Kategória: Egyéb

A Kulturális és Innovációs Minisztériumnak van egy hatalmas álma. Azt szeretnék, arról ábrándoznak és tettek közzé felhívást, hogy a magyar kultúra napján (január 22.) délután ötkor (budapesti idő szerint) minden magyar egyszerre szavalná a Himnuszt Fokföldtől Ázsiáig, de még a Szíriuszon is, ahonnan tudós elmék szerint származunk. Nehéz lesz összehangolni az órákat, de nem lehetetlen. Így elsőként nem is erről ejtenénk szót, hanem az emlékezet rövidségéről, a likacsos agyakról, ami gond, de nem tudjuk, magyari fajunk génjeiben van-e, de a kedves vezetőben mindenképp.

Hiszen hogyan is feledhetnénk, amikor 2018-ban nagyságos urunknak a Himnuszt szavalva (mondva) az első versszak alatt nyolcszor kellett a papírjára néznie, mert fingja nem volt a szövegről. Elnézőek vagyunk vele, hiszen a Himnusz mégsem a hajrá Magyarország, hajrá magyarok faék egyszerűségű mondataiból áll, nyelvezete is nehézkes a mai fülnek, ne legyünk hát telhetetlenek. Egyetlenünk feje sem káptalan, hogy minden megférjen benne, egyszer viszont meg kellene vizsgálni, mit is tartalmaz igazából, milyen szutykokkal van tele. De most nem ez a föladat, hanem a mimagyarok nyomora.

Pontosítjuk a kiinduló tételt. A minisztérium azt szervezi meg, hogy az Országház lépcsőjén kétszáz (száz úgynevezett anyaországi, és plusz száz határainkon kívül rekedt) gyerek Novák Katalin nagyságos asszonnyal az élen szavalja majd a Himnuszt. Plusz a Fidesz televízió körkapcsolásán (akárha futballmeccs) azt is láthatjuk majd, hogy Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Nagymegyeren, Zentán, Szatmárcsekén és Veszprémben is mondják a verset a nemzetileg kiválasztottak. A kérés pedig az, hogy János a gyárban vagy Irma néni a konyha gőzeiből velük együtt szavaljon fönnakadt szemekkel.

Az elképzelések szerint „az összetartozás érzése a nemzet megmaradásának záloga”, illetve és plánesőt „megtartó és megerősítő érzése” lesz ez a nagy, közös versmondás, és mindjárt itt el is érkezünk oda, hogy ezt az ötletet is lopták. A Nagy Versmondás ötlete 2008-ban született meg Jordán Tamásban, ennek volt a lényege a közös szavalat, a minisztérium tehát legalább halvány utalást tehetne erre, de nem tesz. Másrészről – mint a felsorolt városok alapján látjuk -, az elképzelés szerint a Himnuszt a Partiumon, Székelyföldön, a Felvidéken és Délvidéken szavalják egyszerre a gyerekek, ami felér Orbán Nagy-Magyarországos sáljával.

A giccsbe hajló magyarkodás így nem egyéb, mint a fasizmusra jellemző túltolt nacionalizmus, innen nézvést azonban az is érdekes, hogy a magyar burgenlandi traktoroslegény, aki legyen Josef, miért nem szerepel a mimagyarok halmazában, de ez a dilemma már máskor is felmerült megnyugtató megoldás nélkül. Sőt, ezen a ponton emlékeztetünk tegnapi elmélkedésünkre a magyarok számáról a nemzeti konzultáció tükrében, így máris jön ez első következtetés, hogy a Himnusz is ebben a tálalásban nem egyéb, mint kirekesztés, hogy aki szaval, velünk van, aki meg nem, az idegenszívű libsibolsi.

Itt érkezünk el a kokárdához, ami szimbólumot és készséget a Fidesz szintén hasonló céllal sajátított ki, hogy rajtuk kívül már nem is igen viseli senki. Ez lesz a Himnusz sorsa is, ha így folytatódik, és akkor még a nyálas giccsről, ami ezzel a közös szavalással vár reánk, nem is beszéltünk. Nemzeti vágta vagy Himnusz, emlékező gödör ezeknek egykutya, ezekkel voltaképp az embernek a magyarságától megy el a kedve nagyon, és lassan örökre. És lám, ez is bizonyítja, hogy nem tartozik közéjük a fajtánk, olvasatukban tehát nem is magyar. Itt tartunk már megint, ahová tíz éve jutottunk.

Keseredésre azonban különösebb ok vagy indok nincsen, hiszen elég arra utalnunk, amit a Székely himnusszal tesznek és tettek, sőt, illetve pláne, hogy a Nélküled című borzalom is himnuszként funkcionál náluk. Mindezek is mutatják, itt nem érékekről, hanem kizárólag cirkuszról van szó, ami viszont annál undorítóbb, minél nyálasabb és kirekesztőbb, úgyhogy az idei magyar kultúra napja, azaz, január 22-e az a dátum, amikor számunkra Kölcsey Himnusza is elveszik teljesen. Feltéve, ha megvolt egyáltalán. Nincsen egyéb, csak az emlékezés, ahogyan Orbán ennek mondása közben egyfolytában puskázik. Mit akar akkor?

Lezárult hát a nagy, nemzeti konzultáció. Mérföldkő ez a Fidesz életében, hiszen, mint emlékezhetünk, azért lett életre hívva, hogy ennek eredményére hivatkozva miniszteres Orbán urunk majd becsámpázik Brüsszelbe a tyúkszaros gumicsizmájával, és ott ő erős indulatból kifolyólag népét védve mintegy a fölakasztott hóhérokra (lásd: Varga Judit delíriuma) borítja a nehéz tölgyfa asztalt. Mindeközben pedig ráförmed az egész Brüsszelre az ő kappanhangján félelmetesen azt kiáltva: vissza mind a szankciókat, amelyek tönkre tesznek minket, ahogyan a bombás plakátok is mutatták.

Ez egy csudálatos történet a legkisebb fiúról vagy a királyfiról, tök mindegy, aki lekaszabolja a sárkányt, ilyeneket, és utána boldogan él, míg meg nem hal. Leginkább csak addig, egy perccel se tovább. Úgy cuzammen hétmilliárdba került nekünk, az adók terheit erősen nyögőknek, hogy miniszteres Orbán urunk megszerezze tőlünk ezt az erős felhatalmazást, hogy Brüsszelben rendet rakjon. Kéretik tehát majd kis idő után rajta számonkérni az ígéretét, hogy fölborítja azt a rohadt asztalt, a szankciók ettől legott megszűnnek, s ami nem utolsó folyomány a kifestőkönyvben, ettől újra háromhatvan lesz a kenyér.

