Kategória: Egyéb

Michael O’Leary, a Ryanair vezérigazgatója nem is olyan régen egészen egyszerűen idiótának nevezte Nagy Márton miniszter urunkat, mégpedig egyetlen interjúban ötször is. Ebből látszik, hogy nem csak úgy kicsúszott a száján a lehangoló jelző, hanem ennek a derék írnek ez mély meggyőződése, amit a rá, illetve a cégére kivetett extraprofitadó generált. Pedig ő még nem is ismerhette miniszter urunk gyarapodó életművét, ahogyan adja elő a már nem is unortodox, hanem valóban degeneráltnak mondható gazdasági elképzeléseit, vagy nevezzük ezeket inkább jóindulatúan látomásoknak. Másfelől delirálásnak, bár nem tudjuk, ő éppen szereti-e az alapvető élelmiszert, amit a gazdája olyannyira.

Nagy Márton miniszteres urunk titulusa szerint a gazdaságfejlesztésért felel az egész keresztény hazában, amihez annyi köze van, mint Pintérnek az oktatáshoz vagy egészségügyhöz, Szijjártónak a külgazdasághoz. És mehetnénk végig az egész Orbán kabineten, hogy ki mihez nem ért, ami azonban nem baj, ha itt van nekünk Orbán Viktor, aki amúgy is egyszemélyben dönt mindenről, és irányítja kies hazánkat a szakadék felé. Mert hiába Nagy miniszteres urunkat idiótázta le a Ryanair vezére, ő csak, akárha Krisztus urunk az emberiség bűneit, úgy vette magára az Orbánéit. Mondhatni, ez az ő keresztje, amit cipel szakadatlan. De tud saját kútfőből is retardált lenni, és ezt nem győzi bizonyítani.

Most is interjút adott a testvéri Mandiner című nyomdaipari terméknek, amivel az a baj, ha ilyen duók összeállnak, amelynek mindkét fele Orbánból nézeget kifelé a segge körül, akkor egészen elképesztő gondolati produktumok keletkeznek. Most sem történt ez másként, miniszteres urunk csak úgy sziporkázott, és nem kérdezték meg tőle, miért beszél hülyeségeket. Pedig nem ártott volna, ám ne legyünk telhetetlenek, így is egészen szórakoztatóra sikerült a dolgozat. Nem véletlenül ingerelte írásra az embert, pedig annyi sok erre érdemes ganyé történt tegnap is – mint minden nap -, amelyek szintén megörökítés után kiáltottak, de nem vagyunk mi a sokkarú Siva, hogy szimultán verjünk öt laptopot.

Illetve a billentyűzetét. De vissza miniszteres urunkhoz. Belőle pedig bőséggel áradt a lehangoló tartalom, hogy az egészet megidézni nem is érdemes, vegyük csak épp a Vodafone megvételéről szőtt omló álmait. Megtudtuk, tökre megérte a bolt, hiszen szinte ingyért volt a cég, tíz százalékkal olcsóbban kapta meg a maffia, mint eredetileg tervezte, és – most tessenek elképedni pöttyet – ezért érdemesebb volt erre költeni, mint a nyomorult pedagógusok béremelésére. Ha ugyan a tanerők éhen is dögölnek, de lesz nemzeti távközlési cég, ami minden pénzt megér. Nem mondanám, hogy a pedagógusok keressék meg miniszteres urunkat, hogy őt egy kicsit jól pofán verjék, de el lehet gondolkozni rajta.

Tovább is van, mondom még. Mint azt mindannyian tapasztalhatjuk, cukrot, ilyesmit, árstopos termékeket elég nehéz manapság beszerezni a boltokban, és ennek okait kristálytisztán levezették mindenféle nem miniszter közgazdászok azt is megjegyezve, ez az árstoppolás az inflációt is klafán gerjeszti. De az ÁFA miatt már megéri Orbánnak, ha nem fér hozzá az uniós pénzekhez, ám most mégis inkább fókuszáljunk arra, miért nem lehet cukrot kapni a nyüves üzletekben. Miniszteres urunk szerint áruhiány nincsen, csak a boltosok nem hozzák ki a raktárból a polcra, így mesterségesen gerjesztik a kommunista időket idéző cirkuszt. De még erre a kijelentésre sem kérdezett rá az emlegetett lap, hogy komolyan így véli-e.

Gond csak ennyi akadt a beszélgetésben, a többi helyet és időt a jelen nagysága és sikerei, illetve a jövőben várható még hatalmasabb diadalok, és az ezekből fakadó jólét vizionálása töltötte ki. Úgyhogy maradjunk itt a boltosoknál még egy picit, akik egy centire vannak attól, hogy a nép ellenségeinek legyenek kikiáltva, és emiatt felkeresse őket az ÁVH. Ennek történelmi hiánya miatt esetleg a NAV, GVH, esetleg, ha ellenszegülnek, a TEK is, feltéve, ha a tankjaikkal odatalálnak a Tescóba. Most azt hihetnénk, nagyon jól szórakozok, de akkor rosszul gondolnánk mindannyian. Így végig menve ezeken a gyönyörűségeken, amivel miniszteres urunk szolgált, igazat kell adnunk az emlegetett írnek, csak ő nem él itt.

Maximum – mint ahogyan erre példa van rengeteg – kivonja a gépeit a NER légteréből, amibe az elcseszett gazdasági intézkedések is beletartoznak, és vígan fütyörészik szigetének harsogó zöld rétjein. Mi azonban nem vagyunk ilyen szerencsések, tép minket a balsors már régen is, de most még inkább, és az marad, hogy ugyan kiröhögjük Nagy miniszteres urunkat legyintve és mondván, hogy hát hülye ez, mit is várhatnánk tőle, de mégis csak a nyakunkon ül. És hiába magyarázza nekünk a sületlenségeit, ez nem kabaré, hanem az életünk, és ezek tényleg megdögölesztenek minket. Ám ez is mindegy már, maradjunk a gyakorlati dolgoknál. Ha nem kapnak cukrot, szorítsanak stukkert a boltos fejéhez, hogy adja elő. Így oldódik meg minden.

Az első búbánatba ojtott öröm akkor ért minket, amikor maga Varga nacsasszony jött szembe velünk a képernyőn, amint sörözget egy kollégával, és tudatja velünk, hogy megérdemli az italt, mert eredményes napot zárt. Brüsszelben járt „jó miniszterasszony”, ahogyan a Völner-Schadl páros kiszivárgott beszélgetésében emlegetik, és a permanens szabadságharc újabb csatáját megvívva arról számolt be sörrel a kezében, hogy a magyar jogállamiságról értekezett pár libsivel, akik valószínűleg ott fekszenek kiterítve a küzdőtéren. Épp locsolgatják őket, hogy magukhoz térjenek, ahogyan jó miniszterasszony kiütötte őket.

