Kategória: Egyéb

Tudja, belegondolt abba, hogy idén szilveszter éjjelén Novák Katalin fog önhöz szólni a televízión keresztül mindenféle bárgyú és pátoszos bambaságot maszatolva az ön pezsgőtől vigyori képébe? Ha nem tudta, vagy nem is mert belegondolni, most szembesülhet a képtelenséggel, hogy az a nő, aki alig két éve popsitörlős-ablakpucolós képekkel akart hatni a szívekre, most mint a nemzet egységének őre szólal majd meg, csak még azt nem tudjuk, milyen módját választja a delírnek. A Schmitt-féle mászkálós, pofádba haladok stílt, vagy épp Áder karót nyelt lekonyulós fajtáját, de már alig kell párat aludnunk, hogy mindez kiderüljön, elaléljunk a gyönyöröktől vagy okádjunk gusztus szerint.

Ha most azt hinné, hogy úgy KFT módján felszabadultan sóhajthat fel, hogy miszerint „elmúltak az ünnepek, fába szorultak a férgek”, akkor tévedni tetszik, de rohadtul, mert és ugyanis ünnep az nem is volt. Csak a felszínen sugározták nekünk az idegesítő vagy andalító karácsonyi muzsikát, úgy tettek, mintha, mert míg ön tömte magába a bejglit vagy a farhátat lehetőségei szerint, de mégis abban a fals hiszemben, hogy mint a drága nagyi mondta volt a Holocénban: „Nem beszilünk, ünnepülünk”, és hitte így azt, elejét veszi annak, hogy egymás torkát azonmód harapjuk át keresztényi szellemben, nos, ugyanígy hitették el önnel azt is, hogy az élet áll, viszont az állam szekere mégis haladt.

Az állam, főleg, ha az a NER, soha nem pihenhet, mégpedig azért leginkább, mert nincsen kormányozva, hanem naponta foltozgatva van, tehát megállás nélkül kell kibocsátani magából a rendeleteket, mert különben összedőlne a tákolmány, önmagába roskadna vissza, képes beszéddel, ahogyan Ady Bandi búcsúztatta Brüll Adélt, hogy aszongya, „ingunk, s mint rossz tornyok, ledőlünk”. A NER is ilyen, csak kevesebb benne a csalódott szerelem és a féltékeny indulat. Mivelhogy kormányozva nincs, rendeletekkel a Magyar Közlönyben kell minden lószart szabályozni és előírni, ami túl sokáig nem megy, most is már füstölő malter szaga van, miközben egyre mélyebbre süllyed a maga felé hajló kilátástalanságba.

Ezért történt, hogy amíg ön eltelten heverészett a csillagszórók alatt, az is eldőlt, hogy például Rogán Antal dönt majd ezentúl arról, mely útszakaszok lesznek eztán fizetősek vagy sem. Rogánnak hovatovább annyi feladata és hatalma van, hogy nemsokára azt is ő dönti el, ki és mikor törölheti ki a seggét. Nem kevésbé lesz hatalmas – dőlt el az ünnep alatt – Gulyás miniszter sem, aki arra kapott felhatalmazást, hogy arról rendelkezzék, mely városok kaphatnak rezsitámogatást, ami már tényleg élet és halál fölötti hatalom. És ehhez képest az, hogy idén szilveszterkor Novák bajuszos mászik a pofánkba, már úgymond csak hab a tortán, vagy a bejgli kiömlő tölteléke kurvaanyázva.

De mindezt is áthatja a keresztényi szeretet, hogy el ne feledjük. Mint ahogyan arra is felhívnám lankadó mindannyiunk figyelmét, hogy akárhány nevet említek is meg, mint életünk fura urait, mind mögött egy áll csak, aki eddig fa mögül lesett a gonosz rókaszemeivel, díszek mögé bújt karácsonyokkor, most viszont hallgatott. Megszólalt viszont helyette más, a popsitörlős nyilatkozott a maga műmájer módján, és arra vetemedett, hogy bábu létére önnönmagát egyenrangúnak tekintse létrehozójával, Dzsepettójával, csak azt nem tudjuk ebben a viszonylatban, Nováknak mért nem nyúlik meg az orra, akárhányszor is megszólal. De a megfejtés az lesz, hogy ami van, az egyáltalán nem mese.

Hanem valami más. De, hogy mi is igazán, azt senki se tudja, csak sejti erősen. Mert amidőn mindez a színjáték történt velünk aközben, hogy visszahúzódtunk kuckóinkba a visszafogott fűtés mellett, takarót borítottunk lábainkra a pedzegető hideg ellen, holott odakint tombolt a karácsonyi tavasz, fölsóhajtottunk erősen vagy olvasottság szerint, akárha Szabó Lőrinc, miszerint „sose halunk meg, férgek, istenek”, mégiscsak rá kellett döbbenni arra, dehogynem. Mégpedig gusztustalanul és fájdalmasan, mert ott, ahol még a jámbor ünnepek alatt is csak a hatalmi bástyák erősítése a cél, mint azt a megjelent több száz oldalas Magyar Közlöny is tanúsítja, ott nincsen helye a csendeséjes andalodásnak.

Illetve annyira, mint amikor tudatlanná szopja magát a jámbor alkoholista, mert máma kedd van, és nappal lett, elindult a józan robot. És így és ekkor kapja a képibe a magyar gyalogos, a bamba szavazógép, hogy márciustól nyolcszázötvenhétezer (857 ezer) forinttal növekszik majd Orbán fizetése. Ami nem azért érdekes, mintha neki ez bármit is jelentene, mert voltaképp a teljes GDP az övé, hanem azért, mert mindeközben az is tudható, hogy a minimálbér az idei toldás után kétszázharminckétezer (232 ezer) magyari pénz lesz, amiből a jómunkásember fölfordul. De vigasztaljon minket az a tudat, hogy csak a növekményből Orbán viszont négyszer teheti meg ezt.

Karácsony lett majdnem, mire Béla a temetőből a kocsmába ért. Nem hosszú ugyan az út a falu határából a kukoricás mellett, a széltépte kék plakátok alatt, el a kultúr előtt, a Szentháromság szoborig, ahol a közmunkások akkor is ugyanúgy dölleszkedtek a szerszámaikon, mint amikor november elején kifelé ment, mint most, december vége tájt, midőn befelé érkezett és haladt. De maga sem tudta, miért tartott olyan sokáig. Vagy nem is volt idő ezalatt, illetve körben forgott talán olykor visszacsapva önmagába, és ez okozhatta, hogy míg Béla egyik nap már majdnem elért a térre, másnap még csak a kukoricásnál tartott megint, mert ki tudja ezt számontartani, mikor hol van, amikor meg sehol sincsen addig, míg le nem ül, és föl nem sóhajt, de rekedten, mint akárha fölfázott varjak a réten.

