Kategória: Egyéb

Szélsőjobboldali dzsemborit rendezett magának Orbán Viktor, hogy ne érezze magát annyira egyedül a világban. Meg kellett felelnie a meghívottak szellemiségének, így náci dumát böfögött fel a nyugatról fenyegető kommunizmussal, amivel igazából nem is foglalkoznánk. És nem azért, mert meghajtanánk fejünket nagysága előtt azzal az alázattal, kik vagyunk mi, akik nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjjön, hanem, mert rég tudjuk, hülye ez. Így, ilyen egyszerűen.

Valamint kellően aljas is. Úgyhogy azt a tizenkét pontot, amivel jellemezte a kommunisták, liberálisok, sorosok eltaposását és kibelezését, nem is vizsgálnánk, mivel minek, amikor a saját bőrünkön érezzük, sokkal inkább elejtett oldalszavakból következtetünk arra, emberünk honnan jött, hol van, és hová megy. Ha iszonyodva nevetni akarunk mostanság, akkor sorsunkban, a közegben, amelyben élnünk adatik, módszeresen fedezhetjük fel Pelikán gátőr kies világát.

Az ő kalandjait az ideológia és a terror útvesztőiben, azt a világot, amit nem ért. És hiába Virág elvtárs jószándékú felvilágosító munkája a nemzetközi helyzet fokozódásáról és egyéb nyalánkságokról, emlékszünk, hogy Pelikán föl nem foghatja, ki a gyanús, amikor nem gyanús, vagy egyáltalán mi az isten is van, szó szerint: „Az a gyanús, ami nem gyanús. Az atyaúristen, az se érti!” Emlékszünk erre polgártársak, s hogy eszünkbe jutott újólag, annak oka van.

Az pedig, hogy tegnap Orbán Viktor is idáig jutott, amikor előadásában elkezdte forszírozni ezt a vonalat, és hasonlókkal örvendeztette meg elgyötört szívünket: „Az a gyanús, ha valaki külföldön nem szalonképtelen”. Tehát Orbán felől nézvést az a gyanús, aki külföldön nem gyanús, mi viszont Pelikán gátőrrel ellentétben nem sóhajtunk fel magunkat megadva, hogy „az atyaúristen se érti”, mert sokkal inkább dehogynem, illetve nagyon is, sőt alaposan.

Lefordíthatnánk ezt trottyos gatyára is, hogy valaki bumfordian jár kel a civilizált világban, prosztó módon bukik rá hölgyek kezére és karjaira, a világmegváltó vakcina előállítását a préshurka receptjéhez hasonlítja, és szevasz röfi köszöntéssel néz be az ólajtón, akkor ő nem gyanús. Minden más ellenben az. Másfelől, ha valaki nyalja az oroszok valagát, szét akarja verni az Uniót, amit pénzkiadó automatának tart, és diktatúrát épít a hazájában, s emiatt szalonképtelen, akkor ő nem gyanús.

Ha és ellenben jogállamról hablatyol, demokráciáról vonyít, és azt tutulja, nem komilfó lopni, akkor ő a kinti ellenséges világban nem szalonképtelen, viszont ezzel szemben Orbán szemében emiatt gyanússá válik, aminek két folyománya van. Az egyik, hogy tanúja vagyunk a hatalom bezárkózásának, amellyel kijelöli a birodalmon belül elvárt eszméket és az ennek megfelelő viselkedési módot, a másik pedig azok megjelölése és ellenséggé bélyegzése, akik ennek az elvárásnak nem felelnek meg.

Nevetségesnek indul, és előadásmódjában az is, tartalmában azonban elborzasztó, amikor Orbán egy mondattal tesz ellenséggé mindenkit, aki rajta, illetve rajtuk kívül áll, tehát még egyszer: „Az a gyanús, ha valaki külföldön nem szalonképtelen”. – Íme, hölgyeim és uraim, a diktatúra foglalata, ami nem egyebet mond, mint azt, aki kicsit is európaiul gondolkozik, az a haza ellensége, és innen nézvést is elértünk Pelikán gátőr világába, ahol a statuálás a lényeg.

Hogy ez mennyire lesz vagy nem lesz, a jövő zenéje, amikor eldől, a NER konszolidálódik-e vagy sem. Miután mindent megszereztek és eltapostak, maguk alá gyűrték az egész elcseszett országot, azt hihetnők, hogy kicsit visszavesznek a tempóból, kevesebbet lopnak és vicsorognak, ám mivel a NER egy feudálfasiszta kommunizmus, jellegéből fakadóan új és még újabb ellenségekre van szüksége, mert ezek nélkül megszűnne létezni. A kormány mint harcosok klubja, ugye, és a többi.

Mondhatnánk azt, hogy ezt is tudtuk, mint ahogyan így is van. Ámde azért eleddig csak egyes rétegek, filozófusok, bölcsészek, buzik voltak kijelölve a gyűlölet tárgyává, most azonban mindenki, aki nem tapsol velük együtt ütemesen. Az történt, hogy lehet, maga sem vette észre, mert a mélyében mindig is ez volt, de kommunikációjában Orbán mindenképpen szintet lépett. Aki nincs velük, az nincs. Aki gondolkodik, gyanús, aki szalonképes odakint, annak nincs helye idebent. Ezt mondta nekünk Orbán.

Most hallgatják meg a minisztereket a különféle parlamenti bizottságok, s mivel a Fidesz volt annyira nagyvonalú, hogy kétharmad-egyharmad arányban osztotta el a tagság arányát a választási eredményre mutogatva, voltaképp a Fidesz hallgatja meg az Orbán által kijelölt minisztereket, és a kör be is zárul. Innen érthető, ha leendő honvédelmi miniszter, Szalay-Bobrovniczky nem tartja aggályosnak azt, ha tulajdona van egy harcirepülő-gyárban, amelytől az állam gépeket is rendel. Ez legfeljebb korrupció, így a leendő miniszter mondhatta volna azt is, hogy boldog karácsonyt, vagy elmondhatta volna, neki csinos a felesége, tehát ne firtasson senki semmit.

A kétharmad-egyharmad arány miatt azonban úgysem kérdez senki semmit, ezek a meghallgatások semmivel sem kevésbé bábszínházak, mint bármely más olyan dolgok, amelyek demokráciában ugyan szokásosak, de a NER-ben a hatalmi viszonyok eloszlása miatt teljesen feleslegesek. Csak azért vannak, hogy Varga Judit mutogathasson, tessék, ugyan nem tudja, mi az a jogállam, de bizony még a leendő minisztereknek is keményen vizsgázniuk kell. Átesett ilyenen Kásler is négy éve, és láttuk mi lett belőle, ez a Bobrovniczky majd elad pár repülőt az országnak, és azt mondja oszt jónapot. Látszik, hogy nem várunk el sokat, reményünk meg egyenesen semmi.