Viszont, hogy mi az az eredmény, arról egy rohadt szó nem esik sörrel a kézben, ilyképp magunkra hagy a kétségekben, hogy lesz pénz vagy nem lesz, mert azért járkálnak Brüsszelbe ezek mint ismeretes, hogy kiimádkozzák a pízecskét, mert különben összeroskad a haza. De mondom, hogy mi történt, azt nem tudjuk meg, más források után kell tehát néznünk, és ott van nekünk mindjárt a rókaképű és kígyólelkű Navracsics elvtárs, aki szintén arrafelé járt, ahol Varga sörözött. Neki már az élete is a tét, hiszen olyan meggondolatlan ígéretet tett, ha nem hozza haza a lóvét ezektől a haldokló nyugatoktól, akkor lemond.

Hurrá, konstatáltuk kis idő múlva, Navracsics megmenekült, mert és ugyanis egy Orbán seggéből ránk kikacsintó sajtóipari termék tudósított a szabharc azon ütközetéről, amit a rókaképű és kígyólelkű tegnap vívott, és a következőképp, szó szerint: „Fordulat az Erasmus-ügyben: öt perc alatt csatát nyertünk Brüsszeleben”. Erre már azt mondja az ember, derék, sőt, ez már döfi, illetve más ilyen népi hangalakokat, és várja a következő képet, hogy Navracsics is sörözik, netán áll puskával a kézben egyik lábát a legyőzött libsin nyugtatva, ahogyan Semjéntől ez a póz elleshető. De ilyen képet nem kapunk, és a valóság is egészen más.

Mert és ugyanis egy olyan sajtóipari termék, amelyik nem a kedves vezető alfeléből néz reánk, egészen másképpen írja meg a diadalt, mint ama előző, azt mondva nekünk: „A kormány kész kivonulni az egyetemi kuratóriumokból”. Kövezzenek meg, vessenek a mókusok elé, ha ez világraszóló siker vagy a legbolhafingnyibb győzelem egyáltalán, úgyhogy az ember zavarodottságában már azt sem tudja, mi a győzelem, mi a vereség, és rá kell jönnie, ez nem szabharc a távoli Brüsszellel, hanem inkább speciális hadművelet, másképpen szólva immár permanens visszavonulás azt kérdezve Brüsszeltől: mit parancsolsz édes gazdám.

Viszont mindezzel az egésznek még egyáltalán nincsen vége. Mert miközben csapataink harcban állnak, és az orbánsajtó szerint aratják az egyre nagyobb győzelmeket Brüsszelben, a hátországban, a hadtápnál vagy a tábori konyhában egészen ellenkező előjelű dolgok történnek. Mintha nem lenne tudomásuk a harcosoknak Varga, jó miniszterasszony sörözéséről és Navracsics meghátrálásáról, ami maga a teljes siker, ugye, itt még mindig vagy már újra arról értekeznek a miniszterek nagy számban, hogy nem fogadják el az Európai Bizottság döntését. Illetve természetesen a baloldal a hibás.

Tegye fel a kezét, aki érti ezt, mert a magunk részéről össze vagyunk zavarodva, ugyanis hirtelen rengetegféle igazság keletkezett, mintha már nem is alternatív lenne az illékony valóság, hanem párhuzamos univerzumokban élnénk, amelyekben ugyanazok a szereplők csak más történetekkel, és egészen másképp telik az idő. Öt miniszternek – Varga, Lázár, Nagy, Szijjártó, Csák – tették fel ugyanazt a kérdést, hogy a remélt brüsszeli pénz érdekében lemondanának-e az egyetemi kuratóriumi tagságukról, és mindahánynál ugyanaz az egyenválasz jelent meg. A baloldal bekaphatja.

Lemondásról szó nem esik, inkább arról, hogy Orbán szellemében és szavaival Brüsszel a magyar gyermeket bünteti, ergo, hát miféle emberek ezek? No most, ehhez képest Varga sörözése és az öt perc alatt győztünk a fasorban sincs, ergo, még mindig nem tudható, mi lesz ennek a vége, a frontvonalak elég merevnek tűnnek. Csak egy a bizonyos, hogy mindeközben a kedves vezető regionális középhatalomról sző omló álmokat úgy, hogy azzal is megbízta Navracsicsot, a felújítási hitelkeret teljes összegéről tárgyaljon, ami arra utal, hogy a szájukig ér már a sár. És így nézi az erkélyéről a Dunát Viktorunk, azt vizsgálva, befagy-e.

Az MTI, amely jobb sorsra érdemes intézmény mostanában abból él, hogy Orbán sajtójának írásait idézgeti mint hiteles hírforrást, ergo, az újságírás forog a sírjában, ezúttal előállt egy saját maga által gyártott információval, de ebben sincs sok köszönet. Mint megtudjuk tőlük, „A jobboldal egyik legnagyobb nemzetközi dzsemborija” érkezik újra Budapestre májusban, amely a CPAC látogatását jelenti. Voltak már ők itt tavaly, akkor a „konferenciát” az amerikai Matt Schlapet nyitotta meg, akiről azóta érdekes dolgok derültek ki nagyon.

Egy republikánus képviselőjelölt, bizonyos Herschel Walker kampánystábjában dolgozó férfi fuvarozta a családbarát Schlapetet ezt mesélve az együtt töltött időről: „…megragadta a farkamat és hosszasan veregette, én pedig ültem ott és azon gondolkodtam, mi a fene folyik itt, hogy ez az ember tényleg ezt teszi velem…” No most, ehhez képest a CPAC konferencia a „nemzeti erők összerendeződéséről” fog szólni, ami a liberálisok rémálma – az MTI szerint -, de azt még nem tudjuk, hogy a farokveregető amerikai megint eljön-e hozzánk.

Láthatjuk, hogy ez a történet lehetne véletlen egybeesés, de akkor lesz igazán pikáns, amikor azt is mellé tesszük, hogy amikor a farokmarkolászó úr megnyitotta a tavalyi eseményt, azon a család megtartó erejű fontosságáról papoltak – amitől a liberálisok rettegnek -, de mindezek után az embernek fölfordul a gyomra az egésztől. Igaz, nekünk is van, illetve a Fidesznek egy Szájere, aki az alaptörvényt szövegezte, s abban – bár, már az ereszen történő menekülés után belekerülve – szintén szerepel „az apa férfi, az anya nő” kitétel erkölcsi iránytűként.

Az ilyen tévelygések azonban, ha gyomorforgatóak is, de másodlagosak. Kis túlzással a legjobb családban is előfordulhatnak nemi aberrációk azzal a különbséggel, hogy mások nem papolnak a színpadon annak az ellenkezőjéről, mint ahogyan ők maguk élnek. Ha viszont ezt jelenti a nemzeti erők összerendeződése, akkor már megnézhetjük, kik is azok a nemzeti erők, akik amúgy ilyesmire képesek. Nagy általánosságban ez a CPAC „dzsembori” – s ebben véletlenül helyes az MTI szóhasználata – a politikai élet szemetjének nagy seregszemléje.