Mindennek így kell történnie és nem másképp, mert dolgozó népünk közfelkiáltással ezt akarja és óhajtja a nagy, nemzeti konzultáció eredménye szerint, amely az, hogy a magyarok mind a kilencvenhét százaléka akarja erősen ezt mindennél jobban. Ezért van az, hogy akkor most nekilátunk a magyarok, sőt, a mimagyarok számlálásának, mennyi is az a nyüves kilencvenhét százalék, ha annyi, amennyit a Fidesz mond. Mert kurva nagy a kavarodás, ha nekilátunk a duci, oder göcsörtös ujjainkat hajlítgatni meg egyenesíteni összeadási és kivonási szándékkal, mint a megvédett kisdedek szerte a nagy, mesebeli Magyarországon.

Ami már majdnem Nagy-Magyarország, ha miniszteres Orbán urunk botrányt kavaró kellékeit nézzük. De nem is ez. Hanem a matek. Kiindulásnak a zűrzavarhoz azt mondja nekünk a Fidesz számláló bizottsága, hogy 1,4 millió mimagyarok nyilatkozott a nagy, nemzeti konzultációban és általa akarva a jót. Alapvetés, hogy ezt is hisszük, ha akarjuk, mert soha, senki nem mutatta meg, egyetlen ilyen közös Fidesz cipollázás során, mennyi az annyi, ami végül hasraütve, kerekítve, lódítva a ki tudja mennyi. Ilyképp, ha most 1,4 millió a bűvös szám, akkor keresztényi nagylelkűen megengedjük, legyen ez: mondjátok akkor ezt.

Mint kitetszik az alapunk – illetve a Fidesz fundamentuma – is erősen ingatag, ám kifogásaink akkor tornyosulnak a fellegekbe, amikor helyettük osztunk szorzunk és százalékolunk. Mert a számláló bizottság azt mondja, a nyilatkozók kilencvenhét százaléka igényli a szankciók -amelyek tönkretesznek minket – azonnali eltörlését. Nos, ez, bárhonnan is nézzük, elővéve számológépünket a fiók mélyiről, 1.358.000 – ezt mutatja a képernyő, ami kicsit koszos, de a szám egészen jól látszik rajta. És az igazi bajok innen indulnak, ugyanis elhangzott hangosan és többedíziglen, hogy a magyarok kilencvenhét százaléka nyilatkozott megvetően Brüsszelről.

Tudjuk, hogy fogy a magyar, no de ennyire? Gondolta a fene. Antal nagyságos úr annak idején, és most Novák nacsasszony is tizenöt millió mimagyarok sorsát hordozta és hordozza a szívén, mint az ismeretes. Most meg kiderül, alig is lézengünk már páran a Föld nevű bolygón, innen nézvést a mimagyarok veszélyeztetett faj, akár a panda vagy Isten bármely kipusztulóban lévő teremtett élőlénye a munkás hat napokon. Ámde tudjuk mi azt, hogy ez nem így van a valóságban, ami egészen más, mint amivel a Fidesz számláló bizottsága és rajta keresztül Orbán miniszteres urunk hasba akasztani oly erősen szeretne. De nagyon.

Ennek ellenére készüljünk fel arra, hogy az elkövetkezendő időkben, egészen addig, amíg mást ki nem találnak, ez fog a csapból is folyni. Hogy a mimagyarok majdnem egésze érzi úgy, Orbán helyett a szankciók teszik őtet tönkre teljesen, hogy már bele is gebed. De ezzel innen már ne is foglalkozzunk, hanem követeljük, kiabáljuk miniszteres Orbán urunknak, hogy akkor iramodjon abba a Brüsszelbe szélsebesen asztalt burogatni, föltörölni minddel a padlót, a hátán addig cipelt libernyákokkal. Vagy ha ne, akkor hallgasson örökre, ahogyan az jó esküvőkön szokásban van. Fogja be a képit. Viszont nem fogja.

Éppen ezért a javallat az odüsszeuszi, hogy kedves mindahányan jó erősen kötözzék ki magukat a konyhaasztal tömzsi lábához, és úgy hallgatni a Kossuthot, hogy amikor a fülükbe jut újramegint a sok magyarok akarata, akkor ne tudjanak a rádióba futni be. Szívlapáttal a kézben, és didalos ordítással, hogy Orbán miniszteres urunk – meg az összes – fogja már be a pofáját, és takarodjon oda, ahová kedves mindnyájunk egyesével gusztus szerint kívánja neki szíve összes melegével. Nos tehát, a helyzet fölvázolódott tessenek elgondolkozni Kázmér sokezredik evangéliumán, aztán majd meglátjuk.

Mint azt tudjuk mindannyian, a Fidesz-falka hetek óta bömböli Brüsszel korruptságát, mert a nagy tömegben ott is akadt pár észér, akiket annak rendje és módja szerint bilincsben el is vittek más helyekre. Varga igazságügyis is csűrdöngölt nagy, megkönnyebbülő felsóhajtásában, hogy na, ugye, a hóhért akasztják, míg pedig ő és decens csapata – a bűnben feredőzők, de ezt csak én teszem hozzá nagy elvetemültségemben – pedig vígan fütyörésznek a világ összes virágos rétjein. De nem is ez, hanem az általánosítás, amely szerint a néhány korrupt alak bűnét lepelként borítják mintegy az egész távoli Brüsszelre, levonva a maguk következtetését, miszerint az a város a fertő maga.

Hogy ott mindenki lop, csal, hazudik. Ergo, azok csak ne nagyon jártassák a szájukat, ne oktassák ki őket úgymond erkölcsökről és jogról. Tehát, az egyesből általánosítanak, miszerint, amely halmazban egy büdös elem van, akkor már az egész is szaglik. Az ilyen irányított következtetés azonban vissza is üthet, ha az ember nem imádkozásra és árstopos cukor utáni kajtatásra használja a fejét, mert egyből mondhatja cukkolódva: Völner. De ennél most sokkal jobb hal akadt a horgunkra. Megjegyzendő azonban elöljáróban, hogy amit mindezek után előadunk, az sem felel meg a logika, józan ész és a jó ízlés követelményeinek, csak követjük a fentebb vázolt Fidesz-logikát. Mégpedig azért, hogy jót röhögjünk.

Így tessenek fogadni a sztorit, hogy sírva csapkodják majd a térdüket zokogva, miközben röhögnek, és máris előttünk áll a groteszk, ahogyan Örkény a lába között hátratekintve nézte a vidám temetést. Tudjuk, hogy a köztelevízió minálunk pártintézmény, ahol kizárólag a Fidesz legelvetemültebb katonái dolgozhatnak. Kimondatlan felvételi követelmény ez, s ha még párttagkönyv is lapul abban a farzsebben, tán még jobb. Ilyképp adódik a következtetés – lásd az előadottakat -, hogy a köztévé dolgozója a Fidesz maga. Moráljában, habitusában és észbéli dolgaiban annak a halmaznak a tagja, ilyképp, mint láttuk, ezek szerint, ha a ő büdös, akkor Orbán is az. Jelezzük a kétkedőknek, hogy ilyen az, amikor a fagylalt visszanyal.