A leendő honvédelmi miniszter friss hús, Rogán viszont annyira régi, hogy már szaga van, viszont egyre nagyobb hatalmat ad a kezébe Orbán, aminek nem biztos, hogy jó vége lesz. Mert Rogán nagyon jó katona. Láttuk, hogy a propagandát is milyen jól működtette, elsöpörte vele az országból a józan észt, az elhülyítésnek nagyon változatos módjait volt képes kitalálni, és pénze is volt hozzá dögivel. Mindezek után, ha azt halljuk, Rogánhoz kerül a polgári titkosszolgálatok irányítása, akkor semmi jóra nem számíthatunk. Nem is igazán a tehetsége, hanem a feladat végrehajtásának aljas módozatai miatt, lásd: propaganda.

Rogánt is meghallgatták tegnap kétharmad-egyharmad arányban, és talán épp emiatt nem tették fel neki a kérdést tervei elmesélése után, mégis, hogyan képzeli, amit elmondott, mert mesélt rémisztően riasztó dolgokat, hogy fusson mindenki, amerre lát, ha van rá lehetősége, pénze és egészsége. Azt mondta Rogán a polgári titkosszolgálatok feladatairól: azonosítsák be és lépjenek fel a „háborús propaganda” ellen. Ide sorolta azokat is, akik azt akarják, hogy „a magyar emberek fizessék meg a háború árát”. Ebből az látszik, hogy elhúzódó háborúra számít, másodjára az, hogy a háborús vészhelyzet mint új alkotmányos lehetőség akkor is megmarad, amikor háború már sehol.

Erre utal, hogy migrációs vészhelyzet is van már majd’ évtizede, úgyhogy azt csinálnak, amit csak akarnak, Rogán viszont a jelek szerint a titkosszolgálaton keresztül az ellenzék levadászására készül. Ha beszélhetünk még ilyenről. Mert mi az a háborús propaganda, ugye, hát az, amit annak nevezünk. Ha például kijelentjük, hogy az ukránoknak joguk van fegyverrel megvédeni magukat, máris háborús propagandát folytatunk, főleg Orbánhoz képest, aki másra sem alkalmas, mint sunyin békét óbégatni. Voltaképp ezzel nyerte meg a választást, mert ennyi is elég volt a jelek szerint. Innen nézvést a nagy többségnek az is mindegy, miket beszélt Rogán.

A tételmondat második felét azért még jegyezzük meg, miszerint a titkosszolgálatok azok ellen is fellépnek, akik azt akarják, hogy „a magyar emberek fizessék meg a háború árát”. Ilyen sincs senki az ég egy világon, de a választás előtt, a kampányban az ellenzék ezzel is meg lett vádolva, lefordítva mai nyelvre, aki helyesli az embargókat az oroszokkal szemben, máris a nép ellensége, és tegyünk hozzá még pár jelzőt a rákosista időkből, ahová a NER öles léptekkel igyekszik. Szóval cudar világ jön, de nem győzöm hangsúlyozni már másfél hónapja, mi akartuk ezt, mi választottuk meg őket, úgyhogy kuss van nekünk. Nekem is, csak nem hallgatok a szép szóra.

Ha a CÖF nem volna, ki kellene találni. Muszáj lenne, mert azok az örömök, amelyekkel ők gazdagítják sivár életünket, semmilyen más helyről nem érkezhetnének, csakis az ő szellemi műhelyükből, ha ezzel a „szellem” fogalmát nem járatnánk le. Egy azonban bizonyos, ha a CÖF-ről van szó, nem hegeli értelemben használjuk a fogalmat. De emlékezhetünk, ebből az éji homályból származnak mindenféle levelek különféle elnököknek és kormányfőknek, megróva őket és fölhívva a figyelmet arra, hogy ők is szeressék a NER-t és rajongjanak Orbán Viktorért. Nem szoktak.

De ugyanígy nem feledkezhetünk azokról a boldogságokról (felhőtlen) sem, amelyeket a békemenetek szereznek és okoznak, mostanában az első sorokban már Gáspár Győzikével és hasonló szellemi nagyságokkal, méteres, barokk stílusú aranyfeszülettel a kézben. A CÖF tehát olyan nekünk, akárha falat kenyér, megnyilatkozásai megjelölik nekünk a jövőbe vivő biztos utat, bátorításukkal pedig Orbán elvtárs rendszeréhez adják a fundamentumot, és egyben jellemzik is azt, elborzasztva minket ráismervén, hol is muszáj élnünk. Ez itt a nihil, de nem a Nirvana.

A CÖF ezúttal nyílt levelet fogalmazott meg Orbán elvtársnak szeretettel újraválasztása alkalmából benne olyan szövegel, amely sok lapot elborzasztott, és nem is voltak képesek egyébre ennek kapcsán, mint lehajtva fejüket, megadva magukat a tébolynak kijelentették, hogy kommentár nélkül adják közre, és mindenki gondoljon róla azt, amit csak akar. Olvasván aztán olyan ismerősnek tűnt a stílus és a mondanivaló, a szófordulatok és a pátoszos rajongás, mintha láttunk volna mi már ilyet valahol, és akkor rájöttünk. Megvilágosodtunk mintegy, mit is ismétel és mire hajaz.

Könnyű és nehéz is a dolgunk erre a belátásra jutva, krónikási kötelességünknek szerkesztési és szövegalkotási szempontból pedig akkor felelünk meg a legjobban, ha innentől fogva idézetekre hagyatkozunk, egymás mellé téve mondatokat, szervilizmusokat, egy segítséget adva az értelmezéshez, hogy annyit elmondunk, egyes szövegrészletek Gerő elvtárs Rákosi elvtárs hatvanadik születésnapjára írott köszöntőjéből, míg mások a CÖF-nek Orbán elvtárs újbóli győzelme alkalmából fogalmazott lelkendezéséből valóak. Megdöbbentő, amit tapasztalunk.

„Tisztelt Miniszterelnök Úr! Az Ön kiemelkedő szakmai munkája és mesteri teljesítménye előtt, ahogy szokták mondani, le a kalappal. Keresztényi mentalitása Európa szerte példaértékű, vezetésével hazánkban a népfelség elvének követése immáron ötödször vívta ki a szavazópolgárok többségi bizalmát. A felbolydult világ tapasztalt, a nemzetéhez és annak identitásához hű vezetőt kíván. Magyarország e tekintetben szerencsés. Szeretném megerősíteni, hogy a CÖF-CÖKA szellemi honvédői, a békemenetek hű katonái az Ön szilárd támaszai.”