Trumpról, az ő fejében fortyogó elképesztő tartalmakról, és lehengerlő ostobaságáról rengeteg információnk van, és arról is, milyen mérhetetlen veszélyeket rejt a civilizált világra nézvést az ő, és híveinek működése és tobzódása. A CPAC ennek a bagázsnak a seregszemléje, és nem látjuk azt a kényszerítő okot és indokot, ami miatt nekik Budapesten kellene „dzsemborizniuk” mindenképp, hacsak nem azért, hogy legyen egy közeg, amelyik Orbánnak feltételek nélkül tapsol, ahol ő tényezőnek érezheti magát a Kossuth stúdiója mellett.

Lehangoló ezt megállapítanunk, mégis így van, nem véletlenül szervezi ezt az egészet Orbán „civil” szervezete, az Alapjogokért Központ, ami azért problémás, mert ebből fakadóan megint az lesz, ami mindig van, hogy a magyar adófizetők fogják finanszírozni az amerikai szélsőjobb magyarországi tobzódását. Mint ahogyan mi fizettük ennek megfelelően Orbán amerikai viszontlátogatását is, holott nem ezért utaljuk a kincstárnak a mérhetetlen mennyiségű adót, hanem azért, hogy abból a mi jólétünket, és ne farokfogdosásokat finanszírozzanak.

Ez csak a dolog morális – és jobb helyen büntetőjogi – oldala, ám mivel e téren teljesen kiszolgáltatottak vagyunk, hagyatkozzunk a politikai nézőpontra, ami az, hogy meglátjuk általa, hová jutott, milyen mélyre süllyedt Orbán Viktor, és vele együtt az őt rajongó és feltétel nélkül kiszolgáló holdudvara. Soha nem látott mélységekbe, ezt szögezzük le minden kérés nélkül. Ez – és a hasonló – dolgok mutatják meg Orbán igazi súlyát, hogy hol van az ő nemzetközi kapcsolatrendszere, hatalma és befolyása, mely szegleteiben a világnak.

Nevetséges, periférián támolygó, összeesküvéshívő kretének, trumpista, ebből fakadóan putyinista balfaszok gyülekezete az, ahol Orbán otthon van, mert ez az ő világa. Ők azok, akik tapsolnak neki. A legszomorúbb azonban az, hogy ezt is pénzért veszi, de az már csak hab a tortán, hogy a miénkből. Jelzés ez arra, hogy Orbán a civilizált világban megbukott, ez az a pont, ahol végleg beárazza magát, de sajnálatosan azt az országot is, amelynek lakói vagyunk, viszont már nem a hazánk. A szeánsz (dzsembori) egyébként májusban lesz. Így várjuk remegve.

Kormányunk (OV) szándékai szerint tovább, ezúttal szeptemberig hosszabbítaná meg (meg fogja) a tömeges bevándorlás miatt már 2015-ben meghirdetett válsághelyzetet. Annak ellenére teszi majd mindezt, hogy az élet nem produkálja azokat a számokat, amit az akkoriban fabrikált törvényben meghatároztak, de kicsire nem adunk. Sem jogra. A rendőrség produkál ugyan adatokat, de azokat úgy variálják, hogy minél többnek tűnjék, de még így sem elég, és még ez sem érdekel senkit. Fölhívnánk Varga miniszter nacsasszony szíves figyelmét a jogállam egyik alapvetésére, ami az, hogy legalább a kormány (OV) betartja a törvényeket.

Bár ez nem tartozik szorosan a jogállamiság kritériumaihoz, de alapvetésnek kellene lennie, mégsem az. A tömeges bevándorlás miatt válsághelyzet jogi kategóriáját azért alkották meg immár nyolc éve, hogy ennek takarásában lehessen rendeletekkel kormányozni, mert még egyszer jegyezzük meg, azóta soha, egyszer sem állt fenn a törvényben meghatározott helyzet – nem voltak olyanok a számok, hogy a klasszikus érveléssel éljünk -, ilyképp ennek használata naturálisan hatalmi kérdés, hogy a központi (OV) akarat hamarabb érvényesülhessen. Még csak az amúgy is bábszínház országgyűlés töketlenségeire se kelljen válni.

Bár tudnak ők gyorsak is lenni, ha a Semjén által éjszaka benyújtott törvényjavaslatokat délelőtt már meg is szavazzák. Ám mégis jobban növeli az egót (OV), ha akaratunkat elég csak rendelet formájában a Magyar Közlönynek lediktálni. Viszont ez így történik, éppen ezért ezen a ponton szükséges megjegyezni, ebből fakadóan ami az országban történik – vagy éppen nem -, annak mindenféle elmúlt nyolc évről kitartó hadoválás ellenére, a mögöttünk hagyott nyolcat tekintve a kormány, bővebben: egyszemélyben OV a felelőse. És látjuk, milyen állapotban vagyunk mi, a gazdaság, a morál, az állam, tehát cuzammen minden.

Mindezek ellenére sem indokolja semmi, hogy ez a válsághelyzet meghosszabbodjék, hiszen érvényben van másik kettő veszélyhelyzet, a háború miatt, és az energiaválság miatt, és ezek még további különleges jogokat biztosítanak a kormánynak, azaz OV-nek. A lehető legegyszerűbben fogalmazva a mi kedves vezetőnk azt tesz, amit úri kedvében szeretne és óhajtana, tehát hiába gondolják úgy sokan, nem jön hajnalban a fekete autó, és kivégzések sincsenek, ennek ellenére kies hazánkban diktatúra van, aminek sajátos az államformája: veszélyes válsághelyzet, mint az irányítás eszköze és lehetősége.

Visszatérve azonban még Varga miniszter nacsasszonyra, amikor Brüsszel kapcsán permanensen boszorkányüldözést visítozik, akkor vegye figyelembe a fentieket, és mesélje el az ottani bürokratáknak is, amikor az Erasmus pénzeiért kuncsorog. Ám el sem kellene indulnia, amíg ő is egyetemi kurátor, de ezt sem érti, mint ahogyan a jogállamot sem. Megkérdeznénk, hogy akkor egyáltalán mit fog föl a körülötte hullámzó világból, de nem akarjuk zavarba hozni, mert nem vagyunk mi olyanok. Ennek ellenére tény, hogy momentán három indokkal is ki lehet kerülni az országgyűlést, mint az fentebb kiderült.

Nem világos tehát, hogy annak ellenére, hogy a törvény betűje szerint egyáltalán nincsen tömeges bevándorlás miatti válsághelyzet, mégis mi szükség van arra, hogy ez szeptemberig meghosszabbodjék. Nincsen logikus magyarázat, hacsak nem az, megmaradjon ez az ütőkártya, amivel az elhülyített népet riogatni lehet az M1-en Bakondi elvtárs szíves közreműködésével. Háború, energia, migráns, hol melyik tűnik hasznosabbnak, holott egyik sem veszedelmes. Kormányunk (OV) így játszadozik egyáltalán nem szeretett népével, s ennek csak egy oka van, hogy a bamba tömeg hagyja. Sőt egyes halmazai élvezik is.