Így jött elő a lélek belőle, amikor két hónap szüntelen haladás után elért az ivóba, biccentett a fröccsök urának, hogy itt vagyok, és észre sem véve a másképp álló csillagokat rogyott le a fenekét formázó székre, mint arra a helyre, ami a fix pont a világegyetemben, ahonnan kiindulva ki lehetne forgatni a földet a helyéről. Már ha volna ilyen szándéka valakinek is, ami nincs. Mert jól ki lett ez találva annak idején, hogy a föld, az ideiglenes otthon ezen a kajla anyagi világon rohangásszon körbe meg körbe, hogy amikor ezalatt újra arra a helyre ér, mint tavaly ilyenkor, akkor a népek fölsóhajtsanak, de jó, karácsony van megint. Pedig csak egy évvel lettek öregebbek, ennyivel lett rövidebb az élet, amit csillogva ünnepelnek a fa alatt, vagy mint Béla is, fa nélkül az ivó fenék formájú székén ücsörögve.

És végtelenül, ezt el ne feledjük. Ahogyan ugyanígy kimerevített képként álltak a közmunkások a szobor alatt, a templom tornya is örökkévaló volt, és a lakosok, jajj, a lakosok, a duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a bánatos szeműek is mind csak föstmények voltak a falon, ahogyan Béla az ivóban körbetekintett vizsgálva az időt, és benne magát visszafelé. Hogy már szaladt, úgy iramlott hátrairányba, mint a veszedelem, mert a fröccsök ura óvatlanul, és mit sem tudva a tárgyak, hangok és illatok fenséges hatalmáról az idő felett, fenyőágakkal díszítette az ivót, és szüntelenül forralta a bort a szegfűszeggel meg a fahéjjal, hogy ragadós volt tőle az ivó levegője, mállós és nyúlós massza volt. És ez lett Béla csésze teája. Az ok és az indok, meg a lehetőség megkeresni az eltűnt időt. A nyomába eredni neki.

Hogy hova tűnt, azt már senki se tudja, de ott van valahol bizonyosan egy láda mélyin vagy az óra hátlapja mögött, illetve Béla fejében eltemetve más élmények alatt, hogy a szegfűszeg meg a fahéj, a fenyőágak a pult fölött és szívének rohanása okozta fölszakadások miatt úgy gőzölögjön elő, mint a friss tehénlepény párolgása gyerekkorában a porhanyós havon. És Béla egyszerre megérkezett az otthontalanság otthonába, ahogyan, amikor és valahogyan megérezte a bakancsa alatt a ronda sárga zoknit, ami a habos felhő volt maga. Azokon járt lebegve akkor is, és most az emlékeiben még mennyire, hogy amikor gyerek volt, mint most gyerek lett újra, és a nagyanyja volt olyan duplagyűrűs, mint most itt a falubéli özvegyasszonyok egy ujján viselve szintén az ura karikáját. Mint ők is itt a magukét.

Hátraröpült tehát Béla a múlt végtelen alagútjában a kezdetekig, mikor is a nagyi, hogy gyere kisonokám, mit hozott neked a Kisjézus ide, vezette a habkarikás fa alá, ahol ott hevert magában a sárga zokni. De nem akármilyen ám, hanem frottírból való, mint az őskor technikájának új csodája, a gyártás misztériuma, illetve a civilizáció győzelme a kultúra fölött, ahogyan Béla ezt később magába szívta rongyos könyvekből, de akkor erről még mit sem tudott, illetve nagyon keveset. Mint ahogyan ma is. De hát a zokni, mint a Holocénban megvolt karácsony csúcsa, az élmény, hogy a felhőkön járhat a sárga frottírnak köszönhetően. A véget érni soha nem akaró lebegés, hogy iramoggy kisonokám, vedd föl a zoknit, győzd le a gonoszt, és tiéd lesz akkor a majdnem egész királyság. Királylányról akkoriban még szó nem esett.

És elkezdett Béla könnye cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. Mert mit is lehet siratni a múlton, vagy mit érdemes egyáltalán, ami ugyanis eltűnt, vissza sose jön, de ott van a fejében, és akkor, amikor csak akarja. Ennyi kell, nem egyéb és nem több, hogy a fröccsök ura díszbe öltöztesse a pállott sörszagú ivót, és főzze a bort szakadatlan. Meg hogy azért odakint a templom harangja elüsse az órát, amikor Jézuska fáját elhozzák a halkan szálló angyalok, mint a nagyinál akkor, amikor a sárga zoknit tették a fa alá égi küldeményül, hogy járjon Béla a habos fellegeken. És rájött könnyét letörölvén – ami el is állt, hogy el ne feledjük -, ennél több épp most nem is kell, illetve, hogy ennél több nem is lehet. Boldog karácsonyt, ezt mondta ekkor a fröccsök urának, aki hasonképp kívánta neki ugyanezt.

Ha pedagógus volnék, meg lennék hatva a megbecsüléstől, ahogyan Pintér Sándor gondol énreám a hatalmas szívével. Tülekednék a sorban, hogy hozzájussak az ingyenjegyhez, amit kaphatok, hogy meghallgassam Mága művész urat, ha már fizetésemelést Brüsszel miatt nem kaphatok. Egy virtuóz hegedűszóló fölér ugyanis egy heti élelemmel, vagy azt okozhatja Mága kitartó nézése és hallgatása, hogy leteszek, fölhagyok minden követeléssel, és a katartikus élménytől fönnakadt szemekkel iramlok az iskolába feltételek nélkül tanítani mindhalálig. Kétezerötszáz jegyet kaphatnak, illetve kapnak ajándékul a pedagógusok Mága művész úr újévi koncertjére ugyanis, hogy szavuk se lehessen.

Mága nem egy Paganini, csak azt hiszi, és úgy csinál. Mága hegedálása ugyanolyan műanyag, mint az egész ember az arcára rajzolt mosolyával, tömény giccs, de nem vagyok sem esztéta sem zenekritikus, hogy megítéljem őt. Csak azt látom, hogy ugyanúgy az ördög hegedűse ő, mint az olasz, aki jelzőként kapta a minősítést, míg pedig Mága a NER szolgája, esetében tehát a jelző konkrét tartalommal bír. Hogy a NER Pintér képében Mágát hallgatni küld jegyeket a pedagógusoknak, az fölér egy arculcsapással ismerve az elmúlt hetek és hónapok történéseit, az csak a magánvéleményem, hogyha pedagógus volnék, akkor miniszter et. arcába vágnám a szaros jegyeit. De ki vagyok én, hogy morális útmutatást adjak.