„Rákosi elvtárs hatvanadik születésnapján egész népünk meg van győződve arról, hogy Rákosi elvtárs vezetésével hazánk végre a helyes útra tért. Arra az útra, amely nem más népek elnyomása és leigázása felé mutat, hanem amely a szabad és a szabadságukért s a békéért és demokráciáért küzdő népekkel együttműködve hivatott biztosítani hazánk további felemelkedését még fényesebbé, még dicsőbbé tenni a világban a magyar nevet! Ez az út, amelyen Rákosi elvtárs vezet bennünket – Sztálin útja!”

„Az európai őshonos civilizáció megtartása és tovább építése minden állampolgárától odaadást követel. Ezt mi is mindenkor szem előtt tartjuk. Kérjük Önt, hogy folytassa békepolitikáját, miközben az Isten, haza, család szilárd eszmeisége vezeti. Civil közösségünk nevében kívánunk erőt, bölcsességet, egészséget.”

„Tiszteljük, becsüljük, szeretjük Rákosi elvtársat, mert egész népünk jól ismeri azokat a hatalmas eredményeket, amelyeket pártunk, munkásosztályunk, országunk az ő bölcs vezetésével ért el. Tagjává lettünk a békének, demokráciáért, szocializmusért küzdő népek nagy családjának, annak a hatalmas tábornak, amelynek élén a kommunizmust diadalmasan építő Szovjetunió jár, s amelynek zászlaját a győzelmet jelentő Sztálin viszi előre!”

A krónikás mondana még valamit, de elakadt a szava, illetve arra jutott, minek. Nincs miről beszélnünk mindezek után, tehát hallgatunk, és a nyájas olvasóközönségre bízzuk a következtetések levonását. Segítségül megadjuk a miénket, ami ez: a rohadt életbe. A rohadt, kurva életbe.

Amikor megszavazódott tegnap a parlamentben, hogy O. V. ötödjére is kies hazánk teljhatalmú ura lesz, a díszpáholyban, akárha az operában, elcsattant egy csók, amely hitvesi volt, mégsem látott még ilyet a bulvárok kósza népe eddig soha. Mészáros Lőrinc és ifjú felesége fejezte így ki felhőtlen boldogságát, azt az érzést, hogy az élet csodaszép, és együtt pedig még szebb. A NER beiktatási ceremóniáinak sora ért véget tegnap, amely a győzelem színpadon ünneplésével kezdődött, Novák Katalán gyűrött kis kosztümjével és új otthonának meglátogatásával folytatódott, csúcspontját azonban tegnap érte el, amikor O. V.-ről újólag eldőlt, hogy újabb négy évig tesz az országgal és velünk is azt, amit csak akar.

Nem volt ez mindig így, nem csináltak a parlamentből cirkuszi előadást, mint ahogyan tegnap igen. Ott ült a parlamentben a NER krémje Ákostól Habonyon át Filipig és Bayerig bezárólag, akik jól élnek abból, hogy O. V. az ország koronázatlan királya, s tán annak szólt a felhőtlen boldogság, hogy O. V. megválasztásával eldőlt, a szüret folytatódhat, és nem kell esetleg börtönbe vonulni, mint kellett volna néhányaknak, ha másképp alakul a választás. Ezt azonban elszabtuk, utólag már szabhatjuk, legyinthetünk bávatag beletörődőn, így azt is el kell viselnünk, ami a parlamentben tegnap történt. Azt ugyanis, hogy még a korona nélküli koronázás előtt Gyurcsány kijelentette, nem törvényes a kormány.

Nem tekinti annak, mondta a NER réme és életben tartója egyben, mire is Kövér házmester magához képest szelíden mondta neki, fogja be a pofáját, mert legközelebb majd ő fogja be neki. Nem lesz itt a parlamentben lázadás és ordibálás, az lesz itt kussolva figyelve, amit ő, következésképp O. V. és Bayer akar, aki megadta az alaphangot, miszerint rajtuk kívül mindenki rohadékok. Tegnap azonban, hogy mindezek után Gyurcsány és csapata kivonult, azzal a lendülettel vonult be Mészáros a nejével, az Orbán família, papa, mama, gyerekek, csupa szív szeretet, és nem látszott, hogy a gyerek szégyellné az apját, az apja a gyerekét vagy a vő az apóst, hanem mosolyogtak egymás közt eltelten.

Eszükbe nem jutott, hogy belegondoljanak abba, mivé lett a fiuk, férjük, apjuk és apósuk, nem ugrott be egy kicsit sem, hogy szégyellni kellene őt és vele együtt magukat. Megülte az ájert az „ennek oly jó része lenni” balázspéteres pátoszos szervilis szaga, ahogyan az egész ország fölött ez lengedez, miközben voltaképp hazánk száguld a szakadék felé. Nagyanyámnak volt annak idején egy mindent lesöprő, ellenállást nem tűrő mondata, amivel mindent és mindenkit elcsitított, miszerint „nem beszilünk, ünnepülünk”, ami ukázzal megadta az ünnepek hamis hangulatát. Valahogyan így van az a Fidesz és az ország, április harmadika óta permanens az ünnep, utánunk az özönvíz, előttünk a múlt, sose halunk meg. Dehogynem.

Viszont a szimbólumok. A mi kicsi párunk első nyilvános csókja mintegy, és egyszerre a parlamentben, amire ez ember a delikát jelzőt akasztaná, ha jó kedve volna, amije viszont egyáltalán nincs. Mert ugyan nem mérte a szerelem megnyilvánulásának hosszát, viszont az eszébe jutott, hogy e röpke idő alatt is mennyit keresett a csókot kapó Lőrinc, hogy amíg párja ajka rövid időre érintette az övét, addig is menyi millióval hízott a bankszámlája, hogy az elképzelhetetlen. És a döbbenés, hogy az összes ezért ünnepelt ott, papa, mama, gyerekek plusz Habony, hogy akkor és ott megpecsételtetett, négy évig megint szabad a pálya és a rablás, hogy a keresztapa keresztapa maradt, jöhetnek a kurvák a jachtra.