Mindez azonban csak egyetlen kérdést vet fel, de ezt mindenképp. Azt, hogy meddig lehet ezt folytatni. Nem a kretén nép lázadására gondolok, mert ez ebben az országban kizárt, hanem arra, hogy mindenféle veszélyek nélkül veszélyeket és válságokat hirdetnek, amikor erre szükségük az országgyűlés állapota miatt egyáltalán nem volna. És még továbbá, ha annyira tepernek a gyűlölt Unió pénzére, azt a legfőbb gesztust miért nem teszik meg, hogy befejezik a rendeleti kormányzást, ami kifogást az Unió ugyanúgy megírt nekik, mint az erasmusos dolgot, csak állítólag nem olvasták. Ezek szerint ezt sem, csinálnak, amit csak akarnak.

Szereti az ember, amikor a Fidesz élharcosai valami aktuális nap, ünnep, évforduló vagy csak épp vasárnapi szemfennakadástól ihletve megszólalnak azzal a küldetéstudattal, hogy nekik most valami baromi nagyot, felemelőt és örökbecsűt kell mondani. Rengeteg nap van a naptárban csurig izgató feladatokkal, várjuk már, amikor például március 14-én, a Nemzetközi Pí Nap alkalmából nyilatkozik meg akármelyikük Gyurcsányig eljutva a tizedesvessző utáni számok sorolásában. Mivel mindig, mindennek ez a vége. Esetleg Brüsszel. Tegnap a magyar kultúra napja volt, így e tárgyban hallhattunk előadásokat kifulladásig.

Ez különösen pikáns, hiszen a Fidesz (és élharcosai mind) köztudottan kultúraellenesek, illetve a sajátjukat tartják kizárólag annak, amiről viszont rendre bebizonyosodik, hogy nem az. Hiába kínlódnak, soha nem jön össze, aminek elsősorban morális, ebből fakadó esztétikai, és végül kulturálatlansági okai vannak. Nem ujjal mutogatva a legkreténebbekre a mancsaftban, de kiderült, hogy még ők is a Himnusszal kelnek és fekszenek. Sőt, olyik még álmában is dudorássza, ha csak el nem felejti a szöveget egészen, és nem kénytelen olvasni azt (ha tanult ilyet). Mint Orbán doktorminiszter is annak idején kamerák előtt például.

Még az első versszakot sem tudta. Nos, ehhez képest tegnap egy komplett műelemzést kaptunk tőle, persze az ő olvasatában, amelyben a mű alkalmat ad arra, hogy mint mindenhonnan, innen is Brüsszelhez jusson el, pedig Moszkvába időszerűbb volna. Nem élcelődünk mi doktorminiszter urunkon, mert arra ő nem méltó, csupán azt vizsgáljuk, mit akar nekünk a művel üzenni akkor, amikor fingja sincs annak tartalmáról. Ezért nem lepődünk meg, csak elszomorodunk, amikor arra jut, hogy ő ugyan le nem térdel a futballpályán, és mindezt nekünk kultúrálissan adja elő, ami a csövön kifér, szügyig.

Kiinduló tételünk a mindenáron hatalmasat mondás az ilyenkori szónokok részéről, aminek a hatásmechanizmusa az, beszélj össze mindenféle hülyeséget, amit a bamba magyar úgysem ért (az előadó sem nagyon), és legott elájul a kocsmában könyökölve, hogy de okos is ez a mi miniszteres urunk. A szándék talán nem ez, de a végeredmény igen. Mert mit is várhatnánk attól, akinek lövése sincs beszéde tárgyáról, csak egy bizonyossága van, bárhogyan is libsizni, bolsizni, tutulni a gyűlöletet, mert ha mást nem is, ezt talán megérti a bamba magyar, és fogatlan szájával fölordít, hogy csak a Fidesz, éjjen Orbán Viktor.

Ilyképp hiába is várnánk, hogy a magyar kultúra napján magyar kultúráról essék szó. Viszont azt megtudtuk, hogy doktorminiszter úr azt a verset, amit úgy nem tud, csakis állva és felszegett fejjel képes mondani vagy énekelni. Mindez egyébként a fasiszta nacionalizmus maga, amit az is igazol, hogy – legalábbis Orbán szerint – a Himnusz ami magyar, és ami magyarrá tesz. Tudnánk még pár dolgot említeni ezen kívül arról, mi a magyar, annak ellenére, hogy a vezérmagyar szerint mi nem vagyunk azok, de a nemzeti konzultáció végeredményéről elmélkedve már elmeséltem, az orbáni magyarok milyen elkeserítően kevesen vannak.

Alig marad néhány a tízmillióból a Nagy-Magyarországra, de ez nem a mi nyomorunk. A legérdekesebb magyarázat az igazmagyarok fogyatkozó számára, hogy nekik szánva a Himnusz még ilyen megállapításra is ingerelte doktorminiszer urunkat: „Hagyjuk, hogy az önjelölt, hazátlan és liberális cenzorok megrostálják és átírják a magyarok történelmét?” Ez kérdés volna a magyar kultúra napján, de nem tudjuk az érdeklődés tárgyát, hogy miféle liberális cenzorok írják át szent történelmünket. A szónok itt olyan ingoványos talajra tévedt, ahol rögtön elkezdett süllyedni a ganyéba, és nem volt, aki megmentse őt.

Mi sem siettünk a segítségére, a hallgatósága sem, ott kalimpált hát tovább a fejéből szivárgó mondatok között, és eljutott a végkövetkeztetéshez: „Ha van erény, amely kiérdemli a túlélés jutalmát, akkor az az önmagunkhoz való ragaszkodás.” Egyébként szemrebbenés nélkül volt képes ezt kimondani a huszonharmadik köpönyegében, de ezt is értjük. Csak azt nem, mi a búbánatos lószerszámért kell kampányolni szünet nélkül zakatolva, és meggyalázni a himnuszt, mint a kokárdát is. Mert ez a versről szólt állítólag, amely ím elveszett, mint a nemzet, haza, család. Minden feloldódott a bugyborékoló NER-ben, így lettünk hazátlanok.

Volt egyébként a műelemzésben egy kis náculás, egy kis migráncsfóbia, hogy eljusson a gondolattalanság arra, mi mások vagyunk. Mi mindenkitől különbözünk, mert mi magyarok vagyunk. Utalnék e ponton a kocsmák gőzére ismét, megjegyezve, hogy Orbán szövege még kocsmafilozófiának is gyenge. Meg kell állapítanunk, hogy már egyáltalán nincs mondanivalója, és ezt a semmit sem képes már formába önteni. Már nem is elpukkant lufi, csak annak cafatjai, fönnakadva a fán, hogy ide jutott, bár azt sem tudjuk, hol volt, vagy volt-e valahol is egyáltalán önmagán kívül. Ezt kaptátok kultúrálissan. Köszönjétek meg szépen.