De ne feszítsük tovább a húrt, a hír annyi, hogy a köztévé egyik dolgozója – és az már csak hab a tortán, hogy a bűnügyi műsor riportere – bordélyhálózatot tartott fenn, ezért őt letartóztatták a rend éber őrei. Bizonyára ismerik a sztorit, ezért nem untatnék a részletekkel, hogy látni tudjuk a nagy egészet, ami a NER maga, ha már halmazokról és szagokról meséltünk, mint a világ szervező elvei, amelyben élnünk adatik. A prostik futtatása maffiatevékenység, az egyik iparág. Így a vonalas következtetést fenntartva is igaza lehet, illetve van Magyar Bálintnak akkor, amikor a Fideszt bűnszervezetnek, államát pedig maffiaállamnak nevezi, de ne hamarkodjuk el ennyire a dolgokat, van még hátra más is.

Mert visszatérve a Brüsszelt cakumpakk korruptként megéneklő fideszista világlátáshoz, ezen a vonalon arra jutunk, hogy a prostikat futtató köztévés riporter nyomán az igazi strici maga Orbán Viktor. No de, hiába sóhajtanak fel eltelten, hogy na ugye, én is megmondtam már régen, a lelkesedést le kell lohasztanunk. Orbán ugyanis sok minden, de stricinek épp nem mondható, ez az eszmefuttatás csak arra volt példa és elrettentő demonstráció, milyen képtelen következtetésekre lehet jutni, ha vonalasan, mi több, célzott szemüvegen át nézzük ezt a mi kajla világunkat. Mi azonban ilyenek nem vagyunk, hülyíteni senkit nem akarunk, mint a fideszmancsaft, amely annak ellenére, hogy Orbán nem strici, mégis csak maffia volna.

És ezzel kellene valamit kezdeni a legkomolyabban. Ugyanis, amíg mi magunk rendelkezünk azzal a józansággal és tiszta szemmel, ami képessé tesz bennünket látni a valót, Mária néni a sparhelt mellől nem biztos, hogy ilyen. Illetve egészen biztosan más. Mégpedig annyival és annyiban – ami voltaképp a minden -, hogy őt hasba lehet akasztani mindenféle mesékkel, mert képességei miatt fogékony rá. No most, ez nem baj, mindenhol vannak ilyenek, nálunk is, és még csak többen sincsenek. Csupán hangosabbak, csattog a protkójuk, mint valamely vaskalapács. Vigasztaljon azonban minket az a tudat, van olyan élethelyzet, amikor azt is elhiszik, hogy Orbán a strici, és majd ekkor jönnek a döbbenetek.

A Facebook kósza népe elsiratta a túrós tésztát. Ez véletlenül sem homár, mint amit miniszteres Orbán urunk eszegetett Rómában, ha már arra járt. Érdekes a dolog azért is, mert utóbb kiderült, a Facebook kajla közössége – úgy is mint adófizető – csöngette ki a homárt, a first ladynek meg a polipot, illetve mindenféle más tengeri szörnyeket. Most pedig a közösségi oldalon sírzokog, hogy ebben a büdös életben ő már túrós tésztát enni nem fog. Pedig fájna rá a foga nagyon. Képi fölsorolást kaptunk a túrós tészta kellékeiről a monitorunkon, hogy kell hozzá túró, tejföl, tészta meg szalonna, mert ilyen fölvágós a gusztusunk nekünk.

Ilyképp tehát, ha valaki nem tudta volna, mi kell egy magyari nemzeti eledelhez, most már tisztában van vele. Ez az egész azonban nem főzőcske, de okosan vagy más, ilyen séfes műsor volt, hanem a tragédia kezdete. A lázító poszt ugyanis a kellékek árát is megjelölte, és valami elborzasztó, ötezer forintos végösszeg jött ki, hogy annyiba kerül ma kies hazánkban ennek a csemegének az alapanyaga. A Facebook akkor már nem kósza, hanem tragikus népe pedig sikoltozott, és valljuk meg teljes joggal. A végkövetkeztetés az volt, hogy ezt már nem lehet kibírni és elviselni, illetve nagyon helyesen a logika szabályai szerint, hogy mindmeghalunk.

Előtte azonban, illetve közben és megállás nélkül, akárha kórus az apollóni kőszínházban, a kurvaannyukat ezeknek foglaltattak írásba. Illetve más cuki kurvaságok is, mert édes anyanyelvünk nagyon gazdag az ilyen eszközökben, hogy párja sincs a világon. Kiderült, hogy a magyari jómunkásember állapotban van, cérnaszálak az idegei a pattanás közelében, kezei remegnek. Mindez is teljesen érthető, hiszen miközben a túrós tészta után epekedik, még meg is fagy. Illetve, ha nem, tízpercenként szalad a gázórához, nehogy túllépje a kvótát, amit miniszteres Orbán urunk néki szívjóságból kiszámolt és utalt, ahogyan megvédi őtet.

Illetve az egész családját, a kedves nejét és apró gyermekeit is. Innen is látszik, hogy hétköznapi hősünk háládatlan, mert neki semmi nem elég. Túrós tésztát akar langyos szobában. Másfelől azért ez nem olyan nagy igény, nem homár meg polip, illetve egyéb szörnyetegek, mint már szóban volt. Szerencsétlen egybeesés történt azonban, mert hogy, hogysem, amikor elkezdődött a túrós tészta búcsúztatása a közösségi térben, feltűnt ott éppen az is, hogy kormányunk nem csak a magyari jómunkásemberről gondoskodik a maga módján, aminek ez a kimenetele, ami, hogy leíródnak egészen illetlen kifejezések miniszteres Orbán urunkról.

Kormányunk ugyanis a libanoni keresztényekre is gondol nagy szeretettel és odaadással. Ez momentán pedig abban manifesztálódik, hogy szaros kétmillió dollárt utal a sivatagba, hogy abból ott templomok épüljenek. A Facebook kósza és kajla népe ezt olvasván azonban hangosan fölvonyít olyan illetlen gondolatokkal, hogy kormánya, tehát miniszteres Orbán urunk ezt rá is költhetné. Vehetne neki túrós tésztát, ha már ő meghívta homárra, a kedves nejét meg polipra a messzi-messzi Rómában. A kocsmában is szokott kapni egy rundót, aki egyet már fizetett, de az élet nem egy ivó, se nem habostorta. Itt igazságtalanságok vannak.