Tudtuk ezt, tudjuk is, de kár mindezt pátoszba csomagolni a parlament páholyában, mondom, akár az operában, vagy épp egy stadion VIP elkülönítőjében csűrdöngölni a boldogságtól. És akkor ugrott be, hogy láttuk mi már ezt a mancsaftot ugyanígy futballmeccsen is, ezek mindig így együtt vannak nagy nyilvánosan. Hogy ahol, a gazda (keresztapa) mint kétes állagú halom elterül, ezek körötte döngenek, mint a legyek. És ez az, amikor Kövér házmester a T. ház falainak méltóságáról beszél, amikor az ellenzékiek a létükért sikongatnak benne, nos, ahhoz képest meg Mészáros Lőrinc ott csőrözik a nejével, ez mindent elmond a nyomorokról és a T. házról is. Legközelebb majd behoznak egy sezlont a páholyba, azon heverészni.

Nem igazán foglalkozna az ember Bayerrel, ha nem olvasna Origót, és nem olvasna Origót, ha nem lenne Bayer. Olyan igazság ez, ami előtt meg kell hajolni a téma kiválasztásakor, és főleg akkor, amikor szembesülünk a jobboldali erkölcsi és intellektuális fölénnyel, mi, rohadékok. Vasárnap délután, amikor bágyadtan süt be a koranyári nap, és az ember azt látja, takarítani kellene, mert erre hívják fel a figyelmét a fotonok és az általuk kirajzolt porok, egyebek, mégis csak arra jut (az ember, aki rohadék), hogy él még a halasztás, amit télen adott magának a takarításra, mondván, majd tavasszal, ami még nem telt le.

Nem kell időpontot módosítani, hogy majd nyáron, így az (ember) nem érzi magát rohadéknak, míg Bayer annak nem nevezi. És most, hogy elmeséltem, miért láttam neki Origót olvasni (hogy halogathassam a takarítást, azért), így elmondom a dolgot a nálam szorgalmasabbaknak, akik vagy nem odázták el a házimunkát mondvacsinált indokokkal, vagy undorodnak az Origó olvasástól, amit az ember megért, és el is fogad. És itt jövök én a beszámolómmal, hogy elmeséljem, milyen a világ arrafelé, és azt kell mondjam, különös. És most épp nem olyan írásművekkel foglalkozik (az ember), amelyek e lap – és az összes többi hasonszőrű – sajátja, hogy tutulva uszít valami vagy valaki ellen.

Hanem, amikor elterülve fejtik ki azokat az eszméket, amelyek miatt azt gondolják, hogy náluk van a bölcsek köve, plusz az erkölcsi fölény, ezt el ne feledjük. Lesz ez a jobboldali dzsembori itt Budapesten, a Konzervatív Politikai Akció Konferenciának (CPAC), amelynek az a feladata, mint olvashatta (az ember), hogy megmentse a Nyugatot. Ezt a nemes ideát Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ vezetője említette, s na, gondolta (az ember), ez már döfi, nézzük meg, miért gondolja a Nyugat megmentése letéteményesének a magyar jobboldalt ez a jóember. Persze válasz is van, ő, és az intézménye Orbántól pénzelve és az ő alfeléből szemlélve értelmezi a világot, és innen jut egészen érdekes dolgokra, mint erre is.

De ezen túl még azt is megtudjuk, hogy „A liberális mainstream éppen a háború farvizén azt igyekszik ocsmány módon elérni, hogy éket verjen a formálódó, nemzetek közötti jobboldali összemozgás küllői közé”. Ez az összemozgás ez igen, és ezen túl még az is, hogy „Nyugaton más jobboldali erők is küzdenek és érnek is el részeredményeket, de a magyar stabilitás, az, hogy idehaza a legintegratívabb, azonosulásra leginkább alkalmas politikai közösség a magyar jobboldal, párját és pártját ritkítja.” Integratívan mozognak össze a fiúk, és a slusszpoén: „Ha mi, magyarok mindezt nem meséljük a történelmileg ez esetben most nálunk szerencsétlenebb helyzetbe került barátainknak, akkor a nyugati konzervatívok még oly méltányolható erőfeszítéseik ellenére is legfeljebb csak ideiglenes sikereket tudnak hozni.”

Illetve plánesőt: „A rendezvény fő szónoka Orbán Viktor lesz, és több régi-új kormánytag – például Varga Judit és Gulyás Gergely – is beszédet mond, ahogy reményeink szerint Kövér László házelnök is.” Szánthó még, hogy bebiztosítsa helyét a farpofák között, elalélva mondja: „Szerintem ők egyenként is „elvinnének” egy hasonló rendezvényt, idehaza és külföldön egyaránt.” – Nem véletlenül citáltam ilyen hosszan a fiatalembert, bár megérte, hanem, mert nyomát sem láttam annak, hogy az újságíró kérdezett volna valami olyasmit, hogy mégis hogyan gondolja mindezt

Egyáltalán olyan hangulat lengte be az egészet, mint Orbán kossuthos „interjúit” a kérlelhetetlen M1-es megmondóemberek ábrázatát, egyáltalán az újságírás, mint szakma megcsúfolását látta (az ember) itt, de tapasztalhatja a nagyérdemű is már tizenkét éve az összes fideszes sajtófelületen. És akkor most mondom el, hogy ehhez képest vagyunk, illetve a független újságírók ehhez képest rohadékok. És az is érdekes, hogyan jutott erre az aranytollú madárka (Bayer).

Nos, mint az Ötös Tagkönyv előadásából megtudjuk, „amikor a magyar kormány befagyasztotta az üzemanyagok árát, a 444 meg a többi ballibsi gazember a propagandista szekcióból hosszú cikkekben értekezett annak feleslegességéről, értelmetlenségéről és ártalmasságáról. Mikor az előző, jobboldali szlovén kormány tette ugyanezt, szintén hosszan értekeztek Orbán barátjának rossz intézkedéséről. Szlovéniában új, balos, Soros seggevége kormány van, valahogy hirtelen olyan érték semleges, sőt, kívánatos és helyes intézkedés lett az üzemanyag árának befagyasztása. Olvashatják alább, hogy változott a hangnem. Hiába, ezek tényleg mind, kivétel nélkül, megbízhatóan rohadékok és elviselhetetlenek.”

Az a zavar támadt az erőben, hogy a 444 és a ballibsi gazemberek egy MTI hírt hoztak le. Ennyi a dolog, a másik a hangnem, mint Tagkönyv elvtárs kifogása. A Szánthó hülyeségeit azért idéztem oly bőségesen, mert az ottani újságírók voltaképpeni hallgatása a megfelelő hozzáállás, az az intellektuális fölény – pláne erkölcsi –, míg viszont, ha az ellenoldal egy MTI hírt hoz, ami nem kedves az erkölcsi fölényeknek, akkor viszont „ezek tényleg mind, kivétel nélkül, megbízhatóan rohadékok és elviselhetetlenek”.