OV nagyméltóságú úr tegnapi szíves közlése szerint mini kormányülést tartott a várában, amiről képeket is kaptunk általános megolvadós elalélásunkra. E képek tanúsága szerint nem ülték körbe az asztalt mindenféle emberek, pintérek, rogánok és más hasonszőrűek, ahogyan azt megszokhattuk, amikor a négyszögletes asztal lovagjairól kapunk felvételeket, ahogyan csüngenek OV nagyméltóságú úr ajkain, mint gyümölcs a fán. Hanem egy kisonoka bújt nagy, kerek szemekkel hősünkhöz annak húsos lábait átölelve, azaz, nem átallott politikai pedofíliát elkövetni a saját vérével sem. Bajaink vannak a hellyel és a kisonokával is.

Ő szegény nem tehet semmiről, de majd, ha egyszer felcseperedik, és forgatja a családi fényképalbumot, nem tudja majd mire vélni a dolgot, mit keresett ott, és miért vált ennek a dagadt bácsinak – aki állítólag a nagyapja – bábjává ő is. A kelléktárban nem egyéb, mint akármely idegen óvodás, akikkel a nagypapa más alkalmakkal fotózkodott, hogy lényének gyengéd oldalt adjon, de ezek balul sültek el. Ahogyan az is, amikor menekült gyerekek kerültek hasonlóan megalázó helyzetbe egy politikai játszmában, aminek a célja szavaztok szerzése. Ezek a képek ilyképp céljukat tekintve egy zacskó krumplival érnek fel.

Láttunk már egyébként nyáridőn a híres várbéli erkélyen méltóságos kisonokát háromkerekű biciklizni is, amiből az egyik aspektus a fenti, hogy azért nem kellene a saját vérét ilyesmire használni. De, amikor eszünkbe jut, hogy OV nagyméltóságú úr ugyane falak között szaladgált már koviubis üveggel, sőt, fotózott – illetve a stáb – piros lábaskát is, amelyben a titokzatos vacsora rejtezett, akkor érünk el oda, hogy a vár, annak erkélye és a nagyméltóságú úr nyüves életének viszonyrendszere jusson eszünkbe, hogy ő bekvártélyozta oda magát, sajátjaként kezeli, tán még házi papucsa is van a nehéz tölgyfa íróasztal alatt.

Holott, és erre emlékezhetünk, az lett meghirdetve, hogy ez egy miniszterelnöki munkahely, az ország legfontosabb irodája és szobái, amiket annak rendje s módja szerint még szenteltvízzel is meghintettek. Ehhöz képest mint valami lakás vagy nyaraló, téli szálláshely funkcionál, amit szőrmentén még lehetne is, ha nem az volna a végeredmény, hogy ez az alak ezt az egészet a sajátjának tekinti, úgy lakja és lakta be hatalmas termetével a tereit, mintha itt született volna, és valami beteges ragaszkodás mutatkozik abban is, amikor magasrangúnak gondolt vendégeit kicipeli a teraszra, és mutogatja nekik a panorámát.

Hogy na, milyen klafa helyen lakok. És ezért szoktak itt, az erkélyen mulatságok is lenni, amikor a rajongó művész urak és hölgyek egy kis Kossuth-díj reményében dalolásznak és hegedálnak ez erkélyen, ami szintén nem egy miniszterelnöki iroda funkciója volna, hanem inkább az otthoni úri szaloné. Olyan azonban nincsen. Itt van, itt érzi otthon magát hősünk, amit mutat az is, hogy szombaton ide jönnek hozzá az onokák vastag lábait ölelgetni, és nem a Cinege utcába vagy a felcsúti dácsába. Valószínűleg a kedves gyermekek sem azt mondják, hogy gyere kicsim, elmegyünk a papa dolgozójába, hanem, hogy meglátogatják őt.

Mintha otthon, és talán egészen is, és ettől van az, hogy gyerek ide vagy oda, fölfordul az ember gyomra, mert ugyanazt az attitűdöt látja, mint amikor meghallotta, hogy a kedves vezetőnek harminc éve szokása repülővel meccsre járni. Voltaképp itt érünk körbe, itt válik világossá ez az egész, évtizede kezdődött NER dolog, amely nemcsak az ország kirablásában, hanem komplett ellopásában manifesztálódik, amikor az ország épülete az övé, ahogyan a költségvetése is, mezei, gyárai, vodafonjai, kompletten minden. A kisonoka a várban a papánál már csak hab a tortán, a viszonyok infantilisan gusztustalan mutatványa.

A gyereket sajnáljuk, a nagypapát megvetjük, ettől jobb nekünk egyáltalán nem lesz. De nem is ez a cél, hanem a dokumentáció az utókor és a tekintetes bíróság, valamint dolgozó népünk lelkiismerete számára. Mert ők azok, akik ebben a pedofíliában nem a saját sorsuk kilátástalanságát, hanem azt látják, amit láttatni akarnak velük, mégpedig, hogy nézd azt az édes kisgyereket, hogyan öleli a nagyapja lábát, meg kell őket zabálni. Nem, egyáltalán nem kell elalélni a látványtól, hanem helyén kezelve könnyet ejteni a politikai fertőben élő gyerekért, aki játékszer. És magunkért is, akik szintén azok vagyunk.

Pár nappal azután, hogy megjelent a rendelet – törvény, utasítás, falragasz, ki tudja már ebben a kuplerájban – arról, hogy a katonaságtól elküldhetik a negyvenöt évnél idősebb, huszonöt évet szolgált embereket, már kiderült, hogy több mint százhetven tábornokot, tisztet, miegyebet rúgtak ki. Kell a hely a fiataloknak, meg az új technika kezeléséhez – mondják -, ami azt mutatja, a negyvenhat éves már nem alkalmas, mert lehet, hogy pocakos, és még egy sms-t sem tud elküldeni. Pedig ez igazából a legfelsőbb kedves vezetőre igaz, aki úgy kerül a képbe, hogy ebben az országban semmi nem történik a tudta vagy akarata nélkül.

Mindenesetre fura ez a nagy, fiatalításnak álcázott tisztogatási buzgalom, ami a kivégzőosztagok nélkül arra hajaz, mint amikor Sztálin fejezte le a tábornoki karát, következésképp a nácik majdnem elfoglalták Moszkvát. Elgondolkodott népünk azon, mi lehet az ok és indok, és egyrészt arra jutottak, hogy a katonaság vezetésében épp nátótlanítás zajlik, másrészről, és ezt csak én teszem hozzá, tán azért a kirugdosás, mert épp lecserélik a tiszteket a végletekig lojális egyedekere, nehogy valami baj történhessék a hadsereg felől. De ez már tényleg kalandfilmbe vagy Dél-amerikai banánköztársaságok nívójára való.