A NER en bloc nem tud, vagy nem is akar normálisan ünnepelni vagy jutalmazni. Amikor a NER kedves akar lenni, akkor is tapló és érzéketlen. Tegyük fel nyílt és jóságos lelkünkkel azt, semmi hátsó szándék nem volt abban, hogy Pintér Mága jegyeket osztogat a pedagógusoknak, hanem tényleg csak a szívbéli jóság téteti ezt vele. Mint ahogyan annak idején is minden előgondolat nélkül, ámde eredendő bunkóság és érzéketlenség volt az oka annak, hogy Balog – akkor még miniszter és nem az úr kétes állagú szolgája – a Hiltonba hurcolászott nevelőotthoni gyerekeket, hogy ott libamájjal meg kaviárral tömje őket, akiknek esetleg csak egy kis szeretet hiányzott az életéből. Az akkori szereplők már nagyra nőttek.

Mint emlékezhetünk, abban a cirkuszi előadásban nem is a menü volt a legvérlázítóbb, hanem a gyerekek képébe dörgölt úgymond ajándékok ilyen feliratokkal, hogy tíz éves fiúnak meg nyolc éves lánynak, ami abban a formájában maga volt a megalázás maga. Mint ahogyan ez is az, ahogyan a minisztériumban kitalálták, hogy Mága jegy negyven éves biológiatanárnak, és ezzel a gesztussal azt hiszik, meg vannak győződve róla, hogy valami jót és nemeset cselekedtek, holott rossebeket. Vagy csak én látom fonákul a világot, amikor a pedagógusok ilyetén megalázása nekem fáj. Sokszor hiszem azt mostanában már, hogy akikért én a lelkemet kiírom, mégis jól érzik magukat, és eltelten Orbánra szavaznak.

Ez is lehet elnézve a köröttem hömpölygő világot, de ez az én nyomorom, és nem azért gyűltünk egybe, hogy ennek a szerencsétlen Kázmérnak a szívhangjait hallgassuk, hanem, hogy a NER arcába köpjünk, feledve Bálint György tanítását, hogy az nem helyes út. Ám mostanában egyre inkább annak tűnik, ha ők is ezt teszik a társadalommal most épp a pedagógusok formájában. Mint érezhető, ahogyan szaporodnak a sorok, úgy gyűlnek ezek előállítójában az indulatok, mert a történet itt még egyáltalán nem ér véget, tovább is van, én tehát annak rendje szerint mondom is. Mert még az is lehet, hogy a túlzottan megbecsült pedagógusok nem is az igazi koncertre lettek meginvitálva, hanem egészen másra.

A nagy, újévi koncert este hétkor kezdődik, a tanarakat viszont délután kettőre várják, így a rossznyelvek szerint az a főpróba lesz, amit megnézhetnek és hallgathatnak, csak állítólag ilyet Mága művész úr tartani nem szokott. Hová mennek akkor a tanárok, csapda ez vajon, és aki oda belép, azt többet már az életben nem is látjuk, a koncert ígérete a nagy, fekete autó talán, ki tudja ezt? Mint kitetszik, itt az alapvető rosszindulat munkál bennem, és az élénk képzelet. Még az is lehet, hogy a kedvükért ez egyszer valóban lesz főpróbája a világraszóló eseménynek, és a tanárok még esetleg azt is láthatják, ahogyan a művész úr hajlakkal rögzíti soha el nem múló mosolyát porcelánfogai fölé. De mindez egyben sem érdekes.

Nem érdekes, hogy milyen értéktelen giccsmesternek tartjuk a magunk részéről Mágát és az ő előadásait. Még az is lehet, hogy a ragasztott mosolya őszinte, vannak olykor erre utaló jelek. Mert itt voltaképp Pintér és rajta keresztül a NER, valamint a tanerők különös viszonyáról adtunk elő a kezdetektől fogva. Mégpedig azt, hogy milyen pofa kell már ahhoz, milyen végtelen romlottság, hogy egy társadalmi rétegnek, amely az életéért küzd, a képbe vágunk pár koncertjegyet, hogy ettől talán érzik a törődést, sőt, tülekedni fognak érte. És lehet, hogy néhányan fognak is. Viszont, ha Mága olyan lenne, mint amilyen nem, akkor azt mondaná, hogy így nem zenél. De fog. És tudjuk, igazából kinek húzza.

Van annak balami diszkrét bája hányingerrel elegyest, ahogyan Bencsik András kezében egy mahomet Orbán kötetet nézeget átszellemült tekintettel. Ilyen képpel örvendeztette meg a Facebook bamba népét, és nem szégyelli. Bencsik András sok mindent nem szégyellt eddig eltelt eléggé hosszú élete során. Olyan dolgokat, amiktől más esetleg pofán köpné magát, de minimum letagadná. Bencsikben azonban ilyen késztetések nincsenek, ő feloldódik az általa megélt kor, annak aktuális hőse, és a kor által diktált ideológia taknyában, legyen az kommunizmus vagy fasizmus, neki teljesen mindegy.

Nincs alku, csak Bencsik éljen jól. Voltaképp ezzel a rövid mondattal mindent el is mondtunk, mert Bencsiket is mindenki ismeri, tudja érzelmi kötődését 1986-ból a Szovjetunióhoz, amikor is ezzel a címmel (Érzelmi kötődés) írt az akkori Népszabadságba cikket a magyar fiatalok ideológiai nevelésének fontosságáról szovjetbarát töltéssel. Hogy munkásőr volt vagy nem volt, és hogy ott mit csinált, az innentől fogva totálisan érdektelen. Bencsik András akkoriban bizonyára a Lenin összest tanulmányozta, ma Orbánt, nála ez egyre megy. Semmit nem változott, semmit nem tanult, élni akar, és jól.

Lehetne ezt, amit Bencsik csinál eufemizmussal szervilizmusnak nevezni, de ez annál több. Annyival több, hogy igazából jelző sincsen rá, és nem is nagyon akarunk keresni, mert Bencsik lett légyen bármekkora csúszómászó, mégis csak egy lenyomat a maga torz voltában. Azt példázza nekünk, mivé lesz az ember, ha gerince, önálló gondolata és morálja nincs, annyi magához való esze viszont igen, hogy annyit tudjon, hogyan lehet elvtelenül ugyanúgy jól élni Kádár és Orbán alatt. Neki mindegy, személye viszont azért érdekes, mert a Kertész Ákos által fogalommá tett szolgalelkű magyar archetípusa.