Ez mocorog hősünkben, marja erősen az ő belsejét, e belsejében a lelkét, ilyképp rohadt szarul van. Mondom, vonyít, de ez csak az alapzaj, mint a tenger mormolása egyedül Mikes Kelemennél. A forte, az a kurvaannya megint, miközben, hogy ezt se feledjük a történeti hűség kedvéért, hősünk kiszalad a gázórához ellenőrizni a fogyasztást. Ám még mindig nem hasonlik meg teljesen. Ez csak akkor történik meg vele, amikor azt is megtudja, Libanonban is ellátási gondok vannak, ezért kormányunk, s ami vele egy, ezt se feledjük, miniszteres urunk, Orbán Viktor templomokat küld oda, hogy a jó libanoni keresztények szopogathassák a tornyukat.

Összeáll ekkor a kép a Facebook szerencsétlen népében, hogy ezek nem csak őt, de a libanoniakat sem szeretik. Nem szeretnek ezek senkit, nem törődnek senkivel, mennek-haladnak a megszabott útjukon templomokkal és pláne harsonaszóval valószínűleg a nagybüdös semmibe. Ezért nem tudunk katarzissal szolgálni, mint az apollóni kőszínház. Egyáltalán semmivel sem tudunk szolgálni, csak nézzük a kurvaanyázós előadást, mert látjuk, hogy a lét peremén tántorogva hősünk, illetve hőseink benne ülve az elképzelhetetlenben siratják a tésztájukat, kurvaanyáznak, mert ennyi az egész élet. Illetve még a gázóra ellenőrzése.

A Momentum elbocsátotta próbaidőn lévő munkatársát, mert késő este benyitott Novák Katalin irodájába, ami számára tiltott terület. Az iroda a parlamentben van, nem a Sándor-palotában, tehát a momentumos munkatárs nem, mint rohamcsapat vett be egy épületet forradalmi vagy likvidálási szándékkal. Csak bóklászott a parlament mahomet épületében, eltévedt jártában-keltében, és látván egy ajtót, fölsóhajtott, jé, egy szoba, mi lehet benne, ide benyitok. Még jó, hogy ott helyben nem koncolta fel őt a TEK vagy a parlamenti őrség, az lett volna csak delikát, a kirúgás azonban a minimum. És most hívnám fel a figyelmet az előző mondatban megbúvó szarkazmusra, hátha nem tűnt föl egészen vagy egyáltalán.

Vannak toposzok és archetípusok a népi irodalomban (mese), s ilyen sok minden más mellett a misztikus hetedik szoba, ahová a hősnek benyitnia nem szabad, mert akkor valami történik. Nem tudni mi, de valami biztosan. Ha operalátógató közönség az én nyájasom, akkor tudja, hogy ez Bartók Kékszakállújának is az alapsztorija, s most ugyan nem tennénk operahőssé a mi Katikánkat és az ő őrizőit, mert nem érdemlik, de látjuk mégis a népmesei vagy zeneirodalmi vonalat titkokról és veszélyekről, meg a legkisebb fiúról, aki esetünkben a próbaidőn lévő momentumos munkatárs. S hogy ez nem a népi folklór ingatag világa, mutatja az, hogy nem a gonosz, hanem ez a mi fiunk nyerte el büntetését.

Hogy ez méltó-e, az a kérdés, de a válasz gyors és kíméletlen: nem, egyáltalán. S ha a mese általában igazságos, az élet soha nem az, mint azt mindannyian permanensen tapasztalhatjuk. Hősünk elbukott, kirúgta őt a pártja, mert oda nyitott be, ahová nem lett volna neki szabad benyitnia. Hogy miért, az is megérhetne egy misét, ezúttal azonban a Momentum mint párt, és ha pártnak lehet ilyen, az ő moráljáról és világhoz való viszonyáról (úgy is mint NER) gondolkodunk, mert nem elégedett meg a szerencsétlen ember valagba rúgásával, hanem olyan körítést adott hozzá, ami a magam – és vélhetően még sok józan társam – morális és észbéli mércéjét nem üti meg. Leveri a lécet.

Olyan pogózásba kezdett a párt mindezek – a munkatárs kirúgása, és ne feledjük, azért, mert benyitott egy ajtón – után, ami érthetetlen, méltatlan, és saját maguk számára megalázó. Illetve mutatja azt is, kies hazánk miért van olyan állapotban, amilyenben. Mert és ugyanis, nem győztek gazsulálni a hatalomnak, ami a házon belül maga Kövér elvtárs, hogy jelezzék a házmesternek, „az engedély és jogosultság nélküli belépés nem maradhat következmény nélkül”, illetve és továbbá: „meggyőződésünk, hogy ez épp elég volt ahhoz, hogy a próbaidőn lévő munkatársat azonnali hatállyal elbocsássuk”. – Mi, a magunk részéről ehhez annyit tennénk hozzá eléggé csendben, hogy ezt azért nem kellett volna.

Mi több, a próbaidős embert ki sem kellett volna rúgni. Karóba húzni, felnégyelni az még oké, de kirúgni semmiképp. Mert a munkatárs vagy párttag vagy akárki eltávolítása azt mutatja, és a Kövérhez intézett levél meg is erősíti-toldja, mi (Momentum) úgy látjuk, itt te vagy a főnök, a szabályokat te hozod, mi pedig szorgalmas pincsiként betartjuk azokat. Legyenek akár megalázóak vagy kirekesztőek, akkor is. Ezen a ponton természetesen jutunk el ahhoz a jogos társadalmi igényhez, hogy az ellenzéki pártoknak a NER jelenlegi állapotában be sem kellene járniuk a parlamentbe, ahol szorgalmasan játsszák a díszlet szerepét. No de, hogy ezen túl még Kövér kezét is nyalogatják a momentumos fiúk (lányok), az már nem megy.

Tényleg. Nem akarnék itt és most mindenféle tartásokról – morális, intellektuális és a józan ész szava – előadást tartani, de, ha kommunikációelmélettel nem is foglalkoztak a nagyságos képviselő urak/hölgyek, arról csak hallottak már, hogy mi lehet egy ilyen esetnek az üzenete. Az, amit fentebb utalásszerűen már említettem, hogy elfogadjuk az egyenrangú szerep helyett a Fidesz (itt és most Kövér) feljebbvalóságát, és, ha hibáztunk, akkor kéznyalakodva kérjük a bocsánatát. Hát, ez nem megy, fiúk és lányok, mindezek után miért és mire kérnétek a szavazatomat, ha most és itt azt látom, téglák vagytok a falban? Ugyan már, nem kell fölrobbantani a parlamentet, de valami kis tartás, ilyesmi? Csak egy aprócska, ami sem látszik: szomorú.