Ésszerű indoka nem látszik, csak hatalmi, mert nem a tábornokok kezelik az űrtechnikát, nem ők vezetik a három Gripenünket és négy tankunkat, úgyhogy az aktus minimum fura, de legalábbis kétségeket ébresztő. Főleg, ha belegondolunk, a főparancsnok Novák nacsasszony, a hadügyminiszter meg a soknevű, parádés kocsis kaszinós. Nos, ha a sereg élén is ilyen minőségi cserék lesznek, akkor annak harckészsége bizonyára az egekbe emelkedik. De nem vagyok én sem katonai, sem semmilyen szakértő, csak azt látom, hogy a katonaság az, ahol eddig még – talán – nem kontraszelektált csicskák ültek. De majd most.

Különben is, vannak más buzgalmak is. Például a Kutyák permanes szívatása szintén megalapozódott a napokban. Kifejezetten Polt Péter kérésére a Kúria hozott egy határozatot ugyanis minden bíróság számára kötelező érvénnyel, hogy ha van sapka az MKKP-n akkor azért, ha nincs rajta akkor amiatt kell megbüntetni. Ha festegeti a betont, buszállót újít fel, vagy akármit is csinál, aminek színekhez, lélekhez köze van. Ennek az amúgy a jogálammal köszönő viszonyban sem lévő intézkedésnek is félelem szaga van, és nem ártana Navracsics tárgyaló elvtársnak utasításba adni, hogy erről is számoljon be a messzi Brüsszelben.

Összefoglalva azt tartalmazza az ukáz, bármit is csinálnak a kutyák, az rongálás. Nem a levegőbe beszélek, íme itt a lista, amit a párt (MKKP) gyűjtött nekünk össze további szíves felhasználásra: Valójában egy szívecskés matrica is falfirka. A „fal” értelmezését kiterjesztették minden „idegen vagyontárgyra”, például a plakátokra is. A tett akkor sem számít politikai véleménynyilvánításnak, ha politikai plakáton elhelyezett véleménynyilvánítás. Akkor is bűncselekmény, ha nem haladja meg a szabálysértési értékhatárt (50 ezer forint). – Ugye, hogy nem a levegőbe beszéltem, amikor a Kétfarkúak sapkája jutott eszembe.

Bár bemutathattam volna a nyuszi szűrős vagy szűrő nélküli cigijével is a dolgot. Ha ideteszem az amúgy borzasztóan megfogalmazott kúriai szöveget, meglátják, mire is gondoltam: „falfirkáról kell beszélni minden esetben, amikor bármely köz- vagy magántulajdoban lévő idegen vagyontárgy felületén engedély nélkül hoznak létre változást, és a falfirka esetében közömbös a vagyontárgyra felvitt ábrázolás tartalma, mibenléte, célja”, hiszen „önmagában a vagyontárgy felületén való elhelyezés ténye képez minősített esetet”. Ezen kívül pedig minden „állagsérelemnek” számít, amit csak anyagi ráfordítás során eltávolítani.

Hogy ne legyen félreértés, a Kúria tényszerűen felsorolja a Kutyák tizenöt olyan esetét, amikor a föstögetésükkel akarták romba dönteni a hazát. Sok mindent lehetne erről még mesélni esztétikumról, közösségért munkálkodásról, szürkeségről és színekről, de nem igazán érdemes. Kitetszik ugyanis, hogy ennek semmi egyéb célja nincs, kizárólag a megfélemlítés, és az is látszik, hogy a hatalom kezd olyan stádiumába jutni, amikor a legkisebb kilengést sem nézi el. A lojális katonaság kialakítása csak egy félelmetes adalék mindehhez. És mi mit csinálunk? Lopkodjuk a vármegyetáblákat. Nem vagyunk egy súlycsoportban.

Tegnap történt akármi is a világban amúgy, a magyar híreket egy vármegyetábla ellopása vezette. Mindenféle kommentár nélkül adta hírül majd’ minden portál, hozzá téve azt, ezért a gazemberségért három év börtön is kapható a közlekedés biztonságának veszélyeztetése miatt, ami vád nézőpontunk szerint nem áll meg. A közlekedés biztonságát épp a tábla megléte jelenti, ahogyan a hírekben tájékozatlan autós futrohan a géperejű járművével a magyari úton, majd rácsodálkozik a feliratból előindázó középkorra, és úgy elbambul, hogy puff, máris föltekeredik egy fára. Ha nincs tábla, bambulás sincs, és a sofőr vígan élhet tovább.

A dolgok ilyen egyszerűek. Viszont, hogy szinte vezető hír lett az eltulajdonlásból kiemelve azt, a régi, még csak megye feliratúakat eddig nem lopták, a sorok között valami forradalmi hevület sugárzott át, miszerint üzenet ez a hatalomnak, hogy nem tetszik a rendszer. És még ez is lehet. De egyáltalán nem bizonyos. Egyébként már maga az anakronizmus, hogy a feudális világot alumínium táblákon hirdetik, ami anyag a huszadik századé kizárólag, így ebből is kitetszik, hogy azok a társadalmi folyamatok, amelyeket a Fidesz az előre menés szellemében visszafelé elindított, nem kompatibilisek korunkkal, s dolgozó népünk érzi ezt.

Vagy csak a gyomra szűkül össze. S ezúttal nem kifejezetten az éhségtől – bár attól is -, hanem a szorongástól és idegbajtól, hogy ami vele történik, azt nagyon nem akarja, ámde ellene tehetetlen mégis. Egyébként lehet valami a középkor elleni elemi lázadásban, ugyanis a táblákat nemcsak lopják, hanem át is föstik, fekete festékkel fújva le a vár előtagot az összetett szóból, és ez legalább annyira veszélyezteti a közlekedés biztonságát, mint, ha az egészet tövestől tépik ki. Lesz még tehát deresre húzás, ha a tettesek kézre kerülnek, be kellene vetni a TEK-et a lázadás leverésére, mert irányíthatatlanná válnak az indulatok.

Azonban, és ezt nem árt tudni, el lehet lopni akárhány táblát, attól a városokban még ott ücsörögnek a főispánok, és őket még fekete festékkel sem lehet lefújni. Vagy igen, de az macerás, mert mozognak. A főispánokkal ilyképp sokat kezdeni nincs mit, még ellopni sem érdemes őket, ülnek ők az íróasztaluknál, és szivárogtatják le Orbán rendszerét a szétmálló Magyarországba, de nem is ők ez elsők és egyetlenek, akik születésükkel már kövületté váltak és válnak. Ilyen avítt szimbólumunk van nekünk más is, mint a zenebohócnak mindig újabb hangszere a manézsban, csak röhögni nem lehet rajta hasunkat fogva.