Bencsik, és az általa tipizált organizmus azonban mostani történetünknek csak az egyik fele vagy eleme. A másik maga a hatalmas kötet, ami akkora, hogy méreténél és súlyánál fogva is halálos fegyvernek tűnik. Hát még a tartalma. A vezér beszédei 2020/21-ből. Mi, akik szakmai ártalomból követjük ezeket, ismerjük azok elborzasztó tartalmát, aki kevéssé mélyedt el a ganyéban, annak elég egy péntek reggeli Kossuth rádióbéli szeánsz, és máris mindet tud. A tartalmatlan hőbörgés, alkalom szerinti uszítás, üres frázisok, tehát Bencsiknek hasonló élménye lehet, mint amikor kommunistaként Lenint olvasott.

Bár azokban több az eszmei hűség. Ilyen szempontból azonban mindegy is, Lenin vagy Orbán, az ilyen olvasások – ha egyáltalán – a hűséget példázzák csakis, pillanatképek a leendő fizetségért, amit a vezér kis katonáinak kioszt. Nem is keveset. Ha takonygerincű is a mutatvány, jól meghatározható anyagi tartalma van, az eszme ebből a szempontból érdektelen, és ezt Bencsik életútja példázza is. A lényegesebb ennél maga a kötet, illetve annak megjelentetése, ami viszont az ország berendezkedését, szellemi és morális állapotát mutatja, és ehhez már szintén nem rendelnénk semmilyen jelzőt.

Megtettük azt már ezerszer. Megvallása szerint Bencsiket egyébként Orbán Messire emlékezteti, ezt viszont az argentin zseni nevében kikérem magamnak, csak az a gyomorforgatóan feltűnő, ahogyan magyar futballsikerek híján egy olyan távoli ország sporteredményét sajátítják ki, amihöz semmi közük, sőt, azt is megkockáztatom, amiről semmit nem is tudnak. Ennél alávalóbbat nehéz elképzelni, mint ahogyan Orbán Messinek is csak a lába nyomát csókolhatja maximum, de ezeknek sikerül összeszarozni őt is. Amihöz érnek, annak vége van, így barmolták szét az országot is.

Nem tudható egyébként, milyen lelkület szükségeltetik mindehhez, de ez tőlünk meglehetősen távol áll. Ahogyan elnézzük a kandalló tüze mellett Orbán beszédeket olvasgató Bencsiket, a legkevesebb az, hogy felfordul a gyomrunk. Nem tehetünk róla, hiszen ez a bábu nincsen egyedül, ez árad mindenhonnan parttalanul, a személyi kultusz, a vezéreszme és a vakhit olyan töménységben van jelen, ami ellen képtelen védekezni az ember. De már nem is akar, mert tudja, hogy ebben telik majd el az élete. Mindez kiábrándító, de jobb vele tisztában lenni, és akkor egy fa tetején meg lehet várni végét, amikor varjak falatoznak a szemeinkből.

„Fehér, keresztény, európai értékeket képviselő ország lett a világbajnok. Hajrá Argentína” – böfögte fel lelkének éjfekete tartalmát Németh Szilárd pacaltól zsíros szájjal a futball VB lefújása után. Kitetszik, hogy fáziskéséssel reagálunk arra a takonyra, amit a Fidesz alelnöke odakent a közösségi oldalára, ám mindez nem tohonya léhaságunk miatt van így, hanem, mert azon ment a morfondír sokáig, érdemes-e kivesézni, amit nekünk Németh a kondérjai mellől olykor előad, s nem lenne-e elegánsabb átlépni rajta, ahogyan a ganyéból fölpöfög.

De arra jutottunk végül, hogy igen. Vizsgáljuk meg azért az értelem fényénél a sötétséget, hiszen amikor alelnök et. ilyeneket előad, az a Fidesz gondolatisága maga.

S amikor Németh 2021. decemberében náciba hajló rasszizmust ereget magából, akkor az azért van, mert a Fidesz, s vele együtt Németh – meg az ország – ide jutott. Tizenöt évvel ezelőtt – pedig akkor sem voltak elsőáldozók – elő nem fordulhatott volna köreikben ilyen gondolatkísérlet, így tehát Németh megnyilvánulása a Fidesz züllésének lenyomata, kézzel fogható bizonyítéka annak ellenére, hogy nagy valószínűséggel Németh azt sem tudja, mit beszél, csak pufogtatja a paneleket, amiket a párt a szájába ad.

De ettől talán még veszedelmesebb a dolog. Ha úgy tetszik, Németh a tömeg hangja, akiknek Orbán Tusványoson a tiszta fajúságát előadta, ami miatt dili lett, Németh viszont nem oszt és nem szoroz.

Ugyanígy nem figyel senki a kórusból másokra, pedig Kövér, Semjén és a drága Katika (kezében popsitörlő), Varga Judit, és valahány név a Fidesz naptárban ugyanezt kántálja a maga félelmetes hangján. Ha azt mondanánk, ezzel a Németh kijelentéssel demonstrálni tudjuk maga a Fidesz, s vele együtt az elkábított és félrevezetett bamba rajongó tömeg milyen mélységekbe érkezett meg, nem lenne igaz.

Ugyanilyen posványban – csak másfajtában – hengergőztek már születésükkor is, s ahogyan akkor és azóta sem volt semmi sem igaz abból, ami gúnyát a hatalom érdekében magukra öltöttek, ez sem tűnik annak. Csak ez már a végállomás, innen lejjebb már nem lehet jutni, viszont ez egyszer már tragédiába torkollt.

Márai túlhangsúlyozott polgársága is sántít a maga módján, de nem lehet elvenni tőle azt az érdemet, hogy nála tisztábban de ugyanakkor szenvedélyesebben senki sem fogalmazta meg azt, ami elől elmenekült, és egyben azt is, amiben most újólag vagyunk. Azt a morális és intellektuális nihilt, ami akkor is, most is Magyarország sajátja:

„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot hogy ő, mint keresztény magyar ember, előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ő keresztény magyar úri ember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem kereszténymagyar vagy úriember, tartani a markát, s kereszténymagyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potyanyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában.”

Aki Márait ismeri, tudja ezeket a mondatokat, és nagy valószínűséggel már az is, aki mást egy sort sem olvasott tőle. Így hát, hogy idecitáltuk őt, az nem a felfedezés és ráismerés gesztusa, hanem az a kényelmesség, hogy ennél tömörebben és világosabban nem lehet elmondani azt a szellemi züllést, ami száz évvel ezelőtt, és most újra jelen van az országban, és ami ellen minden egy kicsit is jobb érzésű emberben fölhorgad a lelkiismeret.

Németh Szilárd ostoba. Ahogyan elnézzük őt a Fideszben és a kondér mellett eltöltött évei alatt, látjuk a szellemi ívet a rezsitől a honvédelmen át újra a rezsiig, azaz, Németh azt csinál és azt mond, amit felfogása szerint a párt tőle elvár. Ha Orbán irodát szenteltet, ő is, ha kereszténységről óbégat, ugyanazt teszi, ha futballszurkolónak kell lenni, azzá válik. Benne egy az állandó, a zsíros fakanál, amivel, ha a gazda azt kérné, elmenne hittérítőnek a négerek földjére.