Voltaképp nem is akarnék többet, csak még egy kis emléket közlök: „amikor 2016-ban puccsszerűen bezárták a Népszabadságot Bayer Zsolt a következőket írta: a Népszabadsággal a Kádár-rendszer egyik legutolsó, legaljasabb műhelye tűnik el talán örökre. A bezárt újság olvasóit pedig rohadt, tetves komcsiknak nevezte, akiknek majd „szét kell cseszni” a fejét. – A tiédet is, én nyájasom, úgyhogy így szemléld a világot.

Mintegy a csudálatos nap végpontjaként, mikor is az eszme célt ér és a tanítás beteljesedik, a bávatag, rajongó népek (vö.: mimagyarok) megtekinthették, hol lakik a Katika. Helyesebben a mi Katikánk, ahogyan egynémely szájakból el is hangzott, akikkel előtte elnök asszonyunk, mi egyetlen örömünk szóba ereszkedett, nem feledve honnan jött (popsitörlős ablakpucolás), és nem véve tekintetbe hová igyekszik (a fellegek közé, sőt, fölé). Levitálása ekkor sem ért véget teljesen, ez az állapot azóta tart nála, mióta a gazda kijelölte arra, hogy őt meg fogják választani minden kétséget kizáróan. És így is lett.

Kérdések, bizonytalanságok akkor és azóta sem merültek fel senkiben, az élet azóta olyan rohadtul szép, hogy alig lehet elviselni. Nos, ezekbe a boldogságokba engedett bepillantást a tegnapi nagy ünnep kicsúcsosodásaként a mi Katikánk otthonának megtekintése, ahol majd ezután ablakot pucol a popsitörlővel, és ezzel párhuzamosan államfők, királyok, hercegek és grófok róják majd a palota (vö.: Sándor) lépcsőit, ahol a Katika, a mi Katikánk lakik. És a panelproli is bebocsátást nyert ez alkalommal, sőt, még csak belépti díjat sem szedtek tőle egyáltalán az ájult örömökért. De mindezeket megelőzően ökumenikusan megáldották a nacsaszonyt, mint valami épületet.

Felszentelték őtet, hogy a pátoszok meglegyenek, és azok voltak is olyannyira, hogy szügyig jártunk a pátoszokban, tocsogtunk mintegy benne, és ez okozta aztán, hogy elöntött minket az undor. De fizikailag, akárha Roquentin úr lennénk Bouville-ben, aki megfog egy szaros, nedves papírdarabot, vagy meglát egy lila nadrágtartót. Innen jön az összegzés, hogy nem pikkelünk mi a nacsassszonyra, hanem herótunk van tőle, iszonyodunk attól, ami álcát azonmód öltött magára, amikor még meg sem választották, de már elnökasszonyként kezdett viselkedni, belé költözött a jóságos nemzeti egység, ennek lett hirtelen a papnője. De ez a gúnya hamis.

Persze az sem érthető, hogy tegnap az ellenzéki pártok nyilatkozatokat adtak ki (ehhöz értenek nagyon, nyilatkozatokat kiadni), amelyekben aggódtak, hogy Novák Katalin nem alkalmas a nagy és pátoszos nemzeti egység kifejezésére és kiteljesítésére, ami rossz origó. Téves kiindulópont, mert ilyen állapot nem létezik a Kárpátok alatt, itt egymás torkát átharapni óhajtó, a másikat földbe taposni vágyó csoportok léteznek csupán, ez itt antagónia, illetve a NER, amelyen vagy belül van az ember, és akkor a lelke elveszett, vagy kívül, amikor pedig ellenség. Novák nacsasszony a NER virágszála, és hiába locsolták meg szenteltvízzel, attól még Orbán szaga van.

Viszont tudtuk ezt, még csak sejtenünk sem kellett, annyira biztosak voltunk benne, ezért most az a föladat, hogy a tegnapot, amit szervezésileg és küllemében valami felemelő boldogságnak, az erő szépségbe csomagolt megmutatásának terveztek a tervezők, csak olyan nyáltól csöpögős giccs lett. Mintha augusztus 20-a volna, vagy szent szánkók a téren adventkor, csak most egy zongorát raktak oda, meg táncosokat, illetve a Rúzsa Magdit jó pénzért. És mit ünnepeltünk, illetve ünnepeltek ők, az a föladat, ennek behatárolása, és hát, a fentiekből fakadóan nem egyebet, mint Orbán töltőtollának kicsomagolását, ilyképp a felkent aktus töltőtollünnepnek is nevezhető.

Mégpedig bízvást és kétségek nélkül. De mondom, tudtuk ezt és más irányú reményeink nem is voltak, mert nem is lehettek, így ami miatt az írás kényszerének falát ez az egész avas szagú búcsúi áradat (ringlispíl nélkül) átütötte, az csupán annyi, de ez mindennél jobban, hogy mint már szóban volt, meg lehetett tekinteni a Kati, a mi Katikánk új otthonát. És a népek özönlöttek is, ki nem hagyták volna a lehetőséget. Én nem tudom, miből van a magyar alattvaló, de ezek szerint leginkább alattvalóból, ez a DNS türemkedik ki az arcára az imádattal elegyeset, és ez mutatja országunk vesztének okát. Mindezt pedig látván Orbán az erkélyén eltelten heverészett, és szélesen göcögött.

Doktorminiszterelnök urunk, úgy is, mint örökös ebbéli minőségében és beosztásában, keretet hirdetett. Leendő minisztereinek névsorát adta közzé így, akárha futballedző, és nagy valószínűséggel azt hitte, szellemes. Nem az. Mögöttünk van tizenkét év ebben a stílusban, előttünk négy és még ki tudja hány. Mert míg az eddigi ilyen kerethirdetéseket azzal a bizakodással röhögtük pofán, hogy fél lábon is kibírjuk, amíg ezek működnek, mint a bábok a színpadon, ma már ilyen reményeink nincsenek egyáltalán. Az eddigi három alkalomnak volt valami mérföldkő, jelzőkaró szerepe, amiként kijelölte az időben valaminek a kezdetét azzal az ígérettel, hogy egyszer majd úgyis vége lesz.

