Kategória: Egyéb

Szinte elveszik a háború, az embargó és más cuki kurvaságok okozta hírek tengerében Volner János újabb nagy kalandja, amikor a saját magáról elnevezett Volner Pártot átnevezte Huxit Pártra kijelentve azt, hogy mostantól azért dolgozik, amit ez jelent, azaz, Magyarország Unióból való kilépéséért. Ki ez Volner, és mit akar, mit hőbörög magában, kérdezheti a nyájas olvasó, mert tudja, hogy Volner nem került be a parlamentbe, így azt hiheti, nem sok vizet zavar. Utolsó emléke tán annyi, mert ezt a bulvárlapok is megszellőztették, hogy ez az a Volner, akit Orbán médiájának fotósa a csalitosban kapott lencsevégre, ahol is egy leánnyal/nővel huncutkodott.

Abban az időben – legalábbis a bávatag nagyközönségnek előadva – Volner a Fidesz tántoríthatatlan ellenfele lett, ami később annyira megszelídült, hogy nekilátott Orbán szekerét tolni. Ennek volt a látványos eredménye, hogy egy napon lehetett homofób-népszavazni és országgyűlési választásosat játszani. Volner volt ugyanis az, aki a Szabó Tímea által felvetett ezen törvényjavaslatot addig farigcsálta, míg valósággá nem vált. Szabó Tímeával mint igazi ötletgazdával ezért még nem számoltunk, de momentán Szabó Tímeának ez teljesen mindegy. Szabó Tímea (és pajtásai) a választási eredményükkel elmentek a levesbe, és ott most halkan fődögélnek.

Volner sem büszkélkedhet önmagával, de ártani a parlamenten kívülről is tud, és mint kitetszik, nem is rest. Ha Pelikán csalódott börtönőre volnának, akkor lemondóan legyintenénk mi is, rámutatva Volnerre és a hatalmon lévőkre, hogy egy brancs maguk, a gombócot is megzabálják és föl sem kötik őket, de mindezt azért, hogy az idézett jelenet kerek legyen. (Tényleg csak azért.) Visszatérve erre a Volnerre, aki a csalitosból visszatérve a politika mezejére látványosan meghülyült, az a viszonyunk hozzá, azt a kérdést kell feltennünk, tud-e ő ártani nekünk ezzel a Huxit Párttal, mert a jelek szerint akarna. Csak épp nincs hozzá ereje, de olyan neki nem is kell.

Volner ezzel a lépéssel átment abba a lakmuszpapír-szerepbe, amit a Fidesz régebben eljátszatott a Jobikkal majd a Mi Hazánkkal, hogy a szájukba adott mindenféle borzalmakat, felmérte, hogy ezekre hogyan reagál a nagyközönség, majd ami ezen a szűrőn átment, beemelte saját elképzelései közé, éjszaka Semjén beadta, reggel a frakció megszavazta, és a világ pöfögött tovább a NER építésének mocskos útján. (Kádári kiejtéssel.) És most, hogy Volner bejelentette, hajlandó ilyen bohóc lenni, rá is ez a közvéleménykutató szerep vár, csak az a kérdés, mennyiért vállalta, amikor nem is olyan régen még egészen más véleményen volt, de az idők változnak.

A nézetek is, ha van az a pénz. De mindez bár szomorú, ám egyáltalán nem érdekes, mert most egyetlen igazán fontos kérdés van, mi lesz ennek a kísérletnek a vége, és fenyeget-e az a veszély, hogy még a mi életünkben kinépszavaztatják az országot abból az Unióból, amelybe oly nagy várakozással és örömmel lépett be, de, mint látjuk, mára kezd antagonisztikus ellentétbe kerülni vele lopás-, és jogállam ügyében. Ezek miatt megy a nem is olyan halk cirkusz, és a kedves vezetőnek is volt olyan kijelentése, mint emlékezhetünk, hogy az Európai Unión kívül is van élet. Ez kétségtelen, de nem mindegy, milyen is az, és hová vezet.

Volner egyébként – minő váratlan egybeesés – ugyanazokkal a kifogásokkal él az Unióval szemben, mint Varga Judit jobb óráiban: birodalomépítés, nemzeti szuverenitás elvesztése, és anyagi – bár nehezen értelmezhető – kifogások. Ebből is kitetszik a Pelikán hasonlat igazsága, tényleg egy brancs ezek, ma még két fejjel. Megindul hát a bávatagok szondázgatása, óvatos terelgetése és cukkolása, s ha ugyan éppen most és a közeljövőben az a veszély nem fenyeget, hogy Orbán kilépteti az országot az Unióból, abban a pillanatban, amikor a távozástól remél hasznot, meg fogja tenni, és képes is arra, hogy megtegye. Látva április harmadikát.

Itt tartunk, ilyen mélyáramok határozzák meg életünket az elkövetkezendőkben, ami azonban a jelenben is elég kilátástalan. A jövőről gondolkozva, és tudva azt, hogy a magyar társadalom többsége az Unión belül képzeli el a saját és a kisonoka életét, afelől se legyenek kétségeink, hogy Orbán propagandagépezetének fél év sem kellene, hogy ezt ellenkező előjelűvé változtassa. Szomorú azt látni és tudni, hogy demokráciába csomagolva tesz meg velünk azt, amit csak akar, és, ha ezzel tisztában vagyunk, akkor kell a helyén kezelni az ilyen Huxit Pártokat, Volnereket, és mindenkit, aki Orbán kinyújtott karjaként akarja földúlni az életünket. Résen kell lenni nagyon.

Nagy Ferenc nem is olyan rég szinte felháborodva horkant fel, engedjék meg neki, hogy azt a segget nyalja, amelyik neki tetszik. Mindezt annak idején azzal a melankóliával és megengedéssel vettük tudomásul, hogy természetesen azt a valagat tisztogatja fényesre, amelyiket csak akarja, ezzel párhuzamosan viszont föltettük azt az általunk lényeginek ítélt kérdést, egyáltalán mi szükség van bármely ülep nyelv általi ápolására. Ez a dilemma a szabadság igényének meglétéről vagy hiányáról szól voltaképp, így az is kiderül, aki segget nyal, annak ilyenje nincsen, mozgása korlátozott, gondolatai pedig determináltak. Ez a seggnyalás metafizikája.

Mindezt elöljáróban azért kellett rögzítenünk, mert legújabban a Gyurcsány képét annak idején a színpadon köpködő Fábry mondta el magáról ugyanezt. Igaz, tudtuk róla, hogy szintén zenész, de míg Nagy Ferenc láthatóan némi karcosabb érzéssel magyarázkodik, miért lett Orbán kurvája, Fábrynak ez természetes, nem seggnyalásnak fogja fel, amit művel, hanem a létezés természetes állapotának. Innen nézvést tehát károsabb mint Nagy Ferenc, aki tisztában van azzal, amit tesz, undorító, míg Fábry pedig azzal a tudattal éli semmit érő életét, hogy jól van az úgy. Egyáltalán nincsen, de ez már olyan ontológia, majdhogynem teremtéstörténet, aminek a mélységei elriasztanak.