Ilyen az összes. Feladatunk volna még tételesen elmagyarázni, mit takar, amikor Németh egy futballesemény kapcsán is európaiságról, fehérekről és kereszténységről mesél, ami hármasból jó esetben a fehér bőrszín mineműségével van tisztában egyedül. Bár lehet, már akkor is zavarba jön, ha valaki a szoláriumból megy a templomba, így gyanússá válik. De európaiság és kereszténység, mint mélyebb idea nem létezik benne, csak az óbégatás szintjén. Az ilyen emberekkel viszont mindent meg lehet csináltatni, ők mindenre képesek és alkalmasak. Németh a kétmillió Fidesz szavazó archetípusa, a nagyhangú tudattalan tömeg egy tagja. Az alelnök.

Húsz százalékos béremelést kaptak a magyar rabok. Akik egy kakaóscsiga ellopásáért, vagy netán a feleségük megöléséért ülnek, mindannyian. Ugyanúgy nem tettek különbséget köztük, mint a nyugdíjasok között, ez a szavazóréteg is egységes emelést kapott, ami viszont csak tizenöt százalék. A bérminimumosok még ennyinek sem örülhettek vagy átkozódhattak – gusztus szerint -, ők tizennégy százaléknyi bruttóval lesznek gazdagabbak havonta a csudálatos 2013-as évben, aminek is a harmadát elviszi az adó. Meg különben is, a bevallott, várható infláció húsz százalék körül lesz, úgyhogy a kiábrándító életszínvonaluk, ha van nekik olyan egyáltalán, tovább romlik. Mert előre megyünk és nem hátra.

Gáz van dögivel, s hogy a hiányképző ársapka lekerült róla, benzin is, csak az a kérdés, hogy ki tudja kifizetni. A választási, előre haladást hazudó szlogen ellenére kies hazánk egy katonás hátra arc után nyílegyenesen kilőtt a szakadék felé, zuhanásunk hamarosan megkezdődik, ott lobog majd a haja a menetszélben Bözsi néninek és József szalagmunkásnak egységesen, megy ki a frizurából a dauer, ha volt benne egyáltalán. Amikor kiderült, hogy a magyar rabtársadalom jobban megbecsült a számok alapján, mint a pedagógusok, egészen enyhe felháborodás – csak egy fuvallatnyi – söpört végig a Facebook kósza, de öntudatos népén, amit százalékokkal csitítottak a realisták, hogy így sem fognak a rabok meggazdagodni.

Nem mindenki lehet a nemzet veje vagy gázszerelője, aki utóbbi cégbirodalma egyik ágának mérlegfőösszege meghaladta az egybillió forintot, ez pedig annyi pénz, hogy tényleg nehéz felfogni. Nem csoda, ha a mimagyaroknak nem is sikerül, ők el vannak foglalva a maguk pár százalékával meg a rabokéval. Kuncog a krajcár, hogy J. A. polgártárs fordulatát használjuk, és vele is folytassuk, miszerint ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért. Bár ő szövőnőket, hoz példázatul, olyanok pedig minálunk már nincsenek. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy jobban volnánk, mint költő sorstársunk, akinek azonban megadatott, hogy abban a korban éljen, ahová most a Fidesz élcsapata vezet minket. Előre, s nem hátra.

Viszont, ha már a rabokról és a nemzet gázszerelőjének billiójáról van szó, mindenki tudja, még tán ő is, hogy ez a mesebeli életút, ami tizenkét éve jut neki (sok munkával és Isten segedelmével), csak itt és csak most történhetett meg, mégpedig azért, mert Orbán Viktor a cimborája. Olyan összefüggések vannak itt, amelyek más társadalmi berendezkedésben arra predesztinálnák mindkettejüket, hogy a rabok húsz százalékának örvendezzenek, mint amivel ők is többet kapnak a börtön pénztárában, mit eddig. Most tessenek nevetni vagy átkozódni, mint ahogyan a bérminimumosoknál feltételezzük, de semmi sem fog változni sem az egyiktől, sem a másiktól. Mondom, iramlunk a szakadék felé.

Mert amíg Orbán Viktor nagy gondolt fordít arra, hogy a gázszerelő billiója csorbát ne szenvedjen, mi több, még tovább gyarapodjon, reánk kevesebb figyelme jut, ha egyáltalán igyekszik a gondunkat viselni. De ez nem valószínű. Vagy nem látszik és érződik, ám ez egyre megy. A pénzünket és az életünket fölzabálja az infláció, a nemzet vezetője ezzel azonban nem törődik, sőt, suttyomban – költségvetési játszásiból – gerjeszti is. Ezért van az, hogy az ellenzék elkezdte orbáninflációnak nevezni, ami nem egy nagy nyelvi lelemény, de legalább igaz. Félelmetesek a számok, amelyek önmagukban tán nem sokat jelentenek, de azt eredményezik, vannak boltok, ahol a sajtot lopásgátlóval védik, mintha aranyrúd volna.

Mégsem ez a döbbenetes azonban, hanem a mezőgazdák egy adata, amit valahogyan kiszámoltak nagy nyomorúságukban. Oda jutottak, s velük együtt mi is, hogy a vetőkukorica szeme egy forintba kerül, és akkor képzeljük el a mahomet földeket, ahová tengernyi vetőtengeri kell, és ugyanúgy nincs pénzük ezt megvenni, mint az átlagpolgárnak a sajtot, amit lopásgátlóval óvnak az éhes hordáktól. Vonjunk le valami előremutató tanulságot, tegyünk ide egy katarzist okozó fordulatot vagy mondatot? Képtelenek vagyunk, mert a valóság fogja a ceruzánkat, vagy mozgatja az ujjainkat, s ez az oka, hogy Goya fekete képeihez hasonlatos az, ami születik belőlük. Boldog karácsonyt, kedveseim, ahogy O1G szokta mondani.

„Ez ám a rock and roll” mondaná Orbán Viktor – facebookos bejegyzése szerint -, ha fiatalabb volna. De nem mondja, mert öreg. Ezt nem írta, csupán a logika mutatja nekünk, és máris látjuk, hogy még ő is halandó. Mária néni a sparheltnél nem tudja, mi az a rock and roll, mert világ életében a Jó ebédhez szól a nótát hallgatta, ez azonban nem zavarja abban, hogy elaléljon, ezt is milyen szépen mondta ez a mi miniszteres urunk. Erre az ábrándozásra egyébként egy „megadeal” – forrás szintén egyetlenünk népbutító közösségi oldala – ragadtatta Orbánt, ami villanyos vezeték Azerbajdzsánt köti majd össze kies hazánkkal ezer kilométeren át, tengerek alatt és pusztaságokon keresztül.