Most már ilyesmiben bízni dőreség, és nem az optimizmus hiánya, hogy az ember nem debil. Vagy őrült, amiről tudvalévően Einstein, mármint az őrültség definíciójaként azt adta meg, az a helyzet vagy történés, amikor valaki mindig ugyanazt csinálja, és más eredményt vár. Ilyenek voltunk eddig, és ebből a szemszögből visszanézve olybá tűnik, eddig voltunk őrültek, most viszont úgy hull reánk a józanság, olyan iszonytató mellbevágással, hogy kóválygunk csak a saját életünkben, és azt firtatjuk napra nap, hogyan lehet ezt majd túlélni, ha lehet egyáltalán. Nem azért, mert a köznapok változnának meg látványosan, a nap sütni fog, az eső esik majd ezután is.

A villamos is csikorogni fog, meg a madarak is dalolnak, de mégsem ugyanúgy. Elnézem itt a mindenféle sajtókat, akik végzik a dolgukat, közzé teszik dokorminiszterelnök urunk keretét, és latolgatnak, kitől mi várható, egyáltalán kinek mi a dolga, mintha nem lenne teljesen mindegy. Ahol egy miniszterelnök a minisztereiről úgy ejt szót, hogy Varga I. meg Varga II., mintha tényleg egy degenerált futballcsapat tagjai volnának, ott sok mindenről beszélni nem igazán szükséges. De hát, ezt is tudtuk, ez sem új, ebben a közegben telik a sivár életünk, de mint mondom, most már azzal, hogy ennek tényleg sosem lesz vége. Csak egy módon, amiről most nem beszélünk.

Mert amikor nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell, ahogyan napkeleti bölcsek tanítják nekünk, vagy napnyugatiak, ez is teljesen mindegy. Hanem a miniszterek, akik szerepelnek a keretben, hogy úgy emberként, a seggükön lukkal élő organizmusként miként élik meg ezt a csapatosdit, azt delikát volna tudni, de ilyen örömeink sosem lesznek már nekünk. Akik itt szerepelnek, ebben a mancsaftban, hogy beleálljunk a stílbe, lopni már nem igazán akarnak, vagy nem olyan sokat, mert csurig vannak így is. Ugyan a NER-nek köszönhetően, de így miniszterként páran tiszta lappal indulnak valami eszme szolgálatára, amit szintén nem részleteznénk.

Tovább építik a fasiszta kereszténydemokráciát, illetve inkább az arcukat és a nevüket adják hozzá, mert dönteni olyan sok mindenben nem fognak. Nagy valószínűséggel ezzel már most is tisztában vannak, főleg így, hogy kerettagok lettek, helyzetük tehát az a valóság felől nézvén, hogy beálltak bohócnak. Viszont ettől ők elemelkednek az anyaföldtől, és jól fog esni nekik, amikor suttogják mellettük a talpasok, hogy jujj, jön a miniszter úr, csak össze ne csináljam magamat, aztán mégis megtörténik a szolid rotyi. Nem baj, az asszonka majd kiöblögeti a pelenkákkal együtt. Hogy képünk ennyire karcos lett, arról én nem tehetek, láttam ilyet közelről eleget.

Együtt erő vagyunk, tette még hozzá a keret meghirdetéséhez doktorminiszterelnök urunk, és odabiggyesztett egy bicepszes emojit. Most mit lehet ehhöz hozzá tenni, semmit se, mert emlékszünk a fütyilevágós plakátokra, rajtuk a szomorú, lefelé görbülő szájú sárga fejekkel. Úgy tűnik, most már egy kormány sem ér többet annak bemutatásakor, és valljuk meg, ebben azért van valami igazság. Sőt, csak ez az igazság, egy sárga muszkli ez az egész, erő vagyunk, vazze, Varga I., meg II., sőt, Nagy I., meg II., hogy meg kell a szívnek szakadni, s ha a magaméra gondolok, lassacskán úgy is tesz. Meg fölöttem csattog és ver. Hallom is nagyon.

A Honvédelmi Minisztérium csinovnyikja feladatot kapott, miszerint alkosson ösztöndíj-pályázatot, amely csali a szép magyar vitézek, gyönyörű leventék soraiba csábítja-vonja a magyari ifjúságot, illetve, sőtnetán, hogy tábornokok legyenek, ha nagyok lesznek, generálisok meg ellentengernagyok, de semmiképp sem pocakosak, mert azt nem szereti a vezénylő tábornok, akiből viszont csak egy van, de az bazi nagy darab. Megnyálazta tehát a ceruzáját csinovnyik elvtárs, kihegyezte az ujjait és papírt tett maga elé, fehéret, nagyot, hogy megalkossa azt a nyüves ösztöndíj-pályázatot a magyari fiataloknak, hogy tóduljanak aztán „feltölteni a magyar honvédség személyi állományát”.

Valami hidegséget érzett ekkor a minisztérium szobájában, valami nyirkos szellőt, és meg is nézte, a takarító személyzet nem hagyta-e nyitva az ajtót-ablakot, hogy lengedez ott a hűvös tavasz lehelete, hogy még fölfázzon szegény. De nem, a takarító személyzet gondos volt, nem volt nyitva semmi, sőt, ha jobban körbe nézett, egyáltalán nem volt takarítva sem, mert a porcicák, sőt, pororoszlánok ott görgetőztek a hűvös fuvallatban, aminek az eredőjét még mindig nem lelte. Gondolta lukas a fal, vagy túlszelel a kémény. Csak egyre nem gondolt, hogy Freud bácsi kikelt végső nyughelyéről, megigazította a szakállát, és nekilátott lengedezni a minisztérium falai között.

Sőtmitöbb, egyenest a csinovnyik elvtársba költözött, hogy irányítsa a nyálas ceruzáját neki, miközben ő erősen szuszogva és nagy odaadással fogalmazta az ösztöndíj-pályázatot a magyari fiatalok csábítására. Mert valljuk meg, mert nem merte igazán elismerni senki, hogy nem nagyon özönlenek az ifjak honvédnek lenni, ki érti ezt, senki sem egyáltalán. Régi dicsőségekre gondolt csinovnyik elvtárs, amelyek késnek az éji homályban – mert volt irodalmas műveltsége dögivel – meg pásztortüzekre, amelyek fölragyogtatják neki őszi éjszakákon, messzi pusztaságon valaha volt és újra kívánatos nemzeti nagylétünk dicsőségeit, és Mészárosra gondolt.