Nagy Ferenc érti a vele meglévő bajt, és bátran vállalja a gazemberséget, míg viszont Fábry azt hiszi, az ő élete és értelmezhetetlen létezése árnyaltabb, és bevallása szerint nem is igazán érti, ami vele történik. A pénzt azért természetesen zsebre teszi, s ha a seggnyalásnak anyagi okokat keresünk, akkor ebben az egyben megtaláljuk, míg viszont a magasabb szempontúak, amelyek viszont alantasabbnak tűnnek, a lélek mélyén lapulnak olykor vulkánként törve fel onnan. Mint volt az, ahogyan említettük, amikor a színpadon Fábry köpködte Gyurcsány képét, ami nem annak a nagypolgári létformának a megnyilvánulása, amire múltjából annyira büszke, és amit a komcsik elvettek.

Ez utóbbi mondatunkban benne van Fábry egész eddigi élete és ténykedése, és szóba sem kerülne világunkban, ha nem mutatná meg mindig és újra, miért van ott, ahol, és miért lesz része lassan a feledés. Mert az lesz, ahogyan egyre opálosabb, amit művészetként előad, ami természetes sors annak, akit kordában tartanak, mert működése behatárolt. Fábry interjút adott, amiből kitetszik, látja ezt, viszont nem érti, ami az ő személyes nyomora, és nem is foglalkoznánk vele, ha nem nyitotta volna ki a képletes bicskát a zsebünkben, pedig ezt tette. És megint csak Gyurcsány, akiből nem tudjuk, mikor kopik ki a Fidesz, de a jelek szerint csak akkor, ha Orbán elszenderül.

De addig napirenden lesz, mindegy, hogyan. Fábrynál most úgy, hogy ebben az interjúban elmondta, Gyurcsány – szerinte – besúgó volt, amire bizonyíték nincsen, de azt beszélték – így Fábry, amire azt tudnánk mondani, hogy amire bizonyíték ugyan nincs, de beszélik, ha azt mi mind úgy és annyiszor mesélnénk el, akkor naponta kellene több kötetet írnunk, és ki sem jönnénk a bíróságról a perek tömkelege miatt. Ami ugyan nem lenne akkora nagy baj, csupán arra utaltam, hogy tán Fábryra is ráférne némi bizonyítási kényszer, hogy ne pofázzon – és köpködjön – következmények nélkül azt, akit/amit csak akar, de a jelek szerint kiváltképp Gyurcsányt.

Mert az ellenkező irányban vannak korlátai, amit bevall, de nem ért. Mint például „érdekes félelem lengi körül a miniszterelnök úrral kapcsolatos megnyilatkozásokat…”, a bántó, sőt humoros (!) megnyilatkozásokat „igyekeznek velünk elkerültetni”, és „néha rejtélyes módon aggályaikat fejezik ki bizonyos vendégekkel kapcsolatban, amit én nem is értek.” – Íme, hölgyeim és uraim Fábry gondolkodásának foglalata megfejelve még egy Nagy Ferencre hajazó bölcsességgel: „amit nálunk gyakorta elfelejtenek, hogy aki adja a pénzt, az rendeli a zenét”, és a végső summázat: „ez engem olyan rettenetesen nem zavar”. Ezen a ponton Fábry megszűnt önálló entitás lenni, innentől ő maga nincsen is, szócső csupán, annak is a legalja.

Tudhatná ugyanis, hogy ha és amennyiben azt művészetnek nevezzük, amit ő csinál vagy csinált valaha, az innentől nincs, nem létezik, ezt hívják vegytiszta seggnyalásnak, amit én emelkedettebben e művelet metafizikájának neveztem, mert Fábry előadásában körüllengi a direktívákat valami ködös misztikum. Innen nézvést – fura ezt kimondani – Nagy Ferenc egyenesebb és gerincesebb. Beleállt abba, hogy ő szaralak. Fábry viszont ezzel a Gyurcsányról ezt hallani, ellenben a miniszterelnök úrról szóló megnyilatkozások félelmeit hangoztatva meghatározhatatlan állagú organizmus, akiről már csak múlt időben lehet beszélni. Kár érte, valaha ígéretes humorista volt. De már nem, és nem mintha fájna.

Most képzeljük el, midőn Orbán Viktor az ő determinált alkatával áll ugyan kevlárban, de bikiniben mégis a kifutón, és akárha Sandra Bullock a Beépített szépségben sok minden másra gondolva, de mégis csak kiböki azt, amit a nagyközönség hallani akar, hogy legyen világbéke. Ilyen szinten van ez a mi atyuskánk, ezzel nyerte meg a választásokat. Hogy ő az, aki a békét, biztonságot, a rezsicsökkentést garantálja a nagyérdeműnek, és ennyi éppen elég is volt. Hogy mindeme rózsaszínű, de a valóságtól mégis meglehetősen messze álló tartalmaknak milyen morális hozadéka van, illetve, hogy ez az aspektus milyen fájdalmasan hiányzik belőle, az derült ki tegnap, bár nem okozott mellbe vágó meglepetést egyáltalán nekünk.

Ha megterhelő is, mert úgy nagyjából az M1 szintjén van, de érdemes Orbán Viktor atyuska Facebook oldalán olvasgatni a kommenteket, és megismerhetni azok lelkét, akik rá szavaztak. Minden külön értesítés helyett az orosz-ukrán háború kapcsán megtudhattuk innen, hogy ebben a háborúban (sic!) az amerikai demokrata kormány az agresszor, és ilyen ismeretek birtokában már nem is volna érdemes tovább írni, hanem csak tehetetlenül széttárni a karunkat. Igyekvésünk azonban immár évtizede nem az, hogy az idiotizmust megértsük vagy gyógyítsuk, mert nincsen hozzá készségünk a’la kakukk és az ő röpülése a fészkére, hanem feltárni a mélységes kutat, amiből mindez táplálkozik, és ami/aki nem más, mint miniszterelnök elvtárs maga.

Ő vonzza a hülyéket, mint kupac szar a legyeket, és ez ellen minden és mindenki tehetetlen. Ők így együtt a NER. Mindemellett nem vagyok önsanyargató alak, aki időnként meglátogatja Orbán oldalát, hogy attól rosszul érezze magát, hanem azért kell odamenni, mert ott éli az életét a manus. Fölfedezve az itt megbúvó hatalmas lehetőségeket és az ebben meglévő erőt, itt, ezen a felületen kormányoz, jelent be dolgokat, mert a közrádió és köztelevízió kevés. Az ottani szeánszokat csak az igazán kényszeresek nézik és hallgatják, míg ellenben a Facebookon minden hülye elérhető az összes ökörséggel, ez a téveszmék terjesztésének mennyországa, és Orbán él is vele alaposan. Az vesse rá az első követ, ugye.