Orbán kormánya – mint kiderült – teli van vitézekkel. De nem Balassi nótája szerint (In laudem confiniorum) „Vitézek mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél”, aminek megvan a maga bukolikus bája, hanem Horthy korából valókkal, akiket az első bűnös Antal József világa hívott életre újra, amiből is kitetszik, bajaink nem is most kezdőtek, hanem már az induláskor lett elcseszve minden. Most csak csíráznak és szökkennek szárba a magvak. Még novemberben derült ki, hogy a Vitézi Rend tagja lett Hoppál Péter, akit most avattak volna, de minő tragédia, azon betegség miatt nem tudott részt venni József Károly főherceg.

Hoppál azonban ennek ellenére nem maradt hoppon, mert a főherceget helyettesítette Habsburg-Lotharingiai Pál Leó (szintén) főherceg, amitől mibennünk Svejk világa elevenedik meg, aki nem győzött csodálkozni azon, hogy a Burgban annyi hercegkisasszony van, mint nyúlszar a virágos réten. Azóta azonban eltelt száz esztendő, a cirkusz azonban mit sem változott előre (és nem hátra) haladtunkban, de annyira, hogy a fiatalítás nevében (ahogyan most a pocakos tábornokokat rugdossák ki százával) Semjén fiait is spirituális székkapitánnyá avatták. Ettől viszont az ember nekilát kukoricát pattogtatni, hogy innen el nem megy.

Fotelből nézi a neki celebrált cirkuszt, ami kezd immár partalanná válni. Tudni kell ehhez azonban, hogy a vitézi cím használatát jelenleg is tiltja egy hatályos 1947-es törvény, így karcosan fogalmazva, aki bokacsattogtatás közben bemutatkozáskor vitéz anyám kínjakét nevezi meg magát, bűnöző. Azonban ebből fakadó gátlások nagyjainkat visszatartani nem szokták. Viszont a zavaros helyzetre tekintettel Vadai képviselő kérdést intézett az illetékeshez, vajh, mennyi vitéz – ergo törvénysértő – leledzik Orbán kormányában, amire azt a kimerítő választ kapta, hogy halovány fingjuk sincsen róla.

No most, mindebből messzemenő következtetést nem kell levonni, mert a messzemenés már benne van a rendszerben, ahogyan azt szeretnék, hogy az egész ország visszaplaccsanjon Horthy idejébe, ami azonban nagy valószínűséggel már réges rég megtörtént. Látható, hogy ezen mindenféle táblák ellopása egyáltalán nem segít, és hiába örvendezik ezen a nem orbáni sajtó azt sugallva, hogy na, most jól megkapták, ez egyáltalán nincs így. Nem kaptak meg semmit. Ettől még Mária néni – mint állandó szimbolikus hősünk – ugyanúgy összeszarja magát, ha az egyik Semjén gyerek mint székkapitány mutatkozik be neki. És itt kezdődnek a bajok.

Hehe, röhögcsélt göcögve Orbán doktorminiszter a Facebook-oldalán – amely köztudomásúlag a síkhülyéknek van fönntartva -, hogy ott rajonghassanak érte. Szóval kuncogott a rókaszemeivel, hogy “Ha ilyen ütemben haladnak, lassan elég EP-képviselő kerül rács mögé ahhoz, hogy saját focicsapatot alakítsanak a börtönben. Ki tudja? Talán még a 2024-es Európa-bajnokságra is kijuthatnak”. Mielőtt tovább indulnánk, kifejtendő ezredszerre is doktorminiszterelnök urunk fotballfixált agyát, a mostani gúnyolódáshoz fölidézzük, amikor tavaly áprilisban kormányt alakított, és a tagokat szintén ilyen láblabdás csapatként vizionálta, mint akik legyőzik a világot.

“Kerethirdetés: Csák, Gulyás, Lázár, Nagy I, Nagy II, Navracsics, Palkovics, Pintér, Rogán, Semjén, Szalay-Bobrovniczky, Szijjártó, Varga I, Varga II. Együtt erő vagyunk!” – Hehe, röhögcséltünk akkor mi, hogy hát terhelt ez a mi urunk, de, ha már idáig jutottunk, feltéve és megengedve is, hogy Orbán csapata, az itt felsorolt urak és hölgy legalább annyira érdemelnék, hogy rabláncon vigyék el őket, emlékezve Moldovára megrendezhetnénk nekik a Prix des Prissonniers-t. Győznének, mert még egy ilyen dekázós ember nincs az univerzumban szerte, mint a mi Vargánk, aki nem tudjuk, az I-es vagy a II-es a névsorban, de voltaképp ez innen nézvést nem is annyira érdekes.

Viszont az a delikát, hogy csak itt győznének és voltaképp győzhetnek is. Csak hát, ez az álmok titokzatos világa a maga szürreális valóságával, mint amilyen a NER maga. Hanem az Orbán és a hívek bamba vigyora. Voltaképp az a lehangoló, hogy ennyi maradt a hatalomból és az álmokból. Orbán Viktor ma már egy kirekesztett és közutálatnak örvendő kétes alak, akivel szóba nem nagyon állnak. Áll a partvonalon, és a jobboldal szellemi és erkölcsi fölényével – ami ez – gúnyolódik és röhögteti a híveit. Ez már nem is maffia, ez romlott galeri, illetve tudatlan óvodás csoport a sarokban a lányok copfját húzgálva. S amikor ennyi marad, akkor nehéz bizakodva nézni a jövőbe, akkor meg pláne, amikor napra-nap szembe jön a valóság.

Az a fajta, amit az ember a bőrén érez, és nem a rádióból hall meg a tévében lát, tehát az igazi, nem a valódi, ha J. A. polgártárs terminus technicusára gondolunk. Túllépve most már sokadjára, de azért utoljára megidézve a számos alkalommal elmondottakat, az, hogy Brüsszelben most ezek szerint lassan egy futballcsapatnyi korrupt embert visznek el bilincsben, semmiféle morális és jogi felsőbbrendűséget nem biztosít annak és azoknak, akiket még nagyobb számban, hogy úgy ne mondjuk, tömegével lehetne lesittelni, ha nem lenne mögöttük Polt főügyész, aki voltaképp egy közülük. Ha ez megvan, akkor rátérhetünk Orbán futballválogatottjára, akiknek az eredményeit az ország állapota mutatja.

Ami pedig lehangoló, illetve bővebben: tragikus. Nem kellene annyira hülyének nézni a lakosságot, mint amennyire ez folyamatban van, és nem kellene röhögni az Unión, mint akik éhen vesznek és megfagynak. Mint tudjuk, erre is volt példa, de, és ugyanakkor viszont az Eurostat legfrissebb adatai szerint kies hazánkban a legmagasabb az infláció az Unión belül, illetve csupán Bulgáriában alacsonyabbak a fizetések, és ez a kombináció nem sok jót szokott jelenteni, ha parizert vesz az ember a boltban, ami luxuseledel. Orbán – és futballcsapata – viszont nem tud, vagy nem is akar ez ellen tenni semmit, helyette röhög az Unión, mint ami – általuk kifejtetten – a végét járja. Látjuk, hogy ez röhejes, csak más irányból.