Mindenki örvendezett Orbán rock and rollos hangulatának, még maga az Unió nagyasszonya, Ursula is, mert zöld energia fog érkezni az azeriektől, aminél fontosabb szempont most épp nincs. Csak egyet nem tudtunk meg a nagy csűrdöngölésben, mennyibe kerül, ki építi meg, és mikor készül el, ha egyáltalán. Tartok tőle, hogy Orbán életében egy mikrowatt energia sem jön a messzi diktatúrából, de egyetlenünkre jellemző az olyan távlatos gondolkodás, ami a porbafingó magyari jómunkásembernek magas, mert ő az itt és most filozófusa. Momentán nem tudja kifizetni az áramot, amin semmiféle tenger alatti kábel nem segít, viszont azt látja, de fel nem fogja, hogy a pénzt olyan megadealekre cseszik el, amiktől ő meg is dögölhet.

Mi magunk is porbafingók vagyunk, csak nekünk jár a szájunk mert elgondolkodunk néha a kajla világon, és elkezdünk azon morfondírozni, miért jó tengernyi pénzt költeni valamire, ami arra alkalmas, hogy máshonnan vegyük meg azt, amit itthon is előállíthatnánk. Azt is megkérdezzük – de csak magunktól, mert választ soha, semmire nem kapunk ebben a nagybüdös életben -, nem lenne-e ésszerűbb ezt a hatalmas summát – mert sokba fog kerülni, csak nem tudjuk mennyibe – arra fordítani, hogy itthon állítsuk elő a totemmé váló zöld energiát szélkerékkel, napelemmel meg amivel még lehet. Mert látunk a környezetünkben olyat, hogy egy-egy ország lassan már teljesen ellátja magát ilyen megújulóval.

Ezek szerint nem mi leszünk a következők, illetve a jelek szerint sehányadikak sem leszünk, mert itthon még a napelemeseket is szívatják, szélkereket sem lehetett építeni, mert megtiltották, ehelyett kapjuk az ezer kilométeres kábelt, ami rock and roll volna, ha Orbán Viktor nem lenne maga által is bevallottan vén trottyos országrontó. Ha itthon fektetnék be azt a pénzt, amit majd ott fognak, nem alakítanának ki az orosz után egy másik bizonytalan identitású országtól való energiafüggőséget, ha egyszer Magyarország adna ki olyan MTI hírt a nagyvilág számára, hogy pár óráig teljes egészében megújulóból látta el magát, az már döfi lenne, majdnem rock and roll, ami ezek szerint nem csak azért nincs, mert Orbán öregszik.

Nem akarna az ember ünneprontó lenni nagyon, csupán tele van a puttonya a hangzatos, távoli jövőben megvalósuló, világbajnok dolgokkal, amik a rezsim győzelmi jelentéseinek szolgálnak alapul, és annyit is érnek, Mint ez is. Több gondolatot fektetni ebbe azonban fölösleges, megvolt a napi csűrdöngölés, haladjunk. Mert és ugyanis, még az is előfordulhat, hogy mire kettőt fordulunk a Dunna alatt, ebből semmi sem lesz, az a térség ugyanis nem a politikai stabilitásról híres, mire ez az egész megépülne, új diktátor jön, aki majd mást akar, az Északi Áramlatot is fölrobbantották, ezt is föl lehet. Csupa bizonytalanság az egész.

Ezen a ponton tehát el is lehet feledni, cinikusan azt is mondhatnánk, hogy majd az avatáskor engem vagy az unokámat ébresszetek föl, és akkor lesz öröm, valamint hullaszag. Értelme egyébként ennek annyi volt, amit Orbán Facebook oldalán kommentben olvashatni, azaz, a zacskó krumpli népének hálálkodását, így a foglalkozás elérte célját. Színház volt ez az egész is, ezt mutatja a kedves vezető közösségi oldaláról lopott fotó, amit tessenek alaposan szemügyre venni, mert ilyet biztosan nem láttak. Ezen, mint kitetszik, Orbán úgy írja alá a nagyívű szerződést, hogy közben egészen máshová néz, ergo, rosszabb, mint valami médiakurva. De ne háborogjunk, megválasztották, ő a miénk.

Pintér Sándor, a röneszánsz miniszter, aki mindenhez is ért az egészségügyön át a rendőrségen keresztül az oktatásig, nem érti az életet. Megrekedt harminc évvel ezelőtt, bár az sem biztos, hogy akkor birtokában volt a világ bonyolultsága ismeretének. Egy vezérlő eszme maradt meg benne, hogy rendnek kell lenni, ezt a rendet pedig a feljebbvaló diktálja. Ha azt mondja, hogy fogkefével kell klozettot pucolni, akkor azzal kell, értve vagyunk, elvtársak. Ez egy zupás őrmester nívója, ami ma már sem a katonaságnál, sem a rendőrségnél nem szabadna divat legyen, de Pintér itt tart. Ráadásnak még az oktatást is irányítja.

Ilyen szellemben meg készségekkel, és ez tragédia az egész országnak. S hogy mennyire, arra példa az aktus, amikor tegnap pedagógusokkal találkozott, amiről előre sem lehetett tudni, miért történik, utólag pedig kiderült, hogy előtte is igazunk volt. Pintér Sándor, ahogyan a világot nem érti, úgy nem fogja fel abban a pedagógustüntetés lényegét. Annyi jutott el szűkös tudatáig, hogy valami pénzről van szó, nem érti, hogy sokkal többről, és azt sem, hogy ebbe hogyan keverednek bele a diákok, és egyáltalán ők mit is akarnak. Pintér Sándor maximum egy rossz rendőr, s akkor megengedőek vagyunk.

Mert ha jobb zsaru volna, nem lovagolna azon, hogy egy tüntetésen csúnyán beszélnek, illetlen szövegű transzparenseket cipelnek. Például Orbán csürhéje is mire volt képes a vezér utasítására annak idején a tévé székháznál, ehhez képest a pedagógustüntetések a babazsúr kategóriájába tartoznak. Pintér Sándor tegnap egyeztetés ürügyén hívott el pár pedagógust magához, viszont semmiféle egyeztetés nem történt, hanem a maga módján az orruk alá dörgölte, hogy rossz tanárok, és a diákjaik akasztófára valók. Diavetítést tartott ugyanis a tüntetéseken lefényképezett kemény hangú, elkeseredett táblákról.