Hanem nem a mód, sokkal inkább a tartalom, ami miatt ez az egész érdekes. Ami miatt megtudhattuk, hogy Amerika – ezen belül persze a demokraták – az agresszorok, az azért lehetett, mert a háborúról fejtette ki nézeteit miniszterelnök elvtárs kiindulva abból az alaptételből, hogy „ennek a háborúnak nem szabadott volna elkezdődnie”. A feltételes módok múlt idejéről sok mindent lehetne mesélni, így azt is, hogy Orbánt nem szabadott volna megválasztani, de ahogyan Isten csapása ő a magyar hazára, akképp Putyin is az övére, amelyet Oroszországnak hívnak. És ilyen feltételes módú múltban raktározzuk el azt is, mi lett volna, ha Orbán Putyin érdekében nem vétózgatott volna egyfolytában, de ez túl messzire vezetne.

Ám nem ezért vagyunk itt most, mondjuk el újólag, hanem a hamis és hazug ábrándokat leleplezni, és rámutatni arra, ez a mi kedves vezetőnk egyáltalán nélkülöz minden olyat, amit másban erkölcsnek hívnak. A halottakat, megkínzottakat, megerőszakoltakat, megalázottakat, megnyomorítottakat és elhurcoltakat ez ember sajnálja, ha emberből van, és, ha más eszköze nincsen, legalább szót emel érettük. Ezt hívják erkölcsi minimumnak, de Orbán még ennek is híján van, amit történelmi köntösbe csomagol. Azt adja elő, hogy az az ő nagy államférfiúi bölcsessége, hogy egyik oldalra sem áll, hanem csak álláspontja van. Ezzel nem kevesebbet mond, mint azt, semmi nem érdekli, csak a saját sorsa, amit az országéval takar.

Orbán békevágya annyi, hogy az oroszoktól jöjjön az olaj és a gáz, az Uniótól a pénz, és mehessen minden úgy tovább, mint eddig, összefoglalva, semmi ne zavarja meg a lopás zavartalanságát. A békevágy esszenciája ez ami pontosan pedig így szól: “Vannak országok, néha Magyarország is ilyen volt a történelem során, amely ilyenkor oldalt választ, valamelyik fél mellé áll. De az én felfogásom az, és szerintem a magyar történelmi tapasztalat és a magyar észjárás is azt mondja, hogy nem oldalt kell választani, hanem álláspontot kell választani. Nekünk van ilyen álláspontunk, ezt úgy hívják, hogy a béke. Mi nem egyik vagy másik háborúzó fél oldalán állunk, mi a béke oldalán állunk.” Ezt mondja Orbán Viktor, és ezért sandrabullockoztam le, elnézést kérve a művésznőtől.

Mert ez így nem megy. Ez így csak a rajongóknak teszi meg, akik a Facebookon azért imádkoznak, hogy a magasztos szózatot fordítsák le mindenféle nyelvekre, hogy az egész világ hadd olvassa, mert ilyen államférfi nincs még egy a földtekén. Szerintünk sincs. Nem akad még egy ilyen simlis, nyálas és gerinctelen, így jobb volna azt a fordítást mellőzni, de most már késő. Most már mindenki tudja, akinek eddig kétségei voltak, azok is, milyen ganyé, kétszínű alak ez a mi miniszterelnökünk, hogy emberségnek, erkölcsnek és nem utolsósorban emberi tartásnak még csak a halvány nyomai sem fedezhetők fel benne egyáltalán. Emberi formája van, ennyi az egész: innen jöjjön az olaj, onnan meg a pénz. Ez az álláspontja. Ennek tapsolnak. Köpni kell.

A harc folytatódik. Miért is fejeződne be, a fasizmus lényege ez, s ha valaki is azt hihette volna, esetleg és netalán olyan ringatózásai támadtak a májusi orgonák alatt, hogyha a mű készen van (mert áll teljes pompájában), akkor egy kis nyugalom költözik a Kárpátok alá, csalódnia kell. Tévedni tetszettünk ebbéli ábrándjainkban. A harc nem szűnik, sőt, fokozódik is. Sosem lesz vége. Kormányalakítás előtt áll doktorminiszterelnök úr, és a pénteki szeánszon a Kossuthon bejelentette, olyan kormányt kell alakítani, amelyik a veszélyekkel szemben képes megvédeni Magyarországot. És itt el is dőlt az elkövetkező négy év.

Mivelhogy azt is elmesélte doktorminiszterelnök úr, hogy sok új arc jelenik majd meg a kabinetben, ezek azonban a fentiek tükrében mind ilyen hadvezérek lesznek. Tábornokok, vezérezredesek, akik hadonásznak a macsétével. Más irányú szakértelem nem lesz szükséges. Értsen a puskához, kardhoz, el tudjon vezetni egy tankot, már miniszter lehet, bár Kásler után éppen olyan mindegy minden. Megtudtuk a leselkedő veszélyeket is, amelyek az elkövetkező négy évben nemzetünkre törnek, akárha baloldal. Ezek a veszedelmek pedig a következők: migráncsok, vírusok, háborúk. Ezek mind velünk lesznek most már örökre.

Ők lebegnek majd tajtékos egünk fölött, és határozzák meg a harcos kormány szerkezetét. Hogy a kisonoka megtanul majd olvasni két hittanóra között, az még nem bizonyos, de ilyen készségek a permanens harcok közepette nem igazán szükségesek. Sok kis katona kell. Más irányú elvárásaink nem igazán vannak a jövőre nézvést, folytatják. Illetve doktorminiszterelnök úr folytatja, mert beigazolódott, hogy a népek ezt igénylik, ezt szeretik. Béke legyen, rezsicsökentés meg farhát. A többit doktorminiszterelnök úr csapatai élén elintézi. Lehangoló, de ez van. Hogy ezt kell-e szeretni, mindenki döntse el saját maga.

Egyébiránt a tegnapi szeánszon az is kiderült, jótevőnk azt sem tudja, hol van, merre jár. Nem a gonoszság mondatja ezt velem és az irányában érzett erős megvetés, hogy emiatt én őtet rossz színben akarnám föltüntetni, a rossebeket. A saját szájával mondott nekünk ilyeneket ugyanis: „Az erdő közepében vagyok, nem látok teljesen tisztán se vissza, se előre, de tudom, hogy miért vagyok ott, ahol vagyok ebben a munkában”. Mit lehet ehhez hozzá tenni, tán annyi elég, hogy aztakurva, vagy esetleg szevasz röfi. Netán föltenni a kérdést, hogy akkor most mi van, de nincsen nekünk ehhez már erőnk semennyi sem.

Annyit tudunk, hogy a kardok csörögnek. Esetleg a láncok, majd kiderül, mert most a létrejövés állapota van, és ezt sem az ujjamból szoptam. Egyetlen, drágajó doktorminiszterelnök úr mondta, miszerint „a kereszténydemokrata nemzeti kormányok úgy jönnek létre, hogy megpróbálják megérteni a következő négy év kihívásait”. Harcos kormányunk tehát nemzeti lesz meg keresztény, és ott áll majd az erdő közepén a legfőbb hadvezérrel, csatázva a kijelölt ellenséggel kifulladásig. Innen is látszik, a főnöknek fingja sincs arról, mit is akar, annyi van, hogy harcolni fogunk. Ez vár ránk négy évig megint és újra, hogy csak elfehéredik egyszer már a szájunk.

