk meg, költői vénára vall.

Igazából nem tudjuk, mire gondolhatott a jelzővel a magából alaposan kikelt polgármester. Nézegetjük Orbán húsos képét, illesztgetjük hozzá a jelzőt, de zátonyra fut az értelmezés. Igaz, egy harcoló katona, Robert Joszfovics Brovdi pedig „figyelj rám te büdös disznó” megszólítással invitálta meg Bakhmutba a frontra, ahol Orbán kárpátaljai magyarjai harcolnak azért az Ukrajnáért, amit Brovdi szerint a mi vezetőnk Putyinnal együtt szeretne felosztani. Látjuk hát, mi történik akkor, ha az érzelmek lecsupaszodnak, s bár lehet illetlennek tekinteni a kedves vezetőt ribancarcú büdös disznóként értelmező ukránokat, azt is be kell látnunk, nincs az az isten, aki mondandójukat visszafogná.

Sőt, mivel a hazájukért harcolnak életre-halálra, tulajdonképpen a stílusuk is érthető. Nem rózsaszínű budoárból üzentek ugyanis. A háborún is túl azonban valami mélyebbet érintett meg kéretlenül Orbán a vihart kavaró dumájával, és ez pedig a nacionalizmus. A mi kedves vezetőnk is erre építi javarészt ténykedését, de az ukránoknak sem kell a szomszédba menni érte. Ez már akkor is megmutatkozott, amikor a háború kitörésekor Kijev polgármestere (Klicsko) üzent az oroszoknak, hogy a Moszkvájuk helyén még csak mocsár volt, amikor az ő Kijevjük már állt

Ebben lehet valami, lévén, 860-ban alapították a várost, amit most Putyin bombáz bőszen és gyakorta. Tehát buzog a nemzeti öntudat az ukránokban, háborús helyzetben pedig ez fokozódik, és visszatérve Dnyipro polgármesterére, ő is ebből az aspektusból küldte el Orbánt olyan indulattal és olyan alaposan, hogy csak úgy fröcsögött. Idéznénk azért betűhíven, hogy mindenki láthassa és olvashassa, aki eddig még nem tette meg:

„Először is, ribancarc, nem a mi földünk a senkiföldje hanem a tiétek. Több ezer éve élünk itt, mi nem az Urálon túlról másztunk elő. Másrészt pedig különösen tehetségesnek kell lenni ahhoz, hogy Romániától, Szlovákiától kezdve Szerbiáig és Ukrajnáig mindenhol utálják az embert. A trianoni békeszerződés csak büntetés volt az állatias történelmi tetteitekért. Harmadrészt a kegyetlenkedéseitek, és az a folyamatos vágy, hogy minden világháborúban a zsarnokok kedvében járjatok, történelmi páriává tettek titeket. Negyedszer pedig, milyen alávalóságra vall megbocsátani 1956-ot a szovjeteknek és utódaiknak? Ötödször: teljes erkölcsi nullának kell lenni ahhoz, hogy az EU és a NATO szoknyája mögé bújva taposs mindenki nyakára. Kifelé a szoknya alól, és három nap alatt kisöprünk titeket, szemetek. Barmok. Nem, nem a magyar emberek. Hanem az ott hatalmon lévők.”

Ez már döfi, de nevezhetjük delikátnak s egyben mellbe vágónak is. Viszont arra is rá kell mutatni, mennyivel másképpen hangzik már ez, mint amikor a píszí szabályai szerint sztaniolba csomagolják a mondanivalót, ami azt eredményezi, úgy lehet tenni, mintha nem értenék, így felejtődik el minden. A krumplileves legyen krumplileves, ha elküldünk az anyjába valakit, akkor mondjuk meg világosan, másképpen még dicséretnek veszi az átkokat, és illegeti magát a nagyvilág előtt, hogy már megint győzött. Filatov mondandója után ez már nehéz lesz.

Látjuk a mindent elsöprő indulatot, illetve el lehet gondolkozni néhány állítás igazságtartalmán, de a felháborodás jogossága kétségbe nem vonható. Ez olyan elemi erejű kurvaanyázás, aminek biztosan nagy lesz a visszhangja, de nem az átkozódót fogja minősíteni, hiszen a vázolt helyzet miatt ez elnézhető, hanem azt mutatja be kedőzetlenül, akiről szól ez az egész. És ez a kép egyáltalán nem hízelgő, viszont az árnyéka ránk is vetül, ha ez volt a szándék, ha nem. Újabb szép fejezet íródott a NER visszataszító történetében, ami egyre lehangolóbb.