De gondoskodnak is rólunk. Olyan eszmefuttatásokat kapunk a pofánkba a nekünk nyújtott jótéteményekről, hogy tényleg csak pislogunk ki a fejünkből. Emlékezhetünk, annak idején – nem is olyan régen – kifejtették, azzal, hogy Orbán doktorminiszter megvette a Vodafone-t, mi mindannyian gazdagodtunk. Akkor azt hittük, ennél jobb már nem jöhet, és kiderült, hogy de, igen. A Mandiner nevű tudományos szaklapban ugyanis egy bizonyos Sebestény Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhely vezetője az Európa-bajnok magyar pénzromlásról a következőket írta: „Ha mögé nézünk és más oldalról értékeljük, akkor a magas magyar drágulási ütem kifejezetten jó hír a magyar lakosságnak.” Most tessenek nevetni.

Ha nem megy, az nem az önök problémája, úgy is mondhatnánk, a hiba nem az önök készülékében van. Viszont ezt olvasva megértjük Orbán doktorminiszter széles jókedvét, hiszen, ha száguld az infláció, és ez szeretett népének csakis és kizárólag jót jelent, akkor tényleg nincsen más dolga, mint a hanyatló és korrupt Nyugaton élcelődni, akik semmit nem értenek, semmit sem tudnak, ezért elviszi ő az egész kócerájt a hátán. Most már látjuk azonban, milyen alakokkal van körülvéve a mi kedves vezetőnk, milyen is az ő világverő futballcsapata, akik ezt az egész delíriumot vele együtt előállítják és működtetik. Csakhogy ez már delirium tremens, és ez nem jó hír. Ez ugyanis a vég kezdete, és nem a kezdet vége.

Varga Juditunk megint veszi a kis utazótáskáját, és elindul Brüsszelbe, hogy ott boszorkányként üldözzék őt. Nem nyegléskedünk és viccelődünk miniszteres miasszonyunk kárára és a saját gyönyörűségünkre, kizárólag az ő saját bejáratú agymacskáját használjuk közlésünkhöz. Tudjuk ugyanis mindannyian, hogy Brüsszelben ez folyik, üldözik a fémorrú hölgyeket, amivel sem azt állítjuk, hogy Orbán prímásának vasból volna a kis nózija, csak belehelyezkedtünk miniszteres miasszonyunk egészen furcsa világába. Egyszóval elindul tárgyalni a drága az Erasmus pénzekről, mert nem érti, miért nem kapja meg nem az ország, nem a diákok, hanem a Fidesz, s vele együtt saját maga is.

Miféle emberek ezek? – tette fel a költői és elsődlegesen uszító kérdést Varga főnöke és egyetlen öröme, Orbán Viktor, s egyben párás szemekkel utalt arra, hogy neki is van gyereke, mint a mimagyarok közül mindenkinek, akiken ez a Brüsszel nem győz bosszút állni. Orbán annyira hüppögött zavarodott uszításában, hogy láttuk ám, midőn Brüsszel a magyari kisdedeket nadrágszíjjal bosszulja meg, ott hever az összes magyari csimota Brüsszel göcsörtös térdén, és állja rajtuk a bosszút szakadatlan, miközben a magyari gyermekek sivalkodnak az ő gyötrelmükben. De azt se feledjük, hogy mindezek előtt ez a Brüsszel mind átoperálta a kisdedeket, ezért nem tudja egyik sem már, hogy fiú-e vagy pediglen kisleány.

No most, Brüsszel már nagyon régen jelezte, hogy nem tetszik neki, ha az egyetemek kuratóriumában fideszes miniszterek ülnek, leírta ezt papírra a kormánynak, amelynek tagjai azok a fideszes miniszterek, akik benne ülnek a kuratóriumban, mint például Varga Judit miasszonyunk önmaga is. Navracsicsot se feledjük, mert ő egy másik géppel indul megkérdezni a bajok okát, amit leírtak nekik, és ő is ilyen kuratóriumban ücsörgő fideszes pofa. Ennek ellenére a helyzetet legalább annyira nem érti, mint Varga a jogállamot. Ha Brüsszel volnék, meg is kérdezném, tudnak-e olvasni, mert ha nem, le is rajzolhatom a bajokat. Szóval megint megy a kavarás ezerrel, a diákok pedig lesnek ki a kis fejükből.

Azt kérdik, hogy akkor most mi van, majd elmennek a tíz fokos terembe vizsgázni, ahogyan gondoskodik róluk a kormányunk, mint egész népünkről is teljes szívéből. Az volna a delikát, ami azonban megtörténni nem fog, hogy mikor és midőn Varga miasszonyunk fölteszi a kérdést Brüsszelnek a bajokról, hogy mik volnának azok, Brüsszel kinyújtaná bütykös mutatóujját, és rámutatna – talán meg is bökné kicsit őt -, hogy hát, épp maga kisnaccsád, de Brüsszel ilyet tenni nem fog. Mint ahogyan a másik géppel érkező Navracsiccsal sem tesz ilyet, pedig épp így lennének egészen világosak a dolgok, főleg, ha ez a rámutatás OV doktorminiszter tekintetes urunkkal is megtörténnék. (Vagy inkább méltóságos.)

A dolgok magunk közt szólván ilyen egyszerűek, de olyan organizmusokkal nehéz akármit is kezdeni, akik a bűnt magukban hordozzák, vagy épp ők a bűn maga, s talán éppen ezért nincs ahhoz eszük vagy jellemük, hogy eltakarodjanak. Nem a posztjukból és így az életünkből, hanem még a nyüves kuratóriumokból sem. Ilyképp magának Orbán Viktornak a szájával, de egészen más hangsúllyal és érdeklődéssel tesszük fel a kérdést magunk is vonatkoztatván hőseinkre és az összes haverjukra illetve szektatagra, hogy hát miféle emberek ezek. Választ nem kapunk, de nem is várunk, hiszen tudjuk mi azt már régről, a bizonyítványa mind az összesnek megszületett, csak még nem volt mód a markukba nyomni.

De majd. És aztán. Addig is azonban élvezzük az előadást, amit érkezésünk van élvezni vagy káromkodni rajta gusztus szerint. Egyébként ott tartunk, Brüsszelnek egy évtized után megjővén az esze, hogy a rendszer lebontása nélkül a követelményeknek már megfelelni nem lehet, ezért megy az időhúzás ezerrel, kijelentve azt, ha nem jön a diákokra szánt pénz, azt a magyar állam kifizeti. Azaz te, én nyájasom, mint ahogyan a nemzet vejének lámpabizniszét és Mészáros – illetve a többi – egész, tetemes vagyonát. Ehhez képest az, hogy Varga miasszonyunk elbábozza itt nekünk az értetlent Navracsiccsal együtt, csak árnykép a barlang falán, életünk gyötrelme máshol van, és nem a szívünk belseje az. Ezt bízvást elhiheted.