„Ezek az önök diákjai” tette hozzá, miközben kattogott a diavetítő váltogatva a lefényképezett feliratokat, ilyen szövegekkel: „Nyugi Pintér, én is hülye vagyok matekból”, „De szép macska vagy Sanyi”, illetve a sommázat, „A kurva anyátok”. Sőt volt még kioktatás is mondatelemzéssel, illetve számlálással, hogy hány trágár szó szerepel egyetlen mondatban, valamint a megrovó kioktatás, hogy „Ezek az önök diákjai”. Igen. És a mieink is. Büszkék vagyunk rájuk, mégpedig azért, mert volt merszük szétszaggatni azt a hatalomnak tetsző birka-diákképet, amelyben a nemzet kis magyarjai elsőáldoznak, illetve bégetve tapsolnak Orbánnak.

Pintér tán azt a szlogent sem ismeri, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulnak a nebulók, viszont az élet meg ilyen. Nem habostorta. Azt pedig Pintér még nem is tudhatja, miket gondolnak róla és a rezsimjéről, mert az szerencsére nem lehet lefényképezni. Így lett a pedagógusokkal való egyeztetésből kioktatás, Pintér ezzel a vetített képes előadással azt akarta a tanárok orra alá dörgölni, hogy ne nagyon háborogjanak, mert a munkájuk ennyit ér, hogy ilyen gyerekeket nevelnek. Mintha az irodalom órán arról volna szó, hogyan lehet beszólni a hatalomnak durván, ha már a kötelező Wass Alberten túljutottak.

Nem véletlenül mondjuk tehát azt, hogy Pintér – s így a magyar oktatásügy többi katonája – nem ismeri az életet, sem a tanárokat és a diákokat, nem értik az elkeseredés reakcióit, mert nekik Orbán azt mondta, ez így jó, ők pedig bedőltek neki. Csak a tanárokat nem értjük, akiket ugyan Pintér az egyeztetés ígéretével tőrbe csalt, de mégsem kellett volna elhinni neki, hogy ilyen szándéka van, mint ahogyan nem is volt. A hatalom és Pintér, mint annak oszlopa illetve lehangoló képviselője egyeztetésre alkalmatlan, illetve pontosabban ilyesmit ő nem is akar. De nem azért, mert rendőr, hanem, mert az állam ilyen, amelyet rendőrként szolgál.

Elnézve így ezt a diavetítést, és olvasva a tudósításokat arról, ami az úgynevezett egyeztetésen történt, illetve ennek megfelelően nem történt, csak újabb bizonyságot kaptunk arra, hogy ezzel a bandával egyezkedni nem lehet. Igaz, ők sem akarnak. Diktátumok vannak, és ha valaki emiatt elküldi őket a kurva anyjukba, akkor nem értik meg felháborodnak. Nem egy nyelvet beszélünk és nem ugyanabban a világban élünk, illetve egy egészen más univerzumban, ahol más a gravitáció, másképpen kel fel a nap, és a csillagok is másképpen ragyognak. Ebből fakad, hogy megegyezés nincs és nem is lehet, az egyetlen egzakt viszony ez: „A kurva anyátok”.

Mint valami erkölcsi bajnok, látnok és próféta, de nem utolsó sorban akárha Európa rendőre, jelentkezett be Orbán Viktor drámai, s egyben öntelt hangon Brüsszelből tegnap az ő népének, miszerint: „Mindenki tudta, hogy Brüsszel tele van korrupciós ügyekkel”, illetve még akárha kápó, hogy „ideje lecsapolni a mocsarat itt, Brüsszelben”, és még bővebben: „sokak szerint a szálak a legmagasabb szintig vezetnek”. Holott, mint tudjuk eleddig nem bizonyítottan, mert az majd a bírósági tárgyalás előtt lesz, hanem alapos gyanúval Eva Kaiili EP alelnököt tartóztatták le, aki viszont szocialista.

Ez így együtt olyan Orbánnak, mint a gyerekeknek a cukorkaboltban, esetében azonban korrektebb, mint disznónak a ganyéban, aki felvisít az ő szájával, miszerint szüret, sőt, toppant is a csülkével, hogy csak úgy fröccsen a szar. Orbánnak ebből a megszólalásából felrémlik két mocsok lapja, az Origo és a Pesti Srácok, ezek szoktak ezen a nívón és ebben a stílusban úgymond leleplezni. Sejtetésekkel konkrétumok nélkül, ahogyan most a gazdájuk, hogy „mindenki tudta”, meg „sokak szerint”, ami után óhatatlanul adódik a kérdés, kik azok a mindenkik és sokak, de erre soha a büdös életben választ nem kapunk.

Mivelhogy ilyenek nincsenek. Az Unió egyébként mindezek ellenére köszöni és jól van, Kaiilit letartóztatták, jogait megvonták, működnek a dolgok, ahogyan az ilyen sajnálatos esetekben működniük kell. A folyamatok mára odáig jutottak, hogy a katari érdekképviseletek be sem tehetik a lábukat az Európai Parlament területére, mert a korrupcióhoz minimum két fél kell, és a szocialista Kaiilin kívül az arabok adják a másikat. Orbán egyébként Katarból érkezett Brüsszelbe mocsarat csapolni, abból a Katarból, ahol, hogy a futballkirándulását takarja, „megbeszélést folytatott Khalid bin Khalifa bin Abdulaziz Al Thani miniszterelnökkel”.

Szijjártó is ott járt egy másik röpülővel, és olyan győzelmi jelentésekkel tért haza, hogy majd egyszer, ha minden jól megy – tehát soha – kies hazánk gázt fog vásárolni az araboktól. Hogy Orbán mit tárgyalt katari kollégájával, azt nem kötötték az orrunkra, így akár azt is feltételezhetnénk, elmesélte neki, kiket fizettek le az EU-ban meg a FIFA-ban, ami nem valószínű, csak így már ennek az egésznek is szaga van. Nem most érezzük először a katari bűzöket, hanem akkor is előtörtek, amikor jópár, sok pénzzel csábított sztár kijelentette, ő ugyan ott föl nem lép emberi jogi aggályok miatt. Orbán viszont vigyorogva tárgyal.

És most ez a korrupció is, ami után a katariakat kitiltották, viszont ott van a trójai lovuk, aki maga Orbán. A dolgok tehát nem egyszerűek, mi több, rohadt bonyolultak, ezért Orbán legutóbbi bejelentkezésére szorítkozunk csupán, a bamba és aljas arcára, amiről – miközben az ostobaságait hajtogatta – megint lerítt, hogy boldog, mert lehet mocskot kavarni, ami az ő politikájának fundamentuma. Másból sem áll a politikája, mint ebből. Most pedig megérezte, hogy talán újra eljött az ideje, lehet pozíciót fogni az EU-ban, szétrobbantani az egységet, ami abban nyilvánul meg, hogy őt magát már utálják, mint a szart.