Voltaképp ennyi az egész. Csak ezt a „ribancarcú” jelzőt nem érti az ember. Igaz, volna rá megfejtés, de azt kevéssé tűrné a nyomdafesték, ilyképp más egyebet nem tehetek, mint a nyájas olvasóközönség képzeletére bízom, mire gondolt a dnyiprói polgármester, amikor a mi kedves vezetőnket ekképp jellemezte, ilyen szavakkal illette, s valljuk be azért, egy kis elégedettségünkre is. Hiszen magunk is így gondoljuk, de, ha mi mondanánk, akkor azt mondanák, ilyet nem komilfó. De látszik, van az a helyzet, amikor meg igen.

Eddig nem tudta az ember, hogy létezik keresztényi hazánkban Fiatal Családosok Klubja, de most már igen. Ők voltak azok – illetve a nevükben bizonyos Király Nóra, aki úrfikorában fideszes alpolgármester volt, de most már rengeteg gyerekes anyuka –, akik megköszönték a kormánynak, s így egyszemélyben a jótevőjüknek hitt Orbán Viktornak magának, hogy emelkedik a babakötvények kamata. Hálatelt szívű közleményt juttattak el az MTI-nek, hogy gondolva lett rájuk megint, és mielőtt erről – és sok minden másról – nekilátunk elmélkedni, ezt az MTI-t is jól véssük az eszünkbe, mert szerepet kap mai történetünkben (is).

Kiindulópontunk címbéli felvetésünk – mármint az ostobaság mindent legyőző ereje, azaz a butaság bátorsága – megmutatásához elsőként is a múlt ködébe indulunk. Az a képzetünk immár ugyanis, hogy amióta az eszünket tudjuk, egyszerűbben szólván, amióta luk van a seggünkön, azóta mindig és egyfolytában Orbán Viktor van hatalmon és folyik a csapból. Ez is mutatja, milyen rohadt hosszú bír lenni tizenhárom év, amelyekből most épp nem tudjuk, melyikben is történt, amikor a kocsmaasztalnál a kedves vezető beígérte Feri bátyámnak az érkező nyolcvan ruppót, mint személyes jótéteményének ékes bizonyítékát, és a plafon a helyén maradt.

Mi több, Feri bátyám sem veregette hátba bütykös kezével az örökös miniszterelnököt, miszerint tudom Vitya gyerek, persze, hogy érkezik a nyolcvanezer, hiszen így rendelkezik a törvény, s ha netán nem érkezne, akkor kénytelen lennék pofán verni téged. De nem. Feri bátyám a kocsma gőze alól és mögül hálatelt szívvel nézett az életét megkeserítő tömzsi alakra, akit valami delej által jótevőjének hitt. Nem kell – igaz, kellene – mindent tudni, bár az ilyen setét állapotok tévútra viszik az alattvalót, ahogyan Feri bátyámat akkor, ugyanígy Király Nóra nemzeti anyukát tegnap is, aki közleményében nem tudta, mekkora ökörséget beszél.

Ha nem szólt volna, bölcs maradhatott volna, más nézőpontból nem derült volna ki, fingja sincs arról a világról, amelyben tengeti napjait. Mert és ugyanis a babakötvények kamatának emelése is törvényi, illetve szerződési kötelesség, amennyiben az inflációt kell követnie. Ebből következik az, hogy a nemzeti anya a Fiatal Családosok Klubja nevében nem egyébért hálálkodott az kormánynak, s így természetesen Orbán Viktornak magának, mint az inflációért, ami sajátos nézőpont lenne, ha a nemzeti anya tudná, miről beszél, de ezek szerint nem tudja. Így élnek ők a Kárpátok alatt a sötétségben, magukkal rántva minket is.

Feri bátyám azonban, illetve Király Nóra csak az ostoba alattvalók, akiknek a horizontja addig terjed, hogy elalélnak attól a gyönyörűségtől, hogy gondoskodva van róluk. Ilyenekből van az országban uszkve hárommillió, ezért győz Orbán Viktor a választásokon immár beláthatatlan idők óta. Ez azért baj, mert a maradék hetet is lerántják a mocsarukba, ahol is velük együtt kell fuldokolni mind az összes többinek is. Egyszerű népek azonban mindenütt vannak, csak valahogy másutt nem ennyire hangosak, illetve nincs akkora nagy hangszórójuk, mint ebben a mi nagyon elcseszett országunkban, amely Mária oltalma alatt áll, mint ismeretes.

Hogy a népek egy része ennyire és ily módon egyszerű, az is baj, de van egy friss ziccerem az MTI által – és itt térünk vissza hozzá – bemutatni, hogy lepukkant hazánk elitje sem sokkal különb náluk, ezért találnak egymásra oly nagy szerelemben. Ha a külügyminiszterünk egy futsalos bohóc, az sok mindent megmagyaráz a diplomáciánkról, de arra mégsem lenne indok, hogy ő is az emlegetett Feri bátyám és Király Nóra kognitív szintjén legyen, pedig ott van, ennek pedig ékes bizonyságát is adja egyfolytában és mindig kitartóan.