Nem fog. Nem tudom, észlelték-e, hogy doktorminiszterelnök úrnak olyan hangja van, mintha fakanál volna a hangszálai helyén. Vagy vasalódeszka. Nem gondolnám, hogy mindannyian a rádión csüngtek pénteken reggel/délelőtt, ezért ezen a hangon kérem elképzelni újra a tételmondatot, miszerint „az erdő közepében vagyok, nem látok teljesen tisztán se vissza, se előre, de tudom, hogy miért vagyok ott, ahol vagyok”, és tessenek csomagolni a bőröndbe. Ebben benne van az elmúlt tizenkét év kormányzása, amit tapasztaltunk. Illetve az eljövendő négy is, úgyhogy kerüljön a bőröndbe meleg ruha is, mert sokáig kell távol lenni, míg hazatérhetünk.

Ehhöz képest, amíg egyetlenünk az erdő közepén téblábol, és nem tudja, miért is van éppen ott, kies hazánk kirablása zavartalan. Momentán ügyvezető kormányunk van, amelynek arra azért akadt gondja, hogy az új, harcosabb megalakulásáig is ömöljenek a súlyos milliárdok Mészároshoz és a hasonszőrűekhez. Kell valami folytonosság a világban, hogy az ember otthon érezhesse magát benne, és nálunk ezt a lopás tölti be. Nincs mitől félni, a NER olyan lesz, mint tizenkét évig is volt, de, hogy nekünk milyen lesz benne, az bizonytalan. Ilyen apróságokkal azonban Orbán nem foglalkozik. Nincs alku, ő hadd legyen boldog, fordítom ki J. A. szavait, aki ezért talán majd megbocsát.

Kovács levelező indulatba jött, méregbe gurult vagy állapotba került – gusztus szerint –, mert a BBC riportere kérdezni merte őtet. Más megközelítésből kérdésekkel cukkolta-ingerelte, és mint tudjuk, a NER hős lovagjai ilyenhez szokva nincsenek, ők általánosságban kinyilatkoztatnak, leszögeznek és hangsúlyoznak, hogy csak néhányat említsünk a hülye újságírói nyelvezet tárházából, amikor meg kell fogalmazniuk a nagy emberek monológjait. Kovács levelező nem nagy ember azonban, egy egészen kicsi bolhafing csupán, akit a jószerencse és Orbán kegye magas hivatalhoz juttatott érdem nélkül. Ő a Fidesz levelezője. Nagy hivatalosan „nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár”.

Ahol egy Szijjártó külügyminiszter lehet, ott Kovács beosztása sem lóg ki a sorból, ott vannak ők a szakterületükön a csalitos alján, közösen öregbítik kies hazánk rossz hírét szerte az Univerzumban. És mit ne mondjunk, ténykedésük célt ért, hathatósan járultak hozzá ahhoz, hogy a magyarokat valami ismeretlen barbároknak tartsák lassan, amikor harminc éve azt hitték, mi is olyanok vagyunk, mint bármi más népek, csak a szovjet iga torzította a lelkünket felismerhetetlenné. Kiderült, hogy nem. Más a DNS-ünk, a szolgaságot, ugyanakkor a préshurkára büszke nemzeti gőgöt hordja magában, és lassan az is világos lesz, hogy velünk együtt élni nem lehet, összetörjük a porcelánt, megisszuk a misebort és kiraboljuk a bankot.

És most, mindezek után, hogy néplelkünket sikerült fölskiccelni, lássuk az újabb bizonyságot arra, mi a baj velünk, hogy Kovács levelező hogyan mutatta meg megint mindazt töményen, ami miatt hovatovább már csak legyintenek érthetetlenül, hogy mit keresünk mi a klubban. Hogy folyamatosan mi-ként, többes szám elsőben beszélek magunkról, az a negyedik kétharmad után és miatt van, mert odáig jutottunk mindennek következtében, hogy valóban úgy gondoljanak ránk immár, mint akiknek tényleg jó az, mint ami nagyjaik szerepléséből kitűnik, hogy végérvényesen annyira hülyék és aljasok vagyunk, mint akiket megválasztottunk, mert tényleg megválasztottuk őket. Nincsen menedék, rajtunk van a stigma.

S hogy milyenek vagyunk Kovács levelező megtestesülésében, az delikát. Legutóbb a BBC riportere kérdezte őtet a magyari néplélekről a köröttünk dúló háború kapcsán, és a diskurzus során hősünk kifejtette országunk olthatatlan békevágyát, amit úgy tartott és tart elérhetőnek, ha az ukránok leteszik a fegyvert. Ezt tessenek jól megrágni és csócsálni, nemzetközi levelezőnk ilyen álláspontját, majd ítéletet mondani fölötte, amit én nem teszek meg, csak gondolom, amit a nyomdafesték nem bír el. A történet innen annyi, hogy a BBC-s elképedt, ötvenhatot emlegette, hogy magyarként az talán fáj, és a mostani háborúban vannak párhuzamosságok azzal. És ekkor Kovács levelező kioktatta a kérdésekkel cukkolódó riportert, hogy ő a történész, tehát az a másik duguljon el.

Kicsit felidézném szó szerint mi is történt, hogy jobban lássál, én nyájasom. Noshát: „Meg vagyok rökönyödve, hogy ilyen dolgokat mond itt velem szemben ülve” – reagált a riporter, rámutatva, hogy Kovács az 1956-os forradalom minden egyes évfordulóján arról ír, milyen hősiesen küzdöttek a magyar ellenállók a szovjet elnyomás ellen. Ekkor hangzott el a nagyszerű mondat, amikor Kovács felháborodva hívta fel az újságíró figyelmét, “hogy kettejük közül ő a történész, úgyhogy ne oktassa ki őt történelemből.” Pofád befogod fordítom le neked én nyájasom, és mindjárt emlékeztetlek is Szijjátóra és az ő viszonyára mindenféle külügyminiszterekkel és nagykövetekkel, ami hasonló ehhez.

És helyben is vagyunk megint. Ideraknám azért mintegy kerekítésként és pántlikaként egy bizonyos Hidvéghi Balázs Fidesz EP-képviselő tegnap kelt örökbecsűjét, aki szinte elérve Varga Judit magasságait fejtette ki, azért támadja az országot most már mindenki, mert, és ezt hangsúlyosan idézem „nemzeti kormánya van”. Ebben az olvasatban minden más országnak meg nemzetietlen, és valahogyan mégis nekik megy jobban és ott szebb az élet, mert hanyatlanak ugyan, de utol akarjuk érni őket. Mindebből (is) kitetszik az a zűrzavar és borzalom, ami jellemző nagyjainkra, de a hangszórót ma Kovács levelező kapja, aki történész. Schmidt Mária is az, és ő tegnap már ott tartott, hogy be kellene sorozni a magyar seregbe a nőket (is). Nem folytatom, mert sosem lesz vége.