Demjén Rózsi interjút adott az erősen Orbán szagú Mandiner névre hallgató nyomdaipari terméknek, és már ez determinálta, hogy mi fog ebből születni. Erről mélázunk csöppet máma, s minden indokunk és okunk meg is van rá, hiszen Rózsi néni szerint – nem betűhíven idézve – a diákok elmennek a francba, inkább tanulnánk, mint a tanáraikért tüntetnek. Illetve, aki szerint a NER diktatúra, az pénzt kap (sic!) azért, hogy ilyeneket mondjon, meg, hogy neki, az ő generációjának eszébe sem jutott volna tüntetni. De a mostani okát sem érti, ugyanis az a meggyőződése, hogy a tanárok megkapják majd a fizetésemelést, akkor meg minek nyavalyognak, és más efféle cuki kurvaságok hangzottak el a mélyenszántó interjúban, aminek igazából meg sem kellett volna születni. De erről majd később.

Mint látjuk, Demjén Ferenc, mindannyiunk Rózsija kifejtette elméletét a világról, ami szerint ez a lehetők legjobbika. Ám mielőtt elmesélnénk neki, és azoknak, akik hisznek neki, ez nem egészen így van, azon merengünk egy zongorafutamnyit, miért nem kellene komolyan venni a mai kivénhedt rockerek szavait, akik már azzal, hogy megszólalnak, anakronizmust követnek el, lévén, hosszú életük elején és végén is érdemtelenül jól éltek és élnek. Máshonnan nézve ahhoz sincs joguk, hogy a Kádár rendszert bírálják, amelyik, ha nem is a tenyerén hordozta őket, de meg sem akadályozta, hogy kornyikáljanak, azaz, úgy voltak forradalmárok ők, mint a hatvanas években tömegével felbukkanó magyar partizánok, tehát sehogy. Egyik sem, egyáltalán, de ez csak az erkölcsi alap, mert más bajok is vannak.

Készülhetett volna ez az interjú akármelyik nyugdíjas zenésszel is, akiknek életük vége felé egyetlen célja van, hogy hasonképp jól éljenek, mint pályájuk kezdetén, és, ha ehhez arra van szükség, hogy eladják a lelküket, akkor azt minden dilemma nélkül meg is teszik. De még csak erről sem akarunk beszélgetni máma, hiszen olyan általános jelenség ez a NER-ben, ami már szót sem érdemel. Sorra nyalják Orbán valagát egy kis szponzorált koncertért, egy kis díjacskáért, kitüntetésért, mert úgy nagy általánosságban senkiben nincsen tartás, akiben esetleg, az hallgat, vagy nincs hol elmondania, amit szeretne. De még ez sem késztetné arra az embert, hogy háromszázadszor is megírja a morális nyomort, ezért inkább a szellemiekről, az intellektusról gondolkodunk, efelől közelítjük a problémahalmazt.

Kiinduló tételünk, kérdésünk az, mi igazolja, hogy akinek dalbéli szellemi teljesítménye a nehéz iskolatáska és a Hold sajtból valósága, aki ilyesmikről nótázik, s ha ugyan ettől a zeneileg nem túl képzett és agyilag zokni nagyközönség elalél is, miért érzik azt – és érzi a magyar sajtó is úgy -, hogy más mondanivalója is volna a világról. Pontosabban, az mennyivel több, mint Kovács 123 József szalagmunkásé, akit a széles publikum az ivóban azzal tesz helyre, ha egyáltalán, hogy mit hadovál össze ez a barom. No most, a párhuzam már csak azért is helyénvaló, mert a Demjén féle mondanivaló semmivel sem több, mint az emlékezetes hölgy a tüntetésen az Orbán Viktor alavju táblával, akin viszont mindenki széles pofával röhögött. Pedig a nívó ugyanaz, csak az arc más hozzá.

De szélesebb alapokra is helyezhetjük mondandónkat, ami az, hogy szerte kies hazánkban mindenféle nagyferók, zalatnayk és az összes többi nem igazán rendelkezik nagyobb szellemi munícióval a például felhozott tüntetőnél, ilyképp, hogy mit mondanak a világról, az teljesen érdektelen azzal a különbséggel, hogy az emlegetett hölgy mindenféle érdek nélkül teszi, amit tesz, míg az idézőjeles sztárjaink meg nem. Újságírói szempontból az volna a releváns, hogy a rózsaszínűvé transzformálódott múlt és a mai bátor, Orbán melletti kiállás firtatása helyett arra kérdeznének rá, miért csinál olyan szar zenét a zenész, és miért gondolja azt, hogy ez a teljesítmény szellemileg elég arra, hogy a világot helyesen is lássa, illetve, hogy a téveszméit el is mondhassa. Peti a ház előtt senkit nem tesz nagy gondolkodóvá.

De még kicsivé sem. Egy seggdugasznyi bölcselet nem keletkezik ettől benne, s ha ugyan az a baleset megesett a magyarsággal, hogy olyan muzsikától essen hasra, amit a hajdani nagyok akkor és most elő bírnak adni, az csak esztétikai nyomor. Az viszont már másfajta, ha minderre, amikor a faék egyszerűségével gondolkodó csillagok kifejtik nézeteiket a bennük uralkodó nihilről – és most nem morális, hanem kognitív sötétségről beszélünk -, akkor az a reakció, hogy na, ugye, a Rózsi (Nafferró és valahány név a naptárban) is megmondta, akkor látjuk, hogyan talál egymásra a nagyközönség és idolja. Mindez egyébként igaz Orbánra és rajongóira is, amiből látszik, hülye rocksztárok még hülyébb közönségével vagyunk körülvéve, és ezt nevezik röviden a hazánknak. Fasza. Még rövidebben.

Annyi marha sok pénzért vette meg a Vodafone-t a magyar állam és a 4IG, amennyi valószínűleg sehol nincs is. Erős a késztetés az emberben, hogy elmenjen a demagógia irányába, elmélkedjen válságról, nyomorról és a tanárok fizetésemeléséről, de ennek értelmét már nem látja. Meg különben is, annak idején a lélegeztetőgép volt a zsinórmérték a stadionhoz képest, de mire mentünk vele, annyit vettek belőle, hogy raktárban rohadnak szét. Effajta morgásunk tehát már nem lehet, és ki az, aki arra már emlékszik, hogy ezek a készségek nem azért lettek beszerezve, hogy Kovács János szalagmunkás likacsos tüdejébe pumpálják a’ zoxigént, hanem hogy kevesek gazdagodjanak belőle sokat.

De mindez már történelem, el is feledtük a majd’ ötvenezer halottal együtt, akiket el se sirattunk. Olyan iramban történnek az aljasságok kies hazánkban, hogy napra nap egyik múlja felül a másikat, de ez a Vodafone-os buli már döfi, a hatszázhatvan milliárd, amibe kerül ez nekünk, azért már hiányzik valahonnan, amit nem kötnek az orrunkra, csak érezzük létünkön a huzatokat. De hatszázhatvan vagy egymilliárd, az az átlagos Fidesz szavazónak nem oszt és nem szoroz. Értelmezhetetlen és fölfoghatatlan, ezért nem is törődik vele, főleg, ha meg is magyarázzák, hogy mint amúgy is minden, ez is érette van, csak neki történik, neki lesz jó. Ilyenkor lehet tátott szájjal nézni, és mondani: Isten áldásával.