Ismerjük Orbánt, a beteges gondolkodását, és azt is látni véljük, ahogyan megint fölgyulladt benne a fény, hogy így a pályája vége felé felívelhet kicsit, de nem fog. Mert és ugyanis az a sajátos helyzet állott elő, hogy Magyarország éppen – legfőképp – azért nem kapja meg az uniós pénzeit, mert látják, hogy azt itt ellopják Orbánnal az élen. Tudják, hogy Orbán sem különb – sőt, rosszabb -, mint a letartóztatott Kaiili, de nem tehetnek ellene semmit. Illetve annyit, hogy nem utalnak neki, mint azt tapasztalhattuk eddig, és most is látjuk. Innen nézvést elég fura Orbán, a Katarból érkező erkölcsi bajnok, de ez valójában lelkiismereti kérdés.

Gyakorlati jelentősége vagy haszna egyáltalán nincs. Voltaképp ez egy üzenet a híveknek, hogy lám, ezek lopnak nem én, aki hajnalonta templomba is járok összeragadt, imára kulcsolt kézzel kijőve onnan olyan áhítatban, hogy még kérdezni sem lehet tőlem. Ez az egész templomostól, a brüsszeli óbégatásostól, katari repkedésestől és mindenestől hányingert kelt az emberben, hogy Orbán itt az erkölcs bajnokaként adja magát elő. Sok minden volt már hosszú élete során, ez éppen még nem, de ezt is megértük. Brüsszelbe jár rendet rakni a magyar szent ember. Minálunk itt a kocsmában csak ennyit mondunk erre: édesfaszom.

Nagy volt a mozgolódás Budapest, Doha, Brüsszel, Dubaj viszonylatokban két napja, amikor Orbán elröpült meccset nézni, az udvartartása pedig követte. Úgy mászkáltak a röpülők oda-vissza meg föl és alá, mint egy karambol után a biliárdgolyók a zöld asztalon. Mint utóbb kiderült, összesen négy gép vett részt a nagy jövésmenésben, majd’ össze nem koccantak ott fent a magasban nagy igyekezetükben, hogy a nagyvezírt és az udvartartását hurcolásszák, akik ettől bizonyára nagyon fontos embereknek érezték magukat, pedig csak a magyar adófizetők pénzét égették. Hadházy szerint egy fuvarral olyan harminc milliót.

Ilyesmire sosem sajnálták, most meg pláne, hogy úgy néz ki, jön valami apró az Uniótól. Töredéke annak, mint ami jöhetne, ha nem lopnának és nem röpködnék el a felét egy nap alatt, mégis akkora győzelmeik vannak, hogy a plafon leszakad a csűrdöngölésbe, ahogyan Szijjártó meg az összes többi bokázik. Mi is örültünk idehaza nagyon, mert valami csoda folytán, és azért, mert nyitás után nem sokkal mentünk a boltba, vagy más szerencsés együttállás miatt, kaptunk cukrot. Nem vagyunk mi olyan nagy cukrosok, csak a kávéba kell egy kiskanállal, mégis elfogy egyszer, mint az Unió pénze ezeknél.

Hogy a boltban volt cukor, és ettől az embernek önfeledt napja lett, mutatja, hogy teljesen más dimenziókban mozgunk, mint a csordákban röpködő nagyjaink, akik, lehet bár az ország akármekkora szarban, rázzák a rongyot kifulladásig, miközben nagy kegyesen bejelentik a nyugdíjak tizenöt százalékos emelését, aminek köze sincs az inflációhoz. A minimálbér is ennyivel megy följebb, ha Orbán bele nem böfög megint, mint ahogyan tán egy hete is, hogy járulékot csökkenteni nincs módja a hazának, mert szarban van. Így ugrott a nagyobb emelés, és esély sem mutatkozik arra, hogy a reálértéket megőrizze a fizu.

Ha adnának valamit a látszatra, akkor nem fényűznének, mint ezzel a sivatagi vihar hadművelettel, hogy egy egész flottát küldenek az arabokra, és van pofájuk munkának beállítani azt, hogy Orbán meccsre megy, a többi meg tódul utána. Itthon is mindig ez van, az oroszoknál volt a kremlinológia, hogy ki merre és milyen távol állt a Vörös Téren a főtitkár elvtárstól. Minálunk meccsiológia van, hogy a VIP páholyban hasonképp ki milyen közel lehet Orbánhoz, vagy netán egy zacskóból szotyizik vele. Ez lehet a bizalom legbelsőbb köre, ez netán még a kollégiumi szobatárs múltnál is többet ér.

Egyébként Hadházyn kívül már senkit nem érdekelnek ezek a röpködések. Ő egy bulldog szívósságával dokumentálja, rajzolja föl térképre a gépek útvonalát, mellékeli hozzá a költségeket. Néhány lap, mint kész anyagot lehozza ezeket, de botrány nem robban ki, annyit érnek ezek, mintha az volna a közlés, hogy Orbán egy pohár tejet ivott reggelire. Mindebből kitetszik, hogy társadalmunk ingerküszöbe mennyire kitolódott, a hajdan szimbólummá vált nokiás dobozba fért összesen annyi pénz, mint amennyibe egy-egy ilyen repülőút kerül, és mondom, ez immár senkit sem érdekel. Ide jutottunk.

Mint ahogyan oda is, hogy, mint említettem, nagy sikerként könyveltük el: sikerült cukrot venni, ahogyan a Facebook is tele van azzal, hol lehet venni ilyet vagy éppen hol nem, és mindeközben csak annyi felejtődik el, hogy nem kellene ennek feltétlenül így lennie. Főznek minket, mint békát a fazékban, már bugyog a víz, mi pedig nézzük, milyen szép is ez a kerek, kék ég. Minden viszonylagos. Biztosan jobban élünk, mint egy albán kecskepásztor, és szabadabban, mint egy Észak-koreai könyvelő. De elfelejtjük föltenni a kérdést, lehetne-e jobb, illetve azt is, hogy ezt ígérték-e nekünk egy évtizede.

Már arra sem emlékszünk, már lehet, akkor is csak annyi volt az útravaló, hogy folytatják. És ez igaz is, ebben hazugság nincsen. Igaz, arról nincs tudomásunk, hogy Hatvanpusztán aranyból van-e a budi, de még az is lehet, ám csak akkor fog kiderülni, ha a forradalmárok egyszer behatolhatnak oda. Addig is azonban a vén kommunistává lett fiatal demokraták azt csinálnak, amihez épp kedvük szottyan, kurváznak a jachton vagy épp hárman mennek négy repülővel meccsre. És meg sem rendülünk, föl sem háborodunk, hanem boldogan megyünk haza a boltból mondva szerettünknek, na mit kaptam, na mit? Cukrot. És teljes a boldogság.