Itt, az első napokban dől el, hogy honatyáink-, anyáink mennyit visznek haza a konyhában főzögető asszonynak (kirántott hús, velős pacal, kontyok alá ütő gőz), illetve az uruknak meccsjegyre, illetve, hogy tudjanak dobni a perselybe a mise végén. Négy év otthoni költségvetése, rakosgatás villanyszámlára, gázra (rezsicsökkentett), döntés, hogy farhát legyen vagy gyógyszer, mint akármely porbafingó választópolgárnak. Azonban emiatt amiként Shakespeare-nél III. Richárd eldöntötte, hogy gazember lesz, akként határoztam arról én, Kázmér, hogy megengedem magamnak ez egyszer a demagógia luxusát.

Ezért, bár most már nem lehet a lélegeztetőgépet, mint vágyaink elérhetetlen tárgyát viszonyítási alapként használni, a GKI által kiszámolt, és a KSH-éval köszönő viszonyban sem lévő magyari átlagkeresettel dobálózom igazam alátámasztására, ami momentán kétszáztízezer magyar forintok. Ennyiből boldog a panelproli. Ahhoz képest, hogy egyes honatyák szerint havi negyvenhétezerből meg lehet élni, ez tényleg maga a habzsidőzsi, tehát ne panaszkodjon senki sem. Nem is azt teszem, én, Kázmér, a barlanglakó, hanem honatyáink jelleme elé állítok tükröt.

Hátha belenéz valamelyik, és elborzad, mit is lát, felfedezi önmagában a jellemtelen észért, de ilyen reményeink ne nagyon legyenek. Hogy egy képviselő mennyit keres, és mért kell neki annyit, az mindig vita tárgya volt. A fő indok, hogy miért kapnak annyit, amennyit, az a korrupció kivédésének indokával van a képünkbe tolva. Hogy ne ehessen megvenni és lefizetni a honatyát vagy ’anyát, ennek kudarcosságáról azonban immár harminckét évnyi tapasztalunk van, és e téren valóban az elmúlt – immár – tizenkét év a legsikeresebb. Annyira, hogy Brüsszelből is látszik.

Innen nézvést fölösleges nekik az a sok della, és onnan bámulva is, hogy hiába nézzük erősen, nem látjuk, hogy érettünk dolgoznának az urak/hölgyek, hanem a párt irányvonalát viszik sokszor a józan ész ellenében. Ebben a fideszisták a nagymesterek az irányított gombnyomogatással, voltaképp egy robottal is helyettesíthetők volnának a technika mai állásánál. Nem lenne a gép olyan jóképű mint például Németh Szilárd, annyira okos, mint Kósa Lajos, de ugyanazt tudnák, csak néha elemet kellene cserélni bennük, illetve olajozni a mozgó alkatrészeket, hogy ne csikorogjanak annyira.

Az elem meg a gépolaj nem olyan drága, mint a Gucci táska meg a kaviár, a Rolex meg az Armani, vagy mi rossebeket hordanak ezek, mintha muszáj volna. Igaz, mint tudjuk, a nagyfőnök meg harminc éve jár repülővel futballmeccsre, az élet tehát mindannyiuknak csoda szép, egészen haligali. Egy képviselő alapfizetése egy egész három tized millió forintok, hogy érettünk dolgozzon és ne legyen korrumpálható, azért. Elnézve Szabolcsba, Borsodba és Baranyába, és onnan gondolni a Karmelita erkélyére az lesz a benyomás, hogy ennyi pénz nincsen is.

Ezen a ponton a demagógia ekkora fokával elégedettek vagyunk, mindenki azt gondol magában az élet két szélsőséges szegletéről, ami jól esik (és a nagyvadakról, rogánokról, ilyenekről még nem is beszéltünk), és nyugtázzuk, mint Isten megmásíthatatlan akaratát, hogy ez van elvtársak, ezt kell szeretni. (Vagy pediglen nem is annyira.) Az ország házában való munkálkodás azonban bőven ad lehetőséget egy kis mellékesre, mint régen a gmk-k a jómunkás kisembernek. Bizottságok, titulusok meg az anyám valaga címmel lehet plusz pénzhez jutni, és ezek között van a frakcióvezetés illetve frakcióvezetés helyettese gondja is.

Rohad sokat kell érettünk dolgozni. A frakcióvezetők az alapbéren kívül még kapnak ugyanannyit, tehát plusz egy egész három tized milliót, tehát mindösszesen kettő egész hattized millió magyari forintokat. A frakcióvezető helyettese az alapbéren kívül tarthatja a markát még további kilencszázezerért, tehát mindösszesen kétmillió kétszázezer jut neki rezsicsökkentett farhátra. Most a bizottsági tagságokkal, elnökségekkel ne is foglalkozunk, de ezekből is lehet kaszálni, a fókuszunk a frakcióvezetőkre és helyetteseikre esik erősen.

Ezek közül is a Fideszére, amely frakció főnöke Kocsis Máté, ez a remek ember. De ő sem érdekes máma, hanem az, hogy néki nem több és nem kevesebb, tizenkét (azaz:12) helyettese van, ami már döfi. Ezért már megérte az egész demagógia, hogy ezt elmesélhessem nyájasaimnak, én, Kázmér, a barlanglakó. Nem tudjuk, ki a tizenkettő, de nem is érdemes, mert a rendszer az igazán klafa, hogy aszongya, ki akar még a semmiért havi kilencszázezret, és tizenketten jelentkeztek. Nos, a már emlegetett tükör nekik szól, illetve itt a végén mind az összesnek, hogy elmegy az egész pénzéhes bagázs a francba. Vagy melegebb helyre.

Látványosan kötött úgymond fegyverszünetet Márki-Zay Péter és Lázár János. A rommá vert ellenzéki miniszterelnök-jelölt, és az újra kormányzati pozícióra vágyó rókaképű annyit is ér. Gusztus dolga, hogy erről ki mit gondol, mert a világ csak hangulat, mint azt Reviczky Gyula polgártárstól tudjuk, aki csak névrokona a nyalakodó színésznek, de az ilyesmi már nem üti át a közlés kényszerének falát. Ám, mint kitetszik, saját gusztusunk és késztetésünk talán az ész ellenében arra kényszerít, hogy ezt az összeborulást megénekeljük, mert okádhatnékunk van a PC-től. Főleg azok után, hogy ez a kettő aztán teli pofával szidta Gyurcsányt. Fröcsögve.

Lázárnál ez alapeset, Márki-Zay is erre fűzte fel az életét a kampányban, de idáig elmenni talán mégsem kellene. Pedig nem vagyunk Gyurcsány-fan, egyáltalán senkinek nem vagyunk a rajongója, jó, talán Tom Waitsnek és a hasonlóknak 2Pacig bezárólag, de ez jófajta esztétikum, míg emez meg morál és gyomor. A praktikum felől közelítve, s mint ahogyan a látványosan eggyé váló két alak állítólag a jó hódmezővásárhelyi polgárokért cseresznyéznek eztán egy tálból, formailag ugyan talán megáll, de egyéb ítélőszék előtt egyáltalán nem. A NER-ben pedig ez utóbbiak a hangsúlyosabbak, ha az emberben maradt még abból valami, ami azelőtt volt.