A bűvészmutatványt az Alapjogokért Központ vezető elemzője, bizonyos Pindroch Tamás végezte el a Facebook-oldalán, ahol a talpasok számára kifejtette: „a közös országunk is erősebb, mi pedig egyenként, magyarokként is gazdagabbak lettünk” – mármint a Voafaone-os bulival. Hát, én nem tudom. Mindamellett értem, a fizetséget meg kell szolgálni, a valagat nyalni kell, no de ha hülyének is vagyunk nézve, miközben fröcsög a fekália, ennyire azért nem kellene. Vezető elemző elvtás ezzel a lendülettel mondhatta volna azt is, „tiéd a gyár, magadnak építed”, vagy más tankönyvi idézetet a kommunista időkből, mikor is hasonló jelszavak után a munkásosztály el is lopta a fél gyárat, vitte a cuccot haza a háztájiba.

Egy átjátszótornyot a biciklin két feles után hazatolni azonban bajos. Ilyképp mi már ellopni nem tudjuk, amit nekünk vettek meg karácsonyra, csak nem fért be a fa alá. Mindezen túl már ma is azzal szembesítenek minket, pontosabban Pindroch elvtárs, hogy egy korszak véget ért. Mint mondja, a nemzetietlen baloldal annak idején mindet eladott, ami amúgy igaz, de a vételárat nem tömte a saját zsebébe. Most azonban, hogy nemzetien visszavásárolódik a mostani elvtársaknak, az a mi pénzünkből történik, de nem nekünk fog fialni. Meglopatásunk tehát többszörös, míg a balodal – ha van ilyen – szimplán csak hülye volt. Ehhez pedig mindenkinek joga van, mint tudjuk.

Pindroch elvtárs mesél nekünk még az erős állam ideájáról, amihez szerinte a Vodafone okvetlen beletartozik. Ki kell ábrándítsuk, nem igazán. Ha a Vodafone a lopáson kívül arra szolgál majd, amit csak sejtünk, hogy az állam a távközlést, az internetet kézben tartsa és azt csináljon vele, amit csak akar, mint Putyin odaát, az nem az állam ereje, csupáncsak az aljassága. De ez sem akkora nóvum, hogy megérne egy századik dolgozatot, itt megint a kommunikációról van szó csupán. Ahogyan a magyar parasztot hasba akasztják a hazafias lózungjaikkal, hogy éljenezzen, miközben kilóg a bele. Ilyenre is volt példa a történelemben, az az állam is aljas volt, de még mennyire.

Abban a botcsinálta filozopternek mindenképp igaza van, hogy a NER-el új korszak kezdődött el sokat szenvedett hazánk számára, ez azonban nem a tejjel és mézzel csurig teli Kánaán, hanem annak éppen az ellenkezője. S ha, hogy még egyszer visszatérjünk ahhoz, ami ebben az egészben a mérhetetlen lopáson kívül felháborító, az egyre inkább elszegényedő, egyes rétegeiben már a megmaradásért küzdő népeknek valakinek van képe azt mondani, amit Pindroch elvtrás, hogy még egyszer „a közös országunk is erősebb, mi pedig egyenként, magyarokként is gazdagabbak lettünk”, ott már minden megtörténhet, de nem csak velünk, hanem azzal is, aki ilyen alávaló hazugságokkal keresi meg az akciós farhátra valót. A mi népünk azonban nem olyan.

Az Aranybulla című filmalkotás (sorozat) ölég szarul sikerült a közvélekedés szerint. Van ilyen, nyamvadt egymilliárdból vagy -tól ne sokat várjon az ember. Viszont nem is reménykedett semmiben, ha látott már NER-kurzusfilmet a dicső magyar múlt bűvöletében, az ilyenekből jó kisülni soha nem szokott. A pénz nem csinál filmet, s mint kiderült, Rákay Philip sem, csak szeretne, miközben meggyőződése, hogy nála van a jobboldali kultúrfölény. A bajok itt kezdődnek. Így nem is a nyüves sorozatról beszélgetünk máma, hanem inkább arról, miért csesződik el minden, amihez hozzáérnek, illetve, miért él bennük mégis az olthatatlan vágy, hogy őket elismerjék és szeressék. Ezzel azonban lehetetlent kérnek.

No most, filmcsináláshoz nem elég, ha valaki látott már kamerát, és tudja, melyik az eleje. Magam is forgattam pár dokumentumfilmet, mégsem jelentkeztem be Oscarra, mi több – bár régen volt mindez – nem fostam tele a trolljaim által a világegyetemet, hogy ami jön, olyan még soha nem volt. Ilyesmivel óvatosnak kell lenni, főleg, ha az ember történelemszemléletét Kásler Miklós határozza meg hajdani magyar királyok csontjainak vakargatásával. Na most, ha a könnyűzenei műsorvezető filmes tapasztalata találkozik az avas szagú Fidesz-világlátással, s ha még ebből a katyvaszból tanítani is szeretne, akkor látjuk a szar előállításának boszorkánykonyháját, de mondom, most mégsem erről lesz szó. Hanem a vergődésről és kilátástalanságról.

Illetve az arrogáns nyüszítésről. Van ez az IMDb, ahol boldog-boldogtalan értékelhet filmeket pontokat adva neki egytől tízig, és az Aranybulla az első etapban 1,2-őn állt, ami minden idők legrosszabb magyar eredménye, s ami a nívót leginkább jelzi, ez még az Elkúrtuknál is rosszabb eredmény, ami azért már döfi. Ezt, ha az ember abban a meggyőződésben él, hogy amit letett az asztalra, az nagyszerű, mint Rákay ezzel az Aranybullával, megérteni nem lehet, és szó nélkül hagyni sem. Csak az a szerencsétlen dolog – és szánalmasan megmosolyogtató -, ha mindemögött is nemzetközi összeesküvést tételez, hogy az ő remekművét a liberális maenstream gonoszságból leszavazza, mintha valami Táncfalfesztiválon volnánk.

De nem ott vagyunk egyáltalán. Így fordulhat elő az, hogy a Hír TV-ben az alkotó kifejtheti elméletét – eszmetársai kórushangjai mellett – arról, hogy ez az eredmény azért jöhetett ki, mert a ganyé libsik amerikai trollokat mozgósítottak a szavazáshoz, ami eszközzel – és ezt a mondatot ezután ne olvassák el, ha cserepes a szájuk – ők soha nem éltek és élnek. Mégsem ez a delírium a legdelikátabb, hanem az, képtelenek belátni, hogy a szar az szar marad akkor is, ha nemzeti színű pántlikába csomagolva helyezik el a befőttesüvegben a nagymama stelázsiján. Nem bírja felfogni azt, hogy a szavaztok annak szólnak, amilyen a film, s nem annak, akik csinálták. Pedig ez is játszhatna, mégsem játszik. Azonban mindez elég arra, ettől hordják fenn az orrukat.