Akkor ugyanis, amikor Király Nóra Orbánnak hálálkodott, Szijjártó Péter is megszólalt a maga megszokott hangnemében, ami az, hogy ezúttal az UEFA-t küldte el az anyukájába azért, mert óva intenek attól, a magyar aranylábú ifjak meccsére az elvadult szurkolók ne vigyenek be Nagy-magyarországos jelképeket, mert ez érzékeny dolog, mint ahogyan a rasszistáskodás, és más hasonló cuki kurvaságok is. Szijjártóból pedig fölböfögött az ezeréves nemzeti öntudat, így felszínre került lelkének éjfekete tartalma, amiben azonban különösebb nóvum nincsen. Szokva vagyunk már ehhez, a nyáj pedig az ilyenek miatt éljenez erősen.

Épp ezért nem is ez, hanem az a rohadt magyar nyelv, és az ő nehézségei. Külügyminiszerünk ugyanis kifejtette, hogy az UEFA munkásőrei (ez is, de mindegy) azért „mennek ki a stadionokban” (sic), hogy nézzék, mit lehet feljelenteni. Ezen a ponton közlöm, hogy Szijjártó bánatára tanár voltam a holocénban, a magyar nyelvé is, ebből fakadóan pedig tudom, hogy a helyragok másképpen a ban, ben, ba, be toldalékos főnevek használatát valahol az általános iskola alsó tagozatában tanítják, s mint idézőjeles példánk mutatja, Szijjártót ezek alapján nem lehetne az ötödik osztályba engedni. Mert vagy nem tanulta meg a leckét, vagy hülye.

Apróságnak tűnhet, de sok mindent elmond Szijjártóról magáról, az MTI-ről úgyszintén, akik így együtt a rohadt nagy magyarkodásukban magyarul sem tudnak, ahogyan kereszténykedésük ellenére sem keresztények, de az egy másik dolgozat lenne. Ez az apróság azonban arra példa és különösen jó, hogy rámutassunk: kies hazánkban ki vezet kit, és ebből fakadóan hol is tartunk szellemi téren. Tegnap nagy miniszter, ma Szijjártó és a rajongó Király Nóra, akik így együtt – visszatérve kiinduló pontunkhoz – a butaság bátorságával döntenek és élnek. Így alakul a sötétség birodalma, trónján a nekik épp megfelelő Orbánnal. Elvesztünk.

Eddig nem tudta az ember, hogy létezik keresztényi hazánkban Fiatal Családosok Klubja, de most már igen. Ők voltak azok – illetve a nevükben bizonyos Király Nóra, aki úrfikorában fideszes alpolgármester volt, de most már rengeteg gyerekes anyuka –, akik megköszönték a kormánynak, s így egyszemélyben a jótevőjüknek hitt Orbán Viktornak magának, hogy emelkedik a babakötvények kamata. Hálatelt szívű közleményt juttattak el az MTI-nek, hogy gondolva lett rájuk megint, és mielőtt erről – és sok minden másról – nekilátunk elmélkedni, ezt az MTI-t is jól véssük az eszünkbe, mert szerepet kap mai történetünkben (is).

Kiindulópontunk címbéli felvetésünk – mármint az ostobaság mindent legyőző ereje, azaz a butaság bátorsága – megmutatásához elsőként is a múlt ködébe indulunk. Az a képzetünk immár ugyanis, hogy amióta az eszünket tudjuk, egyszerűbben szólván, amióta luk van a seggünkön, azóta mindig és egyfolytában Orbán Viktor van hatalmon és folyik a csapból. Ez is mutatja, milyen rohadt hosszú bír lenni tizenhárom év, amelyekből most épp nem tudjuk, melyikben is történt, amikor a kocsmaasztalnál a kedves vezető beígérte Feri bátyámnak az érkező nyolcvan ruppót, mint személyes jótéteményének ékes bizonyítékát, és a plafon a helyén maradt.

Mi több, Feri bátyám sem veregette hátba bütykös kezével az örökös miniszterelnököt, miszerint tudom Vitya gyerek, persze, hogy érkezik a nyolcvanezer, hiszen így rendelkezik a törvény, s ha netán nem érkezne, akkor kénytelen lennék pofán verni téged. De nem. Feri bátyám a kocsma gőze alól és mögül hálatelt szívvel nézett az életét megkeserítő tömzsi alakra, akit valami delej által jótevőjének hitt. Nem kell – igaz, kellene – mindent tudni, bár az ilyen setét állapotok tévútra viszik az alattvalót, ahogyan Feri bátyámat akkor, ugyanígy Király Nóra nemzeti anyukát tegnap is, aki közleményében nem tudta, mekkora ökörséget beszél.