Innen nézzük a dolgokat, mert nézni csak innen lehet, ha az emberben pislákol még kérlelhetetlenség, ami Márki-Zayban és az ellenzéken cuzammen – kivétel Hadházy – nem. Ahogy elnézzük, sorra köttetnek meg a pitiáner és mocskos paktumok a NER-el azzal a körítéssel, hogy a választókért felelősséget vállalva és az ő ügyüket képviselve kell beülni a parlamentbe, ezzel legitimálva, és a demokrácia álcáját húzva a diktatúrára. Minden ellenzéki maga dönti el, hogy ehhez az arcát adja vagy sem, mert minden ellenzéki tudja, hogy bábu csak Orbán színpadán, tehát innentől fogva ez tisztán morális kérdés. E téren pedig az ellenzék zöme megbukott.

Olyan látványosan azonban, és önmagát szembe köpve, mint Márki-Zay, egyik sem. A Lázárral tartott közös sajtótájékoztató, és annak hangsúlyozása, hogy megtalálták a közös nevezőt és ügyeket, amelyek mentén a polgárokért együtt tudnak működni, annak a deklarálása, hogy Hódmezővásárhelyt innentől Lázár irányítja azon egyszerű oknál fogva, mert nála van a kassza kulcsa. Márki-Zay tehát föladta a várat, más szemszögből lepaktált a gonosszal, mert mindezek után kis túlzással Orbán fogja megmondani, hová rakhatnak új térköveket a városban. És mindennek megkérik az árát, a tanúval szólván, egyszer majd kérünk magától valamit, Pelikán-Zay elvtárs.

Az újabb kétharmad után tudtuk, hogy így lesz, s ha rossz kedvünk nagyobb volt, mint az előző háromnál, akkor annak okára most jöttünk rá. Ez pedig a visszavonhatatlanság és végelegesség érzete. Mert míg eddig azzal az érzettel vágtunk neki az új és még újabb NER-es éveknek, hogy a végén ott lesz egy választás a változás ígéretével, ez a reményünk ezúttal végleg elveszett. Az ellenzék, amelyik már a kampányban elkezdte fölzabálni önmagát, mostani tevékenységével legitimálja a NER-t, és választói szemmel nincs erkölcsi alapja arra, hogy négy év múlva valamilyen változtatási igénnyel előálljon. Eljátszotta a jogait, mint Vladimir és Estragon Beckettnél.

Nekünk sem jön el Godot soha már. Visszatéve a kályhánkhoz, míg tudomásul véve, de meg nem engedve Márk-Zay és Lázár összeborulását a fentebb részletezett folyományokkal, és csak a ráció felől érezve a méla undort és megvetést mindkét bohóccal szemben, a közös gyurcsányozás morálisan tarthatatlan. Márki-Zay, a nagy ellenzéki „harcos”, aki át akarta harapni Orbán torkát, most nekilátott nyalogatni azt. S míg a manus önmagában érdektelen, mert majd elszámol a lelkiismeretével ha tud, a tágabb üzenete ennek tényleg az, hogy a NER valóban elterült, és gőzöl, mint a tehénlepény. Ezt látjuk körülnézve, biccentve és nem remélve.

Voltaképp tegnap vette kezdetét egy négy évig játszódó színdarab. Leosztották a szerepeket, a társulatot kies hazánk kegyes népe egy hónapja választotta meg hozzá, tudva azt, mi várható tőlük, de egyben magas ívben le is szarva az egészet. Farhát legyen meg ne háború. Ez volt a kegyes nép minimumelvárása az élettől, ami nem biztos, hogy teljesül, de móka és kacagás lesz dögivel, mint ahogyan tegnap, a fennkölt és pátoszos alakuló ülésen már előre is vetítődött. A nap íve a reggeli misétől a délutáni szelfizésig húzódott, mert a Fidesz-frakció istentisztelettel indított a parlamentbe menet, és az, hogy ezt röhögés nélkül tudták végigcsinálni, mutatja aljasságuk fokát.

Délután pedig szelfizgettek egymással a fiúk, különféle kombinációkban fényképezkedett a mancsaft, jók lesznek majd a felvételek a brigádnaplóba. Hogy kinek kivel sikerült egy fotóra összeállni, abból ilyen csoportmátrixot lehetne készíteni, vagy egyszerűen csak alája írni az összesnek, haverok, buli, Fanta. Ez illene legjobban a hangulathoz, amelybe a fideszfiúk az újabb kétharmad után kerültek, rövidebben szüret, bővebben folytatjuk. Erre biztatta őket Turi-Kovács Béla korelnök is, aki az elején leütötte az alaphangot. Éltes korának minden bölcs tapasztalatával megállapította a célt és a feladatot, folytatni kell a NER-t, amivel mindent el is mondott. Több se kell.

Ami volt, és ami lesz, azt is, de, hogy ez az egész hogyan fog működni, mindjárt az első napon kiderült. Turi-Kovács korelnök kijelentette, nem mond politikai beszédet, aztán dehogynem mondott. Éltes korára már tudhatná – de nem tudja -, hogy a parlamentben beszélni mindig politika, akkor is, ha Kövér házelnök kikapcsolja az ember mikrofonját. A korelnök nem politikaként szót ejtett családvédelemről, nemzetmentésről, növekvő Magyarországról, és arról, hogy a Föld nevű bolygó mindösszesen két békepárti embert hordoz a hátán, az egyik a pápa, a másik Orbán Viktor, és Kövér pedellus nem kapcsolta ki a mikrofonját, mert viccelődik a pátosztól csöpögő falak között.

S hogy mindezt így nem politikailag a korelnök előadta, kijelentette, hogy többet ő nem is beszélne, az iránymutatást inkább a régi-új miniszterelnöktől, azaz Orbán Viktortól várja. Hát, azt várhatta, kegyes urunk ugyanis indításként telibe szarva még a saját képviselőinek képét is, kijelentette, nem akar ő itt egy szót sem szólni, helyette fotózkodtak vele a mamelukjai, és nekik ennyi elég is a jelek szerint. Hogy melyik ellenzéki tett esküt, melyik nem, ki vonult ki és maradt benn aztán, ez se igazán lényeges, mert mindahány a nagy előadás része, főbb vagy mellékszereplők, fiúk, lányok, tök mindegy. Lényegtelen, mit mondanak, és már az is, amit csinálnak.

Csináltak azonban. Megválasztották az országgyűlés alelnökévé Dúró Dórát. Én nem pikkelek erre az egérszerű lényre, és az is nyilvánvaló, ott, ahol egy Kövér pedellus lehet a házelnök, hogy utána kik az alelnökök, édes mindegy, de kellenének valami minimumok, amik a jelek szerint egyáltalán nincsenek. Aki könyvet darál, az minden aljasságra képes, aki pártájának az a legfrissebb sikere, hogy lefoglalja a „buzik” elől az Andrássy utat, hogy ne vonulgathassanak, az a párt is mindenre képes, és jelzője is van, amit most inkább nem írnék ide. De, hogy könyvdaráló Dúró Dóra mint országgyűlési alelnök és közjogi méltóság ezek szerint, egy csöppet sok a jóból.