Elsőként Lázárra, aki Bem apó és a többiek oldalán küzdött-harcolt a szabaccságért. Aztán megbicsaklott a megnyálazott ceruzája, és Lőrinc lett belőle, hogy a gázszerelő volna, akiről elneveződik az ösztöndíj-pályázat, amivel a magyari fiatalságot elcsábítják, de nagyon, hogy „feltöltsék a magyar honvédség személyi állományát”, hogy kívánjanak sőt, óhajtsanak ágyútöltelékek lenni. Illetőleg, ha nagyon okosak, netán életük ki-, és beteljesedvén tábornokok, generálisok, sőt, egyenest ellentengernagyok fehér lovon tapodva vöröskatonák (vö.: Gyurcsány) vériben egészen szügyig. Hogy hogyan lett Lőrinc a Lázár egészen kitartóan mind a nagy papíron végig, ez a titok.

Bár nem egészen az. Csinovnyik elvtárs ugyanis korunk tájékozott és olvasott hőse volt, naponta tanulmányozta a KESMA kiadványait, amelyek rendre, reggel, délben meg este számoltak be történésekről, mert más igazán nem is van nyüves, kis, lángoktól ölelt honunkban, hogy Lőrinc ezt a közbeszerzést nyerte el meg azt. Minden napra jutott ilyen hír egy, alkalmasint több is, így az vesse a csinovnyik elvtársra az első követ, akinek a feje nincsen tele a Lőrinccel egészen, az ő lénye bennünk minden lényegest kitölt. Nincs menedék, hacsak ki nem szúrja az ember az önnön szemit, vagy nem csorgat ólmot a saját fülibe bele, hogy serceg az a fülzsír, akárha rosseb.

Így megy, ez ilyen. Plánesőt, még a Lőrinc – mint magasztos – szózata is benne rezeg az emberben ha csinovnyik, ha nem, amellyel a jó Lőrinc a fiatalokhoz szólt ércesen, hogy aszondja, „legyetek bátorak”. Hát ez mi a rosseb, ha nem hadvezéri habitus és tartás, emberségből példa és vitézségről forma – mert volt a csinovnyiknak irodalmi tájékozottsága, ezt el ne feledjük –, így hát végleg és egészen Mészáros Lőrinc ösztöndíj került a papírra, aztán bele a számológépbe, onnan a drótokba, és az egész nagyvilág láthatta, hol is élünk. Micsoda karakán és túlművelt csinovnyikok ülnek a nyakunkon, de mindeközben, hogy el ne feledjük, Freud bácsi szelleme, mint fényes fejsze, csendesen mosolygott.

Bő egy hónappal a választás után kies hazánkban a többség úgy érzi, jó irányba mennek a dolgok. Elsőként az a meghökkentő, ha a választás előtt azok voltak többen, akik szerint Orbán útja nem megfelelő, miért győzött mégis a Fidesz, de erről többen értekeztek már eddig is köteteket, és mégsem lettünk okosabbak semennyivel. De az az igazi mesébe illő fordulat, hogy a választás után nem történt semmi az ég egy világon, amitől az ember úgy érezhetné, hogy a feje fölött kevésbé van borulat, és mégis úgy érzi, másképpen süt rá a nap.

Hogy mitől lett jó abból, ami előtte rossz volt, ez olyan titok, amit soha, senki nem fog megfejteni, hiába jönnek most az okosok a győzteshez húzás elméletével mint lehetséges ok és indok, ez kevés. Enni kell. A lakosság eszik is, és mindeközben azt veszi észre, hogy lassacskán semmire sem elég a pénze, a hivatalos megfogalmazás szerint a lakosság (vö.: panelproli) huszonkét százalékos inflációt érzékel, míg a KSH egészen mást magyaráz neki. A lakosság (vö.: választópolgár) nem tudja most megvenni azt, amit januárban esetleg meg tudott, viszont úgy érzi, a dolgok jó irányba mennek.

Hogy milyen dolgok, azt természetesen nem tudjuk, mert dolgok többfélék vannak, sőt, milétük is bizonytalan, ha a Brian élete prófétájára gondolunk: „És hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok, és senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a fura kis izé… raf… raffiakötő állvány, amihez hozzá voltak erősítve, és akkor majd a barát elveszíti a barátja kalapácsát és a fiatal nem fogja tudni, hogy hol vannak… már azok a dolgok, amiket apáik birtokoltak, mert apáik csak előző este rakták oda este nyolc körül.” És kedveseim, ilyen megközelítésből rózsaszínű a világ.

Gondolkozom én, tűnődök erősen, miért marad az ember magára, aztán rájön, hogy kitartani nehéz. Lám, Márki-Zay sem tartott ki, meg a többi sem, és az sem meglepő, hogy abból a felmérésből, amiből kiderült, a népek szerint ma már jó irányba mennek a dolgok a raffiakötő állványhoz erősítve, ma a Mi Hazánk a legnépszerűbb ellenzéki párt, és ebből a szempontból is szép az élet. Mert ők azok, akik lefoglalták a buzik elől az utcát, egyikük parlamenti alelnök, az, amelyik könyveket darál, az élet tehát maradéktalanul csodaszép.

Csak két kósza oldalpillantást vetettünk gyönyörű hazánkra, és két olyan dolgot találtunk az állványhoz erősítve, amitől az ember füle lekonyul, kedve lelohad, s ha kicsit érzékenyebb a piciny lelke, az élettől is elmegy a kedve, a miénk azonban a nagy egészet nézve egyáltalán nem. Mi több, a vizsgálatok szerint ettől kivirulunk, ami olyan lélektan, ami nincs még egy a föld kerekén, csakis itt. Itt mifelénk diktátornak lenni is felhőtlen öröm, erőfeszítést nem igényel, régi időket idézve mondhatnánk úgy, népünk önként és dalolva hajtja fejét az igába.

Más szemszögből egy Bud Spencer film ötlik az eszünkbe, mikor is a bunyós jelenetben Terence Hill jámboran megjegyezte a barátjának: a hátadon töri szét a széket. És valóban ott törte szét a nyomorult támadó, de hősünk mit sem törődve vele mélázott bele a világba tovább és zavartalanul. Az ő filozófiája az volt, ha van elég hagymás bab vagy más hasonszőrű eledel, akkor ez a világ a lehetők legjobbika. Ezt is megértjük Bud Spencer filmbéli maga módján, ám ő legalább akkor lázadozott, ha éhes volt. Ezek a mi jámboraink, mint kitetszik, akkor sem.

Mindebből túlságos messzeringó következtetéseket levonni nem kell és már nem is lehet, mert fölösleges. Igényeink tizenkét év alatt minimalizálódtak, s ha valaki szóba hoz demokráciát, sajtószabadságot, néznek rá elkerekült szemmel, hogy nem érteni, mit mond az idegen. Enni sincs már nagyon mit, de azért kiszorítjuk a farhátat a költségvetésből. Az ország szétrohad és atomjaira hullik, nem baj, úgy néznek ránk már, mint valami elszabadult barbárokra, kit érdekel. Itt a Viktor, aki rendbe hozza a dolgokat a raffiakötő állvány mellett, mert ugyan meggebedünk, de jó irányba haladunk. Dögöljek meg, ha értem.