Mert és ugyanis indításnak Rákay elmeséli, hogyan lehetne vagy lehetett volna elfogadottabb a mi – mocskos libsik – oldalunkon. Szó szerint: „Nemcsak nevet, nemet is kellett volna változtatnom, akkor jobban szeretnének”. Képtelen tévedés, a baj nem a névvel – de ha már, akkor Filip vagy Fülöp – hanem a név hordozta személyiséggel, hogy úgy ne mondjuk emberrel van, aki e műsorban még arról is panaszkodott, bármit csinál, azt politikai térbe helyezik. Csak miheztartás végett, ez a politikai térbe helyeződés a Kossuth téren óbégatott kétmillióval kezdődött, és azóta is szüntelenül tart, az Aranybulla viszont még véletlenül sem emiatt szar. Mondhatni önmagától, túl politikai vagy nem politikai tereken, hogy úgy ne mondjuk, az esztétika szintjén.

Mégis mi vagyunk a hülyék, s akik kritikát írtak a sorozatról, azok szerintük a „toplúzer hülyegyerekek”. Ha azok, akkor nem értjük, miért a bánat és a bú, ha az ilyenek küldik el a francba az előállított tartalmat. Az a képtelenség sejlik fel, hogy ugyan mozgósíthattak volna ők is trollokat, de nem tették, ennek ellenére mégis rohadtul fáj, hogy az általuk lenézett „toplúzerek” kiröhögik őket. Ez maga a meghasonlás állapota, ami abban rejtezik, hogy tizenkét éve mást se hallani, mint hogy őket mindenki leszarja. De nem mindenki szarja le, csak a lipsik. Viszont aki nem szarja le őket, csak megszavazza, az nekik nem számít, azokat ők is leszarják. Innen a Filip – és társai – múlhatatlan óhaja: csak végre fogadjon már be az a szemét ballibbant népség. De nem fogja. Ha vért hugyoznak, akkor se.

Filip azt szeretné, ha szeretnék őtet az általuk lenézett maenstreamek, voltaképp az egész Fidesz múlhatatlan óhaja, hogy a civilizált kultúrnépek maguk közül valónak tartsák a macsaftot, ami nem megy. És nem meggyőződésből, hanem összeférhetetlenség és minőségi különbség okán. A kultúrában – a nagy fölényükben – a történet arról szól, hogy ezt a maenstreamet eltapossák és minden lehetséges módon elszívják tőle a levegőt. De helyette más értéket előállítani nem tudnak, csak hulladékot, Aranybullát meg gigantikus aranyszarvasokat. Meggyőződve arról, hogy ez az új minőség, holott csak a befőttesüveg a stelázsin. A politika ugyanez, feudalizmusból és fasizmusból barkácsolt avas szagú, agresszív képződmény, amit hogyan is lehetne szeretni. És minden ilyen, amihez csak közük van.

Nem kell nekünk se mozi, se kabaré, ha itt van Varga Judit és népizenekara egyenesen a Gyalog galoppból. A nacsasszony, ha nem hegedül vagy dekázik, ahelyett, hogy Völner kolléga – mármint neki – ügye miatt papírt és ceruzát venne elő a lemondását körmölve, nekilát mindenkit kioktatni a maga lekezelő és ostoba stílusában. Az Uniót most például, és jegyezzük meg hangsúlyosan a nyitánynál, a Völner-ügytől terhesen, mert akadt – hol nincs ilyen a legjobb családban is – két-három korrupt ember a köreikben, akiket annak rendje és módja szerint bilincsben vittek el. Ahogy épp Vargát is kellene, ha nem volna a képletben a Polt-állandó, mint a NER fundamentuma és oldalfala egyben.

De nem is ez. Hanem az a kilátástalanság, ami megmutatkozik abban a verkilben, amit Varga és az összes többi teker, s aminek a lényege az, hogy ezek aztán nekünk ne beszéljenek tisztességről. Mint emlékezhetünk, mert a fejünkbe van verve úgymond, az Unió – amely a NER-világlátásban libsik gyülekezete – permanensen boszorkányüldözést folytat, amikor a jogállamot, korrupciót és bimbózó fasizmust kéri számon a Fideszen. Varga mostani előadásában „A karakán magyar álláspont a migráció, a gyermekvédelem, a vírus elleni védekezés, vagy éppen a háború kérdésében mindig összefüggésben volt a hazánk ellen indított boszorkányüldözésekkel”. – Nem sok újdonság van benne, csak néhány.

A migrációt és gyermekvédelmet már ismerjük, hogy a könyökünkön jön ki, a vírus elleni védekezésről eddig azonban még nem esett szó. S ha a világbajnok halálozási adatokat nem is figyeljük – pedig csak azokat kellene igazán, mert a mérce az -, kimondhatjuk a sok varázsszó közül az egyiket, ami nem egyéb, mint a lélegeztetőgép. Kezdésnek szinte csupán. Hogy milyen maffiaszaga van a raktárban porosodó több milliárdos mutyinak. Milyen hasonló bukéval rendelkezik a vakcina, a maszkgyártó gépek, ha csak ezeket meg lehetne piszkálni a Polt-állandó nélkül, már a fél kormányt rabláncra lehetne fűzni. A másik felét pedig más aljasságok miatt, egyesével.

De túl mindezen, és megjegyezve azt, az Unió a vírus elleni védekezésről egy kurva szót nem szólt, ellenben a gyermekvédelemnek álcázott másság üldözésről, a menekültek kínzásáról igen, sőt hosszú sorokban tisztázta, mi a baja a magyar fasizmussal, akkor láthatjuk a boszorkányüldözés mibenlétét és lényegét. Az új elem mindebben a lekezelő kioktatás, hogyha Unió volnánk, visszakézből vágnánk képen ezt az irritáló alakot, de nem vagyunk Únió és ő sem mi magunk, Varga pofija tehát sértetlen marad. Mivelhogy a magas lován ücsörögve azt is megjegyezte, hogy „most akasztják a hóhért”, s ezzel a kitétellel nem kevesebbet állít, mint azt, hogy ott mindenki bűnöző.

No most, az az érdekes, és tényleg Gyalog galoppos kép van ebben, hogy az akasztott hóhér üldözi a boszorkányokat, karcosabban viszont, hogy a bűnöző azon röhög, hogy a bűnüldöző bajban van (szerinte). A Polt-állandóval és az Európai Ügyészséghez való csatlakozás hiányában olyan ez, mint egy bottal cukkolni a ketrecbe zárt állatot, ami viszont a tahókra jellemző cselekedet és magatartás. Így hát el is érkeztünk virágos mezőnkre, a dolgok a nevükön neveződtek, miközben magunkban azért kuncogtunk is egy kicsinyt, ahogyan elképzeltük Varga nacsasszonyt kacsaként a vízen, azt nézve, hogy elsüllyed-e. Fönnmaradt, lebegett, következésképp lehet üldözni.