Holott szavam nem lehet, mi választottuk és mi akartuk őt is, farhátért rettegő békepártiak, de valami minimumoknak kellene lennie a züllés útjában, hogy az megállítható legyen. Minimumok azonban, erkölcsiek, egyebek már régen nincsenek. Úgy tálalódott tegnap a sajtóban ez az alakuló színjáték, mintha valami fontos esemény volna sivár életünkben, holott egyáltalán nem az. Egy stáció csupán azon az úton, amelyen a Fidesz és csatolmányai Dúró Dórával elegyest porig rombolják az országot. Régóta tart már az igyekvés, de immár a végstádiumba ért. Imádkozzatok, aki teheti, meneküljön. Ki merre lát, toronyiránt.

Visszatérve még a korelnök idényindító nem politikai beszédére, ő Isten áldását kérte a előadáshoz, amiben az ókori eposzok formai kellékét véljük felfedezni, ahol és amelyekben az elbeszéléshez, de a hősre váró küzdelmekhez is várja a szerző a transzcendens segítséget. Mindezek után történt, ami történt, Orbán nem teljesítette a kérését, nem szólt egy szót sem, mert mit is mondhatott volna, amikor a gép már rohadtul forog, viszont az alkotó nem pihen. Ennyi tehát gyerekek, tegnap megkezdődött romlásunk újabb négy éves fejezete, és már olyan soká tart, hogy az a képzetünk, ennek soha nem lesz vége. Mint ahogy talán nem is.

Varga Isaura Judit, a rabszolgalány, a róla készült szívszaggató sorozatot maga írja permanensen, és minden afelé mutat, nehéz neki a gyapotültetvényeken. Ott morfondírozik derékszaggató hajladozás közben a jogállamról, hogy mi is az, és legfőképp J. A. polgártárs szavaival élve: miért nincs, ha van, és bánatában olykor hegedülget. Nem tudjuk, miért érzi magát olyannyira elnyomva és kihasználva, de ez szűrődik le a visítozásából. Varga Judit, ahogyan transzformálódik át nekünk Isaurává, hogy hajlandóságot érzünk már gyűjtést indítani a ki-, és felszabadítására, igazságüggyel nem foglalkozik egyáltalán már, ha foglalkozott valaha is, hanem bús, magyar sorsáról posztolgat, míg meg nem unja valaki nagyon.

Május elseje volt tegnap, ami dátum nem csak azért nevezetes minekünk és nagyszerű, mert lehet nyakló nélkül ezen a napon sört vedelni, virslit zabálni, ringlispílről okádni embertársaink nyakába, hanem, mert ez az Európai Unióhoz való csatlakozásunk dátuma is, ami immár – Istenem – tizennyolc esztendeje történt. Micsoda öröm is volt, mekkora boldogság és tűzijátékok meg minden – ha emlékszünk -, hogy beengedtek bennünket a klubba, amitől az a kellemes, de utóbb tévesnek bizonyuló érzet ült meg mindenkit, hogy a sztyeppéket és az abból sarjadó fasiszta kommunizmust ezzel az aktussal sikerült odahagyni, aztán kiderült, hogy rossebeket. Elég csak Varga Isaura Juditra és elképesztő gondolataira nézni, és mindjárt lehervad az arcunkra tolakvó mosoly.

Mielőtt belemerülnénk abba, hogy miniszterünk miért ostobán aljas, arra azért emlékezzünk, hogy soha ne feledjük, miközben durrogtak a petárdák és folyt a pezsgő tizennyolc évvel ezelőtt a csatlakozás miatt, amelyről a nemzet – nem fideszi értelemben – döntött, akadt, aki duzzogott emiatt, és őt Orbán Viktor Mihálynak nevezik. Ez a drága ember azért volt elégedetlen a világ folyásával, mert a csatlakozási dokumentumot nem ő, hanem a komcsik írták alá, és ezt sem bocsátja meg nekik – és az Uniónak sem – soha. Innentől praktikus viszonyt alakított ki a közösséggel, elkezdte ATM-nek használni, annak is nézni, és ez az attitűd máig tart. Innen fakad, hogy még mindig nem tudja vagy nem akarja felfogni, hol is van.

Hogy volnának kötelezettségei is a burgenlandi traktoroslegények adójának ellopásán kívül, és, mint emlékezhetünk, e kötelezettségek erodálására szerződtette Varga Juditot, hogy védje a csatákban a nyamvadt seggét. Ezt az asszonyság teszi is derekul, és ugyan a képbe illik, és mégis új színfolttal gazdagítja ezt az egész, mesébe illő ocsmány történetet, hogy most meg fölvette ezt a siránkozó Isaura álarcot, az elnyomott és kisemmizett szerencsétlen köpönyegét, mert a csatlakozás évfordulóján posztolgatott aranyom, és bár ne tette volna. Neki is, nekünk is sokkal jobb lett volna úgy, de a baj megtörtént, most már nincsen mit csinálni egyáltalán, csak szégyenkezve lehajtani elfáradt és megtört fejünk, hogy őmelette minket is magyar anya szült.

„Tizennyolc évvel ezelőtt ezen a napon csatlakozott Magyarország az Európai Unióhoz.  Bizakodva várjuk a következő évtizedek sorát az EU-ban, hogy Brüsszel bebizonyíthassa: nem csak régi, gyarmatosító reflexei miatt támogatta annak idején a magyarok csatlakozását, hanem azért, hogy egyenlő partnerekként, egymás különbözőségeit tiszteletben tartva egységet alkossunk az erős és sokszínű nemzetállamok közösségében” – ezt posztolgatta miniszterünk a gyarmatról, és így beleillik a Békemenetek első sorába, amit nem igazán kellene, másrészt pedig azért megkérdeznénk a immár Isaurát, mit és legfőképp hogyan kellene bizonyítani a klubnak, hogy nem vagyunk a gyarmata, vagy, honnan szűrődött ez le neki.

Igaz, tudjuk, most kapta meg a levelet tőlük, amelyben arra hívják fel a figyelmét, ne lopja el a pénzüket, amitől Varga Isaura Judit elnyomva érzi magát, de ezt meg kellene beszélni párt-, illetve eszmetársaival (vö.: Semjén), akik soha nem volt sikerekről számoltak be a nemzetegyesítés sziszifuszi munkájában, ezen túl mint emlékezhetünk elmúlt tíz évünk a legutóbbi száz legsikeresebb évtizede volt, diadaljaink tehát hatalmasak. Gyarmat, versus sikerek, globalista, libsi eszmék eltiprása kereszténységünk ellenében, mind csak a nagy győzelmek sora. Varga Isaura Judit tehát vagy nem tudja, mit beszél, vagy nagyon is, és veti el a magvacskáit annak, hogy legyen kire mutogatni, amikor fejre áll az ország gazdasága és pénzügyei.