A horvát külügy bekérette a zágrábi magyar nagykövetet. Megesik az ilyen a legjobb családban is, pláne a miénkben, ahol a családfő hajlamos arra, hogy ökörségeket beszéljen. Orbán Viktor ilyen alak, és annyira dörzsölten csinálja a dolgokat, hogy alkalmasint nagyon nehéz eldönteni, amiket delirál, azt komolyan gondolja, vagy csak kicsúszik a száján mellékesen és zabolátlanul, illetve azt sem tudja mit beszél. A horvát külügy azért kérette be a magyar nagykövetet, mert a főnöke a Kossuth rádióban fölsóhajtott hajdani nagylétünket siratva, miszerint: „Magyarországnak is lenne tengere, ha nem vették volna el tőle”.

Az olajszállítás miatt sóhajtozott a kedves vezető, de mindez momentán lényegtelen. Szomorkodhatott volna a tengerek kapcsán amiatt is, hogy ha lenne tengerünk, lehetne tengeralattjárónk és anyahajónk. Kies hazánk és a tengerek kapcsolata sok kontextusban sóhajtozható lenne, de éppen most azért érdekes, mert örökös miniszteres urunk szavai arra utalnak, hogy volt tengerünk, de valaki rossz emberek elvették tőlünk. Orbán ezzel burkoltan trianonozott, üzent a hülye híveinek, viszont a horvátok magukra értették, hogy ők a rossz emberek, akik elvették sokat szenvedett hazánk tengerét és annak tajtékos habjait. Ezért kérették be a nagykövetet, akinek nem igazán lennénk a helyében.

Nem sajnáljuk őt, mert nem kötelező nagykövetnek lenni a NER-ben, ez a vonal mélázásunkban tehát itt véget is ér. Node miniszteres urunk és az ő sóhajtozásai. Elsőként is a hely, a terep, ahol mindezeket rend szerint megejti, azaz a Kossuth és az ő étere. Tudjuk, mert be nem vallják, de arra lett ez kitalálva, hogy a bávatagok, lásd Mari nénnye a konyhában a stelázsi mellett, pláne műanyag otthonkában és cikóriába mártogatott kiflivéget majszolgatva a fogatlan szájával, a szeánszok által mintegy megvilágosodjon, hitében megerősödjék, és vonzalmai miniszteres urunk, következésképp a NER irányában lemélyüljenek, egészen a feneketlen debilitásig.

Hanem az éter és az ő hullámai. Midőn a rádión sugárzott szózat túlhalad a stelázsi hatókörén, és eljut ellenőrizhetetlen helyekre is, most épp a horvátok fülibe, és akkor jönnek az ilyen kalamajkák a velük, a kis dilik. Ők úgy fordították le maguknak a magasztos szózatát, hogy kies hazánknak burkolt területi követelései volnának velük szemben. Támadtak ilyen rossz érzések másokban régebben is, amikor a kedves vezető a mimagyarok Kárpát-medencei életteréről szőtt omló álmokat, és ezt a fura magyar szót (élettér) nem átallottak Lebensraumnak fordítani, amiből szintén fura következtetéseket vontak le miniszteres urunk különös eszméiről az ő busa fejében.

Mostani háborús viszonyaink közt pedig, amikor olyan kósza, de kellően meg nem alapozott állítások is terjednek mindenfelé, hogy a mi atyuskának kiegyezett volna az oroszok atyuskájával Kárpátalja birodalmi státuszának megváltoztatásáról, különösen érzékeny még ráadásnak tengerekről is ábrándozni. De ilyen ez a mi Orbánunk, így szeretjük őt most már mindig és újra beszavazva a hatalomba korlátlan lehetőségekkel, amitől úgy megborul a tudata, hogy nekilát összevissza beszélni zöldségeket. Erőlködnie sokat nem kell, szavait értelmezni sem nehéz azok után, hogy a horvátokkal már volt afférja Trianon miatt, és nem is olyan régen.

Mert emlékezhetünk, 2019-ben a horvát miniszterelnök, Andrej Plenkovic azért pöccent be, mert egy olyan adventi fotó került ki Orbán közösségi oldalára, amelyen egy méretes Nagy-Magyarország térkép is látható. Ebből is látszik, hogy amit mi siratunk az másnak is fáj, csak másképpen, illetve Plenkovic miniszterelnök nem ismeri a mélymagyarokat sem igazán, akik rendszerint szlovák rendszámú, de Nagy-Magyarország matricával ellátott autókkal furikáznak, ami viszont arra utal szelíden, hogy a területi revízió ideája egyáltalán nem áll távol a fideszes nagyvadaktól. A tengerek utáni sóhajtozás tehát nem új idea, hanem a nem is annyira tudat alatti vágyak manifesztálódása.

Egyébként meg van tengerpartunk, vettünk magunknak Triesztben, hogy ezt se feledjük, de az másképpen sötét sztori. Viszont egyet se féljünk, ha van nekünk egy Menczer Tamásunk, aki képes mindenre rákontrázni. Erre is. Az egyik ilyen, hogy olvasatában már megint a sajtó csinálja a cirkuszt és nem Orbán, a másik, hogy szerinte az atyuska történelmi tényt említett volna csupán. Erről pedig csak annyit Magyarországnak nem volt tengerpartja. Horvátország nem volt a része Magyarországnak, „csupán” a Magyar Szent Korona egyik országa volt. Horvátországgal perszonálunióban volt Magyarország, ez pedig államközösséget jelentett, nem pedig közös államot.

Ennyit a valóságról és történelemről, igazról és hamisról, ami a Fidesznél mindig illékony és a gusztusuk felé hajló, viszont másokat meg zavar ezek szerint. A horvátokat most épp, és ebben a helyzetben egyéb dolgunk nincs is már, mint elképzelni a magyar nagykövetet Zágrábban, midőn magyarázkodni kényszerül miniszteres urunk miatt. Tehetné, hogy széttárja karjait Orbánra utalva, miszerint hülye ez, ne tessenek vele foglalkozni, de nagykövet ilyet nem csinál, nagy valószínűséggel tehát elkezd kínosan magyarázkodni, hogy Orbán nem is úgy gondolta, amit gondolt, pedig az igazság az, hogy de, igen: úgy gondolta.