Sok minden máson kívül azonban Vargában az arrogancia a legidegesítőbb. Szinte az elviselhetetlenségig pökhendi, ami akkor szivárgott belé – de akkor rögtön -, amikor a vezér kinevezése alkalmával pezsgőzött vele. Hogy előtte milyen volt, az nem tudható, most azonban – mint párttársai szinte valamennyien – a butaság bátorságával és az ostobák önbizalmával irritálja azokat, akik még figyelnek rá, illetve kábítja a szerencsétleneket, akiknek nincs módjuk róla elkapcsolni, mert csak a penészes fal marad a romos tévé mögött, amit nézhetnek. Leginkább azonban az unalom és a csömör az, amit látván és hallván őt érez az ember.

De már ezt sem igazán. Mert mit lehetne mondani arra, amikor így fejezi be: „De mi, itt a kormányban azt vállaltuk, hogy meg fogjuk védeni a magyar embereket, a családokat, a magyar gyermekeket és a határainkat. Ezekből az elveinkből sosem fogunk engedni”. Ebből annyi a megjegyzésre érdemes, milyen fura, hogy azt hiszi, vannak elvei. Mint amikor Sheldon vélte azt, hogy neki van személyisége, de Leonard felvilágosította, nem, neki csak kedvenc sorozatai vannak, és Sheldon nézett tátott szájjal. Vargának van kedvenc Orbánja, és más egyebe nincs ezen a kajla világon. Viszont az az érdekes, hogy erre egy életet föl lehet építeni, bár az olyan is, mint kitetszik.

Nagy dilemma lehet, ha az ember azt látja, az istenként tisztelt vezér behugyozik, píszísen maga alá vizel, és ráadásul egy kamera ezt fel is veszi. Ez történt Dél-Szudánban, ahol Salva Kiir elnökkel esett meg ez a baleset, ami nem is lenne érdekes, ha utána nem tartóztattak volna le hat újságírót, amit persze tagadnak. Súlyosbítja az újságírók, illetve a kameraman bűnét, annak ellenére vette fel az incidenst, hogy mindez a himnusz hallgatása közben történt, s mint tudjuk, az ilyen nóták hazafias becsben vannak (mint nálunk a Nélküled), s ha eközben hugyozza össze magát a delikvens, az eladható hazaárulásként, ellenkező oldalról viszont hőstettként is, nézőpont kérdése csak az egész.

A történet szót sem érdemelne, ha a mi vezérünk egy zártkörű beszélgetésen – amit aztán nem győztek közzé tenni -, nem hangoztatta volna, hogy ő, következésképp az ország, benne mi – nem akar a nyugati kultúrkörhöz tartozni. Ahogyan vázolta az utat, a Balkánon keresztül, Törökországon át térnénk vissza Ázsiába, ahol ő, mint kipcsak, nagyon is jól érezné magát. Hogy mi ezt akarjuk-e, elviseljük-e, az nem érdekli szokás szerint a kedves vezetőt. Duci ujját kinyújtva mutatja az utat, irány Kelet. Minden bepisálási dilemma itt kezdődik, mert Amerikában is sportot űznek abból a televíziók, hogy Biden esés-kelését mindenkinek megmutassák, ott azonban senkiért nem megy emiatt a nagy, fekete autó.

Ha azt gondolnák nagy hebehurgyán, annak, hogy Kiir elnök nagy nyilvánosság előtt behugyozott, és a mi kedves vezetőnk élénken kelet felé kacsingat, az ég egy világon semmi köze egymáshoz, akkor tévedni tetszenének, és intőn kellene megjegyeznem, dehogynem. Csupán időbéli csúszások vannak, mindenki így jár vagy járhat, aki nem tud szabadulni a hatalomtól, csak nem mindenkit vesznek kamerák. Sztálin atyánk is hosszasan feküdt a saját vizeletében az agyvérzése után, Hitler bátyó ezt – és egyéb kellemetlenségeket – elkerülendő főbe lőtte magát, Mussolini pajtással pedig hőn szeretett népe végzett a közismert módon, lámpavas, ráadásul fejjel lefelé. Kínos.

Ehhez képest egy szimpla behugyozás maga a kéjmámor, viszont egyként utal arra mindahány, hogy milyen veszélyekkel jár a populista módi, a diktátorosdi, leginkább arra kellene figyelmezni az ilyesmiben szenvedőknek, hogy semmi sem örök. Mi több, múlandó, mégpedig nagyon hamar és olykor hirtelen. No most, hogy Orbán szabadulni akarna a Nyugattól, az szerinte azért van, mert ebben a közösségben kies hazánk szerinte a peremre szorulna, mi azonban kajánul megjegyezzük, ő az, aki a peremén tántorog a civilizált világnak, abban vezető szerepet megszerezni nem tudott, így inkább oda menne, ahol a messziről jött fehér ember nimbusza lengi körül, és hasonszőrűek között lehet.

Nem mániám, de arrafelé fajulnak a dolgok, ahhoz, ami kiinduló tételünk volt, de ennél is fontosabb, arra nem tért ki a kedves vezető, hogyha odahagyja a nyugati zsidó-keresztény (görög-római meg a jóisten) kultúrkört, akkor melyikhez tér meg, illetve milyen istent fog imádni azután. Nehéz dolgok ezek, ezért is emlegettem nemrégiben, ha Orbán attól remélne politikai hasznot, akkor mecseteket építene az országban, miniszterelnök-helyettese pedig egy müezzin lenne mondjuk jobb híján és nem Semjén. Innen is látható, hogy Orbán arrafelé fordul a hatalom érdekében, amerre nem szégyell, de a szégyen nem igazán jellemző rá, pedig intő példaként kellene előtte állni Kiir elnök balesetének, ha így folytatja, rá is ez vár.

Viszont ez minket egészen őszintén nem érdekel, mert vagyunk annyira egoisták, hogy a magunk sorsa foglalkoztasson, hol leszünk mi, amikor Orbán abba a korba lép, amikor már a vizeletét sem tudja tartani, de minden valószínűséggel a föld alatt. Mivel nálam egyetlenünk csak alig fiatalabb, innentől kezdődik a versenyfutás az idővel. Orbánnak azért, hogy beteljesítse az álmát, ami nem tudható már, mi lehet, mekkora főnök akar lenni, amióta az indiánosdit odahagyta. Mi elég neki, hol állna meg, vagy mi állíthatja meg, ha egyáltalán van az az erő. Részemről az a feladat adott, hogy túléjem, reménykedve az utána következő világ eljövetelében, de az sem biztos, hogy jobb lesz. Őszintén várom a fejleményeket.