Brüsszel viszont kettős fejű gonosz, már sárkány, akit legyőz Sárkányölő Szent Orbán Viktor Mihály, mert már nemcsak az EB-vel van a baj, aki korrupciós ügyekben vár válaszokat, hanem már az Európai Parlamenttel is, mint egy másik aktuális Varga bejegyzésből kiderül, miszerint az európai szintű népképviselet bővítené hatásköreit. Ezt írja miasszonyunk: „Ne hagyjuk, hogy az EP hatáskörbővítésével tovább erodálja az európai nemzetek uniós intézmények feletti kontrollját! Ne bízzunk kecskére káposztát!” Delikát. És inkább ne menjünk bele ebbe a kecske-káposzta dichotómiába, mert ebből is jogállam fakad nekünk. Ám olybá tűnik, Varga egyszerre érzi magát rabszolgának és főzeléknek valónak, valószínűleg tehát skizofrén. Vagy aljas. Vagy mindkettő.

A nagy háború tizenharmadik évében a Párt és Ő is egyben úgy gondolták, az egyre nagyobb drágaság, a térkövekből okádott mélabú és az égen ennek kontrasztjaként pimaszul ívelő szivárványok ellensúlyozására ki kell találni valamit, amivel a munkás népet, a keményen dolgozó kisembert megörvendeztetik, és új utat mutatnak lanyhuló szellemének, hogy kötődése, rajongása a Párt és Ő irányába új alapokra helyeződjék és tartalommal töltődjék ki öblösen.

A Propagandaminisztériumban összedugták a fejüket a csinovnyikok, és mivel új dolgot soha ki nem tudtak találni, régi szokások felelevenítése jutott az eszükbe onnan kiindulva, hogy társadalmuk munka alapú, mint ahogyan azt Ő nem győzte mindig hangoztatni, így kapóra jött a május elseje teljesen. A munka ünnepe ez a nap, így a munka alapú társadalom legnagyobb ünnepe lehetne, illetve lesz is, ez most már bizonyos, feltéve természetesen, ha a Párt gondolatára Ő is rábólint.

Így a nagy öregeknek, akik közös kollégiumban laktak még a nagy háború előtt, és az volt a bajuk, hogy nem ők ülnek az ormokon, eszébe jutott hamvas fiatalságuk, a régi május elsejék virslivel sörrel és lufival. Sőt, emelvénnyel, amely előtt szorgos népünk rajongva és okádva elhaladt, az emelvényen pedig a régi nagyok álltak kalapban, és integettek a vonulóknak mosolyogva, ballonkabátban vagy csak zakóban, attól függően, hogy milyen arcát mutatta a tavasz épp akkor.

Az ötlet megszületett, és a vonulásban is volt már tapasztalatuk bőséges béke alapon, mindezt már csak munka alapúvá kellett átkonvertálni, és a buszok ugyanúgy hozhatnák a népeket szerte a nagy nemzeti birodalom minden apró szegletéből. Tudták, hogy jó lesz, és Ő is úgy gondolta, hogy jó lesz, csak egy emelvényt kellett beszerezni, ahonnan integethetnek mosolyogva az alant vonulóknak, és a menet végébe ételt és italt pakolni, hogy az örömök ott legyenek teljesek és visszavonhatatlanok.

Az egyik lelkes párttag, aki annak idején munkásőr volt, de most már ministránsfiú, felelevenítette milyen is volt, amikor a másik Párt – amely nem sokban különbözött a mostanitól – szervezte a majálist mint a munka ünnepét, amelyen dolgozó népünk önfeledten részegedhetett le, és okádhatott a ringlispílről az alatta mulatozókra, elmesélte, hogy is volt ez meg miként, és minden ugyanúgy lett, mint negyven évvel ezelőtt, csak nem sör-, hanem pálinkajegyet osztottak a bávatagoknak.

Ez már az Ő szellemében történt, mert mióta kiderült, hogy ez a gyilkos ital alapvető élelmiszer, és boldog-boldogtalan főzheti a sufniban rogyásig, mindenki ezt itta az aggastyántól a csecsszopóig, ettől hülyült meg, bár magunk közt szólván a többségnek nem is kellett annyira, mint amennyire gondoltuk volna. Így született meg újból az idea, a felvonulás lelkes ideája, mint a Párt, Ő és a nép együvé tartozásának misztériuma a pálinkajeggyel, és a menet végén kondérokban rotyogó velőspacallal.

Emelvény is volt, ahonnan Ő és azok, akiknek megadatott a lehetőség, hogy egy magasságban álljanak Vele, integettek mosolyogva, karuk erős, szívük vidám, a kevlár a mellükön kopog. Még az az elvtárs, aki régen munkásőr volt, de most már ministránsfiú, említette, hogy annak idején a köztelevízió rendezett felvonulók kérték című műsort is, amelyben szocialista brigádok és más elveszett közösségek rendeltek a köztelevízióban operákat elhangzani, és mondta az elvtárs, hogy legyen ilyen most is.

Ebből lett egy kisebb kalamajka, mert a televízió pártmunkásai hiába dugiszálták a listát vonuló népünk orra alá, hogy miből lehet választani, csótányok, dalszerzők és egyéb Kossuth-díjasok alkotásaiból, néhány elvetemült alak, akiket valahogyan megfertőzött a globalista hanyatlás, nem nemzeti érzelmeket kért pátosszal átkötve keresztényi mártásban, hanem mondjuk olyan szerzőket, akiket még nem integrált kebelébe a mindent fölzabáló kultúrpolitika, sőt, nem is fotózkodtak ez erkélyen Vele.

Flottul mentek a dolgok, a vonulók vonultak, a vonulók kértek, az emelvényen integettek, az út végén gőzölgött a kondérban a velőspacal, és pálinka-szökőkutak várták a szomjazókat, hogy részük lehessen a feledés. De valahol zavar támadt az erőben, néhányan előbb váltották be a pálinkajegyüket, mint kellett volna, s mintsem elhaladtak volna az emelvény előtt Előtte, és békemenetek jutottak az eszükbe azt hívén, hogy ott vannak most is, és jöttek a reflexek.

Ezek pedig azok voltak, hogy a menet végén Ő szónokolt nekik kappanhangon, ő hirdetett utat és szabta meg a gyűlölet irányát, úgyhogy pár polgártárs az emelvény elé érve, és meglátva őt a kevlárban, megállott, hogy hallgassa a magasztos szózatát, a menet elakadt és föltornyosult így, váratlan lett a helyzet és a zűrzavar, hogy Ő, látva a kezelhetetlenné váló tömeget, nem lévén függöny, ami mögé bújhatott volna, szégyenszemre elinalt, vitte-menekítette Őt a fekete üvegű kisbusz, a felvonulásnak pedig vége szakadt.

Így történt, hogy este a televízióban a nemzetére törő baloldalról, Gyurcsányról esett szó, és Róla, aki a felfordulásban entestével védte szeretett népét a veszedelemtől, majd pedig egy boldog apuka, aki láthatóan többet fogyasztott az alapvető élelmiszerből mint kellett volna, nyakában huszárcsákós fiacskájával kérte a hitközség nevében a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés meg nyolc óra szórakozás dalt a Kossuth-díjastól, és megkapta. Mindenki mindent megkapott, a gázszerelő is a csekket, mert ő szervezte ezt az egészet, hogy el ne feledjük.