Ha nem szólt volna, bölcs maradhatott volna, más nézőpontból nem derült volna ki, fingja sincs arról a világról, amelyben tengeti napjait. Mert és ugyanis a babakötvények kamatának emelése is törvényi, illetve szerződési kötelesség, amennyiben az inflációt kell követnie. Ebből következik az, hogy a nemzeti anya a Fiatal Családosok Klubja nevében nem egyébért hálálkodott az kormánynak, s így természetesen Orbán Viktornak magának, mint az inflációért, ami sajátos nézőpont lenne, ha a nemzeti anya tudná, miről beszél, de ezek szerint nem tudja. Így élnek ők a Kárpátok alatt a sötétségben, magukkal rántva minket is.

Feri bátyám azonban, illetve Király Nóra csak az ostoba alattvalók, akiknek a horizontja addig terjed, hogy elalélnak attól a gyönyörűségtől, hogy gondoskodva van róluk. Ilyenekből van az országban uszkve hárommillió, ezért győz Orbán Viktor a választásokon immár beláthatatlan idők óta. Ez azért baj, mert a maradék hetet is lerántják a mocsarukba, ahol is velük együtt kell fuldokolni mind az összes többinek is. Egyszerű népek azonban mindenütt vannak, csak valahogy másutt nem ennyire hangosak, illetve nincs akkora nagy hangszórójuk, mint ebben a mi nagyon elcseszett országunkban, amely Mária oltalma alatt áll, mint ismeretes.

Hogy a népek egy része ennyire és ily módon egyszerű, az is baj, de van egy friss ziccerem az MTI által – és itt térünk vissza hozzá – bemutatni, hogy lepukkant hazánk elitje sem sokkal különb náluk, ezért találnak egymásra oly nagy szerelemben. Ha a külügyminiszterünk egy futsalos bohóc, az sok mindent megmagyaráz a diplomáciánkról, de arra mégsem lenne indok, hogy ő is az emlegetett Feri bátyám és Király Nóra kognitív szintjén legyen, pedig ott van, ennek pedig ékes bizonyságát is adja egyfolytában és mindig kitartóan.

Akkor ugyanis, amikor Király Nóra Orbánnak hálálkodott, Szijjártó Péter is megszólalt a maga megszokott hangnemében, ami az, hogy ezúttal az UEFA-t küldte el az anyukájába azért, mert óva intenek attól, a magyar aranylábú ifjak meccsére az elvadult szurkolók ne vigyenek be Nagy-magyarországos jelképeket, mert ez érzékeny dolog, mint ahogyan a rasszistáskodás, és más hasonló cuki kurvaságok is. Szijjártóból pedig fölböfögött az ezeréves nemzeti öntudat, így felszínre került lelkének éjfekete tartalma, amiben azonban különösebb nóvum nincsen. Szokva vagyunk már ehhez, a nyáj pedig az ilyenek miatt éljenez erősen.

Épp ezért nem is ez, hanem az a rohadt magyar nyelv, és az ő nehézségei. Külügyminiszerünk ugyanis kifejtette, hogy az UEFA munkásőrei (ez is, de mindegy) azért „mennek ki a stadionokban” (sic), hogy nézzék, mit lehet feljelenteni. Ezen a ponton közlöm, hogy Szijjártó bánatára tanár voltam a holocénban, a magyar nyelvé is, ebből fakadóan pedig tudom, hogy a helyragok másképpen a ban, ben, ba, be toldalékos főnevek használatát valahol az általános iskola alsó tagozatában tanítják, s mint idézőjeles példánk mutatja, Szijjártót ezek alapján nem lehetne az ötödik osztályba engedni. Mert vagy nem tanulta meg a leckét, vagy hülye.

Apróságnak tűnhet, de sok mindent elmond Szijjártóról magáról, az MTI-ről úgyszintén, akik így együtt a rohadt nagy magyarkodásukban magyarul sem tudnak, ahogyan kereszténykedésük ellenére sem keresztények, de az egy másik dolgozat lenne. Ez az apróság azonban arra példa és különösen jó, hogy rámutassunk: kies hazánkban ki vezet kit, és ebből fakadóan hol is tartunk szellemi téren. Tegnap nagy miniszter, ma Szijjártó és a rajongó Király Nóra, akik így együtt – visszatérve kiinduló pontunkhoz – a butaság bátorságával döntenek és élnek. Így alakul a sötétség birodalma, trónján a nekik épp megfelelő Orbánnal. Elvesztünk.